952/B/2007. AB határozat

952/B/2007. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő h a t á r o z a t o t : 1. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. XI. törvény egésze, 12. §-a, 13. § (4) bekezdés b), c) és f) pontjai, 16. § (1) bekezdése, 17. §-a, 20. § (1) bekezdés h) pontja, 22. § második mondata, V., VI., XII. és XIII. fejezete, valamint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben 13. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

I. Három indítványozó közös indítványban kezdeményezte az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) egésze, illetve egyes rendelkezései alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát. Az egész törvény alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelmüket önállóan nem indokolták, valójában az Ütv.-nek az ügyvédi kamarára vonatkozó valamennyi rendelkezését találták alkotmánysértőnek. Az indítványozók szerint a kamara nem legitim, mivel a kamarai választásokon nagyon kevesen vesznek részt, a részvétel „messze alatta marad az Alkotmánybíróság által legitimnek tekintett határnak”, azaz a kamara nem bírja a kamarai tagok többségének támogatottságát. Utaltak arra is, hogy az Alkotmány csak az egyesülési jogot tartalmazza, a köztestületeket viszont nem szabályozza. A kamarát kényszeregyesülésnek tekintették, mely ellentétes az Alkotmány

63. §ában foglalt egyesülési szabadsággal és a 2. § (1) bekezdésben megfogalmazott jogállamisággal

Az Ütv. egyes konkrét rendelkezései közül az indítványozók a 12–13. §-nak, a 16. § (1) bekezdésének, a

17. §nak, a 20. § (1) bekezdés b)–d) és h) pontjának, valamint a 22. § második mondatának, továbbá az V., a VI., a

XII. és a XIII. fejezetének megsemmisítését kérték.

Álláspontjuk szerint az Ütv. 12. §-ában az ügyvédi kamara feladatkörébe utalt tevékenységek közül az (1) bekezdésben és a (2) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározottak kizárólag az egyesülési szabadság alapján létrejött szervezetekben végezhetők, mivel ezek nem képeznek állami feladatot. Utalva a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 12. § (2) bekezdésére előadták, hogy ügyvédek esetében csak a nyilvántartásba vétel és az abból való törlés tartozik közigazgatási hatáskörbe, s csak ezek minősülnek közfeladatnak. Márpedig a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 65. §-a értelmében köztestület csak állami feladat végzésére hozható létre. Minden más feladatnak a kamara feladat- és hatáskörébe való utalása sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mely magával vonja nem csupán az Ütv. 12. §-ának, de a területi kamarákról szóló XII. fejezetének és a Magyar Ügyvédi Kamaráról szóló XIII. fejezetének az alkotmányellenességét is.

Az Ütv. 13. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy ügyvédi tevékenységet csak a kamara tagjaként lehet végezni. Mivel az alacsony támogatottság miatt a kamara nem legitim, az indítványozók szerint közfeladatokat sem láthat el. Ebből következően sérti az Alkotmány 63. §-át és

2. §(1) bekezdését, hogy törvény arra kötelezi az ügyvédeket, hogy alkotmányellenesen működő szervezet „kényszertagjai” legyenek

Az Ütv. 13. § (4) bekezdése sorolja fel azokat az okokat, amelyek miatt valakit nem lehet felvenni a kamarába.

A b) pont értelmében a közügyektől vagy a jogi képesítéshez kötött foglalkozástól eltiltott személy nem vehető fel a kamarába. Ez az indítványozók szerint ellentétes a jogállamiság elvével. A közügyektől eltiltást a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban:

Btk.) részletesen szabályozza, azok között az ügyvédi tevékenység nem szerepel. A foglalkozásától eltiltott pedig az egyesülési jog alapján működő kamara tagja maradhatna, csak a bíróság ítélete szerint ügyvédi tevékenységet nem végezhetne. A c) pontban meghatározott ok az indítványozók szerint tulajdonképpen mellékbüntetésként funkcionál, ilyet azonban törvény nem szabhat ki, csak bíróság, ezért sérül az Alkotmány 2. § (1) bekezdése. Az

Az Ütv.-nek az ügyvédi esküt szabályozó 16. § (1) bekezdése az indítványozók szerint sérti az Alkotmány 2. §

Az Ütv. 17. §-a szól az ügyvédi tevékenység szüneteléséről. Az indítványozók azért kérték e rendelkezés megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján, mert a tevékenység szüneteltetésének engedélyezése nem állami feladat, ezért azt a kamara nem végezheti.

Az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontja az ügyvédi kamarai tagság megszűnésének egyik eseteként szabályozza a kamarából történő kizárást. Az indítványozók érvelése értelmében a kizárás foglalkozástól eltiltást jelent, foglalkozástól azonban köztestület nem tilthat el, mert erre csak bíróságnak van hatásköre. A kizárás emellett nem állami feladat, így azt köztestület nem végezheti. Az Ütv. 20. §

Az indítványozók az Ütv. 22. § második mondatát és V. fejezetét az Alkotmány 9. § (2) bekezdésébe ütközőnek találták. A kirendelés meglátásuk szerint sérti a vállalkozáshoz való jogot, mert az ügyvédet és az ügyfelét polgári jogi jogviszony köti össze, megbízási szerződést azonban kirendelő határozat nem hozhat létre.

Az Ütv. VI. fejezete rendelkezik a fegyelmi felelősségről. Az indítványozók azzal érveltek, hogy a fegyelmi és etikai ügyek – figyelemmel a Ket. 12. §-ára – nem közigazgatási ügyek, így azokat köztestület nem is végezheti.

Ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmére tekintettel kérték az Ütv. VI. fejezetének megsemmisítését.

II. 1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései: „2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokrati kus jogállam.” „9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.” „63. § (1) A Magyar Köztársaságban az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van a törvény által nem tiltott célra szervezeteket létrehozni, illetőleg azokhoz csatlakozni.”

13. §(1) Ügyvédi tevékenységet az végezhet, aki a ka

mara tagja, és az ügyvédi esküt letette.

17. §(1) Az ügyvéd a tevékenységét – a kamara engedé

lyével – szüneteltetheti. A szünetelés legrövidebb időtartama 3 hónap. A szüneteltetés engedélyezését a kamara abban az esetben tagadhatja meg, ha az ügyvéd nem gondos- kodott megfelelően megbízásainak átadásáról vagy megszüntetéséről, valamint – ha a szüneteltetést bejelentő ügyvéd alkalmazott ügyvédet, ügyvédjelöltet foglalkoztat – az alkalmazott ügyvéd, illetve ügyvédjelölt munkaviszonyának a Munka Törvénykönyve szerinti rendezéséről.

III. Az indítvány nem megalapozott. 1. Az Alkotmánybíróság már egy korai határozatában foglalkozott a kötelező kamarai tagság, valamint az ügyvédi kamara és az Alkotmány 63. § (1) bekezdésében megfogalmazott egyesülési szabadság viszonyával. Ennek keretében megállapította: „Az egyesülési szabadság joga mindenkit megillető szabadságjog. Ez a jog elsősorban a cél megválasztásának szabadságát jelenti, jelenti továbbá a célra rendelt szervezet alapításának szabadságát, az ehhez való csatlakozás önkéntességét, valamint az önkéntes kilépés lehetőségét.

A kötelező ügyvédi kamarai tagság azonban nem sérti az egyesülési szabadságot. Az ügyvédi kamara ugyanis nem az egyesülési szabadság alapján létrehozott szervezet: az ügyvédi kamarát nem magánszemélyek alapították, céljait és tevékenysége feladatait sem magánszemélyek határozták meg. Az ügyvédi kamarát törvény létesítette, feladatait és működési rendjét, tevékenységét törvény szabályozza. Az ügyvédi kamara tehát nem az egyesülési szabadság jogán alapított személyegyesülés, egyesület, személyközösség, személyi társulás vagy társadalmi szervezet, hanem köztestület, amelynek létrehozását törvény rendelte el. (…) Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvény közjogi közfeladat ellátására, közérdekű tevékenység folytatására alkotmányosan indokolt módon hozhat létre köztestületet, szakmai kamarát és írhatja elő a kötelező köztestületi tagságot. A köztestületként létrehozott szervezet nem az egyesülési szabadság alapján alapított szervezet, a kötelező szakmai kamarai tagság pedig nem sérti az egyesülési szabadságról folyó önkéntes csatlakozás jogát.” [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127, 128–129.] Az Alkotmánybíróság tehát már az Ütv.-t megelőzően az ügyvédek jogállását szabályozó jogszabály, az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. törvényerejű rendelet vonatkozó rendelkezéseinek vizsgálata körében állást foglalt az indítványozók által jelen ügyben felvetett kérdésben. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az indítványozók által is hivatkozott 942/B/2001. AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) az Alkotmánybíróság utalt a Ptk.

65. §

Mivel az Alkotmánybíróság a 22/1994. (IV. 16.) AB határozatával a kötelező ügyvédi kamarai tagságról szóló rendelkezést az Alkotmány 63. § (1) bekezdésével összefüggésben már elbírálta (ABH 1994, 127.), a kérdés ítélt dolognak minősül (lásd még: Abh., ABH 2004, 1561, 1576–1577.). Emiatt az Alkotmánybíróság az Ütv. 13. §

Ha tehát a kamarai tag a kamarai életben aktívan nem kíván részt venni, – az a fentiek szerint nem kötelessége – nem kivételes fontosságú ügyben nincs indok részvételi küszöböt előírni, amely egyébként a kamara működőképességét veszélyeztetné.” (ABH 2004, 1561, 1575.) Az ügyvédi kamara tisztségviselőinek, szerveinek támogatottsága nem esik egy tekintet alá az indítványozók által hivatkozott 16/1998. (V. 8.) AB határozatban (ABH 1998, 140.) vizsgált társadalombiztosítási önkormányzatok támogatottságával. E határozatában az Alkotmánybíróság a következőkre mutatott rá: „Választások általi legitimáció esetén mellőzhetetlen feltétel, hogy az önkormányzat valamennyi választójoggal rendelkező alanya jogosult legyen részt venni a választásokon. Emellett a választásnak a konkrét önkormányzati szerv tagjainak konkrét alkalommal történő meghatározására kell irányulnia.

Ellenkező esetben nem lehet a közhatalmi feladat ellátására adott felhatalmazásról beszélni.” (ABH 1998, 140, 148.) Ebben az ügyben az Alkotmánybíróság részben azért ítélte alkotmányellenesnek a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozásának módját, mert a képviselők delegálására jogosult szervezetek csupán a felét vagy annál lényegesen nem többet tudhattak tagjaik között azokból, akik egyébként a választási rendszerben választójogosultak lettek volna. Az ügyvédi kamarai tisztségviselők megválasztása esetén egészen más a helyzet, hisz a kamarának valamennyi ügyvéd a tagja, s valamennyi ügyvéd szavazati joggal rendelkezik. Az ügyvédi kamara esetén minden ügyvédnek megvan a joga és lehetősége arra, hogy a közgyűlésen részt vegyen és szavazatával az eredményt befolyásolja. Az, hogy e jogával nem él, nem azonosítható azzal a helyzettel, mint mikor az érintetteknek nincs választójoguk.

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság alaptalannak talált minden olyan indítványrészt, mely szerint az Ütv. egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányellenessége a legitimáció hiányán alapul. Ezért az Ütv. egésze, 13. § (1) bekezdése és 16. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisí tésére irányuló indítványt az Alkotmány 2. § (1) bekezdése vonatkozásában elutasította.

A Ket. érintett rendelkezése értelmében „[k]özigazgatási hatósági ügy (a továbbiakban: hatósági ügy):

A Ket. tehát csak azt definiálja, mi minősül közigazgatási hatósági ügynek, s nem azt határozza meg, mi a közfeladat. E két fogalom nem azonos egymással, a közfeladatok köre jóval bővebb a hatósági ügyeknél.

Az Alkotmánybíróság a gazdasági kamarák mint köztestületek kapcsán az alábbi megállapításokat tette a közfeladatokkal összefüggésben: „A közfeladat fogalmát jogszabály nem határozza meg. A Ptk.-nak a köztestületeket a magyar jogba ismét bevezető rendelkezéseihez készült indokolás szerint közfeladat általában olyan feladat, amelyet egyébként az államnak vagy a helyi önkormányzatnak kellene megvalósítania. Ebben a körben a közfeladat kétségkívül közigazgatási feladat, amelyhez a köztestületnek megfelelő hatáskörökkel is rendelkeznie kell; a köztestület az állam és a helyi önkormányzatok mellett egy harmadik, önálló válfajt, a testületi önkormányzatot valósítja meg.

A közfeladat azonban nem korlátozható az igazgatási feladat (kötelező) ellátására. Az állam által igényelt tanácsadó közreműködés is lehet közfeladat; ennek ellátása szükségessé teszi a megfelelő szervezeti kialakítást, és rendszerint maga után vonja hatáskörök átadását is. (…) Éppen az adott gazdasági terület összérdekének hiteles meghatározása iránti állami igény emelheti a kamarák feladatát közfeladattá, és jelentheti a többletet az önkéntes alapon szerveződő egyesületekkel és érdekképviseletekkel szemben.” [38/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 249, 253–254.] Fenti megállapításait az Alkotmánybíróság az orvosi kamarára (azaz szakmai kamarára) vonatkozó szabályozás vizsgálata során, a 39/1997. (VII. 1.) AB határozatában megismételte, illetve az alábbiakkal kiegészítette: „Közfeladatot láthat el az olyan testületi önkormányzat is, amely az adott hivatás minden gyakorlója számára a foglalkozás szabályait érintő normaalkotást végez, s ezeket szankcionálja. E két utóbbi feladat megvalósítása során is részben közhatalmi jogosítványokkal él a köztestület; a határok az átruházott közigazgatási és egyéb – például belső igazgatási – feladatok között nem élesek. A közfeladat fogalma tehát szélesebb a hatósági jogkör gyakorlásánál, amely viszont esetenként, és a szükséghez képest a közfeladat ellátásának egyik nélkülözhetetlen eszköze lehet. A köztestületi minőség elismeréséhez az Alkotmánybíróság elegendőnek tekinti, ha a legfontosabb feladok tekintetében a közfeladati jelleg fennáll.” (ABH 1997, 263, 268.) Az Alkotmánybíróság fenti határozatában az orvosi kamarára vonatkozó akkori szabályok tekintetében kimondta, hogy közigazgatási jellege miatt közfeladatot lát el a Magyar Orvosi Kamara (a továbbiakban: MOK) a kamarai tagok felvétele, valamint a tagjaival szemben gyakorolható fegyelmi jogkör kapcsán. Ugyancsak közhatalmi jellegű a MOK egyetértési joga a miniszter döntéséhez külföldi állampolgárságú orvosoknak az Orvosok Országos Nyilvántartásába való felvételre irányuló kérelme tárgyában, valamint orvosi tevékenység engedélyezésekor meghatározott időre a külföldi diploma honosítása nélkül. A MOK jogosítványt kapott az etikai statútum megalkotására és etikai eljárás lefolytatására is. Az Alkotmánybíróság azt is leszögezte, hogy az érdekképviseleti és az önkormányzati jogosítványok nehezen választhatók el egymástól. Kimondta: „A közfeladatok és járulékos más jogosítványok kifejezik azokat a sajátosságokat is, amelyek a szakmai kamarákat megkülönböztetik más köztestületektől, beleértve a gazdasági kamarákat is. A szakmai kamarák a hagyományos

szabad foglalkozások önkormányzatai. Ezeket a hivatásokat a magas szintű, speciális képesítés, a szolgáltatások személyes teljesítése és az azokat igénybe vevő féllel szembeni bizalmi viszony, a részletesen kidolgozott és a testületi önkormányzat által kikényszerített etikai szabályok jellemzik. Ennek felel meg, hogy a szakmai kamaráknak csak természetes személyek lehetnek tagjai; hogy az adott szakma pontosan körülhatárolt, igen részletesen szabályozott, s azt viszonylag kevesen gyakorolják. Mindebből következően a szakmai kamaráknál az önkormányzati szabályozás messzebb mehet, mint más köztestületeknél: úgy is, hogy részletesebb, s úgy is, hogy alapjogokat – különösen a foglalkozás megválasztásához és gyakorlásához való jogot – érinthet.” (ABH 1997, 263, 269.) Fenti megállapításait az Alkotmánybíróság a vadászkamaráról szóló rendelkezések alkotmányossági vizsgálata körében összefoglalta és megerősítette [41/2002. (X. 11.) AB határozat, ABH 2002, 295, 298–301.].

Az Alkotmánybíróság ismertetett gyakorlata alapján áttekintette az indítványozók által támadott rendelkezéseket. Ennek keretében rámutat arra, hogy az Ütv. 12/A. §-a kifejezetten rendelkezik arról, mely ügyekben kell alkalmazni a Ket. szabályait. Eszerint a Ket. az irányadó a következő ügyekben:

Az indítványozók által megjelöltnél tehát maga az Ütv. tekinti szélesebbnek a hatósági ügyek körét. Nem csupán a kamarai nyilvántartás tartozik ide, hanem a 12. § (2) bekezdés c) pontjában foglalt döntés a kamarai tagság keletkezéséről és megszűnéséről, illetve az ügyvédi tevékenység szüneteltetésének engedélyezése is az Ütv. 17. §-ában.

Az Alkotmánybíróság korábbi döntései alapján közfeladatnak minősül az ügyvédek tevékenységével összefüggő kérdésekben való véleménynyilvánítás [Ütv. 12. §

Az Ütv. 12. §-a és 17. §-a, valamint XII. és XIII. fejezete az indítványozók által megjelölt ok alapján az Alkotmány

2. §(1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiságot

nem sérti, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a vonatkozásban elutasította.

A támadott rendelkezéseket az Alkotmánybíróság az Abh.-ban már vizsgálta, de nem a jogállamisággal, hanem a munkához való joggal összefüggésben. Ennek során rámutatott arra, hogy az ügyvédi hivatás sajátosságai folytán szükséges és arányos szigorúbb elvárásokat támasztani az ügyvédekkel szemben. (ABH 2004, 1561, 1569.) Ennek alapja az ügyvédi hivatás közjogias jellege, szabályozottsága és függetlensége, melyet az Alkotmánybíróság a 22/1994. (IV. 16.) AB határozatában a következőképpen fogalmazott meg: „(…) az ügyvédi foglalkozás elsősorban az igazságszolgáltatáshoz és a jogalkalmazáshoz kapcsolódó tevékenység. Az igazságszolgáltatásban védőként vagy jogi képviselőként való közreműködése alkotmányos követelmény és az eljárási törvények kötelező előírása. (…) A foglalkozás sajátossága tehát az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás rendszeréből folyik azon túl, hogy az igazságszolgáltatáshoz és jogalkalmazáshoz kapcsolódik.

Az ügyvédi foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmú, illetve vonatkozású normák. (…) Az ügyvédi hivatás megkülönböztető jegye, hogy szellemi szabadfoglalkozásként olyan magántevékenység, amely a közhatalmi szervek működési körében garanciális okokból hangsúlyozottan magántevékenységként különül el a közhatalomtól. Garanciális okok és az alkotmányos jogbiztonság szükségessé teszik és indokolják, hogy a magántevékenységként folytatott jogvédő, jogképviselő feladatok ellátása a szervezett közhatalommal szemben a magántevékenységnek intézményes tekintélyt, intézményes jogvédelmet, intézményes ellensúlyt biztosítson. Az ügyvédi kamara köztestületként a jogkereső közönség számára intézményesen garantálja tagjainak szakmai hozzáértését, a jogvédelem és jogi képviselet lege artis ellátását, intézményesen garantálja továbbá a magántevékenységként végzett feladatok teljesítésében való függetlenséget. Az ügyvédi függetlenségnek tehát az ügyvédi kamara mint köztestületi szerv ad garanciát és nyomatékot.” (ABH 1994, 127, 131.) A fentiekből megállapítható, hogy az ügyvéddé, s így a kamarai taggá válást korlátozó bizonyos szabályok léte alkotmányosan indokolt, sőt, szükségszerű. E korlátozások az ügyvédi hivatás sajátosságaiból fakadnak, különösképpen pedig abból, hogy az ügyvédek az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó tevékenységet folytatnak. Emiatt szükséges az ügyvédi kar tekintélyének megóvása, az ügyfelek bizalmának fenntartása. A 13. § (4) bekezdésében felsoroltak az ügyvédi foglalkozás gyakorlásának olyan korlátjai, melyek célja az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság garantálása.

Az indítványozók az Ütv. 13. § (4) bekezdés b) pontjában foglalt kizáró okot azért találták a jogállamiságot sértőnek, mert az nem felel meg a Btk. közügyektől eltiltásra, illetve foglalkozástól eltiltásra vonatkozó szabályainak.

Az indítványozók az alkotmányellenességet lényegében a Btk.-val ellentétes szabályozás miatt állították. Az Alkotmánybíróság a 35/1995. (VI. 2.) AB határozatában a felsőoktatási törvény azon rendelkezése alkotmányellenességét vizsgálta, amely szerint nem illette meg a felsőfokú tanulmányok folytatásának joga azt, akit a közügyektől jogerősen eltiltottak. Az indítványozó abban az ügyben is hivatkozott a felsőoktatási törvény támadott szabálya és a Btk.

54. §a közötti ellentétre. Az Alkotmánybíróság azonban

kifejtette, hogy a felsőoktatási törvény támadott rendelkezése nem változtatta meg és nem egészítette ki a Btk. 54. §

A jogi képesítéshez kötött foglalkozástól eltiltás tekintetében a mellékbüntetés jogkövetkezményeit fogalmazza meg az Ütv. 13. § (4) bekezdésének b) pontja. Miként arra az Alkotmánybíróság jelen határozatában már rámutatott, téves az indítványozók azon hivatkozása, hogy a kamara a tagfelvétel során nem lát el közfeladatot. Ezért az Alkotmányból kényszerítően nem következik az indítványozók által felvázolt megoldás, mely szerint az ügyvéd a kamarának mint egyesületnek tagja maradhatna, illetve fel lehetne venni a kamarába, csak ügyvédi tevékenységet nem folytathatna.

Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam

13. §

Az Ütv. 13. § (4) bekezdés c) pontja értelmében nem vehető fel a kamarába az, akit a bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, a büntetés kitöltésétől, illetőleg a végrehajthatóság megszűnésétől számított 10 évig, akinek a szabadságvesztés büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggesztették, a próbaidő leteltétől számított 3 évig. Az Alkotmánybíróság az Abh.-n kívül e rendelkezést a 763/B/1998. AB határozatban is vizsgálta (ABH 2005, 814.), de ott az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése vonatkozásában. Jelen ügyben az indítványozók arra hivatkoztak, hogy a támadott szabály valójában mellékbüntetést tartalmaz, s azért sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mert ilyet törvény nem szabhat ki, csak bíróság. Ez az indítványozói érvelés azonban téves, hisz jelen esetben is a büntetett előélethez a büntető törvényen kívüli jogszabály által fűzött jogkövetkezményről van szó. Ez nem minősül mellékbüntetésnek, hanem a bíróság általi elítélés automatikus következménye, amelyet a jogalkotó azért állított fel az ügyvédi hivatás gyakorlóival szemben, hogy annak az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó jellegéből fakadó sajátosságát érvényre tudja juttatni. Az Ütv. 13. § (4) bekezdés c) pontja így a jogállamisággal nem ellentétes.

Szintén nem állapítható meg a jogállamiság sérelme az Ütv. 13. § (4) bekezdés f) pontja vonatkozásában. E pont értelmében nem vehető fel a kamarába az, aki életmódja vagy magatartása miatt az ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges közbizalomra érdemtelen. Az indítványozók szerint életmódot vagy magatartást a kamara nem jogosult vizsgálni, mert azzal személyhez fűződő jogot sért. Az Al- kotmánybíróság e szabályt is vizsgálta már az Abh.-n kívül egy korábbi határozatában (458/D/2004. AB határozat, ABH 2005, 1246.), de az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével összefüggésben, így ítélt dolog nem állapítható meg.

A jelen indítvány kapcsán már az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott szabály célja az ügyvédi kar tekintélyének megóvása, s az ügyfelek védelme. Ezért biztosítja a törvény a kamara számára, hogy a felvételt a jelentkező életmódjára vagy magatartására figyelemmel megtagadja. Az indítványozó által előadott indokolás azonban nem hozható érdemi alkotmányossági összefüggésbe a jogállamiság követelményével. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi [54/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 266, 267.;

36/2007. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2007. 432, 452.].

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ütv.

13. §(4) bekezdés b), c) és f) pontjai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította

Az Ütv. 20. § (1) bekezdése sorolja fel azokat az eseteket, amikor a kamarai tagság megszűnik. Ezek egyike a kizárás, melyről az Ütv. a 38. §-ában fegyelmi büntetésként rendelkezik. A 65. § (1) bekezdése pedig megadja a kizárás tartalmát, azaz a kizárt ügyvéd a határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 évig kamarai tisztségre nem választható, a meglévő kamarai tisztsége megszűnik. Ehhez kapcsolódik az Ütv. 13. § (4) bekezdésében foglalt szabály, melynek értelmében nem vehető fel a kamarába az, akit az ügyvédi kamarából kizártak, a kizáró határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 évig.

Az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontját az Alkotmánybíróság az Abh.-ban az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésében foglalt alapjoggal összefüggésben vizsgálta, s az indítványt elutasította. A kérdésben – mivel jelen ügyben az indítványozók a jogállamiság sérelmére hivatkoztak – ítélt dolog esete nem forog fenn, ezért az Alkotmánybíróságnak az indítványt érdemben kellett vizsgálnia.

Az Alkotmánybíróság az 1926/B/1991. AB határozatában az ügyvéd fegyelmi felelősségével kapcsolatos szabályokat vizsgálta, s megállapította, hogy az alapvető rendelkezéseket törvény állapítja meg, mely megfelel az alkotmányossági követelményeknek. Az ügyvédség szervezeteinek önkormányzati jellegével az áll összhangban, hogy az ügyvédekkel szembeni fegyelmi eljárás részletes szabályait az ügyvédség országos szervezete állapítsa meg. (ABH 1992, 534, 535.) A 22/1994. (IV. 16.) AB határozatban az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy az ügyvédi tevékenység közjogban nevesített feladatainak szakszerű ellátását az ügyvédi kamara tagjai tekintetében közhitelesen garantálja a jogkereső közönségnek, egyúttal intézményesen biztosítja a magántevékenység független folytatását. Ezek érdekében ellenőrzi fegyelmi jogkörében a hivatásgyakorlás szabályainak betartását. (ABH 1994, 127, 131.) A kamara a fegyelmi felelősség törvényben meg nem határozott szabályainak megalkotásával, valamint azok érvényre juttatásával, s ez utóbbi keretében a fegyelmi eljárás lefolytatásával és a törvényben meghatározott fegyelmi büntetések alkalmazásával közfeladatot lát el, mely egyúttal az ügyvédi kamara önkormányzati jellegéből is fakad. Ezzel áll összhangban az a szabály, mely szerint a kizárt tag a törvényben meghatározott ideig nem vehető fel a kamarába, így ügyvédi hivatását nem folytathatja.

A kizárás fegyelmi büntetés valóban azzal a következménnyel jár, hogy a kizárt személy ügyvédi tevékenységet meghatározott ideig nem végezhet. Az elsőfokú fegyelmi tanács döntésével szemben azonban az ügyvéd fellebbezéssel élhet, a másodfokú kamarai döntést pedig az Ütv.

60. §(5) bekezdése alapján bíróság előtt megtámadhatja

Az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogállamiság követelményével nem ellentétes az a megoldás, mely a fegyelmi büntetés alkalmazását szakmai kamara hatáskörébe utalja, de emellett a bírósághoz fordulás jogát a törvény megfelelően biztosítja. Az Alkotmánybíróság ezért az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontja és 13. § (4) bekezdés

Jelen ügyben az indítványozók azért állították az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét, mert a fegyelmi és etikai ügyek nem közigazgatási ügyek, ezért azokat köztestület nem végezheti. Mivel az ügyvéd nem alkalmazottja a kamarának, a fegyelmi eljárás nem jogállami megoldás.

Az Alkotmánybíróság fent már megállapította, hogy a közigazgatási ügyek és a közfeladatok köre nem azonos, s így ebben a tekintetben az indítványozók érvelése hibás.

A kamara önkormányzatiságából fakadó fegyelmi hatásköre ellátásával épp a jogbiztonság érvényre juttatásában vesz részt. A fegyelmi/etikai felelősség jogintézménye emellett nem csupán a munkáltató és a munkavállaló közötti jogviszonyra vonatkoztatható, miként ezt az indítványozók állítják (lásd például az orvosi, igazságügyi szakértői, szabadalmi ügyvivői, építész, mérnöki kamara fegyelmi/etikai jogkörét), a jogállamiság elvéből ilyen követelmény nem is vezethető le.

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ütv.

VI. fejezete alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

Az ügyvéd kirendelésére vonatkozó szabályokat az Alkotmánybíróság szintén több alkalommal vizsgálta. Az Abh.-ban rámutatott arra, hogy az Ütv. 31. § (1) bekezdése és a 70/B. § (2) bekezdése között nincs alkotmányos összefüggés (ABH 2004, 1561, 1571.). A 763/B/2001. AB határozatban elutasította az Ütv. 31. § (2) és (4) bekezdésének megsemmisítésére irányuló indítványt az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésével összefüggésben. Ennek során

Mivel a fent megjelölt jogszabályhelyek vonatkozásában az indítvány érdemi elbírálásra alkalmatlan, azt az Alkotmánybíróság az Ügyrend 29. § d) pontja alapján visszautasította.

Budapest, 2009. szeptember 28. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke