65/2003. (XII. 18.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló

65/2003. (XII. 18.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában — dr. Bihari Mihály, dr. Czúcz Ottó, dr. Harmathy Attila, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók különvéleményével — meghozta az alábbi határozatot: 1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 33. § (2) bekezdés g) pontja, továbbá 38. § (1) bekezdésének ,,vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van)’’ szövegrésze alkotmányellenes, ezért azokat a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti. A 38. § (1) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: ,,38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.’’ 2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet 22. § (3) bekezdés ,, , indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető’’ szövegrésze, valamint 41. §-a alkotmányellenes, ezért azokat a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti. A 22. § (3) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: ,,22. § (3) Ittas személy kijózanító állomásra szállításáról külön jogszabály rendelkezik. Ittas személy akkor szállítható a lakására, ha nincs orvosi ellátást igénylő sérülése, lakása a rendőri szerv illetékességi területén van, és felügyelete nagykorú hozzátartozó által megoldható. A szállítás költségeit meg kell téríttetni, ha az önhibából eredő ittasság miatt vált szükségessé. Egyéb okból önkívületben lévő személy egészségügyi intézetbe történő szállításáról lehetőleg orvos (mentő) helyszínre hívásával kell gondoskodni.’’ 3. Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 19. § (1) bekezdésének második mondata, 33. § (2) bekezdésének b) pontja, valamint 38. § (1) bekezdésének a megsemmisítéssel nem érintett további szövegrésze, és a 38. § (2) bekezdés ,,vagy elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell’’ szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 4. Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 33. § (4) bekezdés ,,kérelmére’’ szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. INDOKOLÁS A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban több indítványt terjesztettek elő. Az indítványokat az Alkotmánybíróság egyesítette, majd a személyi szabadsághoz való jog [Alkotmány 55. § (1) bekezdés], valamint kapcsolódóan az Alkotmány 8. § rendelkezéseinek sérelmét állító indítványokat elkülönítette, és azokat együttesen bí rálta el. Az Alkotmánybíróság beszerezte a belügyminiszter és az igazságügy-miniszter véleményét. I. 1. Egyik indítványozó az Rtv. 19. § (1) bekezdése második mondata alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe és ezzel összefüggésben a 8. § (1) bekezdésébe ütközése miatt. A támadott rendelkezés szerint a rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül kétséget kizáróan megállapítható. Az indítványozó álláspontja szerint a rendőri intézkedéssel szembeni ellenállás természetes reagálása az érintett személynek, s ezt jogszerűen meg is teheti. 2. Két indítványozó tartotta alkotmányellenesnek az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) és g) pontjait. A kifogásolt rendelkezések kimondják, hogy a rendőr az illetékes szerv elé állíthatja azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, illetőleg, akit eltűntként köröznek. Az indítványozók megítélése szerint senkinek a szabadsága nem korlátozható pusztán azon az alapon, hogy ,,bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható’’; az egyszerű gyanú miatti előállítás semmivel nem indokolható. Mindebből az következik — hangsúlyozzák a kérelmezők — hogy fogvatartásra csak bűncselekmény alapos gyanúja alapján és csak bíróság elé állítás céljából kerülhet sor. Az ,,eltűntként körözött’’ személy előállítása tekintetében az indítványozók arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az szükségtelen. Ennek indokolására felhozták: ha egyszer megtalálták az érintettet, akkor a körözés elérte célját; amennyiben egyéb különös ok nem áll fenn, úgy őt nyilvánvalóan el kell engedni. Ha van olyan különös ok, ami intézkedést kívánna, akkor annak alapján kell eljárni. Az indítványozói érvelés azt is tartalmazza, hogy mindkét beavatkozási lehetőség aránytalan, mert az alapvető értéket jelentő személyi szabadság korlátozása lényegesen súlyosabb sérelmet jelent, mint az, ha valaki szabadon él gyanú alatt, vagy éppen nem ismert a tartózkodási helye. Mindez ellentétes az Alkotmány 8. §-ában, és az 55. § (1) bekezdésében foglaltakkal. 3. Két indítványozó az Rtv. 33. § (4) bekezdéséből a ,,kérelmére’’ szövegrész alkotmányellenességének megállapítását kérte, amiatt, hogy a rendőr csak akkor köteles közölni az előállítás okát, ha az előállított személy erre felszólítja. Kifejezett kérelem hiányában az előállítás okáról való tájékoztatás elmaradása azzal a következménnyel járhat, hogy meghiúsul a kártérítésre jogosultság [Alkotmány 55. § (3) bekezdés], a jogorvoslati jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés], illetve a bírósághoz fordulás jogának (Alkotmány 70/K. §) érvényesülése. Az egyik indítványozó szerint ez a rendelkezés az Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti. 4. Egy indítványozó sérelmezte az Rtv. közbiztonsági őrizetre vonatkozó egyes rendelkezéseit [38. § (1) bekezdés, illetve a (2) bekezdésből a ,,vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell’’ szövegrész]. Az indítványozó előadta, hogy az Rtv. alapján, ha valaki nem tudja igazolni magát, a személyazonosságának megállapítására előállítható [33. § (2) bekezdés a) pont]. A rendőrség az előállítással a szükséges ideig, de legfeljebb nyolc órán át korlátozhatja a személyi szabadságot, s ez az időtartam indokolt esetben négy órával meghosszabbítható [33. § (3) bekezdés]. Az előállításból azonban akadály nélkül közbiztonsági őrizet lehet, s ez alapján az érintett további tizenkét órán át fogva tartható [38. § (1) bekezdés]. A rendőrség tehát pusztán a személyazonosság megállapítása végett huszonnégy órán keresztül korlátozhatja a személyes szabadságot. A szabadságában korlátozott személy ezt az időt az előállító helységben tölti a fogvatartottakra és a fogdaszolgálatra vonatkozó szabályok szerint. Az indítványozói álláspont szerint ez aránytalan korlátozása az alapvető jogoknak, emellett csökkenti a rendőrségi tevékenység hatékonyságát, felesleges ,,kényelemhez’’ szoktatja a hatóságokat. Bizonyos esetekben (ittasság, ön- vagy közveszélyes állapot) a sokáig elhúzódó előállítás veszélyeztetheti a fogvatartott személy testi épségét, egészségét is. Az indítványozó szerint a pártfogolt személy 72 óra időtartamra történő biztonsági őrizetbe vétele ésszerűtlen, szükségtelen szabadságkorlátozást jelent, ha erre annak alapján kerül sor, hogy elrejtőzésétől alaposan tartani kell, mert ez a rendelkezés sérti a személyi szabadsághoz való jogot [Alkotmány 55. § (1) bekezdés], és lehetővé teszi a kellő alap nélkül alkalmazott hatósági kényszert. Mindez — áttételesen — sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdésben foglaltakat is. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés megsemmisítése esetén a pártfogó felügyelet szabályait megszegő személy az Rtv. alapján továbbra is megfosztható szabadságától, de csak az alkotmányos mértékű 8+ 4 óra időtartamra [Rtv. 33. § (2) bekezdés e) pont]. II. Az indítványokkal érintett jogszabályok: 1. Az Alkotmány rendelkezései: ,,8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sért hetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.’’ ,,54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.’’ ,,55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. (...) (3) Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult.’’ ,,57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot — a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan — a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.’’ ,,70/K. § Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.’’ 2. Az Rtv. rendelkezései: ,,17. § (1) A Rendőrség a feladatának ellátása során a testi épséghez, a személyes szabadsághoz, a magánlakás, a magántitok és a levéltitok sérthetetlenségéhez, a személyes adatokhoz, valamint a tulajdonhoz fűződő jogokat a törvényben foglaltak szerint korlátozhatja. (2) A rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását. Az intézkedés folytán megsérült személy részére — amint ez lehetséges — segítséget kell nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról, hogy a sérültet orvos elláthassa, kórházi elhelyezése esetén a hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló személy erről értesüljön. 18. § (1) A fogvatartott részére biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy egy hozzátartozóját vagy más személyt értesítsen, feltéve, hogy ez nem veszélyezteti az intézkedés célját. Ha a fogvatartott nincs abban a helyzetben, hogy e jogával élhessen, az értesítési kötelezettség a Rendőrséget terheli. Ha a fogvatartott fiatalkorú vagy gondnokság alá helyezett, haladéktalanul értesíteni kell törvényes képviselőjét vagy gondnokát. (2) A Rendőrség gondoskodik a fogvatartott elhelyezéséről, a fogvatartás miatt bekövetkezhető egészségkárosodás megelőzéséhez szükséges ellátásáról. A sérült, beteg vagy más okból sürgős orvosi ellátásra szoruló fogvatartottat orvosi ellátásban kell részesíteni. (3) A fogvatartott jogait csak annyiban lehet korlátozni, amennyiben az a szökés vagy elrejtőzés, a bizonyítási eszközök megváltoztatásának vagy megsemmisítésének megakadályozását, újabb bűncselekmény elkövetésének meg előzését, illetőleg az őrzés biztonságát, a fogda rendjének megtartását szolgálja. 19. § (1) A jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedésnek — ha törvény vagy nemzetközi megállapodás másként nem rendelkezik — mindenki köteles magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül, kétséget kizáróan megállapítható.’’ ,,33. § (1) A rendőr a további intézkedés megtétele céljából elfogja és az illetékes hatóság elé állítja azt, a) akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten értek; b) aki ellen külön törvény vagy nemzetközi szerződés alapján elfogatóparancsot adtak ki, vagy akinek személykörözésben az elfogását rendelték el; c) akinek őrizetbe vételét, előzetes letartóztatását rendelték el, vagy akinek ideiglenes kényszergyógykezelését, illetőleg elmeállapotának megfigyelését rendelték el; d) aki az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás, a szabadságvesztés vagy az elzárás végrehajtása során megszökött, vagy a fogvatartás helyéről engedéllyel eltávozva oda nem tért vissza, illetőleg, aki az ideiglenes kényszergyógykezelés, az elmeállapotának megfigyelése, a kényszergyógykezelés, a kényszergyógyítás vagy a javítóintézeti nevelés alól magát kivonta; e) akinek előállítását külön törvényben meghatározott feltételek alapján elrendelik. (2) A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állíthatja azt, a) aki a rendőr felszólítására nem tudja magát hitelt érdemlően igazolni, vagy az igazolást megtagadja; b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható; (...) g) akit eltűntként köröznek. (...)’’ A 33. § (4) bekezdésének az indítvány benyújtása időpontjában hatályos szövege: ,,33. § (4) Az előállítottat kérelmére az előállítás okáról tájékoztatni kell, és az előállítás időtartamáról részére igazolást kell kiállítani.’’ A 33. § (4) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos szövege: ,,33. § (4) Az előállítottat szóban vagy írásban az előállítás okáról tájékoztatni kell, és az előállítás időtartamáról részére igazolást kell kiállítani.’’ ,,36/A. (2) E törvény alkalmazásában, valamint a körözés elrendelése szempontjából eltűntnek kell tekinteni az ismeretlen helyen lévő személyt, ha a) az eltűnés körülményei, illetve az életviteléről, foglalkozásáról, más személyi körülményeiről rendelkezésre álló adatok azt valószínűsítik, hogy eltűnése — kivéve a terheltet és a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható ismeretlen személyt — bűncselekmény elkövetésével van összefüggésben; b) cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, illetve egészségi állapota, kora vagy más ok miatt képtelen magáról gondoskodni; c) az életvitelére, személyi körülményeire, foglalkozására tekintettel az eltűnésére ésszerű magyarázat nem adható; d) az eltűnés balesettel, természeti katasztrófával, öngyilkossággal van összefüggésben.’’ ,,37. § A rendőr az önveszélyes állapot vagy a személyeket, illetőleg az anyagi javakat közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet megszüntetése érdekében a) megteszi a veszélyhelyzet elhárításához, megszüntetéséhez haladéktalanul szükséges, a feladatkörébe tartozó intézkedéseket; b) intézkedik az önmagát vagy mást veszélyeztető állapotban lévő személy orvosi vizsgálatára, és közreműködik az egészségügyi intézetbe történő szállításában; c) intézkedik az öngyilkosság lehetőség szerinti megakadályozására; d) közterületen vagy nyilvános helyen — ha az élet vagy a testi épség védelme megkívánja — intézkedik a magatehetetlen, önkívületben lévő, illetve erősen ittas vagy bódult személynek a lakására vagy kijózanító állomásra, egészségügyi intézetbe kíséréséről, illetőleg szállíttatásáról; e) területet lezárhat, és megakadályozhatja, hogy oda bárki belépjen vagy onnan távozzék, illetőleg az ott tartózkodókat távozásra kötelezheti.’’ ,,38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból önvagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít. (2) A Rendőrség azt a feltételes szabadságra bocsátott elítéltet, illetve a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek, ha a pártfogolt a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti.’’ 3. A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat) rendelkezései: ,,22. § (1) ... (2) ... (3) Ittas személy kijózanító állomásra szállításáról kü lön jogszabály rendelkezik. Ittas személy akkor szállítható a lakására, ha nincs orvosi ellátást igénylő sérülése, lakása a rendőri szerv illetékességi területén van, és felügyelete nagykorú hozzátartozó által megoldható. A szállítás költségeit meg kell téríttetni, ha az önhibából eredő ittasság miatt vált szükségessé. Egyéb okból önkívületben lévő személy egészségügyi intézetbe történő szállításáról lehetőleg orvos (mentő) helyszínre hívásával kell gondoskodni, indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető.’’ ,,37. § (1) Az igazolás megtagadása vagy a személyi adatok hitelességének hiánya miatt megkezdett előállítás végrehajtását mellőzni kell, ha az intézkedés alá vont személy az előállítás közben megfelelően igazolja magát, vagy személyazonosságát a rendőr megállapította, ellene bűncselekmény gyanúja nem merült fel, vele szemben kényszerítő eszköz alkalmazására nem került sor. (2) Az előállítás akkor is mellőzhető, ha az igazoltatott személy személyazonossága más, egyszerűbb módon tisztázható. A rendőr a megkezdett, de mellőzött előállításról is jelentést készít.’’ ,,41. § Az eltűntként körözött személyt elő kell állítani, amennyiben azt a körözést kibocsátó hatóság kifejezetten kéri. Egyéb esetben csak tájékoztatást kell adni az igazoltatásról a hely, idő, és amennyiben az megállapítható, a tartózkodási hely megjelölésével.’’ III. Az Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontjára, valamint a 38. § (1) bekezdésére vonatkozó indítvány részben megalapozott, a többi indítvány megalapozatlan. 1. A személyi szabadság alapjogát az Alkotmánybíróság eddigi működése során túlnyomórészt a büntetőeljárási, illetve az ezzel összefüggő állami, hatósági kényszer alkalmazása tekintetében értelmezte. A 66/1991. (XII. 21.) AB határozatban megállapította: a személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény — a büntető jogszabály — az Alkotmány megengedő rendelkezése folytán korlátozhatja. ,,A személyes szabadságnak jogszerű (’törvényes’) elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek. Megfelelő garanciák nélkül a szabadságelvonásra lehetőséget adó jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé.’’ (ABH 1991, 342, 347.) ,,A büntető jogszabályok — az Alkotmánnyal és a nemzetközi jogi szabályokkal összhangban — a személyes szabadság korlátozását a hatóság által tehető kényszerintézkedésekkel (pl. letartóztatás stb.), büntetés kiszabásával, kényszergyógykezelés elrendelésével megfelelő eljárási szabályok mellett, lehetővé teszik. [...] [A]z Alkotmány rendelkezéseinek alkalmazásában a személyes szabadságtól való megfosztás abban az esetben törvénytelen (jogellenes, önkényes), ha nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt’’ (ABH 1991, 342, 347.). Az Alkotmánybíróság több más határozatában megerősítette, hogy az Alkotmány csak úgy teszi lehetővé a személyi szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás ne korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot. E követelmény az Alkotmány 55. § (1) bekezdésnek és az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó 8. § (2) bekezdésnek egymásra vonatkoztatásán alapul. A felfogás megfelel az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 5. cikk 1. a) pontjával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatnak is, ugyanakkor túlterjeszkedik azon, mivel érvényesítendőnek tartja a jogerős elítélést követő szabadságelvonásra is [részletesen: 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 85—86.]. Az Alkotmánybíróság a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos törvényi rendelkezések vizsgálata során fogalmazta meg, hogy az Alkotmányban rögzített jog érvényesülése vizsgálható valamennyi — a személyi szabadságot valóban érintő — állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése ugyanis általános érvénnyel deklarálja e szabadságjogot, annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az 55. § (2)—(3) bekezdése tartalmazza [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 271.]. Az Alkotmánybíróság ugyanezen határozatában kifejtett álláspontja szerint az elmebetegek személyes szabadságának korlátozásával kapcsolatos jogszabályi rendelkezések alkotmányossága — amikor az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelme a kérdés — a korlátozás okai, a korlátozás módja (annak arányossága), továbbá a közbeiktatott eljárási garanciák együttes figyelembevételével ítélhető meg. (ABH 2000, 241, 270.) Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság megállapította: ha a törvényi szabályozás csupán az elvont alkotmányossági mércét ismétli meg, ez önmagában nem felel meg a szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági kritériumoknak (ABH 2000, 241, 273.). A 13/2001. (V. 14.) AB határozat rögzítette, hogy a fogvatartás lényegéből következően kizárt a személyi szabadság, a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga (ABH 2001, 177, 193.). 2. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke szerint: ,,1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján: (...) c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;’’ Amennyiben az elítélt fogvatartása jogszerűen, megfelelő bíróság által hozott és jogerőre emelkedett határoza ton alapul, úgy a strasbourgi szervek — függetlenül a hazai bíróság esetleges tévedéseitől a jogkérdésekben — az ilyen fogva tartást mindig törvényesnek minősítik. Az Emberi Jogok Európai Bizottságának álláspontja szerint az Egyezmény 5. cikke 1. pontjának rendelkezései ugyanis nem a bírósági határozatok törvényességét, hanem a fogva tartás törvényes eljárás alapján megengedhető eseteit hivatottak szabályozni. 3. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése a rendőrség alapvető feladataként határozza meg a közbiztonság és a belső rend védelmét. A feladat ellátása, vagyis a belső rend és a közbiztonság rendészeti eszközökkel történő védelme a jogsértő magatartást tanúsítók jogainak korlátozásával jár. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése teszi lehetővé, hogy a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján valakit személyes szabadságától megfosszanak. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 5. §-a tételesen is előírja, hogy a személyi szabadságjogokat és korlátozásukat törvényben kell szabályozni. Az Rtv. 17. § (1) bekezdése jogosítja fel a rendőrséget arra, hogy a személyes szabadsághoz fűződő jogokat a törvényben foglaltak szerint korlátozza. Az Rtv. 18. §-a bontja ki azt, hogy a fogvatartás során milyen feltételekkel lehet a személyes szabadságot korlátozni. Ennek megfelelően a fogvatartott részére biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy egy hozzátartozóját vagy más személyt értesítsen. Az értesítési kötelezettség a rendőrséget terheli, ha a fogvatartott nincs abban a helyzetben, hogy e jogával élhessen. A rendőrségnek gondoskodnia kell a fogvatartott elhelyezéséről, illetve az egészségkárosodás megelőzéséhez szükséges ellátásáról. A fogvatartott jogait csak annyiban lehet korlátozni, amennyiben az a szökés vagy elrejtőzés, a bizonyítási eszközök megváltoztatásának vagy megsemmisítésének megakadályozását, újabb bűncselekmény elkövetésének megelőzését, illetőleg az őrzés biztonságát, a fogda rendjének megtartását célozza. 4. A személyi szabadság az egyén olyan autonómiáját jelenti, amely feltételezi a teljes akarati és cselekvési szabadságot a jog keretei között. A személyi szabadság joga mindenkivel szemben érvényesülő jog, amely minden embert megillet, ugyanakkor nem részesül abszolút védelemben, mivel törvényben meghatározott esetekben korlátozható. A személyi szabadság korlátozásának számos formája ismert a magyar jogrendszerben. Ezek jórészt a büntetőeljárás lefolytatásához kötődnek; büntető anyagi jogi szankcióként (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés) vagy büntetőeljárási kényszercselekményként (őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés, lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet) jelennek meg. A büntetőeljáráson kívül ugyanakkor más eljárásokban is sor kerül a személyi szabadság alapjogának korlátozására, így különösen az idegenrendészet, a szabálysértési eljárás, az egészségügyi és a rendészeti igazgatás egyes területein. A korlátozásra vonatkozó szabályozásnak — az Alkotmány rendelkezéséből fakadóan — tartalmaznia kell a korlátozás okát, továbbá meg kell határoznia az adott korlátozási formának megfelelő eljárást. A korlátozás arányosságának és ezzel együtt alkotmányosságának megítélését az alkotmányi követelményeken alapuló tényezők befolyásolják. Ennek körében meghatározó jelentőségű a szabadságelvonás időtartamának mértéke, annak indokoltsága, a szabadságelvonással érintett személy megfelelő körülményeinek és az őt megillető jogok gyakorlásának biztosítása, valamint a jogtalan szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog és egyéb jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján, a fentiekben foglaltakra tekintettel a jelen ügyben azt vizsgálta, hogy a személyi szabadság Rtv. szerinti korlátozása szükséges-e, továbbá, hogy az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya arányban állnak-e egymással. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint ugyanis valamely alapjog lényeges tartalmát az a korlátozás sérti, amely — valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében — nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is, de a korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz képest aránytalan [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 98—99.]. IV. 1.1. Az Rtv. 33. § (2) bekezdésének g) pontja lehetővé teszi, hogy a rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állítsa azt, akit eltűntként köröznek, és az Rtv. 36/A. § (2) bekezdése határozza meg azt, hogy kit kell eltűntnek tekinteni. Az Alkotmánybíróság az alapjogi korlátozást akkor tekinti indokoltnak, ha az valamely más alapvető jog biztosítása vagy alkotmányos cél érdekében történik. Az eltűntként körözött személyek esetében adódhat olyan helyzet, ami halaszthatatlan és közvetlen rendőri intézkedést igényel. Ezt megalapozhatja az érintett személy fizikai vagy pszichés állapota, amely az önrendelkezési jog gyakorlását egyáltalán nem vagy korlátozottan teszi lehetővé. Az ilyen helyzetek kezelésére felhatalmazást ad az Rtv. 37. §-a, amely a rendőrt feljogosítja biztonsági intézkedés megtételére. Az Rtv. 2. § (2) bekezdése ezen túlmenően általánosságban kötelezi a rendőrséget arra, hogy feladatának ellátása során működjék együtt más állami vagy önkormányzati szervekkel, illetőleg társadalmi szervezetekkel. Ennek keretében a rendőrség olyan intézkedéseket tehet, amelyek az eltűntként körözött és felkutatott személy helyzetének és alapjogai biztosításának is megfelelnek és nem járnak együtt a személyi szabadság akárcsak átmeneti korlátozásával sem. Mindez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy amennyiben az Rtv.-ben meghatározott más előállítási ok az érintettel kapcsolatban felmerül, s állapota ezt engedi, a rendőr az előállítást foganatosítsa. Az Rtv. 37. §-ában meghatározott rendelkezések tehát olyan jogosítványokat és kötelezettségeket állapítanak meg a rendőrség számára, amelyek alkalmazása illetőleg teljesítése lehetővé teszik az emberi életet, testi épséget, egészséget vagy anyagi javakat veszélyeztető helyzetek kezelését, és az adott esetnek megfelelő oltalmazó intézkedés foganatosítását. Az ilyen intézkedések együtt járhatnak a személyi szabadság átmeneti korlátozásával, de ezt az elérni kívánt cél indokolttá teszi. Az előállítás viszont önmagában nem minden esetben alkalmas az oltalmazásra, ugyanakkor mindig együtt jár a személyi szabadság korlátozásával. Az Alkotmánybíróság a fentiekben foglaltak alapján megállapította, hogy az eltűntként körözött személy szabadságának korlátozásával szemben nem merül fel más olyan alapvető jog, amelynek biztosítása éppen az előállítás révén valósulhatna meg. Az Rtv. 33. § (2) bekezdés bevezető mondata szerint az eltűntként körözött személy előállítása is a közbiztonság érdekében történik. A közbiztonság védelme — amint arra az Alkotmánybíróság az indokolás IV/1.2. pontjában rámutatott — az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdés értelmében a rendőrség alapvető feladata, amely magára az államra nézve alkotmányos célt fogalmaz meg. Bizonyos személyek eltűnése kapcsolatba hozható a közbiztonsággal, de általánosságban a szükségszerű összefüggés nem állapítható meg. Ezért a hivatkozott alkotmányos cél elérése nem minden esetben alapozhatja meg a személyi szabadság alapjogának korlátozását. További fontos körülményként értékelte az Alkotmánybíróság azt is, hogy az eltűntként körözött, és ebbéli minőségében előállított személy nem követett el jogsértő magatartást, mert önmagában az eltűnés nem jogellenes cselekmény. Az Rtv. 36/A. § (2) bekezdése kifejezetten ki is veszi az eltűnt személyek köréből a terheltet és a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható ismeretlen személyt. Az Rtv. 101. § (1) bekezdés j) pontjában kapott felhatalmazás alapján a belügyminiszter megalkotta az eltűnt személyek felkutatásának és a rendkívüli halálesetek kivizsgálásának rendjéről szóló 23/1994. (X. 26.) BM rendeletet. Ez a jogszabály rendelkezést tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az eltűnt személy felkutatására irányuló eljárást határozattal meg kell szüntetni, ha az eltűnt személy tartózkodási helyét megállapították. Az eljárás megszüntetésének elrendelése önmagában nyilvánvalóan nem igényli az eltűntként körözött személy előállítását, erre vonatkozó indokot maga a rendelet sem határoz meg. A személy- és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény 7. § (1) bekezdése a körözés visszavonásával kapcsolatban ugyanígy rendelkezik. Az Alkotmánybíróság a 13/2003. (IV. 9.) AB határozatban rámutatott arra, hogy a személyi szabadság szükséges és ezen túlmenően arányos korlátozására alkotmányos cél elérése érdekében általában akkor kerülhet sor, ha azt a korlátozással érintett személy jogsértő magatartása vagy cselekménye, illetőleg kényszerítő ok vagy nyomós közérdek alátámasztja, illetve indokolja. Ilyen feltételek hiányában az Alkotmánybíróság az alapjog korlátozását általában alkotmányellenesnek minősíti. (Magyar Közlöny 2003. évi 35. szám, 2620, 2624.) A fentiekben kifejtettek arra a következtetésre vezetnek, hogy az Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontjában meghatározott előállítási jogcím aránytalan személyi szabadság korlátozást eredményez. Az aránytalanság abban ragadható meg, hogy a jelenleg hatályos törvényi szabályozás alapján bármely eltűnt személy előállítható (az előállítás lehetősége az érintettek teljes körére kiterjed), minden törvényi differenciálás nélkül, egyedül és kizárólag az intézkedő rendőr egyszemélyi döntésétől függően. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontja sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az 55. § (1) bekezdésében foglaltakat, ezért az alkotmányellenes rendelkezést megsemmisítette. 1.2. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban az Rtv. 38. § (1) bekezdésének azt a rendelkezését vizsgálta, amelynek alapján a közbiztonsági őrizet abban az esetben is elrendelhető, ha azt az előállított személy érdeke szükségessé teszi. A jogalkotó a szükségességet akkor tekinti fennállónak, ha az előállított személy ittas, illetőleg más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van. Az előállítás, a közbiztonsági őrizet és a biztonsági (oltalmazó) intézkedések viszonyrendszerét az Rtv. a következők szerint határozza meg: Az ittasságot, illetőleg az ön- vagy közveszélyes állapotot az Rtv. nem minősíti előállítási jogcímnek. Ennek megfelelően a közbiztonsági őrizetbe vétel szempontjából csak azok a személyek jöhetnek szóba, akiket — az Rtv. 33. § (1) és (2) bekezdésében felsorolt okok alapján — már korábban előállítottak. Az Rtv. 37. §-ában meghatározott biztonsági intézkedés viszont nem eredményezi az érintett (ittas, ön- vagy közveszélyes állapotban lévő személy) előállítását, mert ez a rendelkezés a rendőrség általános, vagyis a nem jogsértő magatartáshoz kapcsolódó élet- és vagyonvédelmi kötelezettségét írja elő. Mindebből értelemszerűen következik, hogy a hatályos szabályozás nem teszi lehetővé az Rtv. 37. §-a szerinti biztonsági (oltalmazó) intézkedés összekapcsolását a közbiztonsági őrizetbe vétellel, mert az őrizetbe vételre csak olyan személlyel szemben kerülhet sor, akit a rendőr előállított. Az ittas, ön- vagy közveszélyes állapotban lévő előállított vonatkozásában az Rtv.-nek az a rendelkezése az irányadó, amely előírja, hogy a sérült, beteg vagy más okból sürgős orvosi ellátásra szoruló fogvatartottat orvosi ellátásban kell részesíteni [Rtv. 18. § (2) bekezdés]. A rendőrség életvédelmi kötelezettségének ebben a speciális helyzetben akkor tesz eleget, ha a rászoruló — jelen esetben az előállított személy — orvosi ellátását már az előál lítás időtartama alatt biztosítja. Amennyiben ez megtörténik, a közbiztonsági őrizetbe vétel törvényi alapja egyúttal meg is szűnik: az ittasság kijózanítás révén már nem áll fenn, a más okból ön- vagy közveszélyes személy pedig intézeti elhelyezést nyert. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 199. §-a rendelkezik a sürgősségi gyógykezelésről, amely kötelezővé teszi a beteg pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vételét, ha fennáll a közvetlen veszélyeztető magatartás (ön- és közveszélyes állapot). A beteg felvételét követően az intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi az intézeti gyógykezelés elrendelését. A bíróság a sürgősséggel felvett beteg esetében akkor rendeli el a kötelező gyógykezelést, ha a beteg veszélyeztető magatartást tanúsít és fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége. A személyi szabadság korlátozásáról tehát a bíróság dönt. A fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a rendőrség életvédelmi kötelezettségének mind az általános (Rtv. 37. §) mind a speciális (fogvatartási) körülmények közepette eleget tud tenni. Ez a szabályozási mód és tartalom tehát nem diszkriminatív, mert az érintett személyek jogi helyzetétől függetlenül biztosítja a rászorulók számára az egészségügyi ellátás igénybevételét a rendőrség közreműködése révén. Az orvosi ellátásra szoruló személy közbiztonsági őrizetbe vételének elrendelése azonban e kötelezettség teljesítésével áll ellentétben. Mindezek alapján megállapítható, hogy az ittas vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban lévő előállított személyek védelmét, szükség esetén ellátását az Rtv. 18. § (2) bekezdésében, valamint az Eütv. 199. §-ában foglalt rendelkezések megfelelően biztosítják, és mindez szükségtelenné teszi a közbiztonsági őrizet ilyen esetben történő elrendelését. Az Alkotmánybíróság a már hivatkozott állandó gyakorlata alapján az alapjogi korlátozást akkor tekinti indokoltnak, ha az valamely más alapvető jog biztosítása vagy alkotmányos cél érdekében történik. Az Rtv. 38. § (1) bekezdésének vizsgált rendelkezése a közbiztonsági őrizetbe vételt az intézkedéssel érintett személy érdekére alapozza. Az Alkotmánybíróság a személyi szabadság átmeneti korlátozásának ezt a szabályozását nem minősítette elkerülhetetlenül szükségesnek, ezért megállapította, hogy az Rtv. 38. § (1) bekezdésének ,,vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van)’’ szövegrésze sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az 55. § (1) bekezdésében foglaltakat. Ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisítette. 2. Az Alkotmánybíróság a szoros tartalmi összefüggés alapján elbírálás körébe vonta a Szolgálati Szabályzat 22. § (3) bekezdésének a közbiztonsági őrizetre utaló részét, mint az Rtv. 38. § (1) bekezdésére vonatkozó végrehajtási rendelkezést, valamint a Szolgálati Szabályzat 41. §-át, amely az Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontja végrehajtása ként rendelkezik az eltűntként körözött személy előállításáról. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Szolgálati Szabályzat 22. § (3) bekezdésének ,,indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető’’ szövegrésze, valamint 41. §-a azért alkotmányellenesek, mert mint végrehajtási rendelkezések, osztják a megsemmisítésre kerülő törvényi rendelkezések sorsát. Ezért a megsemmisítésnek azonos okok alapján van helye. 3. Az egyes indítványok elutasítását az Alkotmánybíróság a következők szerint indokolja: 3.1. Az Rtv. 19. § (1) bekezdés második mondata szerint a rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe. Az indítványozó azt állítja, hogy ez a rendelkezés beleütközik az Alkotmány 8. § (1) bekezdésébe és az 55. § (1) bekezdésébe. A rendőrség alkotmányos feladata az állam, és a társadalom különböző szerveinek működését veszélyeztető és sértő cselekmények megakadályozása, az állampolgárok személy- és vagyonbiztonsága alapvető jogának védelme. Ez a védelem a jogellenes magatartást tanúsító személyek jogainak törvényen alapuló korlátozásával valósul meg. A rendőrség tevékenységével összefüggő alapvető szabályokat az Rtv. állapítja meg. Az Rtv. 2. § foglalja össze e feladat ellátásának alapvető követelményeit, mint például a polgárok részére történő segítségnyújtás, az emberi jogok tiszteletben tartása, az emberi méltóság megóvása. Ezek az előírások a rendőri tevékenység közszolgálati jellegének előtérbe kerülését hangsúlyozzák az erőszakos és egyoldalú fellépés kizárása végett. A rendőri működés alapja az Rtv. 11. § (1) bekezdése szerint az, hogy a rendőr köteles a szolgálati beosztásában meghatározott feladatát a törvényi előírásoknak megfelelően teljesíteni. A rendőri intézkedés eredményessége nem függhet az intézkedés alá vont személy belátásától, ezért az intézkedésben foglaltak szükség esetén kikényszeríthetők. A kikényszerítés az intézkedéssel szembeszegülő ellenállásának a leküzdését jelenti, amely a törvényi előírások alapján történhet és a személyi szabadság átmeneti korlátozásával is járhat (Rtv. 16. §). Ez a korlátozás azonban csak a jogsértő magatartást tanúsítókat érinti. A rendőri kényszerintézkedés alapjait az Rtv. 19. § (2) bekezdése a rendőr jogszerű intézkedésével szembeni ellenállás esetén teremti meg, erre az esetre teszi lehetővé a törvényben meghatározott rendőri intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazását. Ahhoz, hogy az ország belső rendje és közbiztonsága rendészeti eszközökkel eredményesen védhető legyen, az e felett őrködő szervezet számára hatékony eszközöket kell törvényben biztosítani. Ez indokolja az Rtv. 19. § (1) bekezdésének rendelkezését, mely szerint a jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedéseknek — ha törvény vagy más nemzetközi megállapodás másképp nem rendelkezik — mindenki köteles magát alávetni és a rendőr utasításának engedelmeskedni. Ezzel összefüggés ben az Rtv. 19. § (1) bekezdése második mondata értelmében pedig az intézkedéssel érintett állampolgár a helyszínen csak kivételesen mérlegelheti a rendőri intézkedés jogszerűségét. A rendőri intézkedés jogszerűségének feltételezése tehát nem más, mint egyfajta törvényes vélelem, amely viszont utólagos ellenbizonyítással megdönthető és ezáltal orvosolható. Az Rtv. 92. § (1) bekezdése szerint a rendőri intézkedések miatt jogorvoslatnak van helye. Az Rtv. 93. §-a szerint panasz előterjesztésére az jogosult, akivel szemben az intézkedést foganatosították. A panaszt az intézkedést követő nyolc napon belül az intézkedést foganatosító rendőri szervnél lehet előterjeszteni. A panaszt a beérkezéstől számított tizenöt napon belül az intézkedést foganatosító rendőri szerv vezetője indokolt határozattal bírálja el. A határozat ellen fellebbezésnek van helye. A felettes szerv határozatát írásban a panaszt elbíráló határozatot hozó szerv útján kell közölni a fellebbezővel. A felettes szerv határozata közigazgatási határozat, amelynek bírósági felülvizsgálatát kérheti az, aki a panasz előterjesztésére jogosult. A sérelmezett rendőri intézkedéssel szemben tehát végső soron bírósági kontrollnak is helye van. Az Alkotmánybíróság a fentieket összevetve az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében és az 55. § (1) bekezdésében foglaltakkal megállapította, hogy az Rtv. 19. § (1) bekezdése nem sérti az ember alapvető jogait, ezen belül a szabadságra és a személyi biztonságra vonatkozó alkotmányi rendelkezéseket. Erre tekintettel az indítványt elutasította. 3.2. Az Rtv. 33. § (2) bekezdése lehetővé teszi, hogy a rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állítsa — többek között — azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. A támadott rendelkezés a személyi szabadság korlátozásának — konkrétan: az előállítás — okaként a bűncselekmény elkövetésének gyanúját határozza meg. Az indítványozók az alkotmányellenességet legfőképpen abban látják, hogy a bűncselekmény alapos gyanújával szemben az ,,egyszerű gyanú’’ — mint az előállítás oka — indokolatlan szabadságkorlátozásra ad lehetőséget. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése értelmében a személyi szabadságtól történő megfosztásra csak törvényben meghatározott okokból kerülhet sor. Az Rtv. vizsgált rendelkezése éppen egy ilyen okot határoz meg, amikor kimondja, hogy valamely bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személyt a rendőr előállíthat. Ezért az Alkotmánybíróság elsőként magának az oknak az alkotmányosságát vizsgálta. A gyanú a nyomozó hatóság tudomására jutott objektív adatokból levont valószínűségi következtetés arra nézve, hogy feltehetően bűncselekmény történt, és hogy annak ki vagy kik voltak az elkövetői. Annak megfelelően, hogy a gyanú alapját képező adatok milyen szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatot mutatnak a feltételezett bűncselekménnyel, a rájuk épített valószínűségnek különböző fokozatai lehetnek. A valószínűség alacsonyabb vagy magasabb fokától függően lehet különböztetni az ,,egyszerű’’, illetve az alapos gyanú között. Ugyanakkor a gyanú fogalmát sem az Rtv. sem a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) nem határozza meg. A Be. 6. § (2) bekezdése a büntetőeljárás megindításához a bűncselekmény gyanújának meglétét követeli meg, de konkrét személlyel szemben az eljárás csak akkor indítható, ha az érintettet bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja terheli. A büntetőeljárási rendelkezésekben megkövetelt, az ,,egyszerű gyanút’’ meghaladó valószínűség garanciális feltétele a konkrét személyt érintő büntetőeljárás megindításának. Az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontján alapuló előállítás viszont önmagában és közvetlenül nem irányul büntetőeljárás megindítására, azaz nem feltétlenül indukál egy olyan eljárást, amely akár a személyi szabadság huzamosabb idejű korlátozását is eredményezheti. Az előállított személy ugyanis pusztán az előállítás ténye alapján nem válik büntetőeljárási értelemben gyanúsítottá, nem lesz büntetőeljárás alanya. Az előállítás ideje alatt nyílik alkalma a döntésre jogosult hatóságnak arra, hogy az alapos (megalapozott) gyanú fennállását megállapítsa. Éppen ebben a körülményben ragadható meg az az alkotmányjogilag is releváns különbség, amely miatt nem helytálló az alapos gyanú megkövetelésére irányuló érvelés. Az Rtv. támadott rendelkezése e tekintetben tehát megfelel az Alkotmány előírásainak, és azoknak a követelményeknek is, amelyeket az Alkotmánybíróság az alapjogok korlátozhatóságával kapcsolatban kimunkált. A személyi szabadság korlátozásának másik, az Alkotmányban foglalt feltétele, hogy a megfosztás alapjául szolgáló eljárás törvényben meghatározott legyen. Törvényben kell tehát meghatározni, hogy minek az érdekében történik a korlátozás, mely szerv elé történhet az előállítás, milyen időtartamot foghat át, milyen kötelezettségek terhelik ennek során a rendőrséget. A vizsgált rendelkezésre vonatkozóan ezek a szabályok részben magában az Rtv. 33. §-ában, illetve az Rtv. más fejezeteiben találhatók. A rendőrség működésének általános elvei és szabályai közül ebből a szempontból a fogvatartásra, valamint a jogorvoslatra vonatkozó rendelkezések a relevánsak. Az Rtv. 33. § (2) bekezdésének bevezető mondata alapján az előállítás a közbiztonság érdekében történhet. A közbiztonság védelme az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdés értelmében a rendőrség alapvető feladata, amely magára az államra nézve alkotmányos célt fogalmaz meg. Az indítvány szerint az előállításra nem általában a hatóság, hanem csak a bíróság elé állítás céljából kerülhetne sor. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat arra, hogy az állam büntetőjogi igényének érvényesítésében az ügyészen kívül a nyomozóhatóság (ideértve a rendőrséget) is részt vesz. Tekintettel arra, hogy a támadott rendelkezésnek megfelelően az előállításra éppen bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt kerül sor, a rendőrségnek mint nyomozóhatóságnak a vizsgált rendelkezés szabályozási tartalmából történő kirekesztése veszélyez tetné a rendőrség egyik alapvető feladatának ellátását, nevezetesen a büntetőeljárás megindítására vonatkozó kötelezettségének teljesítését. Az Rtv. 33. § (2) bekezdés bevezető mondata szerint az előállítás a hatóságon kívül vagylagosan az illetékes szerv elé is történhet. Az ,,illetékes szerv’’ kitétel nyilvánvalóan az előállítás ugyanezen rendelkezés által szabályozott más eseteire vonatkozik, mint például szabálysértés bizonyítására vagy egyéb szabályszegések esetére, tehát nem valamely bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatti előállításra. Az Alkotmánybíróság, tekintettel az Rtv. 97. § (1) bekezdés h) pontjában foglalt értelmező rendelkezésre, amely szerint az előállított személy fogvatartottnak minősül, vizsgálta a fogvatartás időtartamára és körülményeire vonatkozó rendelkezéseket is. Az Rtv. 33. § (3) bekezdése szerint az előállítással a személyi szabadságot csak a szükséges ideig, de legfeljebb 8 órán át lehet korlátozni, ami indokolt esetben 4 órával meghosszabbítható. A személyi szabadság korlátozásának időtartama tehát meghatározott, s az 12 óránál több nem lehet. A fogvatartás körülményeinek megfelelőségét az Rtv. 18. §-ában foglalt rendelkezések biztosítják, így különösen a kapcsolatfelvételt, az elhelyezést és az orvosi ellátást. A hivatkozott jogszabályhely tartalmazza továbbá azt a garanciális rendelkezést is, amely a fogvatartott jogai korlátozásának terjedelmét meghatározza. A rendőrséget terhelő kötelezettségként állapítja meg az Rtv. 33. § (4) bekezdése azt, hogy az előállítottat az előállítás okáról tájékoztatni kell, valamint igazolást kell részére kiadni az előállítás időtartamáról. Az Rtv. IX. fejezete jogorvoslatot biztosít az előállítással, mint rendőri intézkedéssel szemben. Az előállított ennek megfelelően panasz előterjesztésére jogosult, amelyet az intézkedést foganatosító rendőri szerv vezetője határozattal bírál el. A határozat ellen fellebbezésnek, illetve végső soron bírósági felülvizsgálatnak van helye. A jogtalan fogvatartás jogkövetkezményeit az Rtv. külön nem szabályozza, de más jogszabályi előírások tartalmaznak rendelkezést az ilyen esetekre. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 228. § (1) bekezdése szerint a jogellenes fogvatartás bűntettét követi el az a hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi szabadságától jogellenesen megfoszt. Ennek megfelelően az olyan rendőrrel szemben, aki jogellenesen állít elő valakit, büntetőeljárás kezdeményezhető. Egy másik jogkövetkezmény, nevezetesen az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség érvényesítésére a megfelelő polgári jogi eszközök rendelkezésre állnak. Ha az állam nevében eljáró személy (jelen esetben: a rendőr) hivatali kötelesség vétkes megszegésével kárt okoz, és a sérelmes magatartás által okozott kár jogorvoslattal nem hárítható el, az államot kártérítési kötelezettség terheli. Az Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel megállapította, hogy Rtv.-ben szabályozott, az előállítás eljárási rendjét meghatározó rendelkezések megfelelnek a szemé lyi szabadság átmeneti korlátozásához szükséges alkotmányi követelményeknek, ezért az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja nem sérti az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének rendelkezését. 3.3. Az indítványozó az Rtv. 38. § (1) bekezdésében a személyazonosság megállapítása végett alkalmazott közbiztonsági őrizetet aránytalan jogkorlátozásra vezető rendőri intézkedésnek tartja, a (2) bekezdés szabályozásából pedig a ,,vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell’’ szövegrészt tekinti alkotmányellenesnek. 3.3.1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt a rendelkezést vizsgálta, amely a személyazonosság megállapítása miatt lehetővé teszi az előállított személy szabadságának 24 óra időtartamú korlátozását. A Szolgálati Szabályzat 37. § (1) és (2) bekezdése értelmében a személyazonosság megállapítható az előállítás mellőzésével, vagy az előállítás időtartama (8+4 óra) alatt, ha az intézkedéssel érintett személy az azonosításban együttműködik. Az igazolás megtagadása vagy egyébként az azonosítást elősegítő adatok közlésének szándékos elmulasztása, illetőleg félrevezető adatok közlése vezethet oda, hogy az előállításra rendelkezésre álló idő nem bizonyul elegendőnek a személyazonosság megállapítására. A közbiztonsági őrizet elrendelésénél számottevő szerepet játszik az érintett személy akarata, aki az őrizetbe vétel alól a hatósággal való együttműködés esetén mentesülhet. Ennek hiányában a korlátozás indokoltsága mindaddig fennáll, amíg az alkotmányosan elfogadható cél, vagyis a személyazonosság megállapítása folyamatban van. A személyi szabadság ezen okból, és ilyen mértékű törvényi korlátozása tehát nem tekinthető aránytalannak. A fentiek alapján a közbiztonsági őrizetnek a személyazonosság megállapításához kapcsolódó elrendelése nem sérti az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott személyi szabadsághoz fűződő alapjogot, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e részében elutasította. 3.3.2. Az Rtv. 38. § (2) bekezdése a közbiztonsági őrizet egy másik jogcímét határozza meg, amely szerint 72 óra időtartamra korlátozható a pártfogó felügyelet alá helyezett személy (feltételes szabadságra bocsátott elítélt, illetve a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott fiatalkorú) szabadsága, feltéve, ha a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell. Az indítványozó ez utóbbi fordulat alkotmányellenességének megállapítását kérte. A Btk. 70. § (1) bekezdés 7. pontja alapján a pártfogó felügyelet büntetőjogi intézkedés. A Btk. 82. §-a határozza meg a pártfogó felügyeletre vonatkozó általános szabályokat. E szerint pártfogó felügyelet elrendelésének akkor van helye, ha a feltételes szabadság, illetve a próbaidő eredményes elteltéhez az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése szükséges. A pártfogó felügyelet alatt álló személy köteles a jogszabályban és bírósági határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani, a pártfogóval rendszeres kapcsolatot tartani és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni. A magatartási szabályok kötelezettségeket és tilalmakat írnak elő annak érdekében, hogy a pártfogolt képessége szerint dolgozzék, és törvénytisztelő életmódot folytasson. Ilyen különösen a munkával, a kereset felhasználásával, az időszakos jelentkezéssel, az esetleg szükséges gyógykezeléssel, megelőző-felvilágosító egészségügyi szolgáltatáson való részvétellel kapcsolatos kötelezettség, illetőleg a lakó- és munkahely önkényes megváltoztatásának, meghatározott helyek látogatásának vagy egyes személyekkel való érintkezésének a tilalma. Összefoglalóan megállapítható, hogy a pártfogó felügyelet az elítéltek ellenőrzését, irányítását, a társadalomba beilleszkedésük segítését és támogatását szolgáló olyan intézkedés, melyet önállóan nem, hanem csak más jogintézményekhez kapcsolódva lehet a bíróság mérlegelése alapján, vagy kell a törvény kötelező rendelkezéseiből következően elrendelni. A pártfogó felügyeletnek a fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályait a Btk. 119. §-a tartalmazza. E szerint a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott, a feltételes szabadságra bocsátott, a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott és az a fiatalkorú, akivel szemben a vádemelést elhalasztották, pártfogó felügyelet alatt áll. A pártfogó felügyelet célja a fiatalkorú társadalmi beilleszkedésének elősegítése valamint az általános, és a bíróság, illetve az ügyész által előírt külön magatartási szabályok betartásának az ellenőrzése. Ennek keretében a pártfogolt köteles a pártfogóval rendszeres kapcsolatot tartani, a pártfogónál a megjelölt időpontban jelentkezni, részére a szükséges felvilágosítást — különösen lakó-, illetve tartózkodási helyének, munkahelyének, illetve tanulmányai helyének, valamint családi körülményeinek megváltozásával kapcsolatos tényeket bejelentve — megadni. A büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bvtvr.) 94. § (2) bekezdésében előírtak alapján a pártfogó felügyelet végrehajtásában a rendőrség közreműködik és közbiztonsági szempontból ellenőrzi a pártfogolt magatartását. A rendőrség közreműködése során — többek között — ellenőrzi egyes magatartási szabályok megtartását, tájékoztatja a bíróságot a pártfogolt ellenőrzése során szerzett tapasztalatairól, segíti a hivatásos pártfogó munkáját. A pártfogolt helyzetéről megállapítható, hogy olyan büntetőjogi intézkedés hatálya alatt áll, amely személyi szabadságtól való megfosztást nem foglal magába, de alapjogi korlátozást eredményez. A korlátozás legfőképpen abban ragadható meg, hogy — a bíróság által meghatározott körben és egyéniesített módon — bizonyos magatartási kötelezettségeknek eleget kell tennie. A rendőrség közreműködése a pártfogó felügyelet végrehajtásában éppen ezen magatartási szabályok megtartásának ellenőrzésében valósul meg. A megállapított szabályok súlyos megsértése a feltételes szabadság, illetőleg az ideiglenes elbocsátás megszüntetéséhez vezethet, amelyről a büntetés-végrehajtási bíró határoz. A Bvtvr. 9. §-a rendelkezik a feltételes szabadság megszüntetéséről, amely — többek között — kimondja, hogy a pártfogolt szabályszegése esetén a rendőrség a feltételes szabadság megszüntetése érdekében az ügyészhez fordul. A hivatkozott rendelkezés (2) bekezdése szerint a szabadságvesztés ideiglenes foganatba vételének van helye akkor, ha a pártfogolt a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell. A Btk. 118. §-a értelmében a javítóintézetből történt ideiglenes elbocsátás — a Bvtvr. 9. § értelemszerű alkalmazásával — megszüntethető, ha a fiatalkorú a pártfogó felügyelet szabályait megszegi. Ennek megfelelően a javítóintézeti nevelés folytatásának elrendelésére kerülhet sor, ha a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell. Ha a pártfogó felügyelet alatt álló magatartásából és a körülményekből arra kell következtetni, hogy a már ténylegesen alkalmazott büntetőjogi intézkedés sikerét kívánja meghiusítani, akkor a közbiztonsági őrizet elrendelésére indokoltan kerül sor. A fentiekben foglaltak alapján megállapítható, hogy az Rtv. vizsgált szabályozása, mint rendőri intézkedés, egy büntetés-végrehajtási kényszercselekmény elrendelését, illetve annak érvényesíthetőségét segíti elő. Az állam büntetőjogi igényének érvényesítése magában foglalja a büntetés-végrehajtás biztosítását, amelynek egyik eszköze a kényszercselekmények foganatosítása. A személyi szabadság korlátozása ezen alkotmányos cél érdekében történik. A szabadságkorlátozás további garanciáját jelenti, hogy míg az előállítást a rendőr a helyszínen foganatosítja, addig a közbiztonsági őrizet elrendeléséről a rendőrség, mint hatóság dönt, amely döntéssel szemben a törvény a jogorvoslatot biztosítja. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 38. § (2) bekezdésében a ,,vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell’’ szövegrészének az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe, valamint a 8. § (2) bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az indítványt e részében is elutasította. 4. Az Rtv.-nek az indítványok benyújtásakor hatályos 33. § (4) bekezdése szerint az előállítottat csak akkor kellett az előállítás okáról tájékoztatni, ha ezt ő kifejezetten kérte. Az indítványozók ennek a feltételnek a megkövetelését tartották alkotmányellenesnek. A szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés szabályairól és az ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról szóló 1999. évi LXXV. törvény 69. §-a 1999. szeptember 1-jei hatállyal módosította az Rtv. 33. § (4) bekezdését. A módosított és a jelenleg is hatályos szöveg már nem tartalmazza az indítványozók által sérelmezett ,,kérelmére’’ kitételt, tehát a tájékoztatás hivatalból kötelező. Miután a módosítás következtében az indítvány okafogyottá vált, az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. sz. határozat 31. § a) pontja (ABK 2003. szeptember-október 564. 569.) alapján az Alkotmánybíróság az eljárást megszüntette. Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-a alapján rendelte el. Dr. Holló András s. k., az Alkotmánybíróság elnöke