← Magyarország

22/2003. (IV. 28.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata, valamint m

Röviden

Ez a határozat az Alkotmánybíróság döntése arról, hogy elutasítja azokat az indítványokat, amelyek az egészségügyi törvények és a Büntető Törvénykönyv egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességét állították a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogával kapcsolatban.

Amit szabályoz

Akire vonatkozik

Kulcsfontosságú pontok

Jogszabály szövege

22/

  1. (IV. 28.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt benyújtott indítványok tárgyában — dr. Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírák párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bihari Mihály, dr. Erdei Árpád, dr. Holló András és dr. Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével — meghozta a következő határozatot:
  2. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint az egészségügyről szóló
  3. évi CLIV. törvény alkot mányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését, elutasítja.
  4. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet állt elő annak folytán, hogy a törvényhozó a Büntető Törvénykönyvről szóló
  5. évi IV. törvény 166—
  6. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány
  7. §

(1)bekezdésével, elutasítja.
  1. Az Alkotmánybíróság az annak megállapítására irányuló indítványokat, melyek szerint az egészségügyről szóló
  2. évi CLIV. törvény
  3. §
(2)bekezdése, 20. §
(3)és
(4)bekezdése, 22. §
(4)bekezdése és 23. §
(1)bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát, elutasítja. 4. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 17. §
(1)bekezdés a) pontjának, valamint a 18. §
(2)bekezdésben a ,,vagy az
(1)bekezdés b) pontja szerinti esetben’’ szövegrész alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
  1. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló
  2. évi CLIV. törvény 15—
  3. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
  4. Az Alkotmánybíróság az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/
  5. (VI. 16.) Korm. rendelet
  6. §-a,
  7. §
(2)bekezdése,
  1. §-a,
  2. §-a és
  3. §
(2)bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. INDOKOLÁS I. Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük méltó befejezéséhez való jogával kapcsolatban. 1. Két indítványozó 1993. november 25-én kelt együttes indítványában azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg: alkotmányellenes az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Törvény) 43. §
(2)bekezdésé nek utolsó mondata, és semmisítse azt meg. Indítványozták továbbá, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg azt is: a törvényhozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet hozott létre azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 166—168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésével. A Törvényre vonatkozó indítványaik indoka az volt, hogy az orvos kötelességévé teszi: az általa gyógyíthatatlannak tartott beteget is a legnagyobb gondossággal gyógyítsa, holott az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésében biztosított jog az emberi méltósághoz — álláspontjuk szerint — magában foglalja az élet méltó befejezéséhez való jogot is. Ez pedig a gyógyíthatatlan betegek esetében azt jelenti, hogy a betegséggel járó testi és lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön akár a beteg akarata ellenére is meghoszszabbítani. A Btk. 166—168. §-aival kapcsolatos indítványukat azzal indokolták, hogy törvényhozói mulasztás következett be, mert a Btk.-nak az Alkotmány 54. §
(1)bekezdése megalkotását megelőzően meghozott, az emberölés különféle eseteit büntető rendelkezéseit nem hozták összhangba az Alkotmánnyal. Ennek folytán pedig a törvény büntetéssel fenyeget olyan tevékenységet is — a gyógyíthatatlan beteg kívánságára halála bekövetkeztéhez nyújtott orvosi segítséget — melyet a beteg Alkotmányon alapuló jogából következően jogszerűnek kellene tekinteni. Külön is alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit a törvényhozó ,,méltányossági ölésként’’ nem különíti el az emberölés törvényi tényállásától, és nem kezeli privilegizált tényállásként azt az esetet, ,,(…) ha valaki a gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba’’. Az indítványozók arra tekintettel, hogy az egészségügyről szóló
  1. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek kezelésére vonatkozó orvosi kötelezettséget a Törvénytől eltérően szabályozta,
  2. június 5-én kelt beadványukban módosították és kiegészítették indítványukat. Módosított indítványukban hangsúlyozták, hogy bár az Eütv. a Törvénytől eltérően bizonyos esetekben elismeri a gyógyíthatatlan beteg jogát életének az emberi méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez, e jogot változatlanul alkotmányellenesen korlátozza. E körben sérelmezték a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának az Eütv.
  3. §
(2)bekezdése általi korlátozását: ,,Az Eütv. 15. §
(2)bekezdésében megállapított önrendelkezési jog
  1. §-ra utalással való korlátozása nézetünk szerint ellentétes (…) az emberi méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv.
  2. §
(3)bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül — megfelelő egészségügyi ellátás mellett is — halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.’’ Álláspont juk szerint továbbá az Eütv. 20. §
(4)bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésének az emberi méltósághoz való jogra vonatkozó szabályával, ,,(…) amely előírásnak központi eleme az önrendelkezési jog. A beteg ellátás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául szolgáló orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az önrendelkezési jog lényegével ellentétes.’’ Az indítványozók továbbá azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az Eütv. 22. §
(4)bekezdése, a 23. §
(1)bekezdése, valamint összességükben a 15—
  1. §-ok alkotmányellenességét, és semmisítse azokat meg. Az indítványozók az Eütv. egyes rendelkezései alkotmányellenességét állító indítványaik alapjául szolgáló meggyőződésüket az alábbiak szerint fejtették ki. ,,[A]z élethez való jog és az emberi méltóság alkotmányos elvének normatartományába a ’méltó’, ’jó’, ’emberi’ halálhoz: az euthanáziához való jog is beletartozik.’’ Ezen az alapon tekintik alkotmányellenesnek, hogy a törvény nem teszi lehetővé a gyógyíthatatlan beteg halálának elősegítését az életmentő, életfenntartó beavatkozás beszüntetésével olyankor is, amikor a beteg nem tett ezzel kapcsolatos kifejezett rendelkezést: ,,A beteg kifejezett rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek tartjuk a passzív euthanáziát, ha a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan az emberi méltóság körében értelmezhető érdek, amely életének fenntartása mellett szólna’’. Indítványuk szerint továbbá az emberi méltósághoz való alkotmányos joggal összeegyeztethető, ha életének a gyógyíthatatlan beteg rendelkezése alapján vetnek véget, ezért alkotmányellenesnek tartják ennek tilalmazását. Az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető befejezéséhez való jog korlátozása az indítványozók szerint azért is alkotmányellenes, mert egy alapjog lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezt pedig az Alkotmány
  2. §
(2)bekezdése tilalmazza. ,,Az emberi méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés, amely a személyiség szabad kibontakoztatására és a személyi szabadság önrendelkezés alapján történő megélésére vonatkozik. Ezzel összefüggésben, ha az állam intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek alkotmányos megfogalmazására sor kerül, akkor ez az állami kötelezettség nem lehet más, mint az emberi méltóságból következő önrendelkezés biztosítása. Minden más állami kötelezettség már az emberi méltóság alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s emiatt ellentétes lenne az Alkotmány 8. §
(2)bekezdésének alapjogi lényegét védő garanciájával. Azt állapíthatjuk tehát meg, hogy az emberi méltóságot az annak lényegi tartalmát képező önrendelkezési jog ellenében védeni nem lehet.’’ Az indítványozók álláspontja az, hogy bár a különféle világfelfogások, vallások, ideológiák, illetőleg ezek követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő álláspontot képviselnek az eutanáziáról, az államnak az eutanázia megítélésében is világnézetileg semlegesnek kell lennie. Ezt részben az Alkotmány 2. §
(1)bekezdéséből vezetik le, mely szerint Magyarország független, demokratikus jogállam, részben az Alkotmány 2. §
(3)bekezdéséből, mely szerint egyetlen állampolgár tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy kizárólagos birtokolására. Álláspontjuk szerint ,,[e]z a tétel azt tartalmazza, hogy a demokratikus jogállamisággal összeegyeztethetetlen erőszakos és kizárólagos állampolgári tevékenységen túl az állam alapvetően semleges az állampolgári cselekvésekkel, magatartásokkal szemben. Az iménti értelmezést alátámasztja az Alkotmány 60. §
(1)—
(3)bekezdése is, amely kimondja a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát, (…) valamint az egyház és az állam elválasztását.’’ Ebből következik szerintük, hogy az állam a társadalomban létező világfelfogásokhoz, vallásokhoz és ideológiákhoz nem egy meghatározott világnézet alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus jogállam tehát világnézetileg semleges. Az indítványozók a Btk. 166—168. §-aival kapcsolatos indítványukat a módosított és kiegészített indítványukban változtatás nélkül fenntartották. Az indítványozók azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az Eütv. 17. §
(1)bekezdés a) pontja, valamint a 18. §
(2)bekezdésében a ,,vagy az
(1)bekezdés b) pontja szerinti esetben’’ szövegrész alkotmányellenességét és semmisítse azokat meg. Indítványozták végül az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet) 3. §-a, 5. §
(2)bekezdése,
  1. §-a,
  2. §-a és
  3. §
(2)bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is.
  1. Egy súlyos és fájdalmas betegségben szenvedő másik indítványozó annak megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól: sérti az emberi méltósághoz való jogát, hogy a törvény tilalmazza olyan készítménynek az orvosa által történő rendelkezésére bocsátását, amellyel véget vethetne az életének. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és együtt bírálta el. Az Alkotmánybíróság felkérésére az egészségügyi miniszter véleményt nyilvánított az indítványokban felvetett kérdésekről. II. Az Alkotmánybíróság az indítványozók által is többségében felhívott következő jogszabályi rendelkezések figyelembevételével hozta meg határozatát. A) Az Alkotmány rendelkezései: ,,
  2. §
(1)A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.’’ ,,8. §
(1)A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2)A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.’’ ,,54. §
(1)A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.’’ ,,70/A. §
(1)A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.’’ B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) rendelkezései: ,,20. § Az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa alapján jár el.’’ ,,22. §
(2)Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia.’’ C) A Törvény rendelkezése: ,,43. §
(2)Az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel meg kell tennie mindazokat az intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni.’’ D) Az Eütv. rendelkezései: ,,
  1. § E törvény alkalmazásában (…) m) invazív beavatkozás: a beteg testébe bőrön, nyálka hártyán vagy testnyíláson keresztül behatoló fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg számára szakmai szempontból elhanyagolható kockázatot jelentő beavatkozásokat;’’ ,,
  2. §
(1)Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani.’’ ,,13. §
(1)A beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra.
(2)A betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon
  1. a)egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is,
  2. b)a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról,
  3. c)a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és kockázatairól,
  4. d)a vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett időpontjairól,
  5. e)döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében,
  6. f)a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről,
  7. g)az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről,
  8. h)a további ellátásokról, valamint
  9. i)a javasolt életmódról.
(3)A betegnek joga van a tájékoztatás során és azt követően további kérdezésre.
(4)A betegnek joga van megismerni ellátása során az egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a várttól eltérő eredményt és annak okait.
(5)A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz.
(6)A betegnek joga van megismerni az ellátásában közvetlenül közreműködő személyek nevét, szakképesítését és beosztását.
(7)A tájékoztatáshoz fűződő jogok gyakorlásához szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja.
(8)A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára, valamint arra, hogy a tájékoztatáshoz szükség esetén és lehetőség szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak.’’ ,,15. §
(1)A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely kizárólag törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható.
(2)Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza, figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat.
(3)A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen. Az e törvényben foglalt kivételektől eltekintve bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezését (a továbbiakban: beleegyezését) adja.
(4)A beteg a
(3)bekezdésben foglalt beleegyezését szóban, írásban vagy ráutaló magatartással megadhatja, kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.
(5)Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy — amennyiben erre nem képes — két tanú együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata szükséges.
(6)A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését bármikor visszavonhatja. A beleegyezés alapos ok nélküli visszavonása esetén azonban kötelezhető az ennek következtében felmerült és indokolt költségek megtérítésére.’’ ,,16. §
(1)A cselekvőképes beteg — ha e törvény eltérően nem rendelkezik — közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy — írásképtelensége esetén — két tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal
  1. a)megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell,
  2. b)az
  3. a)pontban meghatározott személy megjelölésével vagy anélkül a
(2)bekezdés szerinti személyek közül bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának helyette történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti tájékoztatásból.
(2)Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az
(1)bekezdés a) pontja alapján nyilatkozattételre jogosult személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a
(4)bekezdésben foglalt korlátok közötti gyakorlására — az
(1)bekezdés
  1. b)pontjában foglaltak figyelembevételével — a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:
  2. a)a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában
  3. b)a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes
  4. ba)házastársa vagy élettársa, ennek hiányában
  5. bb)gyermeke, ennek hiányában
  6. bc)szülője, ennek hiányában
  7. bd)testvére, ennek hiányában
  8. be)nagyszülője, ennek hiányában
  9. bf)unokája;
  10. c)a
  11. b)pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes
  12. ca)gyermeke, ennek hiányában
  13. cb)szülője, ennek hiányában
  14. cc)testvére, ennek hiányában
  15. cd)nagyszülője, ennek hiányában
  16. ce)unokája.
(3)Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellenté tes nyilatkozata esetén a beteg egészségi állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni.
(4)A
(2)bekezdés szerinti személyek nyilatkozata — kizárólag a
  1. §-ban foglalt tájékoztatást követően — a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban — a
  2. §
(3)bekezdése szerinti eset kivételével — a beavatkozással fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell.
(5)Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a
(2)bekezdés szerinti személy gyakorolja.’’ ,,17. §
(1)A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és a) a 16. §
(1)bekezdés
  1. a)pontja szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;
  2. b)invazív beavatkozások esetén akkor, ha a 16. §
(1)bekezdés a) pontja vagy a 16. §
(2)bekezdése szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna és a beavatkozás késedelmes elvégzése a beteg egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.
(2)A beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása
  1. a)mások — ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is — egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá
  2. b)ha — a 20—23. §-okra is figyelemmel — a beteg közvetlen életveszélyben van.’’ ,,18. §
(1)Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak olyan kiterjesztése válik szükségessé, amely előre nem volt látható, az erre irányuló beleegyezés hiányában a beavatkozás kiterjesztése — a
(2)bekezdés szerinti eset kivételével — csak akkor végezhető el, ha
  1. a)azt sürgős szükség fennállása indokolja vagy
  2. b)ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul sú lyos terhet jelentene.
(2)Amennyiben a beavatkozás
(1)bekezdés szerinti kiter jesztése a beteg valamely szervének vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése — az abba történő beleegyezés hiányában — csak közvetlen életveszély fennállása esetén vagy az
(1)bekezdés b) pontja szerinti esetben végezhető el.’’ ,,19. §
(1)A beteg írásbeli beleegyezése szükséges bármely — a beavatkozással összefüggésben — életében eltávolított sejtjének, sejtalkotórészének, szövetének, szervének, testrészének — egészségügyi ellátásával össze nem függő — bármilyen célú felhasználásához. Nem kell a beteg beleegyezése ezen anyagok szokásos módon történő megsemmisítéséhez.
(2)A betegnek — e törvény keretei között — joga van arra, hogy halála esetére rendelkezzen a holttestét érintő beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései szerint megtilthatja, hogy holttestéből szervet és szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás, kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak.’’ ,,20. §
(1)A cselekvőképes beteget — a
(2)—
(3)bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a
(6)bekezdésben foglalt eset kivételével — megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.
(2)A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek.
(3)A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül — megfelelő egészségügyi ellátás mellett is — halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visz szautasítása a
(2)bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet.
(4)A
(3)bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a
(3)bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon — két tanú előtt — ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe.
(5)A
(4)bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy — a beteg gyógykezelésében részt nem vevő —, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos.
(6)A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előreláthatóan képes a gyermek kihordására.
(7)A
(2)—
(3)bekezdések szerinti visszautasítás esetén meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok — személyes beszélgetés alapján történő — feltárását és a döntés megváltoztatását. Ennek során a 13. § szerinti tájékoztatáson túl ismételten tájékoztatni kell a beavatkozás elmaradásának következményeiről.
(8)A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja.’’ ,,21. §
(1)Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. §
(2)bekezdése szerinti ellátás nem utasítható vissza.
(2)Amennyiben cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. §
(3)bekezdése szerinti ellátás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség. (…)
(4)A
(2)bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlá sára irányuló eljárás során a bíróság nemperes eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e törvényből, illetve az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni.’’ ,,22. §
(1)A cselekvőképes személy — későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére — közokiratban visszautasíthat a) a 20. §
(1)bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat, b) a 20. §
(3)bekezdése szerinti beavatkozásokat, valamint c) egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.
(2)A cselekvőképes személy — cselekvőképtelensége esetére — közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki az
(1)bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolhatja.
(3)Az
(1)—
(2)bekezdés szerinti nyilatkozat abban az esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos — egy hónapnál nem régebbi — szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a beteg bármikor — cselekvőképességére, illetve alaki kötöttségre tekintet nélkül — visszavonhatja.
(4)A
(2)bekezdés szerinti cselekvőképes személy beavatkozást visszautasító nyilatkozata esetén a 20. §
(4)bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik, hogy a) az
(1)bekezdésben foglalt feltételek fennállnak, továbbá b) a
(2)bekezdés szerinti személy döntését annak következményei tudatában hozta meg.’’ ,,23. §
(1)A 20. §
(3)bekezdése szerinti beavatkozás megszüntetésére, illetve mellőzésére csak abban az esetben kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett, személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni; ennek hiányában az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezését vélelmezni kell.’’ E) A Kormányrendelet rendelkezései: ,,3. §
(1)Az életfenntartó beavatkozás visszautasítása esetén az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa kijelölt személy gondoskodik az Eütv. 20. §-ának
(4)bekezdése szerinti bizottság (a továbbiakban: Bizottság) haladéktalan összehívásáról.
(2)A Bizottságnak a betegség jellegének megfelelő szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg olyan betegségben szenved-e, amely az Eütv. 20. §-ának
(3)bekezdésében megfogalmazott kritériumoknak megfelel.
(3)A Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során a beteget minden esetben, a beteg hozzátartozóját [Eütv. 16. §
(2)bekezdés] lehetőség szerint meg kell hallgatni.
(4)Ha a Bizottság döntését követő harmadik napon a beteg — két tanú előtt — ismételten kinyilvánítja az életfenntartó beavatkozás visszautasítására irányuló szándékát, akkor a visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni.’’ ,,5. §
(2)A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével kapcsolatban írásban nyilatkozik arról, hogy a törvényi feltételek fennállnak-e, illetve a helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel [Eütv. 22. §
(4)bekezdés b) pont].’’ ,,6. §
(1)A Bizottság összehívásának rendjét az intézmény házirendje szabályozza. A szükséges vizsgálatok elvégzését követően a Bizottság az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességével kapcsolatos nyilatkozatát haladéktalanul, egyhangúan hozza meg, amelyet írásba kell foglalni, és azt a Bizottság tagjai aláírásukkal ellátnak.
(2)A Bizottság nyilatkozata meghozatalát megelőzően megkeresheti az intézményben működő etikai bizottságot állásfoglalás kérése céljából.
(3)A Bizottság működése során azt is vizsgálja, hogy a beteg tájékoztatása megfelelt-e a törvényi követelményeknek.’’ ,,7. §
(1)Amennyiben a Bizottság nem állapítja meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét, a beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét megállapító bírósági döntés iránt. A bíróság eljárására az Eütv. 21. §-ának
(4)bekezdése az irányadó.
(2)A beteg jogosult ismételten visszautasítani az életfenntartó beavatkozást, ha a Bizottság nem állapította meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét.’’ ,,10. §
(2)Az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania kell a Bizottság szükség szerinti működését.’’ F) A Btk. rendelkezései: ,,166. §
(1)Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.’’ ,,
  1. § Aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.’’ ,,
  2. § Aki mást öngyilkosságra rábír vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.’’ III.
  3. A törvényhozót régóta nehéz döntés elé állítja azoknak a gyógyíthatatlan betegeknek az óhaja, akik nem kívánnak további orvosi segítséget igénybe venni életük fenntartásához vagy éppen ahhoz kérnek orvosi segítséget, hogy életük véget érjen.
  4. A korábbi magyar jogszabályok közvetlen módon nem tartalmaztak a gyógyíthatatlan betegek halálának kívánságukra történő elősegítését tilalmazó rendelkezést: ,,A halálba segítés problémája ma még nem jutott el arra a jelentőségre, hogy a tételes büntetőtörvények szükségesnek tartották volna még csak mint az ölés bizonyos sajátszerű, minősített esetét is figyelembe venni’’ (Jámbor László: A halálbasegítés, 1936). A magyar büntető törvények azonban az
  5. évi V. törvény óta következetesen büntetéssel fenyegetik az emberölést az arra való tekintet nélkül, hogy azt a súlyos, gyógyíthatatlan beteg kívánságára vagy érdekében orvos követte-e el. A büntető törvény ezen álláspontjának elméleti alapjai jutottak kifejezésre neves jogtudósok munkáiban is. Finkey Ferenc a betegek halálba segítéséről úgy vélekedett, hogy azt még a gyógyíthatatlan betegek esetében sem lehet megengedettnek nyilvánítani (Finkey: A magyar anyagi büntetőjog jelen állapota, 1923). A beteg halálának elősegítését Angyal Pál is a jog követelményeivel össze nem egyeztethető tettként írta le: ,,Az élet értéktelenségének mindenkép ingatag talaján nyugvó megállapítása sohasem lehet olyan erős, hogy megfoszthassa érvényétől azt a lényegében erkölcsi jellegű normát, mely az ember megölését tiltja’’ (Angyal: A magyar büntetőjog kézikönyve II, Az ember élete elleni bűncselekmények és a párviadal, Budapest, 1928., Atheneum kiadó).
  6. Az Eütv. az indítványokban felvetett kérdésekre is kiható változásokat vezetett be 1997-ben. Először is átrendezte az orvos és a beteg viszonyát; ezt jelzi a törvényhozó szándékát kifejező Általános Indokolás
  7. pontjának a Törvényre vonatkozó kritikus megállapítása: ,,A hatályos törvény az egészségügyi viszonyrendszer szereplőinek jogait és kötelezettségeit sem szabályozza egyértelműen. Így például kizárólag az egészségügyi dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek olyan, a másik felet — a betegeket — megillető jogosultságok, amelyek alanyi jogosultságként való megfogalmazása elengedhetetlen e jogok érvényesítésének a szempontjából.’’ Az Eütv. további jellemző vonása a betegjogok erősítése, ami részben abban fejeződik ki, hogy ,,[a]z államnak biztosítania kell a betegek általános emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi ellátás nyújtása során releváns betegjogainak érvényre juttatását’’ (Általános Indokolás
  8. pont). A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon. Az Eütv. úgy rendelkezik, hogy a beteget az emberi méltósághoz való jogán alapuló önrendelkezési joga betegségének természetétől, annak enyhe vagy súlyos lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti meg. Következésképpen megilleti az orvostudomány állása szerint olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyt is, akinek betegsége megfelelő egészségügyi ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezet. A betegnek az életmentő, illetőleg életfenntartó egészségügyi ellátás visszautasítására vonatkozó jogát azonban az Eütv. speciális feltételekhez köti. Bár e feltételekről a későbbiekben részletesebben is szó lesz, az Alkotmánybíróság már e helyütt is kiemeli, hogy az életmentő vagy élet fenntartó orvosi beavatkozásnak a gyógyíthatatlan beteg általi visszautasítására csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve a beteg írásképtelensége esetén két tanú jelenlétében kerülhet sor. A visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és egybehangzóan nyilatkozik arról: gyógyíthatatlan betegségben szenved és döntését annak következményei tudatában hozta meg. A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra irányuló szándékát. Az Eütv. meghatározza az orvosi bizottság összetételét is: a bizottság egy tagja a betegség jellegének megfelelő szakorvos, egy másik tagja pszichiáter szakorvos. Megköveteli a törvény, hogy a beavatkozás visszautasítása esetén személyes beszélgetés során kíséreljék meg a beteg döntésének hátterében lévő okok feltárását és a döntés megváltoztatását. Az Eütv. részletes szabályozást ad arra az esetre is, ha a gyógyíthatatlan beteg cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes. A törvény azt is lehetővé teszi a belátási képessége birtokában lévő személynek, hogy jövőbeli esetleges cselekvőképtelenségét feltételezve előre visszautasítson életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved, önmagát fizikailag ellátni nem képes, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.
  9. Az orvosi megítélés szerint a leggondosabb kezelés ellenére rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára tehát a hatályos magyar jogszabályok már 1997 óta biztosítják a jogot, hogy ,,a betegség természetes lefolyásának lehetővé tétele céljából’’ visszautasítsák az életük fenntartásához szükséges orvosi beavatkozást. E törvényi rendelkezés, ugyanakkor, amikor érintetlenül hagyja a belenyugvás szabadságának teljességét azok számára, akik nem kívánják haláluk bekövetkeztét befolyásolni, lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára, hogy életük befejezésének méltóságukkal összeegyeztethető módját válasszák.
  10. Az indítványozók, amint ez az indítványok ismertetéséből kitűnik, három irányban fogalmaztak meg alkotmányossági kifogást az Eütv.-nek, illetőleg ehhez kapcsolódóan a Kormányrendeletnek a súlyos, gyógyíthatatlan betegeket megillető önrendelkezési jog érvényesülésére vonatkozó szabályait illetően. Először, az indítványozók álláspontja szerint a törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők önrendelkezési jogát akkor, amikor csak az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások viszszautasításának lehetőségét biztosítja számukra. Nézetük szerint a törvény csak akkor kerülne összhangba az Alkotmány
  11. §
(1)bekezdése által mindenki, a betegek számára is biztosított joggal az emberi méltósághoz, ha a törvényhozó a gyógyíthatatlan betegeket, ha ezt kívánják, ennél szélesebb körű, további jogosítványokkal ruházná fel: orvosi segítség igénybevételére életük méltó módon történő befejezéséhez. Álláspontjuk szerint az Alkotmánynak az emberi méltósághoz való jogot biztosító rendelkezéséből az is levezethető továbbá, hogy az orvos, a haldokló emberi méltóságának megőrzése érdekében, a beteg ez irányú kívánságának hiányában is elősegíthesse életének befejezését. Másodszor, bár megítélésük szerint ,,[a]z Eütv. előírásai — ideértve az általunk kifogásolt rendelkezéseket is — az emberi méltóság megnyilvánulásának lényegesen szélesebb lehetőséget biztosítanak, mint az egészségügyről szóló — korábbi — 1972. évi II. törvény szabályai’’, álláspontjuk szerint a törvény a gyógyíthatatlan betegeket megillető, életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogosultságot még mindig indokolatlan, ezért alkotmányellenes korlátozásoknak veti alá. Ebben a körben konkrét formában az Eütv. 15. §
(2)bekezdésével, 20. §
(3)bekezdésével, 20. §
(4)bekezdésével, a 22. §
(4)bekezdésével és 23. §
(1)bekezdésével kapcsolatban fogalmaztak meg alkotmányossági kifogásokat. Harmadszor, az indítványozók alkotmányossági kifogásai az Eütv., illetőleg a Kormányrendelet néhány olyan további rendelkezéseit érintik, melyek nincsenek közvetlen összefüggésben az e jogszabályoknak a gyógyíthatatlan betegek életének méltóságukkal összeegyeztethető befejezését érintő rendelkezéseivel, hanem a minden beteget megillető önrendelkezési jogra vonatkoznak. 6. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Abtv. 20. §-ára és 22. §
(2)bekezdésére figyelemmel, és összhangban saját eljárásának indítványhoz kötöttségét illetően követett állandó gyakorlatával, az indítványok tartalmának és irányultságának megfelelően az Eütv. indítványozók által megjelölt rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát csak abból a szempontból végezte el, hogy azok nem korlátozzák-e alkotmányellenesen a betegek emberi méltósághoz való jogát. Az Alkotmánybíróság arra is rámutat: az indítványozók a jelenlegi jogi szabályozást lényegében az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésével tartják összeegyeztethetetlennek. Indítványuk megalapozására nem hívtak fel az Alkotmány által is biztosított olyan egyéb emberi jogokat, melyek megsértésére a külföldi országok bíróságai és nemzetközi bíróságok elé terjesztett, az indítványokhoz tartalmilag hasonló panaszokban hivatkozni szoktak. A későbbiekben említendő Pretty ügyben például a panaszos kérelme szerint az emberi életnek a beteg méltóságérzetének megfelelő befejezéséhez való jog törvény általi korlátozása a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmával, a magánélet tiszteletben tartásához való joggal, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való joggal, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmával is összeegyeztethetetlen. Ezért az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. § és 22. §
(2)bekezdésének megfelelően az indítványozók által megjelölt jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatát csak e körben végezte el.
  1. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta, hogy az indítványokban érintett kérdéseket nemzetközi összefüggéseiben is áttekintse. Ennek eredményeképpen a következő megállapításra jutott: bár a világ legtöbb országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból, akár a beteg vagy hozzátartozója kérésére elősegítse betege halálát, az utóbbi évtizedekben a tudomány, illetőleg a törvényhozás egyre inkább teret szentel az arról való gondolkodásnak, hogyan lehetne a súlyos, gyógyíthatatlan, gyakran nagy fájdalmakkal küszködő betegek számára az élet méltó befejezéséhez való jogot biztosítani anélkül, hogy az élet kioltására vonatkozó tilalom oldása nem kívánt hatásokkal járjon. Ezzel összefüggésben két fontos fejlemény érdemel említést. Az egyik az, hogy a
  2. század utolsó évtizedeiben számos ország törvényhozása, illetőleg bírói gyakorlata arra az álláspontra helyezkedett, hogy bár az élet elleni cselekmények teljes tilalmát, bármilyen motiváció alapján került is sor elkövetésükre, változatlanul fenn kell tartani, a korábbiaktól eltérően el kell azonban ismerni a betegnek azt a jogosultságát, hogy visszautasíthassa az élete fenntartására, illetőleg meghosszabbítására vonatkozó orvosi beavatkozást még akkor is, ha a visszautasítás minden valószínűség szerint halálát fogja eredményezni. E jogosultságot, Magyarországhoz hasonlóan, egyes országokban törvényhozási úton ismerték el. Másutt, így az Egyesült Királyságban a bírói gyakorlat munkálta ki a betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogát (pl. Ms B. v. an NHS Hospital, Court of Appeal judgment of 22 March 2002). Ugyanez történt az Amerikai Egyesült Államokban is (lásd az alábbiakban ugyancsak említett Cruzan v. Director, Missouri Department of Health ügyet). A másik fejlemény az, hogy egyes olyan országokban, ahol a törvény a gyógyíthatatlan beteg halálának az elősegítését változatlanul tiltja, mégis büntetlenséget biztosítanak az orvosnak, ha a halál a betegség végső szakaszában lévő beteg fájdalmainak csillapítására általa előírt szer elkerülhetetlen mellékhatásaként következett be. Erre példa az Egyesült Királyságban a Re J [1991] Fam
  3. ügy, Németországban pedig a Legfelsőbb Bíróság egy
  4. évi állásfoglalása, mely szerint az orvosilag indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezett kívánságának megfelelő fájdalomcsillapítás akkor sem jogellenes, ha az — elkerülhetetlen, számításba vett, de nem szándékolt következményként — a halál bekövetkeztét siettetheti (BGHSt 42, 305). E fejlemények ellenére ez idő szerint a legtöbb országban kevés hajlandóság mutatkozik a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők halálának elősegítésére vonatkozó tilalom feloldására vagy enyhítésére. Az Egyesült Királyságban például, bár 1980-ban az öngyilkossághoz nyújtott segítségadás bűncselekményének felülvizsgálata során felmerült, hogy a haldokló iránti szánalomból elkövetett ún. méltányossági emberölést privilegizált tényállásként fogalmazzák meg és a korábbinál lényegesen enyhébben, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntessék, végül a javaslatot elvetették, többek között azért, mert a méltányossági emberölés fogalmának meghatározása során nem találtak olyan megoldást, amely a hátrányos helyzetben lévő, öreg és gyenge betegeket teljes biztonsággal megóvhatná attól, hogy az új törvényi tényállás alapján életük, akaratuk ellenére, veszélybe kerüljön. 1994-ben pedig a Lordok Háza orvosetikai vizsgálóbizottsága, megvizsgálva az eutanáziával összefüggő kérdéseket, arra a megállapításra jutott, hogy nem lát elegendő indokot a szándékos emberöléssel kapcsolatos törvényeknek az eutanázia egyes módozatai lehetővé tételének érdekében történő enyhítésére. A fellebbviteli bíróságként eljáró Lordok Házának egy közelmúltban hozott döntése azt jelzi, hogy az Egyesült Királyságban nem csak a törvényhozás, hanem a jogalkalmazás is idegenkedik a régóta fennálló tilalmak oldása irányában teendő lépésektől. A Dianne Pretty v. Director of Public Prosecution ügyben a felperes, egy teljes mozgásképtelenséget okozó gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában lévő beteg annak megállapítását kérte, hogy a vádhatóság határozata, — melyben visszautasította az arra irányuló kérelmét, hogy vállaljon kötelezettséget: nem emel vádat férje ellen emberölés miatt, ha az majd segítséget nyújt halálához, — megsértette alapvető emberi jogait, egyebek mellett az embertelen bánásmód tilalmát és az élethez való jogát. Élethez való jogának sérelmét abban látta, hogy a vádhatóság álláspontja megfosztja attól a jogától: ő dönthesse el, kíván-e tovább élni, és határozatával az élethez való jogát élete végigélésének kötelezettségévé változtatta. A Lordok Háza
  5. november 29-i ítéletében kimondta: a felperest nem illeti meg a jog ahhoz, hogy a vádhatóság büntetlenséget biztosítson férje számára, ha az közreműködik halálában ([2001] UKHL). Ezzel elvetette az emberölés e módozatának bírósági határozattal történő legalizálását.
  6. Eddig világszerte csak igen kevés olyan törvény született, mely lehetővé teszi a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg kérésére halálához nyújtott segítséget. Még ezen országokban sem csillapodnak azonban az arról folyó viták, hogy ez összeegyeztethető-e az alkotmányos alapelvekkel. Hollandiában a korábbi teljes tilalmat a bírói gyakorlat kezdte feloldani. 1973-tól kezdődően több olyan ítélet született, melyek a gyógyíthatatlan betegét halálba segítő orvosokat azzal az indokkal mentettek fel az emberölés vádja alól, hogy szükséghelyzetben cselekedtek. A Legfelsőbb Bíróság egy 1984-ben hozott ítéletében nyilvánította ki elvi éllel, hogy bár más megölése a büntető törvények alkalmazásában változatlanul bűncselekménynek tekintendő, a beteget halálba segítő orvos bizonyos feltételek esetén hivatkozhat arra, hogy az emberölést szükséghelyzetben követte el. A bírói gyakorlat ennek feltételeit is kimunkálta. E feltételek a következők: az orvos a beteg szabadon kinyilvánított akarata alapján jár el miután tőle és a betegtől független orvossal konzultációt folytatott, a betegnek ez a kívánsága átgondolt, megfontolt és tartósan hangoztatott, a beteg tűrhetetlen fájdalmaktól szenved, és nincs kilátás állapota javulására, a szenvedés enyhítését eredményező módszer pedig nem áll rendelkezésre. E legfőbb bírói döntés hatott a törvényhozásra is. 1994ben módosították a büntető törvényt és a halálesetek kivizsgálásáról szóló jogszabályt. Ezek úgy rendelkeztek, hogy gyógyíthatatlan betegét halálba segítő orvosnak minden ilyen halálesetet jelenteni kell egy e célra felállított bizottságnak, mely állást foglal az orvos eljárásának jogszerűségéről, és jelentését megküldi az ügyésznek, aki dönt arról, hogy büntetőeljárást indít-e az orvos ellen. E szabályozás alkalmazásának tapasztalatai alapján átfogó törvényjavaslatot nyújtottak be a törvényhozáshoz ,,Az életnek kérésre történő végetvetés és az öngyilkossághoz nyújtott segítség eseteinek felülvizsgálatáról’’ címmel. A javaslatot a törvényhozás mindkét háza megszavazta, az
  7. október 1-jén lépett hatályba. A törvény a büntető törvények módosításával büntetlenséget biztosít az orvosnak az emberölés és az öngyilkosság elősegítésének bűntette alól, ha kellő gondossággal és körültekintéssel járt el, és ha jelentést tett az illetékes halottkémnek a beteg halálában való közreműködéséről. A kellő gondosság, körültekintés feltételeit a büntető törvény határozza meg. E szerint az orvos eljárása akkor kellően gondos, ha meggyőződött arról: a beteg állapota reménytelen, a betegnek nem enyhíthető, elviselhetetlen szenvedés a része, és más ésszerű megoldás nem áll rendelkezésre. A kellő gondossággal való eljárás akkor állapítható meg, ha az orvos a beteget részletesen tájékoztatta állapotáról és kilátásairól, és a beteg szabad akaratából, mindent megfontolva fejezte ki azt az akaratát, hogy meg kíván halni. További követelmény az orvossal szemben, hogy a betegtől független legalább egy orvossal konzultáljon, és a kellő gondosságát alátámasztó fenti feltételek meglétéről írásbeli értékelést készítsen, végül hogy a beteg halálát megfelelő orvosi gondossággal segítse elő. E halálesetek körülményeinek kivizsgálására Hollandiában regionális felülvizsgálati bizottságok működnek. Mindegyiknek legalább három tagja van. Vizsgálódásaikat a beteg halálában közreműködő orvos bevonásával végzik. Ha megállapítják, hogy az orvos kellő gondossággal járt el, az ügyet lezárják, ellenkező esetben értesítik az ügyészt büntetőeljárás indításának megfontolására. A törvény a 16—17 éves fiataloknak is megadja a jogot, hogy határozzanak saját halálukról, a döntési folyamatba szüleiket is be kell vonni. A 12—15 éves gyermekek esetében a törvény a szülők beleegyezését is előírja. A törvény szigorú garanciális feltételek mellett lehetővé teszi: még mielőtt betegségének végső szakaszába jut, a beteg írásbeli nyilatkozatban kérheti, hogy orvosa működjön közre halála elősegítésében. Belgiumban
  8. május 28-án hoztak törvényt annak lehetővé tételéről, hogy az orvos a gyógyíthatatlan beteg kívánságára véget vethessen életének. A törvény szóhasználatában ez eutanázia, melyet így határoz meg: eutanázián az orvos által eszközölt azon cselekmény értendő, mellyel szándékosan véget vet betege életének. A törvény szerint az eutanáziát elvégző orvos nem követ el bűncselekményt, ha megbizonyosodik arról, hogy a beteg nagykorú, cselekvőképes, az eutanáziára vonatkozó elhatározására önkéntesen, megfontoltan és külső befolyástól mentesen jutott, orvosi szempontból kilátástalan a helyzete és olyan állandó, elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedés állapotában van, melyet gyógyíthatatlan betegsége vagy balesete okoz. A betegnek írásban kell előterjesztenie az eutanázia iránti kérelmét, amelyet neki magának kell megírnia és aláírnia. Ha nincsen erre képes állapotban, a kérelmet az általa választott olyan nagykorú személynek kell elkészítenie, akinek nem származhat anyagi előnye a beteg halálából. E személynek a kérelmet az orvos jelenlétében kell megírnia, ebben az ok megjelölésével rögzítenie kell, hogy a beteg maga nem képes kérelmet készíteni. Eutanáziára csak akkor kerülhet sor, ha az orvos részletes tájékoztatást adott a betegnek egészségi állapotáról, életkilátásairól, ismertette a még szóba jöhető terápiás vagy a fájdalom csillapítására rendelkezésre álló lehetőségeket. A beteg elhatározásának megmásíthatatlanságát az orvosnak a beteggel folytatott beszélgetések során kell ellenőriznie. Az eutanázia további feltétele a kezelőorvosnak más orvossal folytatott konzultációja. A konzulens orvossal szembeni követelmény, hogy az adott betegséggel kapcsolatos szakismeretekkel rendelkezzen, valamint hogy mind a beteg, mind a kezelőorvos tekintetében független legyen. A konzulensnek meg kell vizsgálnia a beteget, rendelkezésére kell bocsátania a beteg állapotára vonatkozó összes adatot, iratot. A konzulens orvosnak meg kell bizonyosodnia a szenvedés állandó, csillapíthatatlan és elviselhetetlen jellegéről. A konzulens megállapításait jelentésben foglalja össze. A konzulens orvos jelentését a kezelőorvos ismerteti a beteggel. A kezelőorvosnak meg kell bizonyosodnia arról, hogy a betegnek volt alkalma elhatározását megbeszélnie mindazokkal, akikkel találkozni kívánt; ha a beteg ezt kívánja, megbeszélést kell folytatnia a beteg által megjelölt hozzátartozóival. Ha a kezelőorvos véleménye szerint a beteg halála nem következik be rövid időn belül, a törvény az eutanázia két további feltételét is meghatározza. Az egyik az, hogy a kezelőorvosnak további konzultációt kell folytatnia egy második orvossal, lehetőség szerint pszichiáterrel vagy az érintett patológiai terület szakértőjével, akinek a betegtől, az orvostól és az elsőként konzultált orvostól függetlennek kell lennie. A beteget e második konzultáció eredményéről is tájékoztatni kell. A másik feltétel az, hogy a beteg kérelme és az eutanázia között legalább egy hónap teljen el. A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy a cselekvőképes nagykorú személy a jövőben bekövetkező betegségével kapcsolatban arra az esetre, ha akaratát már nem tudja kifejezni, írásbeli nyilatkozatban fejezze ki az eutanáziára vonatkozó kívánságát, amennyiben az orvos megállapítja, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, nincsen tudatánál, és állapota a tudomány állása szerint visszafordíthatatlan. Az írásbeli nyilatkozat csak akkor vehető figyelembe, ha az a gyógyíthatatlan betegség kezdetét megelőző öt évnél nem korábban készült, illetőleg került ismételten megerősítésre. A törvény kimondja: orvos nem köteles eutanáziát alkalmazni és más személy sem köteles eutanáziában részt venni. Ha az orvos a beteg eutanázia iránti kérelmét megtagadja, a beteg kérésére köteles a kérelmet a beteg által megjelölt orvoshoz eljuttatni. Ha az orvos úgy dönt, hogy eleget tesz a beteg eutanázia iránti kívánságának, a beteg halálától számított négy napon belül írásos jelentést kell tennie a törvény által létrehozott Bizottságnak. A Bizottság tizenhat tagja közül nyolc orvos — közülük legalább négy belga egyetemi tanár — négy tagja jogászprofesszor vagy ügyvéd, négy tagja a gyógyíthatatlan betegek problémáiban jártas szakember. A Bizottság tagjai nem lehetnek parlamenti képviselők, sem a kormány tagjai. A Bizottság az orvos jelentésének benyújtásától számított két hónapon belül dönt arról, hogy az eutanáziára a törvény rendelkezéseinek megfelelően került-e sor. Ha kétharmados szótöbbséggel úgy véli, hogy az orvos a törvény rendelkezéseit nem tartotta tiszteletben, az iratokat megküldi az ügyésznek. Az eutanáziára vonatkozó törvényjavaslat benyújtását követően a nemzetgyűlés felsőházának megkeresésére az államtanács (Conseil d’État)
  9. július 2-án véleményt nyilvánított két törvényjavaslatról. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a javaslatok nem összeegyeztethetetlenek az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló egyezmény, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya rendelkezéseivel. Annak a véleményének is hangot adott, hogy a két javaslatnak azok a rendelkezései, melyek a törvény előírásai szerint eljáró orvosokat mentesítik a büntetőjogi felelősség alól, nem ütköznek a büntető törvény alapelveibe. Az Amerikai Egyesült Államokban a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők jogait illetően a bírói gyakorlatban és a törvényhozásban egyaránt lényeges változások következtek be az elmúlt évtizedekben. a) A törvények korábban nem tartalmaztak egyértelmű rendelkezéseket az egészségügyi intézményekben kezelt betegeknek arra vonatkozó jogáról, hogy az orvos gyógyító tevékenységét visszautasíthatják-e, és ha igen, milyen feltételek esetén. Ezért a kezelés abbahagyását kívánó betegek a bíróságoktól kérték az egészségügyi intézmények arra való kötelezését, hogy tartsák tiszteletben pácienseik akaratát. Azt követően, hogy a múlt század második felében számos olyan ítélet született, melyek e kereseteknek helyt adtak és kötelezték az egészségügyi intézményt a kezelés abbahagyására, a szövetségi Legfelsőbb Bíróság a betegeket megillető joggá nyilvánította, hogy akár az élet ben tartásukhoz feltétlenül szükséges orvosi kezelést is visszautasítsák (Cruzan v. Director, Missouri Department of Health 497 US 261, 1990.). b) Az orvosi beavatkozás visszautasítását elismerő bírói gyakorlat fejlődésével párhuzamosan az Egyesült Államok több tagállamában kezdeményeztek népszavazást abból a célból, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálának az orvos általi elősegítését a törvény lehetővé tegye. Kaliforniában 1988-ban egy erre irányuló népszavazáson a szükséges szavazatoknak még csak mintegy egyharmada gyűlt össze, négy évvel később a résztvevőknek már a 48%-a szavazott az élet kioltásának minden formáját mereven tiltó jogszabály megváltoztatását célzó törvény napirendre tűzése mellett. Washington államban egy
  10. évi népszavazáson a résztvevők 46,4%-a állt ki az orvos által történő halálba segítést lehetővé tevő törvény meghozatala mellett. Oregon az első — és eddig az egyetlen — amerikai állam, melyben 51%-os többségbe kerültek az öngyilkossághoz adott orvosi segítség törvény általi lehetővé tételének hívei. Az
  11. évi népszavazás eredményeként meghozott törvény 1997-ben lépett hatályba. A méltó halálról szóló
  12. évi törvény (Oregon Death with Dignity Act 1994) azt teszi lehetővé, hogy a kezelőorvos olyan szert (készítményt) bocsásson gyógyíthatatlan betege rendelkezésére, mellyel az véget vethet életének. Erre csak belátási képessége teljes birtokában lévő nagykorú beteg szóbeli, majd írásban megismételt kívánságára kerülhet sor, ha a kezelőorvos, továbbá legalább egy konzulens orvos megállapította, hogy gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában van. E kívánság kinyilvánításának megtörténtét két személynek kell tanúsítania, akik vele sem rokonsági kapcsolatban nem állnak, sem örökösei vagy halálának más módon haszonélvezői nem lehetnek. Nem lehet tanú a kezelőorvos és annak az egészségügyi intézménynek az alkalmazottja sem, melyben a beteget kezelik. E kívánság bármikor visszavonható. A betegnek tájékoztatnia kell döntéséről közeli hozzátartozóját, de ha erre képtelen, vagy nem kívánja hozzátartozóját értesíteni, ez nem lehet akadálya kívánsága teljesítésének. Mielőtt a beteg e kívánságának kifejezésre juttatására sor kerülne, kezelőorvosának minden részletre kiterjedő tájékoztatást kell adnia a betegség természetéről, a várható végkifejletről, és meg kell jelölni a lehetséges alternatívákat (pl. testi és lelki segélyszolgálat igénybevétele, fájdalomcsillapítás). Ha akár a kezelőorvos, akár a konzulens orvos feltételezése szerint a beteget e döntése meghozatalában elmebeli állapota vagy depressziója befolyásolhatta, a beteget az e téren járatos szakorvoshoz kell utalniuk, s csak azt követően dönthetnek a szer/készítmény kiszolgáltatásáról, ha a szakorvos megállapította, hogy a beteg nem szenved kóros elmebeli vagy pszichés állapotban. A törvény kötelező várakozási időket határoz meg a beteg kívánságának kifejezésre juttatása és a szer kiszolgáltatása között. A törvény rendelkezik a beteg kívánságára kiszolgáltatott készítmény következtében történt elhalálozásának a végrendeletére, a szerződéseire és a biztosítási jogviszonyaira gyakorolt kihatásáról is. A törvény kimondja: rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni, hogy azok feljogosítják az orvost aktív eutanáziára, ugyanakkor biztosítja a törvény szerint eljáró orvosnak az emberölés vagy az öngyilkossághoz segítségnyújtás bűncselekményével és orvosetikai fegyelmi vétséggel kapcsolatos büntetlenségét. A beteg kezelőorvosa nem köteles a beteg e törvény szerint kifejezett kívánságának eleget tenni. Ez esetben a betegre vonatkozó orvosi feljegyzéseket köteles a beteg orvosi ellátását átvevő orvosnak átadni. Végül a törvény rendelkezik arról, hogy a beteg kívánságának kinyilvánításától kezdve milyen nyilvántartásokat kell vezetni a történtekről, azokba milyen adatokat kell bejegyezni. E törvény alapján Oregon államban sok esetben került már sor az eutanáziához való jog gyakorlására. Habár az Egyesült Államok szövetségi törvényhozásában most vizsgálják az oregoni népszavazás érvénytelenítésének lehetőségét, tizenhat további tagállam törvényhozásában terjesztettek be az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséget vagy a gyógyíthatatlan betegnek az orvos aktív tevékenységével halálba segítését lehetővé tevő törvényjavaslatot. Ugyanakkor hat tagállam törvényhozása a jelenlegi tilalom fenntartását, illetőleg további szigorítását célzó törvényeket fogadott el. c) A gyógyíthatatlan betegek kívánságukra orvosi segítséggel előidézett halálának jogi minősítésére és jövőbeli törvényi szabályozására az Egyesült Államokban várhatóan hatást fognak gyakorolni az e tárgykörben a közelmúltban hozott bírósági döntések is. A Compassion in Dying v. Washington ügyben a kereset annak megállapítására irányult, hogy Washington állam törvénye, mely tilalmazta, hogy orvosok segítséget nyújtsanak betegeiknek abban, hogy véget vessenek életüknek, alkotmányellenes. A felperesek álláspontjuk alátámasztására az Alkotmány tizennegyedik módosítására hivatkoztak, mely szerint tisztességes jogi eljárás (due process of law) nélkül senkit sem szabad életétől, szabadságától, illetőleg javaitól megfosztani. Álláspontjuk szerint a tizennegyedik módosítás szabadság-fogalma, ahogyan azt az amerikai bíróságok ítélkezési gyakorlatában értelmezik, kiterjed az egyén legbensőségesebb viszonylatait illető cselekvési szabadságára is, ideértve azt is, hogy gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában lévő beteg orvosi segítséggel kövessen el öngyilkosságot. A bíróság helyt adott a keresetnek [79 F.3d 790 (9th Cir. 1996)]. A Quill v. Koppel-ügy orvos felperesei annak megállapítását kérték, hogy New York állam büntető törvényének az öngyilkosság elősegítését, illetőleg az ahhoz nyújtott segítséget tiltó rendelkezése alkotmányellenes. Részben ugyancsak az Alkotmány tizennegyedik módosítására hivatkoztak, részben pedig arra, hogy indokolatlan, ezért alkotmányellenes a betegnek az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó joga és az öngyilkosságban való orvosi közreműködés eltérő törvényi kezelése. Amíg ugyanis az előbbit a jog nem csak hogy nem tiltja, hanem kifejezetten lehetővé teszi, az utóbbit bünteti. A keresetnek ebben az ügyben is helyt adtak [Quill v. Vacco, 80 F.3d 716 (2nd Cir. 1996.)]. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság mindkét ítéletet megváltoztatta, és a kereseteket elutasította [Washington v. Glucksberg, 521 U.S. 702
(1997), Vacco v. Quill, 521 U.S. 793
(1997)]. A Legfelsőbb Bíróság ítélete absztrakt normakontrollnak tekinthető; azt mondta ki, hogy a gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában lévő személy halálához nyújtott orvosi segítség törvényi tilalmazása nem alkotmányellenes. A határozathoz fűzött öt párhuzamos indokolás mindazonáltal nyilvánvalóvá teszi: a legfőbb bírák többsége hajlik arra, hogy a betegségük végső szakaszában nagy fájdalmakat elszenvedő, ítélőképességük birtokában lévő betegek jogát ahhoz, hogy segítséget kaphassanak életük befejezéséhez, legalább olyan erős jognak tekintse, mint az orvosi kezelés visszautasításának a törvények által már régóta biztosított jogot. Ezért jelezték: nem zárható ki, hogy ha e kérdés konkrét jogvitában merül majd fel, a beteg javára döntenek. Ausztráliában az Északi Terület 1995-ben törvényt fogadott el a gyógyíthatatlan betegek jogairól (Rights of the Terminally Ill Act 1995.). E törvény lehetővé tette, hogy az a nagykorú személy, akinek betegsége ésszerű orvosi megítélés szerint rövidesen halálával fog végződni, s akinek betegsége a beteg számára elfogadható gyógymóddal sem kezelhető, súlyos fájdalma, szenvedése sem enyhíthető, kérhesse kezelőorvosa segítségét élete befejezéséhez. A törvény a holland, a belga, illetőleg az oregoni törvényekhez hasonlóan szigorú garanciális rendelkezéseket tartalmazott. E törvény csak mintegy két évig volt hatályban. Az Ausztrál Államszövetség, módosítva az Északi Terület törvényhozási hatáskörét szabályozó
  1. évi törvényt, 1997ben kimondta, hogy e hatáskör nem terjed ki olyan orvosi tevékenység engedélyezésére, melynek eredményeképpen az orvos szándékos tevékenysége folytán a beteg meghal. A törvény így érvényét veszítette, a hatálya idején a beteg halálához nyújtott orvosi segítséget azonban jogszerűnek ismerték el. Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a gyógyíthatatlan betegek életének emberi méltóságukkal összeegyeztethető, kívánságuk szerinti befejezését a világban ma szabályozó — nem jelentős számú — törvények ezt főként úgy teszik lehetővé, hogy elismerik a beteg önrendelkezési jogát még az életfenntartó orvosi beavatkozás visszautasítására is. Az ismertetett törvények közül csak a holland, a belga, valamint az Oregon állambeli törvény teszi lehetővé az indítványozók által önrendelkezéses aktív eutanáziaként jelölt lehetőséget.
  2. Az elmúlt évtizedekben az Európa Tanács fórumain is helyet kaptak az élet méltó befejezésével kapcsolatos kérdések. 9.
  3. Habár az Európai Emberi Jogi Egyezmény betartása felett őrködő strasbourgi szervek elé korábban csak elvétve kerültek olyan kérelmek, melyekben azt a kérdést kellett eldönteni, hogy joga van-e a gyógyíthatatlan betegnek ahhoz: élete kívánsága szerinti befejezéséhez más közreműködését vegye igénybe, a közelmúltban az Emberi Jogok Európai Bírósága egy olyan ítéletet hozott, melyben erről érdemben foglalt állást Dianne Pretty kérelme nyomán. Az ebben az ügyben a brit Lordok Háza által hozott ítéletről a
  4. pontban már történt említés. A Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy sérti-e a gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában, belátási képessége birtokában lévő, de teljes mozgásképtelensége folytán életének önkezével véget vetni nem képes kérelmező emberi jogait az, hogy a vádhatóság elutasította büntetlenség biztosítását férje számára, ha felesége kérésére életének ő vetne véget. A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a büntetlenség iránti kérelemnek a brit hatóságok által történt elutasítása nem sérti a kérelmezőnek az európai emberi jogi Egyezményben biztosított jogait, egyebek között az élethez való jogot kinyilvánító
  5. cikkét. Az élethez való jognak ugyanis nem tulajdonítható a halálhoz való jogot biztosító értelem. ,,Ezért a Bíróság megállapítja, hogy az Egyezmény
  6. cikkéből nem vezethető le sem a más személy keze általi, sem az állam segítségével történő elhalálozáshoz való jog’’ (Pretty v. the United Kingdom,
  7. április 29-i ítélet
  8. pont). 9.
  9. Az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló, Oviedóban,
  10. április 4-én kelt Egyezménye: Az emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az Egyezménynek az emberi lény klónozásának tilalmáról szóló, Párizsban,
  11. január 12-én kelt Kiegészítő Jegyzőkönyve kihirdetéséről szóló
  12. évi VI. törvény tartalmaz bizonyos támpontot az indítványokban felvetett kérdésekben való állásfoglaláshoz. Kimondja ugyanis, hogy egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre, ha abba az érdekelt személy szabadon és tájékozottságon alapuló beleegyezését adta, továbbá, hogy ez a beleegyezés bármikor visszavonható (
  13. cikk). 9.
  14. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése korábban már több alkalommal is foglalkozott a gyógyíthatatlan betegeket megillető alapvető emberi jogokkal [613
(1976)számú határozat, 779
(1996)számú ajánlás]. Ez utóbbi ajánlásban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy az élet meghosszabbítása önmagában nem jelentheti az orvoslás kizárólagos célját, hanem ugyanolyan mértékben kell törekedni a szenvedések enyhítésére is. A Közgyűlés átfogó jelleggel 1999. június 25-én elfogadott 1418
(1999)ajánlásában fejtette ki álláspontját ebben a kérdésben. Az ajánlás alapgondolata, hogy: ,,A halálos betegek és a haldoklók méltóságának tisztelete és védelme olyan kötelezettség, amely az ember méltóságának az élet végéig tartó sérthetetlenségéből fakad. E tiszteletnek és védelemnek olyan körülmények kialakításában kell realizálódnia, melyek között embertársaink méltó körülmények között halálozhatnak el’’ (
  1. pont). Az ajánlás amellett, hogy a tagállamok széles körű intézkedését szorgalmazza a haldoklással járó fájdalom, testi és lelki szenvedés csökkentésére, valamint a betegeket sújtó szorongás és a magárahagyottság érzésének — egyebek mellett hospice szolgálatok igénybevételével történő — enyhítésére, két alapvető követelményt fogalmaz meg. Az egyik az, hogy a tagállamok biztosítsák, hogy a haldokló vagy a betegség végső szakaszába érkezett betegek akaratuk ellenére gyógykezelésben ne részesüljenek, egyben azonban kizárva a betegek mások által történő befolyásolását vagy kényszerítését. A másik az, hogy a tagállamok a halálos betegek és haldoklók élettől való szándékos megfosztása tilalmának fenntartásával szavatolják e betegek élethez való jogát, biztosítsák, hogy a gyógyíthatatlan betegek halál utáni vágya ne képezhessen jogos igényt arra, hogy életüknek más vessen véget. E követelmény azt is magában foglalja, hogy e betegek kívánsága életük befejezésére ne szolgálhasson olyan cselekmények jogalapjául, melyek a halál beálltának előidézésére irányulnak. IV.
  2. Az indítványozók szerint az, hogy az Eütv. rendelkezései a súlyos, gyógyíthatatlan beteg számára csupán azt teszik lehetővé — és szerintük ezt sem kellően széles körben — hogy az életének további fenntartásához szükséges orvosi kezelést visszautasítsa, azt azonban nem, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe ahhoz, hogy életének véget vessen, összeegyeztethetetlen a beteg emberi méltósághoz való jogával. Ugyanezen okból tartják alkotmányellenesnek a Btk. rendelkezéseit is, melyek az emberölés bűncselekménnyé nyilvánítása és a büntetési tételek megállapítása körében nem veszik tekintetbe, ha azt a beteg kívánságára vagy érdekében követték el. Véleményük szerint az általuk alkotmányossági szempontból kifogásolt törvényi rendelkezések a gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában lévő betegek közül azokat, akik úgy döntenének: életük e fizikai és lelki szenvedésekkel teli időszakát nem kívánják végig élni, megfosztják az általuk méltónak tartott halál lehetőségétől. Ez pedig sérti az Alkotmány
  3. §
(1)bekezdésében biztosított jogukat az emberi méltósághoz.
  1. Annak folytán, hogy az indítványozók álláspontja az, hogy a törvényhozó két alkotmányos alapjognak: az élethez, illetőleg az emberi méltósághoz való jognak a súlyos, gyógyíthatatlan beteg helyzetéből adódó konfliktusát nem oldotta fel az Alkotmányból folyó követelményekkel összhangban, az Alkotmánybíróság mindenekelőtt az élethez és az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos eddigi ítélkezési gyakorlatát tekintette át.
  2. Az emberi méltósághoz való jog tartalmának részletes kibontását az Alkotmánybíróság már működésének legelején hozott határozataiban megkezdte, és ez a folyamat azóta is tart. Már egyik első határozatában kinyilvánította, hogy az emberi méltósághoz való jogot az általános személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekinti. Az általános személyiségi jogot, melynek különféle aspektusai, például a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog, az általános cselekvési szabadság, a magánszférához való jog vagy — az indítványok elbírálása szempontjából jelentős — önrendelkezési szabadság, az Alkotmánybíróság olyan ,,anyajognak’’, azaz olyan szubszidiárius alapjognak tekintette és tekinti ma is, melyet az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok egyaránt minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható [8/
  3. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44—45.]. Ítélkezési gyakorlatában máig is tartja magát ehhez az értékeléséhez, melyet egyik közelmúltbeli határozatában megismételt és megerősített [36/
  4. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 256—257.]
  5. Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt, az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó fejezete élén helyezkedik el, azt az Alkotmány az ember veleszületett jogaként deklarálja, ezért az, a 23/
  6. (X. 31.) AB határozat szóhasználata szerint ,,minden mást megelőző legnagyobb érték’’ (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak azon álláspontja is, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog. A későbbiek során azután az Alkotmánybíróság elvégezte annak kimunkálását is, milyen összefüggésben érvényesül az emberi méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státusz meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan [64/
  7. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány
  8. §
(2)bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók [75/
  1. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.].
  2. Az Alkotmánybíróság több korábbi határozatában is foglalkozott már az emberi élet kezdetével és végével összefüggésben felvetődő egyes alkotmányossági kérdésekkel. E határozatokban azonban, így a 23/
  3. (X. 31.) AB határozatban (ABH 1990, 88.), a 64/
  4. (XII. 17.) AB határozatban (ABH 1991, 297.), valamint a 48/
  5. (XI. 23.) AB határozatban (ABH 1998, 333.) az élethez, valamint az emberi méltósághoz való jog viszonyának más összefüggései kaptak hangsúlyt, mint amelyek áttekintését a jelen indítványok szükségessé teszik. Ezért az első eldöntendő kérdés az, hogy az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már megjelenített vetületei kielégítő alapul szolgálnak-e az indítvány elbírálásához. Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az emberi méltósághoz való, az Alkotmány
  6. §
(1)bekezdése által biztosított jog mibenlétére, lényeges tartalmára, valamint az Alkotmány 8. §
(2)bekezdése által lehetővé tett törvény általi korlátozhatóságára nézve eddigi gyakorlata alapján kimunkált elvek megfelelő alapul szolgálnak az indítványban felvetett kérdésekben való állásfoglaláshoz is. Az emberi méltósághoz való jog különféle aspektusai közül az Alkotmánybíróság alapvetően az embert megillető önrendelkezési jogot tekinti az emberi méltósághoz való jog azon megfogalmazásának, melynek alapján állásfoglalását ki kell alakítania az indítványok által érintett alkotmányossági kérdésekben. Az indítványokban megfogalmazott alkotmányossági kérdéseknek az önrendelkezési jog felől történő megközelítése a nemzetközi tendenciákkal is összhangban van. Az e tekintetben alkotmánybírósági feladatokat ellátó kanadai Legfelsőbb Bíróság egy ítéletében ugyancsak arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gyógyíthatatlan beteg azon kívánságának törvényi tilalmazása, hogy életének orvosa vessen véget, a beteg önrendelkezési szabadsága (egyébként az ítélet által e konkrét ügyben jogszerűnek talált) korlátozásának minősül (Rodriguez v. the Attorney General of Canada [1994] 2 LRC 136). Hasonlóképpen vélekedett az Emberi Jogok Európai Bírósága is a már említett Pretty-ügyben hozott ítéletében, amikor arra utalt, hogy az orvoslás fejlett eszközeivel és módszereivel életben tartott, főként időskorúak vagy súlyosan betegek esetében az arra vonatkozó törvényi tilalom, hogy életüknek, ha úgy kívánják, más vessen véget, az önmagukkal való azonosság tudata, illetőleg az önmagukról való rendelkezés joga korlátozásának minősül (Pretty-ítélet 66. pont). 6. Az indítványokban felvetett kérdéseket az élethez való jog, illetőleg az emberi méltóság részét képező önrendelkezési jog szempontjából vizsgálva az Alkotmánybíróságnak a következő az álláspontja: 6.1. A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja végig élni, a beteg önrendelkezési jogának része, így vonatkoznak rá az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésének rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy nem. Egyebek mellett ebből is következik, hogy eltérően a régebbi koroktól, amikor a jog az öngyilkosságot sok helyütt szankciókkal sújtotta: az öngyilkosságot elkövetőket haláluk után hátrányos intézkedések érték (pl. testüket a temetőn kívül földelték el vagyonukat elkobozták), a korszerű jogrendszerek, így a magyar jog sem tilalmazza az öngyilkosságot, csak az ahhoz nyújtott segítséget bünteti. A világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi. 6.
  1. A fentiekből az Alkotmánybíróság álláspontja szerint két következtetés adódik. Egyrészt az, hogy a gyógyíthatatlan beteg arra vonatkozó elhatározása: életét akár fájdalmainak, szenvedésének megrövidítése érdekében, akár más meggondolásból nem kívánja végig élni, ezért visszautasítja az életben tartásához feltétlenül szükséges orvosi beavatkozást, önrendelkezési jogának olyan része, melynek gyakorlását a törvény más alapjog védelméhez elkerülhetetlenül szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem vonhatja el. Alkotmányossági megítélés tárgya legfeljebb ezen önrendelkezési jog korlátozásának indokoltsága lehet, például az, hogy a törvény e lehetőséget a várandós anyáknak nem biztosítja, illetőleg hogy a jog gyakorlását bizonyos eljárási követelmények teljesítésétől teszi függővé. Másrészt az, hogy a gyógyíthatatlan betegnek az a kívánsága, hogy életének nem pusztán az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az orvos tevőleges segítségével vessen véget, alkotmányossági megítélés szempontjából már nem tekinthető az életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény más alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne vonhatna el. Ebben az esetben ugyanis más személy: a beteg orvosa is cselekvő részesévé válik annak a folyamatnak, melynek során a beteg az élete befejezésének a méltóságával összeegyeztethető módját választja. Az orvos szerepe nem csak a beteg elhatározásának a teljesítésében áll; a kezelőorvos szükségképpen közreműködik, gyakran meghatározó módon, már a beteg döntésének kialakításában is, annak folytán, hogy felvilágosítást ad részére betegségének természetéről, várható lefolyásáról, életkilátásairól, a betegséggel járó fájdalom vagy szenvedés enyhítésének lehetőségéről. V.
  2. Mivel az indítványozók alkotmányossági kifogásaikat az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog összefüggésrendszerébe helyezve állítják azt, hogy a törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza a méltó halálhoz való jogot, az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett megvizsgálnia, hogy mennyiben irányadó a jelen indítványok elbírálása szempontjából a korábbi határozataiban kialakított az az álláspontja, hogy az emberi méltósághoz való jog csak akkor korlátozhatatlan, ha az emberi élettel egységben jelentkezik. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy az emberi méltósághoz való jog az élettel együtt fennálló egységben korlátozhatatlan, csak az olyan helyzetre vonatkozik, amikor az életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. Az Alkotmánybíróság ezt az alkotmányos tartalmat markánsan az abortusszal kapcsolatos első határozatában fogalmazta meg [64/
  3. (XII. 17.) AB határozat], amelyben az eldöntendő kérdés az emberi élet mások általi elvételének a minősítése volt (ABH 1991, 297—317.). A méltó halálhoz való jog viszont nem az élettől való megfosztás, hanem az élet saját elhatározásból való befejezésének összefüggésében merül fel, még akkor is, ha egyes módozatainál a halálba induló beteg más személy — az orvos — segítségét kívánja igénybe venni. Ennek folytán a méltó halálhoz való jog az indítványokban megfogalmazott alkotmányos összefüggésben nem az élethez való joggal fennálló egységben jelentkezik, hanem ellenkezőleg; ezen életszakasz megélésének kényszeréből adódóan az emberi méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a beteg gyógyíthatatlan, az élet nem ér véget azon a ponton, ahol élete a betegség elviselésével járó súlyos testi, lelki szenvedés, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség érzése folytán kibékíthetetlen konfliktusba kerül méltóságérzetével. Következésképpen a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósághoz való jogával összhangban történő befejezésével kapcsolatos alkotmányossági kérdéseknek akár a halálbüntetésnél, akár a terhesség művi megszakításánál vizsgálandó alkotmányossági kérdésekhez képest az a megkülönböztető jegye, hogy az emberi méltósághoz való jog nem az élethez való joggal elválaszthatatlan egységben jelentkezik, hanem fordítva: az egyik érvényesülésével együtt járhat a másik háttérbe szorulása. Ezért pusztán a méltósághoz való joggal egységben jelentkező élethez való jognak az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban kifejtettek szerinti korlátozhatatlanságára hivatkozással nem állítható megalapozottan, hogy a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltóságával összeegyeztethető befejezésére vonatkozó önrendelkezési joga is korlátozhatatlan.
  4. Ez a megállapítás azonban nem áll az indítványozóknak a jelenlegi törvényi szabályozással szemben megfogalmazott valamennyi alkotmányossági kifogására. Szerintük ugyanis nem csak az alkotmányellenes, hogy a törvény túlságosan szűkre szabottan, lényegében az életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására korlátozva teszi lehetővé a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltóságával összeegyeztethető módon történő befejezését. Azt is alkotmányellenesnek tartják, hogy a törvény megtiltja: az orvos a gyógyíthatatlan beteg rendelkezésének hiányában is elősegíthesse halálát az életmentő, életfenntartó beavatkozás beszüntetésével, amennyiben a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan, az emberi méltóság körében értelmezhető érdek, mely életének fenntartása mellett szólna. Alkotmányellenesnek tartják továbbá a gyógyíthatatlan és szenvedő beteg kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból történő halálba segítésének tilalmazását. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az életmentő, életfenntartó orvosi beavatkozás beszüntetése, valamint a beteg halálba segítése a gyógyíthatatlan beteg óhajának hiányában éppen azt az elemet — a beteg beleegyezését — iktatná ki az életmentő, életfenntartó beavatkozás folytatására, illetőleg beszüntetésére vonatkozó döntéséből, mely kapcsolatot teremtene az élet folytatása vagy befejezése közötti választás és a beteg önrendelkezési joga között. Ezekben az esetekben ugyanis nem a beteg, hanem más — az orvos — döntené el, mi egyeztethető össze a beteg emberi méltóságával, és mi nem. Holott az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos eddigi határozataiban — legutóbb a 36/
  5. (X. 27.) AB határozatban — az Alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy a betegeket e mivoltukra tekintettel megillető jog az emberi méltósághoz önrendelkezési jogukon keresztül érvényesül. ,,Az Eütv. — az Alkotmány
  6. §
(1)bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot érvényre juttató — garanciális rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek önrendelkezési jogához tartozik — többek között — az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is’’ (ABH 2000, 241, 254—255). Következésképpen az, hogy a törvény tiltja, illetőleg büntetni rendeli, ha az orvos vagy más a gyógyíthatatlan beteg erre vonatkozó kívánsága nélkül vet véget életének, még ha ezt szándéka szerint a beteg emberi méltóságának megóvása érdekében tenné is, nincsen közvetlen alkotmányos összefüggésben a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogával. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy ezt — amint ez a nemzetközi áttekintésből is kitűnik — a korábbi tilalmak oldására leginkább törekvő államok törvényhozása sem teszi lehetővé. VI.
  1. Az Alkotmánybíróság a IV. 6.
  2. pontban már kifejtette: a gyógyíthatatlan betegnek az az elhatározása, hogy életét az életfenntartó orvosi beavatkozás igénybevételével nem kívánja fenntartani, illetőleg meghosszabbítani, önrendelkezési jogának része, mellyel kapcsolatban alkotmá nyossági megítélés tárgya legfeljebb ezen önrendelkezési jog korlátozásának indokoltsága lehet. Ezzel kapcsolatban az a kérdés merül fel, és az Alkotmánybíróság a továbbiakban ezt vizsgálta meg, hogy abból: a törvényhozó a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának az életfenntartó orvosi beavatkozás visszautasításában való megnyilvánulását nem tilalmazza, nem folyik-e az a kötelezettsége, hogy a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósága szerinti befejezésének egyéb módozatait se tilalmazza?
  3. Az Alkotmánybíróság rámutat: annak folytán, hogy a gyógyíthatatlan betegnek önrendelkezési joga alapján joga van az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást visszautasítva életének emberi méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez, ugyanakkor megkülönböztetett körültekintéssel kell biztosítani, hogy az erre vonatkozó szabályozás kizárja az élethez való jog sérelmét, a törvényhozó mozgástere szűk. Annak a határvonalnak a meghatározásához, melyen túllépve a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga érvényesülésének tilalmazása az emberi méltósághoz való jog alkotmányellenes korlátjává válik, számos, természetében igen különféle tényező mérlegelése szükséges. Ez fordítva is így van: ha a törvényhozó megfelelő garanciák biztosítása nélkül teszi lehetővé az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető befejezéséhez való jog érvényesülését, ez nem kellően körültekintő szabályozás esetén az élettől való önkényes megfosztás forrásává válhat, s a szabályozás ennek folytán minősülhet alkotmányellenesnek. Ezért a törvényhozó csak annyiban engedhet teret a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga érvényesülésének, amennyiben képes biztosítani, hogy a döntés a beteg saját, valódi, befolyásolástól mentesen kialakított akaratát testesítse meg. A szabályozásnak figyelemmel kell lennie arra, hogy az önrendelkezési jog érvényesülésének lehetővé tétele ne járjon együtt az egészségügyi intézményekben való bizalom megrendülésével sem azok részéről, akik e lehetőséggel nem kívánnak élni. A törvényhozónak továbbá azt is figyelembe kell vennie, hogy ha a jogalkotás nem reagál kellő időben és megfelelően arra a krízishelyzetre, melybe a gyógyíthatatlan betegség végstádiumában szenvedők kerülnek, ennek feloldására, amint erre sok országban számos példa van, a mindennapi gyakorlatban jogon kívüli, jogellenes megoldásokhoz folyamodnak. A fentiekből következik az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítása jogi szabályozásának sajátos feltételrendszere.
  4. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint annak, hogy a törvény egészen a közelmúltig világszerte szinte kivétel nélkül tilalmazta azt is, hogy a gyógyíthatatlan beteg kívánságára az orvos beszüntesse az élete fenntartását célzó beavatkozást, továbbá azt is, hogy a beteg kívánságára az orvos vessen véget az életének, az egyik kétségtelen indoka az volt, hogy a törvényhozók megítélése szerint az élethez való jog megóvását szolgáló korábbi merev tilalmak akár részleges oldásának feltételei csak mostanában alakultak ki. Az Emberi Jogok Európai Bizottságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának több határozata is például szolgálhat arra, hogy a körülmények változása, ezen belül a tudományos ismeretek fejlődése egyes emberi jogok korábban jogszerűnek tartott korlátozását meghaladottá tette (pl. a Sutherland kontra Egyesült Királyság ügy, a Bizottság
  5. július 1-jei jelentése, Goodwin kontra Egyesült Királyság ügy, a Bíróság
  6. július 3-i ítélete). Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott; az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére. A magyar szabályozás is azt az utat járta be, hogy a teljes tilalmazás hosszú időszakát követően a törvényhozó csak 1997-ben tette lehetővé, a Törvény azon előírását hatályon kívül helyezve, hogy az orvos még az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógyítani, hogy a gyógyíthatatlan beteg visszautasítsa az életmentő vagy életfenntartó beavatkozást, azaz — legalább is e körben — érvényesíthesse az önrendelkezési jogát. Ezzel a törvényhozó lehetővé tette e betegek számára, hogy maguk dönthessenek életüknek az emberi méltóságukkal összeegyeztethető befejezéséről. A törvényhozó egyidejűleg több rendelkezéssel segítette elő, hogy a beteg a döntését annak következményei ismeretében, befolyástól mentesen hozza meg.
  7. A gyógyíthatatlan betegeket az Eütv.
  8. §
(3)bekezdése, 21. §
(2)bekezdése, illetőleg 22. §
(1)és
(2)bekezdése szerint megillető jog az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására nem csak a gyógyíthatatlan, hanem az Alkotmány 54. §
(1)bekezdése alapján minden beteget megillető általános önrendelkezési jogból következik. Ezt a jogot az Eütv.
  1. §-a külön is nevesíti. A beteget megillető önrendelkezési jog lényege, hogy minden beteg szabadon döntheti el: kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetőleg annak során milyen beavatkozás elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza. A beteget megillető önrendelkezési jognak ezt az értelmezését alátámasztják az Alkotmánybíróság azon korábbi határozatai is, melyek iránymutatóak arra nézve: hogyan kell a mindenkit megillető emberi méltósághoz való jogot a beteg ember sajátos helyzetére alkalmazva értelmezni. A betegek emberi méltóságának egyik fontos aspektusa ugyanis az, hogy az ember semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé vagy tárggyá: ,,Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva — a klasszikus megfogalmazás szerint — az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá’’ [64/
  2. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308.]. A betegek emberi méltóságához való jogából következő másik aspektus a testi integritáshoz való alapjog. ,,Az emberi méltósághoz való jog tehát magában foglalja az önrendelkezés szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy, mint a személy testi integritásához fűződő alapjogot is’’ [75/
  3. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 381]. A testi integritáshoz való jog az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a betegekre vonatkoztatva azt is jelenti, hogy főszabályként a beteg egyetértése, hozzájárulása nélkül testéhez más nem nyúlhat. Ezzel szemben a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyeknek az a kívánsága, hogy halálukat orvosuk idézze elő, például erre alkalmas szer rendelkezésre bocsátásával vagy beadásával, ahogyan erre az Alkotmánybíróság a IV. 6.
  4. pontban rámutatott, már nem a betegeket megillető önrendelkezési jognak az a része, melyet a törvény akár teljes egészében is ne vonhatna el, mivel ezekben az esetekben a halál más személy — az orvos — aktív tevékenysége folytán következik be. Ezért a gyógyíthatatlan beteg halálának kívánságára, aktív orvosi tevékenységgel való előidézése nem vezethető le a minden beteget megillető általános önrendelkezési jogból. Így a gyógyíthatatlan beteg életének fenntartásához szükséges beavatkozás mellőzése, és aktív orvosi segítséggel előidézett halála közötti lényeges különbségekre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja szerint abból, hogy az előbbit lehetővé teszi, nem következik a törvényhozóra nézve olyan alkotmányos kötelezettség, hogy az utóbbit is engedélyezze. VII. A IV. 6.
  5. pontban az Alkotmánybíróság már kialakította álláspontját arról, hogy ha a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez orvosának segítségét kívánja igénybe venni, alkotmányossági megítélés szempontjából ez már nem tekinthető az életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga törvény által nem korlátozható részének. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy jogszabály tilalmazza: a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személy kívánságára az orvos — valamely szer vagy készítmény beadásával, rendelkezésére bocsátásával vagy más módon — cselekvőleg idézze elő halálát, az önrendelkezési jognak az Alkotmány
  6. §
(2)bekezdés értelmében vett korlátozása. Ugyancsak e jog korlátozása, hogy jogszabály a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogának gyakorlását a törvényben meghatározott feltételekhez köti. Az Alkotmánybíróság alábbiakban azt tekintette át, hogy e korlátozások megfelelnek-e az alapjogok korlátozásához megkívánt alkotmányos követelményeknek. VIII. Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta: megalapozott-e az indítványozóknak azon állítása, mely szerint az a jogszabályi tilalom, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személy kívánságára az orvos cselekvőleg idézze elő halálát, e beteget megillető önrendelkezési jog alkotmányellenes korlátozásának minősül.
  1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában alakította ki azokat az ismérveket, amelyeknek valamely alapjog törvényi korlátozásának eleget kell tennie ahhoz, hogy kielégítse a jogkorlátozás alkotmányos feltételeit [pl. a 2/
  2. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 20, a 20/
  3. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71, a 30/
  4. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171, valamint a 6/
  5. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 98—99.]. Az Alkotmánybíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint nem tekinthető az alapjog alkotmányellenes korlátozásának többek között az, ha a korlátozást másik alapjog védelme elkerülhetetlenül szükségessé teszi, és a korlátozással okozott sérelem egyensúlyban van az adott szabályozási cél fontosságával, így azzal arányos.
  6. Az indítványok által sérelmezett alapjog-korlátozás alkotmányossági vizsgálatánál az Alkotmánybíróság azt tartja kiinduló pontnak, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyekkel kapcsolatban az e betegek helyzetéből (állapotából) adódóan az állam életvédelmi kötelezettségének különleges hangsúllyal kell érvényesülnie. Ezt az indokolja, hogy kiváltképpen a gyógyíthatatlan betegség előrehaladott szakaszában lévő, általában hosszadalmas betegségtől megviselt, érdekeik érvényesítésére ezért is csökkent mértékben képes személyek az élet és a halál közötti választásuk során fokozott mértékben ki vannak téve környezetük befolyásának. A család, a hozzátartozók, a barátok, ismerősök, az egészségügyi intézmény dolgozói, a betegtársak hatással lehetnek a beteg arra vonatkozó elhatározására, hogy orvosa közreműködését kérje halála mielőbbi bekövetkezéséhez. Annak tisztázása, hogy a beteg elhatározásának kialakulásában nem a környezeti befolyás volt-e a meghatározó, csak akkor lehetséges, ha a beteg kívánságának teljesítésére vagy annak megtagadására minden számba jöhető szempontra tekintettel lévő, átlátható, ellenőrizhető, a téves megítélés és az esetleges visszaélés lehetőségét kizáró eljárás keretében kerül sor. Az e kívánalmaknak megfelelő eljárás meghonosítása azonban nem csak elhatározás kérdése, hanem számos feltétel függvénye. Ezek között fontos szerepe van egyebek mellett az orvosi ismeretek fejlettségi szintjének, az egészségügyi intézményrendszer általános állapotának és annak, hogy a beteg kívánságáról való döntésre és annak végbevitelére kellő számú, felkészültségű és megfelelő gyakorlattal rendelkező szakember álljon rendelkezésre.
  7. Annak megítélése, hogy a gyógyíthatatlan betegeket életüknek emberi méltóságukkal összeegyeztethető befejezése terén megillető önrendelkezési jogosítványokra vonatkozó jelenlegi törvényi korlátok oldásának feltételei kialakultak-e, a törvényhozó joga és felelőssége ugyan, a törvényhozói döntést azonban az Alkotmánybíróság, az Abtv. által meghatározott keretek között, alkotmányossági szempontból felülvizsgálhatja. A korlátozás alkotmányos feltételeinek megítélésénél az Alkotmánybíróság változatlanul azt tartja irányadónak, hogy ,,[a]z állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással’’ [30/
  8. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.]. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint abban, hogy a törvény csak részben teszi lehetővé a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek önrendelkezési jogának érvényesülését életüknek emberi méltósághoz való jogukkal összeegyeztethető bejezéséhez, részben azonban korlátozza, az államnak az élet védelmét illetően fennálló, és az Alkotmány
  9. §
(1)bekezdésén alapuló kötelezettsége nyilvánul meg az emberi élet védelmére.
  1. Az állam e körben fennálló életvédelmi kötelezettsége az, hogy azt a bonyolult folyamatot, amelynek során a beteg arról dönt: él-e az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításának lehetőségével, ne zavarhassák meg e döntési folyamattól idegen hatások. Az állami intézményvédelmi kötelezettségnek az életéről és haláláról döntést hozó betegen kívül, tágabb értelemben mindenki más életének védelmében is kell érvényesülnie, aki a jövőben kerülhet hasonló helyzetbe. Az Alkotmánybíróságnak ez a megközelítése összecseng a már működésének elején kialakított álláspontjával, mely szerint ,,[a]z élethez való jog objektív oldalából ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; ’az emberi élet’ általában — következésképp az emberi élet mint érték — a védelem tárgya.’’ [64/
  2. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 303.]. Az Alkotmánybíróság a jelen határozatban elbírált indítványokkal összefüggésben ezt az érvrendszert kiegészíti még az egészségügyi szolgáltatások és az egészségügyi intézmények iránti közbizalom fontosságával, ami csak azon alapulhat, hogy a közösség valamennyi tagja — betegek és hozzátartozóik egyaránt — annak tudatában vehessenek igénybe egészségügyi szolgáltatást, hogy ha arra kerül a sor, életük és méltóságuk kérdésében hozott döntésüket a törvény megfelelő garanciákkal veszi körül. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának az indítványokban sérelmezett korlátozása egy másik alapvető jog, az élethez való jog védelme érdekében szükséges.
  3. A jogkorlátozás szükségességének vizsgálata során alkalmazott szempontokat a korlátozás arányosságának vizsgálatánál is figyelembe kell venni. Egy alapjog védelmében egy másik alapjog korlátozása akkor tekinthető aránytalannak, ha indokolatlanul széles körű. Továbbá, a korábbi körülmények között aránytalannak nem tekinthető korlátozás aránytalanná válhat, ha az idők során kialakultak a feltételei a tilalmak, korlátozások enyhítésének vagy megszüntetésének, de a törvényhozó indokolatlanul késlekedik a korlátozások oldásával. Az Alkotmánybíróság rámutat: a törvényhozó 1997-ben jutott arra a következtetésre, hogy az addig e téren fennállt teljes körű tilalmazás meghaladottá vált. Ezért az Eütv. azon súlyos betegek számára, akiknek betegsége az orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan és rövid időn belül halálhoz vezet, lehetővé tette, hogy az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításával életük befejezésének méltóságukkal összeegyeztethető módját válasszák. Az egészségügyi miniszter véleménye, mely szerint a jelenlegi korlátozások további szűkítése az élethez való jog védelmét illetően jelentős kockázatokkal járna, az Alkotmánybíróság megítélése szerint ugyancsak azt támasztja alá, hogy a jelenleg meglévő korlátozásokat nem lehet aránytalannak tekinteni a védendő célhoz, az élethez való joghoz viszonyítva. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának törvény általi korlátozása nem tekinthető aránytalannak.
  4. Az Alkotmány
  5. §
(2)bekezdése alapján elvégzett szükségességi-arányossági teszt eredménye ezek szerint az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának az indítványozók által kifogásolt korlátozását az élethez való jog védelme indokolja, és a korlátozás terjedelme a korlátozással védett érdek kiemelkedő alkotmányos értéke folytán nem tekinthető aránytalannak. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az annak megállapítására irányuló indítványt, mely szerint az Eütv. — annak folytán, hogy akár a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyek kívánságára, akár a beteg feltételezhető érdekének szem előtt tartásával ilyen kívánság nélkül is nem teszi lehetővé e betegek számára életük orvosi segítséggel történő befejezését — alkotmányellenesen korlátozza e betegek önrendelkezési jogát, elutasította. IX. Ezek után az Alkotmánybíróság az indítványozóknak azt az állítását vizsgálta meg, mely szerint bár a törvény 1997. óta lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegek számára az életmentő vagy életfenntartó orvosi beavatkozás visszautasítását, az, hogy e jog gyakorlását különféle feltételhez köti, e betegeket megillető önrendelkezési jog alkotmányellenes korlátozásának minősül. Az Alkotmánybíróság először általánosságban tekintette át, hogyan érvényesül a beteget az Eütv. 15. §-a alapján megillető önrendelkezési jog a súlyos, gyógyíthatatlan betegek esetében. Az Eütv. 15. §
(2)bekezdése úgy rendelkezik, hogy ,,[a]z önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetőleg melyeket utasít vissza, figyelembe véve a
  1. §-ban előírt korlátozásokat’’. A betegek önrendelkezési jogát kinyilvánító törvényi rendelkezésnek a
  2. §-ra utalása az Alkotmánybíróság megítélése szerint világossá teszi, hogy a törvényhozó a súlyos betegségben szenvedők egyes kategóriái tekintetében speciális — az általánosnál kötöttebb — szabályokat kívánt megállapítani a beavatkozás visszautasításában megnyilvánuló önrendelkezési jogot illetően. Az önmagában nem lehet megalapozott alkotmányossági kifogás tárgya, hogy abban a körben, melyben a beteg önrendelkezési jogának gyakorlása kihat a beteg vagy mások életére, a törvényhozó a beteg önrendelkezési jogának általános szabályaihoz képest speciális szabályokat hoz létre. A beteg önrendelkezési jogára vonatkozó általános előírásokhoz képest különleges szabályozás létrehozatalát ebben a körben az államnak az élethez való joggal összefüggő intézményvédelmi kötelezettsége indokolja. A súlyos, gyógyíthatatlan betegnek az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításában megnyilvánuló önrendelkezési joga kétségtelenül ebbe a körbe tartozik. E speciális szabályozásnak is meg kell azonban felelnie az Alkotmány
  3. §
(2)bekezdése által megszabott követelményeknek. A súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében e speciális szabályozás lényege az, hogy a törvény az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását csak akkor teszi lehetővé, ha betegségük megfelelő egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül halálhoz vezet; a törvény továbbá a beavatkozás visszautasításához meghatározott alaki előírások betartását kívánja meg. Ezek abban állnak, hogy a visszautasításnak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, a beteg írásképtelensége esetén két tanú jelenlétében kell megtörténnie. A beavatkozás visszautasítása csak akkor érvényes, így csak akkor vehető figyelembe, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és egybehangzóan nyilatkozik arról, hogy a beteg a döntését annak következményei tuda tában hozta meg, illetve, hogy a visszautasítás törvényi feltételei — miszerint a beteg cselekvőképes, súlyos, az orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan és megfelelő egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül halálhoz vezető betegségben szenved — fennállnak. A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követő
  1. napon két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra vonatkozó szándékát. A várandós és a gyermek kihordására előreláthatóan képes beteg nem élhet a visszautasítás jogával. A törvény előírja, hogy a beavatkozás visszautasítása esetén meg kell kísérelni a döntés hátterében lévő okok személyes beszélgetés alapján történő feltárását, és a döntés megváltoztatását. Korlátozottan cselekvőképes, illetőleg cselekvőképtelen betegek esetében az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását a törvény további feltételekhez köti. Az indítványok e speciális szabályozás indokoltságát egészében nem vitatják. A szabályozás öt olyan konkrét elemét jelölik meg, melyekkel összefüggésben a törvény álláspontjuk szerint alkotmányellenesen korlátozza a súlyos, gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát.
  2. Az indítványozók szerint ellentétes az emberi méltóságból következő önrendelkezési joggal az, hogy ,,[a]z Eütv.
  3. §
(3)bekezdése (…) az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül — megfelelő egészségügyi ellátás mellett is — halálhoz vezet és gyógyíthatatlan’’. Az indítványozók két tekintetben tartják e rendelkezést alkotmányellenesnek. Részben azért, mert a törvény rendelkezéseiből, közelebbről az Eütv. 20. §
(4)bekezdéséből következően nem a beteg, hanem a beavatkozásnak a beteg által történt visszautasítás érvényességéről döntő orvosi bizottság megítélésétől teszi függővé, hogy a beteg haláláig előreláthatólag hátralévő idő rövidnek tekinthető-e vagy nem. Részben pedig azért, mert a törvény csak azon súlyos, gyógyíthatatlan beteg számára teszi lehetővé az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását, akinek betegsége előreláthatólag rövid időn belül halálhoz vezet. Ezt pedig az olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegek esetében, akiknek halála az orvostudomány állása szerint ugyancsak mindenképpen halálhoz vezet, de előreláthatólag nem rövid időn belül, önrendelkezési joguk alkotmányellenes korlátozásának tekintik. Az indítványozók ezen állításával kapcsolatban az Alkotmánybíróság álláspontja a következő: ha a beteg halálának bekövetkeztéig hátralévő idő hosszának megítélését a törvény valóban nem a beteg, hanem az orvosi bizottság (szubjektív) mérlegelésére bízná, ez kétségtelenül alkotmányossági aggályokat vethetne fel. A beteg ugyanis nyilván másként — végtelenül hosszúként — éli meg azt az időt is, melyet az orvosi bizottság nem tart elegendően rövidnek ahhoz, hogy alapul szolgálhasson a beavatkozás visszautasításához. Ha a törvény rendelkezésének valóban az volna a tartalma, melyet az indítványozók tulajdonítanak neki, akkor kétségtelenül nem a beteg, hanem mások döntenének arról, hogy élete befejezésének mely módja egyeztethető össze a beteg emberi méltósághoz való jogával. Az Alkotmánybíróság álláspontja azonban az, hogy az Eütv. 20. §
(3)és
(4)bekezdéséből egyértelmű: a törvényhozó nem az orvosi bizottság, illetőleg tagjai saját belátásától, illetőleg a beteg helyzetére vonatkozó beleérzőképességüktől teszi függővé az arról való döntést, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításának törvényi feltételei, így az, hogy a beteg olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, mely megfelelő egészségügyi ellátás szerint rövid időn belül halálhoz vezet, fennállnak-e. Az orvosi bizottságnak abban kell állást foglalnia, hogy a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül halálhoz vezet-e. Nem arról van tehát szó, hogy a törvény a beteg önrendelkezési jogának háttérbe szorításával rajta kívül állóknak — az orvosi bizottságnak — biztosít elsőbbséget a beteggel szemben az ő emberi méltósághoz való jogáról történő döntésben. E rendelkezés úgy értendő, hogy a törvény egy objektív elemet vitt be a szabályozásba: azt, hogy akkor ad lehetőséget a betegnek az életmentő beavatkozás visszautasítására, ha betegsége az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan, és — ugyancsak az orvostudomány állása szerint — rövid időn belül halálhoz vezet. Mivel tehát a rövid idő fogalmát a törvény szerint az orvostudomány mindenkori állásához mérve, nem pedig ahhoz viszonyítva kell megítélni, hogy a beteg ezt az időt rövid vagy hosszú időként éli-e meg, az orvosi bizottság nem a beteg önrendelkezési jogának a területére eső kérdésben foglal állást. A gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának és az orvostudomány mindenkori állása összekapcsolásának van egy másik olyan vetülete is, melyet az indítványozók számításon kívül hagytak, amikor alkotmányossági kifogásaikat megfogalmazták. Az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasíthatóságának az orvostudomány mindenkori állásához kötése az Eütv. 20. §
(3)bekezdésében szereplő feltételek közül nem csak a rövid időre, hanem a gyógyíthatatlanságra is alkalmazandó. Könnyen belátható, hogy azt a betegséget, amely az orvostudomány állása szerint ma gyógyíthatatlan, a tudományos ismeretek, gyógyítási, kezelési eljárások, a műszerezettség, a felhasználható szerek és készítmények, és talán főként az egyes, korábban gyógyíthatatlannak hitt betegségek kezelését illető orvosi jártasság következtében előbb vagy utóbb már nem lehet gyógyíthatatlan betegségnek tekinteni. A világon különösen az elmúlt évtizedekben végbement, az orvostudományra is kiható látványos fejlődés eredményeként erre számos példa van. A korábban gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá válását nagyban elősegíti az is, hogy mára sokkal hozzáférhetőbbé váltak a más országokban elért tudományos vív mányok, illetőleg az ott meghonosított gyógyítási eljárások. Az, hogy több betegség, melyet korábban gyógyíthatatlannak ítéltek, később gyógyíthatóvá vált, illetőleg válik, szolgál az Alkotmánybíróság következő megállapítása alapjául. Szemben az indítványozók azon álláspontjával, mely szerint a törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza azoknak a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegeknek az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításához való jogát, akiknek betegsége az orvostudomány mindenkori állása szerint nem vezet rövid időn belül a halálukhoz, az Alkotmánybíróságnak az álláspontja az, hogy e rendelkezés az élethez való jog szándékától motivált ésszerű, tehát nem önkényes meggondolásokon nyugszik. Az államnak az emberi életre vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége folytán ezért, figyelemmel a fenti VIII. 3. pontban kifejtettekre is, nem tekinthető alkotmányellenesnek a törvényhozónak az álláspontja, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításának lehetőségét azoknak, akik ugyan súlyos, az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, de haláluk az orvostudomány jelenlegi ismeretei alapján előreláthatólag csak hosszabb idő múlva következik be, jelenleg ne tegye lehetővé. Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint az indítványt nem találta megalapozottnak és azt elutasította. 2. Az indítványozók álláspontja szerint az Eütv. 20. §
(4)bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésének az emberi méltósághoz való jogra vonatkozó szabályával, ,,(…) amely előírásnak központi eleme az önrendelkezési jog. A beteg ellátás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául szolgáló orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az önrendelkezési jog lényegével ellentétes.’’ Az Eütv. 20. §
(4)bekezdésének az indítványozók által sérelmezett rendelkezése szerint a visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a
(3)bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő
  1. napon — két tanú előtt — ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az államnak az élethez való joggal kapcsolatos intézményvédelmi kötelezettségéből adódóan biztosítania kell, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítására csak a törvény erre vonatkozó rendelkezéseinek keretei között kerüljön sor. Nyilvánvalóan ezt célozza a törvénynek az az előírása, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítása feltételeinek meglétét egy háromtagú orvosi bizottságnak kell ellenőriznie. E bizottság, amely, illetőleg amelynek pszichiáter szakorvos tagja a beteget meg hallgatja [Kormányrendelet
  2. §
(3)bekezdése] bizonyosodik meg arról, hogy a beteg súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, a betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó akarata világos és egyértelmű [Eütv. 23. §
(1)bekezdés]. E körben az Alkotmánybíróság szükségesnek tartja kiemelni a törvény azon rendelkezését, hogy a beavatkozás visszautasítására vonatkozó döntést csak az annak következményeit belátó, tehát cselekvőképes személyek hozhatnak [cselekvőképtelen, illetőleg korlátozottan cselekvőképes beteg esetében az Eütv. 21. §
(2)bekezdésében megszabott eljárás irányadó]. Az orvosi bizottságnak tekintettel kell lennie arra is, hogy az Eütv. 20. §
(3)bekezdésének azt a kívánalmát, mely szerint az életmentő vagy életfenntartó beavatkozást csak cselekvőképes személy utasíthat vissza, érvényre kell juttatnia az olyan esetekben is, amikor a beteg, habár nem helyezték cselekvőképességét kizáró vagy korlátozó gondnokság alá, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 17. §
(1)bekezdésére tekintettel cselekvőképtelen. Erre utal a Kormányrendelet 3. §
(3)bekezdése is, amikor arról rendelkezik, hogy az orvosi bizottság pszichiáter szakorvos tagjának arról kell nyilatkoznia, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel. Ezért a visszautasítás érvényességének ahhoz a feltételhez kötése, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás beszüntetését megelőzően orvosi bizottságnak kell megállapítania: a visszautasítás törvény által megkívánt feltételei fennállnak, az élethez való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel nem tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak. Mivel pedig az orvosi bizottság a visszautasítás érvényességét illetően csak akkor tud véleményt kialakítani, ha a beteg hozzájárul az orvosi bizottság vizsgálatához, az annak megállapítására irányuló indítvány, hogy alkotmányellenes a törvény azon rendelkezése, mely szerint a betegnek a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe, ha nem veti alá magát az orvosi bizottság vizsgálatának, megalapozatlan, ezért azt az Alkotmánybíróság elutasította. 3. Az indítványozók szerint ,,[a]z Eütv. 15. §
(2)bekezdésében megállapított önrendelkezési jog
  1. §-ra utalással való korlátozása (…) ellentétes (…) az emberi méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv.
  2. §
(3)bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül — megfelelő egészségügyi ellátás mellett is — halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az önrendelkezési jog 20. §
(3)bekezdésre utaló korlátozása kizárja pl. a beteg önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok amputációjának szükségessége esetében, ha annak végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne sor. Az önrendelkezési jog e korlátozása nem egyeztethető össze az emberi méltóságból következő önrendelkezési elvvel.’’ Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv. 20. §
(1)bekezdése alapján nem lehet kétséges: a beteget, ha cselekvőképes, minden esetben megilleti az ellátás visszautasításának a joga, kivéve, ha e jog gyakorlása mások (tehát nem a beteg saját) életét vagy testi épségét veszélyeztetné. A 20. §
(1)bekezdésének az a kitétele, mely szerint ez a jog a beteget ,,a
(2)—
(3)bekezdésben foglaltakra tekintettel’’ illeti meg, éppen azt teszi világossá, hogy a törvény nem csak a rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg számára teszi lehetővé a beavatkozás visszautasítását, hanem azon beteg számára is, aki, mint az indítványbeli példa szerinti végtagamputáció előtt álló beteg, olyan ellátást utasít vissza, ,,amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be’’ [20. §
(2)bekezdés]. Az orvosi beavatkozás visszautasítására az indítványozók által példaként felhozott végtag-amputáció előtt álló beteg esetében tehát, eltérően az indítványban foglaltaktól, nem az Eütv. 20. §
(3)bekezdése tartalmaz rendelkezéseket, hanem a 20. §
(2)bekezdése. Az Eütv. 20. §
(2)bekezdése az olyan ellátás visszautasításának feltételeit szabja meg, melynek elmaradása esetén a beteg egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be. Az ilyen betegségben szenvedők általi visszautasítás feltételei egyszerűbbek, mint a beavatkozásnak a gyógyíthatatlan betegek általi visszautasításának feltételei. Az Alkotmánybíróságnak az álláspontja az, hogy az Eütv. 20. §
(2)bekezdése szerinti visszautasításnak (ez vonatkozik az indítványban példaként említett amputáció előtt álló betegre) lényegében az az egyetlen feltétele, mely szerint a beavatkozás visszautasítása csak a beteg közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt kívánságára történhet, éppen a beteg érdekében fogalmaz meg biztosítékokat avégett, hogy az orvosilag indokolt beavatkozás valóban csak a beteg félreérthetetlen és utólag is bizonyítható kívánsága alapján maradhasson el, ezért e korlátozás szükséges, és aránytalannak sem tekinthető. Nem megalapozott tehát az indítványozóknak az az állítása, hogy ,,[a]z önrendelkezési jog 20. §
(3)bekezdésre utaló korlátozása kizárja pl. a beteg önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok amputációjának szükségessége esetében, ha annak végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne sor.’’ Ezért az Alkotmánybíróság az Eütv. 15. §
(2)és 20. §
(3)bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. 4. Az indítványozók szerint az Eütv. 22. §
(4)bekezdésében foglalt rendelkezés a beteg önrendelkezési jogának az Alkotmány 54. §
(1)bekezdésével ellentétes korlátozása. Bár az indítvány csak az Eütv. 22. §
(4)bekezdésének alkotmányellenességét állítja, elbírálásához az Alkotmánybíróságnak a
  1. § egyes bekezdései közötti összefüggés folytán át kellett tekintenie — anélkül, hogy azok alkotmányosságáról állást foglalt volna — e §-nak az indítványokkal nem érintett rendelkezéseit is. A
  2. §
(1)bekezdése lehetővé teszi a cselekvőképes személy számára, hogy későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére — tehát a jövőre nézve — közokiratban visszautasíthasson egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat, valamint hogy az olyan gyógyíthatatlan betegsége esetére, mely az orvostudomány állása szerint rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás esetén is halálhoz vezet, visszautasíthassa az életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, továbbá, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők, visszautasíthasson egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat is. A 22. §
(2)bekezdése szerint a cselekvőképes személy cselekvőképtelensége esetére közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki a törvény 22. §
(1)bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolja. A 22. §
(3)bekezdése úgy rendelkezik, hogy a
(2)és
(3)bekezdés szerinti nyilatkozatok abban az esetben érvényesek, ha pszichiáter szakorvos szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. Végül az indítványozók által kifogásolt 22. §
(4)bekezdése úgy rendelkezik, hogy a 20. §
(4)bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik arról: a törvény 22. §
(1)bekezdése szerinti feltételek fennállnak-e, továbbá, hogy a 22. §
(2)bekezdése szerinti személy döntését annak következményei tudatában hozta-e meg. Az indítványozók e rendelkezésben kifogásolják: a cselekvőképes személy arra vonatkozó rendelkezésének érvényességéhez, hogy cselekvőképtelensége esetére orvosi beavatkozást visszautasítson vagy a visszautasítás jogára mást felhatalmazzon, még külön orvosi bizottsági jóváhagyás is szükséges annak ellenére, hogy a törvény rendelkezései szerint pszichiáter szakorvosnak már korábban igazolnia kellett: a cselekvőképes személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. E kettős jóváhagyás követelménye az, mely az indítványozók szerint az önrendelkezési jog indokolatlan korlátozását képezi. Az Alkotmánybíróság rámutat: az indítvány az Eütv. 22. §-ának téves értelmezésén alapul. Az orvosi bizottság ugyanis nem ugyanabban a kérdésben foglal állást, mint a pszichiáter szakorvos — a cselekvőképes személy döntését cselekvőképtelensége esetére a döntés lehetséges következményeinek tudatában hozta-e meg —, han

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.