34/2013. (XI. 22.) AB határozata a büntetőeljárásról szóló 1998. XIX. törvény 207. § (6) bekezdésével kapcsolatos alkotmányos követelmény megállapításáról és alkotmányjogi panaszok elutasításáról

34/2013. (XI. 22.) AB határozata a büntetőeljárásról szóló 1998. XIX. törvény 207. § (6) bekezdésével kapcsolatos alkotmányos követelmény megállapításáról és alkotmányjogi panaszok elutasításáról.

Az Alkotmánybíróság teljes ülése bírói döntés alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló, egyesített alkotmányjogi panaszok alapján – dr. Lévay Miklós, dr. Bragyova András és dr. Kiss László alkotmánybíróknak a határozat 2. pontjára vonatkozó párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András, dr. Kiss László, dr. Lévay Miklós, dr. Pokol Béla és dr. Stumpf István alkotmánybíróknak a határozat 1. pontjára vonatkozó különvéleményével – meghozta a következő 1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alkotmánybíróság jelen határozatának kihirdetését követően indult büntetőeljárásokban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 207. § (6) bekezdése szerint eljáró bíró ugyanezen törvény 21. §

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

I. [1] A indítványozó fogvatartottak alkotmányjogi panaszokat terjesztettek elő az Alkotmánybíróságnál, amelyben a Győri Ítélőtábla Bf.86/2012/86. számú büntetőügyben hozott jogerős ítéletét (a továbbiakban: ítélőtábla ítélete), valamint az annak alapjául szolgáló Pest Megyei Bíróság 7.B.81/2006/2005. számú ítéletét (a továbbiakban: törvényszéki ítélet) kifogásolták. [2] 1. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló bűnügyben a Pestvidéki Nyomozó Ügyészség, valamint a Pest Megyei Főügyészség az indítványozókkal, illetve 38 társukkal szemben a korábban hatályban volt Büntető Törvénykönyvről szóló (a továbbiakban: Btk.) 316. § (1) bekezdésébe ütköző – és figyelemmel a (2) bekezdés c) és d) pontjaira – a (7) bekezdés b) pontja szerint minősülő különösen nagy értékre, üzletszerűen, folytatólagosan elkövetett lopás bűntette, és számos más bűncselekmény miatt emelt vádat, amelyeket a terheltek bűnszervezetben követtek el. A terheltek 2002 tavasza és 2005 ősze között kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények rendszeres elkövetése érdekében alakítottak bűnszervezetet. Az ítéleti tényállás szerint a bűnszervezet tagjai az első időben a Magyar Olaj és Gázipari (a továbbiakban: MOL) Nyrt. Százhalombattán lévő Dunai Finomítójából gázolajat, illetve egyéb kőolajszármazékot eltulajdonító bűnözői csoportokat kényszerítettek úgynevezett védelmi pénz átadására.

A bűnszervezet tagjai ezt követően, 2004 novembere és 2005 áprilisa között pontosan meg nem állapítható, de legkevesebb 300 000 liter gázolajat tulajdonítottak el a MOL Nyrt. kőolaj-finomítójából, amelynek eredményeként a MOL Nyrt.-t több száz millió forint kár érte. A lopási cselekmények megszervezése, illetve a lopási és zsarolási cselekmények végrehajtásának biztosítása érdekében a bűnszervezet tagjai különböző erőszakos, élet-, és testi épség elleni bűncselekményeket, így több emberen elkövetett emberölést, illetve súlyos testi sértéseket követtek el. A bűnszervezet tagjai az olajlopásból származó bevételek egy részét pénzszállító autók és pénzintézetek ellen szervezett fegyveres rablási cselekmények végrehajtásához szükséges támadóeszközök vásárlására fordították.

A bűnszervezet tagjai ennek megfelelően a megyei bíróság által vizsgált időszakban több fegyveres rablás végrehajtását kísérelték meg. Az első fokon eljáró megyei bíróság ilyen bűncselekmények miatt mondta ki a terheltek bűnösségét. [3] A Győri Ítélőtábla a megyei bíróság ítéletével szemben előterjesztett kétirányú ügyészi és védelmi fellebbezések alapján, másodfokon járt el. A védelmi fellebbezések egy része azt kifogásolta, hogy az öttagú tanácsban eljáró megyei bíróság két hivatásos bírája a büntetőeljárás nyomozási és vádelőkészítési szakaszában a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 207. § (6) bekezdése alapján nyomozási bírói feladatot látott el.

Az öttagú tanács egyik bírája a XXIII. rendű, a XXVI. rendű, a XXVII. rendű, és XXIX. rendű terheltekkel szemben elrendelt, míg az öttagú tanács másik bírája a XXIII. rendű, a XXVII. rendű, és a XXIX. rendű terheltekkel szemben elrendelt előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról döntött. A védelmi álláspont szerint a bírói tanács két tagjával szemben a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja alapján kizáró ok állt fenn, ugyanis a büntetőeljárási törvény felhívott szabálya úgy rendelkezik, hogy a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként járt el. A védelmi álláspont így arra a következtetésre jutott, hogy a tanács két tagja az ítélet meghozatalában nem vehetett volna részt. Az ítélőtábla a védelmi fellebbezéseket ebben a részükben is megvizsgálta, és azokat nem találta megalapozottnak. Értelmezése szerint a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában megfogalmazott kizárási szabályt kizárólag a törvényszék elnöke által, a Be. 207. § (1) bekezdése szerint kijelölt nyomozási bíró tekintetében szükséges érvényesíteni. A Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki egyesbíró azonban nem minősül kijelölt nyomozási bírónak, így megőrzi perbírói minőségét és ebből következően az ítélkezésben is részt vehet. Az ítélőtábla ennek alapján azt az álláspontot képviselte, hogy az eljárási törvényben megfogalmazott kizárási szabály megszorító értelmezést nyerhet, és így a szabály alkalmazása kizárólag a nyomozási bíró esetében kíván érvényesülést (erről lásd: az ítélőtábla ítélete indokolásának 52. oldalát). [4] 2. Az indítványozók az ítélőtábla ítéletével szemben az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján alkotmányjogi panasszal fordultak az Alkotmánybírósághoz, amelyekben az ítélőtábla ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezték.

Az alkotmányjogi panaszban előadott érvelés szerint az indítványozókkal szemben folytatott büntetőeljárás nem felelt meg az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerének. A Be. 207. § (6) bekezdésének értelmében a vádirat benyújtását megelőzően az előzetes letartóztatás meghosszabbítására, valamint az ideiglenes kényszergyógykezelés felülvizsgálatára irányuló eljárásokat a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint a törvényszék egyesbírája folytatja le. A törvényszék egyesbírája ugyan nem nyomozási bíró, de a Be. 207. § (6) bekezdése szerinti eljárásában a nyomozási bírókhoz hasonlóan, a büntetőeljárás vádemelést megelőző, vádelőkészítési szakaszában jár el.

Az alkotmányjogi panaszokban kifogásolt bűnügy első fokú ítéletének meghozatalában olyan bírák vettek részt, akik korábban nyomozási bírói jogkörben eljárva több terhelttel szemben foganatosított kényszerintézkedés időtartamának meghosszabbításáról döntöttek. Az indítványozók tartalmukban egyező érvelései szerint a bírák ítélkezési részvétele nemcsak a Be. 21. § (3) bekezdését sérti, hanem az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság alkotmányos követelményének sem felel meg. Ennek indokául az indítványozók azt adták elő, hogy a Be. 21. § (3) bekezdésében előírt kizárási szabály célja a büntető ítélkezés pártatlanságának megőrzése.

Az indítványozók érvelése szerint „[n]yilvánvalóan nem azért nem várható el az ilyen bírótól a pártatlan megítélés, mert a törvényszék elnöke jelöli ki (nyomozási bíró fogalma) hanem amiatt, mert olyan feladatokat telepít a törvény személyéhez, amely miatt a későbbiekben nem tud az előfeltevések hiányát jelentő pártatlanság köntösébe bújva ítélkezni.” Következésképpen a Be. 21. § (3) bekezdésének olyan értelmezése áll összhangban a tisztességes eljárás alkotmányos elvárásával, illetve az Alaptörvény 28. cikkében előírt jogszabály alkalmazási kötelezettséggel, amely szerint minden olyan bíró kizárt az ítélkezésből, aki a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában nyomozási bírói feladatokat látott el. Az indítványozók ebből következően az eljáró bíróság jogértelmezését tartották alaptörvényellenesnek, amely álláspontjuk szerint a panaszolt büntetőügyben a bírói döntést érdemben befolyásolta, ezért a törvényszéki ítélet alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezték. [5] Az ügyben benyújtott alkotmányjogi panaszokkal párhuzamosan, azzal részben azonos okra alapítva, a védelem felülvizsgálati indítványokat is előterjesztett. A felülvizsgálati eljárás eredményeként a Kúria a Bfv.III.953/2012/34. számú, 2013. június 26. napján kelt döntésében az alsóbb fokú bíróságok ítéleteit hatályukban fenntartotta.

A Kúria az ítélőtábla kizárással összefüggésben képviselt jogértelmezését, annak indokaival egyezően hatályában fenntartotta megerősítve, hogy a kényszerintézkedés egy éven túli meghosszabbításáról rendelkező törvényszéki egyesbíró azért nem tekinthető a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja szerint kizártnak a büntetőügy későbbi elintéséből, mert nem a törvényszék elnöke által kijelölt nyomozási bíró. A Kúria évelése szerint „[…] a kényszerintézkedés egy éven túli meghosszabbítása során az erről rendelkező törvényszéki egyesbíró nem nyomozási bíró, tehát az ügy későbbi elintézéséből a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja alapján nem kizárt.” (Erről lásd: Kúria Bfv.III.953/2012/34. számú ítéletének 24–27. oldalait.) II. [6] Az alkotmányjogi panasz elbírálása során irányadó jogszabályi rendelkezések [7] 1. Az Alaptörvény alkotmányjogi panasz megítéléséhez szükséges rendelkezései: „Q) cikk (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.

III. [9] Az Alkotmánybíróság az Abtv. 56. § (1) bekezdésében foglaltak alapján mindenekelőtt abban a kérdésben döntött, hogy az ítélőtábla ítéletével szemben benyújtott alkotmányjogi panaszok befogadhatóak-e, vagyis megfelelnek-e az Abtv. alkotmányjogi panasz befogadhatóságára vonatkozó feltételrendszerének. [10] 1. A befogadhatóság formai természetű feltételeit vizsgálva az Alkotmánybíróság az alábbi következtetésekre jutott: [11] 1.1. Az indítványozók teljesítették a befogadhatóság vizsgálatakor hatályban volt Abtv. 51. § (2) bekezdésében meghatározott feltételeket, mert képviseletükben a Budapesti Ügyvédi Kamara által nyilvántartott ügyvédek nyújtották be az alkotmányjogi panaszokat, és az indítványozók csatolták a szabályos ügyvédi meghatalmazásokat is. [12] 1.2. A Győri Ítélőtábla az alkotmányjogi panaszokban kifogásolt ítéletének kiadmányait a Be. 367. §

A IV/3387/2012. és a IV/304/2013. ügyszámokon nyilvántartásba vett alkotmányjogi panaszok esetében az ítélőtáblai határozat átvételének időpontja nem volt megállapítható. Figyelemmel azonban arra, hogy az Abtv.

30. §

Az alkotmányjogi panaszok határozott kérelmet tartalmaznak, mert a panaszosok a bűnügyben hozott ítélőtáblai döntés alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozzák. [15] 2. Az Abtv. 56. § (2) bekezdése alapján a befogadhatóságról dönteni jogosult tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen az Abtv.

A befogadhatóság tartalmi természetű feltételeit vizsgálva az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg. [16] 2.1. Az indítványozók az Abtv. 27. §-a, és az Abtv. 51. § (1) bekezdése szerinti jogosultnak tekinthetők, és figyelemmel arra, hogy a jelen alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló bűnügyben az indítványozók valamennyien terheltként szerepelnek, így az egyedi ügyben való érintettségük kétség nélkül megállapítható. [17] 2.2. Az Abtv. 27. §-a szerint alkotmányjogi panasz az ügy érdemében hozott bírósági döntéssel, vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntéssel szemben terjeszthető elő, feltéve, hogy az indítványozó jogorvoslati lehetőségeit kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Jelen ügyben az indítványozók az alkotmányjogi panaszokat a fellebbezési lehetőségük kimerítését követően, a Győri Ítélőtábla másodfokú, jogerős döntésével szemben nyújtották be. Így az alkotmányjogi panaszok megfelelnek az Abtv. 27. §-ában foglalt követelménynek is. [18] 2.3. Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. A két befogadhatósági követelmény alternatív jellegű, így az Alkotmánybíróság külön-külön vizsgálta a feltételek kimerülését. [19] Az alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló büntetőügyben előadott bírói jogértelmezés az egységes bírói gyakorlatba illeszkedik, amely szerint a büntetőeljárási törvény kizárási szabályaiból önmagában nem következik, hogy a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában eljárt törvényszéki egyesbíró az ítélkezésben ne vehetne részt. Az indítványozók okfejtése értelmében azonban nemcsak a büntetőeljárási törvényből, hanem egyúttal az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság követelményéből fakad azon alkotmányos elvárás, hogy a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában a nyomozási bírói feladatokat ellátó bíró ne ítélkezhessen.

Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak az indítványok alapján abban a kérdésben szükséges állást foglalnia, hogy a pártatlan ítélkezés alkotmányos védelmének körébe tartozik-e a nyomozás során eljárt bíró ítélkezésből történő kizárása, vagyis a büntetőügyben kifejtett bírói jogértelmezés összhangban áll-e az Alaptörvény XXVIII. cikk

Még ugyanezen a napon az előadó alkotmánybíró az Abtv. 58. § (2) bekezdése, valamint az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 34. § (1) bekezdése alapján a kifogásolt bírói döntés, valamint az alkotmányos kifogás azonosságára tekintettel elrendelte a IV/3387/2012. számú, valamint a IV/304/2013. számú ügyeknek a IV/3376/2012. számú ügyhöz történő egyesítését. [22] Az alkotmányjogi panaszokkal párhuzamosan benyújtott és részben azonos okra alapított felülvizsgálati indítványok miatt az Alkotmánybíróság eljárása az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 46. § (2) bekezdés

IV. [23] Az indítványozók a pártatlan bírói eljáráshoz fűződő alkotmányos jog sérelmére hivatkoztak. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság, figyelemmel az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésére, valamint az Alaptörvény Q) cikk (2) és

Az Alkotmánybíróság ezek után a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) döntésein és más külföldi jogállami példák vizsgálatán keresztül mutatja be, hogy a pártatlanság alaptörvényi követelménye és a nyomozási bíró ítélkezésből történő kizárása között milyen alkotmányjogi összefüggések állapíthatók meg (Indokolás [46]–[54]). [24] 1. Az indítványozók a pártatlan bírósági eljáráshoz fűződő jog Alaptörvényt sértő korlátozásának tartják, hogy a büntetőeljárás nyomozási szakaszában az előzetes letartóztatás meghosszabbításának megalapozottságát a Be.

207. §(6) bekezdése alapján elbíráló Pest Megyei Bíróság bírái a vádemelést követően a bűnügyben ítélkező öttagú

tanács tagjai voltak. Az indítványozók álláspontja értelmében a törvényszék a Be. 207. § (6) bekezdése alapján eljáró bírája olyan feladatokat lát el a bűnügyi nyomozásokban, amely képtelenné teszi arra, hogy a büntetőbírósági eljárásban később előfeltevésektől és elfogultságtól mentesen, azaz pártatlanul ítélkezzék. Az indítványozó következtetése szerint ilyen okból az első fokú bíróság eljárása nem felelt meg az Alaptörvény XXVIII. cikk

6. Cikk(1)  bekezdése, az  Emberi Jogok Amerikai Egyezményének 8. Cikk (1)  bekezdése, valamint az  Emberek

és Népek Jogainak Afrikai Kartája a 7. Cikk a), b) és d) pontjai is hasonlóan szabályozzák a független és pártatlan bírósági eljáráshoz fűződő jogot. Ebből fakad, hogy a törvény által felállított bíróság függetlensége és pártatlansága egy olyan általánosan elismert jogelv, amely a legalapvetőbb emberi jogok közé számít. Ezt támogatja a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Büntető Törvényszéknek e szabály értelmezése során előadott véleménye is, amely szerint a vádlott azon alapvető joga, hogy ügyét egy független és pártatlan bíróság bírálja el a tisztességes eljárás szerves részét alkotó, általános elismert jog (ICTY, Anto Furundžija ügy, 95–17/1–A99, § 43.). Mindemellett a törvény által felállított független és pártatlan bíróság elve kétségkívül egy olyan általános jogelv is, amely megjelenik valamennyi művelt nemzet alkotmányában, és egyúttal áthatja jogrendjük egészét (hasonlóan lásd:

Nemzetközi Bíróság, A Maine-öböl tengeri határ ügye, 1984. október 12., Rec., 1984., 246. oldalát). Éppen ezért a törvény által felállított független és pártatlan bíróság elve a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. Cikk 1. c) pontja értelmében része a nemzetközi jog általános szabályainak is, hiszen a nemzetközi jog saját erejét többek között a művelt nemzetek által elismert jogelvekből nyeri. Az Alaptörvény Q) cikkének (2) és (3) bekezdéseiben foglalt alkotmányos szabályok szerint Magyarország arra vállal kötelezettséget, hogy elfogadja a nemzetközi jog általános szabályait, és biztosítja a nemzetközi jog és a belső jog összhangját. Az Alaptörvény e rendelkezései Magyarországot azoknak az államoknak a közösségébe sorolja, amelyek az általános nemzetközi jogot magukra nézve kötelezőnek ismerik el, és ugyanazokat a nemzetközi szabályokat követik [hasonlóan lásd: Állandó Nemzetközi Bíróság, A Lotus-ügy (Franciaország kontra Törökország), 1927. szeptember 7. Série A no10.]. Magyarország részvétele az államok közösségében, az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdéseiben foglalt rendelkezésekre figyelemmel, azt a kötelezettséget hárítja az Alkotmánybíróságra, hogy a hazai jogszabályoknak a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaival, illetve a nemzetközi jog más forrásai esetén a jogszabályban kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségekkel összhangban álló értelmezését fogadja el és érvényesítse mindaddig, amíg ez az értelmezés az Alaptörvény értékrendszerével is összeegyeztethető. Az Alkotmánybíróság ilyen megfontolásokból kiindulva vizsgálta a jogelv nemzetközi jogban, illetve annak jogvédelmi mechanizmusaiban fellelhető értelmét, keresve azt is, hogy a nemzetközi jogban megjelenő felfogás az alkotmányjog panaszokban felvetett konkrét kérdés megválaszolásához milyen mércét nyújthat. [26] 1.2. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a tisztességes bírói eljárásokhoz tartozó függetlenség és pártatlanság két különböző, önálló követelmény, amelyek ugyanakkor az egyes bírósági eljárásokban kizárólag egymásra tekintettel nyerhetnek értelmet a következők szerint. A bírói hatalom önállósága és függetlensége az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésében deklarált államhatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvén nyugszik, amely szerint a demokratikus jogállamok egyik lényegi ismérve, hogy a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom egymástól elválasztva működik. Az Alaptörvény 25. cikk (1) és (2) bekezdései értelmében a bíróság igazságszolgáltatási tevékenységet lát el, amelynek során a bírói hatalom a vitássá tett, avagy megsértett jogokról kötelező erővel,

vagyis a véglegesség igényével hoz döntést. A bírói hatalom függetlensége olyan alkotmányos érték, amelynek érvényesülését egyfelől az intézményi-szervezeti, pénzügyi és döntéshozatali autonómia, másfelől pedig az egyes bírák függetlensége tekintetében megfogalmazott szabályoknak szükséges biztosítaniuk. Az Alaptörvény 26. cikk

A függetlenség követelményéhez képest a pártatlanság az ügyben eljáró bíróval szemben egyfelől azt az elvárást fogalmazza meg, hogy a megítélendő ügy tekintetében ne rendelkezzék előítéletekkel, másfelől pedig az ügyben szereplő egyik fél javára, avagy hátrányára se legyen elfogult [erről lásd: ENSZ Emberi Jogi Bizottságának (a továbbiakban: Emberi Jogi Bizottság) 387/1989. számú, Arvo O. Karttunen kontra Finnország ügyben hozott döntésének 7.2. pontját]. [27] Ezzel az értelmezéssel vannak összhangban a nemzetközi jogi irodalmat meghatározó Kanada Legfelső Bíróságának döntései, amelyek szoros kapcsolatuk ellenére a függetlenséget és pártatlanságot két különálló követelményként kezelik. A pártatlanság egy adott ügyben a bírónak az üggyel és a felekkel kapcsolatos magatartását jelenti. A függetlenség fogalma ezzel szemben a bíró jogállásában, és a bíróság külső kapcsolataiban értelmezhetők, amelyek objektív feltételeken és garanciákon nyugodnak. [Valente v. The Queen (1985) S.C.R. 673, 1985–12–19.; elérhető: http://scc.lexum.org/decisia-scc-csc/scc-csc/scc-csc/en/item/108/index.do., 2013. június 20. napi állapot szerint.] A bírói pártatlanság érvényesítése alapvető jelentőségű abból a szempontból, hogy a társadalom ténylegesen függetlennek láthassa a bíróság működését: a bíróság függetlensége pedig sarokköve, nélkülözhetetlen előfeltétele a bírói pártatlanságnak [R. kontra Lippé (1991) 2 S.C.R. 114, 1990–12–05.]. Hasonló érvelést adott elő a Ruandával foglalkozó Nemzetközi Büntető Törvényszék is, amikor kifejtette, hogy míg a bíróság függetlensége a külső nyomásgyakorlástól és befolyástól való szabadságot jelenti, addig a pártatlanságot az ügyben jelen lévő érdekek szabályai jellemzik (ICTR, Prosecutor kontra Joseph Kanyabashi ügy, 96–15–A, 1999. június 3., § 35.). [28] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a független és pártatlan bírósághoz való jog a tisztességes eljárás követelményrendszerének olyan lényeges elemei, amelyek érvényesülése nélkülözhetetlen a többi alkotmányos alapjog védelméhez. E követelmények nyújthatnak ugyanis garanciát arra, hogy a felek egyéni jogairól egy valóban semleges fórum hoz döntést. Másfelől a független és pártatlan bíróság a jogállamok működésének egyik legfontosabb alapelve. A demokratikus jogállamokban ugyanis nélkülözhetetlen, hogy a bíróság döntései a kötelező erő, és a véglegesség igényével léphessenek fel. A bíróság pedig kizárólag akkor felelhet meg ezeknek a várakozásoknak, ha eljárásait függetlenül és pártatlanul, a tisztességes eljárás alkotmányos

követelményrendszerével összhangban folytatja {erről lásd: 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [24]}. Független és pártatlan bíráskodás hiányában az egyéni jogok érvényesítése szenved csorbát. Mindebből követezik, hogy a tisztességes eljárás követelményrendszerének szerves részét alkotó függetlenség és pártatlanság a demokratikus jogállamokban feltétlen érvényesülést kívánó alkotmányos igényként jelentkeznek. [29] Az Alkotmánybíróság e felfogását támogatja az Egyezségokmány ellenőrző mechanizmusában szerepet játszó Emberi Jogi Bizottság releváns értelmezése is. Magyarország részes állama az Egyezségokmánynak, amelynek 14. és 15. Cikkei tartalmazzák a tisztességes eljárásra vonatkozó rendelkezéseket. Az Egyezségokmány

14. Cikk(1)  bekezdése formál jogot a  független és pártatlan bírósági tárgyalásra. Az  Emberi Jogi Bizottság

az Egyezségokmány 14. Cikk (1) bekezdésének egyezménybeli követelményéhez fűzött érvelése szerint a független és pártatlan bírói eljárás igénybevételéhez való jog olyan abszolút jog, amely minden körülmények között érvényesítendő, és amely alól nem lehet kivételt engedni (erről lásd: 263/1978. számú, M. Gonzalez del Rio kontra Peru ügyben hozott döntésének 5.2. pontját). [30] 2.1. A pártatlan bírói eljáráshoz fűződő alkotmányos alapjog az adott ügyben eljáró bírótól az eljárásban szereplő fél, vagy az eljárás alá vont személy, illetve az ügy iránti elfogulatlanságot és előítéletek hiányát kívánja meg.

A pártatlanság követelményének tényleges érvényesülését többek között az eljárási törvényekben megfogalmazott kizárási szabályok garantálják. Ennek megfelelően a büntetőügyekben a Be. 21–22. §§ tartalmazzák azokat az okokat, amelyek megállapítása esetén a bíró nem járhat el vagy a további eljárásban nem vehet részt.

A jogirodalom a kizárási feltételeket abszolút és relatív okok csoportjaiba sorolja annak megfelelően, hogy a kizárást egy másik funkció ellátása, jogkör gyakorlása [Be. 21. § (1) bekezdés a)–d) pontjai, a Be. 21. § (3) és (4) bekezdései és a Be. 22. §], avagy olyan előítélet alapozza meg, amely gátolja az ügy elfogulatlan megítélését [Be. 21. § (1) bekezdés

Az Alkotmánybíróság e kérdés eldöntéséhez a pártatlan bírósági eljáráshoz fűződő jog pontos mércéjét határozta meg. [31] 2.2. Magyarország alávetette magát az európai közrend és az emberi jogok védelme érdekében életre hívott EJEB joghatóságának, továbbá részes állama az Egyezségokmánynak így az Alkotmánybíróság a következőkben felvázolja, hogy a Bíróság, illetve az Emberi Jogi Bizottság saját joggyakorlatában pontosan milyen értelmet ad a pártatlanság követelményének. [32] 2.2.1. Az Egyezmény 6. Cikk (1) bekezdése mindenkinek jogot biztosít arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott vádak megalapozottságát illetően.

Az EJEB felfogása szerint a pártatlanság követelménye a tisztességes eljárás fogalmának meghatározó elemeként előkelő helyet foglal el az EJEB esetjogában. A demokratikus társadalmakban ugyanis a pártatlanság a bíróságok működésébe vetett közbizalom megteremtésében és erősítésében nélkülözhetetlen szerepet játszik [erről lásd: EJEB, Sramek kontra Ausztria, (8790/79), 1984. október 22., 42. bekezdését; legutóbb megerősítve: EJEB, Henryk Urban és Ryszard Urban kontra Lengyelország, (23614/08), 2010. november 30.; 45. bekezdését].

Az EJEB a pártatlanság követelményének alapjait elvi jelentőséggel a Piersack kontra Belgium ügyben munkálta ki. A pártatlanság általános értelemben az előítélet, illetve az elfogultság hiányát jelenti, és erről a hiányról többféleképpen lehet meggyőződni. Az EJEB a pártatlanság szubjektív és objektív tesztje között különböztet.

A pártatlanság szubjektív olvasatában a bíró adott ügyben tanúsított magatartásával és hozzáállásával szembeni elvárásként jelentkezik, míg ezzel szemben az objektív teszt arra enged következtetést levonni, hogy a bíró, illetve az eljárásjogi szabályozás elégséges garanciát nyújt-e minden olyan helyzet kiküszöbölésére, amely a pártatlanság tekintetében jogos kételyeket ébreszthet [EJEB, Piersack kontra Belgium (8692/79), 1982. október 1., 30. bekezdés].

A szubjektív teszt során az EJEB a bírónak az adott ügyben tapasztalható személyes elfogultságát és előre kialakított meggyőződését vizsgálja. [EJEB, Piersack kontra Belgium, (8692/79), 1982. október 1., 30. bekezdés, EJEB, Hauschlidt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24., 46. bekezdés; EJEB, Castillo Algar kontra Spanyolország, (79/1997/1074), 1998. október 28., 43. bekezdés, legutóbb megerősítve: EJEB, Romenskiy kontra Oroszország, (22875/02), 2013. június 13., 26. bekezdés.] A Bíróság ezen elv kialakításának kezdetén egy vélelmet formált, amely szerint az ügy bírájának szubjektív értelemben vett pártatlansága vélelmet élvez mindaddig, amíg ennek ellenkezője bizonyítást nem nyer [EJEB, Le Compte, Van Leuven és De Meyere kontra Belgium, (6878/75), (7238/75), 1981. június 23., 58. bekezdés]. E vélelem megdöntését és a bíró személyes elfogultságát számos esetben azonban igen nehéz igazolni.

Ugyanakkor a pártatlanság objektív tesztjének alkalmazása a pártatlanságot megkérdőjelező helyzetek kizárásán keresztül már elégséges garanciát nyújt a követelmény kellő érvényesüléséért (EJEB, Pullar kontra Egyesült Királyság, 1996. május 20., 32. bekezdés). Az EJEB már egy korai döntésében megfogalmazta, hogy a bírói pártatlanság tekintetében még a külső látszat is jelentős szerephez jut, ugyanis annak elvesztése a bíróságok működésébe és döntéseibe vetett közbizalom megrendülésének kockázatát hordozza [EJEB, Delcourt kontra Belgium, (2689/65), 1970. január 17., 31. bekezdés]. Ennek megfelelően azokban az ügyekben, amelyekben kétség támad a bíró pártatlansága tekintetében, az eljárás alá vont személy kételye fontos ugyan, de a döntő jelentőségű körülmény mégis az, hogy ez a kétely objektív szempontokkal igazolható-e, vagyis a bíró pártatlanságának látszata válik-e kétségessé [erről lásd: EJEB, Piersack kontra Belgium, (8692/79), 1982. október 1., 31. bekezdését; EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 26. bekezdését; amelyet legutóbb megerősített: EJEB, Marguš kontra Horvátország, (4455/10), 2012. november 13., 45. bekezdése.]. [33] Az EJEB ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a pártatlanság szubjektív és objektív feltételrendszerei egymástól nem szigetelhetők el teljesen: ha ugyanis a bíró magatartása, vagy hozzáállása a pártatlanságát érintő kételyeket kelt a külső szemlélő szemében, akkor az a személyes meggyőződésére is nyilvánvalóan kihat {erről lásd: EJEB, Kyprianou kontra Cyprus, [GC] (73797/01), 2005. december 15., 119. bekezdését; EJEB, Buscemi kontra Olaszország, (29569/95), 1999. szeptember 16., 68. bekezdését}. Az EJEB két olyan nagy esetcsoportot különített el, amelyekben a bírói eljárás pártatlanságát kétely övezi. Az első esetcsoport az EJEB olvasatában kizárólag funkcionális természetű, amelyben a bíró ügyben tanúsított magatartása nem feltétlenül kérdőjelezhető meg. Ide tartozik, ha ugyanazon személy többféle, különböző természetű funkciót lát el ugyanabban a bírói eljárásban, vagy alá-fölérendeltségi, illetve más intézményi kapcsolatban áll ugyanazon eljárásban részt vevő más személlyel. Ezek a helyzetek az eljáró bíróság pártatlansága tekintetében objektív igazolható kételyeket hordoznak magukban. A második esetcsoport kizárólag személyes természetű, amely a bíró adott ügyben tanúsított magatartásával összefüggésben tapasztalható {erről lásd bővebben: EJEB, Kyprianou kontra Cyprus, [GC] (73797/01), 2005. december 15., 121. bekezdését}.

[34] 2.2.2. Az EJEB felfogásával csak részben áll összhangban az Emberi Jogi Bizottságnak az Egyezségokmány 14. Cikk

7.9. pont) esetei. Az Emberi Jogi Bizottság értelmezése szerint a tisztességes eljáráshoz tartozó fogalmak együttesen is sérülhetnek, így a pártatlan bírói eljárás biztosításának hiánya egyben a tisztességes bírói út igénybevételének lehetőségét is kizárja (Wright kontra Jamaika, 349/1989.; 1992. július 27.; 8.2. pont). [35] 2.3. Az Alkotmánybíróság jelen ügy vizsgálatával összefüggésben megállapította, hogy az EJEB gyakorlata részletes iránymutatást nyújt az ügyben eljáró bíró többes szerepvállalásának és a pártatlanság elvének kapcsolatáról, illetve arról a mércéről, amely alapján ez a szerepvállalás megítélhető. A többes szerepvállalás tekintetében az EJEB különbséget tesz a bírósági eljárást előkészítő szakaszban történő részvétel, mint például a bűnügyi nyomozásokban történő döntéshozatal, illetve a bírósági eljáráson belüli többes részvétel között, mint például a tárgyalás mellőzése alapján hozott döntést követő tárgyaláson, avagy a fellebbviteli fórum eljárásában történő ismételt ítélkezés. Az EJEB az első esetkör tekintetében hozott döntései során több alkalommal megerősítette, hogy önmagában az a tény, hogy a tárgyaló bíró részt vett a bíróság tárgyalást megelőző vádelőkészítő szakaszában, még nem igazolja, hogy pártatlanságát kétely övezi. Az ítélkező bíró pártatlanságát a részvételének intenzitása, illetve a vádelőkészítésben biztosított döntési jogköre határozza meg. A pártatlanság megítéléséhez szükséges mérce kialakításakor többek között annak vizsgálata szükséges, hogy a vádelőkészítési szakaszban az ítélkező bíró rendelkezhet-e az eljárásról, jogkörének gyakorlását milyen korlátok határozzák meg, döntései során szükséges-e az ügy bizonyítékait értékelnie, illetve szükséges-e állást foglalnia a terhelt bűncselekményben való részvételéről, vagy e részvétel mértékéről. [EJEB, Piersack kontra Belgium, (8692/79), 1982. október 1., 31. bekezdés, EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 26–27. bekezdések; EJEB, Hauschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24., 49–50. bekezdések, Fey kontra Ausztria, (14396/88), 1993. február 24., 30. bekezdés, EJEB, Padovani kontra Olaszország, (13396/87), 1993. február 26., 28. bekezdés, EJEB, Nortier kontra Hollandia, (13924/88), 1993. augusztus 24., 33. bekezdés; Bulut kontra Ausztria, (17358/90), 1996. február 22., 34. bekezdés.] E mérce meghatározásakor az is döntő jelentőségű körülmény, hogy a vádelőkészítés során eljáró bíró hozzáférhet-e olyan adatokhoz, amelyek előzetes vélemény formálására alkalmasak ugyan, de amelyeket a tárgyalás során bizonyítékként mégsem

használnak fel [EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 1984. október 26., 27–29. bekezdések]. [36] 3. Az EJEB több ügyben részletesen vizsgálta annak az ítélkező bírónak a pártatlanságát, aki az eljárás vádelőkészítési szakaszában a terhelt előzetes fogvatartásáról hoz döntést. Az EJEB ezekben a döntéseiben is megerősítette, hogy önmagában az ítélkező bírónak a tárgyalás előkészítő eljárásban történő részvétele még akkor sem jár a pártatlanság elvesztésének veszélyével, ha a bíró jogköre a terhelt személyi szabadságáról történő döntést is magában foglalja. Ennek okát az EJEB abban látta, hogy a vádelőkészítés során az előzetes fogvatartásról rendelkező döntés nem egyenértékű a büntetőjogi felelősség kétséget kizáró megállapításával [lásd: EJEB, Hauschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24.; 50. bekezdését; illetve EJEB, Jasiński kontra Lengyelország, (30865/96), 2005. december 20.; 55–56. bekezdéseit]. Kizárólag a bíró jogkörét érintő valamely különleges körülmény igazolhatja a pártatlanság elvesztésének veszélyét. Így, ha a büntetőeljárási szabályok azt kívánják meg, hogy az előzetes fogvatartás kérdésében döntést hozó bíró elsőként arról foglaljon állást, hogy a terhelt valóban megalapozottan gyanúsítható-e a terhére rótt bűncselekmény elkövetésével. A megalapozott gyanú fennállásának kérdésében történő állásfoglalás feltételezi azt a bírói meggyőződést, amely szerint „nagy a valószínűsége” annak, hogy a bűncselekményt a terhelt követte el, illetve olyan bizonyítékok állnak rendelkezésre, amelyekből bűncselekmény elkövetése következik. A „megalapozott gyanú” vizsgálata éppen ezért, csakúgy, mint a bűnösség kérdésében történő bírói álláspont kialakítása, a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése nélkül nem teljesíthető.

Figyelemmel arra, hogy e két kérdésben kialakított bírói álláspont között vékony határvonal húzódik, így az EJEB következtetése szerint a megalapozott gyanú kérdésében állást foglaló bíró ítélkezési részvételét már a pártatlanság kételye övezi. [lásd: EJEB, Hauschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24.; 50–52. bekezdéseket, amelyet megerősített: EJEB, Perote Pellon kontra Spanyolország, (45238/99), 2002. július 25., 2002. október 25.; 48. és 50–51. bekezdések]. Az EJEB ezzel párhuzamosan a Sainte-Marie kontra Franciaország ügyben azt állapította meg, hogy a francia vádtanács bírái egyáltalán nem foglalnak állást a bizonyítékok értékelését igénylő kérdésben, amikor a terhelt szabadlábra helyezés iránti kérelmét elutasító döntést vizsgálják felül. Ennek megfelelően a vádtanács bíráinak a bűnügy fellebbviteli szakaszában történő részvétele nem veszélyezteti a bíróság pártatlanságának elvesztését [EJEB, Sainte-Marie kontra Franciaország, (12981/87), 1992. december 16., 30–32. bekezdések]. [37] Ezt az érvelési rendszert támogatja, illetve az ebben kimunkált mércét erősíti az Emberi Jogi Bizottság álláspontja is. Olvasatában ugyanis az a kérdés döntő jelentőségű, hogy az ítélkező bíró az előkészítő eljárásban biztosított jogköreinek gyakorlása alapján az ügyről kialakíthat-e egy olyan előzetes véleményt, amely később a tárgyalás során befolyásolja az ügy megítélését (Juan Larranaga kontra Fülöp-szigetek, 1421/2005.; 2006. szeptember 14.; 7.9. pont.). [38] A kényszerintézkedések foganatosítását és felülvizsgálatát, valamint a pártatlanság elvének egyes összefüggéseit az EJEB a De Cubber kontra Belgium ügyben vizsgálta. Értékelése szerint amennyiben az ítélkező bíró vizsgálja felül a kényszerintézkedések foganatosítását elrendelő bíró döntésének jogszerűségét, vagy megalapozottságát, úgy a két döntés egyazon bíró által történő elbírálása jogos kételyeket ébreszt a pártatlanság tekintetében [EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 1984. október 26., 27. bekezdés]. Ezzel az érveléssel van összhangban az egyesült államokbeli Tenessee állam legfelső bíróságának azon döntése, amely szerint a letartóztatási parancsot kibocsátó bíró az esküdtszéki tárgyalás vezetéséből ki van zárva. A döntés indokai értelmében a bíró egy mérlegelési jogkörbe tartozó döntést hoz, amikor aláírja a letartóztatási parancsot: az a kérdés igényel állásfoglalást, hogy megalapozottan helyezik-e vád alá a terheltet. Anélkül, hogy a konkrét bíró pártatlansága megkérdőjeleződnék, a tények, illetve azok értékelésének előzetes ismerete a büntetőbírót képes befolyásolni a mérlegelési jogkörében

hozott döntésének felülvizsgálatában. A döntésben ismételt megerősítést nyert, hogy az eljárás garanciáit övező kételyeket az alkotmányos büntetőeljárásban a terhelt alapjogai érvényesülésének javára szükséges eldönteni [erről lásd: Hamilton v. State, 218 Tenn. 317, 403 S.W.2d 302 (1966)].

V. [39] 1. Az indítványozók többek között azért jelentettek be fellebbezést a Pest Megyei Bíróság elsőfokú ítéletével szemben, mert álláspontjuk szerint a megyei bíróság öttagú tanácsának azon bírái, akik az ítélkezést megelőző nyomozás során a Be. 207. § (6) bekezdése szerint jártak el, nem vehettek volna részt az ügy elbírálásában. Érvelésük szerint a terheltek előzetes letartóztatásának határidejét egy éven túl felülvizsgáló bíró tekintetében is szükséges érvényesíteni a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt kizárási szabályt, amelynek értelmében a bíróság további eljárásában nem vehet részt, aki az ügyben korábban nyomozási bíróként járt el. Az indítványozók fellebbezésben előadott álláspontja szerint az ezzel ellentétes bírósági jogértelmezés sérti a büntetőeljárási törvény szabályait, illetve az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság elvét. [40] A fellebbezések e részei tekintetében az ítélőtábla döntésének indokolásában arra mutatott rá, hogy „a nyomozási bíró kizárására vonatkozó eljárási szabály ilyen kiterjesztő értelmezése a hatályos joganyagból, és a kialakult joggyakorlatból nem következik. A nyomozási bíróhoz kapcsolódó szabály az erre kijelölt bírákra, a vádemelés előtti szakaszban elvégzett eljárás-jogi cselekményeik esetére vonatkozik. Az egy éven túli fellebbviteli bíróság egyesbírói, és másodfokú eljárásában részt nem vevő bírákra nem. A hivatkozott jogeseti döntés sem tehet különbséget ebből a szempontból a két eljárási mód között, hiszen könnyű belátni, hogy a védelem érvelése egyébként mindkét perjogi helyzetre igaz kell hogy legyen, vagy egyikre sem. Tehát a nyomozati szakban eljárt perbíróság tagjaira a kijelölt nyomozási bíróra vonatkozó speciális kizárási szabályt az ítélőtábla nem alkalmazta” (erről lásd: az ítélőtábla ítéleti indokolásának 52. oldalát). [41] Az Alkotmánybíróság vizsgálódása során észlelte azt is, hogy a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt kizárási szabályt az alkotmányjogi panasszal érintett egyedi büntetőügyben hozott bírói döntésekkel egyezően értelmezi az egységesen követett bírói gyakorlat is. E bírói gyakorlatot a Kúria 1/2013. számú büntető elvi határozata orientálja, amely azt az álláspontot fogadta el, hogy „[a] Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja […] nem azt tekinti kizárási oknak, ha a bíró olyan tárgyban határozott, ami (bizonyos körben) a nyomozási bíró hatáskörébe is tartozhat, hanem azt, ha a bíró az ügyben nyomozási bíróként – tehát a megyei bíróság (törvényszék) elnöke által a Be.

Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság értékelése szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert pártatlanság követelménye azt kívánja meg, hogy az előzetes letartóztatás meghosszabbításának kérdésében a hatályos jogszabályok szerinti döntést hozó bíró az ítélkezésben már ne vehessen részt. A következőkben bemutatott indokok alapján e kizárási követelmény érvényesítésének hiánya nem áll teljes összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárásban rejlő pártatlan bírósági tárgyaláshoz fűződő jog követelményével. [43] 2.1. Az Alkotmánybíróság a kérdés vizsgálatakor a büntetőeljárás funkciójából, a nyomozási bíró eljárási szerepköréből, illetve Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki bíró jogkörének tartalmából indult ki. A büntetőeljárás a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendje, a büntető anyagi jog kizárólagos alkalmazásának kerete: azoknak a garanciális elveknek és eljárási cselekményeknek a sorozata, amelyek megtartása mellett a bíróság arról dönt, hogy történt-e bűncselekmény, és ha igen, akkor azt a terhelt követte-e el {erről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [28]}. Az állam egyik fontos közjogi kötelezettsége, hogy érvényt szerezzen a büntetőjogi igénynek, amelyet az alkotmányos rend fenntartása, illetve a polgárok személyének és jogainak védelme követel meg a bűnös cselekménnyel szemben. Ugyanakkor az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésben rejlő jogállami garancia, és egyúttal az Alaptörvény IV. cikk, illetve az Alaptörvény XXVIII. cikk rendszerének oltalmi körébe tartozik, hogy a büntetőjogi igény érvényesítése, illetve a bűnösség megállapítása kizárólag a büntetőeljárás keretei között, a büntetőeljárásban biztosított alapvető garanciák megtartásával történjék. Ilyen alapvető, alkotmányos garancia többek között a tisztességes eljárásból fakadó követelményrendszer, az önvádra kötelezés tilalmának elvéből fakadó jogosítványok, a védelemhez fűződő jog és az ártatlanság vélelme.

Az alkotmányos védelem egyidejű oltalmát elvező eljárásjogi garanciák érvényesítése a jogállami működés feltétlen követelménye. Éppen ebből következik, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás során a büntetőeljárási garanciák nem kerülhetők meg, és a legtöbb esetben nem is korlátozhatóak. A büntetőeljárás valamennyi garanciális, és egyéb szabálya egyetlen célt szolgálhat: egy múltban elkövetett cselekmény minél megalapozottabb feltárását.

Míg az állami büntetőhatalmat érvényesítő hatóságok rendelkezésére álló jogkorlátozó eszközök alkalmazásának lehetősége a bűnügyi eljárások időszerű, hatékony és elsőbbséget élvező teljesítését segítik, addig a terheltet, valamint a védőjét megillető alkotmányos garanciák és ellensúlyok egyebek között a tévedés esélyét igyekeznek minimálisra csökkenteni. A büntetőeljárás sikerének mércéjét elsősorban nem a bűnösség kimondása jelenti, hanem az, ha az eljárás a lehető legrövidebb időn belül volt képes a feljelentésben megjelölt tények valósághű rekonstruálására. [44] A büntetőjogi felelősség megállapításának folyamata során a bizonyítás eredményének függvényében a terhelt cselekményért viselt felelősségének valószínűsége növekedhet. Ennek megfelelően a büntetőeljárás egyes, jól körülhatárolható fázisaihoz kapcsolódóan e valószínűség a bűncselekmény elkövetésének egyszerű gyanújától [Be. 6. § (2) bekezdés, illetve Be. 170. § (2) bekezdés] a konkrét személyt terhelő megalapozott gyanún [Be. 179. §

A bűnügyi igazságszolgáltatás szereplőinek tévedése így helyrehozhatatlan károkkal járhat. Éppen ezért az eljárási garanciáknak és ellensúlyoknak kiemelt a szerepük abban, hogy kiküszöböljék a bűnügyi eljárások hibáit, és így megóvhassák a terheltet a büntetőjogi igényt érvényesítő hatóságok esetleges tévedéseivel szemben. [45] 2.2. Az Alkotmánybíróság mindezek megfontolása alapján arra a felismerésre jutott, hogy a tisztességes eljárás követelményrendszerének érvényesítését nemcsak a terhelt alapjogi igényei, hanem a jogállami igazságszolgáltatásba vetett közbizalom megőrzése, illetve megerősítése is megkívánja. Az Alkotmánybíróság a 8/2013. (III. 1.) AB határozatában többek között ilyen megfontolások mentén döntött úgy, hogy a terheltet oltalmazó eljárásjogi garanciák hatékony érvényesítése felöleli a kirendelt védő kellő időben történő értesítésének kötelezettségét is, hiszen a védő a feladatainak teljesítése során létfontosságú, garanciális szerepet tölt be az alkotmányos büntetőeljárásban (Indokolás [44]). Igaz ez azonban a védelemhez való jog hatékony érvényesítésén kívül a tisztességes eljárás követelményrendszerében rejlő pártatlan bírósághoz fűződő jogra is. Mind a függetlenség, mind a pártatlanság garanciájának következetes érvényesítése is annak megerősítéséhez szükséges, hogy a büntetőeljárás rendszere képes a tények valósághű megállapítására, így a bíróság végső döntése valóban jogot formálhat arra, hogy a véglegesség igényével, kételyek nélkül léphessen fel a társadalomban. [46] 3. Az Alkotmánybíróság ezen megfontolást követően vizsgálat alá vonta a pártatlanság és a bíró tárgyalás előtti büntetőeljárási szerepvállalása közötti alkotmányjogi összefüggést. A tárgyalás előtti szakaszok, illetve a bíró tárgyalást megelőző részvételi intenzitása alapján a büntetőeljárási rendszereket két főbb csoportba lehet sorolni: a vizsgálóbíró vagy vádtanács intézményével működő eljárási rendszerbe, illetve abba a rendszerbe, ahol a bíró csak meghatározott kérdésekben rendelkezik eljárási jogkörrel. Előbbit többek között az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Franciaország, és Olaszország vezette be, míg az utóbbira elsődlegesen Németország, Ausztria és Svájc büntetőeljárási rendszere szolgálhat példaként. A két eljárási rendszer közötti egyik legfontosabb különbség az, hogy a vizsgálóbírói intézményt alkalmazó országokban végső soron a vizsgálóbíró vagy vádtanács dönti el, hogy mely bűnügyek érdemesek vagy alkalmasak arra, hogy a bíróság a tárgyalásukat megkezdje. Másként fogalmazva

ezekben a rendszerekben a vizsgálóbíró vagy vádtanács rendelkezik a nyomozásról. Azokban az országokban, ahol ez a jogintézmény nem ismert, tipikusan a közvádlói jogosítványt birtokló ügyész rendelkezik a bűnügyi nyomozások sorsáról, és egyúttal az ügyész viseli a végső felelősséget mind a büntetőeljárás előkészítő szakaszának törvényességéért, mind a vádirat megalapozottságáért. [47] 3.1.1. Magyarország korábban ismerte a vizsgálóbíró intézményét: az 1896:XXXIII. törvénycikk a büntetőperrendtartásról (a továbbiakban: Bp.) 102–129. §§ szóltak a vizsgálati szakaszról, amely a kiemelt tárgyi súlyú, illetve az összetett megítélésű ügyekben a nyomozás, és az ügyészi szakasz mellett a büntető perek előkészítő szakaszához tartozott. A vádtanács a vizsgálat eredményétől függően döntött a főtárgyalás megtarthatóságáról vagy a bűnvádi eljárás megszüntetéséről (Bp. 102. §). A vádtanács, illetve felügyelete mellett a vizsgálóbíró bizonyítást vehetett fel (Bp. 177. §, 185. §, 202. §), illetve a bűnügyi vizsgálatot a vádtanács megszüntethette (Bp. 128. §). Mindebből következően a vádtanács a bűnügyi nyomozásokról rendelkezhetett. A Bp. 65–66. §§ tartalmazták a vádtanácsra vonatkozó kizárási okokat, amelyek szerint „[a] vádhatározat hozásánál közreműködött többi bírák ugyanannak az ügynek főtárgyalásán eljáró tanács egybeállításánál lehetőleg mellőzendők. A per felsőbb fokú elintézéséből ki van zárva az a bíró, a ki az ügy alsóbb fokú elintézésénél mint vizsgálóbíró, mint a vádtanács tagja, vagy mint ítélőbíró közreműködött.” [48] 3.1.2. A hatályos büntetőeljárási törvény ezzel szemben feladta a vizsgálóbíró intézményét, és a közvádas büntetőügyekben kizárólag az ügyész részére tartja fenn a nyomozás és a vádelőkészítés irányítását érintő jogokat.

A Be. 28. §-ában foglalt rendelkezések értelmében az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet, vagy nyomoz. Az ügyész ennek során mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe veszi, valamint felügyel arra, hogy a nyomozásokat a törvény rendelkezéseit megtartva folytassák, és az eljárásban részt vevő személyek a jogaikat érvényesíthessék. A Be. 165. §-a szabályozza az ügyész, és a nyomozó hatóságok kapcsolatát, amelynek értelmében az ügyész rendelkezik a nyomozásról, és a nyomozó hatóság az ügyésznek az ügy nyomozására vonatkozó utasításait határidőre teljesíti. Az ügyész azonban nemcsak a bűnügyi nyomozások irányát, az egyes nyomozási cselekmények teljesítését vagy a beszerzett adatokból következő megalapozott gyanút és annak jogi minősítését határozza meg, hanem a dönt a nyomozás sorsáról is [erről lásd: Be. 216. § (1)–(5) bekezdéseit, és ezzel összhangban a vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítás 63–70. §§-ait]. Ennek megfelelően a hatályos büntetőeljárási törvény rendelkezéseiből az olvasható ki, hogy a bűnügyi nyomozások felett az ügyészt kizárólagos rendelkezési jog illeti meg, illetve a vádelőkészítés alaposságáért, és törvényességéért az ügyész viseli a végső felelősséget.

A hatályos eljárási törvény szabályai szerint a vádirat megalapozottságát vizsgáló, valamint a büntetőügy érdemében döntő bíró személye egybeolvad: a vád törvényességéről, illetve a tárgyalás megtarthatóságáról a tárgyalás előkészítése során az ügyben eljáró bíróság jogosult dönteni (Be. 263–280. §§). [49] Ugyanakkor az eljárási törvény egyes eljárási cselekmények foganatosítását továbbra is a nyomozás során eljáró bíró részére tartja fenn. A nyomozási bíró azonban hivatalból nem, kizárólag a nyomozást irányító ügyész indítványa alapján jár el. A nyomozási bíró jogkörébe tartozó eljárási cselekmények ennek megfelelően két nagyobb csoportra oszthatóak: egyfelől a bizonyítással összefüggő jogkörökre, másfelől pedig a kényszerintézkedések elrendeléséhez, illetve fenntartásához kapcsolódó jogosítványokra. Az előbbihez tartoznak azok a bizonyítási cselekmények, amelyek azonnali foganatosítása azért indokolt, mert a teljesítésük később lehetetlen, kétséges kimenetelű, vagy az eljárás egyes szereplőinek jelentős érdeksérelmet okozna, ugyanakkor azonnali foganatosításukkal aggálymentesen felhasználhatóak a tárgyalás során. Ennek okai között a törvény különösképpen a tanú egészségi állapotát, életét fenyegető más helyzetet, avagy éppen a tanú fiatal korát említi [Be. 207. § (3)–(5) bekezdései].

A bizonyítási cselekményekhez kapcsolódik, hogy a nyomozási bíró nyilvánítja különösen védetté a tanút [Be.

E jogköréhez sorolható az előzetes letartóztatás, valamint annak az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben történő végrehajtása [Be. 130. § (1) bekezdés, Be. 131. § (1) bekezdés, Be. 133. §, 141. § (2) bekezdése], a házi őrizet [Be. 138. § (1)–(2) bekezdései], a lakhelyelhagyási tilalom [Be. 137. § (3)–(8) bekezdései], az ideiglenes kényszergyógykezelés [Be. 140. § (3) bekezdése, 142. § (2) bekezdése, 145. § (2) bekezdése], a zár alá vétel [Be. 159. §

Ezen kívül ide vonható a közjegyzői, az ügyvédi irodában és egészségügyi intézményben történő házkutatás és lefoglalás [Be. 149. § (6) és (8) bekezdései], a címzettnek még nem kézbesített postai és hírközlési közlemények, a sajtótermék szerkesztőségi iratok lefoglalásának [Be. 149. § (3) bekezdés, 150. § (3) bekezdés, 151. § (2) és

Ilyen megfontolások alapján az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése szigorú feltételekhez, határidőhöz és időszakos kötelező felülvizsgálathoz kötött [lásd: Be. 129. §, 140. § és 210. §

2643/1992. számú, illetve a Fővárosi Bíróság 24. Bkf. 2578/1992. számú eseti döntéseit). A „megalapozott gyanú” a bizonyítékok értékelésének eredményeként kialakított, konkrét személyt terhelő meggyőződés, amelyről a gyanúsítottnak szükséges számot adnia. A „megalapozott gyanú” megállapításához szükséges meggyőződés ugyanakkor nem azonos erejű a bizonyítékok értékelése alapján kialakított és a bűnösség megállapításához szükséges bírói meggyőződéssel. Ez utóbbi azt a meggyőződést jelenti, hogy a bűncselekményt kétséget kizáró bizonyossággal a terhelt követte el, míg az előbbi e bűnösség nagyfokú valószínűsítésére korlátozódik.

A „megalapozott gyanú” tehát nem más, mint a bűnösség nagyfokú valószínűsítése, amelyet azonban kizárólag a meglévő bizonyítékok számbavétele és korlátozott értékelése alapján lehet megállapítani, vagy fennállását ellenőrizni. Ebből az is következik, hogy a bűnösségről, és a megalapozott gyanú fennállásáról történő döntés közötti határvonal bizonytalanná válhat, amelynek eredményeként a bírót a megalapozott gyanú fennállásáról kialakított előzetes álláspontja képes befolyásolni az ügy későbbi megítélésében. [egyezően erről lásd: EJEB, Haschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24., 50–52. bekezdések]. [52] 3.3. Az Alkotmánybíróság ezek után azt is megvizsgálta, hogy a Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki bíró megismerhet-e olyan adatokat, amelyekhez az ítélkezés során eljáró bíró már nem jut hozzá, de amelyek alkalmasak arra, hogy a bíró előzetes véleményt alakíthasson ki az ügyről. Az ügyészi irányítás és felügyelet alatt álló bűnügyi nyomozás feladata a vádelőkészítés, vagyis az, hogy a Be. 28. §-a szerinti közvádlói felelősséget gyakorló ügyész megalapozottan állást foglalhasson az állami büntetőigény fennállásáról és annak érvényesíthetőségéről.

Az ügyész a nyomozás során beszerzett adatok alapján dönt a vádemelésről, vagyis a terhelt büntetőjogi felelősségének bíróság útján történő érvényesítéséről. A nyomozás ura tehát az ügyész, amiből az is következik, hogy vád alapjául szolgáló bizonyítékokat végső soron az ügyész határozza meg (Be. 216–217. §§). Ebből következik, hogy semmi nem zárja ki annak elvi lehetőségét, hogy a bírósági tárgyaláson végül nem használnak fel bizonyítékként olyan, a bűnügyi nyomozás során beszerzett adatokat, amelyeket azonban a Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró bíró megismerhetett. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a tárgyalás során bizonyítékként fel nem használt többletadatok előzetes ismerete is alkalmas lehet arra, hogy az ítélkező bíró elfogulatlanságát, vagyis a bűnügy elfogultságtól mentes megítélését veszélynek tegye ki. [53] 3.4. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálata során arra a felismerésre jutott, hogy a vádemelés előtt a gyanú megalapozottságát illetően a bizonyítékokról való előzetes állásfoglalás csakúgy, mint a büntetőügyre vonatkozó olyan adatok megismerése, amelyeket a tárgyalás során nem használnak fel bizonyítékként, mind olyan körülményeknek tekinthetőek, amelyek alapján a nyomozási bíró jogkörében korábban eljáró ítélkező bíróság tagjainak pártatlanságát kétely övezheti. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése egyfelől alapvető jogot biztosít a pártatlan bírói eljáráshoz, másfelől pedig a pártatlanság alkotmányos elvének érvényesítése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a bírói döntések a tények valósághű megállapításán nyugodjanak, és így a véglegesség igényével léphessenek fel a társadalomban. Különösképpen igaz ez azokban az eljárásokban, amelyekben az alkotmányos alapokon nyugvó ártatlanság vélelmének kétséget kizáró megdöntése, illetőleg később helyrehozhatatlan jogkövetkezmények alkalmazása a kérdés. Ennek megfelelően a pártatlanság elve a jogalkotótól azt követeli meg, hogy olyan büntetőeljárási törvényt alkosson, amelynek szabályai képesek garantálni az eljáró bíró pártatlanságának megőrzését veszélyeztető helyzetek elkerülését, míg a jogalkalmazókkal szemben azt a kívánalmat fogalmazza meg, hogy ezeket a büntetőeljárási rendelkezéseket az Alaptörvény 28. cikkben foglaltaknak megfelelően, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összhangban értelmezzék. [54] A Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja úgy rendelkezik, hogy a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként eljárt. Minthogy az egységes bírói gyakorlat megszorítóan értelmezi a Be. 21. § (3) bekezdés

Mindezek alapján a terhelt pártatlan bírói eljáráshoz fűződő joga azt az igényt fogalmazza meg, hogy a Be. 207. §

Másként fogalmazva a büntetőeljárási törvény főszabályként az elsőfokú eljárás teljes revíziójának érvényesítését kívánja meg a fellebbezés folytán másodfokon eljáró felülbírálati fórumtól. Megállapítható, hogy a teljes elsőfokú bírósági eljárás felülbírálatát elvégző ítélőtáblai tanács egyik tagját sem érintette a vizsgált kizárási szabály, vagyis az ítélőtábla eljáró bírái a vádelőkészítés során az előzetes fogvatartás kérdésében nem hoztak intézkedést.

Megállapítható ezen kívül az is, hogy az ítélőtábla az egységes bírói gyakorlat által megszorítóan értelmezett kizárási szabályt alkalmazva jutott arra a következtetésre, hogy a vádelőkészítés során eljárt törvényszéki egyesbíró ítélkezési részvétele nem kizárt. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján azt állapította meg, hogy a büntetőügyben hozott bírói döntéseket az alkotmányjogi panaszokban felhívott alaptörvény-ellenesség nem befolyásolhatta érdemben. Ennek megfelelően a tisztességes eljárás helyrehozhatatlan sérelme, és így a Győri Ítélőtábla kifogásolt ítéletének alaptörvény-ellenessége a bűnügyben nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság ilyen okokból az alkotmányos követelmény megállapítása mellett az ítélőtábla döntésének alaptörvény-ellenessé nyilvánítása és megsemmisítése érdekében benyújtott alkotmányjogi panaszokat elutasította. [58] Az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelmény megállapítására és az ügy elvi jelentőségére tekintettel az Abtv.

44. §(1) bekezdés második mondata alapján rendelte el határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét

Budapest, 2013. november 18. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke