30/2014. (IX. 30.) AB határozata bírói ítélet alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panasz elutasításá

30/2014. (IX. 30.) AB határozata bírói ítélet alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panasz elutasításáról. Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Kiss László, dr. Pokol Béla és dr. Salamon László alkotmánybírók párhuzamos indokolásával – meghozta a következő 1. Az  Alkotmánybíróság a  Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvényellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt – a  2.  pontban foglaltak kivételével – elutasítja. 2. Az  Alkotmánybíróság a  Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvényellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt – az azt kizárólag nemzetközi szerződésbe ütközéssel indokolt részében, a helyszíni kutatások tekintetében – visszautasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. I. [1] 1. Az  indítványozó gazdasági társaság (a  továbbiakban: indítványozó) jogi képviselője útján 2013. november 6-án alkotmányjogi panaszt nyújtott be a  Fővárosi Törvényszéknél a  Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján. Az indítványozó álláspontja szerint az  ítélet sérti az  Alaptörvény XXVIII.  cikkében foglalt alapjogait, valamint az  emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 6., 7. és 8. Cikkében foglalt alapjogait. [2] A bíróságok által megállapított tényállás szerint az  indítványozóval és más társaságokkal szemben a  Gazdasági Versenyhivatal (a  továbbiakban: GVH) 2006. szeptember 18-án versenyfelügyeleti eljárást indított. A  GVH vizsgálata annak megállapítására irányult, hogy a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a  továbbiakban Tpvt.) 11.  §-ába ütköző magatartást tanúsítottak-e az  út-, hídépítések és felújítások (a  továbbiakban együtt: útépítések) tárgyában 2005–2006-ban kiírt közbeszerzési eljárásokkal kapcsolatban. Később a GVH a vizsgálatot kiterjesztette a megye területén az említettek által azonos tárgyban 2002–2004-ben lebonyolított közbeszerzési eljárásokra, valamint a  megye települési önkormányzatai által út-, hídépítések és felújítások tárgyában 2002–2006-ban lebonyolított közbeszerzési eljárásokra. Később a  vizsgálatot egy másik megye területén kiírt közbeszerzési eljárásokra is kiterjesztették. [3] 2009. január 29. napján kelt határozatával a GVH megállapította, hogy az indítványozó és más vállalkozások a gazdasági verseny korlátozására alkalmas, a Tpvt. 11. § (1) bekezdésébe és (2) bekezdésének a) és d) pontjába ütköző egységes és folyamatos jogsértő magatartást tanúsítottak, amikor a Heves és Nógrád megyei útépítési közbeszerzési pályázatok kapcsán üzleti titoknak minősülő információkat osztottak meg egymással, felosztották egymás között a  piacot, rögzítették a  közbeszerzési ajánlati áraikat és megállapodtak a  nyertes személyében. A  jogsértés miatt a  GVH az  indítványozót 1 200 millió forint bírság megfizetésére kötelezte. A  GVH a  bizonyítékok között értékelte a  helyszíni vizsgálat és az eljárás során beszerzett írásbeli bizonyítékokat (e-mail üzenetek, táblázatok, határidőnapló, árajánlatok, pályázati eredmények), tanúnyilatkozatokat, az  eljárás alá vontak nyilatkozatait, valamint a  2007. május 2-i helyszíni kutatás alkalmával az  N. Kft. törvényes képviselőjének jegyzőkönyvbe foglalt szóbeli meghatalmazása alapján meghatalmazottként nyilatkozott N. N. nyilatkozatát, valamint az N. Kft. jogi képviselője által 2009-ben tett nyilatkozatot. [4] A GVH szerint az  egységes és folyamatos jogsértés megállapításához nem kell az  egyes feleknek a  feltárt jogsértés minden egyes mozzanatában való részvételét egyesével bizonyítani, a  jogsértés közvetett bizonyítékok alapján is megállapítható. A  közösségi jog szerint az  egységes, folyamatos jogsértés megállapításának nem feltétele a  teljes folyamatosság (jelen ügyben az árkartell megszakadása külső körülményből, a tenderkiírások számának szűküléséből, és nem a felek magatartásából eredt). A jogsértés egységességének mérlegelésekor a legfontosabb körülmények az átfogó terv megléte, a  résztvevők körének nagymértékű azonossága, az  érintett termékek közelisége és az  alkalmazott eszközök és mechanizmusok hasonlósága. Az  ilyen jogsértések komplex jellegűek, melyekben külön-külön is jogsértőnek minősülő magatartási forma: a megállapodás és az összehangolt magatartás is megjelenik. [5] A GVH határozatával szemben az  indítványozó (és a  GVH által eljárás alá vont más vállalkozások) keresettel fordult a bírósághoz. A bíróság a határozatot hatályon kívül helyezte és a GVH-t új eljárásra kötelezte. Álláspontja szerint a GVH nem tárta fel kellően a tényállást, nem határozta meg pontosan a piacot (bevonva a vizsgálatba mindazon közbeszerzési eljárást, amit a  vizsgált időszakban, tárgyban és területen lebonyolítottak), a  rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az  egységes és folyamatos jogsértés nem volt megállapítható, így piacként csak az  egyes közbeszerzési eljárásokat lehetett elfogadni. [6] Az elsőfokú ítélettel szemben egyfelől az  indítványozó (valamint pertársa), másfelől a  GVH fellebbezett. Az  ítélőtábla az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, mert azzal nagyrészt mind ténybeli, mind jogi szempontból egyetértett. Az elsőfokú ítéletet annyiban pontosította, hogy az  indokolás egyes részeit mellőzte és az  új eljárásra vonatkozóan adott útmutatásokat helyesbítette, mivel úgy látta, az elsőfokú bíróság a GVH hatáskörébe tartozó kérdésekben foglalt állást. [7] A jogerős ítélettel szemben az indítványozó (illetve pertársa) és a GVH is felülvizsgálati kérelemmel élt. A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az  elsőfokú ítéletet pedig úgy változtatta meg, hogy az  indítványozó keresetét elutasította. [8] 2. Az  indítványozó nyolc pontban foglalta össze, hogy a  Kúria határozata mennyiben és milyen okból sértette meg az  Alaptörvényben (XXVIII.  cikk) és az  Egyezményben (6., 7. és 8. Cikkek) biztosított jogait. Álláspontja szerint a versenyjogi ügyek „büntetőjogi” természetűek. Ennek alátámasztásaként hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB vagy Bíróság) több eseti döntésére, amelyek alapján – különösen a büntetés mértékére (kiemelten nagy összegű bírságok) és jellegére (elrettentő) tekintettel – a  6. Cikk 1. bekezdése szempontjából büntetőjoginak minősíthető a  versenyfelügyeleti eljárás. Utalt továbbá több alkotmánybírósági döntésre is annak igazolásaként, hogy az  alkotmányos szintű büntetőjogi/büntető eljárásjogi garanciák a  szűken vett büntetőjog területén kívül is alkalmazandóak. [9] 2.1. Egyrészt azt sérelmezte, hogy a  Kúria a  felülvizsgálati eljárás során a  bizonyítékokat felülmérlegelte, a ténykérdésekben való döntés pedig ellentétes a jogerő tiszteletben tartásának elvével és a tisztességes eljáráshoz való joggal [XXVIII. cikk (1) bekezdés]. A közigazgatási eljárás során (2007-ben) ugyanis ügyféli minőségben hallgattak meg egy személyt (N. N.), aki azonban ilyen minőségben nem lett volna meghallgatható, mivel az eljárás alá vont vállalkozás képviseletére a  Tpvt. alapján [54.  § (2)  bekezdés] nem volt jogosult. Később (2009-ben) ugyanezen vállalkozás jogi képviselője tett nyilatkozatot, melyben visszautalt N. N. nyilatkozatára. A GVH e nyilatkozatokat bizonyítékként értékelte, különös jelentőséget tulajdonítva ezen bizonyítékoknak az  egységes és folyamatos jogsértés megállapíthatóságát illetően. Az elsőfokú bíróság N. N. nyilatkozatát a szabad bizonyítás elvéből levezetetten szabadon mérlegelte, nézete szerint a  szabálytalanságok csak a  nyilatkozat bizonyító erejét rontották le. Úgy találta, hogy a  kétféle nyilatkozat egymásnak is ellentmondó volt, ezért az egységes és folyamatos jogsértés – egyéb bizonyíték hiányában – nem volt megállapítható. Az  ítélőtábla N. N. nyilatkozatát az  eljárási szabálytalanság miatt figyelmen kívül hagyta, mivel pedig a később tett nyilatkozat erre a nyilatkozatra visszautalt, azt tartalmában kiüresedettnek találta. A Kúria N. N. 2007-es nyilatkozatát – mint nem jogszerűen beszerzett nyilatkozatot – a  bizonyítékok közül kizárta. A  2009-es nyilatkozat tekintetében pedig úgy foglalt állást, hogy az  elsőfokú bíróság iratellenesen tekintette azt N. N. nyilatkozatával ellentétben állónak, míg a  másodfokú bíróság tartalmilag értékelhetetlennek. Emellett a  Kúria hangsúlyozta, hogy az  ügyben közvetlen és közvetett bizonyítékok is rendelkezésre álltak, melyekre a  GVH határozata is utalt, azokat a hatóság az  indokolásban értékelte. A bizonyítás (különösen pedig az egységes és folyamatos jogsértés bizonyítása) – szemben az alsóbb fokú bíróságok álláspontjával – nem csupán az érintett nyilatkozatokon alapult. [10] Az indítványozó részben az  EJEB ítéleteire, részben az  Alkotmánybíróság korábbi döntéseire hivatkozott a  jogerő védelme tekintetében. Utalt arra, hogy bár az Alkotmánybíróság is elismerte a Kúria azon jogát, hogy jogszabálysértést állapíthat meg felülvizsgálati eljárásban, ha a  tényállás nyilvánvalóan helytelen, kirívóan okszerűtlen vagy logikai ellentmondást tartalmaz [3085/2013. (III. 27.) AB végzés], jelen esetben ilyenre a kúriai ítélet indokolása nem utalt. [11] 2.2. Az  indítványozó szerint az  egységes és folyamatos jogsértésre történő hivatkozás sérti a  hatósági és bírói jogalkotás tilalmát és a tisztességes eljáráshoz való jogot. A Tpvt., illetve az e törvény háttér jogszabályának minősülő, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) sem ismeri az „egységes és folyamatos” jogsértés kategóriáját. Az  alapul szolgáló ügyben tett megállapítások szerint az egységes és folyamatos jogsértésnek három szempontból is jelentősége van: a bizonyítási teher, a bírság mértéke, valamint az  elévülési idő tekintetében. Az  indítványozó szerint a  Kúria kritika és külön indokolás nélkül fogadta el a  GVH-nak az  egységes és folyamatos jogsértésre vonatkozó – alapvetően az  uniós joggyakorlatra támaszkodó – megállapításait. Mivel a Tpvt. és a Ket. kógens jogszabálynak tekinthető, és a Kúria annak olyan tartalmat tulajdonított, amelyet azok tételesen nem tartalmaznak, sérült az  indítványozó tisztességes eljáráshoz való joga a  fent megjelölt három szempont miatt. [12] A versenyfelügyeleti eljárások „büntetőjogi” természetéből kiindulva az  indítványozó szerint a  nullum crimen sine lege elve [XXVIII.  cikk (4)  bekezdése] is sérelmet szenvedett ügyében, hisz cselekménye elkövetésekor számára nem volt ismert a norma tartalma, így magtartásának következménye sem kiszámíthatónak, sem előreláthatónak nem volt tekinthető. [13] 2.3. Az  indítványozó szerint a  Kúria az  egységes és folyamatos jogsértést egyetlen és különböző okokból aggályos bizonyíték alapján tartotta megállapíthatónak, amely sérti az in dubio pro reo elvét, emiatt pedig sérült a tisztességes eljáráshoz való joga. Felhívta a  figyelmet arra, hogy – az  Alkotmánybíróságnak a  büntető eljárásjogi szabályok és az ártatlanság vélelme kapcsán kifejtett álláspontja szerint – a büntetőjogi felelősséget csak akkor lehet megállapítani jogerős bírói ítéletben, ha az kétséget kizáróan bizonyítást nyert. [14] 2.4. A  kifogásolt ítélet az  indítványozó szerint sérti a  független és pártatlan bírósághoz való jogát azért is, mert a GVH részéről előzetes álláspontban ugyanazok a személyek állapították meg, hogy jogsértést követett el (vagyis „bűnös”), mint akik a végső határozatot aláírták. Az  indítványozó tehát a GVH-t a XXVIII. cikk (1) bekezdése (illetve az Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdése) szerinti bíróságként kezelte. Ha el is fogadható, hogy az elsőfokú eljárást nem bírói szerv folytatja le – érvelt az indítványozó –, alaptörvény-ellenes, hogy egy büntetőjogi jellegű ügyben anélkül lehet nagy összegű és azonnal végrehajtható bírságot kiszabni, hogy az  ügyet független és pártatlan bíróság tárgyalta volna. Mindezzel sérült az  ártatlanság vélelme is: az, hogy az  előzetes álláspontot és a  későbbiekben elfogadott érdemi határozatot ugyanazok írták alá, azt jelzi, hogy a  versenytanács már jóval a  végső döntés meghozatala előtt állást foglalt az indítványozó bűnössége mellett. [15] 2.5. Az  indítványozó szerint a nulla poena sine lege elvével ellentétes, hogy a GVH a Tpvt. 78. § (1) bekezdésében meghatározott magasabb bírságmaximumot alkalmazta. 2005. november 1-jével a  Tpvt. 78.  § (1)  bekezdésének módosítása megemelte a  kiszabható bírság legmagasabb összegét. Az  indítványozó szerint a  XXVIII.  cikk (4) bekezdését sérti, hogy az ügyében a GVH a Tpvt. 2005. novembertől hatályos rendelkezését alkalmazta a bírság kiszabásánál, és nem a jogsértés idején alkalmazandó szabályokat. [16] 2.6. Az  indítványozó azt is állította, hogy a  helyszíni kutatás lefolytatása során megsértették az  Egyezmény 8. Cikkében biztosított jogait. Az  indítványozónál lefolytatott helyszíni vizsgálat (kutatás) során hiányoztak a  magánlakás védelméhez fűződő jogot biztosító garanciák, az  alapul szolgáló bírósági végzést a  bíróság nem indokolta meg megfelelően, a  GVH által lefolytatott helyszíni kutatás során a  rendőrség vagy más független felügyeleti szerv nem vett részt annak ellenőrzése érdekében, hogy a  kutatásokat a  jogszabályoknak és a végzésnek megfelelően folytatták-e le, és nem készült kutatási jelentés. Az indítványozó az Alaptörvény „felhívott rendelkezéseivel” is ellentétesnek találta az indokolás és a megalapozottság hiányát. [17] 2.7. Az indítványozó a tisztességes eljáráshoz fűződő jog alapján kifogásolta, hogy a felülvizsgálati eljárásban a Kúria nem tartott érdemi tárgyalást. Bár a Kúria az ügyben két tárgyalást is tartott, az  indítványozó szerint ezek csupán formálisak voltak. Az első tárgyaláson öttagú tanács alakításáról döntött az eljáró tanács, míg a másodikat követő rövid tanácskozás után a bíróság még ugyanazon a napon meghozta ítéletét, és azt ki is hirdette, következésképpen a felek tárgyaláson tett előadásainak a határozat meghozatala szempontjából már nem volt semmilyen jelentősége. [18] 2.8. Végül az  indítványozó – szintén a  tisztességes eljáráshoz való jog alapján – sérelmezte, hogy az  ítéletben foglalt megállapítások, illetve az  indítványozó által felhozott érvekre vonatkozó érdemi indokolás hiánya sértik a  bíróság indokolási kötelezettségét. Hiányosnak találta a  kúriai ítéletet egyrészt azért, mert a  Kúria „elfogadta a  GVH által az  egységes és folyamatos jogsértéssel kapcsolatban hivatkozott »uniós gyakorlatot«”, és nem vette figyelembe az  indítványozó által felhozott kifogásokat, ellenérveket. Álláspontja szerint másrészt iratellenes az, hogy az  indítványozó nem vitatta volna a  jogsértő magatartás meghatározásának feltételeire vonatkozó GVH megállapításokat. Indokolatlan maradt, hogy a  Kúria miért fogadta el a  2009-es nyilatkozatot perdöntőnek az  elsőfokú és másodfokú bíróság megállapításaival ellentétben. Miként azzal sem foglalkozott a  felülvizsgálati ítélet – a  Kúria saját korábbi döntéseire utaláson kívül –, hogy miért nem minősül a  GVH bíróságnak (ezzel figyelmen kívül hagyva az Alkotmánybíróság, illetve az EJEB általa hivatkozott döntéseit). A helyszíni kutatások és az Egyezmény 8. cikkének sérelme kapcsán a Kúria szintén csak saját korábbi döntéseire utalt, és nem tért ki arra, hogy az Egyezmény, az abból fakadó garanciák miért lettek volna alkalmazhatatlanok. II. [19] Az Alaptörvény érintett rendelkezései: „M) cikk (2) Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.” „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. (2) Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a  bíróság jogerős határozata nem állapította meg. […] (4) Senki nem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az  elkövetés idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.” III. [20] Az Alkotmánybíróság tanácsa az alkotmányjogi panaszt 2014. február 18. napján befogadta. Megállapította, hogy az  indítvány megfelel az  Abtv.-ben és az  Ügyrendben megfogalmazott formai és tartalmi követelményeknek: a  panaszt határidőben nyújtották be az  elsőfokú bíróságon, csatolták a  jogi képviselő szabályszerű meghatalmazását, a  panasz az  Abtv. 52.  § (1b)  bekezdésének megfelelő határozott kérelmet tartalmaz. Az  indítványozó az  alapul szolgáló per felperese, így jogosultnak és érintettnek is minősül. A  Kúria felülvizsgálati eljárásban hozott ítélete az  Abtv. 27.  §-a értelmében ügy érdemében hozott döntés, mellyel szemben további jogorvoslatnak nincs helye. A  panaszos – részben – hivatkozott az  Alaptörvényben biztosított jogai sérelmére. Az  Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek ítélte az  Abtv. 29.  §-a szempontjából, hogy állást foglaljon abban a  kérdésben, vajon az  Alaptörvény XXVIII.  cikkének a  büntetőjogra, illetve büntető eljárásjogra vonatkozóan megfogalmazott alapjogi rendelkezései kiterjednek-e a versenyfelügyeleti eljárásokra is. IV. [21] A befogadásra vonatkozó döntés összetett indokaira tekintettel az  Alkotmánybíróság először is fontosnak tartja rögzíteni alkotmányos jogállásából és az  Alaptörvény erre vonatkozó rendelkezéseiből fakadó hatáskörének lényegét, illetve annak határait. [22] 1. Az  Alaptörvény 24.  cikk (2)  bekezdésének d)  pontja értelmében az  Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a  bírói döntésnek az  Alaptörvénnyel való összhangját. Az  Alaptörvény tehát az  Alkotmánybíróság számára főszabály szerint nem biztosít vizsgálati lehetőséget ahhoz, hogy a  jogalkalmazó az  adott, konkrét ügyben helytállóan értékelte-e a  bizonyítékokat, illetve a  mérlegelésének eredményeként megállapított tényállás megalapozott-e. A  tényállás megállapítása, illetve ennek során a  bizonyítékok értékelése és mérlegelése ugyanis az  eljárási jogi szabályokban meghatározott módon a  jogalkalmazó (hatóság, bíróság) számára fenntartott feladat. Ehhez hasonlóan a  jogszabályok értelmezése és a  jogági dogmatikához tartozó álláspontok helytállóságának, érvényességének megítélése is a  jogalkalmazók számára fenntartott hatáskör. Az  Alkotmánybíróságnak az  alkotmányjogi panasz alapján folytatott eljárásokban elsősorban jogvédelmi szerepe van. Az  Abtv. 27.  §-ának értelmében az  a  feladata, hogy az  Alaptörvényben biztosított jogoknak ténylegesen érvényt szerezzen. Ebből következően az  Alkotmánybíróság feladatához tartozik annak megválaszolása is, hogy egy adott jogszabály mely jogalkalmazói értelmezése találkozik az  Alaptörvényben elismert jogokban rejlő egyes követelményekkel. Az  Alkotmánybíróság az  alapjogi követelményrendszer érvényesülését a  bírói döntések alkotmányos ellenőrzésén keresztül utolsó belföldi jogi fórumként végső soron maga garantálja. Az  Alkotmánybíróság ennek során ugyanakkor biztosítja, hogy az  állami működést megtestesítő jogalkalmazói döntések összhangban állnak a  vállalt nemzetközi emberi jogi kötelezettségekkel is {lásd ennek megfelelően legutoljára összefoglalón: 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [51]}. [23] 2. Az  indítványra tekintettel az  Alkotmánybíróság megvizsgálta az  Egyezmény és az  Alaptörvény rendelkezései viszonyát. Ennek nyomán megállapította, hogy az  Egyezmény 6. és 7. Cikke, valamint az  Alaptörvény XXVIII.  cikk (1)–(2) és (4) bekezdése szabályozási alapjaikat tekintve összevethetők. [24] Az Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdésének első mondata értelmében: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a  törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az  ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” Ennek tartalmilag – némi eltéréssel – megfelel az  Alaptörvény XXVIII.  cikkének (1) bekezdése. Az Egyezmény 6. Cikk 2. bekezdése szerint: „Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a  törvénynek megfelelően meg nem állapították.” Az  ennek megfelelő alapjogi rendelkezést az  Alaptörvény XXVIII.  cikk (2)  bekezdése tartalmazza. Az  Egyezmény 7. Cikkének 1. bekezdése fogalmazza meg a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine lege elvet a következőképpen: „Senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a  hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a  bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.” Ennek megfelelő alapjogot az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése biztosít. [25] Mindezekre tekintettel a  testület a  jelen esetben is figyelemmel volt az Egyezmény 6. Cikk 1. és 2. bekezdésében, illetve 7. Cikk 1. bekezdésében foglalt alapjogokra, továbbá az EJEB-nek az indítványozó által is hivatkozott, illetve egyébként az Egyezmény érintett rendelkezéseinek értelmezését érintő döntéseire. [26] 3. Az  Alkotmánybíróság végezetül nem tekinthetett el attól a  körülménytől sem, hogy a  magyar versenyjogi szabályozást – beleértve az  eljárási rendet is – alapvetően meghatározta az  Európai Unió versenyjoga. (Az európai integráció szintjén az  Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó közösségi versenyjog már a  csatlakozásunk előtt, az  1994. február 1-jén hatályba lépett társulási szerződés, az  Európai Megállapodás nyomán alapjaiban befolyásolta a magyar versenyjogot.) Emiatt a panasz elbírálása során a testület áttekintette az uniós (közösségi) bíróságok panasszal érintett tárgykörben kialakított, az Egyezmény rendelkezései által védett alapjogokhoz is kötődő joggyakorlatát. V. [27] Az alkotmányjogi panasz részben nem megalapozott, részben érdemi vizsgálatra nem alkalmas. A  megalapozatlanság és az  alkotmányjogi szempontból érdemi vizsgálatra alkalmatlanság az  alkotmányjogi panaszban oly mértékben összefonódnak, hogy az  Alkotmánybíróság az  indítvány által nyolc pontba foglalt jogsérelmet érdemben és egységesen vizsgálta. [28] 1. Az  Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt abban az  általános kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a  versenyfelügyeleti eljárás és az  azt követő bírósági felülvizsgálat tekinthető-e „büntetőjogi” jellegűnek, „vád elbírálásának”. [29] Ebben a  kérdéskörben az  Alkotmánybíróság