24/2014. (VII. 22.) AB határozata az egészségügyről szóló 1997. CLIV. törvény 22. § (3) bekezdésének szövegrésze, valamint az egyes egészségügyi ellát

24/2014. (VII. 22.) AB határozata az egészségügyről szóló 1997. CLIV. törvény 22. § (3) bekezdésének szövegrésze, valamint az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet mellékletének 2. pontja és az ahhoz kapcsolódó lábjegyzet alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről. Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alaptörvény-ellenességének utólagos megállapítására irányuló alkotmányjogi panasz alapján – dr. Balogh Elemér, dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Juhász Imre és dr. Salamon László alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő 1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az  egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 22.  § (3)  bekezdése „nyilatkozat abban az esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. A  […] kétévente meg kell újítani, és azt […]” szövegrésze alaptörvény-ellenes, ezért azt megsemmisíti. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 22. § (3) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: „Az (1)–(2) bekezdés szerinti nyilatkozatot a beteg bármikor – cselekvőképességére, illetve alaki kötöttségre tekintet nélkül – visszavonhatja.” Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 22.  § (3)  bekezdése „nyilatkozat abban az  esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a  személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. A  […] kétévente meg kell újítani, és azt […]” szövegrésze e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételét követő napon veszti hatályát. 2. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az  egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet mellékletének 2.  pontja és az  ahhoz kapcsolódó lábjegyzet alaptörvényellenes, ezért azt megsemmisíti. Az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet mellékletének 2. pontja és az ahhoz kapcsolódó lábjegyzet e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételét követő napon veszti hatályát. 3. Az  Alkotmánybíróság az  egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 22.  § (2)  bekezdésben második helyen szereplő „cselekvőképes” szövegrésze, az  egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet 5.  § (2)  bekezdés „illetve a  helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja. 4. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 20. § (4) bekezdés „háromtagú” szövegrésze, 20.  § (5)  bekezdés „valamint egy pszichiáter szakorvos” szövegrésze, valamint az  egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet 3.  § (3)  bekezdés „pszichiáter szakorvos tagja” szövegrésze, továbbá 4.  § második mondata alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az  Alaptörvény II.  cikke tekintetében elutasítja, egyebekben visszautasítja. 5. Az  Alkotmánybíróság az  egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 21.  § (1) és (2)  bekezdés „és korlátozottan cselekvőképes” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti. 6. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 16. § (2) bekezdése, 20. § (2) bekezdés „csak” szövegrésze, 20.  § (3)  bekezdés „vagy életmentő”, továbbá „illetve életmentő” szövegrészei, 21.  § (3)  bekezdése, valamint az  egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet 1. § a) pont „életmentő […] (a  továbbiakban együtt: életfenntartó)” szövegrésze, 2. § (1) bekezdés „ismételten” szövegrésze, 2.  § (2)  bekezdés „azonban a  közokirat elkészíttetésének költségei a  beteget terhelik” szövegrésze, 3. § (4) bekezdés „akkor a visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni” szövegrésze, 4.  §-a második mondata, 9.  § (1)  bekezdés „illetve ismételten javasolni kell számára az  életfenntartó beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezést” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. I. [1] 1. Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (2) bekezdése alapján alkotmányjogi panasszal fordult az  Alkotmánybírósághoz, kérve az  egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 16. § (2) bekezdése, 20. § (2) bekezdés „csak” szövegrésze, 20. § (3) bekezdés „vagy életmentő”, továbbá „illetve életmentő” szövegrészei, 20.  § (4)  bekezdés „háromtagú” szövegrésze, 20.  § (5)  bekezdés „valamint egy pszichiáter szakorvos” szövegrésze, 21.  § (1) és (2)  bekezdés „és korlátozottan cselekvőképes” szövegrésze, 21.  § (3)  bekezdése, 22.  § (2)  bekezdésben másodikként szereplő „cselekvőképes” szövegrésze, 22.  § (3)  bekezdés „a nyilatkozatot kétévente meg kell újítani” szövegrésze, valamint az  egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm.  rendelet (a  továbbiakban: Kr.) 1.  § a)  pont „életmentő […] (a  továbbiakban együtt: életfenntartó)” szövegrésze, 2.  § (1) bekezdés „ismételten” szövegrésze, 2. § (2) bekezdés „azonban a közokirat elkészíttetésének költségei a beteget terhelik” szövegrésze, 3.  § (3)  bekezdés „pszichiáter szakorvos tagja” szövegrésze, 3.  § (4)  bekezdés „akkor a visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni” szövegrésze, 4. § második mondata, 5. § (2) bekezdés „illetve a helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel” szövegrésze, 9. § (1) bekezdés „illetve ismételten javasolni kell számára az  életfenntartó beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezést” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. [2] Az indítványozó szerint a támadott rendelkezések együttesen és külön-külön is sértik a jogbiztonságot, ellentétesek a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban foglaltakkal, a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: régi Jat.) rendelkezéseinek mellőzésével kerültek megalkotásra, továbbá sérülni véli az emberek önrendelkezési jogát is. [3] 2. Az  összegző-áttekintő jellegű bevezetés után az  indítványozó az  egyes rendelkezések alaptörvény-ellenességét kifogásolja a következők szerint. [4] 2.1. Az indítványozó szerint az Eütv. 16. § (2) bekezdés a ba) ponttól kezdve a bekezdés végéig sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, I. cikkét, II. cikkét, III. cikkét, IV. cikk (1) bekezdését, valamint a XV. cikk (1)–(2) bekezdését. [5] Állítása szerint a  megjelölt rendelkezés több szempontból is alaptörvény-ellenes: egyrészt, mert nem nevesíti, hanem indokolás nélkül kihagyja a  felsorolásból a  dédszülőket és a  dédunokákat, mint a  beteg helyett a  kezelés visszautasítása okán nyilatkozattételre jogosult személyeket, ezáltal indokolatlan különbséget tesz életkor és lényegében leszármazási, illetve felmenői sor szerint. [6] Másrészről a  kifogásolt szabályt összeveti a  Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 610. §-ával is, amelynek értelmében, ha sem az örökhagyó nagyszülője, sem a nagyszülőktől leszármazó nem örökölhet, törvényes örökösök fejenként egyenlő részekben az  örökhagyó távolabbi felmenői. Így az  Eütv. fenti rendelkezésével szemben – mely csak a  nagyszülőkig, illetve az  unokákig nevezi meg a  beteg helyett nyilatkozattételre jogosultakat – nem hagyják ki a távolabbi felmenőket vagy leszármazókat sem. [7] Az ellátás visszautasítására (a jövőbeni lehetséges cselekvőképtelenség esetére) vonatkozó nyilatkozat (a továbbiakban: élő végrendelet) szerinte rokon vonásokat mutat a végrendelettel; erre utal a köznyelvben ekként meghonosodott elnevezése is, így az  Eütv. nem térhet el a  régi Ptk.-ban megfogalmazottaktól, és nem tehet különbséget a  lehetséges örökösök, illetve a  beteg helyett döntéshozatalra jogosultak között. Véleménye szerint tehát a  jelenlegi szabályozás indokolatlan különbséget tesz életkor és leszármazási, illetve felmenői sor szerint, hátrányos módon szűkítve a  beteg helyett nyilatkozattételre jogosultak körét azáltal, hogy nem nevesíti, hanem kihagyja a helyettes döntéshozók közül a dédszülőket és a dédunokákat, ezért alaptörvény-ellenes. [8] Kifogásolja azt is, hogy a régi Jat. 18. §-ába ütköző módon nem került sor a jogszabály megalkotása során társadalmi hatásvizsgálatra. Arra is hivatkozik, hogy az  idős korosztály létszámának gyors növekedését, társadalmi súlyát a jogalkotó nem hagyhatja figyelmen kívül, velük a jogalkotás során is számolni kell. [9] Az indítványozó kérelmében megjelöli az  Alaptörvény több rendelkezését, illetve annak alátámasztásául idéz több AB határozatot is, azonban tényleges, értékelhető indokolást csak a  hátrányos megkülönböztetés tilalma tekintetében ad elő. [10] 2.2. Az indítványozó szerint az Eütv. 20. § (2) bekezdés „csak” szövegrésze sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, valamint I. cikkét, illetőleg megalkotásakor a régi Jat. 18. § (2) bekezdése figyelmen kívül maradt. [11] Úgy véli, a „csak” határozószó értelemzavaró és akadályozza a  jogszabály érvényesülését, hiszen azt a  benyomást kelti, mintha kizárólag közokiratban lenne megtehető az ellátás visszautasítására vonatkozó nyilatkozat, ezért sérül a normavilágosság, és ezen keresztül az önrendelkezési jog olyan korlátozása valósul meg, ami sérti az Alaptörvény I. cikkét. [12] 2.3. Az indítványozó szerint az Eütv. 20. § (3) bekezdés „vagy életmentő” és „illetve életmentő” szövegrészei, valamint a  Kr. 1.  § a) „életmentő”, illetve „(a továbbiakban együtt: életfenntartó)” szövegrészei sértik az  Alaptörvény B)  cikk (1) bekezdését, I. cikkét, valamint II. cikkét, továbbá a jogalkotó nem tartotta be a régi Jat. 18. § (1)–(2) bekezdésében és 23. §-ában foglaltakat. [13] Előadja, hogy az Eütv. az ellátás visszautasításának joga című fejezetben, a 20–23. §-okban foglalkozik az életmentő, illetve életfenntartó ellátásokkal, ezek visszautasításával. Az  életmentő és az  életfenntartó beavatkozások szerinte más-más orvosi döntési folyamatot és különböző célú intézkedéseket jelentenek, ehhez képest az  Eütv. kifogásolt rendelkezésében a  jogalkotó az „illetve” szó használatával azt a  benyomást kelti, mintha a  két fogalom mintegy felsorolásszerűen, szinonimaként szerepelne, amit a  Magyar Értelmező Kéziszótár „illetve” szóra adott magyarázata is alátámaszt. Ezáltal sérül a normavilágosság követelménye, ezen keresztül pedig a jogbiztonság elve. Az indítványozó szerint a fogalmak összemosása az Eütv. súlyos hibája, ő maga a törvényhez képest több fogalmat különböztet meg, így a  sürgős életmentést közvetlen életveszélyben, az  életfenntartást, a  sürgős életmentést és életfenntartást, valamint az  életveszélyes helyzetet és elhárítását. Szerinte a  jogalkotó a  jogszabályban meghatározott fogalmakat nem határolja el megfelelően egymástól, azaz az Eütv.-ben nem különül el az életveszély elhárításának fogalma a  sürgős életmentés fogalmától. Mivel a  törvényhozó az  életmentés fogalmának meghatározásánál a  „sürgős szükség” kifejezést használja, a  sürgős szükség meghatározásánál pedig közvetlen életveszély bekövetkeztét írja elő, értelmezhetetlenné válik életmentő beavatkozás visszautasítása esetén az orvosi bizottság összehívása, majd a visszautasító nyilatkozat harmadik napon történő ismételt kinyilvánítása, ezt követően pedig az orvosi bizottság ismételt összehívása. [14] Az indítványozó szerint amikor az  Eütv. az  életmentő beavatkozás visszautasításáról rendelkezik, akkor ez  azokra az  esetekre is vonatkozik, melyek azonnali, késlekedés nélküli cselekvést követelnek, ez  pedig a  gyakorlatban megvalósíthatatlan helyzetet teremt. Véleménye szerint az  Eütv. beavatkozik a  beteg magánszférájába, és sérti az  emberi méltóságát, valamint az  önrendelkezési jogát is. Az  indítványozó úgy véli, a  jelenlegi szabályozás alkotmányellenes helyzetet eredményez, hiszen a  sürgős életmentés esetében kivitelezhetetlen, ezért túlzottan korlátozza a beteg önrendelkezési jogát. [15] Ugyancsak az  „életmentő” kifejezést használja a  Kr. 1.  § a)  pontja is, amelyet szintén alaptörvény-ellenesnek, a  normavilágosság követelményét sértőnek tart az  indítványozó. Úgy véli, hogy a  fogalmak felsorolásszerű feltüntetése félreérthető, azt a  benyomást kelti, mintha az  életmentő beavatkozás az  életfenntartó szinonimája lenne, ezért mint tartalmilag hibásat, kéri az „életmentő”, és „(a továbbiakban együtt: életfenntartó)” kifejezések megsemmisítését. [16] 2.4. Az  indítványozó kéri az  Eütv. 20.  § (4)  bekezdés „háromtagú” valamint a  20.  § (5)  bekezdés „valamint egy pszichiáter szakorvos” szövegrészei megsemmisítését is, mert ellentétesnek tartja az  Alaptörvény B)  cikk (1) bekezdésével, I. cikkével, és a XV. cikk (1)–(2) bekezdésével. [17] 2.4.1. Előadja, hogy sok egészségügyi intézménynek nincsen pszichiáter szakorvosa, különösen nem olyan, aki rövid időn belül rendelkezésre állna, és döntési helyzetbe hozható lenne, így sok esetben nincs lehetőség a háromtagú bizottság összehívására. Az  intézmények ilyen eltérő szakorvosi ellátottsága a  betegek esélyegyenlősége megvalósulásának akadálya, ezért alaptörvény-ellenes [Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdés]. [18] Az indítványozó szerint a bizottságban a kezelőorvos a legmeghatározóbb: ő ismeri a beteget, ő az, akivel a beteg először ismerteti a  kezelés visszautasítására vonatkozó szándékát, ezt a  kezelőorvos terjeszti a  bizottság elé, és nélküle a  bizottság sem tud határozatot hozni. Szerinte a  bizottság létrehozására a  beteg életének és érdekeinek védelme, a  törvényes garanciák betartása, valamint a  kezelőorvos ellenőrzése érdekében került sor, azonban az  ellenőrzés egyetlen módja az  utólagos jelentési kötelezettség lehet. Ahogy az  indítványozó fogalmaz, „hiba esetén” pedig a megfelelő következmények alkalmazására kerülhet sor. [19] 2.4.2. Az  indítványozó szerint az  Eütv. nem tartalmaz kellő garanciát a  beteg védelmében az  életmentő beavatkozások visszautasítása esetére, így nem tartalmaz (legkésőbbi, a beteg számára még elfogadható) határidőt a  bizottság megalakítására, összehívására vonatkozóan, nem szabályozza a  bizottság összehívása, működése rendjét, ami sérti a beteg – az Eütv. 15. § (1) bekezdésében rögzített – önrendelkezési jogát. [20] Álláspontja szerint a  jogállamiság elvét sérti, hogy nincs szabályozva az  ellátás visszautasítására vonatkozó okiratok nyilvántartása és az  azokhoz való hozzáférés, továbbá sérelmezi azt is, hogy az  orvosok, a  közjegyzők és a közvélemény számára alig ismert az élő végrendelet tételére vonatkozó lehetőség. Előadja azt is, hogy a bizottság összehívásának rendjét, a  működési feltételei meghatározását az  egészségügyi intézmények SZMSZ-ének kellene szabályoznia, azonban szerinte ez szinte sehol nem történt meg, szerinte éppen a határidők és szankciók megfelelő szabályozásának elmulasztása miatt. A  Kr. 6.  § (1)  bekezdése a „haladéktalanul” kifejezést használja a  bizottság döntés meghozatalával kapcsolatosan, ami szerinte „azonnal elvégzendőt” jelent, erre azonban a sürgős életmentés eseteiben nincs mód. Ugyancsak nem szabályozza az Eütv. a bizottságban a pszichiáter szakorvos feladatát sem. [21] Az indítványozó szerint tehát a megjelölt rendelkezések sértik mind a beteg, mind a kezelőorvos emberi méltóságát. [22] 3. Az indítványozó szerint a Kr. 3. § (3) bekezdés „pszichiáter szakorvos tagja” szövegrésze sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, I. cikkét, II. cikkét, és XV. cikk (1)–(2) bekezdését. [23] Nem vitatja, hogy a  belátási képességről a  bizottságnak nyilatkoznia kell, ha annak hiánya felmerül, kizárólag a pszichiáter általi vizsgálatot kifogásolja. A támadott rendelkezés szerint ugyanis a bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a  beteg rendelkezik-e a  döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel, ami az  indítványozó szerint azt jelenti, hogy a  pszichiáter szakorvos feladatává teszi azt, amit az  Eütv. más rendelkezései a  kezelőorvos feladatai közé utalnak. Szerinte a  belátási képesség megítélése a  mindennapi orvosi munka része, minden leendő orvos szigorlatozik is az egyetemen pszichiátriából, és maga az Eütv. is több helyen a kezelőorvosra bízza a belátási képesség megítélését, erre több – felsorolás-szintű – példát is hoz az indítványozó. Arra hivatkozik, hogy – többek között – az Eütv. 13. §-ában szabályozott tájékoztatáshoz való jog érvényre juttatása a  másik oldalról a  kezelőorvos kötelezettsége, neki tehát meg kell tudni ítélni betege belátási képességét is annak érdekében, hogy megfelelően tájékoztathassa. Ugyancsak a  kezelőorvos feladata meggyőződni a  beteg belátási képességéről a  betegnek az  Eütv. 15.  §-ban rögzített önrendelkezési joga gyakorlása során, különösen abban az esetben, ha invazív beavatkozáshoz [(5) bekezdés] való hozzájárulásról (mint amilyenek az életmentő és az életfenntartó beavatkozások is) vagy annak elutasításáról kell dönteni. Az indítványozó szerint, ha a beavatkozás engedélyezéséhez elegendő az, hogy a  beteg az  általa „megértett és tudomásul vett kockázatú” kezeléshez adja beleegyezését (invazív beavatkozás esetén írásban, vagy ha erre nem képes, két tanú jelenlétében mindezt), akkor a beavatkozás elutasítására sem vonatkozhat más feltételrendszer. Indokolása alátámasztásául konkrét példákat is felhoz. [24] Szerinte a  jelenlegi szabályozás – amellett, hogy a  beteg önrendelkezési jogát súlyosan korlátozza – a  pszichiáter szakorvos kötelező bizottsági bevonásával „a kezelőorvos szakmai kompetenciáját támadja”, ezáltal sérti az  Alaptörvény II.  cikkében megfogalmazott emberi méltóságát is. Szerinte a  pszichiáter szakorvos bizottsági jelenlétének és vizsgálatának előírása azt a  benyomást kelti, hogy a  kezelőorvos nem képes megítélni a  beteg belátási és ítélőképességét, annak ellenére sem, hogy azt az Eütv. egyéb rendelkezései (így többek között 12–18. §-ai is) – mintegy általános szabályként – a kezelőorvos feladatává teszik. [25] 4. Az  indítványozó támadja a  Kr. 4.  §-ának azt a  részét is, mely a  beteg belátási képességének bizottsági felmérésére vonatkozó előírásokat tartalmaz, mert szerinte ellentétes az  Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdésével, I. cikkével, II. cikkével, XV. cikk (1)–(2) bekezdésével, valamint a régi Jat. 18. § (1)–(2) bekezdése mellőzésével került megalkotásra. [26] E rendelkezéssel összefüggésben a  korábban kifejtettekre hivatkozva előadja az  indítványozó, hogy a  bizottság olyan feladatot kap, ami lényegében a kezelőorvos mindennapi tevékenységének a része, ami nélkül egyetlen orvosi döntés sem lenne meghozható. Azáltal, hogy a beteget a bizottsági, azon belül is pszichiáter szakorvosi vizsgálatnak teszi ki, sérti a beteg, de egyúttal a kezelőorvos emberi méltóságát is, kétségbe vonva utóbbi szakmai hozzáértését is. [27] 5. Az Eütv. – az indítvány benyújtásakor hatályos – 21. § (1) bekezdés „és korlátozottan cselekvőképes” szövegrésze, valamint – indítvány benyújtásakor hatályos – 21.  § (2)  bekezdés „és korlátozottan cselekvőképes” szövegrésze az indítványozó szerint sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, I. cikkét, II. cikkét, XV. cikk (1)–(2) bekezdését. [28] Az Eütv. – az  indítvány benyújtásakor hatályos – 21.  §-a értelmében cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegek az  – Eütv. 20.  § (2)  bekezdés szerinti – ellátást nem utasíthatják vissza. Az  indítványozó e rendelkezés kapcsán is felveti, hogy a törvény nem határozza meg, kinek a feladata a korlátozott cselekvőképesség vagy a cselekvőképtelenség megállapítása (ha nincsen erre vonatkozó papírja a betegnek), ami sérti a jogállamiság – Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdésében rögzített – elvét. Konkrét szabályozás híján ez  szerinte „értelemszerűen” a kezelőorvos feladata (itt ismét visszautal a kérelmében fentebb ismertetettekre). [29] Az indítványozó e  rendelkezéssel összefüggésben azt is kifogásolja, hogy a  jogalkotó nem tesz különbséget az  életkora és a  szellemi állapota miatt cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes betegek között, azaz például egy elmebeteg és egy csak életkora okán korlátozottan cselekvőképes beteg között, holott nem sorolhatók egy csoportba, ezzel pedig sérti az Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdését. Indokolásul a 36/2000. (X. 27.), valamint a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatra is hivatkozik, bőségesen idézve azokat. [30] Az indítványozó úgy véli, azok a  korlátozottan cselekvőképes betegek, akik csak életkoruk miatt nem cselekvőképesek, valójában rendelkeznek azzal a  belátási képességgel, ami a  beavatkozásokhoz való hozzájárulásukhoz, illetve elutasításukhoz szükséges. Az  Eütv. 21.  §-a szerinte azáltal, hogy mind a  cselekvőképtelenekre, mind pedig a  fiatal felnőttekre (csak életkoruk okán korlátozottan cselekvőképesekre) azonos előírásokat tartalmaz, sérti – az Alaptörvény XV. cikkén túl – utóbbiak emberi méltóságát is. A korlátozottan cselekvőképes, ámde belátási képességgel rendelkező beteg jogainak cselekvőképtelenekkel azonos szabályozása az indítványozó szerint tehát többszörösen alaptörvény-ellenes. [31] A régi Ptk. 85. § (1) bekezdésének megfelelően a személyhez fűződő jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni; a  korlátozottan cselekvőképes személy személyhez fűződő jogai érvényesítése érdekében maga is felléphet. Az indítványozó szerint – mivel az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítása az önrendelkezési jog része, utóbbi pedig a  személyhez fűződő jogok egyike –, ebből levonható a  következtetés, hogy a  korlátozottan cselekvőképes személyeknek is joguk kellene, hogy legyen a fenti beavatkozások visszautasítására; az ezzel ellenétes szabályozás pedig sérti az Alaptörvényben is megfogalmazott alapvető jogok korlátozásának tilalmát. [32] A támadott rendelkezéssel összefüggésben kifogásolja az  indítványozó azt is, hogy nem tartalmaz garanciális elemeket az  eljárás megkezdésére, befejezésére, ami szintén sérti a  jogállamiság elvét és a  korlátozottan cselekvőképes beteg alapvető jogait. [33] Összességében a szabályozást ellentétesnek tartja az Alaptörvény megjelölt rendelkezésein túl az „egészségügyi és orvosi szemlélettel”, valamint a polgári jogi szabályokkal is. [34] 6. Alaptörvény-ellenesnek tartja az indítványozó az Eütv. 21. § (3) bekezdését is; úgy véli, a gyógyítás nem történhet rendőri erőszak alkalmazásával. Elfogadhatatlannak tartja, hogy (életkora okán) korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a  visszautasított életmentő vagy életfenntartó ellátást rendőrséggel kellene kikényszeríteni; szerinte ez  ellentétes a  jogállamisággal és az  emberi méltósággal. Ellentmondásosnak is tartja a  szabályozást, hiszen az  Eütv. nem határozza meg, hogyan történik a  rendőri közreműködés, ilyen esetben ki hajtja végre az  orvosi beavatkozásokat. [35] 7. Az  indítványozó szerint az  Eütv. 22.  § (2)  bekezdés harmadik részében szereplő „cselekvőképes” kifejezés sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, I. cikkét, II. cikkét, XV. cikk (1)–(2) bekezdését. [36] Álláspontja szerint a támadott rendelkezés sérti a jogállamiságot, az alapvető jogok korlátozásának tilalmát, a koruk okán korlátozottan cselekvőképes személyek emberi méltóságát, illetve a  jogegyenlőséget azért, mert kizárja a  beteg helyett döntésre jogosult személyek közül az  életkoruk miatt korlátozottan cselekvőképes személyeket, annak ellenére is, hogy a  végleges döntést mindenképpen a  háromtagú bizottság hozza meg. Lényegében tehát azt kifogásolja, hogy cselekvőképes személy nem jelölhet – még közokiratban sem – korlátozottan cselekvőképes személyt maga helyett akkor sem, ha a korlátozás oka csupán a helyettes döntéshozónak kijelölni kívánt személy életkorában rejlik. [37] 8. Az  indítványozó szerint az  Eütv. 22.  § (3)  bekezdése – különös tekintettel „[a] nyilatkozatot kétévente meg kell újítani.” szövegrészre – sérti az  Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdését, I.  cikkét, II.  cikkét, XV.  cikk (1)–(2)  bekezdését. Szerinte előfordulhat, hogy a  beteg egészségi állapota annyira leromlik, hogy nem képes a  nyilatkozat megismétlésére közjegyző előtt, így korábban tett nyilatkozata érvényét veszíti. Az  időkorlát miatt nem érvényesülhet az  értékrendjét tükröző (vég)akarata, így sérül emberi méltósága és a  jogegyenlőség is. Ha  nem nevezett meg cselekvőképtelensége esetére helyettes döntéshozót (ami kötelező egyébként sem lehet), a  kétévenkénti ismétlési kötelezettség önrendelkezési jogát korlátozza, megfoszthatja akarata érvényesítésétől, holott például a  nyilatkozat visszavonása nincs időben korlátozva. A  közjegyzői eljárás ezen felül súlyos anyagi terhet jelent, az indítványozó a nyilatkozat ismétlésére vonatkozó előírást értelmetlennek is tartja. [38] Az indítványozó később kiegészítette alkotmányjogi panaszát; újabb beadványában kéri az  Eütv. elmeorvosi szakvélemény beszerzésére vonatkozó rendelkezésének a  megsemmisítését, mert ellentétesnek tartja az Alaptörvény II. cikkével. Emberi méltóságát sértőnek tartja, hogy élő végrendelete kizárólag akkor érvényes, ha pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy (a még egészséges, jövőbeni lehetséges beteg) döntését annak – esetlegesen előálló – következményei tudatában hozta meg. [39] Kérelme alátámasztásául több gyakorlati példára is hivatkozik, valamint utal arra is, hogy mind a  pszichiáter szakvéleményének, mind a  közokirat közjegyző általi elkészítésének olyan költségei vannak, amelyek akár el is lehetetleníthetik az élő végrendelet tételét. [40] 9. A Kr. 2. § (1) bekezdése, valamint a 9. § (1) bekezdése rögzíti, hogy amennyiben a beteg az ellátást visszautasítaná/ visszautasította, őt ismételten tájékoztatni kell döntése következményeiről, illetőleg ismételten javasolni kell számára az életfenntartó beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezést. [41] Az ismételt tájékoztatásra, illetve ismételt beleegyezési javaslatra vonatkozó rendelkezéseket az  indítványozó ellentétesnek tartja az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, I. cikkével, II. cikkével, XV. cikk (1)–(2) bekezdésével. [42] Szerinte a  megjelölt rendelkezések indokolatlan beavatkozást jelentenek a  beteg személyiségébe, sértik önrendelkezési jogát – melynek részeként az  ellátás visszautasítására vonatkozó jogát gyakorolni kívánja, vagy az ellátást már vissza is utasította. [43] Az indítványozó szerint a  kifogásolt rendelkezések több szempontból is ellentmondásosak: nincs meghatározva, hogy hányszor kell „ismételten” javasolni a  kezelést, kinek kell javasolni, amennyiben „értelemszerűen” a  kezelőorvosnak kell ismételten tájékoztatni a  beteget, vagy ismételten javasolni a  kezelés elfogadását, akkor a  jogalkotó ezzel a  kezelőorvost olyan helyzetbe hozza, hogy a  beteggel együtt kialakított döntését hagyja figyelmen kívül, ami az indítványozó szerint sérti a kezelőorvos emberi méltóságát is. [44] 10. Az indítványozó a megfogalmazása miatt félreérthetőnek, ellentmondásosnak tartja a Kr. 2. § (2) bekezdésében a  közokirat készítés költségeire vonatkozó mondatrészt, szerinte ez  felesleges túlszabályozás, az  Eütv. erre utalást nem tartalmaz, és a  közokirat megnevezésből is következik, hogy nem ingyenes, nem társadalombiztosítási szolgáltatás. [45] A Kr. 2.  §-a többek között kimondja, hogy amennyiben a  beteg gyakorolni kívánja az  ellátás visszautasítására vonatkozó jogát, és szándékát az  ismételt tájékoztatást követően is fenntartja, haladéktalanul biztosítani kell számára joga gyakorlásához szükséges feltételeket. Az indítványozó szerint ez csak az egészségügyi intézményben történő nyilatkozattételre vonatkozhat, hiszen a  közjegyző előtt tett nyilatkozat feltételezi a  törvényi feltételek meglétét. A kifogásolt mondatrész azonban azt a téves benyomást kelti, hogy a visszautasítás jogát az egészségügyi intézményben kizárólag közokiratban lehet gyakorolni, így megtörténhet, hogy magánokiratba foglalt nyilatkozatot nem fogad el az egészségügyi intézmény. [46] Másrészről úgy véli az indítványozó, hogy aki nem tudja kifizetni a közjegyző és esetlegesen a pszichiáter költségeit (ha az  egészségügyi intézménynek nincsen pszichiáter szakorvosa, és máshonnan kell hívni), el van zárva a visszautasításra vonatkozó nyilatkozattétel lehetőségétől, ami a „jogegyenlőség és esélyegyenlőség elvét” sérti. [47] 11. Az  indítványozó szerint a  Kr. 3.  § (4)  bekezdése „akkor a  visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve” szövegrésze alaptörvény-ellenes, mert aktív eutanázia végrehajtására utasít. Ismét megjelöli az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, I. cikkét, II. cikkét, valamint a XV. cikk (1)–(2) bekezdését. [48] Előadja, hogy az  életfenntartó beavatkozás visszautasítása az  életmentő beavatkozás visszautasítását is jelenti [lásd: Kr. 1.  § a)  pontja]. A  támadott rendelkezés értelmében, ha a  Bizottság döntését követő harmadik napon a beteg – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja az életfenntartó beavatkozás visszautasítására irányuló szándékát, akkor a  visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve meg sem lehet kezdeni. Az  indítványozó szerint az  ilyen beavatkozások megszüntetése halált eredményez, ami bűncselekmény. Ugyanakkor nem határozza meg a jogszabály, hogy kinek kell végrehajtani, rá nézve milyen következményei lesznek, ha a beavatkozást megszünteti, hogy viszonyul a  rendelkezés a  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényhez (a továbbiakban: régi Btk.), különösen a  168.  §-ához (öngyilkosságban közreműködés). Összességében úgy véli, a  rendelkezés sérti a  jogállamiság elvét, ezen keresztül a  normavilágosság követelményét, illetve ellentétes a  22/2003. (IV. 28.) AB határozattal, valamint az élet védelmére vonatkozó kötelezettséggel is. [49] 12. Végül kéri az  indítványozó a  Kr. 5.  § (2)  bekezdés „illetve a  helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel” szövegrésze megsemmisítését is, mert ellentétesnek tartja az  Alaptörvény korábban már megjelölt cikkeivel. [50] Az Eütv. 22.  § (4)  bekezdése értelmében azt vizsgálja a  Bizottság, hogy a  beteg döntését annak következményei ismeretében hozta-e meg. A  Kr. e  rendelkezés alkalmazási körét terjeszti ki a  helyettes döntéshozókra is, ami az  indítványozó szerint nem lehet a  Bizottság feladata, hiszen az  Eütv. maga kizárólag cselekvőképes személyt enged helyettes döntéshozónak. Szerinte ez  súlyosan sérti a  helyettes döntéshozó emberi méltóságát, az indokolatlan elmeorvosi vizsgálat súlyos beavatkozást jelent a magánszférájába, ezen felül az állam túlhatalmát szolgálja. [51] A fent kifejtett indokokra tekintettel kéri a megjelölt rendelkezések alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. II. [52] Az Alkotmánybíróság a határozathozatal során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe: [53] 1. Az Alaptörvény indítványozó által megjelölt rendelkezései: „B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.” „I. cikk (1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége. (2) Magyarország elismeri az ember alapvető egyéni és közösségi jogait. (3) Az  alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a  feltétlenül szükséges mértékben, az  elérni kívánt céllal arányosan, az  alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.” „II.  cikk Az  emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az  élethez és az  emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” „III. cikk (1) Senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni, valamint szolgaságban tartani. Tilos az emberkereskedelem.” „IV. cikk (1) Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. (2) Senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” „XV. cikk (1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes. (2) Magyarország az  alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” [54] 2. Az Eütv. támadott rendelkezései: „16.  § (1) A  cselekvőképes beteg – ha e  törvény eltérően nem rendelkezik – közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy – írásképtelensége esetén – két tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal a) megnevezheti azt a  cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a  beleegyezés, illetve a  visszautasítás jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell, b) az  a)  pontban meghatározott személy megjelölésével vagy anélkül a  (2)  bekezdés szerinti személyek közül bárkit kizárhat a  beleegyezés és a  visszautasítás jogának helyette történő gyakorlásából, illetve a  13.  § szerinti tájékoztatásból. (2) Amennyiben a  beteg cselekvőképtelen és nincs az  (1)  bekezdés a)  pontja alapján nyilatkozattételre jogosult személy, a  beleegyezés és a  visszautasítás jogának a  (4)  bekezdésben foglalt korlátok közötti gyakorlására – az  (1)  bekezdés b)  pontjában foglaltak figyelembevételével – a  megjelölt sorrendben az  alábbi személyek jogosultak: a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában bb) gyermeke, ennek hiányában bc) szülője, ennek hiányában bd) testvére, ennek hiányában be) nagyszülője, ennek hiányában bf) unokája; c) a b) pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes ca) gyermeke, ennek hiányában cb) szülője, ennek hiányában cc) testvére, ennek hiányában cd) nagyszülője, ennek hiányában ce) unokája.” „20.  § (1) A  cselekvőképes beteget – a  (2)–(3)  bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a  (6)  bekezdésben foglalt eset kivételével – megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. (2) A  beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez  utóbbi esetben a  visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek. (3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az  esetben van lehetőség, ha a  beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az  orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az  életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasítása a  (2)  bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet. (4) A  (3)  bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a  beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a  beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja a  visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a  beteg nem járul hozzá az  orvosi bizottság vizsgálatához, a  kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe. (5) A (4) bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy – a beteg gyógykezelésében részt nem vevő –, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos.” „21. § (1) Cselekvőképtelen beteg, korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg esetén a  20.  § (2)  bekezdése szerinti ellátás nem utasítható vissza. (2) Ha cselekvőképtelen beteg, továbbá korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a  cselekvőképességében az  egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg esetén a  20.  §  (3)  bekezdése szerinti ellátás visszautasítására kerül sor, az  egészségügyi szolgáltató keresetet indít a  beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A  kezelőorvos a  bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a  beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély esetén a  szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség. (3) A kezelőorvos a (2) bekezdésben foglalt kötelezettsége teljesítése érdekében – szükség esetén – igénybe veheti a rendőrhatóság közreműködését. (4) A  (2)  bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására irányuló eljárás során a  bíróság nemperes eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e törvényből, illetve az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a  bírósági eljárásban a  Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni.” „22. § (1) A cselekvőképes személy – későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére – közokiratban visszautasíthat a) a 20. § (1) bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat, b) a 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozásokat, valamint c) egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők. (2) A  cselekvőképes személy – cselekvőképtelensége esetére – közokiratban megnevezheti azt a  cselekvőképes személyt, aki az (1) bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolhatja. (3) Az  (1)–(2)  bekezdés szerinti nyilatkozat abban az  esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a  személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a beteg bármikor – cselekvőképességére, illetve alaki kötöttségre tekintet nélkül – visszavonhatja.” [55] 3. A Kr. sérelmes rendelkezései: „1. § E rendeletet kell alkalmazni a) életmentő, életfenntartó (a továbbiakban együtt: életfenntartó) beavatkozások visszautasítására [Eütv. 20.  § (3) bekezdés], valamint” „2.  § (1) Amennyiben a  beteg az  egészségügyi ellátás visszautasítására irányuló jogát gyakorolni kívánja, őt ismételten tájékoztatni kell döntésének várható következményeiről, illetve e jog gyakorlásának feltételeiről. (2) Ha a  beteg az  ellátás visszautasítására irányuló szándékát továbbra is fenntartja, haladéktalanul biztosítani kell számára e  jog gyakorlásához szükséges törvényi feltételeket, azonban a  közokirat elkészíttetésének költségei a  beteget terhelik. Ennek keretében intézkedni kell annak érdekében, hogy a  beteg nyilatkozatát az  Eütv. által megkívánt alakiságok [Eütv. 20.  § (2)–(3)  bekezdés, 22.  §] megtartásával tehesse meg. A  betegnek az  ellátás visszautasításáról szóló nyilatkozata, valamint a  korábban tett – visszautasításról szóló – nyilatkozatának visszavonása az egészségügyi dokumentáció részét képezi.” „3.  § (1) Az  életfenntartó beavatkozás visszautasítása esetén az  egészségügyi intézmény vezetője vagy az  általa kijelölt személy gondoskodik az  Eütv. 20.  §-ának (4)  bekezdése szerinti bizottság (a továbbiakban: Bizottság) haladéktalan összehívásáról. […] (3) A Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel. A  belátási képesség megállapítása során a  beteget minden esetben, a  beteg hozzátartozóját [Eütv. 16. § (2) bekezdés] lehetőség szerint meg kell hallgatni. (4) Ha a  Bizottság döntését követő harmadik napon a  beteg – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja az életfenntartó beavatkozás visszautasítására irányuló szándékát, akkor a visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni.” „4.  § A  beteget az  életfenntartó beavatkozás visszautasítása jogának gyakorlása során belátási képességgel rendelkezőnek kell tekinteni, ha képes döntése következményeinek megértésére. Ennek során a  Bizottságnak azt kell vizsgálnia, hogy a beteg képes-e a) megérteni a döntéséhez szükséges információkat, b) mérlegelni döntésének esetleges következményei között, c) döntése következményeinek megértésére, valamint d) döntésének megfelelő formában, érthető módon való közlésére.” „5. § (1) Amennyiben a beteg az Eütv. 22. §-ában foglalt nyilatkozatot tett, a kezelőorvosnak az abban foglaltaknak megfelelően, illetve az  abban megnevezett személy (a továbbiakban: helyettes döntéshozó) nyilatkozata alapján kell eljárnia. (2) A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével kapcsolatban írásban nyilatkozik arról, hogy a törvényi feltételek fennállnak-e, illetve a helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási képességgel [Eütv. 22. § (4) bekezdés b) pont].” „9. § (1) Amennyiben a beteg az ellátás visszautasításának jogát gyakorolta, a tájékoztatáshoz való jog (Eütv. 13. §) továbbra is megilleti, illetve ismételten javasolni kell számára az  életfenntartó beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezést.” „Melléklet a 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelethez Az Eütv. 22. §-ának (1) bekezdésében megjelölt közokirat kötelező tartalmi elemei […] 2. A közjegyző nyilatkozata arról, hogy az érintett személy bemutatta egy pszichiáter szakorvos egy hónapnál nem régebbi szakvéleményét arról, hogy az érintett személy cselekvőképes és belátási képessége teljesen ép. Az eredeti közokirat mellékletét képezi a pszichiáter szakorvos szakvéleménye.” III. [56] Az Abtv. 56.  § (1)  bekezdése alapján az  Alkotmánybíróság az  ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról. [57] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  kérelem a  befogadhatóság formai feltételeinek megfelel: az  alkotmányjogi panasz határidőben érkezett az  Alkotmánybíróságra, az  indítványozó szabályszerűen meghatalmazott jogi képviselő útján járt el [Abtv. 51.  § (2)–(3)  bekezdése], valamint a  kérelem az  Abtv. 52.  § (1) bekezdés a)–f ) pontjaiban foglalt feltételeknek a következő kiegészítéssel, az indokolásban lejjebb, a IV. pontban részletesen kifejtettek szerint részben eleget tesz. [58] Az Alkotmánybíróság a  befogadási eljárás során vizsgálta az  indítványozó érintettségét, és a  következő megállapításokat tette. [59] Az Eütv. szerint a  beteg két módon utasíthatja vissza az  életfenntartó, illetve életmentő beavatkozást: az  Eütv. 22.  § alapján tett ún. élő végrendeletben, vagy az  Eütv. 20.  § (3)–(8)  bekezdése szerinti eljárásban. A  kettő között szembeötlő különbség, hogy az  elsőt a  beteg a  bizonytalan jövőre nézve egészségesen, de legalábbis nem a  törvényben leírt súlyos beteg állapotban, míg a  20.  § szerinti nyilatkozatot már betegsége idején, saját aktuális állapota ismeretében, eleve életveszélyben, és a  törvény követelménye szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvedő emberként teszi. [60] Ennek megfelelően az indítványozó személyes és közvetlen érintettsége is kétféle lehet. Az egyik általános: minden ember halandó lévén bármikor kerülhet, akár váratlanul is (egyik pillanatról a  másikra), abba a  helyzetbe, hogy döntenie kelljen életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításáról (ha egyáltalán képes erre). Az  ilyen helyzet előreláthatatlansága és az ember halandó mivolta együttesen megalapozzák minden ember érintettségét. Ez  az  érintettség közvetlenné válik, ha valaki, mint az  indítványozó, élő végrendeletet kíván tenni, tehát jó előre kinyilvánítja akaratát. [61] Az indítványozó – előadása szerint – élő végrendeletet kívánt volna tenni, de a nyilatkozat megtételének számára elfogadhatatlan anyagi és eljárási korlátai miatt végül nem tett. Ennek okait, melyeket alkotmányos jogait korlátozónak tart, indítványában részletesen kifejtette. [62] Az érintettség harmadik eleme, hogy az  indítványozót a  jelenben kell érintenie a  támadott szabályozásnak. A kezelés visszautasítása esetében a fentebb vázolt okokból ez a jelen idő többféleképpen értelmezhető. Az egyik lehetséges értelmezés szerint az Eütv. 20. §-a csak akkor érinti a jelenben és közvetlenül az indítványozót, ha súlyos, életveszéllyel járó gyógyíthatatlan betegségben szenved, tehát amikor éppen abban a  helyzetben van, hogy dönthet az  életmentő vagy -fenntartó kezelés visszautasításáról. Mivel ennek lehetősége minden ember számára minden pillanatban fennáll, érintettségnek elfogadható, hogy senki nem tudhatja előre, mikor éri betegség vagy baleset, amelynek következtében gyakorolhatná az Eütv.-ben biztosított kezelés-visszautasítási jogát. [63] A fentebb vázolt értelmezés elvetése kizárná, hogy az érintett egyáltalán alkotmányjogi panaszt nyújtson be, még inkább azt, hogy tényleges jogvédelmet kapjon. A  jogértelmezés, amely eleve lehetetlenné teszi a  jogi norma érvényesülését ésszerűtlen és ezért elfogadhatatlan lenne („effet utile”). [64] Egyszerűbb a  jelenidejűség igazolása annál, aki (mint az  indítványozó) élő végrendeletet kíván tenni, vagy éppen tett is. Az  élő végrendelet megtétele vagy ennek szándéka – az  indítványozó állítása szerint a  nyilatkozattétel alaptörvény-ellenes feltételei miatt nem tehetett nyilatkozatot –, elegendő alap a  jelenbeli érintettség megállapítására. [65] Aki élő végrendeletet kíván tenni, számol azzal, hogy olyan betegség, melynél a  kezelések elfogadásáról vagy visszautasításáról kell dönteni, életében valamikor, egy előre nem látható – esetleg előre látott, vagy valószínűnek tartott – időpontban bekövetkezhet. Ezt az  eseményt anticipálva, előre kíván élni a  törvényben biztosított önrendelkezési jogával. Mivel élő végrendelet megtételére bármikor van lehetőség, az  indítványozó érintettnek tekinthető annak ellenére, hogy végül nem tett élő végrendeletet. IV. [66] Az alkotmányjogi panasz részben megalapozott, részben érdemi elbírálásra alkalmatlan. [67] 1. Az  Alkotmánybíróság az  indítvány befogadása során megállapította, hogy az  indítványozó alkotmányjogi panasza egyes, jól elkülöníthető részeiben – többek között – az Alaptörvény B) cikkére, a  jogállamiság, azon belül a  normavilágosság sérelmére hivatkozott az  alábbiak szerint: az  Eütv. és a  Kr. több rendelkezése tekintetében állította a  normavilágosság sérelmét, így értelmezési problémákat vet fel az  Eütv. 20.  § (2)  bekezdése „csak” szövegrészével, az  Eütv. 20.  § (3)  bekezdés „vagy életmentő”, és „illetve életmentő” szövegrészeivel, valamint a  Kr. 1.  § a) „életmentő”, illetve „(a továbbiakban együtt: életfenntartó)” szövegrészeivel, a  Kr. 2.  § (1)  bekezdése „ismételten” szövegrészével, a  Kr. 2.  § (2)  bekezdése „azonban a  közokirat elkészíttetésének költségei a  beteget terhelik” szövegrészével, a  Kr. 3.  § (4)  bekezdése „akkor a  visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve” szövegrészével, végül a Kr. 9. § (1) bekezdése „illetve ismételten javasolni kell számára az életfenntartó beavatkozás elvégzéséhez történő beleegyezést” szövegrészével összefüggésben. Az indítványozó e rendelkezések tekintetében ugyan az  Alaptörvény több cikkét is sérülni véli, indokolása tartalma azonban minden esetben a  jogszabály ellentmondásaira, értelmezési problémákra vonatkozik. [68] Az Alkotmánybíróság 3062/2012. (VII. 26.) AB határozatában összefoglalta a  jogállamiság és az  alkotmányjogi panasz kapcsolatát elemző gyakorlatát, és kimondta, hogy az  Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz keretében a  jogbiztonság sérelmére való hivatkozásokat a  visszaható hatályú jogalkotásra és a  felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetén vizsgálja. Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy alkotmányjogi panaszban az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének, azaz a  jogállamiság követelményének sérelmére önmagában –  Alaptörvényben biztosított jog megjelölése nélkül – nem lehet hivatkozni. Mivel ebben a  határozatban az  indítványozók a  jogbiztonság követelményének a  sérelmét önmagában és nem valamely, az  Alaptörvényben biztosított joggal összefüggésben kérték vizsgálni, az  Alkotmánybíróság a  panaszt ebben a  részében visszautasította {Indokolás [171]}. [69] A 3033/2013. (II. 12.) AB végzés Indokolásában – egyéb határozatok mellett – a  fentieket megerősítette: „»az  alkotmányjogi panasz az  Alkotmányban szabályozott alapvető jogok védelmének eszköze, mely alapvető jogok rendeltetése az, hogy az  államhatalommal szemben alkotmányos garanciákat teremtsenek az  állampolgár, az  egyén vagy egy közösség jogainak védelmére, cselekvési autonómiájának biztosítására.« [65/1992. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1992, 289, 291.] Ebből következően az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy a  jogállamiság részét képező jogbiztonság – és az  abból fakadó normavilágosság – követelménye önmagában nem minősül a  polgárok Alkotmányban biztosított jogának, ezek alapján konkrét alapjogsérelem nem állapítható meg. [676/D/2004. AB határozat, ABH 2007, 1652, 1655–1656.; 712/D/2004. AB végzés, ABH 2007, 2708, 2711–2712.; 1140/D/2006. AB végzés, ABH 2008, 3578, 3580.] A  jogbiztonság követelményének sérelmére való hivatkozást alapvetően két esetben, a visszaható hatályú jogalkotásra és a felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetén vizsgálta (összefoglalóan: 1140/D/2006. AB végzés, ABH 2008, 3578, 3580.) Az  Alkotmánybíróság az  Alaptörvény hatálybalépését követően is a  B)  cikk (1)  bekezdése szerinti jogállamiság elvén alapuló jogbiztonság sérelmére alapozott alkotmányjogi panaszt csak kivételes esetekben – a visszaható hatályú jogalkotásra és a  felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetében – vizsgálja.” {Indokolás [7]} [70] Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint tehát alkotmányjogi panaszban a  jogállamiságra való hivatkozásnak csak kivételes esetekben – a visszaható hatályú jogalkotásra és a  felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetében – van helye. [71] Jelen alkotmányjogi panasz ismertetett részei tekintetében az  Alaptörvény B)  cikkére – lévén alapérték, alkotmányos elv, nem pedig alapvető jog – mindezek alapján szintén nem lehet alappal hivatkozni. Az indítványozó a  fenti rendelkezésekkel összefüggésben az  Alaptörvény további cikkeire is hivatkozott, ezekre vonatkozóan azonban értékelhető indokolást nem adott elő, így érdemi elbírálásra ezek tekintetében sem volt mód. [72] 2. Az  indítványozó érvei a  fentieken túl is alapvetően a  jogalkotó mulasztására (a jogszabályi rendelkezések hiányosságaira), illetve a  jogalkalmazás során eldöntendő jogértelmezési kérdésekre vonatkoznak. A  kifogásolt jogértelmezési problémák azonban nem abból fakadnak, hogy az  Eütv. megjelölt rendelkezései eleve értelmezhetetlenek a  törvény címzettjei és a  jogalkalmazók számára. Önmagában az, hogy az  Eütv. egyes rendelkezéseinek alkalmazása jogértelmezési kérdéseket vethet fel, nehézségeket okozhat, nem sérti a  normavilágosság követelményét, így nem eredményez alaptörvény-ellenességet sem. Az  orvosi gyakorlatban előforduló probléma az  Alkotmánybíróság érdemi vizsgálata tárgyát nem képezheti; ezenfelül a  kifogásolt rendelkezések megsemmisítésével sem oldódna meg. [73] Különösen áll ez  a  Kr. 3.  § (4)  bekezdése „akkor a  visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve” szövegrésze tekintetében: sem a  jogszabályból, sem a  jogszabályi környezetből nem olvasható ki olyan értelmezés, amely – ahogy az indítványozó állítja – aktív eutanáziát eredményezne; ezt egyébként a törvény mellett a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe külön is határozottan tiltja: „Az orvos gyógyításra és a beteg szenvedésének enyhítésére tett esküt és kapott felhatalmazást és nem arra, hogy más ember életét kioltsa. (17) Az  ember életének kioltását célzó tevékenység mind az  orvosi hivatással, mind az  orvosi etikával összeegyeztethetetlen, egyben kirívóan súlyos etikai vétség.” (II. 2.2.: „Kapcsolat a betegekkel”) [74] Minderre tekintettel az  Alkotmánybíróság az  indítványt ezekben a  részeiben az  Abtv. 64.  § d)  pontja alapján visszautasította. [75] 3. Alaptörvény-ellenesnek tartja az indítványozó az Eütv. 21. § (3) bekezdését is; úgy véli, a gyógyítás nem történhet rendőri erőszak alkalmazásával. Elfogadhatatlannak tartja, hogy (életkora okán) korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a  visszautasított életmentő vagy életfenntartó ellátást rendőrséggel kellene kikényszeríteni; szerinte ez  ellentétes a  jogállamisággal és az  emberi méltósággal. Ellentmondásosnak is tartja a  szabályozást, hiszen az  Eütv. nem határozza meg, hogyan történik a  rendőri közreműködés, ilyen esetben ki hajtja végre az  orvosi beavatkozásokat. [76] Az Alkotmánybíróság e  rendelkezés vizsgálata során megállapította, hogy az  indítványozó érintettnek nem tekinthető: az Abtv. 26. § (2) bekezdése alapján alkotmányjogi panasszal az élhet, akinek Alaptörvényben biztosított jogát az  egyedi ügyben alkalmazott, illetőleg hatályosuló jogszabályi rendelkezés sérti, és az  alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelem, valamint nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az  indítványozó már kimerítette. A  kérelem elbírálhatóságának feltétele az  érintettség, nevezetesen, hogy a panaszos által alaptörvény-ellenesnek ítélt jogszabály a panaszos személyét, konkrét jogviszonyát közvetlenül és ténylegesen érintő rendelkezést állapít meg, s ennek következtében a  panaszos alapjogai sérülnek {lásd például: 3265/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [18]}. [77] Az indítványozó az  Eütv. 21.  § (3)  bekezdését kifogásolja, azonban nem igazolja, hogy akár korlátozottan cselekvőképes, vagy cselekvőképtelen betegként, vagy ezek törvényes képviselőjeként, vagy akár kezelőorvosként lépne fel. Erre tekintettel az  Alkotmánybíróság az  indítványt ebben a  részében az  Abtv. 64.  § d)  pontja alapján visszautasította. [78] Az Alkotmánybíróság mindazonáltal megjegyzi: az  Eütv. 21.  § (3)  bekezdése – ahogy arra az  indítványozó is hivatkozik – a  kezelőorvos számára lehetővé teszi a  rendőrhatóság közreműködésének igénybe vételét, az  Eütv. 21. § (2) bekezdésében megfogalmazott kötelezettség teljesítése körében. Az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban már vizsgálta az  Eütv. 21.  § (3)  bekezdését, és rámutatott arra, hogy „[a]z Eütv. 21.  § (2)–(3)  bekezdésével kapcsolatos indítványozói felvetés félreértésen alapul. Az  indítványozó szerint e  szabályok lehetővé teszik, hogy a kezelőorvos a beteggel szemben az indokolt orvosi ellátások megtételére, illetve a szükséges beavatkozások elvégzésére vonatkozó kötelezettsége teljesítése érdekében a  rendőrhatóság közreműködését is igénybe vegye. […] A kezelőorvos viszont a bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére, »szükség esetén« – a törvényes képviselő vagy az erre feljogosított más személy fellépésével szemben – rendőrhatósági közreműködés igénybevételével [Eütv. 21.  § (2)–(3)  bekezdései]. Megállapítható tehát, hogy e  szabály – az  indítványozó értelmezésével ellentétben – nem a  beteggel, hanem a helyette nyilatkozó személlyel szemben teszi lehetővé a rendőrhatóság közreműködését akkor, ha a kezelőorvos és a törvényes képviselő között keletkezik másként fel nem oldható ellentét.” [ABH 2000, 241, 264.] [79] A jelen kérelem szintén abból indul ki, hogy a  rendőrség bevonására a  korlátozottan cselekvőképes, vagy cselekvőképtelen beteggel szemben kerül sor, azonban erről a fentiekben kifejtettek szerint nincs szó. [80] Az indítványozó azt is kifogásolja, hogy az  Eütv. nem határozza meg, hogyan történik a  rendőri közreműködés, ilyen esetben ki hajtja végre az orvosi beavatkozásokat. Az orvosi beavatkozásokat értelemszerűen az orvos hajtja végre, a rendőri közreműködés szabályait pedig nyilvánvalóan nem az Eütv., hanem a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) tartalmazza. Minthogy azonban ez az indítványrész tartalmában mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapítására irányult (ami egyébként nem áll fenn, hiszen az Rtv. részletes szabályokat tartalmaz a  rendőri intézkedésekre vonatkozóan), az  indítványozó érintettsége fennállása esetén sem lett volna elbírálható. V. [81] 1. Az  indítványozó az  egészségügyi önrendelkezési joggal kapcsolatos alkotmányjogi aggályokat vet fel alkotmányjogi panaszában: az  indítvány egyrészt a  (cselekvőképes, korlátozottan cselekvőképes, vagy cselekvőképtelen) beteg embereknek az egyes ellátások visszautasításához fűződő jogának gyakorlati problémáit, e  jog gyakorlásának korlátait, másrészt a  még egészséges, cselekvőképes emberek későbbi betegségük esetére kiterjedő önrendelkezési jogának élő végrendeletben történő érvényesítése nehézségeit elemezte, kifogásolva a  pszichiáteri szakvélemény beszerzésére vonatkozó kötelezettséget, gyakorlatban előforduló esetekkel is szemléltetve az  állításait, továbbá az  egészségügyi önrendelkezési joggal szoros összefüggésben a  visszautasítás jogát gyakorló beteg esetében felállított bizottság tevékenységét, összetételét, azon belül a  pszichiáter szakorvos közreműködését kifogásolta. [82] 2. Az  Alkotmánybíróság Magyarország Alaptörvényének negyedik módosítása (2013. március 25.) hatálybalépését követően, az  Alaptörvény Záró és vegyes rendelkezések 5.  pontjára tekintettel úgy foglalt állást, hogy „az újabb ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a  korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az  Alaptörvény adott szakaszának az  Alkotmánnyal fennálló tartalmi egyezése, az  Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezősége, az  Alaptörvény értelmezési szabályainak figyelembevétele és a konkrét ügy alapján a megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, és szükségesnek mutatkozik azoknak a meghozandó döntése indokolásába történő beillesztése”. Az Alkotmánybíróság a  korábbi határozatokban kifejtett érvek felhasználhatóságát mindig esetről esetre, a  konkrét ügy kontextusában vizsgálja {13/2013. (VI. 17.) AB határozat, Indokolás [30]–[34]}. [83] Az Alkotmánybíróság 22/2003. (IV. 28.) AB határozatában rendkívül részletesen vizsgálta az  Eütv. egyes, az  indítványozó által is kifogásolt rendelkezéseit, az e határozatban foglalt megállapításokat az Alkotmánybíróság a jelen eljárás során sem hagyhatta figyelmen kívül. [84] A 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük méltó befejezéséhez való jogával kapcsolatos indítványokat vizsgálta, és elutasította azt az  indítványt, amely szerint az  Eütv. alkotmányellenesen korlátozza a  gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi segítség …