22/2003. (IV. 28.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata, valamint m

22/2003. (IV. 28.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt benyújtott indítványok tárgyában — dr. Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírák párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bihari Mihály, dr. Erdei Árpád, dr. Holló András és dr. Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével — meghozta a következő határozatot: 1. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény alkot mányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését, elutasítja. 2. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet állt elő annak folytán, hogy a törvényhozó a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 166—168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, elutasítja. 3. Az Alkotmánybíróság az annak megállapítására irányuló indítványokat, melyek szerint az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 15. § (2) bekezdése, 20. § (3) és (4) bekezdése, 22. § (4) bekezdése és 23. § (1) bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát, elutasítja. 4. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 17. § (1) bekezdés a) pontjának, valamint a 18. § (2) bekezdésben a ,,vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben’’ szövegrész alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 5. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 15—19. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja. 6. Az Alkotmánybíróság az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet 3. §-a, 5. § (2) bekezdése, 6. §-a, 7. §-a és 10. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. INDOKOLÁS I. Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük méltó befejezéséhez való jogával kapcsolatban. 1. Két indítványozó 1993. november 25-én kelt együttes indítványában azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg: alkotmányellenes az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Törvény) 43. § (2) bekezdésé nek utolsó mondata, és semmisítse azt meg. Indítványozták továbbá, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg azt is: a törvényhozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet hozott létre azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 166—168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével. A Törvényre vonatkozó indítványaik indoka az volt, hogy az orvos kötelességévé teszi: az általa gyógyíthatatlannak tartott beteget is a legnagyobb gondossággal gyógyítsa, holott az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított jog az emberi méltósághoz — álláspontjuk szerint — magában foglalja az élet méltó befejezéséhez való jogot is. Ez pedig a gyógyíthatatlan betegek esetében azt jelenti, hogy a betegséggel járó testi és lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön akár a beteg akarata ellenére is meghoszszabbítani. A Btk. 166—168. §-aival kapcsolatos indítványukat azzal indokolták, hogy törvényhozói mulasztás következett be, mert a Btk.-nak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése megalkotását megelőzően meghozott, az emberölés különféle eseteit büntető rendelkezéseit nem hozták összhangba az Alkotmánnyal. Ennek folytán pedig a törvény büntetéssel fenyeget olyan tevékenységet is — a gyógyíthatatlan beteg kívánságára halála bekövetkeztéhez nyújtott orvosi segítséget — melyet a beteg Alkotmányon alapuló jogából következően jogszerűnek kellene tekinteni. Külön is alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit a törvényhozó ,,méltányossági ölésként’’ nem különíti el az emberölés törvényi tényállásától, és nem kezeli privilegizált tényállásként azt az esetet, ,,(…) ha valaki a gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba’’. Az indítványozók arra tekintettel, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek kezelésére vonatkozó orvosi kötelezettséget a Törvénytől eltérően szabályozta, 2001. június 5-én kelt beadványukban módosították és kiegészítették indítványukat. Módosított indítványukban hangsúlyozták, hogy bár az Eütv. a Törvénytől eltérően bizonyos esetekben elismeri a gyógyíthatatlan beteg jogát életének az emberi méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez, e jogot változatlanul alkotmányellenesen korlátozza. E körben sérelmezték a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának az Eütv. 15. § (2) bekezdése általi korlátozását: ,,Az Eütv. 15. § (2) bekezdésében megállapított önrendelkezési jog 20. §-ra utalással való korlátozása nézetünk szerint ellentétes (…) az emberi méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20. § (3) bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül — megfelelő egészségügyi ellátás mellett is — halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.’’ Álláspont juk szerint továbbá az Eütv. 20. § (4) bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az emberi méltósághoz való jogra vonatkozó szabályával, ,,(…) amely előírásnak központi eleme az önrendelkezési jog. A beteg ellátás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául szolgáló orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az önrendelkezési jog lényegével ellentétes.’’ Az indítványozók továbbá azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az Eütv. 22. § (4) bekezdése, a 23. § (1) bekezdése, valamint összességükben a 15—19. §-ok alkotmányellenességét, és semmisítse azokat meg. Az indítványozók az Eütv. egyes rendelkezései alkotmányellenességét állító indítványaik alapjául szolgáló meggyőződésüket az alábbiak szerint fejtették ki. ,,[A]z élethez való jog és az emberi méltóság alkotmányos elvének normatartományába a ’méltó’, ’jó’, ’emberi’ halálhoz: az euthanáziához való jog is beletartozik.’’ Ezen az alapon tekintik alkotmányellenesnek, hogy a törvény nem teszi lehetővé a gyógyíthatatlan beteg halálának elősegítését az életmentő, életfenntartó beavatkozás beszüntetésével olyankor is, amikor a beteg nem tett ezzel kapcsolatos kifejezett rendelkezést: ,,A beteg kifejezett rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek tartjuk a passzív euthanáziát, ha a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan az emberi méltóság körében értelmezhető érdek, amely életének fenntartása mellett szólna’’. Indítványuk szerint továbbá az emberi méltósághoz való alkotmányos joggal összeegyeztethető, ha életének a gyógyíthatatlan beteg rendelkezése alapján vetnek véget, ezért alkotmányellenesnek tartják ennek tilalmazását. Az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető befejezéséhez való jog korlátozása az indítványozók szerint azért is alkotmányellenes, mert egy alapjog lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezt pedig az Alkotmány 8. § (2) bekezdése tilalmazza. ,,Az emberi méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés, amely a személyiség szabad kibontakoztatására és a személyi szabadság önrendelkezés alapján történő megélésére vonatkozik. Ezzel összefüggésben, ha az állam intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek alkotmányos megfogalmazására sor kerül, akkor ez az állami kötelezettség nem lehet más, mint az emberi méltóságból következő önrendelkezés biztosítása. Minden más állami kötelezettség már az emberi méltóság alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s emiatt ellentétes lenne az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének alapjogi lényegét védő garanciájával. Azt állapíthatjuk tehát meg, hogy az emberi méltóságot az annak lényegi tartalmát képező önrendelkezési jog ellenében védeni nem lehet.’’ Az indítványozók álláspontja az, hogy bár a különféle világfelfogások, vallások, ideológiák, illetőleg ezek követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő álláspontot képviselnek az eutanáziáról, az államnak az eutanázia megítélésében is világnézetileg semlegesnek kell lennie. Ezt részben az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből vezetik le, mely szerint Magyarország független, demokratikus jogállam, részben az Alkotmány 2. § (3) bekezdéséből, mely szerint egyetlen állampolgár tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy kizárólagos birtokolására. Álláspontjuk szerint ,,[e]z a tétel azt tartalmazza, hogy a demokratikus jogállamisággal összeegyeztethetetlen erőszakos és kizárólagos állampolgári tevékenységen túl az állam alapvetően semleges az állampolgári cselekvésekkel, magatartásokkal szemben. Az iménti értelmezést alátámasztja az Alkotmány 60. § (1)—(3) bekezdése is, amely kimondja a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát, (…) valamint az egyház és az állam elválasztását.’’ Ebből következik szerintük, hogy az állam a társadalomban létező világfelfogásokhoz, vallásokhoz és ideológiákhoz nem egy meghatározott világnézet alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus jogállam tehát világnézetileg semleges. Az indítványozók a Btk. 166—168. §-aival kapcsolatos indítványukat a módosított és kiegészített indítványukban változtatás nélkül fenntartották. Az indítványozók azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja, valamint a 18. § (2) bekezdésében a ,,vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben’’ szövegrész alkotmányellenességét és semmisítse azokat meg. Indítványozták végül az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet) 3. §-a, 5. § (2) bekezdése, 6. §-a, 7. §-a és 10. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is. 2. Egy súlyos és fájdalmas betegségben szenvedő másik indítványozó annak megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól: sérti az emberi méltósághoz való jogát, hogy a törvény tilalmazza olyan készítménynek az orvosa által történő rendelkezésére bocsátását, amellyel véget vethetne az életének. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és együtt bírálta el. Az Alkotmánybíróság felkérésére az egészségügyi miniszter véleményt nyilvánított az indítványokban felvetett kérdésekről. II. Az Alkotmánybíróság az indítványozók által is többségében felhívott következő jogszabályi rendelkezések figyelembevételével hozta meg határozatát. A) Az Alkotmány rendelkezései: ,,2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.’’ ,,8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.’’ ,,54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.’’ ,,70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.’’ B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) rendelkezései: ,,20. § Az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa alapján jár el.’’ ,,22. § (2) Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia.’’ C) A Törvény rendelkezése: ,,43. § (2) Az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel meg kell tennie mindazokat az intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni.’’ D) Az Eütv. rendelkezései: ,,3. § E törvény alkalmazásában (…) m) invazív beavatkozás: a beteg testébe bőrön, nyálka hártyán vagy testnyíláson keresztül behatoló fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg számára szakmai szempontból elhanyagolható kockázatot jelentő beavatkozásokat;’’ ,,10. § (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani.’’ ,,13. § (1) A beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra. (2) A betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon a) egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is, b) a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról, c) a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és kockázatairól, d) a vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett időpontjairól, e) döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében, f) a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről, g) az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről, h) a további ellátásokról, valamint i) a javasolt életmódról. (3) A betegnek joga van a tájékoztatás során és azt követően további kérdezésre. (4) A betegnek joga van megismerni ellátása során az egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a várttól eltérő eredményt és annak okait. (5) A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz. (6) A betegnek joga van megismerni az ellátásában közvetlenül közreműködő személyek nevét, szakképesítését és beosztását. (7) A tájékoztatáshoz fűződő jogok gyakorlásához szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja. (8) A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára, valamint arra, hogy a tájékoztatáshoz szükség esetén és lehetőség szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak.’’ ,,15. § (1) A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely kizárólag törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható. (2) Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza, figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat. (3) A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen. Az e törvényben foglalt kivételektől eltekintve bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezését (a továbbiakban: beleegyezését) adja. (4) A beteg a (3) bekezdésben foglalt beleegyezését szóban, írásban vagy ráutaló magatartással megadhatja, kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik. (5) Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy — amennyiben erre nem képes — két tanú együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata szükséges. (6) A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését bármikor visszavonhatja. A beleegyezés alapos ok nélküli visszavonása esetén azonban kötelezhető az ennek következtében felmerült és indokolt költségek megtérítésére.’’ ,,16. § (1) A cselekvőképes beteg — ha e törvény eltérően nem rendelkezik — közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy — írásképtelensége esetén — két tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal a) megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell, b) az a) pontban meghatározott személy megjelölésével vagy anélkül a (2) bekezdés szerinti személyek közül bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának helyette történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti tájékoztatásból. (2) Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az (1) bekezdés a) pontja alapján nyilatkozattételre jogosult személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a (4) bekezdésben foglalt korlátok közötti gyakorlására — az (1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével — a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak: a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában bb) gyermeke, ennek hiányában bc) szülője, ennek hiányában bd) testvére, ennek hiányában be) nagyszülője, ennek hiányában bf) unokája; c) a b) pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes ca) gyermeke, ennek hiányában cb) szülője, ennek hiányában cc) testvére, ennek hiányában cd) nagyszülője, ennek hiányában ce) unokája. (3) Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellenté tes nyilatkozata esetén a beteg egészségi állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni. (4) A (2) bekezdés szerinti személyek nyilatkozata — kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást követően — a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban — a 20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével — a beavatkozással fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell. (5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a (2) bekezdés szerinti személy gyakorolja.’’ ,,17. § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és a) a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna; b) invazív beavatkozások esetén akkor, ha a 16. § (1) bekezdés a) pontja vagy a 16. § (2) bekezdése szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna és a beavatkozás késedelmes elvégzése a beteg egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne. (2) A beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása a) mások — ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is — egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá b) ha — a 20—23. §-okra is figyelemmel — a beteg közvetlen életveszélyben van.’’ ,,18. § (1) Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak olyan kiterjesztése válik szükségessé, amely előre nem volt látható, az erre irányuló beleegyezés hiányában a beavatkozás kiterjesztése — a (2) bekezdés szerinti eset kivételével — csak akkor végezhető el, ha a) azt sürgős szükség fennállása indokolja vagy b) ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul sú lyos terhet jelentene. (2) Amennyiben a beavatkozás (1) bekezdés szerinti kiter jesztése a beteg valamely szervének vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése — az abba történő beleegyezés hiányában — csak közvetlen életveszély fennállása esetén vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben végezhető el.’’ ,,19. § (1) A beteg írásbeli beleegyezése szükséges bármely — a beavatkozással összefüggésben — életében eltávolított sejtjének, sejtalkotórészének, szövetének, szervének, testrészének — egészségügyi ellátásával össze nem függő — bármilyen célú felhasználásához. Nem kell a beteg beleegyezése ezen anyagok szokásos módon történő megsemmisítéséhez. (2) A betegnek — e törvény keretei között — joga van arra, hogy halála esetére rendelkezzen a holttestét érintő beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései szerint megtilthatja, hogy holttestéből szervet és szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás, kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak.’’ ,,20. § (1) A cselekvőképes beteget — a (2)—(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6) bekezdésben foglalt eset kivételével — megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. (2) A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek. (3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül — megfelelő egészségügyi ellátás mellett is — halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visz szautasítása a (2) bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet. (4) A (3) bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon — két tanú előtt — ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe. (5) A (4) bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy — a beteg gyógykezelésében részt nem vevő —, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos. (6) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előreláthatóan képes a gyermek kihordására. (7) A (2)—(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok — személyes beszélgetés alapján történő — feltárását és a döntés megváltoztatását. Ennek során a 13. § szerinti tájékoztatáson túl ismételten tájékoztatni kell a beavatkozás elmaradásának következményeiről. (8) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja.’’ ,,21. § (1) Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti ellátás nem utasítható vissza. (2) Amennyiben cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti ellátás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség. (…) (4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlá sára irányuló eljárás során a bíróság nemperes eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e törvényből, illetve az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni.’’ ,,22. § (1) A cselekvőképes személy — későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére — közokiratban visszautasíthat a) a 20. § (1) bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat, b) a 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozásokat, valamint c) egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők. (2) A cselekvőképes személy — cselekvőképtelensége esetére — közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki az (1) bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolhatja. (3) Az (1)—(2) bekezdés szerinti nyilatkozat abban az esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos — egy hónapnál nem régebbi — szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a beteg bármikor — cselekvőképességére, illetve alaki kötöttségre tekintet nélkül — visszavonhatja. (4) A (2) bekezdés szerinti cselekvőképes személy beavatkozást visszautasító nyilatkozata esetén a 20. § (4) bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik, hogy a) az (1) bekezdésben foglalt feltételek fennállnak, továbbá b) a (2) bekezdés szerinti személy döntését annak következményei tudatában hozta meg.’’ ,,23. § (1) A 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozás megszüntetésére, illetve mellőzésére csak abban az esetben kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett, személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni; ennek hiányában az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezését vélelmezni kell.’’ E) A Kormányrendelet rendelkezései: ,,3. § (1) Az életfenntartó beavatkozás visszautasítása esetén az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa kijelölt személy gondoskodik az Eütv. 20. §-ának (4) bekezdése szerinti bizottság (a továbbiakban: Bizottság) haladéktalan összehívásáról. (2) A Bizottságnak a betegség jellegének megfelelő szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg olyan betegségben szenved-e, amely az Eütv. 20. §-ának (3) bekezdésében megfogalmazott kritériumoknak megfelel. (3) A Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során a beteget minden esetben, a beteg hozzátartozóját [Eütv. 16. § (2) bekezdés] lehetőség szerint meg kell hallgatni. (4) Ha a Bizottság döntését követő harmadik napon a beteg — két tanú előtt — ismételten kinyilvánítja az életfenntartó beavatkozás visszautasítására irányuló szándékát, akkor a visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni.’’ ,,5. § (2) A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével kapcsolatban írásban nyilatkozik arról, hogy a törvényi feltételek fennállnak-e, illetve a helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel [Eütv. 22. § (4) bekezdés b) pont].’’ ,,6. § (1) A Bizottság összehívásának rendjét az intézmény házirendje szabályozza. A szükséges vizsgálatok elvégzését követően a Bizottság az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességével kapcsolatos nyilatkozatát haladéktalanul, egyhangúan hozza meg, amelyet írásba kell foglalni, és azt a Bizottság tagjai aláírásukkal ellátnak. (2) A Bizottság nyilatkozata meghozatalát megelőzően megkeresheti az intézményben működő etikai bizottságot állásfoglalás kérése céljából. (3) A Bizottság működése során azt is vizsgálja, hogy a beteg tájékoztatása megfelelt-e a törvényi követelményeknek.’’ ,,7. § (1) Amennyiben a Bizottság nem állapítja meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét, a beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét megállapító bírósági döntés iránt. A bíróság eljárására az Eütv. 21. §-ának (4) bekezdése az irányadó. (2) A beteg jogosult ismételten visszautasítani az életfenntartó beavatkozást, ha a Bizottság nem állapította meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét.’’ ,,10. § (2) Az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania kell a Bizottság szükség szerinti működését.’’ F) A Btk. rendelkezései: ,,166. § (1) Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.’’ ,,167. § Aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.’’ ,,168. § Aki mást öngyilkosságra rábír vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.’’ III. 1. A törvényhozót régóta nehéz döntés elé állítja azoknak a gyógyíthatatlan betegeknek az óhaja, akik nem kívánnak további orvosi segítséget igénybe venni életük fenntartásához vagy éppen ahhoz kérnek orvosi segítséget, hogy életük véget érjen. 2. A korábbi magyar jogszabályok közvetlen módon nem tartalmaztak a gyógyíthatatlan betegek halálának kívánságukra történő elősegítését tilalmazó rendelkezést: ,,A halálba segítés problémája ma még nem jutott el arra a jelentőségre, hogy a tételes büntetőtörvények szükségesnek tartották volna még csak mint az ölés bizonyos sajátszerű, minősített esetét is figyelembe venni’’ (Jámbor László: A halálbasegítés, 1936). A magyar büntető törvények azonban az 1878. évi V. törvény óta következetesen büntetéssel fenyegetik az emberölést az arra való tekintet nélkül, hogy azt a súlyos, gyógyíthatatlan beteg kívánságára vagy érdekében orvos követte-e el. A büntető törvény ezen álláspontjának elméleti alapjai jutottak kifejezésre neves jogtudósok munkáiban is. Finkey Ferenc a betegek halálba segítéséről úgy vélekedett, hogy azt még a gyógyíthatatlan betegek esetében sem lehet megengedettnek nyilvánítani (Finkey: A magyar anyagi büntetőjog jelen állapota, 1923). A beteg halálának elősegítését Angyal Pál is a jog követelményeivel össze nem egyeztethető tettként írta le: ,,Az élet értéktelenségének mindenkép ingatag talaján nyugvó megállapítása sohasem lehet olyan erős, hogy megfoszthassa érvényétől azt a lényegében erkölcsi jellegű normát, mely az ember megölését tiltja’’ (Angyal: A magyar büntetőjog kézikönyve II, Az ember élete elleni bűncselekmények és a párviadal, Budapest, 1928., Atheneum kiadó). 3. Az Eütv. az indítványokban felvetett kérdésekre is kiható változásokat vezetett be 1997-ben. Először is átrendezte az orvos és a beteg viszonyát; ezt jelzi a törvényhozó szándékát kifejező Általános Indokolás 5. pontjának a Törvényre vonatkozó kritikus megállapítása: ,,A hatályos törvény az egészségügyi viszonyrendszer szereplőinek jogait és kötelezettségeit sem szabályozza egyértelműen. Így például kizárólag az egészségügyi dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek olyan, a másik felet — a betegeket — megillető jogosultságok, amelyek alanyi jogosultságként való megfogalmazása elengedhetetlen e jogok érvényesítésének a szempontjából.’’ Az Eütv. további jellemző vonása a betegjogok erősítése, ami részben abban fejeződik ki, hogy ,,[a]z államnak biztosítania kell a betegek általános emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi ellátás nyújtása során releváns betegjogainak érvényre juttatását’’ (Általános Indokolás 4. pont). A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon. Az Eütv. úgy rendelkezik, hogy a beteget az emberi méltósághoz való jogán alapuló önrendelkezési joga betegségének természetétől, annak enyhe vagy súlyos lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti meg. Következésképpen megilleti az orvostudomány állása szerint olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyt is, akinek betegsége megfelelő egészségügyi ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezet. A betegnek az életmentő, illetőleg életfenntartó egészségügyi ellátás visszautasítására vonatkozó jogát azonban az Eütv. speciális feltételekhez köti. Bár e feltételekről a későbbiekben részletesebben is szó lesz, az Alkotmánybíróság már e helyütt is kiemeli, hogy az életmentő vagy élet fenntartó orvosi beavatkozásnak a gyógyíthatatlan beteg általi visszautasítására csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve a beteg írásképtelensége esetén két tanú jelenlétében kerülhet sor. A visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és egybehangzóan nyilatkozik arról: gyógyíthatatlan betegségben szenved és döntését annak következményei tudatában hozta meg. A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra irányuló szándékát. Az Eütv. meghatározza az orvosi bizottság összetételét is: a bizottság egy tagja a betegség jellegének megfelelő szakorvos, egy másik tagja pszichiáter szakorvos. Megköveteli a törvény, hogy a beavatkozás visszautasítása esetén személyes beszélgetés során kíséreljék meg a beteg döntésének hátterében lévő okok feltárását és a döntés megváltoztatását. Az Eütv. részletes szabályozást ad arra az esetre is, ha a gyógyíthatatlan beteg cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes. A törvény azt is lehetővé teszi a belátási képessége birtokában lévő személynek, hogy jövőbeli esetleges cselekvőképtelenségét feltételezve előre visszautasítson életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved, önmagát fizikailag ellátni nem képes, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők. 4. Az orvosi megítélés szerint a leggondosabb kezelés ellenére rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára tehát a hatályos magyar jogszabályok már 1997 óta biztosítják a jogot, hogy ,,a betegség természetes lefolyásának lehetővé tétele céljából’’ visszautasítsák az életük fenntartásához szükséges orvosi beavatkozást. E törvényi rendelkezés, ugyanakkor, amikor érintetlenül hagyja a belenyugvás szabadságának teljességét azok számára, akik nem kívánják haláluk bekövetkeztét befolyásolni, lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára, hogy életük befejezésének méltóságukkal összeegyeztethető módját válasszák. 5. Az indítványozók, amint ez az indítványok ismertetéséből kitűnik, három irányban fogalmaztak meg alkotmányossági kifogást az Eütv.-nek, illetőleg ehhez kapcsolódóan a Kormányrendeletnek a súlyos, gyógyíthatatlan betegeket megillető önrendelkezési jog érvényesülésére vonatkozó szabályait illetően. Először, az indítványozók álláspontja szerint a törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők önrendelkezési jogát akkor, amikor csak az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások viszszautasításának lehetőségét biztosítja számukra. Nézetük szerint a törvény csak akkor kerülne összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által mindenki, a betegek számára is biztosított joggal az emberi méltósághoz, ha a törvényhozó a gyógyíthatatlan betegeket, ha ezt kívánják, ennél szélesebb körű, további jogosítványokkal ruházná fel: orvosi segítség igénybevételére életük méltó módon történő befejezéséhez. Álláspontjuk szerint az Alkotmánynak az emberi méltósághoz való jogot biztosító rendelkezéséből az is levezethető továbbá, hogy az orvos, a haldokló emberi méltóságának megőrzése érdekében, a beteg ez irányú kívánságának hiányában is elősegíthesse életének befejezését. Másodszor, bár megítélésük szerint ,,[a]z Eütv. előírásai — ideértve az általunk kifogásolt rendelkezéseket is — az emberi méltóság megnyilvánulásának lényegesen szélesebb lehetőséget biztosítanak, mint az egészségügyről szóló — korábbi — 1972. évi II. törvény szabályai’’, álláspontjuk szerint a törvény a gyógyíthatatlan betegeket megillető, életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogosultságot még mindig indokolatlan, ezért alkotmányellenes korlátozásoknak veti alá. Ebben a körben konkrét formában az Eütv. 15. § (2) bekezdésével, 20. § (3) bekezdésével, 20. § (4) bekezdésével, a 22. § (4) bekezdésével és 23. § (1) bekezdésével kapcsolatban fogalmaztak meg alkotmányossági kifogásokat. Harmadszor, az indítványozók alkotmányossági kifogásai az Eütv., illetőleg a Kormányrendelet néhány olyan további rendelkezéseit érintik, melyek nincsenek közvetlen összefüggésben az e jogszabályoknak a gyógyíthatatlan betegek életének méltóságukkal összeegyeztethető befejezését érintő rendelkezéseivel, hanem a minden beteget megillető önrendelkezési jogra vonatkoznak. 6. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Abtv. 20. §-ára és 22. § (2) bekezdésére figyelemmel, és összhangban saját eljárásának indítványhoz kötöttségét illetően követett állandó gyakorlatával, az indítványok tartalmának és irányultságának megfelelően az Eütv. indítványozók által megjelölt rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát csak abból a szempontból végezte el, hogy azok nem korlátozzák-e alkotmányellenesen a betegek emberi méltósághoz való jogát. Az Alkotmánybíróság arra is rámutat: az indítványozók a jelenlegi jogi szabályozást lényegében az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével tartják összeegyeztethetetlennek. Indítványuk megalapozására nem hívtak fel az Alkotmány által is biztosított olyan egyéb emberi jogokat, melyek megsértésére a külföldi országok bíróságai és nemzetközi bíróságok elé terjesztett, az indítványokhoz tartalmilag hasonló panaszokban hivatkozni szoktak. A későbbiekben említendő Pretty ügyben például a panaszos kérelme szerint az emberi életnek a beteg méltóságérzetének megfelelő befejezéséhez való jog törvény általi korlátozása a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmával, a magánélet tiszteletben tartásához való joggal, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való joggal, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmával is összeegyeztethetetlen. Ezért az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. § és 22. § (2) bekezdésének megfelelően az indítványozók által megjelölt jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatát csak e körben végezte el. 7. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta, hogy az indítványokban érintett kérdéseket nemzetközi összefüggéseiben is áttekintse. Ennek eredményeképpen a következő megállapításra jutott: bár a világ legtöbb országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból, akár a beteg vagy hozzátartozója kérésére elősegítse betege halálát, az utóbbi évtizedekben a tudomány, illetőleg a törvényhozás egyre inkább teret szentel az arról való gondolkodásnak, hogyan lehetne a súlyos, gyógyíthatatlan, gyakran nagy fájdalmakkal küszködő betegek számára az élet méltó befejezéséhez való jogot biztosítani anélkül, hogy az élet kioltására vonatkozó tilalom oldása nem kívánt hatásokkal járjon. Ezzel összefüggésben két fontos fejlemény érdemel említést. Az egyik az, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben számos ország törvényhozása, illetőleg bírói gyakorlata arra az álláspontra helyezkedett, hogy bár az élet elleni cselekmények teljes tilalmát, bármilyen motiváció alapján került is sor elkövetésükre, változatlanul fenn kell tartani, a korábbiaktól eltérően el kell azonban ismerni a betegnek azt a jogosultságát, hogy visszautasíthassa az élete fenntartására, illetőleg meghosszabbítására vonatkozó orvosi beavatkozást még akkor is, ha a visszautasítás minden valószínűség szerint halálát fogja eredményezni. E jogosultságot, Magyarországhoz hasonlóan, egyes országokban törvényhozási úton ismerték el. Másutt, így az Egyesült Királyságban a bírói gyakorlat munkálta ki a betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogát (pl. Ms B. v. an NHS Hospital, Court of Appeal judgment of 22 March 2002). Ugyanez történt az Amerikai Egyesült Államokban is (lásd az alábbiakban ugyancsak említett Cruzan v. Director, Missouri Department of Health ügyet). A másik fejlemény az, hogy egyes olyan országokban, ahol a törvény a gyógyíthatatlan beteg halálának az elősegítését változatlanul tiltja, mégis büntetlenséget biztosítanak az orvosnak, ha a halál a betegség végső szakaszában lévő beteg fájdalmainak csillapítására általa előírt szer elkerülhetetlen mellékhatásaként következett be. Erre példa az Egyesült Királyságban a Re J [1991] Fam 33. ügy, Németországban pedig a Legfelsőbb Bíróság egy 1996. évi állásfoglalása, mely szerint az orvosilag indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezett kívánságának megfelelő fájdalomcsillapítás akkor sem jogellenes, ha az — elkerülhetetlen, számításba vett, de nem szándékolt következményként — a halál bekövetkeztét siettetheti (BGHSt 42, 305). E fejlemények ellenére ez idő szerint a legtöbb országban kevés hajlandóság mutatkozik a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők halálának elősegítésére vonatkozó tilalom feloldására vagy enyhítésére. Az Egyesült Királyságban például, bár 1980-ban az öngyilkossághoz nyújtott segítségadás bűncselekményének felülvizsgálata során felmerült, hogy a haldokló iránti szánalomból elkövetett ún. méltányossági emberölést privilegizált tényállásként fogalmazzák meg és a korábbinál lényegesen enyhébben, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntessék, végül a javaslatot elvetették, többek között azért, mert a méltányossági emberölés fogalmának meghatározása során nem találtak olyan megoldást, amely a hátrányos helyzetben lévő, öreg és gyenge betegeket teljes biztonsággal megóvhatná attól, hogy az új törvényi tényállás alapján életük, akaratuk ellenére, veszélybe kerüljön. 1994-ben pedig a Lordok Háza orvosetikai vizsgálóbizottsága, megvizsgálva az eutanáziával összefüggő kérdéseket, arra a megállapításra jutott, hogy nem lát elegendő indokot a szándékos emberöléssel kapcsolatos törvényeknek az eutanázia egyes módozatai lehetővé tételének érdekében történő enyhítésére. A fellebbviteli bíróságként eljáró Lordok Házának egy közelmúltban hozott döntése azt jelzi, hogy az Egyesült Királyságban nem csak a törvényhozás, hanem a jogalkalmazás is idegenkedik a régóta fennálló tilalmak oldása irányában teendő lépésektől. A Dianne Pretty v. Director of Public Prosecution ügyben a felperes, egy teljes mozgásképtelenséget okozó gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában lévő beteg annak megállapítását kérte, hogy a vádhatóság határozata, — melyben visszautasította az arra irányuló kérelmét, hogy vállaljon kötelezettséget: nem emel vádat férje ellen emberölés miatt, ha az majd segítséget nyújt halálához, — megsértette alapvető emberi jogait, egyebek mellett az embertelen bánásmód tilalmát és az élethez való jogát. Élethez való jogának sérelmét abban látta, hogy a vádhatóság álláspontja megfosztja attól a jogától: ő dönthesse el, kíván-e tovább élni, és határozatával az élethez való jogát élete végigélésének kötelezettségévé változtatta. A Lordok Háza 2001. november 29-i ítéletében kimondta: a felperest nem illeti meg a jog ahhoz, hogy a vádhatóság büntetlenséget biztosítson férje számára, ha az közreműködik halálában ([2001] UKHL). Ezzel elvetette az emberölés e módozatának bírósági határozattal történő legalizálását. 8. Eddig világszerte csak igen kevés olyan törvény született, mely lehetővé teszi a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg kérésére halálához nyújtott segítséget. Még ezen országokban sem csillapodnak azonban az arról folyó viták, hogy ez összeegyeztethető-e az alkotmányos alapelvekkel. Hollandiában a korábbi teljes tilalmat a bírói gyakorlat kezdte feloldani. 1973-tól kezdődően több olyan ítélet született, melyek a gyógyíthatatlan betegét halálba segítő orvosokat azzal az indokkal mentettek fel az emberölés vádja alól, hogy szükséghelyzetben cselekedtek. A Legfelsőbb Bíróság egy 1984-ben hozott ítéletében nyilvánította ki elvi éllel, hogy bár más megölése a büntető törvények alkalmazásában változatlanul bűncselekménynek tekintendő, a beteget halálba segítő orvos bizonyos feltételek esetén hivatkozhat arra, hogy az emberölést szükséghelyzetben követte el. A bírói gyakorlat ennek feltételeit is kimunkálta. E feltételek a következők: az orvos a beteg szabadon kinyilvánított akarata alapján jár el miután tőle és a betegtől független orvossal konzultációt folytatott, a betegnek ez a kívánsága átgondolt, megfontolt és tartósan hangoztatott, a beteg tűrhetetlen fájdalmaktól szenved, és nincs kilátás állapota javulására, a szenvedés enyhítését eredményező módszer pedig nem áll rendelkezésre. E legfőbb bírói döntés hatott a törvényhozásra is. 1994ben módosították a büntető törvényt és a halálesetek kivizsgálásáról szóló jogszabályt. Ezek úgy rendelkeztek, hogy gyógyíthatatlan betegét halálba segítő orvosnak minden ilyen halálesetet jelenteni kell egy e célra felállított bizottságnak, mely állást foglal az orvos eljárásának jogszerűségéről, és jelentését megküldi az ügyésznek, aki dönt arról, hogy büntetőeljárást indít-e az orvos ellen. E szabályozás alkalmazásának tapasztalatai alapján átfogó törvényjavaslatot nyújtottak be a törvényhozáshoz ,,Az életnek kérésre történő végetvetés és az öngyilkossághoz nyújtott segítség eseteinek felülvizsgálatáról’’ címmel. A javaslatot a törvényhozás mindkét háza megszavazta, az 2001. október 1-jén lépett hatályba. A törvény a büntető törvények módosításával büntetlenséget biztosít az orvosnak az emberölés és az öngyilkosság elősegítésének bűntette alól, ha kellő gondossággal és körültekintéssel járt el, és ha jelentést tett az illetékes halottkémnek a beteg halálában való közreműködéséről. A kellő gondosság, körültekintés feltételeit a büntető törvény határozza meg. E szerint az orvos eljárása akkor kellően gondos, ha meggyőződött arról: a beteg állapota reménytelen, a betegnek nem enyhíthető, elviselhetetlen szenvedés a része, és más ésszerű megoldás nem áll rendelkezésre. A kellő gondossággal való eljárás akkor állapítható meg, ha az orvos a beteget részletesen tájékoztatta állapotáról és kilátásairól, és a beteg szabad akaratából, mindent megfontolva fejezte ki azt az akaratát, hogy meg kíván halni. További követelmény az orvossal szemben, hogy a betegtől független legalább egy orvossal konzultáljon, és a kellő gondosságát alátámasztó fenti feltételek meglétéről írásbeli értékelést készítsen, végül hogy a beteg halálát megfelelő orvosi gondossággal segítse elő. E halálesetek körülményeinek kivizsgálására Hollandiában regionális felülvizsgálati bizottságok működnek. Mindegyiknek legalább három tagja van. Vizsgálódásaikat a beteg halálában közreműködő orvos bevonásával végzik. Ha megállapítják, hogy az orvos kellő gondossággal járt el, az ügyet lezárják, ellenkező esetben értesítik az ügyészt büntetőeljárás indításának megfontolására. A törvény a 16—17 éves fiataloknak is megadja a jogot, hogy határozzanak saját halálukról, a döntési folyamatba szüleiket is be kell vonni. A 12—15 éves gyermekek esetében a törvény a szülők beleegyezését is előírja. A törvény szigorú garanciális feltételek mellett lehetővé teszi: még mielőtt betegségének végső szakaszába jut, a beteg írásbeli nyilatkozatban kérheti, hogy orvosa működjön közre halála elősegítésében. Belgiumban 2002. május 28-án hoztak törvényt annak lehetővé tételéről, hogy az orvos a gyógyíthatatlan beteg kívánságára véget vethessen életének. A törvény szóhasználatában ez eutanázia, melyet így határoz meg: eutanázián az orvos által eszközölt azon cselekmény értendő, mellyel szándékosan véget vet betege életének. A törvény szerint az eutanáziát elvégző orvos nem követ el bűncselekményt, ha megbizonyosodik arról, hogy a beteg nagykorú, cselekvőképes, az eutanáziára vonatkozó elhatározására önkéntesen, megfontoltan és külső befolyástól mentesen jutott, orvosi szempontból kilátástalan a helyzete és olyan állandó, elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedés állapotában van, melyet gyógyíthatatlan betegsége vagy balesete okoz. A betegnek írásban kell előterjesztenie az eutanázia iránti kérelmét, amelyet neki magának kell megírnia és aláírnia. Ha nincsen erre képes állapotban, a kérelmet az általa választott olyan nagykorú személynek kell elkészítenie, akinek nem származhat anyagi előnye a beteg halálából. E személynek a kérelmet az orvos jelenlétében kell megírnia, ebben az ok megjelölésével rögzítenie kell, hogy a beteg maga nem képes kérelmet készíteni. Eutanáziára csak akkor kerülhet sor, ha az orvos részletes tájékoztatást adott a betegnek egészségi állapotáról, életkilátásairól, ismertette a még szóba jöhető terápiás vagy a fájdalom csillapítására rendelkezésre álló lehetőségeket. A beteg elhatározásának megmásíthatatlanságát az orvosnak a beteggel folytatott beszélgetések során kell ellenőriznie. Az eutanázia további feltétele a kezelőorvosnak más orvossal folytatott konzultációja. A konzulens orvossal szembeni követelmény, hogy az adott betegséggel kapcsolatos szakismeretekkel rendelkezzen, valamint hogy mind a beteg, mind a kezelőorvos tekintetében független legyen. A konzulensnek meg kell vizsgálnia a beteget, rendelkezésére kell bocsátania a beteg állapotára vonatkozó összes adatot, iratot. A konzulens orvosnak meg kell bizonyosodnia a szenvedés állandó, csillapíthatatlan és elviselhetetlen jellegéről. A konzulens megállapításait jelentésben foglalja össze. A konzulens orvos jelentését a kezelőorvos ismerteti a beteggel. A kezelőorvosnak meg kell bizonyosodnia arról, hogy a betegnek volt alkalma elhatározását megbeszélnie mindazokkal, akikkel találkozni kívánt; ha a beteg ezt kívánja, megbeszélést kell folytatnia a beteg által megjelölt hozzátartozóival. Ha a kezelőorvos véleménye szerint a beteg halála nem következik be rövid időn belül, a törvény az eutanázia két további feltételét is meghatározza. Az egyik az, hogy a kezelőorvosnak további konzultációt kell folytatnia egy második orvossal, lehetőség szerint pszichiáterrel vagy az érintett patológiai terület szakértőjével, akinek a betegtől, az orvostól és az elsőként konzultált orvostól függetlennek kell lennie. A beteget e második konzultáció eredményéről is tájékoztatni kell. A másik feltétel az, hogy a beteg kérelme és az eutanázia között legalább egy hónap teljen el. A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy a cselekvőképes nagykorú személy a jövőben bekövetkező betegségével kapcsolatban arra az esetre, ha akaratát már nem tudja kifejezni, írásbeli nyilatkozatban fejezze ki az eutanáziára vonatkozó kívánságát, amennyiben az orvos megállapítja, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, nincsen tudatánál, és állapota a tudomány állása szerint visszafordíthatatlan. Az írásbeli nyilatkozat csak akkor vehető figyelembe, ha az a gyógyíthatatlan betegség kezdetét megelőző öt évnél nem korábban készült, illetőleg került ismételten megerősítésre. A törvény kimondja: orvos nem köteles eutanáziát alkalmazni és más személy sem köteles eutanáziában részt venni. Ha az orvos a beteg eutanázia iránti kérelmét megtagadja, a beteg kérésére köteles a kérelmet a beteg által megjelölt orvoshoz eljuttatni. Ha az orvos úgy dönt, hogy eleget tesz a beteg eutanázia iránti kívánságának, a beteg halálától számított négy napon belül írásos jelentést kell tennie a törvény által létrehozott Bizottságnak. A Bizottság tizenhat tagja közül nyolc orvos — közülük legalább négy belga egyetemi tanár — négy tagja jogászprofesszor vagy ügyvéd, négy tagja a gyógyíthatatlan betegek problémáiban jártas szakember. A Bizottság tagjai nem lehetnek parlamenti képviselők, sem a kormány tagjai. A Bizottság az orvos jelentésének benyújtásától számított két hónapon belül dönt arról, hogy az eutanáziára a törvény rendelkezéseinek megfelelően került-e sor. Ha kétharmados szótöbbséggel úgy véli, hogy az orvos a törvény rendelkezéseit nem tartotta tiszteletben, az iratokat megküldi az ügyésznek. Az eutanáziára vonatkozó törvényjavaslat benyújtását követően a nemzetgyűlés felsőházának megkeresésére az államtanács (Conseil d’État) 2001. július 2-án véleményt nyilvánított két törvényjavaslatról. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a javaslatok nem összeegyeztethetetlenek az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló egyezmény, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya rendelkezéseivel. Annak a véleményének is hangot adott, hogy a két javaslatnak azok a rendelkezései, melyek a törvény előírásai szerint eljáró orvosokat mentesítik a büntetőjogi felelősség alól, nem ütköznek a büntető törvény alapelveibe. Az Amerikai Egyesült Államokban a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők jogait illetően a bírói gyakorlatban és a törvényhozásban egyaránt lényeges változások következtek be az elmúlt évtizedekben. a) A törvények korábban nem tartalmaztak egyértelmű rendelkezéseket az egészségügyi intézményekben kezelt betegeknek arra vonatkozó jogáról, hogy az orvos gyógyító tevékenységét visszautasíthatják-e, és ha igen, milyen feltételek esetén. Ezért a kezelés abbahagyását kívánó betegek a bíróságoktól kérték az egészségügyi intézmények arra való kötelezését, hogy tartsák tiszteletben pácienseik akaratát. Azt követően, hogy a múlt század második felében számos olyan ítélet született, melyek e kereseteknek helyt adtak és kötelezték az egészségügyi intézményt a kezelés abbahagyására, a szövetségi Legfelsőbb Bíróság a betegeket megillető joggá nyilvánította, hogy akár az élet ben tartásukhoz feltétlenül szükséges orvosi kezelést is visszautasítsák (Cruzan v. Director, Missouri Department of Health 497 US 261, 1990.). b) Az orvosi beavatkozás visszautasítását elismerő bírói gyakorlat fejlődésével párhuzamosan az Egyesült Államok több tagállamában kezdeményeztek népszavazást abból a célból, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálának az orvos általi elősegítését a törvény lehetővé tegye. Kaliforniában 1988-ban egy erre irányuló népszavazáson a szükséges szavazatoknak még csak mintegy egyharmada gyűlt össze, négy évvel később a résztvevőknek már a 48%-a szavazott az élet kioltásának minden formáját mereven tiltó jogszabály megváltoztatását célzó törvény napirendre tűzése mellett. Washington államban egy 1991. évi népszavazáson a résztvevők 46,4%-a állt ki az orvos által történő halálba segítést lehetővé tevő törvény meghozatala mellett. Oregon az első — és eddig az egyetlen — amerikai állam, melyben 51%-os többségbe kerültek az öngyilkossághoz adott orvosi segítség törvény általi lehetővé tételének hívei. Az 1994. évi népszavazás eredményeként meghozott törvény 1997-ben lépett hatályba. A méltó halálról szóló 1994. évi törvény (Oregon Death with Dignity Act 1994) azt teszi lehetővé, hogy a kezelőorvos olyan szert (készítményt) bocsásson gyógyíthatatlan betege rendelkezésére, mellyel az véget vethet életének. Erre csak belátási képessége teljes birtokában lévő nagykorú beteg szóbeli, majd írásban megismételt kívánságára kerülhet sor, ha a kezelőorvos, továbbá legalább egy konzulens orvos megállapította, hogy gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában van. E kívánság kinyilvánításának megtörténtét két személynek kell tanúsítania, akik vele sem rokonsági kapcsolatban nem állnak, sem örökösei vagy halálának más módon haszonélvezői nem lehetnek. Nem lehet tanú a kezelőorvos és annak az egészségügyi intézménynek az alkalmazottja sem, melyben a beteget kezelik. E kívánság bármikor visszavonható. A betegnek tájékoztatnia kell döntéséről közeli hozzátartozóját, de ha erre képtelen, vagy nem kívánja hozzátartozóját értesíteni, ez nem lehet akadálya kívánsága teljesítésének. Mielőtt a beteg e kívánságának kifejezésre juttatására sor kerülne, kezelőorvosának minden részletre kiterjedő tájékoztatást kell adnia a betegség természetéről, a várható végkifejletről, és meg kell jelölni a lehetséges alternatívákat (pl. testi és lelki segélyszolgálat igénybevétele, fájdalomcsillapítás). Ha akár a kezelőorvos, akár a konzulens orvos feltételezése szerint a beteget e döntése meghozatalában elmebeli állapota vagy depressziója befolyásolhatta, a beteget az e téren járatos szakorvoshoz kell utalniuk, s csak azt követően dönthetnek a szer/készítmény kiszolgáltatásáról, ha a szakorvos megállapította, hogy a beteg nem szenved kóros elmebeli vagy pszichés állapotban. A törvény kötelező várakozási időket határoz meg a beteg kívánságának kifejezésre juttatása és a szer kiszolgáltatása között. A törvény rendelkezik a beteg kívánságára kiszolgáltatott készítmény következtében történt elhalálozásának a végrendeletére, a szerződéseire és a biztosítási jogviszonyaira gyakorolt kihatásáról is. A törvény kimondja: rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni, hogy azok feljogosítják az orvost aktív eutanáziára, ugyanakkor biztosítja a törvény szerint eljáró orvosnak az emberölés vagy az öngyilkossághoz segítségnyújtás bűncselekményével és orvosetikai fegyelmi vétséggel kapcsolatos büntetlenségét. A beteg kezelőorvosa nem köteles a beteg e törvény szerint kifejezett kívánságának eleget tenni. Ez esetben a betegre vonatkozó orvosi feljegyzéseket köteles a beteg orvosi ellátását átvevő orvosnak átadni. Végül a törvény rendelkezik arról, hogy a beteg kívánságának kinyilvánításától kezdve milyen nyilvántartásokat kell vezetni a történtekről, azokba milyen adatokat kell bejegyezni. E törvény alapján Oregon államban sok esetben került már sor az eutanáziához való jog gyakorlására. Habár az Egyesült Államok szövetségi törvényhozásában most vizsgálják az oregoni népszavazás érvénytelenítésének lehetőségét, tizenhat további tagállam törvényhozásában terjesztettek be az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséget vagy a gyógyíthatatlan betegnek az orvos aktív tevékenységével halálba segítését lehetővé tevő törvényjavaslatot. Ugyanakkor hat tagállam törvényhozása a jelenlegi tilalom fenntartását, illetőleg további szigorítását célzó törvényeket fogadott el. c) A gyógyíthatatlan betegek kívánságukra orvosi segítséggel előidézett halálának jogi minősítésére és jövőbeli törvényi szabályozására az Egyesült Államokban várhatóan hatást fognak gyakorolni az e tárgykörben a közelmúltban hozott bírósági döntések is. A Compassion in Dying v. Washington ügyben a kereset annak megállapítására irányult, hogy Washington állam törvénye, mely tilalmazta, hogy orvosok segítséget nyújtsanak betegeiknek abban, hogy véget vessenek életüknek, alkotmányellenes. A felperesek álláspontjuk alátámasztására az Alkotmány tizennegyedik módosítására hivatkoztak, mely szerint tisztességes jogi eljárás (due process of law) nélkül senkit sem szabad életétől, szabadságától, illetőleg javaitól megfosztani. Álláspontjuk szerint a tizennegyedik módosítás szabadság-fogalma, ahogyan azt az amerikai bíróságok ítélkezési gyakorlatában értelmezik, kiterjed az egyén legbensőségesebb viszonylatait illető cselekvési szabadságára is, ideértve azt is, hogy gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában lévő beteg orvosi segítséggel kövessen el öngyilkosságot. A bíróság helyt adott a keresetnek [79 F.3d 790 (9th Cir. 1996)]. A Quill v. Koppel-ügy orvos felperesei annak megállapítását kérték, hogy New York állam büntető törvényének az öngyilkosság elősegítését, illetőleg az ahhoz nyújtott segítséget tiltó rendelkezése alkotmányellenes. Részben ugyancsak az Alkotmány tizennegyedik módosítására hivatkoztak, részben pedig arra, hogy indokolatlan, ezért alkotmányellenes a betegnek az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó joga és az öngyilkosságban való orvosi közreműködés eltérő törvényi kezelése. Amíg ugyanis az előbbit a jog nem csak hogy nem tiltja, hanem kifejezetten lehetővé teszi, az utóbbit bünteti. …