kiinduló álláspontja az, hogy a  versenyfelügyeleti eljárás olyan különleges közigazgatási eljárás, amely Magyarország piacgazdasági berendezkedése és gazdasági rendje meghatározó működési alapelvének, a  tisztességes gazdasági versenynek az  érvényesülését hivatott biztosítani, összhangban az  Alaptörvény M)  cikk (2)  bekezdésével és az  Európai Unióhoz történt csatlakozási szerződésünkből származó számos jogi követelménnyel. Az  intézményvédelmi kötelezettség körében eljáró jogalkotó külön törvényben ezt a  feladatot a  kormánytól független Gazdasági Versenyhivatal kizárólagos hatáskörébe és illetékességébe utalta, és annak eljárásában, a  versenyfelügyeleti eljárásban részére önálló eszközöket biztosított. Ezek között a  legfontosabb a  versenyfelügyeleti bírság, amely kiszabásának feltételei és mértéke szintén rendhagyó, éppen a  társadalom gazdasági rendje, az  üzleti tisztesség, a  tisztességes verseny védelmében, és ezért tartalmilag számos tekintetben eltér a  többi közigazgatási eljárásban alkalmazható és megszokott eszközöktől. A  versenyfelügyeleti eljárás különleges feltételei és eszközei is az  Unióhoz történő fokozatos integrálódás során alakultak ki, és hasonultak az  európai szinten harmonizáltnak tekinthető követelményekhez és lehetőségekhez. [Ilyen különösen a versenyfelügyeleti bírság mértéke, amely funkciójára tekintettel jellemzően jóval meghaladhatja a  deliktuális (büntetőbírósági vagy szabálysértési) eljárásoktól megismert összegeket, ami alkalmas erősíteni azt a  nézőpontot, amely a  versenyfelügyeleti eljárást kívánja „büntetőjogi jellegű”-nek láttatni.] Ugyancsak ebben a körben kiindulásként kíván rámutatni az Alkotmánybíróság arra, hogy a versenyfelügyeleti eljárásban nyilvánvalóan találhatók magánjogi elemek is, amennyiben az  eljárásban vizsgált egyoldalú magatartások, egyeztetett gyakorlatok, megállapodások alapvetően a  magánjog (polgári jog) szabályozási körébe tartozó szerződéses, illetőleg egyéb jogviszonyokban keletkeznek és valósulnak meg. E közjogi viszonyokban azonban az állam, illetőleg a  GVH a  fentiekben hivatkozott intézményvédelmi kötelezettség, illetőleg a  törvényben kapott funkció folytán, a tisztességes gazdasági verseny követelményeinek érvényesülése és érvényesítése érdekében rendelkezik hivatalbóli beavatkozás és szankcionálási, sőt „büntetési” lehetőséggel a jelentősebb gazdasági ügyletekre nézve. [30] Figyelemmel arra, hogy az  indítványozó az  eljárást szabályozó törvényi rendelkezések Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára irányuló alkotmányjogi panaszt nem terjesztett elő, a  vizsgálat a  kúriai ítélet alaptörvényellenességének megítéléséhez igazodott. [31] 1.1. A  Bíróság több határozatában értelmezte az  Egyezmény 6. Cikkének 1. bekezdésében foglalt „büntetőjogi vádak” fordulatot. Az  Engel és társai kontra Hollandia {[PS] (5100/71; 5101/71; 5102/71; 5354/72; 5370/72) 1976. június 8.} ügyben hozott ítéletében kifejtette, hogy a  vád „büntetőjogi” természetének megítélése során kiindulási pontként figyelembe veszi, hogy a  vizsgált jogellenes cselekményt az  érintett részes állam nemzeti joga bűncselekménynek minősíti-e. Ez  azonban nem döntő körülmény: a  jogellenes cselekmény természetének nagyobb a  jelentősége, miként a  kiszabott büntetés súlyának is (80–83. bekezdés, ún. Engel kritériumok). Az  utóbbi két feltétel nem szükségképpen konjunktív, hanem alapvetően vagylagos, elég csupán, ha az  egyik alapján megállapítható a  büntetőjogi jelleg. De adott esetben a  két körülmény együttes értékelése is vezethet valamely szankció „büntetőjogi” minősítéséhez. Ezt a  felfogását a  Bíróság több későbbi ítéletében is megerősítette. Egyebek között a  Jussila kontra Finnország ügyben hozott ítéletében {[GC] (73053/01), 2006. november 23.}, amelyben adópótlék kiszabására irányuló eljárást vizsgált az  Egyezmény 6. Cikke alapján. Az  EJEB utalt arra, hogy egy korábbi, szintén adópótlékkal kapcsolatos ügyben [Bendenoun kontra Franciaország (12547/86) 1994. február 24., 47. bekezdés] született ítéletében nem az  Engel kritériumokat alkalmazta, hanem négy körülményt vett figyelembe: a  bírságkiszabást elrendelő jogszabály valamennyi polgárra mint adófizetőre kiterjedt, a  kiszabott bírság nem valamely okozott kár pénzbeli megtérítésére irányult, hanem az  újabb jogsértésektől elrettentő büntetés volt, olyan általános szabály alapján szabták ki, melynek célja az  elrettentés és a  büntetés volt, továbbá a  bírság jelentős mértékű volt. A  Bíróság szerint e  szempontoknak a  második és a  harmadik Engel kritérium vonatkozásában van jelentőségük (32. bekezdés). Az  EJEB arra is rámutatott, hogy az  egyes „büntetőjogi vádak” különböző súlyúak lehetnek. E  fogalom autonóm, Engel kritériumok szerinti értelmezése ugyanis fokozatosan kibővítette a  6. Cikk 1. bekezdésében szereplő „büntetőjogi” jellegű ügyek körét olyan esetekre is, amelyek szoros értelemben véve nem tartoznak a  büntetőjog hagyományos területére, így például a  büntetés-végrehajtás rendjével összefüggő fegyelmi vétségek, vámjog, versenyjog, pénzügyekben eljáró bíróságok által kiszabott büntetések. Az  adópótlék nem tartozik a  büntetőjog kemény magjába (hard core of criminal law), emiatt pedig arra a  büntetőügyekre vonatkozó garanciák nem szükségképpen alkalmazandóak ugyanolyan szigorúan (43. bekezdés). [32] A Janosevic kontra Svédország ügyben [(34619/97) 2003. május 21.] hozott ítéletében – mely szintén adóügyben született – az  EJEB kifejtette, hogy a  részes államok felhatalmazhatják az  adóhatóságaikat olyan szankciók alkalmazására, mint az  adópótlék, még akkor is, ha azok nagy összegűek. Az  adóhatóságok ugyan nem elégítik ki a  6. Cikk 1. bekezdéséből fakadó követelményeket, ám e  rendszer mindaddig összeegyeztethető az  Egyezménnyel, amíg az  adófizető ügyét bíróság elé viheti, s a  bíróság teljes jogkörrel rendelkezik mind a  tény-, mind a  jogkérdések felülvizsgálatára és a vitatott hatósági döntés hatályon kívül helyezésére. (81. bekezdés) [33] Az EJEB az  A. Menarini Diagnostics S.R.L. kontra Olaszország ügyben [(43509/08), 2011. szeptember 27.] kartellezés miatt lefolytatott versenyfelügyeleti eljárásban kiszabott bírság kapcsán állapította meg, hogy az  eljárásra kiterjed a  6. Cikk 1. bekezdésének hatálya, méghozzá annak „büntetőjogi” része. A  Bíróság figyelembe vette, hogy a  6 millió eurós bírság egyrészt represszív jellegű volt, mert azzal az  elkövetett jogsértést szankcionálták, másrészt pedig megelőző jellegű volt, hogy az  érintett vállalkozást a  további jogsértéstől visszatartsák. A  bírságot – annak nagyságára tekintettel – az  EJEB büntetésnek minősítette (41. bekezdés). Ebben az  ítéletében a  Bíróság arra is kitért, hogy a  6. Cikkből fakadó követelmények nem zárják ki, hogy a  bírságot (büntetést) előbb közigazgatási szerv közigazgatási eljárásban szabja ki. Egy olyan közigazgatási szerv határozatát azonban, mely maga nem felel meg a  6. Cikk 1. bekezdéséből fakadó követelményeknek, alá kell vetni egy teljes jogkörrel rendelkező bírói szerv végső felülvizsgálatának. A  bíróságnak hatáskörrel kell rendelkeznie arra, hogy minden lényeges ténybeli és jogkérdést, melyben a felülvizsgálatot kérik, megvizsgálhasson (59. bekezdés). [34] Az EJEB ezt az álláspontját a DEBÚT Zrt. és társai [köztük az indítványozó] kontra Magyarország, szintén kartelleket érintő ügyben hozott döntésében [(24851/10.) 2012. november 20.] is megerősítette (1. bekezdés). [35] 1.2. Az EJEB-nek a versenyjogi bírságokhoz vezető eljárásokat érintő alapjogi megközelítése megjelent az elmarasztalt vállalkozások által a Bizottság (mint versenyhatóság) ellen az uniós bíróságok előtt indított perekben is. A vállalkozások ugyanis rendszeresen hivatkozni kezdtek a fent említett EJEB ítéletekre, a felhozott kifogások tárgyában így az Elsőfokú Bíróságnak (Törvényszéknek), valamint az Európai Unió Bíróságának is állást kellett foglalnia. [36] A Schindler kontra Bizottság ügyben [C-501/11. P. számú ügyben 2013. július 18-án hozott ítélet, EBHT-ben még nem tették közzé] az  Európai Unió Bírósága rögzítette, hogy miután az  Unió nem részese az  Egyezménynek, a  Bíróság előtti versenyjogi ügyekben az Egyezményt nem kell alkalmazni: „jóllehet – amint azt az EUSZ 6. cikk (3) bekezdése megerősíti – az EJEE által elismert alapvető jogok az uniós jog részét képezik mint annak általános elvei, továbbá jóllehet a Charta 52.  cikkének (3)  bekezdése azt a  kötelezettséget írja elő, hogy a  Chartában foglalt, az  EJEE által biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az  említett egyezményben szerepelnek, ez  az egyezmény nem minősül az  uniós jogrendbe szervesen beépülő jogforrásnak, mivel az  Unió nem csatlakozott hozzá (lásd a C-571/10. számú Kamberaj-ügyben 2012. április 24-én hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 62. pontját és a C-617/10. számú Åkerberg Fransson ügyben 2013. február 26-án hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 44. pontját).” (32. pont) [37] Az uniós bíróság a  fellebbező vállalkozások észrevételeire reagálva ugyanakkor utalt az  EJEB-nek a  Menarini ügyben hozott ítéletére, melyben a  „Bírósága arra az  álláspontra helyezkedett, hogy a  kiszabott bírság magas összegére tekintettel a szankció a súlya miatt büntetőjogi jellegű. Ugyanakkor az említett ítélet 58. pontjában emlékeztetett arra, hogy a közigazgatási hatóságoknak a versenyszabályok megsértésének üldözésére és megtorlására vonatkozó feladattal való megbízása nem összeegyeztethetetlen az  EJEE-vel, amennyiben az  érdekelt a  vele szemben ily módon hozott valamennyi határozattal szemben az EJEE 6. cikkében meghatározott biztosítékokat garantáló bírósághoz fordulhat. [38] A fent hivatkozott A. Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletének 59.  pontjában az  Emberi Jogok Európai Bírósága kifejtette, hogy az EJEE 6. cikkének tiszteletben tartása nem zárja ki, hogy egy közigazgatási jellegű eljárásban valamely „büntetést” elsőként egy közigazgatási hatóság szabjon ki. Feltételezi azonban, hogy valamely közigazgatási hatóság határozata, amely maga nem teljesíti az  EJEE 6.  cikkének (1)  bekezdésében előírt feltételeket, korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkező bírói szerv utólagos felülvizsgálata alá vethető legyen. Az  ilyen szerv jellemzői között szerepel az arra vonatkozó jogkör, hogy bármely ténybeli vagy jogkérdésben megváltoztathatja az alsóbb szerv által hozott határozatot. A  bírói szervnek hatáskörrel kell rendelkeznie különösen arra, hogy az  előtte folyó jogvita szempontjából releváns összes ténybeli és jogkérdést megvizsgálja.” (33–35. pont) [39] Az uniós bíróság végül arra a  következtetésre jutott, hogy e  feltételek az  uniós versenyjogi ügyekben teljesülnek, hiszen a  Szerződésekben előírt felülvizsgálat magában foglalja, hogy az  uniós bíróság mind jogi, mind pedig ténybeli szempontból felülvizsgálatot gyakorol, és jogosult a  bizonyítékokat értékelni, a  megtámadott határozatot megsemmisíteni és a bírságok összegét módosítani (36–38. pontok). [40] 2. Az  indítványozók az  eljárási garanciák körében hivatkoztak arra is, hogy álláspontjuk szerint kartell ügyekben az  ártatlanság vélelmének is érvényre kell jutnia. Az  indítványozók kétféle vonatkozásban is állították az  ártatlanság vélelmének sérelmét. Egyrészt azért, mert a Kúria az egységes és folyamatos jogsértést egyetlen és különböző okokból aggályos bizonyíték alapján tartotta megállapíthatónak, amely sérti az  in dubio pro reo elvét. Másrészt azért, mert egy büntetőjogi jellegű ügyben az  előzetes álláspontot ugyanazon versenytanácstagok írták alá, mint a  végső GVH határozatot, illetve anélkül lehetett nagy összegű és azonnal végrehajtható bírságot kiszabni, hogy az ügyet független és pártatlan bíróság tárgyalta volna. [41] 2.1. Az EJEB az Egyezménynek az ártatlanság vélelmét megfogalmazó rendelkezésével is sokat foglalkozott. Ennek során kiemelte, hogy a 6. Cikk 2. bekezdése a 6. Cikk 1. bekezdésben található tisztességes eljáráshoz való jog részét képezi a  büntetőeljárásokban [például: Daktaras kontra Litvánia, (42095/98), 2000. október 10., 41–45. bekezdés]. A  6. Cikk 2. bekezdésében szereplő „büntetőjogi” fordulatot autonóm módon, az  Engel kritériumok szerint kell megítélni. Így az A. P., M. P., T. P. kontra Svájc ügyben [(19958/92), 39–43. bekezdés] az EJEB alkalmazandónak találta az  ártatlanság vélelmét, amikor a  nemzeti adóhatóság, illetve a  bíróságok adóbírság megfizetésére kötelezték az időközben elhunyt, az adószabályokat megsértő adózó örököseit pusztán azon az alapon, hogy öröklés útján ők szerezték meg az örökhagyó vagyonát. [42] Az ártatlanság vélelme az  EJEB gyakorlatában maga is több követelményt egyesít magában. Ezek a  bizonyítási teherrel, a  tényeket és jogokat érintő törvényes vélelmekkel, az  önvádra kötelezés tilalmával, a  tárgyalást megelőző nyilvánossággal, továbbá a  vádlott bűnösségére vonatkozó, az  eljáró bíróságtól, illetve egyéb közhivataltól származó előzetes nyilatkozatokkal kapcsolatosak {Allen kontra Egyesült Királyság [GC] (24524/09), 2013. július 12., 93. bekezdés}. Az  alkotmányjogi panasz alapján az  Alkotmánybíróság a  közhivataltól származó előzetes nyilatkozattal, illetve a bizonyítási teherrel összefüggő EJEB álláspontot tekintette át. [43] Az EJEB a fent hivatkozott a Daktaras ügyben hozott ítéletében hangsúlyozta: ha egy közhivatal nyilatkozata a vádlott (terhelt) vonatkozásában olyan véleményt tükröz, hogy az  bűnös, mielőtt azt jogszerűen bizonyították volna, az ártatlanság vélelme sérelmet szenved. A Bíróság kiemelte a közhivatal által használt szavak jelentőségét, továbbá azt, hogy a közhivatalnak nem kell feltétlenül bírónak (bíróságnak) lennie, lehet az más hatóság is, beleértve az ügyészséget is. Ugyanakkor az  ártatlanság vélelme sérelmének vizsgálatánál mindig fontosak a  konkrét nyilatkozat megtételének eseti körülményei (41. bekezdés). [44] Az in dubio pro reo elve az  ártatlanság vélelmének a  bizonyítási teherrel összefüggő aspektusából fakad. A  6. Cikk 2. bekezdéséből eredően a  bizonyítás terhe a  vád oldalára esik, és bármilyen kétség a  bizonyítás tekintetében a  vádlott javára szolgál. A  bizonyítékok értékelése – főszabály szerint – a  nemzeti bíróságok feladata. A  Bíróság azonban jogosult annak megítélésére, hogy az  eljárás a  maga egészében tisztességes volt-e, amely büntetőügyek esetén magában foglalja az  ártatlanság vélelme érvényesülésének vizsgálatát is. Ha a  bizonyítás terhe a  védelem oldalára csúszik át, akkor az  ártatlanság vélelme sérelmet szenved [Telfner kontra Ausztria, (33501/96), 2001. március 20., 15. bekezdés]. A  bizonyítékok értékelése kapcsán különösen kiemelt jelentősége van annak, hogy a  nemzeti bíróságok – a  tisztességes eljáráshoz való jogból levezetett kötelezettségüknek eleget téve – a  bizonyítás vonatkozásában is meggyőzően megindokolták-e döntésüket. Az  elégtelen indokolás szükségtelenné teheti annak vizsgálatát, hogy az  ártatlanság vélelme sérelmet szenvedett-e [Ajdarić kontra Horvátország [(20883/09), 2011. december 13., 36–53. bekezdés]. Amennyiben a  vád által előterjesztett bizonyítékokkal kapcsolatos álláspontját a  vádlott kifejthette, azt kifogásolhatta, a  bíróságok pedig megfelelően megindokolták döntéseiket, jellemzően nem merül fel ennek az  alapjognak a  sérelme. Mivel a  bizonyítékok mérlegelése tekintetében a  Bíróságnak csak másodlagos szerepe van, ha a  vád egy meggyőző prima facie ügyet tud feltárni a  bíróság előtt, az  egyezménysértés nem állapítható meg. [Natunen kontra Finnország, (21022/04), 2009. március 31., 53–54. bekezdés] Amennyiben azonban a  bizonyítás hiányos, a  tényállás nem kellően alátámasztott, a  bizonyítékok közötti ellentmondásokat a  nemzeti bíróság nem oldotta fel, a  védelem által indítványozott bizonyítást megfelelő indokok nélkül mellőzték, felmerül, hogy az eljáró bíróságok nem voltak elfogulatlanok a vádlott bűnösségét illetően. [45] 2.2. Az ártatlanság vélelme és a versenyügyek kapcsolatának kérdésével az uniós bíróságok is foglalkoztak ítéleteikben, és ezt az alapjogot kiterjeszthetőnek találták a kartellügyekre. A bíróságok a bizonyítás mikéntjével, illetve cáfolatával is foglalkoztak. [46] Az E.ON Energie AG kontra Európai Bizottság ügyben [C-89/11. P. számú, 2012. november 22-én hozott ítélet, EBHT-ban még nem tették közzé] az  Európai Uniós Bíróság emlékeztetett arra, hogy „– mint azt a Törvényszék a  megtámadott ítélet 48.  pontjában helyesen megállapította – a  versenyjog területén a  jogsértéssel kapcsolatos jogviták esetében a  Bizottságra hárul az  általa megállapított jogsértések bizonyítása, és azon bizonyítékok előterjesztése, amelyek alkalmasak a  jogsértést alkotó tényállás jogilag megkövetelt módon történő bizonyítására (a  C-185/95. P. számú, Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-8417. o.] 58.  pontja, valamint a  C-2/01. P. és C-3/01. P. számú, BAI és Bizottság kontra Bayer ügyben 2004. január 6-án hozott ítélet [EBHT 2004., I-23. o.] 62. pontja). Ezenkívül, ha a  bíróságnak kétségei vannak, azt a  jogsértést megállapító határozat címzettjei között szereplő vállalkozások javára kell értelmezni (lásd ebben az  értelemben a  27/76. számú, United Brands és United Brands Continentaal kontra Bizottság ügyben 1978. február 14-én hozott ítéletének [EBHT 1978., 207. o.] 265.  pontját). Az ártatlanság vélelme ugyanis az uniós jog olyan általános elvét képezi, amely ma az Európai Unió alapjogi chartája 48. cikkének (1) bekezdésében szerepel. Márpedig a  Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az  ártatlanság vélelmének elve alkalmazandó azokban a  vállalkozásokat érintő, versenyszabályok megsértésére vonatkozó eljárásokban, amelyek bírság vagy kényszerítő bírság megállapításához vezethetnek (lásd ebben az  értelemben a  C-199/92. P. számú, Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-4287. o.] 149. és 150. pontját, valamint a fent hivatkozott Montecatini kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 175. és 176. pontját). Kétségtelen, hogy ha a  Bizottság a  versenyszabályok megsértését azon feltételezésből kiindulva állapítja meg, hogy a  megállapított tényállás nem magyarázható másként, mint a  versenyellenes magatartás fennállásával, az  uniós bíróságnak meg kell semmisítenie a  szóban forgó határozatot, amennyiben az  érintett vállalkozások olyan érvelést terjesztenek elő, amely a Bizottság által megállapított tényállást más megvilágításba helyezi, és amely így lehetővé teszi, hogy a  tényállásnak a  Bizottság által a  jogsértés fennállásának megállapításakor kialakított magyarázatát más hihető magyarázattal lehessen felváltani. Ilyen esetben ugyanis nem tekinthető úgy, hogy a  Bizottság bizonyítékkal szolgált volna a  versenyjog megsértésének fennállásáról (lásd ebben az  értelemben a  29/83. és 30/83. sz., Compagnie royale asturienne des mines és Rheinzink kontra Bizottság egyesített ügyekben 1984. március 28-án hozott ítélet [EBHT 1984., 1679. o.] 16. pontját, valamint a C-89/85., C-104/85., C-114/85., C-116/85., C-117/85. és C-125/85–C-129/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. március 31-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-1307. o.] 126. és 127. pontját). […] Hasonlóképp, a  Törvényszék a  megtámadott ítélet 56.  pontjában helyesen állapította meg, hogy amennyiben a  Bizottság olyan bizonyítékokra hivatkozik, amelyek főszabály szerint elegendőek a  jogsértés megtörténtének bizonyításához, akkor az, ha az érintett vállalkozás annak lehetőségére hivatkozik, hogy olyan körülmény állhatott fenn, amely alkalmas lehetett e bizonyítékok bizonyító erejének befolyásolására, nem elegendő ahhoz, hogy a Bizottságnak kelljen bizonyítania, hogy e  körülmény a  bizonyítékok bizonyító erejét nem befolyásolhatta. Éppen ellenkezőleg, azon eset kivételével, amikor az  érintett vállalkozás magának a  Bizottságnak a  magatartása miatt nem képes ilyen bizonyítékot szolgáltatni, az  érintett vállalkozásnak kell a  jogilag megkövetelt módon bizonyítania egyrészt az  általa hivatkozott körülmény fennállását, másrészt pedig azt, hogy e körülmény kétségessé teszi a Bizottság által hivatkozott bizonyítékok bizonyító erejét.” (71–76. pont) [47] 3. Az  előbbiek fényében az  Alkotmánybíróság áttekintette a  kérdéskört érintő korábbi gyakorlatát is. Ennek során a  13/2013. (VI. 7.) AB határozatban a  korábbi alkotmánybírósági döntésekben foglaltak felhasználhatóságát illetően rögzített szempontok figyelembe vételével járt el. Ennek megfelelően a  konkrét ügy kapcsán összevetette az  alapul szolgáló alaptörvényi, illetve alkotmányi rendelkezéseket, és megállapította, hogy nincs akadálya a  korábbiakban kialakult és idevágó gyakorlat megfelelő alkalmazásának. [48] 3.1. Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy olyan határozott különbségtétel, mint ami az  EJEB gyakorlatában megjelenik a  tisztességes eljáráshoz való jog kapcsán polgári és a  büntető ügyek között, az  alkotmánybírósági esetjogban nem mutatható ki. Kétségtelen azonban, hogy az Alkotmánybíróság sem korlátozta a tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó, büntetőjogi ügyekben érvényesülő alkotmányos rendelkezések érvényesülési körét a szorosan vett büntetőjog területére. [49] A 63/1997. (XII. 12.) AB határozatában, ahol a  szabálysértési ügyekben hozott közigazgatási döntések elleni bírói felülvizsgálat hiánya miatt állapított meg a  testület alkotmányellenességet, az  Alkotmánybíróság különbséget tett a  közigazgatás-ellenes és a  kriminális jellegű szabálysértések között, és rögzítette, hogy mindkét fajta szabálysértés miatt kiszabott büntetés tekintetében biztosítani kell a  bírói út igénybevételét. A  közigazgatásellenes szabálysértések tekintetében az  Alkotmány 50.  § (2)  bekezdését és 57.  § (1)  bekezdését, míg a  kriminális szabálysértések tekintetében az  57.  § (1)  bekezdését („ellene emelt vádat, […] a  törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”) jelölte meg az  alkotmánysértés alapjaként. Ez  utóbbi kapcsán a  testület az  EJEB-nek a  6. Cikk 1. bekezdéséhez kapcsolódó gyakorlatára is hivatkozott (ABH, 1997, 365, 368–369.) Ebben a  határozatában kifejtetteket az  Alkotmánybíróság megerősítette a  38/2012. (XI. 14.) AB határozatban, egyben más döntések alapján utalt arra is, hogy a  szabálysértési eljárásnak – kriminális jellegére tekintettel – meg kell felelnie a büntetőeljárással szemben támasztott legalapvetőbb alkotmányos követelményeknek {Indokolás [34]; lásd még ehhez hasonlóan: 3052/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás [18]–[19]}. [50] A 8/2004. (III. 25.) AB határozatban az  Alkotmánybíróság a  nemzetbiztonsági szolgálat hivatásos állományú tagjai elleni fegyelmi eljárás alkotmányosságát vizsgálta. A  testület kiemelte, hogy bár ilyen fegyelmi eljárások során „nem büntetőjogi vádról döntenek, az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében a vádról való döntéssel szemben megfogalmazott követelményeknek érvényesülniük kell az  olyan eljárások során is, melyek kimenetele az eljárás alá vont személy számára a büntetőjogi elmarasztaláshoz sok tekintetben hasonló hátrányokkal járhat. A  nemzetbiztonsági szolgálat tagja elleni fegyelmi eljárás az  érintett számára a  büntetőbíróság által történő elítéléshez hasonlítható, esetenként annál is súlyosabb következményekkel járhat hivatása továbbfolytatásának lehetőségeit tekintve és a  közösség tagjai által személyét illetően kialakított értékítélet alakulását illetően is. Ezért az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a  fegyelmi eljárások, kiváltképpen a  függelmi helyzetben lévőkkel szembeni fegyelmi eljárások során is érvényesülniük kell a  tisztességes eljárás követelményeinek, ideértve a  védelemhez való jogot is. Ebből következően a  nemzetbiztonsági szolgálat tagjának rendelkeznie kell azzal a  joggal, hogy az  ellene folyó fegyelmi eljárásban választása szerinti ügyvédet vehessen igénybe. Ezen álláspontjának kialakításakor az Alkotmánybíróság figyelemmel volt az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Engel ügyben 1976. június 8-án hozott ítéletére is.” (ABH 2004, 144, 156.) [51] 3.2. Az  ártatlanság vélelmének alkotmányos garanciáját az  Alkotmánybíróság nem szűkítette le a  szorosan vett büntetőjog területére. A  26/B/1998. AB határozat szerint: „Az ártatlanság vélelme ezen kívül alkotmányos alapelvként nem csupán azokra a  szabályokra terjed ki, amelyek a  szűkebb értelemben vett – bűncselekmény miatt a  büntetőeljárás szabályai szerint folytatott – büntetőjogi felelősségre vonásra nézve irányadók, hanem egyéb eljárásokra is, így a  devizahatóság előtt folyó, vagy más szabálysértési eljárásban is alkalmazható. [41/1991. (VII. 3.) AB határozat (ABH 1991, 193, 195.); 1284/1990. AB határozat (ABH 1991, 562, 563.) és 63/1997. (XII. 11.) AB határozat (ABH 1997, 365, 372.)]. Az  ártatlanság vélelmének az  etikai eljárás során is mindvégig érvényesülnie kell. [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 271.] [52] Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság gyakorlata következetes abban a  tekintetben is, hogy az  Alkotmány 57.  § (2) bekezdésének rendelkezéséből eredő alkotmányos védelem korlátlanul nem terjeszthető ki. Az ártatlanság vélelme a felelősség kérdésében hozandó döntés folyamatán túl elsősorban azt a jogsérelmet hivatott megakadályozni, amelyet – törvénynek megfelelően lefolytatott eljárás során – megállapított felelősség hiányában alkalmazott és utóbb reparáció nélkül maradt joghátrányok okozhatnak. [53] Az ártatlanság vélelmének lényegéből következik, hogy egyfelől az  előbb ismertetett határozatokban érintett jogi normák körében sem feltétlen, így nem minden egyes szabályra vonatkozik, másfelől az  említett körbe nem tartozó, azon kívül eső jogszabályi rendelkezések tekintetében nem érvényesül általános jelleggel, főszabályként. A  jogi normák utóbb említett körében esetenként vizsgálandó, hogy az  adott jogszabály az  ártatlanság vélelmének alkotmányos elvével összefüggésben áll-e, ha igen, a  felelősség megállapításának kérdésével olyan szoros kapcsolata állapítható-e meg, amely ez  utóbbival egyazon körben indokolja az  alkotmányos védelmet.” (ABH 1999, 647, 649–650.) [54] Az ártatlanság vélelmének alapjogát az  Alkotmánybíróság a  versenyfelügyeleti eljárásokkal összefüggésben is alkalmazhatónak találta: egyrészt a  gazdasági társasággal szemben már jogerősen lezárt versenyhivatali eljáráshoz kapcsolódóan a  gazdasági társaság vezető tisztségviselőjével szemben alkalmazandó szankció (kétéves eltiltás e  tisztség betöltésétől) esetén, illetve a  tagvállalkozások egyetemleges (mögöttes) felelősségének megállapítására irányuló eljárásban. [19/2009. (II. 25.) AB határozat, ABH 2009, 146, 153, 157.; illetve 353/B/2009. AB határozat, ABH 2010, 2026, 2031.]. [55] Az ártatlanság vélelmének tartalma – az  Alkotmánybíróság többször is megerősített, az  Alaptörvény XXVIII.  cikk (2)  bekezdésének értelmezése során is figyelembe vehető gyakorlata értelmében – a  következő: „A jogállam egyik alapelve az  ártatlanság vélelmének elve, amely az  1989. évi XXXI. törvénnyel az  Alkotmány 57.  § (2)  bekezdésében rögzítést nyerve alkotmányos rangra emelkedett. Az  Alkotmánybíróság gyakorlata azt az  elvet követi, hogy a  büntetőeljárás szabályainak alkotmányos vizsgálatakor az  ártatlanság vélelmét alkotmányos alapjogként kell értékelni. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.); 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 79.; 36/1994. (V. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 232.] [56] Az ártatlanság vélelme elsősorban a büntető felelősség elbírálása során a döntésre jogosított részéről az elfogulatlan, pártatlan megközelítés követelményét szolgálja, ehhez kapcsolódóan a  megalapozott bizonyítás kötelezettségét, továbbá a  prejudikáció tilalmát. Mindez egyben garanciális jelentőségű akadályát képezi annak, hogy az  eljárás alá vont személy a felelősség megállapításával járó hátrányos jogkövetkezményeket a felelősségének megállapítása nélkül szenvedje el.” (26/B/1998. AB határozat, ABH 2003, 1202, 1206.) [57] Az in dubio pro reo elvének lényegét az  Alkotmánybíróság több döntésében is érintette. Az  1284/B/1990. AB határozatban – a  büntetőeljárások kapcsán – kialakított álláspontja szerint: „az ártatlanság vélelmének következménye, hogy a  büntetőeljárásban a  bizonyítási teher nem a  terheltre, hanem a  büntető ügyekben eljáró hatóságokra hárul. A  hatóságok bizonyítási kötelezettsége nem merül ki a  bűnösségre vonatkozó tények feltárásában és értékelésében. A büntetőeljárási törvény hangsúlyozza a minden oldalú bizonyítási kötelezettséget, s előírja, hogy az  eljáró hatóságok a  terhelt javára szóló körülményeket is tisztázzák [5.  § (1)  bekezdés]. Az ártatlanság vélelmének lényegéből következik végül az a követelmény, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségét (bűnösségét) csak akkor állapíthatja meg jogerős bírói ítélet, ha az  kétséget kizáróan bizonyítást nyert. Ezt tartalmazza a büntető eljárási törvény 61. §-ának (4) bekezdése: »A kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet.« (in dubio pro reo elve).” [ABH 1991, 562, 563.; lásd még: 1406/B/1991, ABH 1992, 497, 502.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.; 1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524, 527–528.] [58] Az in dubio pro reo elvnek a büntetőeljárásokon kívüli érvényesülésével az Alkotmánybíróság nem foglalkozott, de – mint az ártatlanság vélelmének része – az értelemszerűen kiterjedhet más eljárásokra is. [59] 4. A  fentiek figyelembevételével az  Alkotmánybíróság a  jelen ügyben az  alábbi következtetésekre jutott az  Alaptörvénynek a  tisztességes eljárást, illetve az  annak részét képező ártatlanság vélelmét megfogalmazó alapjogi rendelkezésekkel összefüggésben. [60] 4.1. Az  1211/B/1996. AB határozat szerint a  GVH speciális funkcióval és feladatkörrel rendelkezik, feladata alapvetően az, hogy védje a  gazdasági, piaci verseny tisztaságának és szabadságának fenntartásához fűződő közérdeket. Ennek érdekében a  törvényben szabályozott eszközökkel őrködik a  versenyt biztosító piaci működés és struktúra felett, védi és biztosítja a  közérdek érvényesülését a  piaci szereplők egymás közötti viszonyában. A  verseny tisztaságának és szabadságának fogalmán keresztül egyedileg meg nem határozott piaci szereplők és fogyasztók összességének érdeke áll jogvédelem alatt. (ABH 2002, 768, 771.) A  GVH által alkalmazott bírság – miként arra az  Alkotmánybíróság a 239/B/2005. AB határozatában (ABH 2007, 1850, 1853.), illetve a 19/2009. (II. 25.) AB határozatában (ABH 2009, 146, 154.) már rámutatott – a  vállalkozás jogellenes magatartásához fűződő jogkövetkezmény, melynek kiszabásakor a jogsértő magatartással szembeni hatékony fellépés a fő szempont. A bírság célja tehát részben az elkövetett jogsértés miatti szankció (represszív jelleg), valamint a  jövőbeli jogsértések megelőzése (preventív cél). Ez  a  felfogás a  panasz tárgyát képező GVH-határozatban, illetve a kúriai ítéletben is visszatükröződik (az ítélet 28. oldalán). [61] Az is megállapítható, hogy a  kartellügyekben lefolytatott hatósági eljárások kimenetele az  eljárás alá vont személy számára a  büntetőjogi elmarasztaláshoz sok tekintetben hasonló hátrányokkal járhat. Versenyfelügyeleti eljárás alá vállalkozások vonhatók, melyek jellemzően jogi személyek (társaságok). A  büntetőjogi elmarasztaláshoz hasonló hátrány e  szervezetek tekintetében a  bírság, mely – mértékétől függően – a  vállalkozás gazdasági megrendüléséhez, akár fizetésképtelenségéhez és emiatt megszűnéséhez is vezethet. Versenyügyekben a GVH azonban nem természetes személyek bűnössége felől dönt, a  felelősségre vonással olyan súlyú stigmatizáció, negatív társadalmi előítélet, illetve kifejezett joghátrány, mint a büntetőjogi elítéléssel, nem jár. A versenyellenes magatartáshoz – a büntetőjog ultima ratio jellegével összefüggésben álló – súlyos alapjog-korlátozással járó büntetések nem kapcsolódnak. [62] A versenyfelügyeleti eljárás ezért nem tekinthető a  szoros értelemben vett büntetőjogi vád elbírálására irányuló eljárásnak (hard core of criminal law), emiatt ugyanolyan szigorú követelmények, mint a  tulajdonképpeni büntetőeljárások tekintetében, az  ilyen eljárásokkal szemben nem támaszthatóak. Az  Alaptörvény XXVIII.  cikk (1)  bekezdéséből az  államnak az  a  kötelezettsége falad, hogy a  GVH határozatának bírósági felülvizsgálatát a  XXVIII.  cikknek megfelelő tisztességes eljárásban biztosítsa. Ebbe beletartozik az  is, hogy a „vádról való döntéssel” szemben megfogalmazott követelményeknek megfelelően (azaz a  tulajdonképpeni büntetőeljárásokhoz képest korlátozottabb módon ugyan, de) érvényesülniük kell a kartellügyekben is. [63] Az Alaptörvény 25.  cikk (2)  bekezdés b)  pontja előírja a  közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát. A  tisztességes eljáráshoz való jog és a  közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatának összekapcsolása eredményeként a  39/1997. (VII. 1.) AB határozatban megfogalmazott (ABH 1997, 263.) és a  7/2013. (III. 1.) AB határozattal megerősített alkotmányos követelménynek (Indokolás [24]) versenyfelügyeleti ügyekben is megfelelően érvényesülnie kell. Eszerint a  bíróságnak lehetősége kell legyen arra, hogy a  perbe vitt jogokat és kötelezettségeket (jelen esetben „vádat”) az  Alaptörvény XXVIII.  cikk (1)  bekezdésében [korábban: az  Alkotmány 57. § (1) bekezdésben] meghatározott feltételeknek megfelelően érdemben elbírálhassa. [64] A 39/1997. (VII. 1.) AB határozat indokolása értelmében „az Alkotmány 50.  §-a szerint a  bíróság a  közigazgatási határozatok törvényességét ellenőrzi. Ezt a  rendelkezést az 57. §-ra tekintettel úgy kell értelmezni, hogy az eljárásnak ahhoz kell vezetnie, hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket az ott írt módon valóban elbírálja: az összes, az  Alkotmányban részletezett követelmény – a  bíróság törvény által felállított volta, függetlensége és pártatlansága, az, hogy a  tárgyalás igazságosan (a  nemzetközi egyezmények szóhasználatával: fair, équitablement, in billiger Weise) és nyilvánosan folyjék – ezt a  célt szolgálja, csak e  követelmények teljesítésével lehet alkotmányosan véglegesnek számító, érdemi, a  jogot megállapító döntést hozni. A  közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a  formális jogszerűség vizsgálatára. A  közigazgatási perben a  bíróság nincs a  közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve, és a  jogszerűség szempontjából felülbírálhatja a közigazgatási szerv mérlegelését is.” (ABH 1997, 263, 272.) [65] Az Alkotmánybíróság esetjoga alapján és az  EJEB és az  uniós bíróságok ítélkezési gyakorlatát is figyelembe véve nem következik azonban a  tisztességes eljáráshoz való jogból, hogy már a GVH előtti eljárásnak meg kellene felelnie a XXVIII. cikk (1) bekezdésének, ha bíróság a határozatot mind tény- mind jogkérdésben – a kereseti kérelem tartalmáról függően – teljes körűen felülvizsgálhatja, és a GVH határozatát hatályon kívül helyezheti, esetleg maga hozhat döntést. Az ártatlanság vélelmét is magában foglaló tisztességes eljáráshoz való jogból származó követelmények teljesülnek, ha a versenyfelügyeleti eljárásban szabnak ki bíróság által felülvizsgálható bírságot. [66] Az alapul szolgáló ügyben, annak bírósági szakaszában a  Tptv. 84.  §-át, illetve a  polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a  továbbiakban: Pp.) közigazgatási perekre vonatkozó szabályait alkalmazták. A  Pp. 339/A–339/B.  §-aiból is kiolvashatóan – összhangban a  39/1997. (VII. 1.) AB határozatban megfogalmazott alkotmányos követelménnyel – a  bíróság tény- és jogkérdésekben egyaránt felülvizsgálhatja a  versenyfelügyeleti tárgyú határozatot, ha az  jogszabálysértő. A  hatósági döntés megváltoztatására [Tptv. 83.  § (4)  bekezdés] és hatályon kívül helyezésére a  bíróság egyaránt jogosult. A  tényállás tekintetében a  bíróság maga is folytathat le bizonyítást, a  jogszabályok értelmezésében a  bíróság állásfoglalása irányadó a  GVH számára. A  jelen ügyben a  bíróságok maguk is értékelték (egymástól eltérően is) a  hatósági eljárásban lefolytatott bizonyítás eredményeként összegyűjtött bizonyítékokat (beleértve N. N., illetve az  N. Kft. nyilatkozatait), illetve az  elsőfokú eljárásban – sikertelenül ugyan, de – kísérletet tettek újabb bizonyíték (tanúvallomás) beszerzésére. A  bíróságok továbbá külön értékelték a  bizonyítékok beszerzésének (helyszíni kutatás) jogszerűségét, beleértve az  intézkedéseknek az Egyezménnyel való összhangját is. [67] Önmagában amiatt, hogy a  verse …