1/2019. (II. 13.) AB határozata a Fővárosi Törvényszék 23.Szef.27/2017/3. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére

1/2019. (II. 13.) AB határozata a Fővárosi Törvényszék 23.Szef.27/2017/3. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panasz elutasításáról. Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Salamon László, dr.  Stumpf István, dr. Szabó Marcel és dr. Varga Zs. András alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint dr. Czine Ágnes, dr. Juhász Imre, dr. Pokol Béla és dr. Szívós Mária alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő 1. Az Alkotmánybíróság a Fővárosi Törvényszék 23.Szef.27/2017/3. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja. 2. Az  Alkotmánybíróság a  szabálysértésekről, a  szabálysértési eljárásról és a  szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 170.  §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Az Alkotmánybíróság elrendeli e határozatának közzétételét a Magyar Közlönyben. I. [1] 1. Az  indítványozók jogi képviselő (dr. Hüttl Tivadar, 1136 Budapest, Tátra utca 15/b) útján eljárva, az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a  továbbiakban: Abtv.) 27. §-a és 26. § (1) bekezdése alapján előterjesztett alkotmányjogi panaszukban kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a Fővárosi Törvényszék 23.Szef.27/2017/3. számú végzésének, valamint a  Pesti Központi Kerületi Bíróság 8.Sze.8736/2017/2. számú végzésének alaptörvény-ellenességét, és az  Abtv. 43.  § (1) és (4)  bekezdései alapján semmisítse meg azokat, továbbá vizsgálja meg az alkalmazott jogszabály [a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabs. tv.)] 170. §-a alaptörvény-ellenességét is. Álláspontjuk szerint az  őket garázdaság szabálysértése miatt pénzbírsággal sújtó bírósági végzések sértik az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében biztosított szólásszabadságot. [2] 1.1. Az  elsőfokú bíróság végzésében foglalt tényállás szerint az  indítványozók 2017. április 17-én a  Budapest V. kerületi Szabadság téren található szovjet hősi emlékművet több alkalommal narancssárga színű festéket tartalmazó luftballonnal dobálták meg, amelynek következtében az  emlékmű felszínén több helyen festékfolt keletkezett. A  bírósági tárgyaláson tett vallomásukban a  szabálysértési őrizetbe vett indítványozók elismerték a rendőri feljelentésben foglalt cselekményüket, azonban álláspontjuk szerint ezzel nem követtek el szabálysértést. Tettüket figyelemfelkeltésnek szánták, amellyel politikai véleményüket nyilvánították ki. Elmondták, hogy semmiféle kárt nem kívántak okozni az  emlékműben, ezért – előzetesen ellenőrzött módon – vízzel könnyen lemosható, ártalmatlan festéket használtak. A  szabálysértési hatóság a  tényt, mely szerint a  festék az  emlékmű felszínéről csapvízzel dörzsölés nélkül teljes egészében eltávolítható volt, igazolta. [3] Az elsőfokú bíróság az  indítványozók védekezését nem fogadta el, és megállapította, hogy az  indítványozók társtettesként elkövették a  Szabs. tv. 170.  §-ában foglalt garázdaság szabálysértését. Az  indokolás szerint minden kétséget kizáróan megállapítható volt az  indítványozók cselekményének a  társadalmi együttélési normákat, viselkedési szabályokat és elvárásokat sértő, azokat semmibe vevő, ezáltal kihívóan közösségellenes jellege. A  bíróság álláspontja szerint továbbá a  cselekmény minden kétséget kizáróan objektíve alkalmas volt arra, hogy az  azt észlelőkben nemtetszést, megbotránkozást és riadalmat váltson ki. Mindezzel a  garázdaság szabálysértési alakzatának mindkét feltétele megvalósult. A  bíróság ezért az  indítványozókat személyenként 30 000 Ft pénzbírságra kötelezte, amelybe 4400 Ft összeg erejéig beszámította a szabálysértési őrizetben töltött időt. [4] 1.2. Az  elsőfokú végzéssel szemben az  indítványozók fellebbezést nyújtottak be a  Fővárosi Törvényszékhez mint másodfokú bírósághoz. [5] A másodfokú bíróság az  elsőfokú végzést hatályban tartotta, az  indokolást azonban kiegészítette a  véleménynyilvánítás szabadságára történő hivatkozás elvetésének indokaival. A  bíróság egyetértett azzal, hogy a  politikai vélemény nem csupán verbális eszközökkel fejezhető ki, ugyanakkor feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy az  azt észlelők számára egyértelmű legyen: az  adott cselekmény, tiltakozás valamely kormányzati intézkedés ellen irányul. Enélkül ugyanis sem az  elkövetők véleménye, sem az  általuk elérni kívánt cél nem váltja ki a  kívánt hatást. A  másodfokú bíróság álláspontja szerint a  tényállás szerinti esetben a  kívülállók számára nem volt értelmezhető az  indítványozók motivációja. Bár a  vélemény egyértelművé tétele megtörténhet akár úgy is, hogy a  demonstráció tárgyának egyedi jellegéből bárki számára értelmezhető a  politikai vélemény, az  érintett emlékmű megdobálása közvetve sem utal az  indítványozók véleménye szerinti oroszbarát politikával szembeni nemtetszésre. A  másodfokú bíróság hozzátette: az  egyik indítványozó ugyan a  nézelődőknek elmondta, hogy mi történik, önmagában a közelállóknak való magyarázkodás nem helyettesíti a vélemény és a cél mindenki számára egyértelművé tételét. [6] A másodfokú bíróság álláspontja szerint az indítványozók cselekménye ezért nem volt más, mint egy köztéri szobor elcsúfítása, ami azért kihívóan közösségellenes, mert mindenkitől elvárható, hogy akár az alkotót, akár az emléket, amit másoknak jelent, megtiszteljen annyira, hogy tartózkodik azok megalázásától. E tisztelet hiánya pedig alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást keltsen, s jelen esetben konkrétan keltett is, hiszen csak így lehet annak magyarázata, hogy az  eljárás során ismeretlenül maradt személy a  rendőröknek jelezte az  eseményt. Mindezek alapján a  másodfokú bíróság szerint az  elsőfokú bíróság helyesen következtetett arra, hogy a  tényállásszerű cselekmény veszélyes a társadalomra, így szabálysértés történt. [7] 1.3. Az  indítványozók arról tájékoztatták az  Alkotmánybíróságot, hogy a  másodfokú bírósági végzéssel szemben nem terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. [8] 1.4. Az  indítványozók ezt követően fordultak az  Alkotmánybírósághoz. Alkotmányjogi panaszukban kifejtették, hogy a bírói döntések sértik az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánításhoz való jogukat, mivel nélkülözik a valódi, alapos alapjogi vizsgálatot, holott ennek szükségére jogi képviselőjük az eljárás egésze alatt rámutatott. A bíróságok így hibásan értelmezték az alkalmazandó jogot, és a garázdaság tényállásának olyan értelmet tulajdonítottak, ami szöges ellentétben áll az  Alkotmánybíróság által kidolgozott alkotmányos elvekkel. Az  indítványozók szerint ugyanis magatartásuk politikai véleménynyilvánítás volt: egy szerintük igen veszélyes külpolitikai tendenciára, az oroszbarát politikai közeledésre akarták felhívni a figyelmet, méghozzá olyan előzmények után, amikor a véleménynyilvánítás hagyományos formái nem bizonyultak hatékonynak. [9] A cselekménynek ez  a  minősége helyes értelmezés mellett kizárja a  garázdaság mindkét fogalmi elemének megvalósulását. Egyrészt a  közéleti vélemények, a  közhatalom-gyakorlás kritikája, még ha meghökkentő vagy durva formában fejezik is ki, a demokratikus berendezkedés szükségszerű velejárói, így egy kormányzati politikával szembeni kritikai megnyilvánulás sosem lehet kihívóan közösségellenes. Másrészt a  tényállásszerűséghez megkövetelt megbotránkoztatásra vagy riadalom keltésére való alkalmasság ez  esetben olyan objektív, egyéni érzékenységektől független mérce szerint ítélendő meg, amely sokkal magasabb tűrési kötelezettséget jelent. [10] Az alkotmányjogi panasz ezzel összhangban kifejti azt is, hogy a  bíróságoknak a  garázdaság megvalósulása vizsgálatakor az  indítványozók cselekménye társadalomra veszélyességének hiányát kellett volna megállapítaniuk. A  garázdaság szabálysértési alakzata a  köznyugalom védelmét szolgálja, márpedig a  következetes alkotmánybírósági gyakorlat értelmében a  köznyugalom mint elvont érték védelme kisebb súllyal esik latba a politikai véleménynyilvánítás mint egyéni alapjog korlátozásakor. Az indítványozók szerint tehát a szólás politikai természete akkor is kizárja a cselekmény társadalomra veszélyességét, ha egyébként zavaró, meghökkentő, durva. Jelen esetben pedig véleménynyilvánításuk nem járt erőszakkal vagy rongálással, és nem sértette mások jogait, sőt kifejezetten figyelemmel volt arra, hogy ne okozzon állagromlást. [11] Az alkotmányjogi panasz szerint a  garázdaság szabálysértésének elkövetését a  fenti értelmezési szempontokkal ellentétesen megállapító és az indítványozókat szankcionáló bírói végzések sértik a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot. [12] Az indítvány mindemellett az  Abtv. 26.  § (1)  bekezdésére hivatkozva kérte az  alkalmazott jogszabály, azaz a Szabs. tv. 170. §-a alaptörvény-ellenességének vizsgálatát is, utalva arra, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 28. §-a szerint a  bírói döntés vizsgálata során az  alkalmazott jogszabály vizsgálatára is áttérhet. Az  indítványozók a  Szabs. tv. 170.  §-ával összefüggésben arra hivatkoztak, hogy álláspontjuk szerint ez  az ügy alapot teremthetne az  Alkotmánybíróság számára, hogy megvizsgálja a  Szabs. tv. 170.  §-a és az  alkotmánybírósági gyakorlat között általuk vélten fennálló ellentéteket – miszerint a Szabs. tv. 170. §-a olyan cselekményeket is büntetni rendel, amelyek amúgy a véleménynyilvánítás oltalmát kellene, hogy élvezzék. A Szabs. tv. 170. §-ának túl általános megfogalmazása ugyanis álláspontjuk szerint megnyitja az utat az önkényes jogértelmezés előtt. II. [13] 1. Az Alaptörvény érintett rendelkezése: „IX. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.” [14] 2. A Szabs. tv. érintett rendelkezése: „170.  § Aki olyan kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, szabálysértést követ el.” III. [15] 1. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt az Abtv. 56. § (2) bekezdése alapján megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz az Abtv. 27. §-a tekintetében megfelel az Abtv.-ben foglalt formai és tartalmi követelményeknek. [16] 1.1. Az  alkotmányjogi panaszt a  másodfokú döntést követő hatvan napon belül postára adták. A  panasz az  Abtv. 27.  §-ára alapított részében megfelel az  Abtv. 52.  § (1b)  bekezdésében támasztott – a  határozott kérelemre vonatkozó – törvényi feltételeknek. Az  indítvány megjelölte az  indítványozó jogosultságát, valamint az Alkotmánybíróság hatáskörét megalapozó törvényi rendelkezést [Abtv. 51. § (1) bekezdés és 52. § (1b) bekezdés a)  pont], az  Abtv. 27.  §-ában foglalt hatáskörben kérve az  Alkotmánybíróság eljárását. Az  indítványozók megjelölték továbbá az Alkotmánybíróság által vizsgálandó bírói döntéseket [Abtv. 52. § (1b) bekezdés c) pont] és az  Alaptörvény sérelmet szenvedett rendelkezéseit [Abtv. 52.  § (1b)  bekezdés d)  pont]. Az  indítvány benyújtását részletesen indokolták, kifejtve az Alaptörvényben foglalt jogok sérelmének mibenlétét [Abtv. 52. § (1b) bekezdés b)  pont]. Az  indítványozók kifejezett kérelmet fogalmaztak meg a  bírói döntések megsemmisítésére nézve [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f ) pont]. [17] 1.2. Az  alkotmányjogi panasz a  bírósági végzések Alaptörvény-ellenességét az  Abtv. 27.  §-a alapján állító része tekintetében az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az Abtv. 56. § (2) bekezdése alapján mérlegeléssel állapítja meg, hogy az indítvány eleget tesz-e az alkotmányjogi panasz befogadására a törvényben előírt tartalmi feltételeknek. [18] Az Abtv. 27.  §-a szerint az  alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az  egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az  Alkotmánybírósághoz, ha az  ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. [19] Jelen ügyben az  alkotmányjogi panaszt az  alapul szolgáló szabálysértési eljárás alá vont személyek nyújtották be az  ügyüket érdemben eldöntő bírói végzésekkel szemben. Az  elsőfokú végzés ellen benyújtott fellebbezéssel az indítványozók a rendes jogorvoslati lehetőségüket kimerítették. [20] 1.3. Az  Abtv. 29.  §-ában meghatározottak szerint az  alkotmányjogi panasz befogadhatóságának további feltétele, hogy az  alkotmányjogi panasz a  bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség lehetőségét, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. E  két feltétel alternatív jellegű, így az  egyik fennállása önmagában megalapozza az Alkotmánybíróság érdemi eljárását {erről elsőként lásd: 3/2013. (II. 14.) AB határozat, Indokolás [30]}. [21] E tekintetben az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy az  ügy az  Alaptörvény IX.  cikkében biztosított véleménynyilvánítás jogának hatályát és határait érintő alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdéseket vet föl. A  bírói végzések alkotmányossági vizsgálata kapcsán vizsgálni kell ugyanis, hogy a  szabálysértési eljárásban minősített cselekmény a  szólásszabadság hatálya alatt áll-e, és ha igen, akkor fennálltak-e alkotmányos korlátozásának indokai. Ennek során az  Alkotmánybíróságnak értelmeznie kell, hogy a  garázdaság szabálysértési alakzata milyen alkotmányossági szempontok szerint korlátozhatja a szabad véleménynyilvánítást. [22] A fentiekre tekintettel az  Alkotmánybíróság az  alkotmányjogi panasz Abtv. 27.  §-a alapján benyújtott részét az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdése vonatkozásában – 2018. január 30-ai ülésén – befogadta. [23] 2. Az  Abtv. 27.  §-ára alapított indítványelemmel szemben az  alkotmányjogi panasz Abtv. 26.  § (1)  bekezdése tekintetében nem felel meg a  határozott kérelemre vonatkozó törvényi feltételeknek, ugyanis egyfelől az  indítványozók nem jelölték meg az  Alaptörvény azon rendelkezését, amelynek sérelmét a  Szabs. tv. 170.  §-a vonatkozásában valószínűsítik, másfelől az  alkotmányjogi panaszuk indokolásában csak általánosságban hivatkoztak a Szabs. tv. 170. §-ára, amely vizsgálatát csak azért indítványozták, mivel álláspontjuk szerint a bírósági végzések alkotmányossági vizsgálata erre jó alkalmat teremthet. A konkrét Szabs. tv. rendelkezéssel összefüggésben azonban csak azt állították, hogy az  túl általánosan fogalmaz, és így lehetőséget teremt az  önkényes jogértelmezésre. Megállapítható az  is, hogy az  indítványozók a  bírósági döntések alaptörvény-ellenességét nem azért állították, mert véleményük szerint a  Szabs. tv. 170.  §-a alaptörvény-ellenes, hanem azért, mert álláspontjuk szerint az  eljáró bíróságok nem megfelelő módon vették figyelembe eljárásuk során az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdését. Márpedig az  Abtv. 26.  § (1)  bekezdése alapján az  Alkotmánybírósághoz alkotmányjogi panasszal akkor lehet fordulni, ha az  ügyben folytatott bírósági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be az  Alaptörvényben biztosított jogának sérelme. Mindezek alapján az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy az  indítvány Abtv. 26.  § (1)  bekezdése szerinti eleme nem felel meg a  határozott kérelem követelményének, és megfelelő indokolást sem tartalmaz. Ezért az alkotmányjogi panasz Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti elemét az Alkotmánybíróság visszautasította. IV. [24] Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott. [25] 1. Az  Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint alkotmányjogi panasz alapján „a bírói döntésben foglalt jogértelmezés Alaptörvénnyel való összhangját vizsgálja, azt, hogy a  jogszabály alkalmazása során a  bíróság az  Alaptörvényben biztosított jogok alkotmányos tartalmát érvényre juttatta-e. Ha a  bíróság az  előtte fekvő, alapjogilag releváns ügy alapjogi érintettségére tekintet nélkül járt el, és az általa kialakított jogértelmezés nem áll összhangban e  jog alkotmányos tartalmával, akkor a  meghozott bírói döntés alaptörvény-ellenes” {3/2015. (II. 2.) AB határozat, Indokolás [18]}. [26] Az Alkotmánybíróság nem vonhatja el azonban az  ítélkező bíróságok hatáskörét az  előttük fekvő tényállás elemeinek átfogó mérlegelésére, csupán a  mérlegelés alapjául szolgáló jogértelmezés Alaptörvénnyel való összhangját, illetve a mérlegelés alkotmányossági szempontjainak a megtartását vizsgálhatja felül. [27] Az Alkotmánybíróság az  alkotmányjogi panasz alapján azt vizsgálta, hogy a  másodfokú bíróság helyesen ítélte-e meg a  szóban forgó ügynek a  véleménynyilvánítás szabadságával való kapcsolatát. A  bíróságnak ugyanis választ kellett adnia arra a  kérdésre, hogy a  megállapított tényállás keretei között a  kifogásolt cselekmény a szólásszabadság hatálya alatt áll-e, azaz alkalmazni kell-e rá a szólásszabadság védelmét biztosító alkotmányjogi mércéket. A  másodfokú végzés a  konkrét körülményekre tekintettel elvetette a  véleményszabadságra való hivatkozást, vagyis a  szabálysértéssé minősített cselekményt nem tekintette véleménynyilvánításnak. Az  Alkotmánybíróság által vizsgálandó bírósági jogértelmezés szerint a  szólásszabadság érveinek figyelembevételéhez arra lett volna szükség, hogy az  elkövetők motivációja, vagyis a  szoborgyalázás tiltakozásjellege a kívülállók számára is értelmezhető legyen. [28] 2. A  fentiekre tekintettel az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt áttekintette, hogy miként határozható meg az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdésében foglalt véleményszabadság tartalma, azaz milyen feltételek mellett vonható egy aktus a szólásszabadság fogalmi körébe. A  lényegi kérdés e tekintetben nem más, mint hogy mit ért az Alaptörvény „véleménynyilvánítás” alatt. [29] 2.1. A  jogalkalmazó és alkotmányértelmező gyakorlat egyértelmű kiindulópontja szerint a „véleménynyilvánítás” köznapi és alkotmányjogi jelentése nem fedi egymást. Az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdésében foglalt alapjog egyfelől nem öleli fel a  véleményalkotás valamennyi megnyilvánulását, másfelől viszont magában foglal a  szóbeli vagy írásbeli kommunikáción túli aktusokat is. Előbbi körben mutatott rá például az  Alkotmánybíróság arra, hogy a  szólásszabadság csak a  nyilvánosságnak szánt közlésekre terjed ki, a  magánközlések – magánlevelek, telefonbeszélgetések, e-mail, magánbeszélgetések, napló stb. – annak ellenére nem részei a  véleményszabadságnak, hogy egyébként személyes életünk legfontosabb megnyilvánulásait, „véleményeit” hordozhatják {vö. 19/2014. (V. 30.) AB határozat, Indokolás [42]}. Fontos kiemelni azt is, hogy a  véleménynyilvánításnak a  köznapi értelemben vett „szólásokon” túlterjeszkedő hatálya tekintetében, az  Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata szerint a  véleménynyilvánító nemcsak szavakkal, hanem például képek, szimbólumok használatával vagy ruhadarabok viselésével is megoszthatja gondolatait – a  jelképhasználatban megnyilvánuló szimbolikus beszéd a véleményszabadság klasszikus kérdései közé tartozhat [vö. legutóbb 4/2013. (II. 21.) AB határozat]. [30] A jelen ügy mindenekelőtt az  utóbbi körben megválaszolandó kérdéseket érint: minősülhet-e, és ha igen, milyen szempontok alapján minősülhet egy tettleges – azaz nem szavakban kifejezett megnyilvánulás – véleménynyilvánításnak, és ennek nyomán kiterjedhet-e a szólásszabadság hatálya a köztéri alkotást, emlékművet festékkel leöntő cselekedetére. Bár a  fentiek szerint az  alkotmánybírósági gyakorlat korábban már kiterjesztette a  véleménynyilvánítás jogát a  szimbolikus szólások egyes eseteire, nem adott normatív jellegű szempontokat a  jövőben felmerülő definíciós kérdések eldöntéséhez, ezért az  Alkotmánybíróság indokoltnak látta a  kérdéskör átfogóbb megközelítését. [31] 2.2. Az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdésében foglalt véleménynyilvánítás jogának a hatálya, vagyis a „véleménynyilvánítás” fogalma normatív természetű. Határait nem önmagukban a köznapi értelemben vett megszólalások jelölik ki, hanem az, hogy mely aktusok állnak kapcsolatban a véleményszabadság alkotmányos igazolásával. A 7/2014. (III. 7.) AB határozat többször megerősített értelmezése szerint a  szólásszabadság igazolása kettős: egyrészt a  politikai közösség demokratikus működése, másrészt az  egyéni önkifejezés is igényli, hogy a  polgárok szabadon fejthessék ki gondolataikat. A  véleménynyilvánítás alapjoga hatályának meghatározásakor elsődlegesen a  demokratikus társadalmi kommunikációban való részvétel szempontja nyújt segítséget. Eszerint azok a  kommunikatív aktusok állnak kapcsolatban a  szólásszabadsággal, amelyekkel az érintettek a nyilvános társadalmi párbeszédben vesznek részt. [32] Az Alkotmánybíróság megerősíti azt, amit a korábbi alkotmányt értelmező határozatai már elismertek: a nyilvános társadalmi párbeszédben, azon belül a közügyekről folytatott vitában a polgárok sokszínűbb módon vesznek részt, mint a hagyományos értelemben vett beszéd vagy írás, ezért a véleménynyilvánítás jogának a hatálya is szélesebb a  verbális kifejezéseknél. A  szólásszabadság alkotmányjogi szempontjai tehát a  hétköznapi „szólásokon” túl más kommunikatív tettek esetén is relevánsak lehetnek, és kötelező elemeivé válhatnak a jogi mérlegelésnek. [33] Mindebből az a következtetés vonható le, hogy az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdése a kommunikációt, a jellemzően politikai vélemény másokhoz való eljuttatását védi, annak megjelenési formájára tekintet nélkül. [34] 3. Fontos azonban, hogy annak megítélése, hogy az  adott kommunikatív cselekmény valóban a  szólásszabadság hatálya alá tartozik-e, több tényező összetett értékelése alapján dönthető csak el [így pl. a  véleménynyilvánítás szabadságának más alapjogokkal való ütközése esetén az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében kijelölt szempontok szerint]. E  tényezők meghatározásakor az  Alkotmánybíróság figyelemmel volt arra is, hogy a  fejlett demokráciák meghatározó bírói fórumai hasonló fordulatokkal igyekeznek megragadni a minősítés szempontjait. [35] 3.1. Elsőként az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága mutatott rá arra, hogy a szólásszabadságot minden esetben alkalmazni kell, amikor a  cselekvőt egy meghatározott üzenet közlése vezérli, és a  körülmények alapján valószínűsíthető, hogy az üzenet értelmezhető a vele találkozók számára [Spence v. Washington, 418 U.S. 405 (1974) 410–411]. Az Alkotmánybíróság előtt fekvő jelen ügy szempontjából különösen is figyelemre méltó, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) épp akkor tekintette át a kommunikatív tettek szólásszabadság alá vonásának kérdését, amikor szobrokat festékkel meggyalázó személy elítéléséről kellett döntenie. Az  EJEB széles körben elismerve bizonyos tettleges cselekedetek véleménynyilvánításként kezelésének lehetőségét, a  konkrét cselekmény természetének értékelésekor alapvetően két tényezőt emelt ki: egyrészt objektív nézőpontból meg kell vizsgálni a  cselekmény véleményközlő karakterét, másrészt értékelni kell a  cselekményt elkövető szándékát vagy célját is. Az adott tényállás keretei között az EJEB a szobrokat festékkel meggyalázó tettlegességet a szólásszabadság hatálya alá eső véleménynyilvánításnak tekintette. Megjegyzendő továbbá, hogy a  véleménynyilvánítás jogának sérelmét az  EJEB az  alkalmazott szankció aránytalanságára, valamint arra tekintettel állapította meg, hogy az elkövetővel szemben milyen céllal léptek föl. [EJEB, Murat Vural kontra Törökország, 9540/07, 2014. október 21-i ítélet, 54–55. és 65–68. bekezdések] [36] 3.2. Az  Alkotmánybíróság ezekre is figyelemmel rámutat arra, hogy egy tett véleménynyilvánításként kezelésének szükséges, de semmiképp sem elégséges feltétele, hogy a cselekményt elkövető a véleménye kifejezésének céljából cselekedjen – annak ellenére, hogy egy tett véleményszabadság oldaláról történő megítélése szempontjából a  jogalkalmazónak elsődlegesen azt kell vizsgálnia, hogy a  cselekvőnek mi volt a  célja, illetve motívuma a  cselekvése során. A  véleményszabadság alkalmazásához azonban az  is szükséges, hogy a  közlés választott formája objektív módon is alkalmasnak tekinthető eszköze, közvetítője legyen gondolatok közlésének. Az objektív nézőpont szerinti megítélés szerepe egyrészt az, hogy a  társadalom tagjai bizonyos cselekvéseket esetleges véleményközlő hatásuktól függetlenül eleve kizárnak a  véleménynyilvánítások köréből. Másrészt a  vizsgált cselekménynek konkrétan is alkalmasnak kell lennie arra, hogy objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a  nyilvánosság előtt értelmezhető közlés legyen. Hangsúlyozni kell azonban mindemellett azt is, hogy egyes kommunikatív tettek alkotmányjogi pozíciójának megítélésekor a  hagyományos szólásokhoz képest különleges szempontok is relevánssá válnak. Ebben a  tekintetben ugyanis jelentősége van a  véleménynyilvánítás tartalma és formája közti megkülönböztetésnek, amennyiben egyes tettleges közlési formák jellegüknél fogva speciális mérlegelési szempontokat vethetnek föl. Különösen így van ez, ha egy általános hatályú szabályozás alkalmazása a  véleménynyilvánítás meghatározott formáját anélkül korlátozza, hogy a  korlátozás célja körültekintő vizsgálat alapján nem a közlés tartalma. [37] 3.3. Az ítélkező bíróságoknak azonban – egy cselekmény véleménynyilvánításként történő kezelésének megítélése során – a  fentiek mellett figyelemmel kell lennie a  szólásszabadságnak más alapjogokkal való (tényleges vagy látszólagos) kollíziójára is – így különösen a  tulajdonhoz való joggal történő kapcsolatára. Ennek kapcsán elsőként meg kell különböztetni azt az  esetet, amikor a  véleménynyilvánítás szabadságának a  gyakorlása ütközik a  tulajdonhoz való joggal attól az  esettől, amikor a  tulajdon tárgyára kifejtett tettleges véleménynyilvánítás a jóhírnév, becsület sérelmét eredményezi. [38] A véleménynyilvánítás szabadsága és a tulajdonhoz való jog ugyanis akkor áll tényleges kollízióban, ha a tettleges véleménynyilvánítás a  tulajdon tárgyában állagsérelmet okoz, a  tulajdon értékét csökkenti (ilyen kollízió verbális úton nem valósulhat meg: valamilyen tulajdoni tárgy „gyalázása” ugyanis nem a  tulajdonhoz való jogot sérti). Ilyen esetben a  kollízió feloldásánál gondos körültekintéssel kell eljárni, és figyelembe kell venni, hogy csak kivételes esetekben igazolható alkotmányosan az a véleménynyilvánítás, amely a tulajdon tárgyát rongálja. Ennek vizsgálata során – az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján – egyfelől figyelembe kell venni, hogy a tulajdonhoz való jog korlátozásának szükségessége tekintetében indokoltnak tekinthető-e a  cselekvő véleményének tettleges magatartás által történő kifejezésre juttatása (vagy az  más, olyan eszközzel is – pl. felszólalással, molinóval, táblákkal stb. – kifejezhető lenne, amely a tettleges magatartással azonos súlyú figyelemfelkeltésre lenne alkalmas). Másfelől vizsgálni kell azt is, hogy a  tett által megvalósuló véleménynyilvánítás során bekövetkező tulajdonjog korlátozás arányban áll-e a  véleménynyilvánító cselekvés céljával. E  tekintetben a  jogalkalmazónak elsődlegesen azt kell vizsgálnia, hogy az  érintett személynek a  véleménye közlésére szolgáló cselekménye nem korlátozza-e oly mértékben másnak a tulajdonhoz való jogát, amely a tulajdon öncélú, a vélemény közlésének kereteit túllépő, visszafordíthatatlan, vagy csak jelentős költségráfordítással visszafordítható károsodását eredményezi. [39] A fentiekben írtakhoz képest látszólagos a  kollízió abban az  esetben, ha a  véleménynyilvánítás egy tárgyra irányul ugyan, de nem célozza, és nem is eredményezi a  tulajdon tárgyának állagsérelmét. Ebben az  esetben a  véleménynyilvánítás szabadsága nem a  tulajdonhoz való joggal, hanem más alapjoggal, így pl. a  személyiségi jogokkal fog konkurálni. [40] 4. Az  Alkotmánybíróság a  fentieket a  következők szerint tartja alkalmazandónak a  jelen alkotmányjogi panasszal érintett ügyben. [41] 4.1. A  köztéri alkotások, illetve emlékművek szerepe egy közösség életében sokrétű. Ezeknek a  különféle társadalmi funkcióknak a hangsúlyai emlékműről emlékműre (szoborról szoborra) változnak, de valamennyi köztéri alkotás, illetve emlékmű – a  közvetlenül politikai célú alkotásoktól a  fogadalmi emlékekig – közös ismérve, hogy társadalmi üzenetet hordoznak. Egy emlékműállítás értelme éppen az, hogy az  emlékművet állítók megörökítsék üzenetüket a  közösség jelen és eljövendő nemzedékei számára. Mivel a  köztéri elhelyezéssel ezek az  alkotások az  egész közösség életének részévé válnak, természetes, hogy az  idő múlásával az  emlékmű jelentése még összetettebbé válhat: nemcsak az őt állítók, hanem a közösség többi tagja is jelentéseket, üzeneteket társít hozzá. A  köztéri alkotások, illetve emlékművek ezáltal magától értetődő részévé válnak a  tágan értelmezett közösségi párbeszédnek – egyik emlékmű inkább, mint a  másik, de közös műfaji sajátosság, hogy ezek az  alkotások erős kommunikációs jelentéseket hordozva a  társadalmi diskurzus eleven részei. Ebből következően a  rájuk vonatkozó véleménynyilvánítások is a társadalmi eszmecsere fontos megnyilvánulásai lehetnek. [42] Az emlékművek különlegessége, hogy a  közösségnek szóló üzenetüket fizikai formát öltve fejezik ki. Ez a sajátosságuk nem csupán az állításuk egyszeri aktusát határozza meg (egy alkotást meg kell formázni és fel kell állítani), hanem az  őket érintő későbbi megnyilvánulásokat is befolyásolja: az  emlékmű letakarható, leleplezhető, megkoszorúzható, virágokkal borítható be, arra zászló tűzhető ki stb. Mindezzel együtt az  is természetes, hogy az  emlékművet érintő ellenérzéseket, tiltakozásokat is megpróbálják fizikailag is értelmezhető formába önteni. Éppen az  alkotás fizikai valósága miatt azonban ennek a  negatív véleményközlésnek egyedi, a  pusztán verbális módon megjelenő közléseknél fel nem merülő határai lehetnek (amelyeket a véleménynyilvánítás szabadságának a tulajdonhoz való joggal való konkurálása esetén a tulajdonhoz való jog korlátozásának arányossága értékelésekor figyelembe kell venni). Az  emlékművek megcsonkítása, ledöntése rongálásnak minősülhet, illetve a  köztéren elhelyezett alkotásokra vonatkozó cselekmények más módon is érinthetik a  közrendet, amelyek aránytalanná tehetik a véleménynek tettleges formában történő kifejezését. Az emlékművekkel összefüggő mérlegelés további különlegessége, hogy azokra mint művészi alkotásokra, illetve üzenetet hordozó emlékekre egyéb utcai tárgyakhoz képest más társadalmi együttélési szabályok vonatkoznak. [43] 4.2. Mindezek alapján egy emlékmű megcsúfítása, például könnyen eltávolítható festékkel történő leöntése adott esetben a  véleménynyilvánítás jogának hatálya alá eső szimbolikus szólásnak minősülhet. A  véleményközlés személyes szándékán túl az  ilyen tett objektív módon is alkalmasnak tekinthető eszköze, közvetítője lehet gondolatok közlésének, mivel – szemben pl. a mással szembeni erőszak esetével – nincs olyan objektív, társadalmi megítélésen nyugvó szempont, amely alapján e  cselekményeket eleve, további körülmények vizsgálata nélkül ki kellene zárni a  szólásszabadság köréből. Ellenkezőleg: bizonyos körülmények között az  ilyen cselekmény fontos közéleti véleménynyilvánításnak minősülhet. A  köztéri alkotások, illetve emlékművek megcsúfításának, leöntésének konkrét tette mindazonáltal kívül is eshet a  véleménynyilvánítás jogával fedett cselekmények körén. Az  emlékművekhez mint művészi alkotásokhoz, illetve üzenetet hordozó emlékekhez kapcsolódó társadalmi együttélési szabályok szerint ugyanis az emlékmű meggyalázása sok esetben a vandalizmus, nem pedig a szabad szólás cselekedete. [44] Annak megítélése, hogy adott esetben a  véleménynyilvánítás szabadságának hatálya alatt vizsgálandó, erős alkotmányos védelemre igényt tartó cselekményről, avagy vandalizmusról van-e szó, az  egyedi tényállás elemei alapján – a  fenti szempontokat figyelembe véve – a  bíróságok feladata. E  tekintetben jelentősége van annak, hogy a  konkrét cselekmény mind a „véleménynyilvánító” személy szubjektív szándéka, mind az  objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a  nyilvánosság előtt értelmezhető közlés-e. Ha a  szóban forgó tett mind az  így megnyilvánuló személy véleményközlő célja, mind az  objektív mérlegelés szerint a  véleménynyilvánítás aktusa – figyelembe véve többek között a  cselekmény helyszínét (fontos ugyanis, hogy más megítélés alá eshet egy cselekménynek a  szólásszabadsággal való viszonya, ha az  egy forgalmas közterületen lévő emlékmű ellen, és megint más, ha pl. egy temetőben felállított alkotás ellen irányul), időpontját, aktuális eseményekhez való kötődését, illetve a  véleménynyilvánítás és az  érintett emlékmű összefüggésének közvetlenségét –, akkor jogszerűségéről a  szólásszabadság mércéi szerint kell döntést hozni. Ilyen körülmények híján azonban a  cselekményt az  alkotásokat, illetve emlékműveket érintő szokásos együttélési szabályok szerint lehet megítélni. Ez  esetben egy emlékmű megcsúfítása olyan vandál tettnek minősülhet, amellyel szemben az  általános hatályú jogszabályok [így pl. a  Szabs. tv. vagy épp a  Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a  továbbiakban: Btk.)] alapján lehet fellépni. Ennek megítélése során azonban arra is figyelemmel kell lenni, hogy bár a  Btk. és Szabs. tv. is (többek között) az  alkotmányos (az Alaptörvény szerinti társadalmi, gazdasági, állami) rend sérelméhez, illetve annak veszélyeztetéséhez köti az  egyes cselekmények társadalomra veszélyességének megítélését, amennyiben egy cselekmény az  Alaptörvény által védett alapjog-gyakorlásnak minősül (így pl. a véleménynyilvánítás szabadságának körébe esik), eleve kizárt annak társadalomra veszélyessége. [45] 5. Mindezek figyelembevételével az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  másodfokú bíróságnak az  a  jogértelmezése, mely egy szobor festékkel való leöntésének esetére csak bizonyos feltételekkel tartja alkalmazhatónak a  véleményszabadság szempontjait, összhangban áll az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdéséből fakadó követelményekkel. Megállapította továbbá az  Alkotmánybíróság, hogy a  bíróság az  előtte fekvő tényállás mérlegelésére vonatkozó alkotmányossági szempontokat nem sértette meg akkor, amikor a  konkrét cselekményt nem vonta a szólásszabadság hatálya alá. [46] A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszt elutasította. [47] 6. Az  Alkotmánybíróság a  határozat Magyar Közlönyben történő közzétételét az  Abtv. 44.  § (1)  bekezdésének második mondata alapján rendelte el. Budapest, 2019. február 4. Dr. Sulyok Tamás s. k., az Alkotmánybíróság elnöke