33/2013. (XI. 22.) AB határozata a büntetőeljárásról szóló 1998. XIX. törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezés elutasításáról

33/2013. (XI. 22.) AB határozata a büntetőeljárásról szóló 1998. XIX. törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezés elutasításáról.

Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezés alapján – dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolásával, valamint dr. Balogh elemér, dr. Bragyova András, dr. Kiss László és dr. Lévay Miklós alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő 1. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 2. § (1) és (2) bekezdéseinek, a 6. §

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

I. [1] 1. A hivatali visszaélés bűntette miatt a Pestvidéki Nyomozó Ügyészség vádirata alapján folyamatban lévő bírósági eljárást a Fővárosi Ítélőtábla a korábban hatályban volt Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. §

Az ügyészi fellebbezés alapján eljáró Fővárosi Ítélőtábla az eljárást felfüggesztette és a következő okfejtés alapján az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte. [3] 2. Az ítélőtábla elsődleges álláspontja értelmében a törvényes vád hiánya miatt történő eljárás megszüntetése a büntetőeljárás jelenlegi rendszerében ügydöntő, jogerőhatással rendelkező bírói döntésnek tekintendő, így az ismételt vádemelés megengedése a Be. 6. § (3) bekezdésében foglalt alapelvet, valamint a többszöri eljárás tilalmának az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt elvét is sérti. [4] Másfelől ugyanakkor az ítélőtábla hivatkozik a vád törvényességéről, illetve a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető végzés jogi természetéről szóló, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a 2007. február 8. napján kelt, 1/2007. számú véleményére (a továbbiakban: BK vélemény), amely a kérdésben ténylegesen meghatározza a bírói gyakorlatot. A kollégiumi vélemény II./4. c) pontja értelmében ugyanis nincs akadálya annak, hogy a vádló a vád tárgyává tett cselekmény miatt a terhelttel szemben ismételten vádat emeljen, ha a bíróság korábban törvényes vád hiánya miatt szüntette meg az eljárást. Az ítélőtábla értelmezése szerint az ismételt vádemelés lehetősége az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlan bírói eljáráshoz fűződő jogot is sérti. Ennek indokaként az ítélőtábla azt adta elő, hogy a bíróság lényegét tekintve vádlói feladatot lát el, vagyis vádlói funkciót vesz át, amikor az eljárást törvényes vád hiánya okán megszüntető végzésének indokolásában leírja a vádirat azon hiányzó vagy hibás kellékeit, amelyek miatt az adott ügyben benyújtott vádirat nem felel meg a törvényes vád feltételrendszerének. Ezt követően pedig a bíróság végzésének indokolásában leírt szempontokat figyelembe véve az ügyész ismételten, immáron eljárásszerűen emelhet vádat. Ebben az esetben azonban a vád tartalmát valójában az ügyben később ítélkező bíró alakítja, amely kétségessé teszi a későbbi elfogulatlan bírói eljárás alaptörvénybeli követelményének érvényesülését. [5] Mindezek mellett az ítélőtábla a törvényes vád büntetőeljárásbeli szabályaival és az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlattal szemben azt is kifogásolja, hogy lehetőséget ad a vádemelés visszaélésszerű gyakorlására. A jelenlegi bírói gyakorlat ugyanis megengedi, hogy azonos tényállás alapján az elévülési idő folyamatos megszakítása mellett a vádló korlátlan alkalommal emelhessen vádat, ami úgyszintén az Alaptörvény XXVIII. cikkében elismert,

tisztességes eljárás alkotmányos elvének sérelmét idézi elő.

II. [6] Az Alkotmánybíróság eljárása során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe. [7] 1. Az Alaptörvény indítvány elbírálása során figyelembe vett rendelkezései: „B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.” „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.

III. [9] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta meg, hogy a bírói kezdeményezés megfelel-e az Abtv. 25. §-ában foglaltak feltételeknek. E törvényi feltételek értelmében „[h]a a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvényellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította, – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnál kezdeményezi a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását.” Az ítélőtábla indítványa a büntetőeljárási törvény azon szabályait kifogásolta, amelyek a törvényes vád fogalmát és a törvényes vád hiányának jogkövetkezményeit határozzák meg. Ugyanakkor a folyamatban lévő büntetőeljárásban a kifogásolt jogszabályi rendelkezések közül az ítélőtáblának nem mindegyiket szükséges alkalmaznia. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint, figyelemmel az alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló konkrét bűnügyre is, az Abtv. 25. §-ban foglalt követelménynek a Be. 2. § (1) és (2) bekezdései, valamint a Be. 6. §-a, illetve a Be. 373. § vitatott szabályai felelnek meg, mert az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményező ítélőtáblának az előtte folyamatban lévő büntetőügyben kizárólag ezen eljárási szabályok alkalmazását szükséges megfontolnia. [10] Ugyanakkor az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdése lehetőséget nyújt az Alkotmánybíróságnak arra, hogy egy jogszabályi rendelkezést abban az esetben is vizsgálhasson, ha az a felülvizsgálni kért jogszabályi rendelkezéssel szoros tartalmi összefüggésben áll. A törvényes váddal összefüggő elsőfokú, harmadfokú, illetve a rendkívüli perorvoslat során irányadó rendelkezések tekintetében fennáll a szoros tartalmi összefüggés a konkrét ügyben alkalmazandó eljárási szabályokkal, ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot ezekre a jogszabályi rendelkezésekre is kiterjesztette. [11] A kártalanítási eljárás külön szabályai közül azonban a Be. 580. § (1) bekezdés II. b) pontja kizárólag a „törvényes vád hiánya” szövegrésszel, mint következmény kapcsolódik az indítványban vitatott jogszabályi rendelkezésekhez.

A törvényes vád fogalmával, illetve annak eljárási következményeivel a kártalanítás szabályai csak közvetett kapcsolatban állnak, így az Alkotmánybíróság nem állapíthatta meg a szoros összefüggést e jogszabályi rendelkezés tekintetében. Az Alkotmánybíróság ezért az ítélőtábla indítványát ebben a részében az Abtv. 64. § b) pontja alapján visszautasította.

IV. [12] Az Alkotmánybíróság értékelése alapján a bírói kezdeményezésben előadott alkotmányossági kifogásokat két főbb csoportra lehet bontani, amelyek külön-külön igényelnek érdemi vizsgálatot. A bírói kezdeményezésben előadottak egyfelől azt sérelmezik, hogy az ismételt vádemelés a kétszeres értékelés tilalmába, vagyis a „ne bis in idem” alapelvébe ütközik. Másfelől pedig az ítélőtábla azt látja sérelmesnek, hogy a büntetőeljárást törvényes vád hiánya okán megszüntető bíróságnak az ismételt vádemelés alapján történő későbbi eljárása már nem felelhet meg a pártatlanság követelményének. Az Alkotmánybíróság a határozata Indokolásának ebben a részében a kétszeres értékelés tilalmának kérdését vonja vizsgálat alá, míg a határozat Indokolásának következő, V. számú részében ([32]–[37] bekezdésében) értékeli az ítélőtáblának a tisztességes eljárásban rejlő pártatlanság elvének érvényesüléséhez kapcsolódó kifogásait. [13] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésében foglalt alkotmányértelmezési kötelezettségre is figyelemmel elsőként rövid áttekintést nyújtott a vádelv történetéről és alkotmányos jelentőségéről (Indokolás [14]–[15] bekezdése), majd ezek után bemutatta a vád törvényességének hatályos rendszerét (Indokolás [16]–[18] bekezdés). Az Alkotmánybíróság ezt követően a hazai felfogás és külföldi jogállami példák, illetve a nemzetközi jogvédelmi mechanizmusok gyakorlatának felvázolásán keresztül meghatározta a kétszeres értékelés tilalmának jelentését (Indokolás [19]–[29] bekezdés), majd végül mindezek alapján választ adott arra, hogy a vád törvénytelenségének megállapítása esetén ugyanazon cselekmény miatt az ismételt vádemelés lehetősége és a kétszeres értékelés tilalma között milyen alkotmányos összefüggés állapítható meg (Indokolás [30]–[31] bekezdés). [14] 1.1. A büntetőeljárások különféle típusait az azokat felépítő eljárási szakaszok száma szerint lehet csoportosítani.

Ennek megfelelően négy, illetve három eltérő jellegű szakaszból felépülő eljárások különböztethetőek meg. Így az előbbiek esetében elkülönülnek: a nyomozási (1), az ügyészi (2), a vizsgálati (3) és a főtárgyalási

A tárgyalás tartására is alkalmas vádemeléssel pedig a büntetőeljárás nemcsak egy új szakaszához érkezik, hanem egyúttal kontradiktórius jelleget ölt és a tisztességes eljáráshoz tartozó jogosítványok, valamint az egyéb eljárási jogok és garanciák ettől kezdődően nyerhetnek teljes körű érvényesülést {erről lásd részletesen: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [30]}. [15] 1.2. A vád központi jelentőségét ennek megfelelően a magyar büntetőeljárás alapvető, garanciális tételei között számon tartott vádelv adja, amely szoros összefüggésben áll az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt eljárási garanciarendszerrel. A vádelv eljárási garanciája egyidejűleg több részelemből építkezik: (1) a büntetőeljárás bírósági szakaszát kizárólag a vád lendítheti működésbe, vagyis a bíróság előtti büntetőeljárás megindításának nélkülözhetetlen előfeltétele a vád [Be. 2. § (1) és (3) bekezdései, illetve Be. 6. § (1) bekezdése]; (2) a bíróság eljárása vádhoz kötött, vagyis a vád jelöli ki az eljárás kereteit: a büntetőeljárás során egyfelől a tettazonosság elve, másfelől a bíróság vádkimerítési kötelezettsége érvényesül, vagyis a bíróság köteles a vádat kimeríteni, de azon túl már nem terjeszkedhet [Be. 2. § (3) és (4) bekezdései, illetve Be. 257. § (1) bekezdése]; (3) a büntetőeljárás során az eljárási, perbeli funkciók kizárólag egymástól elkülönülten működhetnek (Be. 1. §). Ez az értelmezés áll összhangban az Alkotmánybíróság korábban megfogalmazott elvi álláspontjával is [erről lásd: 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 104–106.]. A vádelv ennek megfelelően alapvető feltétele annak, hogy tényleges érvényesülést nyerhessen az Alaptörvény XXVIII. cikkének eljárási garanciarendszere. A büntetőeljárás hatályos szabályaiból kiolvasható az is, hogy az ügyészi vádemelés szigorú feltételekhez kötött. Az ügyész abban az esetben dönthet a vádemelés mellett, ha nem állapítható meg nyomozás megszüntetési vagy felfüggesztési ok [Be. 188. §

A vád törvényességének fogalma tehát egy olyan minimális alaki és tartalmi természetű feltételrendszert jelöl ki, amelynek teljesítése ahhoz szükséges, hogy a büntetőbíróság előtti eljárás egyáltalán kezdetét vehesse. A jogalkotó szándéka szerinti garanciális szabály alkotmányjogi jelentősége abban áll, hogy e minimális követelményeknek megfelelő vádirat, illetve vádindítvány szolgálja a vádelv érvényesülését és így a vádlói és bírói funkció teljesebb elhatárolását. Ily módon biztosítja ugyanis az eljárási szerepek elválasztásának hatékonyabb érvényesülését, vagyis azt, hogy a vádirat pontos elkészítésén keresztül a vádelőkészítés alaposságáért való felelősséget a bűnügyi nyomozást ténylegesen irányító ügyész viselje. Ezzel együtt megszabja a büntetőbírósági eljárás kereteit is, amely a büntetőjogi felelősségre vonás hatékonyságát és a büntetőeljárás lefolytatásának időszerűségét segíti elő. Ezen kívül a bírósági eljárás kereteit pontosan meghatározó vádirat, illetve vádindítvány áll összhangban a védelemhez fűződő jogosítványok hatékony érvényesítésével is. A vádirat közlését követően ugyanis a védelem az eljárási jogosítványait akkor képes hatékonyan gyakorolni, ha a tisztában van a terhelttel szemben felhozott vádakkal, vagyis ha a vádirat egyértelműen megfogalmazott és pontosan körülírt büntetendő cselekményt tartalmaz [Be. 263. § (2), (3) és (4) bekezdések]. Ilyen megfontolások alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Be. 2. § (1) és (2) bekezdéseiben szabályozott vád törvényességének feltételrendszere a vádelv és azon keresztül az Alaptörvény XXVIII. cikkében elismert eljárási garanciarendszer teljesebb érvényesülését támogatja. Az Alkotmánybíróság éppen ezért nem osztotta az ítélőtábla azon álláspontját, amely a Be. 2. § (1) és

A vád törvényessége a bírósági eljárás lefolytatásának alapvető feltétele és annak hiánya az eljárás megkezdésének vagy lefolytatásának akadálya [Be. 2. § (1) bekezdése és Be. 6. § (1) bekezdése]. A vád törvényességének kérdésétől elkülönül a vád megalapozottságának kérdése. Míg ez előbbi az ítélkezés megkezdésének nélkülözhetetlen előfeltétele, addig az utóbbit éppen a bíróság ítélkezési tevékenységének eredménye igazolhatja. A hatályos büntetőeljárás rendszerében a törvényes vád hiányának következménye a büntetőeljárás kötelező, mérlegelést nem tűrő megszüntetése. Ennek megfelelően a bíróság akár a tárgyalás előkészítése során, akár a tárgyalás megkezdését követően hivatalból köteles vizsgálni a vád törvényességét és a törvényes vád hiányának megállapítása esetén mérlegelés nélkül szükséges megszüntetnie az eljárást [Be. 267. § (1) bekezdés j) pont; Be. 332. § (1) bekezdés

Mindemellett ugyanakkor nincs törvényes akadálya annak, hogy a vádló a vád tárgyává tett cselekmény miatt a terhelttel szemben ismételten vádat emeljen. Ennek okaként a Legfelsőbb Bíróság azt jelölte meg, hogy a törvényes vád hiányában történő büntetőeljárást megszüntető végzés a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással azért nem rendelkezik, mert a bíróság ilyen esetekben valójában eljárási akadály miatt nem dönt érdemben a vád tárgyává tett cselekményről és a büntetőjogi igényről, vagyis másként fogalmazva a vádat nem meríti ki (BK vélemény II. 4./c) pontja). Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően azt értékelte, hogy a törvényes vád hiányában történő eljárást megszüntető bírói végzés meghozatalát követően ugyanazon történeti cselekmény miatti ismételt vádemelési lehetőség sérti-e az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt kétszeres értékelés tilalmát. [19] 3. Az Alkotmánybíróság az összefüggés feltárásához mindenekelőtt megvizsgálta a kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célját és értelmét. Az Alkotmánybíróság kiindulópontját e körben az jelentette, hogy az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő, ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is [Alaptörvény XXVIII. cikk

szabadságjog azt garantálja, hogy senkivel szemben ne lehessen kétszer eljárni ugyanazon bűncselekmény miatt.

Az alkotmányos szabály megalkotásának indoka pedig az állam visszaélésszerű bűnüldözési gyakorlatával szembeni védelem volt [Blueford v. Arkansas 566 U.S. (2012), Dissenting of Sotomayor, J.]. E jog tényleges tartalmát az amerikai Legfelső Bíróság számos döntésében formálta: az alkotmányos szabály egyfelől védelmet nyújt ugyanazon tényállás alapján a bűncselekmény halmozódásokkal szemben [Blockburger v. United States 284 U.S. 299 (1932); Brown v. Ohio 432 U.S. 161 (1977)]. Így például az utóbbi hivatkozott bűnesetben autólopási cselekmény elkövetésekor a lopás bűntette miatt elítélt terheltet nem lehet azért is felelősségre vonni, mert később jogtalanul használta az általa eltulajdonított autót. Másfelől az alkotmányos klauzula védelmet nyújt az elítélés, felmentés és bizonyos eredmény nélküli tárgyalások (mistrial) eseteiben az ismételt vádemeléssel szemben is. Ugyanakkor ez a tilalom az eredmény nélküli tárgyalások tekintetében csak jelentős korlátok között érvényesülhet: főszabályként akkor, ha az eredménytelenség a vádló érdekköréből fakadt, és nem fűződik hozzá nyomós magyarázat [Arizona v.

Washington 434 U.S. 497 (1978); Oregon v. Kennedy 456 U.S. 667 (1982)]. További korlátot jelent, hogy a klauzula csak akkor léphet működésbe, ha a vádlott tárgyalása már megkezdődött, vagyis esküdtszéki tárgyalás esetén az esküdtek kiválasztásával és eskütételének pillanatától, míg nem esküdtszéki tárgyalás esetén a bizonyítás megnyitásának pillanatától. A fenyegető eljárás ugyanis a Legfelső Bíróság olvasatában csak a tények érdemi vizsgálatának megkezdésével veheti kezdetét [Serfass v. Unites States 420 U. S. 388 (1975)]. Ezzel összefüggő legutóbbi ügyben a Legfelső Bíróság arról határozott, hogy a döntésképtelen esküdtszék miatt eredménytelenné nyilvánított tárgyalás akkor sem von maga után ismételt vádemelési tilalmat, ha az első vádpontokban az esküdtek egyhangúan ártatlannak mondták a vádlottat. Ennek oka az, hogy amíg valamennyi vádpontban nem születik döntés, addig nem lehet végleges igényű felmentésnek tekinteni az esküdtszék elnökének az esküdtek vitájának állásáról a bírósághoz intézett beszámolóit [Blueford v. Arkansas 566 U.S. (2012)]. Az Alkotmánybíróság kitekintése szerint az alkotmány-kiegészítés a Legfelső Bíróság gyakorlatában nem nyert olyan értelmet, hogy a tények vizsgálata nélkül elutasított vád ismételt vádemelési tilalmat vont volna maga után. [22] 3.2. A kétszeres értékelés tilalma azonban nemcsak a hazai, valamint a külföldi jogállamok büntetőeljárási alapelvei között jelenik meg, hanem azt valamennyi jelentősebb, emberi jogokat oltalmazó nemzetközi egyezmény is alapvető jogként ismeri el. A releváns nemzetközi egyezmények a „ne bis in idem” elv államon belüli és államok közötti alkalmazását különítik el. Az államok közötti kettős büntetés tilalmának elve szerint, ha egy bűncselekmény miatt a terheltet egyik államban jogerősen elítélték vagy felmentették, ugyanazon cselekmény miatt már nem lehet a terhelttel szemben egy másik szerződő államban büntetőeljárást lefolytatni [ehhez hasonlóan lásd: a Schengeni Megállapodás Végrehajtásáról szóló, 1990. június 19. napján aláírt Egyezmény (a továbbiakban:

Schengeni Végrehajtási Egyezmény) 54. Cikkét]. Leginkább az egyre gyakoribb és egyre súlyosabb méreteket öltő határon átnyúló bűnözés miatt e körbe azok az esetek vonhatóak, amikor az elkövetőkkel szemben ugyanazon történeti tények alapján egyszerre több állam is érvényesíteni kívánja büntetőjogi igényét. Ehhez képest a „ne bis in idem” elv államon belüli alkalmazása kizárja, hogy a felmentett vagy elítélt terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt ismételten büntetőeljárást folytassanak. Ennek megfelelően a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 14. Cikk (7) bekezdése úgy fogalmaz, hogy „[s]enkivel szemben sem lehet büntetőeljárást indítani vagy büntetést kiszabni olyan bűncselekmény miatt, amely miatt az adott ország törvényének és büntetéseljárásának megfelelően jogerős ítélettel már elítélték vagy felmentették.” Ehhez hasonlóan fogalmaz az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének

4. Cikk(1)  bekezdése, amelynek értelmében „[h]a valakit egy állam büntető törvényének és büntető eljárási

törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntető eljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki.” Ezen kívül a büntetőjogi kétszeres értékelés tilalmát fogalmazza meg az Emberi Jogok Amerikai Egyezményének 8. Cikk (4) bekezdése is, amely szerint azon vádlottal szemben, akit jogorvoslattal tovább már nem támadható ítéletben mentettek fel, ugyanazon cselekményért további eljárás már nem folytatható. Az államon belüli és az államok közötti kétszeres értékelés tilalmát az európai régióban sajátosan ötvözi Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. Cikke, amely szerint „[s]enki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.” Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban EU Bíróság) a „ne bis in idem” szabályra az uniós jog egyik olyan alapelveként tekint, amelyet az Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve is magában foglal [erről lásd: EU Bíróság, Limburgse Vinyl Maatschappij NV (LVM) és mások kontra Bizottság, C–238/99 P, C–244/99 P, C–245/99 P, C–245/99 P, C–247/99 P, C–250/99 P – C–252/99 P & C–254/99, § 59.;

2002. október 15.]. [23] A „ne bis in idem” elvet azonban sem a nemzeti alkotmányok, sem a nemzetközi egyezmények nem tekintik kivételt nem tűrően érvényesülő szabálynak. A „ne bis in idem” elv alól enged kivételt az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (2) bekezdése azokban az esetekben, ha el nem bírált új tény, avagy az eljárásban vétett alapvető hiba kihatott az ítéletre. Sajátosan fogalmazzák meg az elv érvényesülését a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútumának 20. Cikk (3) bekezdés a) és b) pontjai, amelynek értelmében nem akadálya a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának, ha a korábbi büntetőeljárás azt a célt szolgálta, hogy a terheltet kivonják a büntetőjogi felelősségre vonás alól, vagy nem független és pártatlan bírói fórum folytatta le az eljárását. Hasonló szabályokat tartalmaznak a Ruandában, valamint a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények és a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények elbírálásáért az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa által létrehozott ad hoc nemzetközi büntető bíróságok statútumai is [erről lásd: a volt Jugoszláviában elkövetett bűncselekményekkel összefüggő Katonai Törvényszék (ICTY) Statútumának 10. Cikkét, valamint a Ruandában elkövetett bűncselekményekkel összefüggő Katonai Törvényszék (ICTR) Statútumának 9. Cikkét]. [24] 3.3. Magyarország részes állama mind az Egyezségokmánynak, mind az Egyezménynek, így azok ellenőrző mechanizmusainak jogértelmezését az Alkotmánybíróság a jogvédelem minimális szintjeként ismeri el {[32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]; legutóbb megerősítve: 25/2013. (VII. 19.) AB határozat, Indokolás [27]}. Az Egyezmény a hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (2) bekezdése ugyanabban az államban történő kétszeres eljárásról szól, ezért az Egyezmény a „ne bis in idem” elv érvényesítését nemzeti keretek között kívánja meg. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) Sergey Zolotukhin kontra Oroszország ügyben vizsgálta részletesebben az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvében megjelenő „ne bis in idem” elv értelmét. Ebben a döntésben három, egymástól elkülönülő jogosítványt bontott ki az elvből: (1) jog ahhoz, hogy a terheltet az újratárgyalásért ne lehessen felelőssé tenni, (2) jog az ismételt tárgyalással szemben, illetve (3) jog az ugyanazon bűncselekmény miatti többes büntetés kiszabásával szemben. Az EJEB többek között azt a kérdést is vizsgálta, hogy a „ne bis in idem” elv értelmezésekor mely esetekben lehet egy bírói döntést véglegesnek tekinteni.

Kiindulópontja e körben az volt, hogy a véglegesség igényével lezárt büntetőügyekben megtiltsa az ismételt büntetőeljárások indítását. A cikkhez fűzött előkészítő anyag szóhasználata szerint: „condamné par un jugement définitif conformément à la loi et à la procédure pénale de cet Etat”, vagyis a nemzeti jog szerint véglegesen lezárt ítélet. Egy bírói határozat általában akkor tekinthető a büntetőeljárást véglegesen lezáró döntésnek, ha elérte a „res iudicata” erőt, amelyet pedig mindig az adott nemzeti jog értelmezésével lehet megállapítani {erről lásd:

EJEB Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03) 2009. február 10.; 52., illetve 107–109. bekezdések, valamint EJEB Nikitin kontra Oroszország, (50178/99) 2004., 35. bekezdését; legutóbb megerősítette: EJEB Asadbeyli és mások kontra Azerbajdzsán, 2012. december 11., 3653/05., 14729/05., 20908/05., 26242/05., 36083/05. és 16519/06., 150. bekezdése, illetve EU Bíróság, Leopold Henri Van Straaten és mások, C-150/05., 2006. szeptember 28.}. Ezt a felfogást erősíti az Egyezségokmány érvényesítését ellenőrző ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is, amelynek olvasatában az Egyezségokmány 14. Cikk (7) bekezdésében biztosított jog kizárólag abban az esetben sérül, ha a véglegesség igényével felmentett vagy elítélt személlyel szemben ugyanazon tények alapján indítanak újabb eljárást (lásd: Emberi Jogi Bizottság, Schwizer kontra Uruguay, 66/1980. számú határozat 18.2. pontját, valamint a Jijón kontra Ecuador, 277/1988. számú határozat 5.4. pontját). [25] Ugyanakkor az EJEB értékelése szerint a „ne bis in idem” elv alkalmazhatósága mégsem függhet kizárólag a nemzeti eljárásjog karakterétől. Ez ugyanis azt a veszélyt hordozhatja magában, hogy az egyezménybeli szabály értelmét ténylegesen a Szerződő Államok diszkrecionális jogértelmezése határozná meg, amely adott esetben összeegyeztethetetlen lenne az Egyezmény feladatával és céljával. Éppen ezért az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikkét mindig az Egyezmény 6. és 7. Cikkeiben foglaltakra figyelemmel szükséges értelmezni [EJEB Öztürk kontra Németország (8544/79), 1984. február 21., 49. bekezdés, legutóbb megerősítve: EJEB Tomasovic kontra Horvátország, 2011. október 18., 53785/09., 19. bekezdés]. Az Egyezményhez fűzött magyarázatnak a büntetőítéletek nemzetközi érvényességéről szóló része is azt tartalmazza, hogy ha egy büntetőeljárás az ügy érdemét érintő döntést megelőzően véget ér, akkor a „ne bis in idem” elv még nem nyújt védelmet az ismételt eljárással szemben. Tipikusnak ilyen esetnek tekinthető az eredménytelen, vagy alkalmatlan tárgyalás (nolle prosequi, mistrial) [Council of Europe (European Treaty Series – No. 70.), The Hague, 28.V.1970, Article 1 (a)].

Az EJEB olvasatában a nemzeti büntetőeljárások lehetőséget adhatnak az eljárás ismételt elrendelésére akkor is, ha az esküdtszéket vagy a tanúkat érő külső befolyás, avagy a bíróság eljárási lehetőségének hiánya (coram non judice) miatt kellett befejezni a már megkezdett tárgyalást. [Hasonlóan lásd: EJEB, Nikitin kontra Oroszország, 2004., (50178/99), 2004. július 20., 37–39. bekezdések.] [26] Ehhez társul az EU Bíróságnak az Európai Unió szerződéses keretébe beépült Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54–58. Cikkeiben rejlő „ne bis in idem” elv alkalmazásával összefüggésben kialakított értelmezése is, amely a kétszeres eljárás tilalmának kérdéseit államok közötti, vagyis nemzetközi összefüggésében vizsgálja. Alapjogi jelentősége ennek abban áll, hogy az EJEB az Egyezmény értelmezéséhez mérceként fogadja el az EU Bíróság „ne bis in idem” elv körében kialakított gyakorlatát. Ezzel valójában az EJEB az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (2) bekezdésében, illetve a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. Cikkében foglalt „ne bis in idem” elv értelmezését azonos ernyő alá rendelte {EJEB, Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03) 2009. február 10.; 78–84. bekezdések}. Ezen alapjogi megfontolás értelmében az Alkotmánybíróság is vizsgálódási körébe vonta az EU Bíróság „ne bis in idem” elv tekintetében kialakított gyakorlatát. [27] Az EU Bíróság gyakorlata szerint nemcsak a bírói, hanem az olyan ügyészi döntések is működésbe léptetik a „ne bis in idem” elv nyújtotta védelmet, amelyek végleges igénnyel rendezik a bűnügyet, illetve a büntetőjogi felelősség kérdését. A konkrét esetekben az EU Bíróság ilyen végleges igényű döntésnek tekintette terhelteknek a belga és holland vádhatósággal kötött vádalkuját (EU Bíróság, Hüseyin Gözütok és Klaus Brügge egyesített ügyek, C-187/01. & C-385/01., 2003. február 11., 36–39. pontok.) Kétségtelenül ilyen, végleges jellegű döntésnek tekinthető a kellő bizonyítékok hiánya miatt hozott felmentő ítélet is (EU Bíróság, Jean Leon Van Straaten kontra Hollandia és Olaszország ügy, C-150/05., 2006. szeptember 28., 61. bekezdés). Az EU Bíróság azt is elismerte, hogy a bűnösséget kimondó, avagy a felmentő ítéletek mellett az elévülést megállapító bírói döntés is releváns a „ne bis in idem” elv alkalmazása szempontjából. Ennek oka pedig az, hogy bár az elévülés büntetőjogi szabályai az Európai Unió területén nem nyertek harmonizálást, mégis a tagországok egymás büntető-igazságszolgáltatási rendszereibe és büntető jogszabályaiba vetett kölcsönös bizalomból fakad, hogy elsőbbséget adva a szabad mozgáshoz való jog

érvényesítésének, a tagállamok elfogadják az egymástól eltérő elévülési határidők előírását. (EU Bíróság, Giuseppe Francesco Gasparini és mások ügy, C-467/04., 2006. szeptember 28.; 24., 26. és 28–33. pontok.) Az EU Bíróság által képviselt álláspont értelmében a „ne bis in idem” elv nyújtotta védelmet élvezik azok az esetek is, amikor a terhelt távollétében hozták meg az ítéletet, vagy a büntetés végrehajthatósága évült el, avagy a kiszabott büntetést más okból nem lehetett végrehajthatni (EU Bíróság, Klaus Bourquain ügy, C-297/07.; 2008. december 11.; 33., 37–41., 46., illetve 52. pontok, illetve EU Bíróság, Jürgen Kretzinger ügy, C-288/05., 2007. július 18.; 38–44. pontok). [28] Ugyanakkor nem tartoznak a „ne bis in idem” elv védelme alá, vagyis nem lehet a büntetés végrehajtásának tekinteni azokat az intézkedéseket, amelyek a terhelt olyan előzetes fogvatartásáról rendelkeznek, amely a terhelt későbbi, esetleges büntetésébe beszámíthatóak. (EU Bíróság, Jürgen Kretzinger ügy, C-288/05., 2007. július 18.;

44–52. pontok.) Mindemellett az EU Bíróság gyakorlata szerint az eljárás megszüntetése még akkor sem eshet a „ne bis in idem” elv működési körébe és így nem is válthatja ki annak hatását, ha a bíróság zárja le ugyan a bűnügyet, de döntése ideiglenes vagy közbenső jellegű és a bűnügy tényeit valódi értékelés nélkül hagyja. A konkrét ügyben az EU Bíróság éppen egy másik tagország által, párhuzamosan folyamatban lévő büntetőeljárásban az ügyészi vádelejtés nyomán a bíróság eljárást megszüntetető határozatát értékelte ilyen jellegűnek. (EU Bíróság, Filomeno Mario Miraglia ügy, C-469/03, 2005. március 10., 33–34. pontjai). Hasonló következtetésre jutott az EU Bíróság, amikor azokat a nyomozó hatósági vagy ügyészi döntéseket értékelte, amelyek nem tekinthetők végleges jellegűnek. A konkrét esetben az EU Bíróság a bűnügy tényeinek vizsgálatát követően a büntetőeljárás felfüggesztéséről hozott döntést minősített ilyen jellegűként (EU Bíróság, Vladimir Turanský ügy, C-491/07., 2008. december 22.; 42. és 45. pontok). [29] Az Alkotmánybíróság mindezek figyelembevételével vizsgálta meg az ismételt vádemelés lehetősége és a „ne bis in idem” elv között fellelhető alkotmányjogi összefüggést, illetve ezen szempontok értékelésével alakította ki álláspontját. [30] 4. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárási törvény vizsgálata alapján elsőként arra az álláspontra jutott, hogy a törvényes vád hiánya miatt történő eljárás megszüntetése a vádról szóló olyan bírói döntés, amely az adott büntetőeljárást befejezi. Hasonlóan a büntetőeljárás bírói megszüntetésének többi jogcíméhez, a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetéséről szóló döntés is ügydöntő [Be. 332. § (1) bekezdés a) –

V. [32] Az Alkotmánybíróság a határozatának ebben a részében a bírói kezdeményezés azon részét értékelte, amely szerint a bíróság törvényes vád hiánya miatt hozott eljárást megszüntető végzést követő ismételt vádemelés sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság elvét. Az Alkotmánybíróság elsőként röviden áttekintette a pártatlanság alkotmányos elvének értelmét (1), majd értékelte az ítélőtábla indítványában foglalt alkotmányjogi kifogást (2). [33] 1.1. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése mindenkinek jogot biztosít ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül elbírálja. A bíróság pártatlanságának követelménye azt hivatott elősegíteni, hogy az ítélkező bíró az ügyben résztvevő felekkel szembeni elfogultságtól vagy előítéletektől mentesen bírálja el az ügyet és hozza meg döntését. A pártatlanság követelménye egyfelől a bíró magatartásával és hozzáállásával szembeni elvárásként jelentkezik. Másfelől azonban mércét állít a jogszabályi környezettel szemben is. E mérce szerint az eljárási szabályoknak törekedniük szükséges minden olyan helyzet elkerülésére, amely a bíró pártatlanságát illetően jogos kétségeket ébreszthet. Ebből fakad, hogy a konkrét ügyben a bírónak nemcsak tárgyilagosan szükséges ítélkeznie, de a pártatlan ítélkezés látszatának megőrzése is feladata [ezzel egyezően lásd: 25/2013. (X. 4.) AB határozat, Indokolás [26], illetve ezzel egyezően fogalmaz: EJEB Piersack kontra Belgium, 1982. október 1., 8692/79., 26. és 30. bekezdései; De Cubber kontra Belgium, 1986. október 26., 9186/80., 24–26. bekezdései]. Az EJEB kiindulópontját e körben az jelenti, hogy a pártatlanság érvényesülése nélkülözhetetlen eleme annak a közbizalomnak, amelynek képviselete a demokratikus társadalmakban a bírói hatalom fő kötelessége (elsőként lásd: EJEB Piersack kontra Belgium, 1982. október 1., 8692/79., 30. bekezdését, amelyet legutóbb megerősített: EJEB Romenskiy kontra Oroszország, 2013. június 13., 22875/02., 26. bekezdése). [34] 1.2. Az Alkotmánybíróság az ítélőtábla jelen indítványára figyelemmel a pártatlanság elvének és az eljáró bíró többes szerepvállalásának kapcsolata közötti összefüggéseket vázolta fel először. Egyezően az EJEB felfogásával, az Alkotmánybíróság a többes bírói szerepvállalás két fajtája között különböztet: egyfelől a bírósági eljárás előkészítő szakaszában történő részvétel, másfelől pedig a bírósági eljárás megkezdését követően, annak keretében

történő többes részvétel. Önmagában az a körülmény, hogy az ítélkező bíró a vádelőkészítés szakaszában is részt vett, még nem jelenti egyúttal a pártatlanság elvének tényleges vagy akár a pártatlanság látszatának sérelmét.

Az ítélkező bíró pártatlanságának kérdéséről a vádelőkészítés során játszott szerepének jelentősége és a bírói részvétel intenzitása alapján lehet állást foglalni. Így e mérce megállapítása során fontos szempontként szolgál többek között az, hogy a vádelőkészítés szakaszában az ítélkező bíró rendelkezhet-e az eljárásról és jogkörének gyakorlását milyen korlátok határozzák meg. További szempontként lehet számon tartani, hogy döntései során szükséges-e az ügy bizonyítékait értékelnie, illetve szükséges-e állást foglalnia a terhelt bűncselekményben való részvételéről, illetve a terhelti részvétel valószínűségének fokáról [erről lásd részletesen: EJEB Piersack kontra Belgium, 1982. október 1., (8692/79), 31. bekezdését; EJEB De Cubber kontra Belgium, 1984. október 26., (9186/80), 26–27. bekezdéseit, EJEB Hauschildt kontra Dánia, 1989. május 24., (10486/83), 49–50. bekezdéseit; EJEB Fey kontra Ausztria, 1993. február 24., (14396/88), 30. bekezdését, EJEB Padovani kontra Olaszország, 1993. február 26. (13396/87), 28. bekezdését; EJEB Nortier kontra Hollandia, 1993. augusztus 24., (13924/88), 33. bekezdését; EJEB Bulut kontra Ausztria, (17358/90), 1996.; február 22., 34. bekezdését.] Az Alkotmánybíróság ezek alapján értékelte a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetését követő ismételt vádemelés és az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság elve közötti alkotmányjogi összefüggést. [35] 2. Az Alkotmánybíróság ismételten emlékeztet arra, hogy a magyar büntetőeljárás rendszerében a vád központi jelentőségét a vádelv adja, amely szorosan összefügg az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt garanciarendszer, így a pártatlanság követelményének érvényesülésével (vö. jelen Indokolás [15] bekezdésével). A vádirat, illetve a vádindítvány nem más, mint a bűnügyben teljesített nyomozás, illetve vádelőkészítés alapján megfogalmazott azon vádlói kívánalom, hogy a bíróság kezdje meg a vád alá helyezett személy büntetőjogi felelősségének vizsgálatát. A vádirat ezzel egyidejűleg annak a vádlói meggyőződésnek a kifejezése is, hogy az abban leírt büntetendő cselekményt a vád alá helyezett személy követte el (Be. 216–217. §§; vö. jelen Indokolás [15] bekezdésével). A büntetőbírósági eljárás tehát a törvényes vádban megfogalmazott, meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekményét értékeli és bírálja el [Be. 2. § (1) és (2) bekezdései, illetve a Be. 6. § (1) bekezdése]. Míg tehát a nyomozási szakasz legfőbb szerepe az, hogy a bűncselekmény elkövetésének

gyanújától a vádemeléshez megkívánt bizonyosság fokáig a múltbéli történéseket rekonstruálja, addig a büntetőbírósági szakasz feladata a vádban foglalt cselekmény és annak elkövetéséért viselt büntetőjogi felelősség elbírálása. A vádirat benyújtásakor a büntetőeljárás egy olyan új, immáron kontradiktórius szakaszba érkezik, amelyben az eljárási garanciák és jogosítványok teljessége működésbe lép. {erről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [28]; vö. jelen Indokolás [15] bekezdésével}. A vádelv szerint a bíróság előtti eljárás megindulásának nélkülözhetetlen előfeltétele ugyanakkor a törvényes vád kritériumrendszerének is megfelelő vádirat vagy vádindítvány, amely egyúttal az eljárás kereteit is kijelöli és így meghatározza az annak alapjául szolgáló, bizonyítandó tényeket (vö. jelen határozat indokolásának IV./1.2. alpontjával). Önmagában a vád törvényességének bírói vizsgálata és annak hiánya esetén az eljárás megszüntetése nem más, mint a büntetőeljárás egy garanciális, éppen az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság követelményének teljesebb érvényesülését elősegítő rendelkezésének érvényesítése (vö. Indokolás [17]–[18]). A bíróság e döntésének kialakításakor a terhelti részvétel valószínűségének fokáról nem foglal állást és a bizonyítékokat sem értékeli, sőt a bizonyítékokat nem is értékelheti, hiszen a bíróság ekkor még nem a vád megalapozottságáról dönt. Egy garanciális jellegű eljárásjogi szabály érvényesítése pedig önmagában nem értékelhető a bíró vádelőkészítésben játszott olyan fokú részvételeként, amely az ismételt vádemelést követő ítélkezés során a bíró pártatlansága tekintetében alapos okkal kételyt ébreszthetne. Ugyanakkor az Alaptörvény 28. cikkében foglalt szabály szerint a bíróságoknak e szabály érvényesítése során is az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt eljárási garanciarendszerből fakadó követelményekkel összhangban szükséges eljárniuk. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez azt jelenti, hogy a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető bírósági döntés indokolása kizárólag annak megjelölésére szorítkozhat, hogy az adott bűnügyben vizsgált konkrét vádirat vagy vádindítvány a törvényes vád mely követelményének nem felel meg. Ennek megfelelően a bíróság az indokolásában nem nyújthat iránymutatást a vádló részére és nem jelölheti meg azokat a szempontokat, amelyek az adott büntetőügyben a törvényes vád elkészítéséhez szükségesek.

Ez utóbbi esetben ugyanis a bíróság vádelőkészítési funkciókat vesz át, amely nincs összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság és az abban rejlő funkciómegosztás követelményével. [36] Ebből következően a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető törvényi rendelkezések, így a Be. 267. § (1) bekezdés j) pontja, a Be. 332. § (1) bekezdés d) pontja, a Be. 373. § (1) bekezdés I. c) pontja, illetve a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontja garanciális jelentőségű célokat szolgálnak, ugyanakkor az Alkotmánybíróság megítélése szerint e szabályok érvényesítése akkor áll összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság követelményével, ha a bíróság a megszüntető határozatának indokolásában tartózkodik annak leírásától, hogy az adott büntetőügyben benyújtott vádirat vagy vádindítvány mely kiegészítésekkel lehetne törvényes. Mindezen szempontok figyelembevételével az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést ebben a részében sem találta megalapozottnak, így azt elutasította. [37] Az Alkotmánybíróság az ügy elvi jelentőségére tekintettel, az Abtv. 44. § (1) bekezdés második mondata alapján rendelte el határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét.

Budapest, 2013. november 18. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke