5/2016. (III. 1.) AB határozata a Fővárosi Törvényszék 43.Pf.634.260/2014/4. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisíté

5/2016. (III. 1.) AB határozata a Fővárosi Törvényszék 43.Pf.634.260/2014/4. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről. Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Sulyok Tamás alkotmánybíró párhuzamos indokolásával – meghozta a következő Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a  Fővárosi Törvényszék 43.Pf.634.260/2014/4. számú ítélete alaptörvényellenes – sérti az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz és örökléshez való jogot –, ezért azt megsemmisíti. Az Alkotmánybíróság elrendeli e határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét. I. [1] 1. Az  indítványozó örökösödési ügyben nyújtotta be alkotmányjogi panaszát. Az  egyedi ügy tárgyát az  1996.  november 25-én elhunyt örökhagyó írásbeli magánvégrendelete képezte. Az  örökhagyó örökösei, akik az  egyedi ügyben félként szerepeltek, részben az  örökhagyó végrendelete, részben a  törvényes öröklés rendje alapján örökölték a  végrendelet tárgyául szolgáló ingatlant – egy épületet és a  hozzá tartozó telket –, valamint az  abban található ingóságokat. Az  örökhagyó végrendeletében az  egyedi ügy I., VI. és VII. rendű alpereseinek juttatta a  hagyatéki ingatlan tulajdonjogát, továbbá az  általa lakott emeleti lakrész fölötti haszonélvezeti jogot juttatott az  indítványozónak. A  többi alperes az  örökhagyó törvényes örököse. A  közjegyző az  indítványozó haszonélvezeti jogát részben teljes, részben ideiglenes hatállyal át is adta az indítványozónak. [2] 2007-ben a  Budai Központi Kerületi Bíróság (a  továbbiakban: BKKB) a  jelen alkotmányjogi panasz eljárás alapjául szolgáló egyedi ügy II–V. rendű alperesei – a  hat törvényes örökösből négy – mint felperesek vonatkozásában – a végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló keresetüket elutasítva – megállapította a végrendelet érvényességét. A döntés ellen a felek nem éltek fellebbezéssel, ezért az jogerőre emelkedett. [3] A jelen panasz alapjául szolgáló egyedi ügyben az  indítványozó felperesként a  haszonélvezet terjedelmének megállapítása iránt indított pert, melynek kilenc alperese az  örökhagyó hat törvényes és három végrendeleti örököse volt. Az  első fokon eljáró BKKB 2009-es ítéletében a  keresetnek helyt adott, azonban az  alperesek fellebbezésére a Fővárosi Bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú döntést és a BKKB-t újabb határozat hozatalára utasította lényeges eljárási szabálysértés, illetve az igénybe vett szakvélemény elégtelensége miatt. A megismételt eljárásban a  kiegészített szakvélemény alapján a  BKKB 2.P.XI.20.777/2011/37. számú ítéletében az  ingatlan 15/100 tulajdoni hányadában jelölte meg az  indítványozó haszonélvezeti jogának mértékét, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A döntés ellen az  indítványozó és az  I. rendű alperes éltek fellebbezéssel. Az  indítványozó szerint őt a szakvélemény alapján az  ingatlan 30/100 tulajdoni hányada fölött illeti haszonélvezeti jog. Az  I. rendű alperes szerint vizsgálni kellett volna a  végrendelet érvényességét, amelynek nem akadálya sem az  ítélt dolog – az indítványozó és az I. rendű alperes viszonyában nem állapítható meg ítélt dolog, hiszen a BKKB előtt 2007-ben lefolyt eljárásban az I. rendű alperes nem volt fél –, sem az, hogy a közjegyző hagyatékátadó végzést hozott. [4] A Fővárosi Törvényszék az  indítványozó fellebbezési kérelmét elutasította, az  I. rendű alperesének helyt adott. Ítéletének indokolása szerint a  végrendelet érvényes, megállapítási keresetnek ezért nincs helye. Az  indítványozó azonban a  végrendelet alapján nem válhat a  haszonélvezeti jog jogosultjává. Az  örökhagyó nem alapíthat a  tulajdonában lévő dolgon halála esetére haszonélvezeti jogot; halálát követően dolgainak tulajdonosává más személy válik, ezért a halálát követő időtartamra nem alapíthat korlátolt dologi jogot (hiszen a kérdéses időben már nem az  övé a  haszonélvezeti joggal terhelendő dolog). És mivel az  örökhagyó hagyatékának nem képezte részét haszonélvezeti jog, ezért az indítványozó haszonélvezeti jogot nem örökölhetett. A törvényszék azt is megjegyezte, hogy a  haszonélvezeti jog nem szolgálhat ingatlan-nyilvántartási bejegyzés alapjául, ugyanis nem derül ki, a haszonélvezeti jog mely tulajdonosok tulajdoni hányadát, milyen mértékben terhelné. [5] 2. Az  indítványozó a  Fővárosi Törvényszék és a  BKKB döntésével szemben az  Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a  továbbiakban: Abtv.) 27.  §-a szerinti alkotmányjogi panasszal fordult az  Alkotmánybírósághoz. Indítványában az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése szerinti örökléshez való jog, valamint a XXIV. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes és ésszerű határidőn belüli hatósági eljáráshoz való jog sérelmét állította több pontban: – a bíróság tévedett, amikor a megállapítási kereset feltételeinek hiányát állapította meg; – a  bírói gyakorlat egyértelműen elismeri a  haszonélvezet végrendeleti alapításának lehetőségét, a  Fővárosi Törvényszék erre nem volt tekintettel; – 2007-ben a  BKKB jogerős ítélete az  indítványozó javára szólt a  végrendeleti juttatással kapcsolatban, ezt a jogerős ítéletet a Fővárosi Törvényszék nem vette figyelembe; – az örökhagyó halálától számítva összesen 18 évig húzódott az örökösödési ügy, ezért az ésszerű időn belüli elbírálás követelménye is sérült. [6] Az indítványozó a  Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseivel, valamint a  Magyar Országos Közjegyzői Kamara (a  továbbiakban: MOKK) elnökétől kért állásfoglalással támasztotta alá azt, hogy a  joggyakorlat jól ismeri és elfogadja azt a gyakorlatot, hogy az örökhagyó végrendeletében haszonélvezeti jogot juttat valamely örökösének a hagyatékába tartozó dolog fölött. Ennek a gyakorlatnak a figyelmen kívül hagyásával álláspontja szerint a Fővárosi Törvényszék az örökléshez való, Alaptörvényben rögzített jogát sértette. II. [7] Az Alaptörvény érintett rendelkezései: „XIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár.” „XXIV.  cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a  hatóságok részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék. A hatóságok törvényben meghatározottak szerint kötelesek döntéseiket indokolni.” III. [8] 1. Az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt megvizsgálta, teljesültek-e az  indítvány befogadásának az  Abtv.-ben meghatározott formai és tartalmi feltételei. [9] 2. Az  Abtv. 52.  § (1)  bekezdése értelmében az  indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az  Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz esetén a kérelem az 52. § (1b) bekezdésnek való megfelelés esetén minősül határozottnak. [10] Az indítványozó az  Abtv. előírásainak megfelelően megjelölte az  Abtv.-nek az  Alkotmánybíróság hatáskörét, valamint az  indítványozó jogosultságát megalapozó rendelkezéseit. Az  Alkotmánybíróság itt jegyzi meg, hogy az  indítványozó indítványának jogalapjaként az  Abtv. 26.  § (1)  bekezdését jelölte meg, annak természetéből azonban – mivel bírói döntés ellen irányul – egyértelműen következik, hogy az  Abtv. 27.  §-a szerinti panaszról van szó. Az  indítványozó megjelölte azt, hogy mely Alaptörvényben biztosított joga sérült. Sérelmének lényegét az örökléshez való jogra, valamint a tisztességes eljáráshoz való jogra hivatkozással indokolta. Emellett megjelölte a vizsgálandó bírói döntést, és kifejezetten kérte annak megsemmisítését. Az indítványozó jogosultnak tekinthető, hiszen a bírósági eljárásban félként vett részt, az ügy pedig jogát, jogos érdekét érinti. [11] Az Abtv. 27.  § a)  pontja értelmében az  alkotmányjogi panasz eljárás megindításának feltétele az  indítványozó Alaptörvényben biztosított jogának sérelme. Az  indítványozó az  örökléshez való jogra hivatkozott, melynek korlátozásáról – a végintézkedés alapján való öröklés esetére vonatkozóan – az Alkotmánybíróság megállapította, hogy egybeesik az  örökhagyó tulajdonhoz való alkotmányos jogának – közelebbről: végrendelkezéshez való jogának – korlátozásával. Az  Alkotmánybíróság tehát az  alapjogi sérelmet a  tulajdonhoz való jog viszonylatában tartja vizsgálandónak, ennélfogva az  indítványozónak az  Abtv. 27.  § a)  pontja szerinti érintettségét ezen alapjog alapján tartja megalapozottnak. [12] Az indítvány megfelel az Abtv. 27. § b) pontjában előírt feltételnek: az indítványozó kimerítette a rendes jogorvoslati lehetőségeket, a támadott végzés ellen további rendes jogorvoslatnak nincs helye. [13] Teljesült az Abtv. 30. § (1) bekezdésében előírt feltétel is. Az indítványozó 2014. október 13-án vette át a támadott ítéletet, a panasz postai úton történő feladására pedig 2014. december 8-án került sor. [14] Az indítvány megfelelt az  Abtv. 29.  §-ában támasztott tartalmi követelménynek: a  haszonélvezeti jog korlátolt dologi jog, amelyet a  tulajdonos alapíthat a  dolgán a  jogosult számára. A  haszonélvezeti jog végintézkedés általi adása mint a  tulajdon fölötti rendelkezés egy sajátos módja, valamint ennek az  örökléshez való joghoz fűződő kapcsolata alapvető alkotmányjogi jelentőséggel bír. IV. [15] Az indítvány megalapozott. [16] 1. Az  Alkotmánybíróság először összefoglalta a  végintézkedésen alapuló öröklés főbb sajátosságait, különös tekintettel a favor testamenti elvének érvényesülésére és korlátaira. [17] A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) a  végintézkedés három formáját szabályozza: a  végrendeletet, az  öröklési szerződést és a  halál esetére szóló ajándékozást. Az  öröklési szerződés lényege az, hogy az  örökhagyó arra kötelezi magát, hogy a  vele szerződő felet tartás vagy életjáradék fejében örökösévé teszi [régi Ptk. 655. § (1) bekezdés]. A halál esetére szóló ajándékozásra mint az ajándékozási szerződés egy speciális esetére a  törvény azt írja elő, hogy a  szerződés alakiságaira az  öröklési szerződés alakiságai az irányadóak, egyebekben az ajándékozás szabályait kell alkalmazni [régi Ptk. 659. § (1) bekezdés]. [18] A végrendeletben az örökhagyó halála esetére rendelkezhet vagyonáról vagy annak egy részéről. A régi Ptk. eltérést nem tűrően rögzíti, hogy végrendelkezni csak személyesen lehet. A  végrendelet egyoldalú jognyilatkozat, nem szerződés, ebből következően az  örökhagyó nyilatkozatával létrejön, halálával pedig hatályosul is. A  Legfelsőbb Bíróság az  örökhagyó halála idején irányadó, PK 85. számú állásfoglalásának a)  pontjában megállapította, hogy „az okirat végrendeleti jellegének megállapításához legalább annyi szükséges, hogy külsőleg az  örökhagyótól származóként jelentkezzék, és halál esetére szóló nyilatkozatot tartalmazzon, amelyből a  végrendeleti minőség kitűnik”. Ugyanennek az állásfoglalásnak a b) pontjában kijelentette a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy valamely alaki kellék hiánya a végrendeletet „nem fosztja meg jogi létezésétől, hanem csupán érvénytelenné teszi”, ez pedig csak az érdekelt hivatkozása esetén vehető figyelembe. [19] A végrendelet tárgyának meghatározására nézve a  Legfelsőbb Bíróság PK 82. számú – az  1/2014. polgári jogegységi határozat alapján a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) alkalmazása során nem irányadó – állásfoglalása nyújt eligazítást: ennek értelmében a  végrendeletet úgy kell értelmezni, hogy az  örökhagyó akarata a  lehetőség határai között a  legmesszebbmenően érvényre jusson, a  végrendelet érvényes legyen, és hatályban maradjon. A  bírói gyakorlat értelmében ez  az eljárás az  egyes kifejezések, intézkedések nyelvtani értelmezésén túlmenően a  végrendelet egészének összefüggéseiben történő, átfogó vizsgálatát is magában foglalja (pl. a  nehezen olvasható kézírás jelentésének tisztázása), emellett a  végrendelet tárgyának meghatározásánál lehetőség van a  végrendeleten kívüli adatok figyelembevételére (pl. az  örökhagyó megnyilvánulásai). A  végrendelet tartalmának értelmezésénél irányadó – kifejezetten az  akarati elvre tekintettel –, hogy a  szavak általánosan elfogatott jelentésével szemben elsőbbséget élvez a  végrendelkező saját, a  hétköznapitól esetlegesen eltérő nyelvhasználata (BH 1994.365.), egyúttal az általa használt helytelen jogi kifejezéseket is az akaratának megfelelően kell értelmezni. (BH 2013.67.) A végrendelet érvényességét nem érinti az, hogy nem tartalmaz kifejezett, név szerinti örökösnevezést (BH 1986.277.), feltéve, hogy az  örökös személye felismerhető, az  örökhagyó egyértelműen utal a  részesíteni kívánt személyre, s az  ekként megjelölt személy kilétéhez kétség sem fér. (BH 2005.214.) Az  örökös személyét az  örökhagyónak magának kell kijelölnie, azt más személyre nem bízhatja. (BH 2015.66.) Korlátot az  jelent, hogy az  örökhagyó akaratának figyelembe vétele nem szolgálhat a  végrendelet érvénytelenségének orvoslására (BH 2010.247.), továbbá a  favor testamenti elve a  szóbeli végrendelet létrejöttének megítélése során nem érvényesülhet. (BDT 2014.177.) [20] 2. A  régi Ptk. 629.  §-a határozza meg, mely alapvető körülmények fennállása esetén tekinthető érvényesnek az  írásbeli magánvégrendelet. A  629.  § (1)  bekezdése alapján magából az  okiratból ki kell, hogy tűnjön annak végrendeleti minősége, valamint keltének helye és ideje. További három – vagylagos – érvényességi kellék az, hogy az okiratot a végrendelkező az elejétől a végéig maga írja és aláírja; illetve azt két tanú együttes jelenlétében aláírja, ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is – e  minőségük feltüntetésével – aláírják; vagy az  okiratot aláírja, és akár nyílt, akár zárt iratként a  közjegyzőnél – végrendeletként feltüntetve – személyesen letétbe helyezi. A  629.  § (2)  bekezdése a  különálló lapokból álló írásbeli magánvégrendelet érvényességéről rendelkezik. A végrendelet érvényességi kellékeinek értelmezése során a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a végrendeleti minőség megállapításához elegendő az, ha az örökhagyó által használt kifejezésből a halál esetére szóló rendelkezés kitűnik. (BH 1994.315.) Egy másik ítéletben a Legfelsőbb Bíróság azt jegyezte meg, hogy a  téves keltezés önmagában nem alkalmas a  végrendelet érvénytelenségének megállapítására. (Pfv.V.22341/1996., Pfv.V.21502/1998.) A  keltezés helyét illetően a  Legfelsőbb Bíróság rögzítette, hogy a  végrendeletből annak kell kiderülnie, hogy az  örökhagyó a  végrendelkezés helyét kívánja megjelölni. (BH 1997.534.) V. [21] 1. Az indítványozó az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésére hivatkozva kifejezetten az örökléshez való jogot nevezte meg panaszában. Az Alkotmánybíróság ezért az alábbiakban az örökléshez való jog tartalmát, valamint az alapvető jogok rendszerében elfoglalt helyét határozta meg. [22] Az Alkotmánybíróság érvelését elsősorban az  Alaptörvény szövege, másodsorban az  Alaptörvény szövegét értelmező alkotmánybírósági gyakorlat határozza meg. Az  Alaptörvény a  XIII.  cikk (1)  bekezdésben tesz említést az  örökléshez való jogról: „Mindenkinek joga van a  tulajdonhoz és az  örökléshez.” Az  Alaptörvény tehát a  tulajdonhoz való alapvető jogról szóló rendelkezésben szabályozza az  örökléshez való jogot is, ez  a  kontextus pedig arra enged következtetni, hogy az  alkotmányozó a  tulajdonhoz való jog egy speciális részjogosítványaként tekintett erre a  jogra. A  magyar Alaptörvénynek ez  a  megoldása az  európai alkotmányok közül mindenekelőtt a német Grundgesetz-cel [„14. cikk (1) A tulajdon és az öröklés biztosított.”] mutat párhuzamot. [23] 2. Az  Alkotmánybíróság kitekintésképpen átnézte a  strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) az örökléssel összefüggő gyakorlatát. Ezzel kapcsolatosan a következő észrevételeket tette. [24] Az emberi jogok és az  alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a  továbbiakban: Egyezmény), illetve annak kiegészítő jegyzőkönyvei nem nevesítik az  örökléshez való jogot. Ezzel összefüggésben az  Alkotmánybíróság utal rá, hogy még az  örökléshez való joggal fentebb összefüggésbe hozott tulajdonhoz való jog is csak az  első kiegészítő jegyzőkönyvvel (a  továbbiakban: kiegészítő jegyzőkönyv), 1952. március 20-án vált az  Egyezmény részévé. Ebből kifolyólag az  EJEB esetjogában az  öröklés mint alanyi jogi jogosultság közvetlenül nem jelenik meg, és csak elvétve fordulnak elő olyan esetek, amelyek során az  EJEB valamely, az  Egyezmény által védelemben részesített joggal összefüggésben az  örökléshez való jog tartalmát is érintette. Ezek közül a legfontosabb a Marckx kontra Belgium-ügyben hozott ítélet, mely az öröklés és a tulajdonhoz való jog összefüggését erősíti meg. Ebben az ügyben a panaszosok, egy anya és házasságon kívül született lánya azt kifogásolták, hogy a  belga polgári jogi szabályok olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek – egyebek között – az  öröklés szempontjából hátrányosan érintik a  házasságon kívül született gyermekeket a  házasságban születettekhez képest. A döntés idején a belga jog szerint a házasságon kívül született gyermek jogilag csak akkor állt kapcsolatban az  anyával, ha az  utóbbi elismerte őt gyermekeként, emellett speciális, formális örökbefogadási aktus szükségeltetett ahhoz, hogy a „törvényen kívüli” gyermek teljesen azonos jogállást élvezzen a „törvényes” gyermekkel. Az EJEB úgy találta, hogy ez az állapot a magán- és családi élet tiszteletben tartása követelményének (Egyezmény 8. cikk) önálló, illetve a megkülönböztetés tilalmával (Egyezmény 14. cikk) való együttes sérelmét {EJEB, Marckx kontra Belgium [PC] (6833/74), 1979. június 13., 36–37., 43. 47–48., 59., illetve 62. bekezdés} eredményezi azért, mert a  házasságon kívül született gyermek születése pillanatától a „törvényesítő” – azaz a  házasságon kívül született gyermeket a házasságban születettel teljesen azonos jogállásra helyező – örökbefogadásig nem élvezhet azonos jogokat a  házasságban született gyermekkel. Kapcsolódó érvelésében az  EJEB kifejezetten nevesítette az  öröklést mint olyan viszonyt, amelynek vonatkozásában a  fennálló szabályozás – a  megkülönböztetés tilalma, valamint a  magán- és családi élet tiszteletben tartása követelményének együttes sérelme alapján – is ellentétes az Egyezmény felhívott rendelkezéseivel. {EJEB, Marckx kontra Belgium [PC] (6833/74), 1979. június 13., 48., továbbá 56–59. bekezdés} Az  EJEB az  anya vonatkozásában a  megkülönböztetés tilalmának és a  tulajdonhoz való joggal (kiegészítő jegyzőkönyv 1.  cikk) való együttes sérelmét is megállapította azért, mert a  szabályozás a  nem házas, illetve a  házas anyákat egyenlőtlenül jogosítja fel arra, hogy ajándékot vagy örökséget nyújtsanak gyermekeik részére. {EJEB, Marckx kontra Belgium [PC] (6833/74), 1979. június 13., 65. bekezdés} [25] Hasonló álláspontot juttatott érvényre az  EJEB 2000-ben, a  Mazurek kontra Franciaország-ügyben. Ebben a  jogvitában a  francia polgári jogi kódexnek, a  Code Civilnek az  öröklés szempontjából hasonlóképpen diszkriminatív rendelkezését mérte az Egyezményhez, és úgy találta, hogy a házasságon kívül, illetve a házasságban született gyermekek közötti, az  öröklés szempontjából fennálló különbségtétel a  tulajdonhoz való jog és a diszkrimináció tilalmának együttes sérelmét eredményezi {EJEB, Mazurek kontra Franciaország (34406/97), 2000. február 1., 55. bekezdés}. Ezt az  álláspontot az  EJEB nem sokkal később, a  Merger és Cros kontra Franciaországítéletben is megerősítette. Ebben az  ügyben ugyanaz a  kérdés merült fel, ami a  Mazurek-ügyben. Az  EJEB a  házasságon kívül (a  szóban forgó ügyben házasságtörés révén) született gyermek öröklésének vonatkozásában kifejezetten a  tulajdonhoz való jog és a  diszkrimináció tilalma együttes sérelmét találta megállapíthatónak {EJEB, Merger és Cros kontra Franciaország (68864/01), 2004. december 22., 34. bekezdés}, ehhez képest e vonatkozásban nem tartotta szükségesnek a magán- és családi élet tiszteletben tartása, valamint a diszkrimináció tilalma együttes sérelmének a vizsgálatát; ez utóbbi sérelmet az anya és törvénytelen gyermeke közötti ajándékozás diszkriminatív korlátozására nézve állapította meg a  testület mindkettőjük vonatkozásában {EJEB, Merger és Cros kontra Franciaország (68864/01), 2004. december 22., 50. bekezdés}. VI. [26] 1. A nemzetközi gyakorlat bemutatása után az Alkotmánybíróság az örökléshez való joggal összefüggő gyakorlatát elemezte. [27] 2. Ennek körében az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy 2012. január 1-ével az  Alaptörvény felváltotta a  korábban hatályos Alkotmányt, amelynek következtében az  Alkotmánybíróság gyakorlata új normatív alapra helyeződött. Ezzel összefüggésben az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy az  újabb ügyekben felhasználhatja az  Alaptörvény hatálybalépése előtt hozott határozataiban szereplő érveket, ha „az Alaptörvény konkrét – az  előző Alkotmányban foglaltakkal azonos vagy hasonló tartalmú – rendelkezései és értelmezési szabályai alapján ez  lehetséges.” {22/2012. (V. 11.) AB határozat, Indokolás [40]} Figyelemmel arra, hogy az  Alaptörvény negyedik módosítása következtében az  Alaptörvény Záró és vegyes rendelkezések 5.  pontja 2013.  április 1-ével kimondta az  Alaptörvény hatálybalépése előtt született alkotmánybírósági döntések hatályvesztését („Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E  rendelkezés nem érinti az  ezen határozatok által kifejtett joghatásokat.”), az  Alkotmánybíróság ezt az  állásfoglalását azzal egészítette ki, hogy „az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott határozataiban foglalt érvek felhasználását kellő részletességgel indokolni kell. [...] Az  Alkotmánybíróság az  újabb ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a  korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az  Alaptörvény adott szakaszának az  Alkotmánnyal fennálló tartalmi egyezése, az Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezősége, az Alaptörvény értelmezési szabályainak figyelembevétele és a konkrét ügy alapján a megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, és szükségesnek mutatkozik azoknak a  meghozandó döntése indokolásába történő beillesztése.” {13/2013. (VI. 17.) AB határozat, Indokolás [31]–[32]} [28] Az örökléshez való jogot a  hatályon kívül helyezett Alkotmány önálló rendelkezésben, a  14.  §-ban védte („Az  Alkotmány biztosítja az  öröklés jogát.”). A  2012. január 1-ével hatályba lépett Alaptörvény egy mondatba foglalja a  tulajdonhoz és az  örökléshez való jogot („Mindenkinek joga van a  tulajdonhoz és az  örökléshez.”). A szövegezési megoldások eltérése azonban nem eredményezi azok lényegi különbözőségét. A tulajdonhoz, illetve az örökléshez való jog azonos mondatban való feltüntetése nem változtat azon, hogy éppúgy két alapvető jog kerül nevesítésre, mintha külön szakaszokba iktatta volna őket az alkotmányozó. Az örökléshez való jogot az Alkotmány és az  Alaptörvény egyező tartalommal biztosította. Az  Alkotmánybíróság ezért úgy ítéli meg, hogy a  2012 előtti, az  örökléshez való joggal összefüggő gyakorlatában található érvek felhasználhatók az  Alaptörvényben foglalt szabályozás értelmezése során is. [29] 3. Az  öröklési jogviszony két fő alanya az  örökhagyó, valamint az  örökös. Ennek megfelelően az  örökléshez való jog mint alanyi jog is kétféle jogosultságot foglal magában. Az  egyik jogosultság az  örökhagyó azon joga, hogy vagyonának halála utáni sorsáról tetszése szerint rendelkezzen. Az  örökhagyó ilyen rendelkezésének elsődleges eszköze a  végrendelet, ugyanakkor a  jogrendszer más hasonló, a  vagyon halál utáni sorsának meghatározását lehetővé tévő jogintézményt is elismer (jelesül az  öröklési szerződést és a  halál esetére szóló ajándékozást). Az  Alkotmánybíróság a  gyakorlatában ezt nevezte aktív öröklési jognak, és úgy ítélte meg – a  szerződési szabadsággal analógiát vonva –, hogy „[e]z a  jogosultság az  Alkotmány 13.  §-ában biztosított tulajdonhoz való jog védelmi körébe tartozik.” Az  örökléshez való jog második aspektusa – a  passzív öröklési jog – az  örökösnek az öröklés útján történő tulajdonszerzéshez való joga. [30] 4. A  jelen alkotmányjogi panasz ügyben az  örökhagyó végrendeleti úton, halála esetére kívánta feljogosítani az  ingatlanrész haszonélvezetére az  indítványozót. A  fentiek alapján végrendeleti öröklés esetén az  örökhagyó végrendelkezési joga érintett, ami a tulajdonnal való rendelkezés egyik formája, ebből következően az aktív öröklési jog szervesen összefügg a tulajdonhoz való joggal, és annak összefüggésrendszerében vizsgálandó. Az Alaptörvény szövege és az  Alkotmánybíróság gyakorlata ezt vitathatatlanul alátámasztja, de ezt a  megállapítást támasztja alá az a  tény is, hogy az Európai Unió tagállamainak alkotmányai, amennyiben az örökléshez való jogot nevesítik, azt kivétel nélkül a  tulajdonhoz való joggal azonos rendelkezésben (cikkben, bekezdésben vagy mondatban) teszik. Ugyanebbe az  irányba mutat az  EJEB gyakorlata is, melynek alapján az  aktív öröklési jog fogalomkörébe tartozó bizonyos sérelmek a  tulajdonhoz való jog alapján is megállapíthatók (jellemzően más alapjog sérelmével együttesen). A  végrendeleti örökös öröklési joga egybeesik az  örökhagyó alkotmányos jogát érő sérelemmel, az  örökhagyó végrendelkezési szabadságának korlátozása pedig a  tulajdon fölötti rendelkezés korlátozása. Az Alkotmánybíróság ezért a továbbiakban a tulajdon korlátozásával összefüggő megállapításait ismertette. [31] 5. A  tulajdonhoz való jog tartalmának legalaposabb kifejtését a  64/1993. (XII. 22.) AB határozat tartalmazza, melynek 2012 utáni alkalmazhatóságát az  Alkotmánybíróság számos határozata megerősítette. {18/2015. (VI. 15.) AB határozat, Indokolás [26]; 25/2015. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [59]} Eszerint a tulajdonhoz való jog fogalma „nem azonosítható az  absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a  birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az  alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A  másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az  adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más.” [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 369, 179.] A polgári jogi tulajdonfogalomtól való elhatárolás azonban nem eredményezi a  tulajdonjog részjogosítványai alkotmányos védelmének teljeskörű hiányát. A tulajdonhoz való jog – azon belül a tulajdonjog részjogosítványainak – korlátozása akkor alkotmányellenes (alaptörvény-ellenes), ha az elkerülhetetlen, tehát kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Az állam egyfelől – az alkotmányos kivételek lehetőségétől eltekintve – köteles tartózkodni a magán- vagy jogi személyek tulajdonosi szférájába való behatolástól, másfelől köteles megteremteni azt a  jogi környezetet, azt az  intézményi garanciát, amely a  tulajdonhoz való jogot diszkrimináció nélkül működőképessé teszi. {3009/2012. (VI. 21.) AB határozat, Indokolás [50]} Mindemellett az Alkotmánybíróság megállapította, hogy alapjogi védelem illeti meg azt is, akinek a tulajdonszerzéshez kétségtelen jogcíme van. A  jogcím akkor kétségtelen, ha az  egyértelmű” {3387/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [16]; 3177/2014. (VI. 18.) AB végzés, Indokolás [24]} VII. [32] 1. Panaszában az indítványozó arra hivatkozott, hogy az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése által védett örökléshez való joga sérül, mégpedig azért, mert a polgári jog nem ismeri akadályát annak, hogy az örökhagyó a végrendeleti örököst a  hagyaték tárgyán való haszonélvezeti jogban részesítse halála esetére, a  Fővárosi Törvényszék azonban ennek ellenére megtagadta tőle a  hagyatékban való részesedésnek ezt a  módját. Az  Alkotmánybíróság azonban kimutatta, hogy a  végrendeleti örökös örökléshez való jogának sérelme az  örökhagyó végrendelkezéshez való jogának sérelmével esik egybe, ami a  tulajdonnal való rendelkezési jog eseteként fogható fel. Ezért az  indítványt az örökhagyónak a tulajdonnal való rendelkezési joga alapján bírálja el. [33] 2. Az  indítványozó álláspontjának alátámasztására beszerezte a  MOKK elnökének állásfoglalását. A  MOKK elnöke ebben – elsősorban a Ptk.-ra támaszkodva – ismertette a  tulajdonhoz való jog tartalmát, és rámutatott arra, hogy a tulajdon fölötti rendelkezési jog a halál esetére való rendelkezést is magában foglalja, a végintézkedési szabadság elvéből pedig az  következik, hogy a  tulajdonos (örökhagyó) végintézkedésében nemcsak vagyonának egészéről, hanem annak egy részéről is rendelkezhet, ebbe pedig beletartozik az, hogy a  tulajdonában lévő vagyontárgyak egyes részjogosítványait ruházza át másra. Az  állásfoglalás az  özvegyi haszonélvezettel illusztrálja azt, hogy a tulajdonjog részjogosítványai is átruházhatók. Ezután arra mutat rá, hogy a haszonélvezeti jog létrejöttének egyik módja a szerződés, amely alatt a végintézkedést is érteni kell. [34] A MOKK elnöke felhívja a figyelmet arra, hogy az általa vázolt értelmezést megerősíti a régi Ptk. egy kommentárja, valamint a bírói gyakorlat is. Egyúttal hangsúlyozza, hogy a végrendelettel alapított haszonélvezeti jog a közjegyzői gyakorlatban ismert, elfogadott, és viszonylag gyakori megoldás, mellyel szemben a bíróságok részéről sem merült fel elvi kifogás. Végkövetkeztetése az, hogy az  olyan értelmezés, amely a  tulajdonjog egyes részjogosítványai tekintetében a  halál esetére szóló átruházást korlátozná, ellentétes az  Alaptörvény XIII.  cikkével és a  polgári jog előírásaival. [35] 3. Az Alkotmánybíróság az alábbiakra mutat rá. [36] A polgári jogi tulajdon három klasszikus részjogosítványa a birtoklás joga, a használat és a hasznok szedésének joga, valamint a rendelkezési jog, amit az Alkotmánybíróság is rögzített. A régi Ptk. 94. § (1) bekezdése kimondja, hogy minden birtokba vehető dolog tulajdonjog tárgya lehet. A régi Ptk. 98. § megállapítja, hogy a tulajdonost megilleti a birtoklás joga és a birtokvédelem. A régi Ptk. 112. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a tulajdonost megilleti az a  jog, hogy a  dolog birtokát, használatát vagy hasznai szedésének jogát másnak átengedje, a  dolgot biztosítékul adja vagy más módon megterhelje, továbbá hogy tulajdonjogát másnak átengedje vagy azzal felhagyjon. A rendelkezési jog a legtágabb értelemben a tulajdonosnak az a joga, hogy a dologra nézve polgári jogviszonyokat létesíthessen, vagy a  tulajdonjogot ezen kívül is megszüntethesse. Ebben a  megfogalmazásban hallgatólagosan benne van a halál esetére szóló rendelkezés lehetősége, hiszen polgári jogi jogviszonyok mind élők között, mind halál esetére létrehozhatók. Ezt az  álláspontot kifejezetten is megerősíti az  a  szakirodalmi megállapítás, amelynek értelmében a rendelkezési jog klasszikus tartalma szerint a tulajdonost megilleti az élők közötti és halál esetére szóló átruházás joga, a dolog megterhelésének – azon idegen dologbeli jog alapításának – joga. [37] A haszonélvezeti jog a  korlátolt dologi jogok közé tartozik. A  régi Ptk. 157.  § (1)  bekezdése értelmében a  haszonélvezet jogosultja a  más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja, használhatja és hasznait szedheti. A  haszonélvezeti jog in rem védelmet élvez, vagyis a  haszonélvezőt joggyakorlásában senki nem akadályozhatja – még maga a  tulajdonos sem, akit a  157.  § (2)  bekezdése alapján az  (1)  bekezdésben felsorolt jogok csak annyiban illetnek meg, amennyiben a  jogosult azokkal nem él. A  régi Ptk. 158.  § (1) és (2)  bekezdése a haszonélvezet keletkezésének három módját nevesíti: a szerződést, a jogszabály rendelkezését, valamint a bírósági vagy hatósági rendelkezést. [38] E rendelkezések puszta szövegéből nem derül ki, hogy haszonélvezeti jog alapítható-e halál esetére. Azonban a  magyar jogrendszer valamilyen formában régóta ismerte és elismerte ennek lehetőségét. Erre enged következtetni az, hogy az  1928-as Magánjogi törvényjavaslat 1925.  §-a nevesítette a  közvetlen (dologi) hagyomány intézményét, melynek egyik esete az, ha az  örökhagyó valamely egyedileg meghatározott dolgát vagy jogát terhelő jog közvetlenül keletkezik (Fabinyi Tihamér: Magyar magánjog mai érvényében IV. rész, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1935, 446. o.); és az  is, hogy Szladits Károly 1935-ben úgy fogalmazott a  hagyományrendelés jellemzése során: „[a]z örökhagyó hagyományul rendelheti saját dolgát vagy jogát (pl.  követelését: legatum nominis), vagy dologi jogot alapíthat javára (pl. haszonélvezetet)”. (Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata II. rész, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1935, 443. o.) [39] A későbbi – az  indítványozó által is hivatkozott – bírói gyakorlat ugyancsak számolt a  haszonélvezeti jog halál esetére szóló alapításának lehetőségével. Egy 1989-es bírósági döntés megállapította, hogy „[a] végrendeletben biztosított haszonélvezeti jog és a  törvényen alapuló haszonélvezeti jog – az  ún. özvegyi jog – nem azonos joghatású jogintézmények. A végrendeletben biztosított holtig tartó haszonélvezeti jog ugyanis a túlélő házastárs újabb házasságkötésével nem szűnik meg – szemben az  özvegyi joggal [...].” (BH 1989.12.) Egy későbbi ügyben érvényesnek bizonyult az  a  szóbeli végrendelet, amely szerint „Haszonélvezet I. I.-nére száll!”. (BH 1995.34.) A  Legfelsőbb Bíróság e  jogértelmezése később is megerősítést nyert (BH 2001.322.), és változatlan maradt a  Kúria gyakorlatában is: egy ügyben az  örökhagyó írásbeli magánvégrendeletével a  törvényes öröklésre jogosult gyermekét nevezte meg általános örököséül azzal, hogy a  házastársa holtig tartó haszonélvezeti jogot örököljön. Ennek során nem merült fel a  haszonélvezeti jog végrendeleti alapításának kizártsága: „[a]z örökhagyó [...] egy végrendeletet fogalmazott meg, amikor úgy rendelkezett, hogy túlélő házastársa holtig tartó haszonélvezeti jogot örököljön valamennyi ingatlan-hagyatékán. [...] Ezek a  rendelkezések jellegüknél fogva önállóan is megtehetők[.]” (BH 2015.7.) [40] A polgári jogi kommentárok – ha szót ejtenek róla – megerősítik ezt az  álláspontot, és következetesen a  haszonélvezet alapításának eseteként nevesítik a  végrendelettel alapított haszonélvezet. Ez  az  álláspont nemcsak a  régi Ptk., hanem a Ptk. értelmezésénél is irányadó, melynek egy kommentárja a  szerződéssel alapított haszonélvezet kapcsán megállapítja: haszonélvezeti jogot egyedül a  tulajdonos alapíthat. Az  erre irányuló kötelezettség egyébként mind az élők közötti, mind a halál esetére szóló jogügyletbe belefoglalható. [41] Bár a Ptk. rendelkezései a jelen ügyben a fentebb kifejtetteknek megfelelően nem irányadóak, az Alkotmánybíróság indokoltnak tartja megjegyezni, hogy míg a  szerződéssel létrehozott haszonélvezet kapcsán a  régi Ptk. 158.  § (1)  bekezdése úgy fogalmazott, „[s]zerződés alapján haszonélvezet azzal keletkezik, hogy a  dolgot átadják”, addig a Ptk. 5:146.  § (1)  bekezdését a  következőképpen szövegezte meg a  jogalkotó: „[h]aszonélvezeti jog létrejöttéhez az  erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a  dolog birtokának átruházása [...] szükséges”. A Ptk. tehát a  haszonélvezet létrehozásánál utal a  szerződésen kívüli „más jogcímekre” is. A  polgári jog dogmatikája szerint a  végrendelet mint a  végintézkedés egyik formája nem szerződés – szemben az  öröklési szerződéssel és a  halál esetére szóló ajándékozással –, hanem egyoldalú jognyilatkozat. A Ptk. megfogalmazása arra enged következtetni, hogy a  jogalkotó a  tulajdon fölötti rendelkezés – közelebbről: annak haszonélvezettel való terhelésének – formáit nem akarta kizárólag a  szerződésekre korlátozni. Ezzel a  megállapítással összhangban áll az  a  tény, hogy a joggyakorlat sok évtizede lehetőséget nyújt a haszonélvezeti jog végintézkedéssel való alapítására. [42] Mindebből levezethető, hogy a  magyar jogrendszer egyértelműen és következetesen lehetővé teszi azt, hogy az örökhagyó végintézkedés (végrendelet) útján haszonélvezetet alapítson valamely jogosult részére. [43] 4. Az  Alaptörvény 28.  cikke azt a  követelményt támasztja a  bíróságokkal szemben, hogy azok a  jogalkalmazás során a  jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az  Alaptörvénnyel összhangban értelmezzék, továbbá az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Ennek alapján, bár az  Alkotmánybíróság nem rendes jogorvoslati fórum, amely előtt a jogerős bírói döntés jogszerűsége tovább vitatható, a testület feladatkörébe tartozik az Alaptörvénnyel konform bírósági jogértelmezés kialakítása, melynek egyik eszköze az  Abtv. 27.  § szerinti alkotmányjogi panasz. {14/2015. (V. 26.) AB határozat, Indokolás [51]} A polgári jog öröklési szabályainak célja az, hogy formai és tartalmi keretet adjanak a tulajdon halál esetén való átszállásának, és meghatározzák azt, hogy az örökhagyó milyen módon bírhat ráhatással erre az  átszállásra. A  jogalkotó az  Alaptörvény és az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján széles mozgástérrel bír e  szabályok kialakítása terén, ami magában foglalja az  alkotmányosan indokolható korlátozások előírását is. A  végrendelkezés eltérést nem engedő polgári jogi szabályai maguk is részben a  favor testamenti elvét szolgálják azáltal, hogy olyan biztosítékokat követelnek meg, amelyek alapján könnyebben megállapítható, hogy a  végrendelet az  örökhagyótól származik, illetve az  ő akaratából létezik (pl. az  örökhagyó aláírásának megkövetelése, az  örökhagyó általi megsemmisítés hatálytalanító hatása), ezeken a  feltételeken túlmenően pedig a polgári jog az örökhagyóra hagyja a végrendelet tartalmának kialakítását, ami megfelel a tulajdonnal való rendelkezés alkotmányos jogának. A haszonélvezeti jog, bár korlátolt dologi jog, erős jogosítványokkal ruházza fel a  jogosultat, melyeket a  jogrendszer – a  haszonélvezet in rem jellegéből kifolyólag – mindenkivel szemben véd, ideértve magát a  tulajdonost is. Könnyen elképzelhető, hogy az  örökhagyó valamely ingatlanának tulajdonjogát meghatározott örökösökre kívánja hagyni, avagy a  tulajdonjogról egyáltalán nem is rendelkezik – a  törvényes öröklés rendjére bízva annak átszállását –, azonban biztosítani kívánja, hogy valamely nevezett örökös életében élvezhesse az  ingatlant. Egyúttal az  örökhagyó a  tulajdonában lévő lakrész sorsáról oly módon rendelkezett, ami ismert volt a  magyar jogrendszerben. A  Fővárosi Törvényszék nem mutatott fel olyan alkotmányos indokot, illetve közérdeket, amely az  örökhagyó e  rendelkezési jogának a  támadott ítéletben meghatározott korlátozását megalapozná. [44] A Fővárosi Törvényszéknek az az érvelése, hogy haszonélvezet nem alapítható halál esetére, nem önmagában azért ütközik az  Alaptörvény XIII.  cikk (1)  bekezdésébe, mert ellentétes a  régi Ptk. értelmezésének bevett gyakorlatával – ennek vizsgálata nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik –, hanem azért, mert alkotmányos indok nélkül korlátozza az  örökhagyót abban, hogy a  tulajdonába tartozó dolog fölött a  jogrendszer nyújtotta keretek között rendelkezzen. Az  Alkotmánybíróság ennek kapcsán hangsúlyozza: ebből nem következik az, hogy az  Alaptörvény alapján a  tulajdonosoknak alanyi joga lenne arra, hogy megkötés nélkül rendelkezzenek a  tulajdonukba tartozó dolgok sorsa fölött. A  64/1993. (XII. 22.) AB határozat megállapította, hogy az  alapjogként védett tulajdon tartalmát a  mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Figyelembe kell venni azt is, hogy a  tulajdonhoz való jog az  egyetlen olyan alapjog, amelyet a  közérdekre hivatkozva lehet korlátozni – ezt az  Alkotmánybíróság már 2012 előtt is kiemelte –, és ezt a  sajátosságot a  korábbi Alkotmányhoz képest az  Alaptörvény még hangsúlyosabbá teszi azáltal, hogy előírja: „[a] tulajdon társadalmi felelősséggel jár”. {25/2015. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [59]} A  támadott bírói döntés alkotmányosságát az  Alkotmánybíróság e mindenkori korlátok között ítélte meg, és ennek során jutott a jelen következtetésre. [45] Mindezekre tekintettel az  Alkotmánybíróság a  Fővárosi Törvényszék 43.Pf.634.260/2014/4. számú ítéletét az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése alapján megsemmisítette. [46] 5. Az  Alkotmánybíróság fontosnak tartja megjegyezni, hogy e  határozata nem érinti a  haszonélvezeti jog mértékének bírósági megállapítását, illetve annak lehetőségét. A  jelen alkotmányjogi panasz eljárás alapjául szolgáló pereskedés során az  egyes bíróságok vitatták a  haszonélvezet terjedelmét, a  Fővárosi Törvényszék pedig a  támadott ítélet indokolásában – mellékesen – utalt arra, hogy sem a  haszonélvezet tárgyában előterjesztett kereseti kérelem, sem a  BKKB-nak a  haszonélvezeti jogot a  perbeli ingatlan 15/100 hányadára megállapító ítélete nem szolgálhatna ingatlan-nyilvántartási bejegyzés alapjául, mert azok nem tartalmazzák, hogy a  haszonélvezet mely tulajdonosok tulajdoni hányadát milyen mértékben terhelné. A  támadott ítélet perdöntő érve az, hogy haszonélvezet egyáltalán nem alapítható halál esetére; a  jelen alkotmánybírósági határozatban foglalt megsemmisítés ennek alaptörvény-ellenességén alapul. Egyebekben a  végrendelet rendelkezéseinek és azok érvényesíthetőségének megállapítása alkotmányjogi relevancia híján a  rendes bíróságok hatáskörébe tartozik, az indítvány pedig nem tartalmaz olyan érvelést, ami ebben a vonatkozásban az Alkotmánybíróság beavatkozását indokolná. [47] 6. Az  indítványozó a  Fővárosi Törvényszék ítéletét az  Alaptörvény XXIV.  cikk (1)  bekezdésével is ellentétesnek vélte. Azonban az  Alkotmánybíróság következetes gyakorlata az, hogy ha megállapítja a  támadott aktus alaptörvény-ellenességét az  Alaptörvény valamely rendelkezése alapján, akkor az  Alaptörvény többi előírásával való esetleges ütközést nem vizsgálja érdemben. {12/2015. (V. 14.) AB határozat, Indokolás [32]; 28/2015. (IX. 24.) AB határozat, Indokolás [35]} A jelen esetben a támadott ítéletnek az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésébe ütközése szükségtelenné tette a  XXIV.  cikk (1)  bekezdésének fényében való vizsgálatot, így attól az  Alkotmánybíróság eltekintett. [48] 7. Az Abtv. 43. § (4) bekezdése szerint az Alkotmánybíróság a bírói döntés megsemmisítése esetén megsemmisítheti a döntéssel felülvizsgált más bírósági vagy hatósági döntéseket is. [49] Az indítványozó alkotmányjogi panaszában a  Fővárosi Törvényszék 43.Pf.634.260/2014/4. számú ítélete mellett a BKKB 2.P.XI.20.777/2011/37. számú ítéletének megsemmisítését is kérte. Az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való jog sérelmét eredményező jogértelmezést azonban csak a Fővárosi Törvényszék támadott ítélete tartalmazza; a tulajdonhoz való jog sérelme és a BKKB támadott ítélete között nincs alkotmányos összefüggés {Vö. 14/2015. (V. 26.) AB határozat, Indokolás [55]}, emellett ezt az alapjogsérelmet a Fővárosi Törvényszék ítéletének megsemmisítése orvosolja. {Vö. 24/2015. (VII. 7.) AB határozat, Indokolás [29]} Az  Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel nem tartja indokoltnak az Abtv. 43. § (4) bekezdésének alkalmazását. [50] 8. Az  Alkotmánybíróság a  határozat Magyar Közlönyben történő közzétételét az  Abtv. 44.  § (1)  bekezdésének második mondata alapján rendelte el. Budapest, 2016. február 23. Dr. Lenkovics Barnabás s. k., az Alkotmánybíróság elnöke