32/2014. (XI. 3.) AB határozata a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137.

32/2014. (XI. 3.) AB határozata a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének, valamint alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről. Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének, valamint jogszabály alaptörvény-ellenességének vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezések alapján – Dr. Balsai István, Dr. Dienes-Oehm Egon, Dr. Juhász Imre, Dr. Lenkovics Barnabás, Dr. Pokol Béla, Dr. Salamon László és Dr. Varga Zs. András alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő 1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a  szabadságvesztés és az  előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe és az Alaptörvénybe ütközik, ezért azt 2015. március 31-ei hatállyal megsemmisíti. 2. Az  Alkotmánybíróság a  szabadságvesztés és az  előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet módosításáról szóló 12/2010. (XI. 9.) KIM rendelet 3.  § (1)  bekezdésének megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést visszautasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. I. [1] 1. A  Fővárosi Törvényszék előtt 28.P.25.617/2013., 28.P.25.413/2013. és 28.P.20.917/2014. számon kártérítés miatt folyamatban lévő ügyekben az  eljáró bíró a  bírósági eljárások felfüggesztése mellett az  Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte. Az  ügyek tárgyi összefüggésére tekintettel az  Alkotmánybíróság a  kezdeményezéseket az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 58. § (2) bekezdése alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el. [2] 1.1. Az  eljáró bíró mindhárom ügyben, azonos tartalommal benyújtott indítványában a  szabadságvesztés és előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996 (VII. 12.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet) 137.  § (1)  bekezdésének nemzetközi szerződésbe és az  Alaptörvénybe ütközését állította. Az  említett rendelkezés szerint „[a] zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.” [3] Az indítványozó bíró álláspontja szerint az  IM rendelet kifogásolt rendelkezése az  1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmát kimondó 3. cikkébe, valamint az Alaptörvény azonos tartalmú III.  cikk (1)  bekezdésébe ütközik. Az  indítványozó bíró összefoglalva az  Emberi Jogok Európai Bíróságának (a  továbbiakban: EJEB) joggyakorlatát kifejti, hogy az  Egyezmény 3.  cikkének megsértése általában a  törvényes bánásmód vagy büntetés adott formájával elkerülhetetlenül összekapcsolódó szenvedésen és megaláztatáson túlmenő szenvedést és megaláztatást feltételez. Az  államnak tehát azt kell biztosítania, hogy a  személy fogvatartására az  emberi méltóság tiszteletben tartásával összeegyeztethető feltételek között kerüljön sor, és hogy az  intézkedés végrehajtásnak módja és módszere ne okozzon az  egyénnek a  fogvatartással szükségszerűen együtt járó szenvedés elkerülhetetlen szintjét meghaladó erősségű gyötrelmet és nehézséget. [4] Az indítvány rögzíti, hogy az EJEB számos – köztük több, magyar vonatkozású – ítéletében is kifejtette, hogy a Kínzás és Embertelen vagy Megalázó Bánásmód vagy Büntetés Megelőzésére Létrejött Európai Bizottság (a továbbiakban: CPT) a többszemélyes zárkák esetében 4 négyzetméter egy főre jutó mozgásteret tart minimálisan elfogadhatónak. Mindezekre figyelemmel – az  indítvány érvelése szerint – az  EJEB a  fogvatartás körülményeit vizsgáló ítéleteiben a  4 négyzetméternél kisebb mozgástér biztosítását az  Egyezmény 3.  cikkét sértő embertelen és megalázó bánásmódként értékelte. [5] 1.2. Az indítványozó bíró rögzítette, hogy az IM rendelet támadott rendelkezése 2010. november 24-ét megelőzően kógens rendelkezésként írta elő a  – 6 köbméterben meghatározott, valamint a  3, illetve 3,5 négyzetméterben meghatározott – minimális légtér és mozgástér biztosítását. Az  említett jogszabályhelyet 2010. november 24-ei hatállyal módosító – a  korábbi jogszabály szövegének „legalább” kitételét a  „lehetőleg” és „lehetőség szerint” kifejezésekkel felcserélő – a  szabadságvesztés és az  előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet módosításáról szóló 10/2010. (XI. 9.) KIM rendelet (a  továbbiakban: Módr.) azonban a  rendelkezést olyan permisszív jogszabállyá tette, amely alapján ad absurdum az  sem lenne jogellenes, ha a jogalkalmazó teljesen megvonná a mozgásteret a fogvatartottaktól. [6] Az indítványozó bíró álláspontja szerint a  szabályozás permisszív jellegét legfeljebb gazdasági szükségszerűség (rendelkezésre álló börtönterület szűkössége) indokolhatja, azonban gazdasági okokból alapvető emberi jog nem korlátozható. [7] 1.3. Az  indítványozó bíró álláspontja szerint a  fogvatartottak többszemélyes zárkában történő elhelyezése esetén nemzetközi szerződésből eredő kötelezettség alapján az  egy fogvatartottra jutó mozgástérnek minimálisan 4 négyzetméternek kell lennie, így az IM rendelet 137. § (1) bekezdésében ennél kisebb életteret előíró szabályozás az Egyezmény 3. cikkét sérti, valamint az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdésével sincs összhangban. [8] 1.3.1. A  kifejtettekre figyelemmel az  eljáró bíró elsődlegesen azt indítványozta, hogy az  Alkotmánybíróság az  említett rendelkezést teljes terjedelmében semmisítse meg, egyúttal állapítsa meg, hogy az  a  bíróság előtt folyamatban lévő ügyekben nem alkalmazható. [9] 1.3.2. A bíróság másodlagosan azt indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság – amennyiben az IM rendelet támadott rendelkezésének teljes megsemmisítésére nem lát alapot – a korábbi jogszabály szövegét a „lehetőleg” és „lehetőség szerint” kifejezésekkel kiegészítő Módr. 3.  § (1)  bekezdését semmisítse meg és állapítsa meg, hogy a  módosító rendelkezés a bíróság előtt folyamatban lévő ügyekben nem alkalmazható. [10] 1.3.3. Harmadlagos indítványában pedig azt kérte az  eljáró bíró, hogy az  Alkotmánybíróság – amennyiben másodlagos kérelmét nem találja alaposnak – az  IM rendelet 3.  § (1)  bekezdésének a „lehetőleg” és „lehetőség szerint” kifejezéseit semmisítse meg, valamint állapítsa meg, hogy az  IM rendelet kifogásolt szövegrésze az  előtte folyamatban lévő perekben nem alkalmazható. II. [11] Az Alkotmánybíróság által figyelembe vett jogszabályi rendelkezések: [12] 1. Az Alaptörvény rendelkezései: „Q) cikk (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.” „T) cikk (3) Jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel.” „III. cikk (1) Senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni, valamint szolgaságban tartani. Tilos az emberkereskedelem.” [13] 2. Nemzetközi szerződések rendelkezései: [14] 2.1. Az  1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) „7. Cikk Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.” „10. Cikk 1. A  szabadságuktól megfosztott személyekkel emberségesen és az  emberi személyiség veleszületett méltóságának tiszteletben tartásával kell bánni.” [15] 2.2. Az  1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az  emberi jogok és az  alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény „3. Cikk – Kínzás tilalma Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.” [16] 3. Az IM rendelet indítvánnyal érintett rendelkezése: „137.  § (1) A  zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson”. III. [17] 1. Az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta meg, hogy a  bírói kezdeményezések megfelelnek-e a  törvényben előírt feltételeknek. Az  Abtv. 25.  §-a szerint a  bíró – a  bírósági eljárás felfüggesztése mellett – abban az  esetben kezdeményezi az  Alaptörvény 24.  cikk (2)  bekezdés b)  pontja alapján az  Alkotmánybíróságnál a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását, ha az  előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította. [18] A nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálata az  Alkotmánybíróságnak az  Alaptörvény 24.  cikk (2)  bekezdés f )  pontja szerinti hatásköre. Az  Abtv. 32.  § (1)  bekezdése szerint az  Alkotmánybíróság az  Alaptörvény 24.  cikk (2)  bekezdés f )  pontjában foglalt hatáskörében a  jogszabályok nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát az  indítványozók kezdeményezésére, illetve bármely eljárása során hivatalból végzi. Az  Abtv. 32.  § (2)  bekezdése értelmében a  bíró – a  bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az  Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezi, ha az  előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek nemzetközi szerződésbe ütközését észleli. Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  bírói kezdeményezések megfelelnek az Abtv. 25. §-ában, 32. § (1) és (2) bekezdéseiben, valamint az 52. § (1) és (1b) bekezdéseiben előírt feltételeknek. [19] 2. Az  indítványozó bíró másodlagos indítványában azt kérte az  Alkotmánybíróságtól, hogy a  Módr. 3.  § (1)  bekezdését semmisítse meg, illetve zárja ki annak alkalmazását a  bírósági eljárásban (lásd Indokolás [9] bekezdés). Az  Alkotmánybíróság több határozatában következetesen kimondta, hogy „[…] ha az  indítványozó egy új rendelkezés tartalmának alkotmányellenességét állítja, akkor az  Alkotmánybíróság nem az  új rendelkezést hatályba léptető, hanem a  módosítás révén az  új rendelkezést magába foglaló (inkorporáló) jogszabály alkotmányellenességét vizsgálja meg.” {8/2003. (III. 14.) AB határozat, ABH 2003, 74, 81.; legutóbb megerősítve 26/2014. (VII. 23.) AB határozat, [18]} Az  Alkotmánybíróság erre tekintettel jelen ügyben sem a  Módr. 3.  § (1)  bekezdésének, hanem az  IM rendelet perben alkalmazandó 137.  § (1)  bekezdését vizsgálta, így a  bírói indítványokat a Módr. említett rendelkezésének vizsgálatára vonatkozó részükben visszautasította. IV. [20] Az indítványok részben megalapozottak. [21] 1. Az  Alkotmánybíróság áttekintette a  fogvatartottak büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezésére vonatkozó jogszabályi környezetet. Megállapította, hogy az  elhelyezésre vonatkozó általános rendelkezéseket a büntetések és az  intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv.tvr.) tartalmazza. A  Bv.tvr. szerint az  elítéltek részére a  büntetés-végrehajtási intézetben a  higiéniai feltételeknek megfelelő, egészséges és kulturált elhelyezést kell biztosítani [lásd Bv.tvr. 25.  § (1)  bekezdés b)  pontja, a  36.  § (1) bekezdésének a) pontja és a 46. § (1) bekezdésének a) pontja]. Az elhelyezéssel kapcsolatos részletszabályokat – így a  fogvatartottak részére az  elhelyezés során biztosítandó minimális mozgástérre vonatkozó szabályokat is – az  IM rendelet tartalmazza. E  jogszabálynak 137.  § (3)  bekezdése szól az  egyszemélyes zárka alapterületének nagyságáról, míg a  jelen ügyben relevanciával bíró 137.  § (1)  bekezdése szabályozza a  többszemélyes zárkában történő elhelyezés feltételeit. Utóbbi jogszabályhely – az  IM rendelet 1996. október 1. napján történt hatálybalépésétől, egészen – 2010. október 23. napjáig úgy rendelkezett, hogy „[a] zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre legalább hat köbméter légtér, és férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a  fiatalkorúak, illetve a  női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.” [Az IM rendelet hatálybalépését megelőzően irányadó, a büntetés végrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet is tartalmazott már az  elhelyezésre vonatkozó minimális előírást, 85.  § (2)  bekezdése szerint ugyanis „[a] zárkában személyenként 6–8 légköbméter teret kell biztosítani úgy, hogy elegendő mozgási terület álljon rendelkezésre.”] [22] Az IM rendelet támadott rendelkezése – 2010. október 24. napjától – a  Módr. következtében nyerte el jelenleg is hatályos, az  indítványozó által kifogásolt szövegét, amely alapján a  fentiekben ismertetett értékeket nem kell kötelező jelleggel biztosítani, hanem lehetőség van azokat el nem érő nagyságú mozgástér biztosítására is. [23] A mozgástér nagyságát érintő fontos rendelkezést tartalmaz az  IM rendelet 137.  § (2)  bekezdése is, amely szerint a  mozgástér meghatározásakor az  azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt terület nem veendő figyelembe. Az  egyes zárkatípusokban található berendezési és felszerelési tárgyak felsorolását az  IM rendelet 3–6. számú mellékletei tartalmazzák. E  rendelkezések szerint – egyebek mellett – a  zárkában elhelyezett fekhely, ülőke, szekrény és asztal (fegyelmi és különleges biztonságú zárka esetén továbbá a  folyóvizes mosdó és az illemhely) által elfoglalt terület nem számítandó be a fogvatartottak számára biztosítandó mozgástérbe. [24] 2. A kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmát az Alaptörvény mellett valamennyi jelentős nemzetközi emberi jogi egyezmény is előírja. [25] 2.1. Az  Európa Tanács tagállamai által megkötött Egyezmény 3.  cikke, valamint az  Egyesült Nemzetek Szervezete  (a  továbbiakban: ENSZ) égisze alatt született Egyezségokmány 7.  cikke tiltja a  kínzás mellett mind az  embertelen, mind a  megalázó bánásmódot és büntetést is. Az  Egyezségokmány 10.  cikke az  általános rendelkezést – jelen ügy szempontjából releváns módon – konkretizálja a  fogvatartottak csoportjára, amikor úgy fogalmaz, hogy „[a] szabadságuktól megfosztott személyekkel emberségesen és az  emberi személyiség veleszületett méltóságának tiszteletben tartásával kell bánni.” Az ENSZ keretén belül alkották meg a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni nemzetközi egyezményt (Magyarországon az 1988. évi 3. törvényerejű rendelet hirdette ki), amely egy átfogó fogalmat hozott létre a kínzás vonatkozásában (lásd 1.  cikk), emellett a  szerződő államok arra is elkötelezték magukat, hogy területükön megtiltanak minden – egyébként kínzásnak nem minősülő – embertelen vagy megalázó büntetést, illetve bánásmódot (lásd 16. cikk). [26] Az Európa Tanács tagállamai 1987. november 26. napján Strasbourgban aláírták a  kínzás és az  embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezményt (Magyarországon az  1995. évi III. törvény hirdette ki), amely kifejezetten azt a  célt szolgálja, hogy a  szabadságuktól megfosztott személyeknek a  kínzás és az  embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni védelmét nem bírósági, hanem megelőző jellegű, látogatáson alapuló eljárások segítségével erősítsék. Az  1.  cikk alapján jött létre a  CPT, amely a részes államokban tett látogatások során vizsgálja meg a fogvatartottakkal való bánásmódot, majd jelentéseiben – amennyiben ez szükséges – ajánlásokat, javaslatokat tesz az érintett államnak. [27] 2.2. Az  Európa Tanács számos dokumentumban foglalkozott a  fogvatartottakkal kapcsolatos megfelelő bánásmóddal, amelyek közül – jelen ügy tárgyára figyelemmel – kiemelést érdemel a  Miniszteri Bizottság Rec (2006) 2. számú ajánlása az (új) Európai Börtönszabályokról, valamint a Miniszteri Bizottság R (99) 22. számú ajánlása a  börtönök túlzsúfoltságáról és a  börtönnépesség növekedéséről. Az  elsőként említett ajánlás a  szabadságuktól megfosztott személyek elhelyezésével kapcsolatban a következőket emeli ki: „18. Szabály 18.1. A  fogvatartási helyiségeknek, különösen azoknak, amelyek a  fogvatartottak éjszakai helyéül szolgálnak, meg kell felelniük az  emberi méltóság és amennyire lehetséges, a  magánszféra támasztotta követelményeknek, figyelemmel az  éghajlati feltételekre, eleget kell tenniük az  egészség, a  higiénia területén – különösen az alapterületre, a légköbméterre, a megvilágításra, a fűtésre és a szellőzésre – előírt minimális feltételeknek. […] 18.3. A  belső jognak meg kell határoznia a  szükséges minimális feltételeket az  1. és a  2. bekezdésekben felsorolt pontok vonatkozásában. 18.4. A  belső jognak rendelkeznie kell az  annak biztosítását szolgáló mechanizmusokról, hogy ezeket a  minimális feltételeket ne sértse a büntetés-végrehajtási helyek zsúfoltsága. […]” [28] Az R (99) 22. számú ajánlás pedig hangsúlyozza, hogy a túlzsúfoltság extrém szintjének elkerülése céljából meg kell állapítani az egyes büntetés-végrehajtási intézetek maximális befogadóképességének a mértékét. [29] Az ajánlás szerint, azokban a  büntetés-végrehajtási intézetekben, ahol túlzsúfoltság áll fenn, kiemelt figyelmet kell fordítani az  emberi méltóság tiszteletben tartására, valamint arra, hogy a  büntetés-végrehajtási intézetek személyzete pozitív és humánus bánásmódot alkalmazzon a  fogvatartottakkal szemben. Ezenkívül az  Európai Börtönszabályoknak megfelelően különös gondot kell fordítani a fogvatartottak rendelkezésére álló tér mértékére, a higiéniára, a megfelelő élelmezésre, a fogvatartottak egészségügyi ellátására és az intézeten kívüli munkáltatására. [30] A túlzsúfoltság negatív hatásainak ellensúlyozására az  ajánlás arra hívja fel a  részes államokat, hogy a  lehető legnagyobb mértékben tegyék lehetővé a  fogvatartottaknak családjukkal való kapcsolattartását, illetve a  részükre nyújtott közösségi támogatás maximális igénybevételét. [31] 2.3. A  CPT legutóbbi – 2013. április 3. és 12. napja közötti – magyarországi látogatásáról készült jelentésében megállapította, hogy előző (2009-es) látogatása óta a  magyar büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltsága jelentősen nőtt, 2013-ban országos átlagot tekintve 144%-ot tett ki. Kifogásolta, hogy az  IM rendelet a  fogvatartottak minimális mozgásterét szigorúan 3 négyzetméterben (férfiak esetében), illetve 3,5 négyzetméterben (fiatalkorúak és nők esetében) meghatározó, korábbi rendelkezését a  Módr. által esetlegessé tették [lásd a  2014. április 30. napján kelt, CPT/Inf (2014) 13. számú jelentés 37.  pontját]. A  CPT mindezekre figyelemmel felhívta a  magyar hatóságokat arra, hogy – minden érintettel egyeztetve – kettőzzék meg az erőfeszítéseiket a büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltsága elleni küzdelemben, az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának releváns ajánlásainak figyelembevételével. Ezenkívül arra tett javaslatot, hogy a  fogvatartottak minimális mozgásterének meghatározására ismételten a  szigorú minimum követelményeket alkalmazzák. A  CPT ezt kiegészítve megismételte a  korábbi – Magyarországot és más részes államokat is érintő – jelentéseiben már közzétett minimum élettérre vonatkozó javaslatát, amely szerint a  többszemélyes cellák esetén legalább 4 négyzetméter egy főre jutó, míg egyszemélyes cella esetén legalább 6 négyzetméter életteret tart kívánatosnak. A  CPT a  korábbi évek jelentéseihez [lásd például a  2010. június 8. napján kelt, CPT/Inf (2010) 16. számú jelentés 80. pontját, illetve a – Szlovákiát érintő – 2010. február 11. napján kelt, CPT/Inf (2010) 1. számú jelentés 51. pontját] képest szigorította az  ajánlását, mivel új elemként rögzítette, hogy a  minimálisan megkövetelt élettérbe a helyiségben található illemhely/tisztálkodó hely nem számítandó bele [lásd a 2014. április 30. napján kelt, CPT/Inf (2014) 13. számú jelentés 40. pontját, illetve a – Lengyelországot érintő – 2014. június 25. napján kelt, CPT/Inf (2014) 21. számú jelentés 42. pontját]. [32] 3. Az  indítványozó bíró álláspontja szerint az  IM rendelet kifogásolt rendelkezése azért ütközik nemzetközi szerződésbe, mert a szabályozás sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az Alkotmánybíróság erre figyelemmel mindenekelőtt azt mutatja be, hogy az  Egyezményből milyen, Magyarországot terhelő kötelezettség következik a  fogvatartottak elhelyezésére, különösen a részükre biztosítandó élettér vonatkozásában. Ennek során nem csupán az Egyezmény normaszövegét, hanem az  Egyezmény rendelkezéseinek értelmezésére, tartalmának kibontására felruházott EJEB joggyakorlatát is alapul veszi, hiszen Magyarország az  Egyezményhez történő csatlakozásával az  EJEB joghatóságának is alávetette magát. [33] 3.1. Az  Egyezmény 3.  cikkében foglaltakat az  EJEB a  demokratikus társadalom legalapvetőbb értékei egyik biztosítékának tekinti, amely a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés abszolút tilalmát írja elő, függetlenül a  körülményektől és az  áldozat viselkedésétől {Chahal kontra Egyesült Királyság [GC] (22414/93.), 1996. november 15., 79. bekezdés; Labita kontra Olaszország [GC] (26772/95.), 2000. április 6., 119. bekezdés}. [34] A 3.  cikkben felsorolt tilalmak közös vonása, hogy mindegyikük bizonyos fokú testi és/vagy lelki gyötrelmet, szenvedést, illetve fájdalmat okoz az  érintett egyén számára. Az  EJEB joggyakorlata szerint az  említett fogalmak (kínzás, embertelen bánásmód vagy büntetés, illetve megalázó bánásmód vagy büntetés) között egyfelől az  okozott szenvedés intenzitása alapján lehet különbséget tenni. Ennek megfelelően a  legsúlyosabbnak minősülő kínzás megállapításának feltétele, hogy az áldozattal szemben kifejtett magatartás nagyfokú szenvedést okozzon az  érintettnek {Írország kontra Egyesült Királyság (5310/71.), 1978. január 18., 167. bekezdés}. Emellett az  EJEB – összhangban a  kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni ENSZ egyezményben foglaltakkal – a  kínzást olyan, fájdalomokozásra irányuló, szándékos magatartásként fogja fel, amelynek célja – egyebek mellett – információk megszerzése és az  érintett megfélemlítése {Salman kontra Törökország (21986/93.), 2000. június 27., 114. bekezdés}. [35] Embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek minősül minden olyan, az  érintettnek komoly testi és/vagy lelki szenvedést okozó magatartás, amely nem éri el a  kínzás megállapításához szükséges mértéket, illetve hiányzik a  fentiekben említett szándékosság és célzat {Írország kontra Egyesült Királyság (5310/71.), 1978. január 18., 167. bekezdés; Ramirez Sanchez kontra Franciaország [GC], (59450/00.), 2006. július 4., 118. bekezdés}. [36] A tilalmak közül a  megalázó bánásmód vagy büntetés jár a  legenyhébb szenvedéssel, az  e  körben értékelhető magatartás jellemzően alsóbbrendűségi érzésben megnyilvánuló lelki gyötrelmet okoz elszenvedőjének. Annak megítélésekor, hogy egy bánásmód megalázó-e, figyelembe kell venni azt is, hogy annak célja az érintett személy megalázása vagy lealacsonyítása volt-e, és hogy ennek következményeként károsan befolyásolta-e annak személyiségét, a 3. cikket sértő módon {Raninen kontra Finnország (20972/92.), 1997. december 16., 55. bekezdés; Peers kontra Görögország, (28524/95.), 2001. április 19., 68. bekezdés}. Ugyanakkor az  EJEB azt is hangsúlyozta, hogy az említett szándék hiánya nem feltétlenül zárja ki az Egyezmény 3. cikkének megsértését {Riad és Idiab kontra Belgium (29787/03.), 2008. január 24., 95. bekezdés}. [37] Az EJEB rögzítette, hogy az  embertelen, megalázó bánásmód, illetve büntetés mértékének – ahhoz, hogy a 3. cikk hatálya alá tartozzon – el kell érnie egy minimális szintet, amelynek megítélése relatív, függ az adott eset valamennyi körülményétől, így a  bánásmód időtartamától, fizikai és mentális hatásaitól, és egyes esetekben az áldozat nemétől, korától és egészségi állapotától is {Írország kontra Egyesült Királyság (5310/71.), 1978. január 18., 162. bekezdés; Peers kontra Görögország, (28524/95.), 2001. április 19., 67. bekezdés}. [38] Az EJEB következetes ítélkezési gyakorlata értelmében kizárólag a  jogszerű bánásmód vagy büntetés bizonyos formáihoz szükségszerűen kapcsolódó szenvedésen túlmenő, további szenvedés és megalázás sérti az Egyezmény 3.  cikkében foglalt tilalmat. A  személyi szabadságtól való megfosztáshoz vezető intézkedések (jellemzően valamely kényszerintézkedés vagy szabadságvesztés büntetés okán történő fogvatartás) gyakran járnak együtt ezzel a  körülménnyel, ezért az  államnak biztosítania kell, hogy egy személy fogvatartásának körülményei ne sértsék az adott személy emberi méltóságát. Az államnak ennek megfelelően garantálnia kell, hogy az  intézkedés végrehajtásának módja és formája nem teszi ki a  személyt a  fogvatartásával elkerülhetetlenül együtt járó szenvedés szintjén túlmenő szorongásnak vagy megpróbáltatásnak, illetve azt is, hogy – egy büntetés-végrehajtási intézettől elvárható mértékben – a  fogvatartott egészsége és jóléte megfelelően biztosított legyen {Kudła kontra Lengyelország [GC], (30210/96.), 2000. október 26., 92–94. bekezdés}. [39] 3.2. Az  EJEB ítélkezési gyakorlatában a  fogvatartottak büntetés-végrehajtási intézetben történő túlzsúfolt elhelyezése egyértelműen a 3. cikk, azon belül az embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmának sérelmét jelenti. A  túlzsúfoltság extrém szintje önmagában egyezménysértőnek minősül {lásd Kalasnyikov kontra Oroszország (47095/99.), 2002. július 15., 97. bekezdés}, míg kevésbé súlyos mértéke általában egyéb, a fogvatartás során fennálló körülmények negatív hatásaival együttesen okozza a  3.  cikk sérelmét. Az  EJEB a  túlzsúfoltság megállapításánál alkalmazott mércéjének egyik objektív, számszerűsíthető eleme, hogy az  ilyen jellegű ügyek vizsgálatánál figyelembe veszi a  CPT-nek a  – többszemélyes zárkában elhelyezett – fogvatartottak minimális életterét 4 négyzetméterben meghatározó ajánlását {Cenbauer kontra Horvátország (73786/01), 2006. március 9., 46. bekezdés}. Amennyiben az  EJEB azt állapítja meg, hogy a  kérelmező esetében a  zárka területéből egy főre jutó élettér elérte a  4 négyzetmétert, a  fogvatartás feltételeit nem nyilvánítja egyezménysértőnek {Šemić kontra Szlovénia (5741/10), 2014. június 5., 30. bekezdés}. Az  EJEB számszerűsítette az  extrém túlzsúfoltság mértékét is, eszerint, amennyiben a  rendelkezésre álló élettér 3 négyzetmétert sem éri el, az  – az  egyéb körülményektől függetlenül – olyan súlyos túlzsúfoltságnak minősül, amely önmagában a  3.  cikk sérelmét jelenti {Tunis kontra Észtország (429/12), 2013. december 19., 44. bekezdés}. Az EJEB a 3 és 4 négyzetméter közötti személyes tér esetén szinte kivétel nélkül egyezménysértést állapít meg, ezekben az  esetekben azonban jellemzően a  fogvatartás egyéb körülményeinek, így például a zárkán kívül tölthető idő igen rövid tartamának és a zárkában tapasztalható magas hőmérsékletnek {lásd Praznik kontra Szlovénia (6234/10.), 2012. június 28., 20. bekezdés}, az  illemhely nem megfelelő elhelyezésének és az  élelmezés elégtelenségének {lásd Modarca kontra Moldávia (14437/05.), 2007. május 10., 66. és 67. bekezdés} negatív következménye és a túlzsúfoltság együttes hatása („cumulative effects”) sérti az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát. Ugyanakkor minél közelebb van a kérelmező számára biztosított mozgástér az ajánlásban meghatározott értékhez, annál szélesebb a lehetősége annak, hogy a zsúfoltság enyhítését célzó intézkedések hatását (jellemzően a zárkán kívül tölthető idő nagyobb mennyiségét) értékelve az EJEB mellőzi a  jogsértés megállapítását {lásd például Jevšnik kontra Szlovénia (5747/10.), 2014. január 9., 25. és 26. bekezdés}. Az  EJEB joggyakorlata a  CPT élettérre vonatkozó minimumkövetelményén következetesen a  zárka – egy főre számított – területének nagyságát érti, bár több döntésében {lásd például Šemić kontra Szlovénia (5741/10.), 2014. június 5., 27. bekezdés, illetve Mandić és Jović kontra Szlovénia (5774/10.) 2011. október 20., 77. bekezdés} általánosságban megjegyezte, hogy az így számított területet tovább csökkenti a zárkában lévő berendezések által elfoglalt hely. [40] 3.3. Az  EJEB eddig összesen négy ügyben hozott Magyarországot érintő döntést olyan fogvatartottak kérelme alapján, akik különböző magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben történt zsúfolt elhelyezésüket kifogásolták. [41] 3.3.1. A  Szél kontra Magyarország ügyben a  kérelmező összesen 21 hónapig tartózkodott 2,76 négyzetméter, és további 21 hónapig 3,15 négyzetméter egy főre jutó alapterületű zárkában, valamint 9 hónapig egy 3,125 négyzetméter egy főre jutó alapterületű zárkában, valamennyi esetben olyan illemhellyel, ahol a megfelelő intimitás nem volt biztosítva. Az  EJEB megállapította, hogy a  zsúfolt körülmények között történt fogvatartása nem tartotta tiszteletben az  alapvető emberi méltóságot, ezért valószínűleg károsan hatott annak testi és szellemi állapotára, mindezekre figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy a túlzsúfolt és nem higiénikus körülmények kimerítették az  embertelen és megalázó bánásmód fogalmát {lásd Szél kontra Magyarország (30221/06.), 2011 június 7., 18. bekezdés}. [42] 3.3.2. A  Kovács István Gábor kontra Magyarország ügyben a  kérelmező 67 napon keresztül olyan zárkákban volt elhelyezve, amelyekben a  berendezést is beleértve 3,5–4,00 négyzetméter alapterület jutott egy fogvatartottra. Az  EJEB az  ilyen mértékű zsúfolt elhelyezést azzal a  ténnyel együtt, hogy a  kérelmezőnek csaknem az  egész napot a  zárkában kellett töltenie az  alapvető emberi méltóság megsértéseként, így az  Egyezmény 3.  cikkének megsértéseként értékelte {lásd Kovács István Gábor kontra Magyarország (15707/10.), 2012. január 17., 26. bekezdés}. [43] 3.3.3. A  Hagyó kontra Magyarország ügyben a  kérelmező több mint négy hónapon keresztül 3,52 négyzetméter egy főre jutó bruttó alapterületű zárkában került elhelyezésre és számára csak napi egy órára engedélyezték zárkája elhagyását és a  hatóságok csak hat hónap után növelték a  zárkán kívül tölthető idő tartamát. Az  EJEB úgy ítélte meg, hogy ilyen zsúfolt körülmények között történő hosszabb tartózkodás azzal a ténnyel együtt, hogy a kérelmező túlsúlyos volt és légzőszervi betegségekben, így asztmában és krónikus arcüreggyulladásban szenvedett, olyan bánásmódnak minősül, ami meghaladta a  jogszerű fogvatartással elkerülhetetlenül együtt járó szenvedést. Mindezek alapján – figyelemmel a  fenti tényezőknek a  kérelmező fizikai jólétére gyakorolt kumulatív hatására – az Egyezmény 3. cikkének sérelmét állapította meg {lásd Hagyó kontra Magyarország (52624/10.), 2013. április 23., 45–47. bekezdések}. [44] 3.3.4. A  Fehér kontra Magyarország ügyben a  kérelmező több mint két éven és egy hónapon át átlagosan 1,7 négyzetméter egy főre jutó alapterületű zárkákban volt elhelyezve, amelyet az EJEB olyan mértékben korlátozott élettérként értékelt, hogy az  még a  szóban forgó időszak nagyobb részében biztosított napi négy órás zárkán kívül töltött idő által sem tekinthető megfelelően enyhítettnek. A  fennmaradó időszakban a  kérelmező 2,16 négyzetméter vagy 2,4 négyzetméter, illetve 2,5 négyzetméter, majd 2,75 négyzetméter élettérrel rendelkezett és napjai nagy részét minden esetben a zárkán kívül tölthette. Az EJEB megjegyezte, hogy ez a körülmény csökkenti a túlzsúfoltság hatását, „[…] azonban nem tekinthet el attól, hogy a kérelmező rendelkezésére álló élettér minden esetben 3 négyzetméter alatt maradt, azaz a CPT standardnál lényegesen kevesebb volt.” Mindezekre figyelemmel az EJEB megállapította, hogy a kérelmező fogvatartásának zsúfolt körülményei az Egyezmény 3. cikkét megsértve embertelen és megalázó bánásmódnak minősültek {lásd Fehér kontra Magyarország (69095/10.), 2013. július 2., 20. és 21. bekezdés}. [45] 4. Az indítványozó bíró a kifogásolt jogszabályhelyet az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdésével is ellentétesnek találta, ezért az  Alkotmánybíróság felvázolja az  említett alaptörvényi rendelkezés jelen ügy megítélése szempontjából releváns elemeit. [46] 4.1. Az  Alkotmánybíróság a  kínzás, embertelen, megalázó bánásmód, illetve büntetés abszolút tilalmát kimondó rendelkezés [Alkotmány 54.  § (2)  bek., illetve Alaptörvény III.  cikk (1)  bek.] tartalmának részletes kifejtésével még nem foglalkozott eddigi döntéseiben. A  felsorolt tilalmakat – kiegészítve a  kegyetlen bánásmód, illetve büntetés tilalmával – korábban az  Alkotmány az  emberi élethez és méltósághoz való joggal együttesen szabályozta 54.  §-ában. Ennek megfelelően a  kínzás, embertelen, megalázó bánásmód és büntetés tilalma az  emberi élethez és méltósághoz való jog, illetve ezen alapjog korlátozhatatlanságának önálló, az  alkotmányozó által nevesített megjelenési formája volt. Bár az  Alaptörvény külön cikkben szabályozza az  emberi élethez és méltósághoz való jogot (II.  cikk) és a  kínzás, embertelen, megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmát (III.  cikk), az  alkotmányozó hatalom normaszerkesztési módja csupán formai különállást valósít meg, így az Alkotmánybíróság értelmezésében a  III.  cikk (1) bekezdésében megjelenő tilalmak az emberi élethez és méltósághoz való jog megsértése tilalmának önálló, speciális megfogalmazásai is egyben. E  felfogás összhangban van az  Egyezmény 3.  cikkének EJEB által kibontott tartalmával is, amely szerint az említett tilalmak megszegése az emberi méltóság sérelmét is jelenti. [47] 4.2. Az  indítványban kifogásolt rendelkezés a  fogvatartottakkal kapcsolatos bánásmód egyik elemét, jelesül büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezésük mikéntjét szabályozza. Az  Alkotmánybíróság korábban megállapította, hogy a  fogvatartottak alapjogaiba „[…] történő beavatkozás jogalapját a  büntetőeljárásban meghozott jogerős ítélet teremti meg, a  tényleges korlátozás, beavatkozás azonban a  végrehajtás menetében történik. Az  egyének helyzetében jogilag ugyan az  elítélés, ám ténylegesen a  végrehajtás ténye váltja ki az  érzékelhető változást.” [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31., legutóbb megerősítve: 30/2013. (X. 28.) AB határozat, ABH 2013, 892, 902.] [48] Az Alkotmánybíróság a  büntetés-végrehajtási jogszabályok alkotmányossági vizsgálatának mércéjéül pedig általánosságban leszögezte, hogy „[a]z elítélt nem tárgya a büntetés-végrehajtásnak, hanem alanya, akinek jogai és kötelezettségei vannak. […] A  büntetés-végrehajtás alkotmányos kereteinek szélső értékeit egyrészről az  emberi méltósághoz, a  személyi biztonsághoz való jog, másrészről a  kínzásnak, a  kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak és büntetésnek tilalma jelöli ki.” [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 193., legutóbb megerősítve: 30/2013. (X. 28.) AB határozat, ABH 2013, 892, 902.]. Az  Alkotmánybíróság mindezekre figyelemmel hangsúlyozza, hogy a  kínzás, az  embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmának abszolút jellegéből következik, hogy érvényesülését minden esetben – így a  fogvatartás végrehajtása során is – biztosítani kell. [49] Az Alkotmánybíróság korábban egyetlen alkalommal vizsgálta a  büntetés-végrehajtás során irányadó jogszabályi rendelkezés alkotmányosságát a  szóban forgó tilalommal összefüggésben, amelynek során megállapította, hogy a  fogvatartottak büntetés-végrehajtási intézet tisztántartásában, ellátásában való kötelező részvételét előíró szabályozás nem ütközik a  kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmába. [684/B/2001. AB határozat, ABH 2004, 1545, 1554.] Az  Alkotmánybíróság e  döntése az  EJEB által kidolgozott azon általános elvvel mutat hasonlóságot, amely szerint kizárólag a  jogszerű bánásmód vagy büntetés bizonyos formáihoz szükségszerűen kapcsolódó szenvedésen túlmenő, további szenvedés sérti az Egyezmény 3. cikkét (lásd jelen határozat Indokolása [33]–[38] bekezdéseit). [50] 4.3. Tekintettel arra, hogy a  bírói kezdeményezésben felhívott Egyezmény és az  Alaptörvény szinte szó szerint azonos módon szabályozzák az  embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmát, valamint az  Alkotmánybíróság következetes, arra vonatkozó gyakorlatára, hogy az  alapjogok érvényesülésének minimális mércéjeként fogadja el a  nemzetközi szerződésekben foglalt, illetve az  ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatban kibontott jogvédelmi szintet {32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41], legutóbb megerősítve 3206/2014. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [30]}, az  Alkotmánybíróság a  támadott rendelkezés Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálata során hangsúlyozottan irányadónak tekinti az  EJEB Egyezmény 3.  cikkét értelmező joggyakorlatát (lásd jelen határozat Indokolása [33]–[44] bekezdéseit). [51] 5. Az Alkotmánybíróság az embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmának fentiekben ismertetett követelményeit szem előtt tartva végezte el arra irányuló vizsgálatát, hogy a  támadott rendelkezés összhangban van-e az Egyezménnyel, illetve az Alaptörvénnyel. [52] 5.1. Az  Alkotmánybíróság eljárása során figyelemmel volt arra is, hogy az  Alaptörvény Q)  cikkéből fakadóan tartózkodnia kell attól, hogy az  EJEB által egyezménysértőnek nyilvánított jogi megoldást az  Egyezménnyel összeegyeztethetőnek értékeljen [korábban hasonlóan: 166/2011. (XII. 20.) AB határozat, ABH 2011, 545, 557.]. Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság, amikor arról kell döntenie, hogy a  támadott jogszabály az  Egyezménnyel összhangban van-e, nem hagyhatja figyelmen kívül az  EJEB és a  saját hatáskörének jelen ügyben fennálló különbözőségét, nevezetesen azt a tényt, hogy az EJEB ismertetett döntéseit egyedi jogsérelmekkel kapcsolatban, az  ügyben konkrétan felmerült, speciális körülményeket is értékelve hozta meg, míg az  Alkotmánybíróság a  bírói kezdeményezés alapján absztrakt normakontrollt végez jelen ügyben. Ezzel összhangban van az  EJEB ítélkezési gyakorlata is, amely szerint az  EJEB-nek nem feladata a  tagállami jogszabályok absztrakt vizsgálata és annak megállapítása, hogy az  adott jogszabály összeegyeztethető-e az  Egyezménnyel {Nikolova kontra Bulgária [GC] (31195/96.) 1999. március 25., 60. bekezdés}. [53] Az Alkotmánybíróságnak az EJEB ismertetett döntéseiben foglalt iránymutatásokat absztrakt szinten értékelve kell meghatároznia a támadott jogszabállyal kapcsolatban fennálló általános követelményt, amely alapján eldönthető, hogy a rendelkezés összeegyeztethető-e a felhívott nemzetközi szerződéssel, illetve az Alaptörvénnyel. [54] 5.2. Az  Alkotmánybíróság a  fentiek alapján megállapította, hogy az  Egyezményben és az  Alaptörvényben is szabályozott embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmából az  az absztrakt követelmény vezethető le, hogy a  többszemélyes zárkában fogvatartottak részére biztosított élet-, illetve mozgástérnek minden esetben el kell érnie azt a  minimális mértéket, amely biztosítja számukra az  emberi méltósághoz való alapjoguk sérelme nélküli elhelyezésüket valamely büntetés-végrehajtási intézetben. E  minimális élet-, illetve mozgástér biztosítása nélkül ugyanis olyan túlzsúfoltság jön létre, amely megakadályozza az  érintettekkel való, emberhez méltó és őket adottságaiktól függetlenül megillető bánásmódot, így embertelen, megalázó bánásmódnak, büntetésnek minősül. [55] Az Egyezmény 3. cikkében és az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdésében foglalt tilalom abszolút jellegéből következő állami – jogalkotói – kötelezettség, hogy a  fogvatartottak részére biztosítandó mozgástér minimális mértékét kötelezően alkalmazandó, kógens jelleggel – attól való eltérést kizáró módon – kell a jogszabályban meghatározni. [56] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  támadott rendelkezés a  2010-es módosítását követően – tekintettel arra, hogy lehetővé teszi a  fogvatartottak elhelyezését olyan zárkában is, amelyben a  minimálisan megkövetelt mozgástér nem biztosított – nem felel meg az  említett nemzetközi szerződésből és az  Alaptörvényből eredő követelménynek, ezért sérti az Egyezmény 3. cikkét, valamint az Alaptörvény III. cikkének (1) bekezdését. [57] 5.3. Az Alkotmánybíróság jelen ügyben nem látott lehetőséget arra, hogy az EJEB joggyakorlata alapján a minimális élet-, illetve mozgástérre vonatkozóan a  fentiekben ismertetetteknél egzaktabb, számszerűsített kötelezettséget állapítson meg a jogalkotó részére, ugyanis absztrakt jellegű hatáskörének gyakorlása során nem értékelhet olyan, esetlegesen bekövetkező fogvatartási körülményeket, amelyek konkrét ügyekben, egyedi (sokszor kumulatív) hatásukat tekintve bírnak relevanciával az Egyezménnyel való összhang vizsgálata során. [58] Az Alkotmánybíróság jelen ügyben figyelemmel volt továbbá arra a  tényre, hogy az  EJEB által kidolgozott mérce számszerűsíthető elemei a zárka területéből egy főre jutó életteret a zárka berendezési és felszerelési tárgyai által elfoglalt területet is beleértve határozzák meg (lásd jelen határozat Indokolása [39] bekezdését), míg a  jelenleg hatályos magyar szabályozás a  minimálisan biztosítandó mozgástér meghatározásakor figyelmen kívül hagyja ezt a területrészt (lásd jelen határozat Indokolása [21]–[23] bekezdései). [59] A jogalkotó tehát – jelen határozat [54]–[56] bekezdéseiben írt követelmény megtartása mellett, tekintetbe véve a  fogvatartottak elhelyezésére vonatkozó nemzetközi ajánlásokat is – viszonylag nagy szabadsággal rendelkezik az  egy fogvatartottra vonatkozó minimális élet-, illetve mozgástér mértékének és számítási módjának jogszabályban történő meghatározásában, illetve arra vonatkozóan, hogy annak során milyen, a fogvatartást, illetve a fogvatartottakat érintő egyedi körülményeket értékel. [60] 6. Az  Alkotmánybíróság a  megsemmisítés időpontjának meghatározásakor figyelemmel volt arra, hogy jelen ügyben – a  kezdeményezésben indítványozott – mozaikos megsemmisítésre nem volt lehetőség, mivel a „lehetőleg”, illetve „lehetőség szerint” szövegrész nélkül a  rendelkezés kizárólag a  6 köbméter légtér, illetve 3 és 3,5 négyzetméter mozgástér kötelező biztosítását írná elő, amely értékektől a  fogvatartottak számára kedvezőbb irányba sem biztosított az  eltérés. A  rendelkezés teljes, ex nunc hatállyal történő megsemmisítése következtében pedig nem állna rendelkezésre semmilyen, a  fogvatartottak részére biztosítandó lég-, illetve mozgástér mennyiségére vonatkozó jogszabályi előírás. [61] A fentiek alapján az  Alkotmánybíróság arra a  megállapításra jutott, hogy a  támadott rendelkezések ideiglenes hatályban tartása kisebb sérelmét eredményezi a  jogbiztonságnak, mintha meghatározott ideig nem létezne a  fogvatartottak számára biztosítandó mozgástér mértékét meghatározó jogszabály. Mindezekre figyelemmel az  Alkotmánybíróság a  jövőbeli, 2015. március 31-ei hatállyal történő megsemmisítésről döntött, időt hagyva a  jogalkotónak az  Egyezménnyel összhangban álló, valamint az  Alaptörvénynek megfelelő új jogszabályi rendelkezés kidolgozására. [62] Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 44. § (1) bekezdésén alapul. Budapest, 2014. október 27. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke