15/2014. (V. 13.) AB határozata a Kúria Kfv.III.37.765/2012/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről, valamin

(1)bekezdésével kapcsolatos alkotmányos követelmény megállapításáról. Az Alkotmánybíróság teljes ülése – dr. Balsai István, Dr. Salamon László, Dr. Balogh Elemér, Dr. Dienes-Oehm Egon és Dr. Szívós Mária alkotmánybírók különvéleményével – alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő 1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Kúria Kfv.III.37.765/2012/7. számú ítélete – az Alaptörvény XIII. cikk

(1)bekezdésébe ütközése miatt – alaptörvény-ellenes, ezért azt megsemmisíti. 2. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XIII. cikk

(1)bekezdése alapján alkotmányos követelményként megállapítja, hogy az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 30. §

(1)bekezdése alkalmazása során az ott szabályozott korlátozási kártalanítás a tulajdonosokkal azonos feltételekkel tulajdoni várományosként a pénzügyi lízingbe vevőt is megilleti. 3. Az Alkotmánybíróság az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 30. §

(1)bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. I. [1] 1. Az indítványozó gazdasági társaság az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. §

(1)bekezdése, valamint az Abtv.

1. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtott be, melyben az épített környezet alakításáról és védelméről szóló
2. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.)
3. §

(1)bekezdése, valamint a Kúria Kfv.III.37.765/2012/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, mivel azok véleménye szerint ellentétesek az Alaptörvény XIII. cikk

(1)és

(2), valamint az Alaptörvény XV. cikk

(1)és

(2)bekezdéseivel. [2]

1. Az indítványozó mint lízingbevevő
2. szeptember 28-án pénzügyi lízingszerződést kötött egy, akkor rt., ma zrt. formájában működő lízingcéggel egy pilisvörösvári ingatlan lízingbevételéről. A lízing tárgya egy több mint tízezer m2 alapterületű, udvar és üzemcsarnok rendeltetésű ingatlan volt, melynek lízingdíját a lízingbevevő 84 havi futamidő alatt, havi díjfizetési gyakorisággal fizette. Ennek ideje alatt a lízingbevevő jogosult volt az ingatlant saját költségén és kockázatára birtokolni és használni, anélkül azonban, hogy azt megterhelte vagy harmadik személy birtokába vagy használatába adta volna, köteles volt fizetni az ingatlan birtoklásával, használatával és fenntartásával kapcsolatos valamennyi költséget, továbbá a lízingbeadónak mint az ingatlan tulajdonosának az ingatlanra vonatkozó tulajdonjogával összefüggésben felmerülő minden adót, illetéket, díjat, költséget vagy bármely egyéb fizetési kötelezettséget. A lízingbevevő volt köteles saját költségén gondoskodni az ingatlan folyamatos állagmegóvásáról, javításáról, karbantartásáról, rendes és rendkívüli felújításáról, illetve a szükséges vagyonvédelmi intézkedések megtételéről, valamint ő volt köteles az ezekkel összefüggő valamennyi számlát a saját nevére kiállítani. Az ingatlan használata során okozott minden kárért a lízingbevevő felelt, valamint vétkességére tekintet nélkül viselte a lízingtárggyal összefüggésben a kárveszélyt. Az ingatlant a lízingbevevő kellett, hogy a könyveiben nyilvántartsa, valamint az ingatlan amortizációját a lízingbevevő kellett, hogy elszámolja. A lízingszerződés teljes időtartama alatt a lízingtárgy tulajdonjoga a lízingbeadót illette meg, ugyanakkor a szerződés szerződésszerű teljesítéssel történő megszűnésekor a tulajdonjognak át kellett szállnia a lízingbevevőre; erre az esetre a lízingbeadó kötelezettséget vállalt arra, hogy külön írásbeli nyilatkozattal hozzájárul ahhoz, hogy az illetékes földhivatal a lízingbevevőnek az ingatlanra vonatkozó tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezze. Továbbá a szerződés szerint jogszerű felmondás esetén a lízingbevevő teljes tőketartozása lejárttá válik, és az addig ki nem fizetett, valamint a felmondással esedékessé vált lízingdíjakat a lízingbevevőnek egy összegben kell megfizetnie; ez esetben a tulajdonjogot szintén a lízingbevevő szerzi meg. [3] Pilisvörösvár Város Önkormányzatának képviselő-testülete a 95/
3. számú határozatával az érintett ingatlant belterületbe vonta, majd a 15/
4. (XII. 17.) Kt. számú rendelettel elfogadott Helyi Építési Szabályzatot (a továbbiakban: régi HÉSZ) felváltó, a Pilisvörösvár Város Önkormányzatának 16/
5. (VII. 16.) számú rendeletével elfogadott Pilisvörösvár Szabadidő-központ Helyi Építési Szabályzata (a továbbiakban: új HÉSZ) Vt-3 övezetből Vt-8 övezetbe sorolta az ingatlant, mely utóbbi övezetben a telekmegosztási lehetőségek korlátozottak (immáron nem minimum 500, hanem csak minimum 2000 m2-es telkek alakíthatók ki), továbbá csak a közérdekű célú építés a megengedett, a régi HÉSZ szerinti lakóépületek, illetve kereskedelmi és szolgáltatási jellegű építmények építése már nem (ugyanakkor az építhető épületek maximális magassága 5,5 m helyett 7,5 m lett). Az indítványozó emiatt
6. november 20-án kártalanítási igénnyel, illetve eladási ajánlattal fordult az önkormányzathoz, melynek polgármestere a levélre kitérő választ adott. Ezt követően az indítványozó
7. február 20-án korlátozási kártalanítás megállapítása iránti kérelemmel fordult a Közép-Magyarországi Regionális Államigazgatási Hivatalhoz (a továbbiakban: Hivatal), és kérte, hogy az állapítson meg számára 112 024 500 Ft pénzbeli kártalanítást, valamint annak
8. augusztus 1-jétől (az új HÉSZ hatályba lépésétől) a kifizetés napjáig járó késedelmi kamatait. A Hivatal
9. január 11-én meghozott, 40-419/2/
10. számú határozatában az indítványozó, az államigazgatási eljárás kérelmezője kérelmét a jogalap tekintetében alaposnak találta, az összegszerűség tekintetében azonban – szakértői vélemény alapján – csak 62 680 375 Ft kártalanítást, valamint késedelmi kamatként további 13 280 940 Ft-ot, összesen 75 961 315 Ft-ot ítélt meg a kérelmező lízingbevevőnek. A Hivatal megállapította, hogy az új HÉSZ a lízingszerződés tárgyául szolgáló ingatlan rendeltetését, illetőleg használati módját jelentősen korlátozta, amely miatt a lízingbe vevőt az Étv.
11. §

(1)bekezdése szerinti korlátozási kártalanítás illeti meg. Mivel a kár Pilisvörösvár Város Önkormányzata által alkotott jogszabály (az új HÉSZ) hatályba lépésével következett be, ezért a kártalanítást az önkormányzatnak kell megfizetnie a lízingbevevő részére. A Hivatal hivatkozott a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 3. §

(8)bekezdésének

1. pontjára, mely szerint pénzügyi lízing esetén „a lízingbeadó a lízingbevevő igényei szerint beszerzett és a lízingbeadó tulajdonát képező eszközt lízingdíj ellenében, a szerződésben rögzített időtartamra a lízingbevevő használatába, birtokába adja azzal, hogy a lízingbevevőt terheli a használatból következően minden költség és kockázat, a lízingbevevő jogosult a hasznok szedésére, a szerződés időtartamának végén a lízingelt eszköz tulajdonjogát a lízingbevevő vagy az általa megjelölt megszerzi (vagy megszerezheti) […]”; ebből pedig azt a jogi következtetést vonta le, hogy az új HÉSZ hatályba lépésekor már a lízingbevevőt terhelték az ingatlannal kapcsolatos költségek és kockázatok, így az ingatlan övezeti átsorolásával az ingatlan értékcsökkenéseként felmerült kár a lízingbevevőnél jelentkezett, figyelembe véve azt a tényt is, hogy a lízingszerződésbe foglalt vételár kialakításánál az ingatlan későbbi, korlátozott rendeltetésére a szerződést kötő felek nem lehettek figyelemmel. [4] A Hivatal határozata ellen mind Pilisvörösvár Város Önkormányzata, mind az indítványozó felülvizsgálati kérelemmel fordult a Pest Megyei Bírósághoz [a jelenlegi Budapest Környéki Törvényszékhez (a továbbiakban: Törvényszék)]. Pilisvörösvár Város Önkormányzata mint I. rendű felperes mind a határozat jogalapját, mind másodlagosan az összegszerűséget vitatta, míg az indítványozó mint II. rendű felperes a kártalanítás összegének a felemelését kérte a bíróságtól. A Törvényszék
2. október 2-án meghozott, 9.K.26.840/2010/
3. számú, első fokon jogerős ítéletében az indítványozó mint II. rendű felperes keresetét elutasította, míg az Önkormányzat mint I. rendű felperes keresetét a jogalap tekintetében szintén elutasította, az összegszerűség tekintetében azonban – új, a Törvényszék által kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye alapján – helyt adott annak, a Hivatal határozatát hatályon kívül helyezte, és azt új eljárás lefolytatására kötelezte. A jogalap tekintetében a Törvényszék lényegében a Hivatal jogi okfejtésével értett egyet, és ítéletében kimondta, hogy amennyiben a kárveszély a lízingbevevőt terheli, akkor a kár bekövetkeztekor az igényérvényesítés is őt illeti meg: a lízingbeadó ugyanis a lízingdíjat a lízingszerződés megkötésekor fennálló ingatlanforgalmi állapotnak, értéknek megfelelően számolta ki, ezért amennyiben az ingatlan jellemzőiben változás következik be, akkor a lízingbevevő jogosult érvényesíteni a változásból eredő károkat és hasznokat. Hivatkozott továbbá a Törvényszék a 40/
4. számú BH-ra is, melyben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy mivel pénzügyi lízing esetén a tulajdonjog átruházására vonatkozó rendelkezés a szerződés megkötésének időpontjában történik, ezért nincs jelentősége annak, hogy a tulajdonjog ténylegesen csak később száll át a lízingbevevőre. [5] A jogerős ítélettel szemben Pilisvörösvár Város Önkormányzata mint I. rendű felperes felülvizsgálati kérelemmel fordult a Kúriához, kérve a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését, valamint az indítványozó mint a per II. rendű felperese keresetének elutasítását. Az indítványozó mint a per II. rendű felperese, valamint a Pest Megyei Kormányhivatal (a Közép-Magyarországi Regionális Államigazgatási Hivatal jogutódja) mint a per I. rendű alperese felülvizsgálati ellenkérelmükben kérték a jogerős ítélet hatályában fenntartását. A Kúria az önkormányzat felülvizsgálati kérelmének helyt adott, és a jogerős ítéletet, valamint a Hivatal határozatát hatályon kívül helyezte. A Kúria szerint ugyanis az Étv.
5. §

(1)bekezdése azt mondja ki, hogy „ha az ingatlan rendeltetését, használati módját a helyi építési szabályzat másként állapítja meg (övezeti előírások változása) vagy korlátozza (telekalakítási vagy építési tilalom), és ebből a tulajdonosnak, haszonélvezőnek kára származik, a tulajdonost, haszonélvezőt kártalanítás illeti meg”; eszerint pedig korlátozási kártalanításra csak az ingatlan tulajdonosa és haszonélvezője jogosult, más nem. Mivel az értékcsökkenést eredményező új HÉSZ hatályba lépése akkor történt meg, amikor a lízingbevevő még nem volt tulajdonos (azzá csak 2009. december 17-től vált), így őt az Étv. 30. §

(1)bekezdése alapján kártalanítás nem illeti meg. A Kúria szerint ugyan lehetséges, hogy a lízingbevevőnek az új HÉSZ hatályba lépése valóban kárt okozott, de ennek megállapítására egy közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti per (amelyben kifejezetten és kizárólagosan a felülvizsgálni kért közigazgatási határozat jogszerűségéről lehet csak dönteni) nem alkalmas. A Kúria szavaival: „Elképzelhető, de jelen perben meg nem állapítható, hogy a felperest a korlátozással valóban kár érte. Ha valóban ilyen kár érte volna, ezt nem az Étv. alapján és nem az I. rendű felperessel szemben érvényesítheti, hanem azzal, akivel a lízingszerződést kötötte. E személy is csak abban az esetben felel, hogy ha erre a megfelelő jogalap fennáll. Ennek eldöntése azonban nem e közigazgatási perre, hanem polgári eljárásra tartozik.” [6] 3. Az indítványozó ezt követően nyújtott be az Abtv. 26. §

(1)bekezdése, valamint

1. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybírósághoz, amelyben az Étv.
2. §

(1)bekezdése, valamint a Kúria Kfv.III.37.765/2012/

1. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. [7] A panaszos szerint az Étv.
2. §

(1)bekezdése ellentétes az Alaptörvénynek a tulajdonhoz való jogot deklaráló XIII. cikk

(1)bekezdésével; a tulajdon kisajátítása esetére előírt feltételeket rögzítő, így a teljes, feltétlen és azonnali kártalanítási kötelezettséget előíró XIII. cikkének

(2)bekezdésével; továbbá a törvény előtti egyenlőséget deklaráló XV. cikkének

(1), illetve az alapvető jogok tekintetében történő bármiféle megkülönböztetést tiltó XV. cikkének

(2)bekezdésével. Az indítványozó érvelése szerint ugyanis a lízingbeadóval kötött lízingszerződés alapján ő az új HÉSZ hatályba lépésének időpontjában az ingatlanra vonatkozó vagyoni értékű joggal rendelkezett, amely, csakúgy, mint az Étv. 30. §

(1)bekezdése által ténylegesen is védett haszonélvezeti jog, a tulajdonjoggal azonos védelem alá eső jog. A pénzügyi lízing szerinte egyrészt ugyanolyan jogokat biztosít a lízingbevevőnek, mint a haszonélvezeti jog a haszonélvezőnek (birtoklás, használat, hasznok szedése), másrészt viszont a lízingbevevőre a haszonélvező kötelezettségeinél súlyosabb kötelezettségeket telepít, így a dolog fenntartása terheinek és a dolog közterheinek viselésén túl a lízingbevevő viselni köteles a dologgal kapcsolatos minden költséget és kockázatot is. Ezzel az indítványozó szerint a pénzügyi lízingbevevő a haszonélvezőnél is közelebb áll a tulajdonoshoz jogosultságai és kötelezettségei tekintetében. A konkrét esetben ráadásul a lízingszerződés úgy rendelkezett, hogy az ingatlant a könyveiben a lízingbeadó tartja nyilván, valamint az ingatlan amortizációját is ő számolja el, vagyis a lízingtárgy értékcsökkenéséből eredő kockázatokat nem a lízingbeadó mint tulajdonos, hanem a lízingbevevő mint leendő tulajdonos, tulajdoni várományos viseli teljes egészében. Mivel tehát egyfajta „quasi tulajdonosként” a lízingbevevő az, aki az értékcsökkenés vagy átértékelés okán ténylegesen kárt szenved, ezért valójában ő lép a tulajdonos pozíciójába mint kártalanításra jogosult személy. Noha a tulajdonoshoz hasonló jogállású pozíciók közül az Étv. csak a haszonélvező vagyoni jogait védi, a valódi tulajdonos pozíciójához a haszonélvezőnél sokkal közelebb álló lízingbevevő vagyoni jogait (alkotmányjogi értelemben vett tulajdonhoz való, a tulajdoni várományhoz fűződő jogát) nem, ezért az Étv. 30. §

(1)bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a lízingbevevő jogait, mert sem a közérdek nem indokolja, hogy őt az Étv. kirekessze a korlátozási kártalanításra jogosultak köréből, sem más kényszerítő ok nem áll fenn arra, hogy a tulajdonhoz való jog korlátozása törvényileg ellenérték megfizetése nélkül történjék. A jelenlegi, alaptörvény-ellenes szabályozás olyan helyzetet teremt, amelyben a vagyoni hátrány tényleges elszenvedője, a lízingbevevő a neki okozott vagyoni hátrányért semmiféle ellentételezést nem kap, ez pedig sérti az Alaptörvény XIII. cikk

(1)bekezdésében foglalt tulajdonhoz való jogot. [8] Úgyszintén sérti a panaszos szerint a támadott szabályozás a XIII. cikk

(2)bekezdését, amely azt mondja ki, hogy „tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet”. Mivel a korlátozási kártalanítás jellegét és funkcióját tekintve a kisajátításhoz áll közel, ezért a teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás alaptörvényi követelménye az Étv. szerinti korlátozási kártalanításra is vonatkozik. Erre utal maga az Étv. is, melynek 30. §

(7)bekezdése kimondja, hogy „ha a szerződő felek között – a kérelem benyújtásától számított egy éven belül – nem jön létre megállapodás, akkor kártalanítási eljárást kell lefolytatni, amelyet a fővárosi és megyei kormányhivatal folytat le a kisajátítási kártalanítás szabályai szerint, az e törvényben meghatározott eltérésekkel”. Bár a korlátozási kártalanítás nem a tulajdon teljes elvonása, hanem csak annak jelentős, a korlátozással érintett tulajdon vagyoni értékét csökkentő korlátozása, a tulajdon megterhelése, de lényegét tekintve a tulajdonhoz fűződő jogot korlátozó intézkedés, amelynek törvényi szabályozása lehetővé teszi a vagyoni hátrányt szenvedett lízingbevevő anyagi ellentételezésének kijátszását, a teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellőzését, ezért ellentétes az Alaptörvény XIII. cikkének

(2)bekezdésével. [9] Továbbá az indítványozó azt is állítja, hogy az Étv. 30. §

(1)bekezdése diszkriminatív, sérti az Alaptörvény XV. cikk

(1)és

(2)bekezdését, mivel a tulajdonhoz való alapvető jog tekintetében ésszerű indok nélkül tesz különbséget egyrészt a korlátozás időpontjában polgári jogi értelemben vett, a vagyoni hátrányt elszenvedő tulajdonos, másrészt a korlátozás időpontjában tulajdoni várományos, de a korábban, a korlátozás előtt megkötött pénzügyi lízingszerződés alapján a vagyoni hátrányt ténylegesen elszenvedő pénzügyi lízingbevevő, valamint egyrészt a nem tulajdonos haszonélvező, másrészt a szintén nem tulajdonos lízingbevevő között. [10] A panaszos indítványában nemcsak az Étv. 30. §

(1)bekezdése, hanem a felülvizsgálati eljárásban hozott, a Kúria Kfv.III.37.765/2012/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését is kérte. Érvelése szerint ezen ítélet szintén ellentétes az Alaptörvény XIII. cikk

(1)és

(2), valamint az Alaptörvény XV. cikk

(1)és

(2)bekezdéseivel, lényegileg az Étv. 30. §

(1)bekezdésének alaptörvény-ellenességére vonatkozó érvek és indokok alapján. II. [11] Az alkotmányjogi panasszal érintett jogszabályi rendelkezések: [12] 1. Az Alaptörvény érintett rendelkezései: „XIII. cikk

(1)Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár.

(2)Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.” „XV. cikk

(1)A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.

(2)Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” [13] 2. Az Étv. indítványozó által támadott rendelkezése: „30. §

(1)Ha az ingatlan rendeltetését, használati módját a helyi építési szabályzat másként állapítja meg (övezeti előírások változása) vagy korlátozza (telekalakítási vagy építési tilalom), és ebből a tulajdonosnak, haszonélvezőnek kára származik, a tulajdonost, haszonélvezőt kártalanítás illeti meg.” III. [14]

1. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt arról kellett döntenie, hogy az alkotmányjogi panasz befogadható-e. Ennek során vizsgálnia kellett a befogadhatóság mind formai, mind tartalmi feltételeinek érvényesülését. A befogadhatósági kritériumok vizsgálatának eredményeképpen az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg. [15]
2. Az Abtv.
3. §

(1)bekezdése és

1. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt a sérelmezett kúriai döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül nyújtották be írásban az Alkotmánybírósághoz, az tehát határidőn belül érkezett be [Abtv.
2. §

(1)bekezdés]. Az indítvány tartalmazza azt a törvényi rendelkezést, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, továbbá amely az indítványozó jogosultságát megalapozza [Abtv. 52. §

(1b)bekezdés a) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvényben biztosított jog indítványozó szerinti sérelmének lényegét [Abtv. 52. §

(1b)bekezdés b) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alkotmánybíróság által vizsgálandó jogszabályi rendelkezést, illetve bírói döntést [Abtv. 52. §

(1b)bekezdés c) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvény – indítványozó szerint – megsértett rendelkezéseit [Abtv. 52. §

(1b)bekezdés d) pont]. Az indítvány tartalmaz indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezés, illetve bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezéseivel [Abtv. 52. §

(1b)bekezdés e) pont]. Az indítvány tartalmaz kifejezett kérelmet a jogszabályi rendelkezés, illetve bírói döntés megsemmisítésére [Abtv. 52. §

(1b)bekezdés f ) pont]. [16]

1. Az indítvány megfelel annak a tartalmi feltételnek, mely szerint az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva [Abtv.
2. §

(1)bekezdés

1. b)pont, illetve Abtv. 27. §
2. b)pont]. Az indítványozó jogosultnak tekinthető [Abtv. 51. §

(1)bekezdés]; az indítványozó érintettnek tekinthető [Ügyrend 30. §

(2)bekezdés c) pont]. Az indítvány alapján nem zárható ki érdemi vizsgálat nélkül annak a lehetősége, hogy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség történt volna, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésről volna szó. [Abtv. 29. §]. [17] 4. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy mind az Abtv. 26. §

(1)bekezdése, mind az Abtv.

1. §-a szerinti panasz befogadható és érdemben elbírálható. IV. [18] Az alkotmányjogi panasz részben megalapozott. [19]
2. Az Alkotmánybíróság az indítvány érdemi vizsgálata során először az indítvány mikénti elbírálásának előfeltételét jelentő, a panasz alapjául szolgáló jogintézmény, a pénzügyi lízing alkotmányjogi szempontból jelentős, lényegi vonatkozásait határozta meg. [20]
3. A korábban atipikus, a polgári törvénykönyvön kívüli szerződéstípusok körébe tartozó, de
4. március 15-étől a Polgári Törvénykönyvről szóló
5. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) által már kifejezetten nevesített és szabályozott lízingszerződéseknek két nagy fajtája van: a pénzügyi lízing és az operatív lízing. Bármelyik lízing esetén, így a jelen ügy szempontjából fontos pénzügyi lízing esetén is a lízingbeadó köteles a lízingtárgyat, vagyis a lízingbevevő által kiválasztott dolgot a lízingszerződésben meghatározott időtartamra (azaz mindig határozott időre) a lízingbevevő használatába adni, a lízingbevevő pedig köteles a dolgot átvenni és az időszakokra meghatározott lízingdíjakat megfizetni. A dolog vagy A) eredetileg is a lízingbeadó tulajdonában van; vagy B) azt a lízingbeadó kötelessége beszerezni a lízingbevevő által meghatározott feltételek szerint (ez a meghatározás történhet leírással, ha a dolog fajta és minőség szerint is meghatározható, pl. gépek, berendezések), vagy történhet egyedileg (pl. egy meghatározott ingatlan kijelölése) – ez esetben a lízingbevevő egy előzetes megállapodást köt az eredeti tulajdonossal, aki vállalja, hogy a lízingbevevővel kialkudott feltételekkel (különösen a kialkudott vételáron) az ingatlant eladja a lízingbeadónak, aki azt a lízingszerződés szerint lízingbeadja a lízingbevevőnek; vagy C) a dolog még nem létezik, azt a lízingbeadó kötelessége a lízingszerződésben meghatározott paraméterekkel előállítani. A lízingszerződés meghatározott idejének, az ún. futamidőnek a lejártáig a lízingtárgy minden esetben a lízingbeadó tulajdonában marad; polgári jogi értelemben tehát a lízingbeadó mindkét féle lízing esetén, így pénzügyi lízing esetén is mindaddig tulajdonos, amíg a szerződésszerű teljesítés meg nem történt, azaz amíg a lízingbevevő az utolsó lízingdíjrészletet is meg nem fizette. [21] A pénzügyi lízingszerződés alapján a lízingbeadó által lízingbeadott dolog tulajdonjogát a lízingbevevő (vagy az általa kijelölt, és azt vállaló harmadik személy /ez utóbbi az ún. „nyíltvégű lízing”/) a lízingszerződés szerződésszerű teljesítésekor (lejártakor), azaz a lízingdíj utolsó részletének a megfizetésekor, illetve, ha a szerződés így rendelkezik, egy további összeg, az ún. maradványérték megfizetésekor megszerzi vagy megszerezheti. Ez esetben tehát a tulajdonjogszerzés nem szükségszerű, csak lehetséges, ez azonban már – a pénzügyi lízing jogi konstrukciója alapján – nem a lízingbeadó akaratán, hanem kizárólag a lízingbevevő (vagy az általa kijelölt harmadik személy) akaratán múlik. Ugyanakkor ingatlan esetében a lízingtárgy tulajdonjogának átszállása nem közvetlenül a lízingbevevő (vagy az általa kijelölt harmadik személy) akaratnyilatkozatán, hanem az ezt követő bejegyzésen alapul, ugyanis a tulajdonjogot az ingatlan-nyilvántartásba be kell jegyeztetni. A bejegyzéshez a lízingbeadó mint (volt) tulajdonos bejegyzési engedélye, azaz egy külön jogi aktus szükséges. [22]
6. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a doktrinális fogalommeghatározás ellenére a Ptk. pénzügyi lízingnek nevezi nemcsak azt az esetet, amikor a lízingbeadott dolog tulajdonjogát a lízingbevevő vagy az általa kijelölt harmadik személy megszerzi vagy megszerezheti, hanem azt is, ha egyrészt a lízing futamideje eléri vagy meghaladja a lízingtárgy hasznos élettartamát, másrészt ha a lízingtárgy gazdasági élettartamánál rövidebb ideig tartó használat esetében a szerződés szerint a lízingbevevő által fizetendő lízingdíjak összege eléri vagy meghaladja a lízingtárgy szerződéskötéskori piaci értékét, de a lízingbevevő (vagy az általa kijelölt harmadik személy) a lízingtárgy tulajdonjogát nem szerezheti meg (a polgári jogi dogmatika szerinti operatív lízing). Mivel azonban a Ptk.-beli szabályozás diszpozitív, az eltérő, tehát a dogmatikai fogalomhasználat szerinti szerződéskötésnek sincs akadálya. [23]
7. A lízing fogalmi sajátossága, hogy „a lízingbevevő a szerződés megkötésétől, dolog esetén a birtokátruházástól szedi a lízingtárgy hasznait, viseli a lízingtárggyal járó terheket, költségeket és azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit nem lehet kötelezni” (Ptk. 6:
8. §), vagyis a kár nem a tulajdonost éri, hanem a lízingbevevőt (azaz itt nem érvényesül a casus nocet domino elve). A lízingdíj alapját a lízingtárgy szerződéskötéskori piaci értéke határozza meg, illetőleg a futamidőre számított finanszírozási ellenérték (a lízingdíj kamatrésze). A kárveszély tehát átszáll a lízingbevevőre, de az általa fizetendő lízingdíj mértéke akkor sem csökken, ha a lízingtárgy értéke csökken, és emiatt a lízingbevevő még felmondásra sem jogosult. Összességében a pénzügyi lízingben más, tipikus szerződések szabályai keverednek, így a lízingben jelen vannak a hitel- (áruhitel-) és kölcsönszerződések (finanszírozási jelleg), a vételi bizomány (megbízási jelleg), a bérlet (használati jelleg), valamint a tulajdonjog-fenntartással kötött adásvétel (részletvétel) (tulajdonjog-átruházási jelleg) elemei is. A lízingszerződés alanyai a lízingbeadó és a lízingbevevő, tárgya a Ptk. szerint lehet bármely forgalomképes ingatlan és ingó dolog, valamint bármely átruházható jog (de követelés nem). V. [24]
9. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt az Abtv.
10. §-a szerinti panaszelemet vizsgálta. A Kúria az indítványozófelperes kereseti követeléséről úgy foglalt állást, hogy az Étv.
11. §

(1)bekezdése egyértelmű: annak nyelvtani értelme alapján a felperest, a későbbi indítványozót mint pénzügyi lízingbe vevőt a korlátozási kártalanítás nem illeti meg, tekintve hogy az bekövetkezett kár esetén is csak a tulajdonosnak és a haszonélvezőnek jár, másnak nem. [25] A jelen ügyben eldöntendő, alkotmányjogilag releváns kérdés az, hogy a polgári jogilag nem tulajdonos, de tulajdoni várományos lízingbevevőt megilleti-e ebben a körben az Alaptörvény XIII. cikk

(1)és

(2)bekezdése, valamint az Alaptörvény XV. cikk

(1)és

(2)bekezdése alapján ugyanaz a jogvédelem, mint a hasonló gazdasági helyzetben levő, más jogviszonybeli valódi tulajdonost, illetve a haszonélvezőt. [26] 2. Az Alkotmánybíróság a hivatkozott alaptörvényi rendelkezések közül először a tulajdonhoz való jog esetleges sérelmét vizsgálta. Ennek kapcsán az Alkotmánybíróság megállapítja: bár a tulajdonhoz való alkotmányos alapjog az Alaptörvény XIII. cikk

(1)bekezdése alapján szigorú értelemben csak a tulajdon sérelmével szembeni fellépésre terjed ki, ám a pénzügyi lízingbevevő tulajdonosi várományos státusza igazolja, hogy ennek védelmét az Alkotmánybíróság a XIII. cikk védelme alá vonja. A pénzügyi lízing esetében az Alkotmánybíróság a kúriai döntéssel szembeni panasz vizsgálata során abból indult ki, hogy a lízingbevevő nem más, mint tulajdoni várományos. Formálisan nem tulajdonos: tulajdonosként az ingatlan-nyilvántartásba vagy más közhiteles nyilvántartásba nincs bejegyezve, illetve ezekbe a lízingbeadó mint tulajdonos van bejegyezve; jogait tekintve azonban a polgári jogi tulajdonjog részjogosítványai közül a tulajdonost elvileg megillető összes jogosítvány megilleti őt, kivéve a rendelkezési jogot, valamint a dolgot csak rendeltetésszerűen használhatja, abban kárt nem okozhat. Ugyanakkor a polgári jogi értelemben vett tulajdonost más esetekben sem illeti meg a rendelkezési jog (pl. elidegenítési és terhelési tilalom, végrehajtási jog esetében), valamint a tulajdonos egyéb jogai (birtoklás, használat – így akár a dolog megrongálása) más esetekben is korlátozhatók (pl. haszonélvezet, földhasználati jog, bérleti típusú jogviszonyok esetén, továbbá ha a tulajdonos birtokos is, akkor a telki szolgalom korlátozza őt stb.). A polgári jogi értelemben vett tulajdonost tehát – a lízingbevevőhöz hasonlóan – szintén nem minden esetben illeti meg a birtoklás, a használat és hasznok szedése (hasznosítás), illetve a rendelkezés joga (ilyen akár az elidegenítés, akár a megterhelés, akár ingatlanok esetében a tulajdonjoggal való felhagyás tilalma). Továbbá a lízingbevevő „szedi a lízingtárgy hasznait, viseli a lízingtárggyal járó terheket, költségeket és azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit nem lehet kötelezni” [Ptk. 6:412. §

(1)bekezdés)], vagyis a kárveszélyt is a lízingbevevő viseli, így az Étv. 30. §

(1)bekezdése szerinti tulajdoni (használati) korlátozás is az ő vagyoni értékű jogainak értékét csökkenti, vagyis a vagyoni hátrány nála jelentkezik. [27] A jelen ügyben vizsgált kúriai döntés alapjául szolgáló helyzet, és minden, jövőben esetlegesen bekövetkező hasonló helyzet sajátossága az, hogy a vagyoni hátrány okozásáért semmilyen esetben nem kellene fizetnie annak (jelen esetben az önkormányzatnak), akinek az érdekében a korlátozás történt. A még tulajdonos lízingbeadó számára azért nem jár kártalanítás, mert a pénzügyi lízing alapján a kárveszély már a lízingbevevőre szállt át, és az értékcsökkenést a lízingbevevő viseli, tehát a pénzügyi lízing alapján a lízingbevevő viselkedik kvázi tulajdonosként, és a pénzügyi lízingszerződés szerződésszerű teljesítése esetén a még az ingatlan-nyilvántartás szerint tulajdonos lízingbeadó a tulajdonával már nem rendelkezhet; ugyanakkor a lízingbevevőnek pedig az Étv. szövege alapján azért nem jár kártalanítás, mert az csak az ingatlan-nyilvántartás szerinti, bár kárveszélyt már nem viselő, így vagyoni hátrányt el nem szenvedő tulajdonost, valamint a korlátozással ténylegesen kárt elszenvedő nem tulajdonosok közül csak a haszonélvezőt illeti meg, más, ténylegesen kárt elszenvedőt nem. [28] A tulajdonhoz való alkotmányos alapjog a korábban kifejtettek értelmében kiterjed nemcsak a polgári jogi értelemben vett tulajdonosok, hanem a polgári jogi értelemben vett egyes birtokosok védelmére is. Az, hogy mely birtokos kaphat az Alaptörvény alapján ilyen védelmet, esetről esetre, a konkrét ügy egyedi jellegzetességei fényében állapítható meg. [29] Az Étv. 30. §

(1)bekezdése esetében a tulajdonosnak és a haszonélvezőnek járó korlátozási kártalanítás fizetése kötelezővé tételének indoka az volt, hogy a korlátozással, jelesül az övezeti előírások önkormányzat általi megváltoztatásával a tulajdonost és a haszonélvezőt pénzben kifejezhető hátrány, kár éri, amelyért kártalanítás jár. A tulajdonhoz való jog tehát kártalanítást alapoz meg; ez azt jelenti, hogy a tulajdon korlátozása miatt bekövetkező kár esetén az, akinek az érdekében a károkozás megtörtént, vagy aki a kárt okozta, a károsult tulajdonosnak a korlátozás pénzbeli ellenértékét köteles kifizetni. Kárt azonban nemcsak a tulajdonos szenvedhet el. Attól, hogy a kárt elszenvedő polgári jogi értelemben nem tulajdonos, számára nem okozható vagyoni hátrány anélkül, hogy ennek pénzbeli ellenértékét a károkozónak ne kelljen neki megfizetnie. A pénzügyi lízingbe vevő ráadásul nem egyszerűen – kárt elszenvedő – birtokos, hanem tulajdoni várományos. Várománya függő jogi helyzetet eredményez, amelyet a még polgári jogi értelemben vett tulajdonos, a lízingbeadó befolyásolni már nem tud; szerződésszerű teljesítés esetén csak a lízingbevevő akaratán múlik, hogy polgári jogi értelemben is tulajdonossá válik-e. Ugyan a tulajdonjog átszállása sem a konkrét esetben, sem általában ingatlanok vagy jogok lízingbeadása esetében nem automatikus abban az értelemben, hogy ahhoz a lízingszerződés szerződésszerű megszűnése (teljesítése) esetén is a lízingbeadó kifejezett erre irányuló jognyilatkozata (bejegyzési engedély) szükséges. Ugyanakkor ezt a bejegyzési engedélyt a lízingbeadó jogszerűen nem tagadhatja meg, azt végső soron a bíróság ítélete pótolhatja; ennek fényében a tulajdonjognak a lízingbevevő általi megszerzése mindenképpen bekövetkezik, azt a lízingbeadó meg nem akadályozhatja. A konkrét esetben és általában is a lízingbevevőt már ilyen minőségében terhelik az ingatlannal kapcsolatos költségek és kockázatok. A kárveszély, így az övezeti átsorolásból származó, az ingatlan értékcsökkenéseként felmerült kár is a lízingbevevőnél jelentkezik, amelynek megtérítését a lízingszerződés alapján a lízingbevevő a lízingbeadótól nem követelheti. [30] Mindezek alapján a lízingbevevő olyan tulajdoni várományos, aki a kárveszélyt egyedül viseli, és az Étv. 30. §

(1)bekezdése szerinti tulajdoni korlátozás az ő – később, a függő jogi helyzet megszűnésekor, azaz a tulajdonossá válásakor realizálódó – kárának elkerülhetetlen bekövetkezésével jár, vagyis a tulajdonhoz való alkotmányos alapjog alapján mint tényleges – bár csak jövőbeni – károsultat ugyanúgy megilleti a korlátozási kártalanítás (jövőben realizálódó, de már a jelenben kimutatható kárának tényleges megtérítése), mint a tulajdonost vagy a pénzügyi lízingbe vevőnél kevésbé jelentős kárt elszenvedő (mert rendelkezési joggal sem most, sem a jövőben nem rendelkező) haszonélvezőt. [31] A pénzügyi lízingbe vevő tehát – bizonyítható kárának bekövetkezése esetén – az Étv. 30. §

(1)bekezdésében írott feltételek megvalósulásakor az Alaptörvény XIII. cikke alapján épp úgy jogosult a korlátozási kártalanításra, mint a haszonélvező. Jelen esetben ezért az Alkotmánybíróság megállapítja: a pénzügyi lízingbevevőnek az Étv. 30. §

(1)bekezdésében szabályozott korlátozási kártalanításhoz való joga az Alaptörvény XIII. cikk

(1)bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény. [32]

1. Az Alkotmánybíróságnak állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy a Kúria Kfv.III.37.765/2012/
2. számú ítélete ezt a követelményt azért sérti-e, mert maga az Étv.
3. §

(1)bekezdése alaptörvény-ellenes, vagy azért, mert a Kúria jogértelmezése, és ennek folytán (a jogi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítása nélkül) maga a kúriai döntés az. Az Alkotmánybíróság töretlen, és az Alaptörvény alapján is alkalmazható gyakorlata szerint a hatályos jogot lehetőleg kímélni kell. Az Alkotmánybíróság elkerüli jogszabály, illetőleg jogszabályi rendelkezés megsemmisítését vagy a törvényhozó felhívását arra, hogy az Alkotmánybíróság által meghatározott határidőn belül alkosson jogot, ha a jogrend alkotmányosságát és a jogbiztonságot enélkül is biztosítani lehet. Ilyenkor az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelményekkel azon értelmezések körét határozza meg általában, amelyek esetében a jogszabály az Alkotmánnyal összhangban van. [33] Az Alkotmánybíróság szerint a jelen ügyben keletkezett alapjogsérelem a bírói döntés és az annak alapjául szolgáló jogértelmezés alaptörvény-ellenességének megállapításával kielégítő módon orvosolható, így – a hatályos jog kímélete érdekében – az Étv. 30. §

(1)bekezdésének megsemmisítésére, vagy akár jogalkotói mulasztás megállapítására nincs szükség. A bíróság jelen ügyben az Étv. 30. §

(1)bekezdésének értelmét kizárólag nyelvtani (szó szerinti, strikt textualista, exegetikus) értelmezéssel állapította meg. A jogszabályszövegeknek azonban nemcsak nyelvtani, hanem más módszerek alapján történő értelmezése is lehetséges. Minden értelmezés számára a jogszabály által használt szavak, kifejezések, illetve nyelvi formulák, mondatszerkezeti elemek hétköznapi (illetve, ha ilyen létezik, jogi szakmai) nyelvtani értelme a kiindulópont. A szemantikai és a szintaktikai értelmezés azonban nem az egyedüli, kizárólagos módszer. Elemi formállogikai követelmény, hogy ha a nyelvtani értelem abszurd eredményre vezetne, azt el kell vetni, és más módszerek alapján más, a szó szerinti (exegetikus) értelemtől eltérő, adott esetben azzal szembenálló értelmet kell a jogszabályszövegnek tulajdonítani. Jelen esetben a törvény kontextuális, valamint teleologikus, a releváns jogszabályok célján alapuló értelmezése arra az eredményre vezet, hogy az ingatlan használati lehetőségének korlátozásáért kártalanítás jár. Nemcsak a polgári jogra, de az egész jogrendszerre irányadó alapelv, hogy saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat. Ha az Étv. 30. §

(1)bekezdését a bíróság szó szerint értelmezi, az ellentmond mind ennek az elvnek, mind annak az egész magyar jogrendszerben érvényesülő, a polgári jogi normák tényleges célját jelentő gyakorlatnak, hogy a tulajdonjog egyes részjogosítványainak közérdekből, akár jogszabállyal, akár közigazgatási határozattal történő korlátozásáért kártalanítás jár; az elszenvedett kárt a károsult számára ellentételezni kell. A jogalkotó valódi szándéka is az volt, mert az előbbiek értelmében csak az lehetett, hogy az Étv. 30. §

(1)bekezdésében szabályozott esetekben a korlátozás ellentételezéseként fizetendő kártalanítás ne csak a polgári jogi értelemben vett tulajdonosnak járjon, hanem azoknak is, akiknek a birtoklási vagy használati-hasznosítási, illetve esetleges jövőbeli rendelkezési jogát a jogszabály vagy határozat korlátozza, vagyis akik számára az ténylegesen kárt okoz. Ennek a tételes jog által ismert nyilvánvaló esete a haszonélvező, akinek jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy külső, állami-önkormányzati behatástól mentesen élvezhesse birtoklási-használati jogait, és ha ebben korlátozzák, akkor a sérelem mértékével megegyező kártalanításra tarthasson igényt. Ugyanakkor nem a haszonélvezet az egyetlen jogcím arra, hogy a korlátozás által ténylegesen kárt szenvedettek ezért vagyoni ellentételezést kapjanak, legfeljebb a jogalkotó mint a nem az akkori tételes jog által intézményesített, hanem a polgári jogi szerződési szabadság (és ezen belül a formakényszertől való mentesség) alapján létrejött szerződéses formákat expressis verbis nem nevesítette. [34] A kúriai döntés által keletkezett alaptörvény-ellenesség, nevezetesen a tulajdonhoz való jog sérelmét okozó alapjogsértő helyzet tehát a bírói döntés alaptörvény-ellenességének megállapításával és megsemmisítésével, valamint – az adott rendelkezést alkalmazó későbbi bírói gyakorlatot is befolyásoló – alkotmányos követelmény meghatározásával kielégítő módon megszüntethető, és alkalmas mind az indítványozó, mind más, a jövőben hasonló helyzetbe kerülő természetes személyek, illetve a törvény alapján létrehozott jogalanyok számára az Étv. 30. §

(1)bekezdéséből származó alapjogsérelem elkerülésére. Ezért az Alkotmánybíróság eltekintett mind az Étv. 30. §

(1)bekezdésének megsemmisítésétől, mind alaptörvény-ellenes mulasztás megállapításától. [35]

1. Tekintve, hogy az Alkotmánybíróság a konkrét ügy egyedi indítványozóját sértő alaptörvény-ellenességet a Kúria Kfv.III.37.765/2012/
2. számú ítéletének az Alaptörvény XIII. cikkének

(1)bekezdésébe ütközése miatt történő alaptörvény-ellenességének megállapításával és megsemmisítésével, a hasonló helyzetben levő más jogalanyok tekintetében pedig alkotmányos követelmény megállapításával kiküszöbölte, ezért az Alaptörvény XIII. cikk

(2)bekezdésének, valamint az Alaptörvény XV. cikk

(1)és

(2)bekezdésének vizsgálatát, továbbá az Abtv. 26. §

(1)bekezdése szerinti panaszelem vizsgálatát mellőzte. [36]

1. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kúria Kfv.III.37.765/2012/
2. számú ítélete alaptörvény-ellenes, ezért azt megsemmisítette, az épített környezet alakításáról és védelméről szóló
3. évi LXXVIII. törvény
4. §

(1)bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt pedig elutasította. Az alkotmányos követelményt az Alkotmánybíróság az Abtv. 46. §

(3)bekezdése alapján állapította meg. A határozat Magyar Közlönyben történő közzétételének elrendelése az Abtv. 44. §

(1)bekezdésén alapul. Budapest,

1. május
2. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke