8/2010. (I. 28.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkot mány elle nességének utólagos vizsgálatára irányuló

8/2010. (I. 28.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkot mány elle nességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő határozatot: 1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény 1. § (1) bekezdésének „lakóingatlan,” szövegrésze, 2. § 1–10., 14., 16–17., 19–22. pontja, 4–16. §-a, továbbá 1. és 2. számú melléklete alkot mány elle nes, ezért e rendelkezéseket a törvény kihirdetésére visszamenőleges hatállyal megsemmisíti. Az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény 1. § (1) bekezdése az alábbi szövegezéssel marad hatályban: „1. § (1) Adóköteles az e törvény szerinti vízi jármű, légi jármű, nagy teljesítményű személygépkocsi.” 2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 33. § (10) bekezdésének „lakóingatlan,” szövegrésze, 33. § (11) bekezdése, 33. § (12) bekezdésének „– a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve –” és „lakóingatlanról,” szövegrésze, 129. § (2)–(3) bekezdése és 168. § (8) bekezdése alkot mány elle nes, ezért e rendelkezéseket az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény kihirdetésére visszamenőleges hatállyal megsemmisíti. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 33. § (10) és (12) bekezdése az alábbi szövegezéssel marad hatályban: „(10) A magánszemély adózó – amennyiben adóját nem a munkáltatója állapítja meg vagy nem él az egyszerűsített bevallás lehetőségével – az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adót a személyi jövedelemadóról szóló bevallásában, a nem magánszemély adózó a társasági adóról szóló bevallásában, az egyszerűsített vállalkozói adó alanya az egyszerűsített vállalkozói adó bevallásában – az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény szerinti vízi jármű, légi jármű, illetve nagy teljesítményű személygépkocsi azonosító adatainak a feltüntetésével – az adóévre vonatkozóan állapítja meg és vallja be. Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó alanya személyi jövedelemadóról, társasági adóról, illetve egyszerűsített vállalkozói adóról szóló bevallás benyújtására nem kötelezett – ideértve az e törvény 31. § (5)–(6) bekezdéseiben meghatározott nyilatkozattételre jogosult adóalanyokat is –, továbbá ha a magánszemély adóalany személyi jövedelemadóját a munkáltató állapítja meg vagy él az egyszerűsített bevallás lehetőségével, az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóbevallás-benyújtási kötelezettségét a külön az erre a célra rendszeresített nyomtatványon az adóév május 20-áig teljesíti.” „(12) Nem köteles az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról bevallást benyújtani az az adóalany, akit teljes személyes mentesség illet meg, továbbá nem kell bevallást adni arról a vízi járműről, légi járműről, nagyteljesítményű személygépkocsiról, amely után adófizetési kötelezettség nem áll fenn.” 3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a lakóingatlanok adójának bevallásához felhasználható becsült forgalmi érték közléséről szóló 242/2009. (X. 29.) Korm. rendelet alkot mány elle nes, ezért azt kihirdetésére visszamenőleges hatállyal megsemmisíti. 4. Az Alkotmánybíróság az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény 3. §-a, 17. §-a, 20–21. §-a, 23. §-a, 27. §-a, 29. §-a, 32–34. §-a és 36. §-a alkot mány elle nességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. Indokolás I. Az Alkotmánybírósághoz számos indítványt terjesztettek elő az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény (a továb biak ban: Nért.) rendelkezései alkot mány elle nességének megállapítására és megsemmisítésére. 1. Az indítványozók túlnyomó többsége a Nért. lakóingatlanok adójával kapcsolatos rendelkezéseit kifogásolta. A lakóingatlanok adójával kapcsolatos indítványok lényege a következőképpen foglalható össze: 1.1. Több indítványozó kifogásolta a Nért. azon rendelkezéseit, amelyek a lakóingatlanok adójának alapját, illetve az adófizetésre kötelezett adóalanyi kört határozzák meg, valamint szankció alkalmazását teszik lehetővé. Az indítványozók kifejtették, hogy a Nért. 15–16. §-a, illetve 1. és 2. számú melléklete alapján kiszámítható a lakóingatlanoknak a törvényhozó által vélelmezett értéke (számított érték), de ugyanakkor a Nért. 10. §-a értelmében az adó alapja nem az előbbi számított érték, hanem a lakóingatlannak az adóév első napján fennálló forgalmi értéke. Utaltak továbbá arra, hogy a Nért. 2. § 10. pontja definiálja a forgalmi érték fogalmát. A Nért. 15. §-a alapján az adóalany e törvényi definíció figye lembe véte lével köteles a konkrét ingatlant illetően az adó alapjául szolgáló forgalmi értéket megállapítani, illetve bevallani, s adóbevallása alapján az adót megfizetni. Az indítványozók a fentiekkel kapcsolatban azt sérelmezték, hogy a Nért. alapján nem egyértelmű, miként lehet pontosan megállapítani az adó alapját, vagyis a lakóingatlanok forgalmi értékét. Az adóalap bizonytalansága következtében az adóhatóság az adókötelezettség teljesítésének ellenőrzése során korlátlan mérlegelési joggal rendelkezik, mely sérti a jogbiztonság elvét. Ezen túlmenően az adóztatott vagyon és az adóztatás közvetlen kapcsolatának követelményére figyelemmel a vagyonadó pontosan meg nem határozható összegű alapja ellentétes az arányos közteherviselés elvével. Az indítványozók az ismertetett rendelkezésekkel összefüggésben a jogbiztonság elvébe ütközőnek tartották továbbá, hogy az adóalany a Nért. 39–40. §-a alapján szankcionálható, ha nem tudja pontosan, vagyis az adóhatóság által utólagosan megállapított forgalmi értékkel azonosan meghatározni a lakóingatlan forgalmi értékét. Sérti szerintük a jogbiztonság elvét, hogy a törvényhozó bizonytalan feltételekhez köti az adófizetési kötelezettséget, mely kötelezettség elmulasztása esetén szankciót helyez kilátásba. A jogbiztonság sérelmét jelenti továbbá, hogy nincs rögzítve, miként bizonyíthatja az adóalany az általa megállapított forgalmi érték helyességét. Mindezek alapján az indítványozók a Nért. hivatkozott rendelkezéseivel összefüggésben az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének és 70/I. §-ának sérelmét kérték megállapítani. Az egyik indítványozó ezen túlmenően az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, azaz a bírósághoz fordulás jogával is ellentétesnek tartotta azt, hogy a Nért. alapján nem egyértelmű, miként lehet a forgalmi érték helyes megállapítását bizonyítani. 1.2. Az indítványozók a Nért. 10. §-ával és 2. § 10. pontjával összefüggésben az adó alapjául szolgáló forgalmi érték fogalmát érintően kifogásolták a „vagyontárgyat terhelő adósságok” fordulatot. Az indítványozók azt sérelmezték, hogy a vagyontárgyat terhelő adósságokat nem lehet figye lembe venni az adó alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál. Így a törvényhozó „nem az adózó tényleges vagyonát”, „hanem a vagyontárgyat terhelő tartozást is adóztatja”, melynek következtében az adóteher nem áll közvetlen összefüggésben az adózó tényleges vagyoni helyzetével. Ezért az indítványozók a Nért. hivatkozott rendelkezéseivel összefüggésben az Alkotmány 70/I. §-a sérelmének megállapítását indítványozták. Kifogásolták továbbá, hogy nem egyértelmű, mit kell egyáltalán a „vagyontárgyat terhelő adósságok” alatt érteni. Mivel az adósság fogalmát a Nért. nem definiálja, annak értelmezéséhez az egyik indítványozó az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény 110. § (1) bekezdését („E törvény alkalmazásában adósság a hitelviszonyon alapuló fizetési kötelezettség.”) hívta segítségül. Ebből szerinte az következik, hogy az adóév első napján fennálló kezelői jog, vagyonkezelői jog, haszonélvezeti jog, valamint használat joga értékcsökkentő tényezőként nem minősül adósságnak, ezért azt a lakóingatlan forgalmi értéke kapcsán figye lembe kell venni, vagyis a forgalmi értékből le kell vonni. Ez viszont ellentmond annak, hogy a Nért. 5. §-a alapján adóalany a vagyoni értékű jog jogosultja. Ehhez hasonlóan az indítványozók szerint az sem világos, hogy a Nért. alapján adóköteles-e az elidegenítési és terhelési tilalommal terhelt lakóingatlan, illetve az elidegenítési és terhelési tilalmat figye lembe kell-e venni a forgalmi érték meghatározásánál. Ha az elidegenítési és terhelési tilalom értékcsökkentő tényezőként nem vehető figye lembe, akkor az indítványozók szerint a Nért. olyan személyeket is adófizetésre kötelez, akik megélhetésük biztosítása érdekében eltartási, életjáradéki szerződést kötöttek, s éppen nehéz anyagi helyzetük miatt vállalták az e szerződés részét képező elidegenítési és terhelési tilalmat. Ezért az ilyen nehéz anyagi helyzetben lévők megadóztatását az Alkotmány 70/E. §-a szerinti szociális biztonsághoz való joggal ellentétesnek tartották. 1.3. Más indítványozók az adó alapjául szolgáló forgalmi értékkel összefüggésben a Nért. 5. §-át sérelmezték, mely nemcsak a tulajdonosokat, hanem a vagyoni értékű jogok gyakorlására jogosultakat is az adóalanyok körébe sorolja. Ennek kapcsán azt állították, hogy bár a vagyoni értékű jogok jogosultjai is adóalanyok, de mivel a vagyoni értékű jog az adó alapjául szolgáló forgalmi értékben nem szerepel, ezért adófizetésre e jogosultak tulajdonképpen nem lennének kötelezhetők, illetve ilyen kötelezettségük a normavilágosság követelményét, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó jogbiztonság elvét sérti. Ismét más indítványozók a Nért. 5. § (1) bekezdése kapcsán a tulajdonosok és a vagyoni értékű jogosultak adóalanyiságával kapcsolatban az arányos közteherviselés követelményének sérelmére is hivatkoztak. Azzal érveltek, hogy a vagyoni értékű jog értéke alacsonyabb a tulajdon értékénél, ezért az eltérő vagyonnagyságot arányosan eltérő mértékben terhelő adókötelezettség felelne meg az Alkotmány 70/I. §-ának, illetve a 70/A. §-ban rögzített vagyoni helyzet szerinti különbségtétel tilalmának. A Nért. alapján viszont az eltérő vagyonnagysághoz azonos mértékű adóelvonás tartozik. Az indítványozók szerint továbbá az is ellentétes a jogállamiság elvével, hogy a Nért. 5. § (2) bekezdése értelmében a tulajdonosnak kell az adótartozást megfizetni, ha a vagyoni értékű jog jogosultjával szemben – az utóbbit terhelő adókötelezettség teljesítésére irányuló – végrehajtás eredménytelenül zárult. Ezzel összefüggésben az indítványozók az Alkotmánybíróság 60/2009. (V. 28.) AB határozata alapján úgy vélték, hogy a köztartozás behajtásának, azaz a vagyoni értékű jog jogosultjával szemben lefolytatott végrehajtási eljárás eredménytelenségének kockázata az államot terheli. Jogállami keretek között nincs arra lehetőség, hogy – megfelelő ellentételezés nélkül – ezt a kockázatot a tulajdonos az állam helyett viselje. Az indítványozók azért is kifogásolták a Nért. 5. §-át, mert e rendelkezés szerint a lakóingatlan több tulajdonosa, illetve több vagyoni értékű jogosult között megoszlik az adóalanyiság. Az adóalanyiság ugyanakkor nem osztható fogalom (csak az adófizetetési kötelezettség osztható meg). Így a Nért. 5. §-a a tulajdonosok számától függő többszörös adóztatás veszélyét rejti magában, mely sérti a normavilágosság követelményét. Az indítványozók a lakóingatlant terhelő több vagyoni értékű jog esetén értelmezhetetlennek tartották a Nért. 5. § (1) bekezdésének azt a kitételét, hogy a jogosultak „jogosultságaik arányában minősülnek adóalanynak”. Az indítványozók szerint nem világos a „különböző jogok közötti kapcsolat megítélése, főleg »arányosításának« módszere”. A jogosultságok arányától függő adóalanyiság különösen azért okoz bizonytalanságot, mert a Nért. a vagyoni értékű jogok értékének meghatározására nem ad iránymutatást. Így a bizonytalan értékű jogosultságok nem ismert módon történő arányosításával kellene az adóalanyiságot meghatározni, mely nyilván valóan ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonság követelményével. 1.4. Az indítványozók azt is kifogásolták továbbá, hogy a lakóingatlanok adóztatása nincs tekintettel az adóalanyok jövedelmi helyzetére. Sérelmezték továbbá, hogy a Nért. szerint az ingatlanok közül csupán a – rendszerint a természetes személyek tulajdonában álló – lakóingatlanok adókötelesek, más ingatlanok (pl. irodaházak, banképületek, gyárépületek stb.) viszont nem. Ezért az indítványozók a Nért. 1. § (1) bekezdésének „lakóingatlan” szövegrészét, 4–16. §-ait, valamint 1. és 2. számú mellékletét ellentétesnek tartották a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúságának az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében biztosított elvével, a tulajdon alkotmányos védelmével (13. §), illetve az arányos közteherviselésnek az Alkotmány 70/I. §-a szerinti elvével. A természetes személyek lakóingatlanát érintő tulajdonkorlátozás révén pedig sérül továbbá „az alapvető emberi jogok körébe” tartozó „lakhatáshoz való jog”, melynek biztosítása az államnak az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből származó kötelezettsége. Ezen túlmenően az indítványozók szerint a Nért. „indokolatlanul, és ezáltal alkot mány elle nesen tesz különbséget – az egyébként azonos paraméterekkel rendelkező – társasházi lakóingatlanok, valamint a jogilag közös tulajdonnak minősülő, de adott esetben műszakilag megosztott, két vagy több önálló lakást tartalmazó lakóingatlanok között. Ez utóbbi adóalapja – társasházzá történő átalakulás hiányában – a lakóingatlan (azaz a két vagy több lakás) teljes forgalmi értéke alapján kerül meghatározásra, mely hátrányosabb adófizetési kötelezettséget teremt.” Ezzel összefüggésben az indítványozók az Alkotmány 70/A. §-ának sérelmét kérték megállapítani. Az indítványozók továbbá a lakóingatlanok adójának a Nért. 11. §-ában meghatározott mértékét aránytalannak, illetve túlzottnak tartották, mely álláspontjuk szerint ellentétes az Alkotmány 70/I. §-ával. Az adó mértéke az adóalanyok és ezáltal a családok ellehetetlenülését idézi elő, ezáltal sérti az Alkotmány 15. §-át. Az indítványozók sérelmezték, hogy a lakóingatlanokat nemcsak a Nért. szerinti adó, hanem személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség is terheli, ha a lakóingatlan átruházására a megszerzés évét követő öt éven belül kerül sor. Álláspontjuk szerint a lakóingatlanok adója és a lakóingatlanok átruházásával összefüggő személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség kétszeres adóterhelést eredményez, amely ellentétes az Alkotmány 70/I. §-ával. 1.5. Az indítványozók közül többen támadták a Nért. adófelfüggesztésről szóló, illetve adómentességet biztosító rendelkezéseit. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével és 70/A. § (1) bekezdésével ellentétesnek tartották a Nért. 7. § (1) bekezdését és 14. § (2) bekezdését, mert az adófelfüggesztést, illetve az adómentességet a 62. életév betöltéséhez kötik, vagyis egy életkor eléréséhez kapcsolják az adófelfüggesztésre, illetve adómentességre való jogosultságot. Ezáltal az életkor szerint tesznek különbséget az adóalanyok között, s a 62. életévüket be nem töltött személyeket az adózás szempontjából indokolatlanul diszkriminálják. Sérelmezték továbbá a Nért. 8. §-át, mert az álláskeresők esetében a két éves adófelfüggesztés alkalmazásának egyik feltétele, hogy a munkavégzésre irányuló jogviszony „a munkáltató érdekkörében felmerült ok” miatt szűnjön meg. A törvényhozó azonban nem határozta meg azt, hogy mit ért e feltétel alatt, s miként lehet annak meg valósulását igazolni. A feltétel kikötése ezért az indítványozók szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével ellentétesen jogbizonytalanságot eredményez. 1.6. Az indítványozók a Nért. 7–8. §-ával kapcsolatban kifogásolták továbbá, hogy az adóhatóság adófelfüggesztés esetén köteles az érintett ingatlanra jelzálogjogot bejegyeztetni. Számos ingatlant ugyanakkor már elidegenítési és terhelési tilalom, illetve jelzálogjog terhel, s a jogosult nem ritkán maga az állam, vagy a terhek közvetve éppen az állam által előírt kötelezettségen alapulnak (pl. lakáscélú állami támogatások esetén). Nem egyértelmű, hogy ez akadályát képezi-e az adófelfüggesztésnek, illetve az adófelfüggesztés feltételéül szolgáló jelzálogjog-bejegyzésnek. E bizonytalanság az indítványozók szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság elvét sérti. Az indítványozók az Alkotmány 70/A. §-át sértőnek vélték azt, hogy a Nért. 7. § (5) bekezdése és 8. § (5) bekezdése a felfüggeszteni kért adót biztosító jelzálogjog soron kívüli bejegyezését teszi lehetővé. Ezáltal az indítványozók szerint a Nért. az adóhatóságot egyéb jelzálogjog jogosultjával szemben indokolatlanul előnyben részesíti. 1.7. Az indítványozók a Nért. 7–8. §-ával, illetve 14. § (1) bekezdés a) pontjával kapcsolatban többek között a ténylegesen (életvitelszerűen) lakóhelyül szolgáló lakóingatlanra utaló szövegrészt is alkot mány elle nesnek tartották. Szerintük az adófelfüggesztés, illetve az adómentesség feltételeként az életvitelszerű bentlakás megkövetelése szükségtelenül korlátozza az Alkotmány 58. §-ában rögzített szabad mozgás és tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát. Az életvitelszerű bentlakás követelménye továbbá az azonos vagyoni helyzetben lévők eltérő adófizetési kötelezettségét, s így az az Alkotmány 70/I. § szerinti arányos közteherviselés elvének sérelmét eredményezi. 1.8. Az indítványozók a Nért. 12. § (1) bekezdésének adókedvezményt biztosító rendelkezését is sérelmezték. Ennek értelmében az adóalany három vagy több gyermek eltartása esetén a harmadik és minden további gyermek után 15% adókedvezményre jogosult. Az indítványozók szerint e szabály a nagycsaládosok hátrányos megkülönböztetését valósítja meg, s ezért sérti az Alkotmány 70/A. §-át, továbbá ellentétes az Alkotmány 15. §-ával, mely az államnak a család védelmére vonatkozó kötelezettségét rögzíti. A nagycsaládosok ugyanis szükségszerűen nagyobb, s ezáltal rendszerint értékesebb ingatlannal rendelkeznek, melyhez viszonyítva a Nért. alapján csupán egy jelképes adókedvezményre jogosultak. Velük szemben a kisebb létszámú háztartások kisebb méretű és rendszerint alacsonyabb értékű ingatlana a Nért. 14. §-a alapján adómentességet élvez. A Nért. 12. § (1) bekezdése ráadásul a gyermekenként járó adókedvezményt csak korlátozottan biztosítja, hiszen a gyermekek után járó adókedvezménnyel legfeljebb 100 millió forint adóalapra jutó adó erejéig csökkenthető az adó. 1.9. Többen támadták a Nért. 14. § (1) bekezdését, melynek értelmében mentes az adóalany a lakóhelyéül szolgáló lakása után őt terhelő adó alól, ha a lakás forgalmi értéke a naptári év első napján a 30 millió forintot nem éri el, illetve további egy, az adóalany döntése szerinti lakóingatlana után őt terhelő adó alól, ha e lakóingatlan forgalmi értéke a naptári év első napján a 15 millió forintot nem éri el. Az indítványozók ezzel kapcsolatban azt kifogásolták, hogy a több, kisebb értékű lakóingatlannal rendelkező adóalany harmadik ingatlanát már adófizetési kötelezettség terheli, ezzel szemben akinek egy nagyobb értékű (29 millió forintos) lakóingatlana van, mentességben részesül. Így a Nért. 14. § (1) bekezdése sérti a hátrányos megkülönböztetés tilalmát és az arányos közteherviselés elvét. A Nért. 14. §-a kapcsán az indítványozók azt is kifogásolták, hogy míg az adófizetési kötelezettség megoszlik a tulajdonosok között, addig az adómentesség nem az egyes tulajdonosok tulajdoni hányadának értékéhez igazodik. A Nért. 14. §-a szerinti adómentesség ugyanis kizárólag az egész ingatlan értékéhez kötődik, függetlenül a tulajdonosok számától. Ezt az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonság követelményével és az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmával ellentétesnek tartották. 1.10. Az indítványozók a Nért. 15. §-ával kapcsolatban azt sérelmezték, hogy a bevallás-benyújtási kötelezettség többféleképpen értelmezhető, illetve félreérthető. Nem egyértelmű ugyanis, hogy az adót a Nért. szerinti számított (vélelmezett) érték vagy a forgalmi érték alapul vételével kell-e bevallani. Ezért az indítványozók szerint a Nért. 15. §-a nem felel meg a normavilágosság követelményének. Kifogásolták továbbá az adóbevallással összefüggésben a Nért. 2. számú mellékletében foglalt korrekciós tényezőket is. Nem egyértelmű ugyanis, hogy a korrekciós tényezőkkel kiszámított összegek hozzáadandóak-e az 1. számú melléklet szerint kiszámított alapértékhez, vagy a korrekciós tényezőkkel felszorzott alapértéket kell-e az újabb korrekciós tényezővel megszorozni. Így az indítványozók szerint az adóbevallás bizonytalan feltételeken alapul, mely sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogbiztonság követelményét. A lakóingatlanok adójának bevallásával kapcsolatban a Nért. 15–16. §-át, 38. §-ának az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továb biak ban: Art.) 33. § (11) bekezdését megállapító szövegrészét, 39. §-ának az Art. 129. § (3) bekezdését megállapító szövegrészét, valamint 1. és 2. számú mellékletét is alkot mány elle nesnek tartották. Azt sérelmezték ugyanis, hogy a Nért. 15. §-ának második fordulata, illetve a Nért. 38. §-ának az Art. 33. § (11) bekezdését megállapító szövegrésze szerint olyan lakóingatlanokról is bevallást kell benyújtani, amelyek után a Nért. adófizetési kötelezettséget nem állapít meg. Az indítványozó szerint ebben az esetben – a bevallás-benyújtási kötelezettségen keresztül – az adatgyűjtésre nem az adófizetési kötelezettséggel összefüggésben, hanem kizárólag azért kerül sor, mert a lakóingatlannak a Nért. által előírt számított, vélelmezett értéke a Nért. 14. § (1) bekezdése szerinti értékhatárt meghaladja. Így a lakóingatlanok számított értéke szerinti adóbevallási kötelezettség, mely olyan lakóingatlanokra vonatkozik, amelyeket a Nért. adófizetési kötelezettséggel nem terhel, alkot mány elle nes módon korlátozza az Alkotmány 59. §-ában foglalt, magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jogot, indokolatlan, céltalan adatgyűjtést tesz lehetővé. Ráadásul a Nért. 39. §-ának az Art. 129. § (3) bekezdését megállapító rendelkezése szankcióval sújtja azt, aki a számított érték szerinti adóbevallási kötelezettségének nem tesz eleget. E rendelkezés így az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe és 59. §-ába ütköző, vagyis alkot mány elle nes adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztását rendeli szankcionálni. 1.11. Az indítványozók a lakóingatlanok adójával összefüggésben a Nért. értelmező rendelkezéseit is kifogásolták, s azokat ellentmondásos voltuk miatt a jogbiztonság követelményével ellentétesnek tartották. Kifejtették, hogy bár a Nért. 2. § 6. pontja meghatározza a lakóingatlan fogalmát (lakásnak, üdülőnek minősülő épület/épületrész és az ahhoz tartozó telek/telekhányad), a törvény más rendelkezései ellentmondanak e fogalom-meghatározásnak. A lakás fogalmát ugyanis a Nért. 2. § 4. pontja az „ingatlan” szó segítségével definiálja. Ezért az indítványozók szerint a lakóingatlan fogalmának meghatározása során a törvényhozó kétszeresen vette figye lembe a telket, illetve a földet, hiszen az már a Nért. 2. § 6. pontjában szereplő lakás fogalmának is része. Ellentmondásos továbbá, hogy a Nért. 2. § 4. és 5. pontja szerinti lakás, illetve üdülő fogalmába beletartozik az épületrész is, s e fogalom lényege, hogy az ingatlan szerepel az ingatlan-nyilvántartásban, vagy legalábbis ilyenként feltüntetésre vár. Ezzel szemben a Nért. 2. § 3. pontja szerint az épületrész fogalmának lényege, hogy az az ingatlan-nyilvántartásban önálló ingatlanként nem szerepel. További ellentmondáshoz vezet, hogy a Nért. 2. § 4. pontja a lakás fogalmának meghatározásakor hivatkozik a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvénynek (a továb biak ban: Lakástv.) a lakás fogalmát értelmező rendelkezéseire (91/A. § 1–6. pont). A Lakástv. 91/A. § 1–6. pontjában – egyebek mellett – szerepel a szükséglakás fogalma is, s azt a Lakástv. a lakás fogalmától megkülönbözteti. Míg ugyanis a Lakástv. 91/A. § 1. pontja szerint a lakás mindig helyiségcsoport, addig a Lakástv. 91/A. § 6. pontja szerinti szükséglakás nem feltétlenül minősül lakásnak, hiszen a szükséglakás lehet akár egyetlen helyiség is. Több törvény is definiálja továbbá az épület, az építmény, illetve a lakás fogalmát [pl. A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továb biak ban: Hatv.) 52. § 8. pontja, az épített környezet kialakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 2. § 8. és 10. pontja, vagy a társasági adóról és osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 4. § 9. pont b) alpontja]. Ennek ellenére a Nért. új fogalmat vezetett be úgy, hogy mellőz bizonyos fogalmi elemeket (pl. használhatóság, ellátást biztosító vezetékek, berendezések stb.). 1.12. Az indítványozók a Nért. 1. § (2) bekezdését is kifogásolták, mely az Art.-t a Nért. háttérjogszabályaként rendeli alkalmazni. Így a Nért. 38. §-a által az Art.-be beiktatott rendelkezés értelmében a forgalmi érték megállapítása a személyi jövedelemadó-bevallás alá tartozik. Ezt ellenőrizendő az adóhatóság jogosult arra, hogy az adózó lakásába belépjen, s ilyen módon a magánlakás sérthetetlenségéhez való alapjogot „kényszerítő ok nélkül korlátozza”. Ez az indítványozó szerint az Alkotmány 59. § (1) bekezdését és 8. § (2) bekezdését sérti. Az indítványozók a Nért. 1. § (2) bekezdésével összefüggésben azt is sérelmezték, hogy az Art. 134. §-a „az adófizetés alóli mentesülés, illetve kedvezmény feltételeit nem tartalmazza világosan, egyértelműen, ami önkényes megkülönböztetést eredményez, ezáltal kizárva az arra jogosultak alanyi jogát a kedvezmények igénybevételére, ami sérti a diszkrimináció tilalmát”. 1.13. Az egyik indítványozó a Nért. egészének megsemmisítését kezdeményezte, bár valójában kizárólag a lakóingatlanok adóját kifogásolta. Azt sérelmezte, hogy a Nért. szerint az egész lakóingatlan adóköteles. Állítása szerint a Nért. nincs figyelemmel arra, hogy az adó alapjául szolgáló lakóingatlan egy részét az adóalanyok adott esetben vállalkozói tevékenység folytatására használják. Az ilyen ingatlanok egészének lakóingatlanként történő adóztatása hátrányos helyzetbe hozza a vállalkozói tevékenységet folytató adóalanyokat. 2. Az indítványozók a vízi és légi járművek, valamint a nagy teljesítményű személygépkocsik adójával kapcsolatban is alkot mány elle nesnek tartották a Nért. rendelkezéseit. 2.1. A Nért. 17. §-a és 23. §-a alapján adókötelesek azok a vízi és légi járművek, amelyek megfelelnek a hatósági nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek, de bejegyzésükre külföldön került sor. Az indítványozók szerint a magyar adóhatóságok nem tudják ellenőrizni, hogy egy külföldön bejegyzett jármű magyar belföldi illetőségű magánszemély, illetve belföldön bejegyzett szervezet tulajdonában van-e. Ezzel a Nért. egy ellenőrizhetetlen és betarthatatlan adókötelezettséget hoz létre, amely sérti a jogbiztonságot, valamint ellentétes a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, mivel a jogalkotó a jogkövetők adóztatásával párhuzamosan nem teremti meg a jogsértők adóztatásának elvi és gyakorlati lehetőségét. 2.2. Az indítványozók a Nért.-nek a vízi és légi járművek, valamint a nagy teljesítményű személygépkocsik adóalapját meghatározó 20–21. §-át, valamint 27. §-át, 29. §-át és 32–33. §-át is sérelmezték. E rendelkezések szerint nem a járművek forgalmi értékéhez igazodik az adó, hanem más, a járművek értékétől független tényezőhöz (pl.: vitorlaméret, felszálló tömeg, teljesítmény). Ennek következtében előfordulhat, hogy egy kisebb értékű jármű után ugyanolyan mértékű, vagy akár még nagyobb adófizetési kötelezettség terheli az adóalanyt, mint egy nagyobb értékű jármű után. Erre figyelemmel a támadott rendelkezéseket az Alkotmány 70/A. §-a szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmába és az Alkotmány 70/I. §-ában rögzített arányos közteherviselés elvébe ütközőnek tartották. 2.3. Az indítványozók a Nért. 29. §-át és 34. §-át is támadták, mert e rendelkezések alapján az „old timer” autók adómentességben, az elektromos, illetve a hybrid meghajtású személygépkocsik 50%-os adókedvezményben részesülnek, valamint adókedvezmény illeti meg az adóalanyt a személygépkocsija után, ha szülőként, nevelőszülőként, örökbefogadó szülőként háztartásában három vagy annál több gyermeket nevel. Az adókedvezményt megállapító szabály így éppen a nagyobb értékű személygépkocsival rendelkező, tehát vagyonosabb adóalanyoknak kedvez, lévén az „old timer”, az elektromos, illetve a hybrid meghajtású személygépkocsik jellemzően jóval drágábbak. Másrészről mivel az adókedvezmény csak három gyermek után jár, két gyermek, vagy például egy mozgáskorlátozott gyermek szállításához semmilyen kedvezményt nem biztosít a törvényhozó. Mindennek kapcsán az indítványozók szerint az adókedvezmény biztosításánál a törvényhozó figyelmen kívül hagyta az adóalanyok tényleges vagyoni helyzetét, s ezért sérül a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az arányos közteherviselés elve. 3. Többen kifogásolták, hogy a Nért. 3. §-a alapján teljes személyes mentességben részesül a Magyar Állam, a helyi önkormányzatok és azok társulásai, a települési, területi és országos kisebbségi önkormányzatok, a költségvetési szervek, az egyházak, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. E rendelkezés az indítványozók szerint ellentétes az arányos közteherviselés elvével, mert a törvényhozó a kedvezményezett személyi kört indokolatlanul részesíti előnyben, s vonja ki az adófizetési kötelezettség alól. A Nért. 3. §-a továbbá az Alkotmány 70/A. §-át sértő indokolatlan megkülönböztetést tesz a köztulajdon és a magántulajdon között, ezáltal ellentétes a köztulajdon és magántulajdon egyenjogúságának az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében foglalt elvével is. A Magyar Állam, a helyi önkormányzatok és a kisebbségi önkormányzatok ugyanis még abban az esetben is adómentességet élveznek, ha lakóingatlanaik és járműveik nem közcélt, hanem egyértelműen vállalkozási célt szolgálnak. Ehhez képest a magántulajdonban álló és hasonló célt szolgáló adótárgyak adókötelesek. Az indítványozók továbbá kifogásolták, hogy a jogalkotó az egyházi és az önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanok adófizetési kötelezettség alóli mentesítésével korlátozza az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében foglalt gazdasági verseny szabadságát. 4. Az indítványozók kifogásolták továbbá a Nért. 36. §-ával kapcsolatban a törvény alkalmazására való felkészüléshez biztosított fél éves felkészülési időt. Az indítványozók szerint ez nem elegendő, mert az új vagyoni típusú adó lényeges változást jelent az alapul fekvő jogviszonyok szereplői számára. E jogviszonyok adott esetben nem, vagy csak igen nehezen, s jellemzően hosszabb idő alatt módosíthatóak (pl. tartási, életjáradéki szerződéssel elidegenített, illetve elidegenítési és terhelési tilalom alatt álló, továbbá kölcsönfelvétellel vásárolt, évekig-évtizedekig jelzálogjoggal terhelt ingatlanok esetében). A féléves felkészülési idő ezért nem biztosít reális lehetőséget arra, hogy a jogalanyoknak módjukban álljon magatartásukat az új jogszabályi környezethez igazítani. Ezzel összefüggésben az indítványozók az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét állították. 5. Az Alkotmánybíróság a folyamatban levő ügyeket – azok tárgyi összefüggésére tekintettel – az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.) 28. § (1) bekezdése alapján egyesítette, és egy eljárásban bírálta el. II. 1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései: „2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.” „8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” „13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. (2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvény ben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.” „58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvény ben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.” „59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.” „70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség meg valósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” „70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. (2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.” „70/I. § Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak meg fele lően a közterhekhez hozzájárulni.” 2. A Nért. érintett rendelkezései: „2. § E törvény alkalmazásában: (...) 10. forgalmi érték: az a pénzben kifejezhető érték, amely a vagyontárgy eladása esetén – a vagyontárgyat terhelő adósságok figye lembevétele nélkül – árként általában elérhető; (...)” „5. § (1) Az adó alanya az a személy vagy szervezet, aki vagy amely a naptári év (a továb biak ban: év) első napján a lakóingatlan tulajdonosa. Több tulajdonos esetén a tulajdonosok tulajdoni hányadaik arányában adóalanyok. Amennyiben a lakóingatlant az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett vagyoni értékű jog terheli, az annak gyakorlására jogosult az adó alanya, több jogosult esetén a jogosultak jogosultságaik arányában minősülnek adóalanynak. (2) Az adót az adóalanynak kell megfizetnie. Ha az adó alanya a vagyoni értékű jog jogosítottja, és a végrehajtás vele szemben végrehajtható vagyon hiányában eredménytelenül zárult, úgy az adótartozást a tulajdonosnak kell tulajdoni hányada arányában megfizetni. Ha a vagyoni értékű jog jogosítottjának a lakóingatlan után adótartozása keletkezik, az adóhatóság a tartozás tényéről a tulajdonosokat értesíti.” „10. § Az adó alapja a lakóingatlannak az adóév első napján fennálló forgalmi értéke.” „15. § Bevallást kell benyújtani arról a lakóingatlanról, amely után az adóalanyt adófizetési kötelezettség terheli, továbbá arról a lakóingatlanról is, amelynek a 16. § szerinti számított értéke a 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség esetén a 30 millió forintot, a 14. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén a 15 millió forintot eléri.” „17. § Adóköteles a hatósági nyilvántartásban szereplő vízi jármű, illetve a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerinti belföldi illetőségű magánszemély vagy belföldön bejegyzett szervezet olyan vízi járműve, amely a hatósági nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek megfelel, de a nyilvántartásban nem szerepel, vagy bejegyzésére külföldön került sor.” „20. § Az adó alapja: a) vitorlás vízi jármű esetén a vízi jármű névleges vitorlafelülete négyzetméterben kifejezve, b) az a) pont alá nem tartozó vízi jármű esetén a vízi jármű főgépének, több főgép esetén főgépeinek összegzett, hatósági nyilvántartásban, külföldön nyilvántartatott vízi jármű esetén a külföldi hatóság nyilvántartásában, ezek hiányában a vízi jármű bizonyítványában feltüntetett kilowattban kifejezett teljesítménye.” „21. § Az adó évi mértéke: a) a 20. § a) pontja szerinti vízi járművek esetén az adóalap minden megkezdett négyzetmétere után: aa) a vízi jármű gyártási évében és az azt követő 10 naptári évben 2000 Ft; ab) a vízi jármű gyártási évét követő 11–21. naptári évben 1000 Ft; ac) a vízi jármű gyártási évét követő 22. évtől 500 Ft; b) a 20. § b) pontja szerinti vízi járművek esetén kilowattonként: ba) a vízi jármű gyártási évében és az azt követő 5 naptári évben 300 Ft; bb) a vízi jármű gyártási évét követő 6–10. naptári évben 250 Ft; bc) a vízi jármű gyártási évét követő 11–15. naptári évben 200 Ft; bd) a vízi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől 150 Ft.” „23. § Adóköteles a hatósági nyilvántartásban szereplő légi jármű, illetve a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerinti belföldi illetőségű magánszemély vagy belföldön bejegyzett szervezet olyan légi járműve, amely a hatósági nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek megfelel, de a nyilvántartásban nem szerepel, vagy bejegyzésére külföldön került sor.” „27. § Az adó alapja a légi jármű hatósági bizonyítványában szereplő legnagyobb felszálló tömege.” „28. § Az adó évi mértéke az adóalap minden megkezdett 100 kilogrammja után: a) motoros légi járművek (ide nem értve a motoros és segédmotoros vitorlázó repülőgépet és a léghajót) esetén: aa) a légi jármű gyártási évében és az azt követő 5 naptári évben 8000 Ft; ab) a légi jármű gyártási évét követő 6–10. naptári évben 7000 Ft; ac) a légi jármű gyártási évét követő 11–15. naptári évben 6000 Ft; ad) a légi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől 5000 Ft; b) az a) pontban nem említett légi járművek esetén: ba) a légi jármű gyártási évében és az azt követő 5 naptári évben 4000 Ft; bb) a légi jármű gyártási évét követő 6–10. naptári évben 3500 Ft; bc) a légi jármű gyártási évét követő 11–15. naptári évben 3000 Ft; bd) a légi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől 2500 Ft.” „29. § Adóköteles a 125 kilowatt teljesítményt elérő hajtómotorral rendelkező személygépkocsi, az OT betűjelű rendszámtáblával ellátott személygépkocsi kivételével.” „32. § Az adó alapja a személygépkocsi hatósági nyilvántartásban feltüntetett teljesítménye kilowattban kifejezve. Ha a hatósági nyilvántartásban a személygépkocsi teljesítménye csak lóerőben van feltüntetve, akkor a lóerőben kifejezett teljesítményt 1,36-tal kell osztani, s az eredményt a kerekítés általános szabályai szerint egész számra kell kerekíteni. Hatósági nyilvántartásban nem szereplő személygépkocsi esetén az adó alapja a személygépkocsi műszaki adatait tartalmazó hatósági okiratban szereplő teljesítmény kilowattban kifejezve.” „33. § Az adó mértéke a Gjt. 7. §-ának (1) bekezdése szerinti adómérték 2-szerese a 125 kilowatt teljesítményt elérő és 175 kilowatt teljesítményt meg nem haladó, 2,5-szerese a 175 kilowatt teljesítményt meghaladó és 200 kilowatt teljesítményt el nem érő, és 3-szorosa a legalább 200 kilowatt teljesítményt elérő személyszállító gépjármű után.” „34. § 50%-os adókedvezmény illeti meg: a) a kizárólag elektromos meghajtású, valamint a Gjt. szerinti hybrid meghajtású személygépkocsit; b) annak az adóalanynak a – legfeljebb egy darab – személygépkocsiját, aki szülőként, nevelőszülőként, örökbefogadó szülőként háztartásában 3 vagy annál több gyermeket nevel (tart el).” 3. Az Art. érintett rendelkezései: „26. § (1) Az adót, a költségvetési támogatást – ha törvény előírja – az adózó köteles megállapítani, bevallani és megfizetni (önadózás). (2) A jogi személy és egyéb szervezet az adót és a költségvetési támogatást – az építményadó, a telekadó, a gépjárműadó, a vagyonszerzési illeték és a kiszabással megállapított eljárási illeték kivételével – önadózással állapítja meg. (3) A magánszemély az adóját akkor állapítja meg önadózással, ha (...) d) az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó alanya.” „33. § (10) A magánszemély adózó – amennyiben adóját nem a munkáltatója állapítja meg vagy nem él az egyszerűsített bevallás lehetőségével – az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adót a személyi jövedelemadóról szóló bevallásában, a nem magánszemély adózó a társasági adóról szóló bevallásában, az egyszerűsített vállalkozói adó alanya az egyszerűsített vállalkozói adó bevallásában – az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény szerinti lakóingatlan, vízi jármű, légi jármű, illetve nagy teljesítményű személygépkocsi azonosító adatainak a feltüntetésével – az adóévre vonatkozóan állapítja meg és vallja be. Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó alanya személyi jövedelemadóról, társasági adóról, illetve egyszerűsített vállalkozói adóról szóló bevallás benyújtására nem kötelezett – ideértve az e törvény 31. § (5)–(6) bekezdéseiben meghatározott nyilatkozattételre jogosult adóalanyokat is –, továbbá ha a magánszemély adóalany személyi jövedelemadóját a munkáltató állapítja meg vagy él az egyszerűsített bevallás lehetőségével, az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóbevallás-benyújtási kötelezettségét a külön az erre a célra rendszeresített nyomtatványon az adóév május 20-áig teljesíti. (11) Bevallást kell benyújtani arról a lakóingatlanról is, amely után egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó fizetési kötelezettség nem keletkezik, azonban az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény szerinti számított értéke – az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség esetén – a 30 millió forintot – az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény 14. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén – a 15 millió forintot eléri. (12) Nem köteles az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról bevallást benyújtani az az adóalany, akit teljes személyes mentesség illet meg, továbbá nem kell bevallást adni – a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve – arról a lakóingatlanról, vízi járműről, légi járműről, nagyteljesítményű személygépkocsiról, amely után adófizetési kötelezettség nem áll fenn.” „129. § (2) Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó bevallásának benyújtására kötelezett adózó a) a lakóingatlan forgalmi értékét az adóhatóság által megállapított forgalmi érték 10 százalékát meg nem haladó eltéréssel vallotta be, vagy b) bevallás-benyújtási kötelezettségének nem tett eleget és az adóhatóság által megállapított forgalmi érték és az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény ben meghatározott adómentességi értékhatár közötti eltérés a 10 százalékot nem haladja meg, az adóhatóság az adózó terhére – az adóhiányon túl – a lakóingatlanok adója után jogkövetkezményt nem állapít meg. Amennyiben az eltérés a 10 százalékot meghaladja, az adóhiányhoz kapcsolódó jogkövetkezményeket az általános szabályok alapján kell megállapítani. (3) Nem mentesül a mulasztási bírság alól az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó bevallás-benyújtásra kötelezett adózó, ha lakóingatlanának számított értéke az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség esetén a 30 millió forintot, vagy az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény 14. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén a 15 millió forintot eléri és bevallás-benyújtási kötelezettségének nem tett eleget.” „168. § (8) Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó bevallásának benyújtására kötelezett adózó a lakóingatlan forgalmi értékét a tényleges forgalmi érték 10 százalékát meg nem haladó eltéréssel vallotta be és e miatt önellenőriz, az adózó mentesül a lakóingatlan adója után az önellenőrzési pótlék megfizetése alól. Ismételt önellenőrzés esetén, vagy ha az eltérés a 10%-ot meghaladja, az önellenőrzési pótlékot az általános szabályok szerint kell megállapítani azzal, hogy az önellenőrzési pótlékot az egyes fizetési kötelezettségek esedékességét követő naptól kell felszámítani.” III. Az indítványok részben megalapozottak. 1. Az indítványozók a Nért. számos rendelkezését kifogásolták, egyebek mellett azokat is, amelyek az Art. szövegét módosították. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint nem a módosító rendelkezéseket hatályba léptető, hanem a módosított rendelkezéseket magába foglaló (inkorporáló) jogszabályok rendelkezéseit vizsgálja. [8/2003. (III. 14.) AB határozat, ABH 2003, 74, 81.; 51/2004. (XII. 8.) AB határozat, ABH 2004, 679, 683.; 28/2005. (VII. 14.) AB határozat, ABH 2005, 290, 297.; 55/2008. (IV. 24.) AB határozat, ABH 2008, 525, 530.] Erre tekintettel az Alkotmánybíróság vizsgálatát kiterjesztette az Art.-nek a Nért. által módosított rendelkezéseire. 1.1. Az indítványozók többsége a lakóingatlanok adójával kapcsolatban kezdeményezte a Nért. alkot mány elle nességének megállapítását és megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság a lakóingatlanok adójának alkotmányossági vizsgálata kapcsán mindenekelőtt megjegyzi, hogy a vagyon, s azon belül az ingatlanok adóztatása számos országban ismert és alkalmazott, alapvetően a közteherviselés arányosabbá tételét szolgáló megoldás. Az ingatlanadó tehát különböző formában és variációban létező adónem, melyet jellemzően a helyi közfeladatok ellátásának biztosítására, helyi adó formájában vezetnek be. A különböző országok ingatlanadóztatási gyakorlata alapján változatos képet kapunk arról, hogy valójában mi képezi az ingatlanadó alapját: bérleti díj (Franciaország), ingatlankataszter (Olaszország, Spanyolország), négyzetméter (Csehország, Lengyelország), forgalmi érték (Kanada), biztosítási érték (Svájc) stb. Ezzel szemben vannak olyan országok, amelyek az ingatlanadó megszüntetése mellett foglaltak állást (pl.: Luxemburg), illetve amelyek úgy döntöttek, hogy a nem lakás céljára szolgáló ingatlanokra vonatkozóan tartják fenn az ingatlanadót (pl.: Írország). Az ingatlanadó alkalmazásának, mely helyi adó formájában nálunk is már két évtizede ismert, alapvetően semmilyen alkotmányos elv nem áll az útjában. Az Alkotmánybíróság nyomatékosan rámutat tehát arra, hogy az ingatlanadó alkotmányosan nem kifogásolható, nem ellentétes az Alkotmánnyal. 1.2. Az Alkotmánybíróság megállapítja: a Nért. kifogásolt szabályozásának megalkotására azt köve tően került sor, hogy az Alkotmánybíróság 155/2008. (XII. 17.) AB határozatában (ABH 2008, 1240.; a továb biak ban: Abh.) már állást foglalt az ingatlanok adóztatásával kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megsemmisítette a luxusadóról szóló 2005. évi CXXI. törvényt (a továb biak ban: Ltv.). Az Ltv. bizonyos értékhatár felett vagyoni típusú adót vetett ki az ingatlanokra. Az Ltv. szerinti ingatlanadó megállapítására a következőképpen került sor: „törvény határozza meg az egyes értékeket (az értékhatárok között), vagyis az Országgyűlés vélelmezi, hogy az egyes megyékben és a főváros egyes kerületeiben az ingatlanok legalább és legfeljebb mennyit érnek. Ezt köve tően a települési önkormányzat rendeletben határozza meg az átlagértékeket, vagyis azt, hogy a törvényi határok között az adott településen, az adott utcában lévő ingatlan (lakás, üdülő, vagy telek) egy négyzetmétere hány forint értékű. Ez az érték képezi a vagyoni típusú adó alapját.” (Abh., ABH 2008, 1240, 1264.) Az önkormányzati rendelet megalkotásával, az ingatlanok értékövezetekbe sorolásával tehát közvetlenül meghatározottá vált egy ingatlan számított értéke. Az adókötelezettség alapját jelentő ingatlanérték-megállapítással kapcsolatban a helyi önkormányzatok kötetlen döntéshozatalra kaptak lehetőséget. Mindemellett a vagyoni típusú adó alapját képező számított érték jogszabályban rögzített jellege miatt az érték-megállapítás érdemben (a valódi piaci értékviszonyokra figyelemmel) nem volt vitatható. Ezért elsősorban az érdemi bírói felülvizsgálat hiánya, valamint a helyi önkormányzati rendeletalkotás kereteinek meghatározatlansága miatt állapította meg az Alkotmánybíróság az Ltv. alkot mány elle nességét. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban egyértelműen meghatározta az ingatlanokat terhelő vagyoni típusú adó szabályozásának alkotmányos kereteit. Határozatában leszögezte: „önmagában nem alkot mány elle nes, hogy a jogalkotó az ingatlanokra vagyonadót vet ki.” (Abh., ABH 2008, 1240, 1271.) Az Alkotmánybíróság szerint továbbá: „[ö]nmagában az sem alkot mány elle nes, hogy ezt az ingatlan számított értéke alapján veti ki, amennyiben ez megfelel az Alkotmány rendelkezéseinek”. (Abh., ABH 2008, 1240, 1271.) Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből, 50. § (2) bekezdéséből, 57. § (1) és (5) bekezdéséből, valamint 70/I. §-ából eredő alkotmányos követelményként vezette le azt, hogy a jogalkotó biztosítsa az adó megfizetésére kötelezett számára a tényleges helyzet – bíróság előtti – bizonyításának lehetőségét. Az Abh. meghozatalát köve tően azonban a jogalkotó nem úgy döntött, hogy a vagyoni típusú adóra vonatkozó korábbi szabályozást hozza összhangba az Alkotmánnyal, lehetővé téve az adó alapját képező számított érték megállapításának érdemi bírói felülvizsgálatát, ha az a mindenkori piaci, forgalmi értéket meghaladja, valamint részletesen meghatározva a helyi önkormányzati jogalkotás kereteit, hanem a Nért. megalkotásával más, új adótechnikát választott az ingatlanok megadóztatására. A Nért. alapján az adó tárgya már nem a lakóingatlan jogszabályban előírt számított értéke, hanem a Nért. 10. §-a szerint a lakóingatlannak az adóév első napján fennálló forgalmi értéke, melyet az Art. 26. § (2) bekezdése, illetve (3) bekezdésének újonnan beiktatott d) pontja szerint immáron önadózással, s nem adókivetés útján kell megállapítani. 1.3. A jelen ügyben az indítványozók a lakóingatlanokat terhelő adó alapját, az adóbevallási és adófizetési kötelezettséget megállapító, illetve e kötelezettségek megsértését szankcionáló szabályozást a jogbiztonság és az arányos közteherviselés elvébe ütközőnek tartották, ezért az Alkotmánybíróság az indítványozók által megjelölt alkotmányossági szempontból vizsgálta a támadott törvényi szabályozást. A Nért. a lakóingatlanok adójáról szóló szabályozás elején rögzíti, hogy az adó tárgya a lakóingatlan (4. §). Az adó alapja pedig – a Nért. 10. §-a szerint – a lakóingatlannak az adóév első napján fennálló forgalmi értéke. A forgalmi érték a Nért. 2. § 10. pontja szerint „az a pénzben kifejezhető érték, amely a vagyontárgy eladása esetén – a vagyontárgyat terhelő adósságok figye lembevétele nélkül – árként általában elérhető”. Az Abh. tárgyát képező, az ingatlan számított értéke alapján kivetett adótól eltérően tehát a Nért. értelmében az adó alapja a lakóingatlan forgalmi értéke, vagyis a „vagyontárgy eladása esetén (...) árként általában elérhető”, „pénzben kifejezhető”, számszerűsíthető összeg. A forgalmi érték-alapú közteherviselés nem ismeretlen fogalom a magyar jogrendszerben. Összehasonlítva a Nért. 2. § 10. pontját az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továb biak ban: Itv.) 102. § (1) bekezdés e) pontjával, megállapítható, hogy a két törvény szinte azonos módon határozza meg a közteherviselés alapjául szolgáló forgalmi érték fogalmát. Az Itv. alkalmazásában ugyanis „forgalmi érték: az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában – a vagyontárgyat terhelő adósságok, továbbá az ingatlanon a vagyonszerző javára az elidegenítéskor megszűnő bérleti jog figye lembevétele nélkül – árként általában elérhető (...)”. Jóllehet a forgalmi érték fogalma szinte azonos az Itv.-ben és a Nért.-ben, azonban a Nért. szerint az Itv.-ben foglaltaktól teljesen eltérő módon kerül sor a forgalmi értéken alapuló vagyoni típusú adó megállapítására. Az Itv. alapján a vagyonszerzési illetéket a hatóság közreműködése mellett, az adóalany bejelentésére, de kiszabás alapján kell megfizetni, amely lényegében a bejelentett érték hatósági ellenőrzését, elfogadását vagy módosítását jelenti (Itv. 77. §). A kiszabás alapján fizetendő illetékről az adóhatóság fizetési meghagyást (határozatot) ad ki [Itv. 78. § (1) bekezdés]. Bár az illetékkiszabás alapjául szolgáló forgalmi értéket is az illeték fizetésére kötelezett fél köteles bejelenteni (Itv. 69. §), de a bejelentés alapján az adóhatóság dönti el, hogy az illetékkiszabás alapjául elfogadja-e a bejelentett értéket vagy esetleg attól eltérően állapítja-e meg a forgalmi értéket [Itv. 70. § (1) bekezdés], s így az adóhatóság határozata alapján kell az illetéket megfizetni. Az Itv. továbbá azt is előírja, hogy amennyiben az adóhatóság a bejelentett értéktől eltér, akkor milyen szempontok figye lembe véte lével állapítja meg a forgalmi értéket [Itv. 70. § (2)–(4) bekezdés]. A forgalmi érték megállapítását egy külön nyilvántartás segíti [lásd az illetékekkel kapcsolatos ügyiratok kezeléséről, valamint az illetékek kiszabásáról, elszámolásáról és könyveléséről szóló 40/2006. (XII. 25.) PM rendeletet]. Lényeges továbbá, hogy amennyiben az adóhatóság az illetékkiszabás során eltér a bejelentett értéktől, akkor pusztán e miatt nem érheti hátrányos jogkövetkezmény a forgalmi érték bejelentésére kötelezett személyt, ha az eltérés kevesebb, mint 50% (Itv. 23/C. §.). Az Itv.-től eltérően a Nért., és a Nért. által módosított Art. alapján a feltételezett forgalmi értékben való viszonylag kis mértékű tévedés is olyan kockázatot jelent, amelynek következményeit a törvény a vagyonadónál egyoldalúan az adóalanyra hárítja. Ez alapvetően arra vezethető vissza, hogy az Art. 26. §-a szerint a vagyonadót nem bejelentésen alapuló adókiszabás, hanem bevallás alapján, önadózással kell megfizetni. Az Art. 26. §-ával összhangban a Nért. 15. §-a kifejezetten arra kötelezi az adóalanyt, hogy az adókötelezettség tárgyát képező lakóingatlanról bevallást tegyen, amelynek keretében a lakóingatlannak az adózás szempontjából releváns forgalmi értékéről, mint az adó alapjáról nyilatkozatot kell tennie. Az Art., illetve a Nért. alapján tehát az adóalany kötelezettsége, hogy az adó alapját, vagyis a lakóingatlan forgalmi értékét pénzben kifejezett, konkrét összegként meghatározza, azt bevallja, s a bevallásában szereplő forgalmi érték alapul vételével az adót kiszámítsa és befizesse. Maga a Nért. nem adja meg, s egy általános érvényű törvény értelemszerűen nem is adhatja meg minden egyes lakóingatlan konkrét forgalmi értékét, vagyis azt az adott lakóingatlan „eladása esetén” „árként általában elérhető” összeget, amely a Nért. szerint az adó alapját képezi. Így az adó alapjául szolgáló forgalmi érték a Nért. alkalmazásában egy pontosan meg nem határozott összeget takar. Az adózó Art. és Nért. szerinti adókötelezettsége akkor válik egyértelművé, ha sikerül az adó alapjául szolgáló forgalmi értéket kellő bizonyossággal, konkrétan megállapítani. A bizonytalanság forrása az, hogy az adó alapjául szolgáló forgalmi érték a Nért. alkalmazásában nem kapcsolódik konkrét jogügylethez, (adó)hatósági megállapításhoz vagy szakértői értékbecsléshez. A Nért. nem állapít meg olyan számítási módszert sem, amellyel az adó alapja az adóalany által meghatározható lenne (pl. az ingatlan egykori vételára, korrigálva a lakásárindex mértékével). Az Art., illetve a Nért. ezért olyan adatszolgáltatásra kötelezi – a lakóingatlannal, illetve annak forgalmi értékével kapcsolatban – az adóalanyt, amelynek pontos ismeretével az adó alanya általában nem rendelkezik. Különösen azért nem, mert amíg az ingatlan értékesítéséről csak feltételesen van szó, addig az ingatlan forgalmi értéke, vagyis a „vagyontárgy eladása esetén (...) árként általában elérhető” érték csak feltételezhető, vagyis bizonytalan. Az adóalany adóbevallásában meg tudja adni az ingatlan adatait, az ingatlan megszerzésére egykor fordított összeg nagyságát, a megszerzés évét, vagy azt az összeget, amelyért az ingatlant eladásra felkínálná. Ezzel szemben az „árként általában elérhető” összegről nem lehet az adóbevallásban feltüntetett más adatok bizonyosságához hasonló pontossággal nyilatkozatot tenni, különösen, ha az ingatlant már régebben vásárolták. Egy lakóingatlan aktuális forgalmi értéke, vagyis a „vagyontárgy eladása esetén (...) árként általában elérhető” pénzösszeg nagysága rendszerint széles – a mindenkori ingatlanpiaci viszonyoktól függő – alkusávban mozog. Egy lakóingatlan árát illetően 10 százalékosnál jóval nagyobb, akár 30–40 százalékos, vagy néha még ennél is nagyobb eltérések sem szokatlanok. (Pl. egy kölcsönügylet kapcsán a hitelintézet a hitel fedezetéül elfogadott ingatlan forgalmi értékét általában alacsony összegben állapítja meg. A hitelintézetek ugyanis számolnak a hiteltörlesztés meghiúsulásának lehetőségével, s ezért biztosítani kívánják azt, hogy a hitel fedezetéül szolgáló vagyontárgyat rövid időn belül pénzzé téve mihamarabb kiegyenlítésre kerüljön a tartozás. A hitel fedezetéül szolgáló ingatlan gyors értékesítése pedig leginkább viszonylag alacsony vételár kikötésével biztosítható. Ilyen esetekben a lakóingatlan eladása esetén árként elérhető pénzösszeg akár 60–70 százaléka is lehet annak, amit ugyanazért a lakóingatlanért más körülmények között, hosszabb idő alatt, meg lehetne szerezni.) Az Alkotmánybíróság vizsgálata során figyelemmel volt arra is, hogy a lakóingatlanok adójának bevallásához felhasználható becsült forgalmi érték közléséről szóló 242/2009. (X. 29.) Korm. rendelet (a továb biak ban: Korm.r.) szerint az állami adóhatóság az adóalany kérelmére – az általa közölt adatok, valamint az adóhatóság forgalmiérték-adatbázisában lévő forgalmi érték-adatok ismeretében – még az adóbevallás előtt közli a lakóingatlan becsült forgalmi értékét. Ettől azonban az adóhatóság utólagos adómegállapítás során – pozitív és negatív irányban is – eltérhet. Így az adóhatóság által közölt érték nem feltétlenül egyezik meg az adóhatóság által utólagos adómegállapítás során, helyszíni szemle alkalmazásával, szükség esetén külső szakértő bevonásával (Art. 126. §) megállapított forgalmi értékkel. A Korm.r. mindazonáltal garantálja azt, hogy amennyiben az adózó az adóhatóság által becsült értéket jelöli meg az adóbevallásában, vagy adóbevallást erre tekintettel nem nyújt be, akkor ezt úgy kell értékelni, hogy az adózó az adott helyzetben a tőle elvárható körültekintéssel járt el, ezért az adóhatóság vele szemben az adóbírság kiszabását, illetve a késedelmi pótlék felszámítását hivatalból mellőzi. E szabályok értelmében tehát nem kell hátrányos adójogi jogkövetkezményektől tartania annak a személynek, aki bevallásában óvatosságból az adóhatóság által közölt értékből indul ki, jóllehet ingatlanának tényleges forgalmi értéke alatta marad a becsült adóhatósági értéknek. Mentesül ugyanakkor az a személy, akinek az ingatlana – az egyedi jellemzőire, kialakítására tekintettel – az adóhatóság által becsült forgalmi értéket jelentős mértékben, az Art. szerinti tíz százalékot meghaladóan meghaladja. Ez utóbbi esetben a jogszabályi környezet lehetővé teszi a becsült értéknél értékesebb ingatlanok adóalanyainak akár jelentős kedvezményezését is. Az Alkotmánybíróság a továb biak ban megjegyzi, hogy a Korm.r. szerint a becsült forgalmi érték elő ze tes megállapítására kizárólag kérelem alapján kerül sor. Az adóalanyok nem kötelesek arra, de nem is várható el minden adóalanytól, hogy a Korm.r. 1. § (2) bekezdése szerint „az állami adóhatóság honlapján elérhető on-line adatlap kitöltésével” elektronikus úton kérelmet nyújtsanak be arra vonatkozóan, hogy az adóhatóság az adóbevallásuk benyújtása előtt elektronikus úton közölje velük lakóingatlanuk becsült forgalmi értékét. Az adóhatóság még abban az esetben is csak becsült értéket tud az adózókkal közölni, amennyiben azok élnek a Korm.r. által felkínált lehetőséggel. A fentiek szerint a becsült érték a Korm.r. értelmében akár egy olyan számított érték is lehet, amely eltér az ingatlan forgalmi értékétől. A Nért. 10. §-a és 2. § 10. pontja alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy – különösen jelentősebb eltérés esetén – az utóbbi, vag …