1200/B/2005. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisí

1200/B/2005. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány alapján meghozta a következő Az Alkotmánybíróság a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény 32. § (5) bekezdése, valamint a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény végrehajtásáról szóló 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet 23. § (7) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja. I. 1. Az indítványozó a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Bt.) 32. § (5) bekezdése, valamint a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény végrehajtásáról szóló 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 23. § (7) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Álláspontja szerint a támadott rendelkezések sértik az Alkotmány több §-át, így a 2. § (1) bekezdését, a 8. § (2) bekezdését, a 9. § (1) bekezdését, a 13. § (1) bekezdését, 61. § (1) bekezdését és a 70/A. § (1) bekezdését. A Bt. kifogásolt rendelkezését a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény módosításáról szóló 2004. évi CXXXVIII. törvény (a továbbiakban: Btm.) 13. § (2) bekezdése, míg a Vhr. 23. § (7) bekezdését a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény végrehajtásáról szóló 203/1998. (XII. 19.) Korm. rendelet módosításáról szóló 106/2005. (VI. 16.) Korm. rendelet 28. §-a iktatta be a jogszabályba. 2. A Bt. kifogásolt rendelkezése szolgalomalapítási tilalmat állapít meg meghatározott létesítményekre nézve, melyeket a Vhr. 23. § (7) bekezdése konkretizál, e létesítmények nagyrészt állami vagy önkormányzati tulajdonban, azaz köztulajdonban vannak. Az indítványozó szerint mivel a támadott rendelkezések értelmében ezekre az ingatlanokra bányászati célú szolgalmat alapítani nem lehet, így más ingatlantulajdonosokkal szemben „a korlátozásokkal arányos kártalanítás sem jár alanyi jogon”, azaz szerinte a köztulajdonban levő ingatlanok tulajdonosait semmiféle kártalanítás nem illeti meg a más ingatlanokra vonatkozó szabályok szerint, így a kártalanítás hiányában lényegében az állam jár rosszul. Az indítványozó szerint a Bt. többféle tűrési kötelezettséget is előír az ingatlantulajdonosok rovására, azonban ezeket ellentételezi is, így például a szolgalom alapításáért is kártalanítás jár, azaz a Bt. széles körben és részletesen írja elő az ingatlantulajdonos kártalanításának, az arra vonatkozó bírósági eljárásnak a szabályait. Ehhez képest hátrányos megkülönböztetést szenved el az állami (önkormányzati) tulajdonos, mert a Bt. 32. § (5) bekezdése ugyan lehetőséget biztosít megállapodás kötésére, ez azonban teljesen kimunkálatlan, nem derül ki például az sem, hogy kötelező-e kötni, vagy bírósági úton kikényszeríthető-e, ami sérti a jogbiztonságot. Az indítványozó szerint nincs kellő súlyú alkotmányos indoka annak, hogy a köztulajdonban levő közcélú létesítményekre „az általánostól eltérő szabályozás érvényesüljön”, így a szabályozás szerinte sérti mind az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében rögzített tulajdoni formák egyenjogúságát, mind pedig a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését az indítványozó szerint az is, hogy a Bt. kifogásolt rendelkezése zömében „közcélú létesítményekre” vonatkozik, azonban bizonyos közcélú létesítményre a szolgalomalapítás tilalma nem terjed ki, azaz az ilyen létesítmények tekintetében nincsen egységes szabályozás, és az indítványozó szerint „a törvény indokolása sem ad kellően objektív és pontos felvilágosítást”, hogy miért az adott létesítményekre terjed ki a tilalom. 3. Az indítványozó arra is hivatkozott, hogy a tulajdonkorlátozást (szolgalmi jog alapítását) bejegyzik az ingatlan-nyilvántartásba. Azzal viszont, hogy a szolgalom alapítását meghatározott ingatlanok körében kizárja a jogszabály, ténylegesen azonban a tulajdonosi jogok továbbra is korlátozódnak, az állampolgárokat megillető információs jogok sérülnek, hiszen a tulajdoni lap nem tartalmazza az ingatlanra vonatkozó jogkorlátozást, tehát sérül az Alkotmány 61. § (1) bekezdése. Szerinte ugyanis az, hogy „a mindenkori tulajdonost jogainak gyakorlásában bármilyen módon korlátozzák, közérdekű adatnak minősül”, és „annak tiltása, hogy az ingatlan-nyilvántartásba erre utaló jog kerüljön bejegyzésre”, sérti a közhitelesség és a nyilvánosság elvét, így a közérdekű adatok nyilvánosságát. Az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében – annak tartalmára tekintettel – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló kérelemként bírálta el. 4. Az Alkotmánybíróság beszerezte a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal véleményét. II. Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a következő jogszabályi rendelkezésekre alapozta. 1. Az indítványozó által hivatkozott alkotmányi rendelkezések: „2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.” „8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” „13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.” „70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” 2. A Bt. kifogásolt rendelkezése: „32. § (5) Közútra, közterületre, vasúti pályára, folyóvi zek, csatornák területére bányászati célú szolgalmat alapítani nem lehet. Az említett területeket érintő biztonsági övezet megállapítása esetén az érdekelt szervek a műszaki-biztonsági szabályoknak, illetve szabványoknak megfelelő megállapodást kötnek.” 3. A Vhr. kifogásolt rendelkezése: „23. § (7) A Bt. 32. § (5) bekezdésében meghatározott szolgalomalapítási tilalmat a) közút esetében az 1988. évi I. törvény 32. § (1) bekez dése szerinti közúthálózat részét képező közutak, valamint műtárgyaik és tartozékaik, b) vasút esetében az 1993. évi XCV. törvény 2. § (3) bekezdése szerinti [az 1993. évi XCV. törvény 15. § a)–d) pontjaiban meghatározott] közforgalmú vasút vasúti pályája és tartozékai, c) csatorna esetében az 1995. évi LVII. törvény 1. számú melléklet 3. pontja szerinti csatorna, d) folyóvizek esetében az 1995. évi LVII. törvény 23. § (1) bekezdése, illetőleg 1. számú melléklet 21. pontja szerinti vízfolyás medre, védműve területére kell alkalmazni. Ha a meder, a védmű és a közte levő, biztonsági övezettel érintett terület tulajdonosa azonos, a korlátozást a közrefogott területre is alkalmazni kell.” III. Az indítvány nem megalapozott. 1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy sérti-e az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének a tulajdoni formák egyenlőségére vonatkozó rendelkezését, valamint a 70/A. §-ban megfogalmazott jogegyenlőség követelményét az, hogy a Bt. 32. § (5) bekezdésében meghatározott, és a Vhr. 23. § (7) bekezdésében részletezett esetekben bányászati célú szolgalom nem alapítható. 1.1. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének második fordulata az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint nem értelmezhető önállóan. Ezzel összefüggésben utal az Alkotmánybíróság a 39/1992. (VII. 16.) AB határozatra, melyben kimondta, hogy „[a]z Alkotmány 9. § (1) bekezdése nem írja elő azt, hogy az állami tulajdonra vagy a magántulajdonra nézve ne lehetne eltérő a jogi szabályozás. E rendelkezés a kétféle tulajdon egyenrangúságát mondja ki és tartalmának igazi kibontására éppen a 70/A. § adja meg a lehetőséget. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése ezért többnyire csak a 70/A. § kontextusában értelmezhető. Az Alkotmánybíróság 21/1990. (X. 4.) AB határozatában (IX. rész) rámutatott arra, hogy az Alkotmány 9. § (1) bekezdése helyes értelmezés szerint a tulajdon bármely formájára nézve fogalmaz meg diszkriminációtilalmat. A 9. § (1) bekezdése ennek megfelelően az Alkotmány 70/A. §-a jogegyenlőségi tételének, valamint a 9. § (2) bekezdésébe foglalt vállalkozási jog és a verseny szabadsága általános tételének a tulajdonhoz való, az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogra vonatkoztatott kifejtése.” (ABH 1992, 235, 238.) 1.2. A fentieket figyelembe véve az Alkotmánybíróságnak a 9. § (1) bekezdés alapján is azt kellett megítélnie, hogy a Bt. 32. § (5) bekezdése és a Vhr. 23. § (7) bekezdése tartalmaz-e az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző megkülönböztetést. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének alkotmányos tartalmát az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelménynek tekintette, és megállapította, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a diszkrimináció Alkotmányban meghatározott tilalma elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki [lásd: 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138.], de egyéb jogokra vonatkozóan is fennállhat [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.]. Az alapvető jogok esetében az Alkotmánybíróság a szükségesség és az arányosság szempontjai alapján bírálja el a jogszabályt, míg abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkot mányellenessége csak akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti [például: 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 139–140.]. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes. [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.]. 1.3. Az Alkotmánybíróság számos határozatában kimondta azt is, hogy „a diszkrimináció vizsgálatánál központi elem annak meghatározása, hogy kiket kell egy csoportba tartozóknak tekinteni. (...) A diszkrimináció alkotmányos tilalma csak a szabályozás szempontjából egy csoportba tartozókra vonatkozik. A diszkrimináció vizsgálatának ennek megfelelően csak az egy csoportba tartozók közötti különbségtétel vizsgálata a tárgya.” (Először: 1009/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 479, 479–480.) Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint nem minősül megengedhetetlen megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás egymástól eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket, alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható jogosultak és kötelezettek között vethető fel [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 79.; 881/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 474, 477. stb.]. 1.4. Mivel a bányászati célú szolgalom létesítéséhez való jog nem tekinthető alapvető jognak, hanem alapjognak nem minősülő egyéb jognak, az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy van-e ésszerű indoka annak, hogy a Bt. 32. § (5) bekezdésében és a Vhr. 23. § (7) bekezdésében felsoroltak esetében tilos a bányászati szolgalom alapítása, míg más ingatlanok esetében nem, és a következőket állapította meg. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy a Bt. 32. § (5) bekezdése [amit a Vhr. 23. § (7) bekezdés konkretizál] megtiltja a bányászati szolgalom alapítását, nem ellentétes az Alkotmány 70/A. §-ával, az Alkotmány 70/A. §-a a jogalanyok közötti megkülönböztetést tiltja, a támadott rendelkezésekben felsorolt „közcélú létesítményekre” vonatkozó, más ingatlanoktól eltérő szabályozás önmagában nem eredményezi az Alkotmány 70/A. §-ának sérelmét. A Bt. 32. § (4) bekezdése szerint a vezeték nyomvonalát úgy kell kijelölni és megtervezni, hogy az lehetőleg közterületen haladjon és a lehető legkisebb mértékben érintsen termőföldet vagy egyéb nem köztulajdonban lévő ingatlant. A vezetéket úgy kell tervezni, kivitelezni és üzemeltetni, hogy annak hatása az érintett terület lakosságának egészségét ne veszélyeztesse, a természeti környezetet és tájképi értékét és általában a környezet elemeit a lehető legkisebb mértékben változtassa meg. Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Éptv.) 2. § 13. pontja szerint közterület a közhasználatra szolgáló minden olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterület, amelyet a rendeltetésének megfelelően bárki használhat, és az ingatlan-nyilvántartás ekként tart nyilván. Egyéb ingatlanoknak a közhasználat céljára átadott területrészére – az erről szóló külön szerződésben foglaltak keretei között – a közterületre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Közterület rendeltetése különösen: a közlekedés biztosítása (utak, terek), a pihenő és emlékhelyek kialakítása (parkok, köztéri szobrok stb.), a közművek elhelyezése. E rendelkezések egybevetéséből következik, hogy a közművek elhelyezésére főszabály szerint a közterület (akár állami, akár önkormányzati tulajdonban van) szolgál, így a szolgalomalapítás – melynek célja a közmű üzemeltetésének biztosítása – indokolatlan, hiszen a közterület ezt a funkciót eleve magában hordozza. 1.5. Az indítványozó által kifogásolt tartalmú rendelkezés nem előzmény nélküli: a gázenergiáról szóló 1969. évi VII. törvény végrehajtásáról szóló – már hatályon kívül helyezett – 1/1977. (IV. 6.) NIM rendelet (a továbbiakban: NIM rendelet) 64. §-a szerint közúton, közterületen és vasúti pályán bányaszolgalmat bejegyezni nem lehet, és az említett területeket érintő biztonsági övezet megállapítása esetén az érdekelt szervek a műszaki-biztonsági szabályoknak, illetve szabványoknak megfelelően megállapodást kötnek. A Bt. támadott rendelkezése a Btm.-mel került a törvénybe, és a módosítás indoka éppen az volt, hogy – a NIM rendelet hatályon kívül helyezésével – a Bt. 38. § (3) bekezdésére és a gáz- és kőolajüzemű létesítmények biztonsági övezetéről szóló 6/1982. (V. 6.) IpM rendelet előírásaira figyelemmel a szállítóvezetékek üzemeltetői szolgalmi jog bejegyzésére váltak jogosulttá, miközben a bányabiztonsági igényekkel szemben a közlekedésbiztonsági és a közlekedési létesítményekhez fűződő egyéb közérdekek érvényesítésére a közút és a vasút kezelőjének a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvényben biztosított jogai sérültek. Ennek a helyzetnek a feloldását szolgálta a Bt. módosítása, és a NIM rendelet szövegének beemelése a Bt. szövegébe. A bányászati célú szolgalom alapításának tilalmát, és „az érintett szervek” megállapodási kötelezettségét tehát az érintett ingatlanok fokozottabb biztonsága, védelme követeli meg. A fent kifejtettekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította. 2. Az indítványozó szerint a Bt. 32. § (5) bekezdésében – a bányászati szolgalom tiltása mellett – szereplő megállapodás lehetősége teljesen kimunkálatlan; nem derül ki például, hogy kötelező-e kötni, vagy bírósági úton kikényszeríthető-e, ami sérti a jogbiztonság Alkotmány 2. § (1) bekezdésében rögzített elvét. 2.1. Az Alkotmánybíróság számos esetben vizsgálta a jogállamiság részét képező jogbiztonságot, illetve a nor mavilágosságot, mely utóbbi követelményt a jogbiztonságból, mint a jogállamiság egyik fontos alapértékéből vezette le. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a jogszabályok normatartalmával kapcsolatos elvárásokkal, és megállapította, hogy a normavilágosság sérelme miatt az alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a szabályozás a jogalkalmazó számára értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre ad lehetőséget és így a norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre nem látható helyzetet teremt a címzettek számára, illetőleg a normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret enged a szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak [összegezve: 31/2007. (V. 30.) AB határozat, ABH 2007, 368, 378–380.]. 2.2. Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján nem állapítható meg a jogbiztonság sérelme, mert a kifogásolt rendelkezés normatartalma – a jogszabály szövegét, valamint egyéb rendelkezéseit is figyelembe véve – kellően világos és egyértelmű. A támadott jogszabályszövegben a „megállapodás” kifejezés szerepel, melyre értelemszerűen vonatkoznak a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) rendelkezései. Így irányadónak kell tekinteni – többek között – a Ptk. 200. § (1) bekezdésében is kifejezett szerződési szabadságot, melynek értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja, valamint a Ptk. 205. §-át, mely szerint a szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre. A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez – így az adott esetben például műszaki-biztonsági tartalmú rendelkezések. A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről. A bányászati szolgalom alapításáról, továbbá a kártalanítás módjáról és mértékéről a bányavállalkozónak egyezség létrehozását kell megkísérelnie az ingatlan tulajdonosával (vagyonkezelőjével, használójával), ennek hiányában a szolgalom alapítását és az annak fejében járó kártalanítást a bányavállalkozó kérelmére a Kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve állapítja meg [Bt. 38. § (5) bekezdés]. Főszabály szerint tehát minden ingatlan esetében megegyezésre kell törekedni, a szolgalomalapításra a tilalom alá nem eső ingatlanok esetében is csak annak sikertelensége esetén kerülhet sor hatósági határozattal. Összességében tehát azzal, hogy a Bt. 32. § (5) bekezdése a bányászati célú szolgalom alapítását tiltja, azonban előírja, hogy az érdekelt szervek az említett területeket érintő biztonsági övezet megállapítása esetén megállapodást kötnek, ezekre a létesítményekre szigorúbb szabályokat állapít meg, mert a megállapodás mindegyik fél érde kének figyelembevételével kell, hogy létrejöjjön, ezeknek a létesítményeknek a fokozott biztonsága is ezt követeli meg. A támadott rendelkezésekben a szerződéskötési kényszerre utal a Bt. 32. § (5) bekezdésének a szóhasználata is: az, hogy az érdekelt szervek „megállapodást kötnek”, nem lehetőségként („köthetnek”) van megfogalmazva, így egyértelműen szerződéskötési kötelezettséget jelent, így alkalmazandó a Ptk. 205. § (4) bekezdése is, melynek megfelelően a szerződéskötési kötelezettség esetében amennyiben a szerződési nyilatkozatok eltérnek egymástól, a felek kötelesek álláspontjaik egyeztetését megkísérelni. Megállapodás hiányában a Ptk. 206. § (1) bekezdésének megfelelően a bírói út is nyitva áll, eszerint a szerződéskötési kötelezettség körében, ha a felek nem állapodnak meg, a bíróság – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – a szerződést létrehozhatja és tartalmát megállapíthatja. Nem megalapozott az az indítványozói állítás sem, hogy a szolgalomalapítás kizárása a kártalanítás kizárását, azaz ingyenességét jelentené; a támadott rendelkezésekből nem következik, hogy a közterület igénybe vétele ingyenesen történik. A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében is elutasította. 3. Az Alkotmánybíróság végül az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében megfogalmazott közérdekű adatok nyilvánossága elvével összefüggésben állított alkotmányellenes helyzet fennállását vizsgálta meg. 3.1. Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó hatáskörét az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. §-a szabályozza. Eszerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására főszabály szerint – hivatalból, vagy bárki indítványára – akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Abtv. rendelkezése és az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításának két együttes feltétele van: a jogalkotói kötelezettség elmulasztása, és annak eredményeként az alkotmányellenes helyzet megléte. Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségét konkrét jogszabályi felhatalmazás hiányában is köteles teljesíteni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak következtében állt elő, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének a lehetőségétől. [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.] Az Alkotmánybíróság akkor is mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg, ha az alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak. [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 231.] Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 204, 205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik. [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 128.] A szabályozás hiányos tartalmából eredő alkotmánysértő mulasztás megállapítása esetében is a mulasztás vagy a kifejezett jogszabályi felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában, a feltétlen jogszabályi rendezést igénylő jogalkotói kötelezettség elmulasztásán kell, hogy alapuljon. [4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 52, 57.] 3.2. Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben azt kellett vizsgálnia, hogy sérül-e a közérdekű adatok nyilvánossága azáltal, hogy bizonyos „jogkorlátozások”, melyek az indítványozó szerint közérdekű adatnak minősülnek, az ingatlan-nyilvántartásba nem kerülnek bejegyzésre. Az Alkotmánybíróság a 34/1994. (VI. 24.) AB határozatban megállapította: „[a]z Alkotmány 61. § (1) bekezdése a közérdekű adatok megismerésére vonatkozó jogot is alkotmányos alapjogként garantálja, amely a kommunikációs alapjogok jogegyütteséből az informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének szabadságát és állami elismerését, továbbá biztosítását jelenti. Az információkhoz való hozzáférhetőség, az információk szabad áramlása különösen a közhatalom és az állam szervei tevékenységének átláthatósága körében alapvető jelentőségű. A közérdekű adatok nyilvánossága, megismerhetősége gyakran előkérdése és feltétele a szabad véleménynyilvánításhoz való jog gyakorolhatóságának és azzal más vonatkozásban is szorosan összefügg” (ABH 1994, 177, 185.). A Ptk. 116. § (2) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartás – ha jogszabály kivételt nem tesz – a tulajdonjog és más jogosultságok fennállását hitelesen tanúsítja, míg az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 2. §-a szerint az ingatlan-nyilvántartás településenként tartalmazza az ország valamennyi ingatlanának Inytv. szerint meghatározott adatait, az ingatlanhoz kapcsolódó jogokat és jogi szempontból jelentős tényeket. Az ingatlan-nyilvántartás tartalmazza továbbá az oda bejegyzett személyeknek a nyilvántartáshoz szükséges, e törvényben meghatározott, személyazonosító és lakcímadatait is. 3.3. Az Alkotmánybíróság szerint nem megalapozott az Alkotmány 61. § (1) bekezdésének sérelmére való indítványozói hivatkozás, mert az ingatlan-nyilvántartás nyilvánossága nem a közérdekű adatok nyilvánossága elvén alapul, hiszen a bejegyzett adatok zömében nem közérdekű adatok, hanem a nyilvánosság elve hagyományosan a forgalom biztonságát védő szabály, melynek esetében személyes adatok törvény által közérdekből kötelezővé tett nyilvánosságáról van szó (hasonlóan a cégnyilvántartás nyilvánosságához) (lásd: 161/B/2006. AB határozat, ABK 2009. június, 793.), így az indítványozó által közérdekű adatnak vélt „jogkorlátozások” bejegyzésének hiánya a közérdekű adatok nyilvánosságának elvével alkotmányjogilag értékelhető összefüggésbe nem hozható. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében is elutasította. Budapest, 2010. január 19. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke