576/B/2006. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésé

576/B/2006. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló indítványok, továbbá bírói kezdeményezés alapján meghozta az alábbi Az Alkotmánybíróság a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény 41. § (2)–(3)–(4) bekezdései alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. I. 1. Az indítványozó az Alkotmánybírósághoz fordult a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Cst.) 41. § (2)–(4) bekezdései alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezve. A Cst. támadott rendelkezései a jogalap nélkül felvett ellátások visszafizetésének rendjét szabályozzák. A vizsgálni kért 41. § (2) bekezdés szerint, aki az ellátást jogalap nélkül vette fel, akkor köteles azt visszafizetni, ha erre a felvételtől számított 30 napon belül írásban kötelezték, ezen túlmenően – a 41. § (3) bekezdés értelmében – attól lehet visszakövetelni – három éven belül –, akinek az ellátás felvétele felróható. A Cst. 41. § (4) bekezdése definiálja, hogy mit kell érteni a felróhatóság alatt. Az indítványozó szerint nem a Cst. hanem a jogalap nélküli gazdagodás Ptk.-ban található szabályait kellene alkalmazni a jogalap nélkül igénybe vett ellátások esetén is. Az indítványozó kifejtette, hogy a vizsgálni kért szabályok az állam, mint tulajdonos kárára fogalmaznak meg rendelkezéseket, mivel a magán- és jogi személyek vagyoni viszonyaiban a követelő kedvezőbb pozícióban van a jogalap nélküli gazdagodás szabályai által (pl. a Ptk. szerint az elévülési idő öt év szemben a Cst.-ben található három évvel). Mindez diszkriminatív és egyben sérti a jogállamiságot is. Sérti tovább a vizsgált szabályozás az „állam tulajdona nemzeti vagyon” alkotmányos tételt, mivel az indítványozó szerint a behajthatatlanság az államháztartás hiányát növeli. Az indítványozó mindezeken túl megjelölte még a tulajdonhoz való jog sérelmét, a gyermekek jogát az állami gondoskodásra és a szociális biztonsághoz való jog alkotmányos tételeit is, mint olyanokat, amelyeket a vizsgálni kért szabályozás sért. 2. Egy másik indítványozó – megyei bírósági tanácselnök – konkrét ügytől független utólagos absztrakt normakontroll kérelmet nyújtott be a Cst. 41. § (4) bekezdésnek a megsemmisítésére. Álláspontja szerint a jogalap nélkül igénybe vett ellátás esetén a felróhatóságot meghatározó rendelkezés – különösen a jogalkalmazás tükrében – a jogbiztonságot sérti, mert fogalmai túl általánosak, nem adnak lehetőséget az egyéniesítésre. Előadta, hogy a jogalap nélkül felvett ellátások visszakövetelése tárgyában több olyan eljárás volt, amelyben az a házastárs, akinek igénybejelentése alapján (s nevére) a családi pótlékot folyósították, elköltözött, ugyanakkor az elköltözés tényét elmulasztotta a hatóságnak bejelenteni. Ezt követően a családi pótlékot változatlanul a közös lakcímre folyósították, amit az ott maradó, s a gyermeket így egyedül gondozó házastárs vett fel. A bejelentési kötelezettség elmulasztása ilyen esetekben akkor derült ki, amikor a gyermeket immár egyedül gondozó házastárs kérelmet nyújtott be emelt összegű családi pótlék folyósítására. Az Államkincstár ezekben az esetekben a bejelentési kötelezettségét elmulasztó házastárstól, mint jogalap nélkül „felvett” ellátást követelte vissza a családi pótlékot, holott azt nem ő, hanem az egyedül maradt házastárs vette fel és vélhetően összegét a gyermek nevelésére is fordította. Az indítványozó utal arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság több közigazgatási határozat bírói felülvizsgálata tárgyában is olyan döntést hozott, amelyben megerősítette, hogy ezekben az esetekben az igénybejelentő saját gondatlanságából mulasztotta el a gyermeknek a háztartásából való kikerülésének bejelentését, emiatt pedig a visszafizetési kötelezettsége fennáll. Az indítványozó szerint a bejelentési kötelezettség elmulasztása nem azonos a Cst. 41. § (4) bekezdése szerinti gondatlansággal, azonban, hogy e törvényhely ilyen értelmezésre is lehetőséget nyújt, sérti a világos, egyértelmű és megfelelően értelmezhető normatartalom jogbiztonsági kritériumát. 3. A Zala Megyei Bíróság előtt lévő 9.K.21.454/2007/3. számú ügyben eljáró bíró az Abtv. 38. §-a alapján fordult az Alkotmánybírósághoz a Cst. 41. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és alkalmazási tilalom kimondását kezdeményezve. Az alapul fekvő ügy előzménye, hogy a Zalaegerszegi Városi Bíróság a gyermeket az apánál helyezte el és az anyát tartásdíj megfizetésére kötelezte. Az ítélet 2003. május 8-án emelkedett jogerőre. A jogerős határozatban foglaltak ellenére 2006. január 1-jétől a gyermek az anya nevelésében és gondozásban élt. Az anya pert indított gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének megszüntetése tárgyában, amelyben kérte a 2006. január 1. napját követően felvett családi pótlék részére történő megfizetését is. Az apa nem vitatta, hogy 2006. január 1. napjától kezdődően is felvette a családi pótlékot, holott a gyermek az anya nevelésében és gondozásában volt. A bíróság az apa tartásdíj-fizetési kötelezettségének megállapítása tárgyában hozott perben egyben kötelezte az apát, hogy a 2006. január 1. napjától jogosulatlanul felvett családi pótlékot is fizesse meg az anyának. Az apa a bírósági ítéletbe foglalt visszafizetési kötelezettségének eleget tett. Ezt követően azonban az Államkincstár is kötelezte az apát, hogy a jogosulatlanul felvett családi pótlékot az Államkincstárnak fizesse vissza. Az ügyben keletkezett köz igazgatási határozatok kimondták, hogy a családi pótlékra jogosultság akkor keletkezik, amikor ezt a közigazgatási szerv megállapítja, így az apa – a másik bírói ítélet alapján – olyan személynek adta át a családi pótlékot, aki még arra nem volt jogosult (bár a törvényi feltételek alapján jogosult lehetett volna). Az apa a közigazgatási határozat felülvizsgálata tárgyában bírósághoz fordult. E bíróság kezdeményezte jelen ügyben a Cst. 41. § (4) bekezdése alkotmányossági vizsgálatát. Az indítvány szerint az apa bár jogszabálysértést követett el, amikor a Cst. 39. §-a szerint nem jelentette be, hogy a gyermek az adott időponttól nem nála, hanem az anyánál van elhelyezve, de e bejelentési kötelezettség elmulasztása nem tekinthető felróható magatartásnak akkor, amikor a családi pótlék Cst.-ben foglalt célja magvalósult, a családi pótlékot a gyermek nevelésére, gondozásra fordította a gondozó szülő. Ha az apának – ahogy a közigazgatási határozatok kötelezték – az Államkincstár számára is vissza kell fizetnie a családi pótlékot, akkor az kétszeres visszafizetést jelent (egyszer polgári ügyben és egyszer közigazgatási ügyben született ítélet által kötelezetten), ami nem más, mint egy megtorló szankció pusztán a bejelentés elmulasztása miatt. Az indítványozó szerint a Cst. 41. § (4) bekezdésben foglaltak – mivel lehetőséget adnak a fenti értelmezésre – túl általánosak, önkényes és szubjektív jogalkalmazói jogértelmezésre vezetnek, ezért sértik a normavilágosság – Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő – jogbiztonsági követelményét. 4. Az Alkotmánybíróság a Cst. 41. §-át érintő indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el. A három indítványból egy indítvány a Cst. 41. § (2)–(3)–(4) bekezdését, míg két indítvány (amelyből az egyik bírói kezdeményezés) csak a 41. § (4) bekezdését sérelmezte. Az indítvány benyújtását követően a Cst. 41. § (2) bekezdése többször módosult. Az eredeti szöveg szerint „Az, aki ellátást jogalap nélkül vett fel, köteles azt visszafizetni, ha erre a felvételtől számított harminc napon belül írásban kötelezték”. E szöveget módosította „a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, valamint egyes szociális tárgyú törvények módosításáról” szóló 2009. évi LXXIX. törvény 54. § (4) bekezdés h) pontja, amelynek értelmében „Az, aki ellátást jogalap nélkül vett fel, köteles azt visszafizetni, ha erre a felvételtől számított 22 munkanapon belül határozattal kötelezték.” Az egyes szociális, gyermekvédelmi, családtámogatási, fogyatékosságügyi és foglalkoztatási tárgyú törvények módosításáról szóló 2010. évi CLXXI. törvény 83. § f) pontja értelmében a ”41. § (2) bekezdésében a „22 munkanapon” szövegrész helyébe a „harminc napon” szöveg,” lép, így jelenleg a Cst. 41. § (2) bekezdése a következőképp rendelkezik: „Az, aki ellátást jogalap nélkül vett fel, köteles azt visszafizetni, ha erre a felvételtől számított harminc napon belül határozattal kötelezték.” E módosítások az absztrakt normakontroll indítványban felvetett problémára nem hatnak ki. II. 1. Az Alkotmány vonatkozó szabályai szerint: „2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokra tikus jogállam. (…) 9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. (…) 10. § (1) A magyar állam tulajdona nemzeti vagyon. (…) 13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. (…) 67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermek nek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. (…) 70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (…) 70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak jo guk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” 2. A Cst. ügyben érintett rendelkezései: „39. § Az ellátásra jogosult az igényelbíráló szervnek 15 napon belül köteles bejelenteni minden olyan tényt, adatot, amely az ellátásra jogosultságát vagy annak összegét érinti.” (…) „Jogalap nélkül igénybe vett ellátás 41. § (1) Jogalap nélkül veszi igénybe az ellátást az a személy, aki a) arra nem jogosult, vagy b) kevesebb összegre jogosult, mint amelyet számára folyósítottak. (2) Az, aki ellátást jogalap nélkül vett fel, köteles azt visszafizetni, ha erre a felvételtől számított harminc napon belül határozattal kötelezték. (3) A (2) bekezdésben meghatározott idő elteltével a jogalap nélkül felvett ellátást attól lehet visszakövetelni, akinek az ellátás felvétele felróható, feltéve, hogy a felvételtől vagy az ellátás megszűnésétől kevesebb mint három év telt el. (4) Az ellátás felvétele akkor róható fel, ha a) az ellátásban részesülő tudta, hogy az ellátás őt nem illeti meg, de ennek ellenére ő azt felvette; b) az ellátásban részesülő a saját gondatlanságából fakadóan nem tudta, hogy az ellátás őt nem illeti meg, de a körülményekből az következik, hogy ezt tudnia kellett volna. (5) Az igényelbíráló szerv, illetve az egyéb szerv köteles megtéríteni a jogalap nélkül felvett ellátást, ha az ellátás jogalap nélküli megállapítása, illetőleg folyósítása mulasztásának vagy a valóságtól eltérő adatszolgáltatásának a következménye és az ellátást a (2) bekezdés alapján visszakövetelni nem lehet. (6) Ha az ellátás jogalap nélküli megállapításáért, illetőleg felvételéért az igényelbíráló vagy egyéb szervet és az ellátásban részesülőt is felelősség terheli, úgy a jogalap nélkül felvett ellátást közrehatásuk arányában kötelesek megtéríteni, illetőleg visszafizetni. Ha a közrehatásuk aránya nem állapítható meg, akkor a felelősöket egyenlő arányban kell megtérítésre, visszafizetésre kötelezni. (7) Ha az ellátás jogalap nélküli megállapításáért, felvételéért az igényelbíráló szervet és az egyéb szervet is felelősség terheli, úgy a jogalap nélkül felvett ellátás megtérítéséért egyetemlegesen felelnek.” III. Az indítványok nem megalapozottak. 1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt az indítványt tekintette át, amely szerint a jogállamiság, a diszkrimináció tilalma, az állami tulajdon nemzeti vagyon jellege, a tulajdonhoz való jog, a gyermekek jogai és a szociális biztonság joga is sérül a Cst. 41. § (2)–(4) bekezdéseiben azáltal, hogy e szabályok az államra kedvezőtlenebbek, mintha a magánviszonyokban irányadó szabályok – a Ptk. szerinti jogalap nélküli gazdagodás – útján követelné vissza az állam. Az Alkotmánybíróság a 722/B/2003. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) a Cst. egyes rendelkezései vizsgálata kapcsán elbírálta azt az indítványt is, amely a jogalap nélkül igénybe vett juttatások szabályairól – a jelen ügy alapjául szolgáló indítványban foglaltakkal ellentétben – úgy vélekedett, hogy az az államot kedvezőbb helyzetbe hozza (mert az állam három éven belül bármikor visszakövetelheti, magánszemélyek esetén ez korlátozott, ha az igényelbíráló szerv határozata jogszabálysértő). Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság rámutatott: „A családtámogatási ellátások szociális juttatások, amelyeket a jogosultnak igényelnie kell és amelyek csak a törvényben rögzített feltételek esetén folyósíthatók. Az igényléssel nem jön létre polgári jogi jogviszony a fél és az igényelbíráló szerv között. A juttatásokkal kapcsolatban a hatóság közhatalmi tevékenységet végez, közigazgatási határozatot hoz a szociális ellátásra vonatkozó jogszabályok alapján. Az állam (szerve) ilyen esetben tehát nem a mellérendeltséggel és egyenjogúsággal jellemezhető polgári jogi jogviszonyban vesz részt, hanem hatósági jogviszonyban. Az eljárásban az ügyfél nincs mellérendeltségi pozícióban a közhatalmat gyakorló közigazgatási szervvel, s csupán annyi eljárási joga van, amennyit számára az eljárási jogszabályok kifejezetten biztosítanak [72/1995. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1995, 351, 354.]. Az Alkotmánybíróság szerint ezért a családtámogatási ellátásoknál az igényt érvényesítő személy és a jogalap nélkül felvett ellátás visszafizetésére kötelező szerv nem tekinthető a szabályozási koncepció szempontjából egy csoportba tartozónak.” (ABH 2004. 1748, 1758.) Ezt az álláspontját az Alkotmánybíróság fenntartja jelen határozatában is, így – mivel eltérő szabályozási koncepció alá tartoznak a Ptk.-ba és a Cst.-be foglalt rendelkezések – az Alkotmány 70/A. §-ába foglalt diszkrimináció tilalmának sérelme nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság számos határozatában kifejtette, hogy a diszkrimináció vizsgálatánál központi elem annak megállapítása, hogy a szabályozási koncepció szempontjából kiket kell egy csoportba tartozónak tekinteni [49/1991. (IX. 27.) AB határozat, ABH 1991, 246, 249.]. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése szerinti köztulajdon és magántulajdon egyenjogúságának az elve kapcsán pedig az Alkotmánybíróság több döntésében – legelőször a 21/1990. (X. 4.) AB határozatában – megállapította, hogy az Alkotmány 9. § (1) bekezdése nem tulajdonformák között különböztet, hanem ellenkezőleg: a tulajdon bármely formájára nézve éppen diszkrimináció-tilalmat fogalmaz meg. A 9. § (1) bekezdése ennek megfelelően a diszkrimináció tilalmának a tulajdonhoz való jogra vonatkoztatott kifejtése (ABH 1990, 73, 81.). Ebből követezően a 9. § (1) bekezdésének sérelme sem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint továbbá az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiságból sem következik önmagában olyan követelmény, hogy a törvényhozás a polgári jogi jogviszonyokat (jelen ügyben a jogalap nélküli gazdagodás szabályait) és a közigazgatási jogviszonyokat (jelen ügyben a jogalap nélkül igénybe vett ellátás visszafizetésének rendjét) közelítse, azokat egymással megfeleltesse. A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére 9. § (1) bekezdésére és 70/A. §-ára alapozott kérelmet elutasította. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban jelen ügyben az alábbiakra mutat rá: jogállamban a törvényhozás az állam egyik legfontosabb közhatalmi tevékenysége. A törvényhozás a Ptk.-nak a „jogalap nélküli gazdagodás” szabályait a polgári jogi jogviszonyok rendezése körében, míg a Cst.-nek a „jogalap nélkül igénybe vett ellátás” szabályait a szociálpolitika, azon belül is a családok támogatása körében rendezte. Az állam széles szabadsággal rendelkezik a tekintetben, hogy a szociálpolitikai jogviszonyokat miként alakítja, minthogy abban is, hogy milyen típusú gazdaságpolitikát valósít meg. Az alapjogok sérelmére (így az indítványozó által hivatkozott diszkrimináció tilalom, vagy tulajdonjog sérelmére) az állam javára nem lehet hivatkozni, hiszen az állam szabadságában áll, hogy közhatalmi tevékenysége körében e szabályokat (ha úgy véli, hogy rá nézve sérelmes) – az alkotmányos keretek között – megvál toztathassa. Ezért fogalmazódtak meg e jogok hagyományosan az állam hatalmával szemben. Az Alkotmánybíróság 70/B/2009. AB határozatában meg is állapította, hogy „az Alkotmány 13. §-a a tulajdonhoz való jogot az állammal szemben biztosítja, s azt mint alapjogot az állammal szemben védi.” (ABH 2010, 1945, 1954.) Mindebből következően a Cst. 41. § (2)–(4) bekezdésében foglaltak az Alkotmány 13. § (1) bekezdéséből eredő tulajdonjogot nem sértik, továbbá megállapítható, hogy e rendelkezések önmagukban nincsenek összefüggésben azzal a tétellel, hogy az állam tulajdona nemzeti vagyon. Az Alkotmány 10. §-ában található nemzeti vagyon jellegen e szabályok nem változtatnak. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Alkotmány 10. §-ára és 13. § (1) bekezdésére alapozott indítványt is elutasította. Megállapítható továbbá, hogy a jogalap nélkül igénybe vett ellátások Cst.-beli szabályai azzal, hogy viszonylag rövid időhöz – felróhatóságtól függetlenül 30 naphoz, felróhatóság esetén három évhez – kötik a visszakövetelhetőséget, nem változtatnak az állami tulajdon nemzeti vagyon jellegén, de nem sértik a gyermekeknek az Alkotmány 67. §-ába foglalt jogait vagy a 70/E. § szerinti szociális biztonságot. Sőt épp ellenkezőleg. A Cst. vizsgált rendelkezéseiben a gyermekek és a családok szociális védelme érdekében korlátozza az állam a már kifizetett (elköltött) szociális ellátások visszakövetelést, azaz gyermek-és családvédelmi szempontokra tekintettel állapít meg a törvényhozó a magánviszonyokban irányadónál rövidebb határidőt. Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Cst. 41. § (2)–(4) bekezdésében foglaltak az Alkotmány 67. § és 70/E. §-ait sem sértik. 2. Két indítványozó – amelyek közül az egyik konkrét ügyhöz kapcsolódó bírói kezdeményezés – a Cst. 41. § (4) bekezdésében található, az ellátás felróható felvételét definiáló rendelkezés alkotmányossági vizsgálatát és megsemmisítését kérte. Mindkét indítványozó a normavilágosság Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő követelményének a sérelmét vetette fel. A Cst. 41. § (4) bekezdése szerint az ellátás felvétele akkor róható fel, ha az ellátásban részesülő tudta, hogy az ellátás őt nem illeti meg, de ennek ellenére ő azt felvette; illetve akkor róható fel, ha az ellátásban részesülő a saját gondatlanságából fakadóan nem tudta, hogy az ellátás őt nem illeti meg, de a körülményekből az következik, hogy ezt tudnia kellett volna. Az indítványozó bírák szerint e rendelkezés szövegszerűen nem tartalmazza, hogy a Cst. 39. §-ában foglalt bejelentési kötelezettség elmulasztása felróható magatartás, ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság azt is felróható magatartásként ítéli meg, ha az érintett nem tesz eleget a Cst.-ben foglalt bejelentési kötelezettségének. A Cst. vonatkozó 39. §-a szerint „[a]z ellátásra jogosult az igényelbíráló szervnek 15 napon belül köteles bejelenteni minden olyan tényt, adatot, amely az ellátásra jogosultságát vagy annak összegét érinti.” Az indítványozók szerint tehát a Cst. 41. § (4) bekezdése értelmezhető úgy is, hogy a felróhatóságba a bejelentési kötelezettség elmulasztása beletartozik, és úgy is, hogy nem, így a 41. § (4) bekezdésnek nem egyértelmű a tartalma sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő normavilágosság követelményét. Az indítványokba foglalt egyik esetben a családi pótlékot igénylő házastárs az elköltözését nem jelentette be (de a családi pótlékot a gyermeket nevelő fél megkapta). A másik esetben a gyermekelhelyezés megváltozását követően felvett, majd polgári per alapján visszafizetett családi pótlékot igényelt vissza a hatóság, pusztán azért, mert a gyermekelhelyezés megváltozását a házastárs a hatóságnál nem jelentette be. A családi pótlék törvényben deklarált célja – a gyermek nevelésének, gondozásának támogatása – mindkét esetben megvalósult. Az Alkotmánybíróság több határozatában megállapította, hogy a jogállam alapvető, nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság, ami az állam – és elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon [26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]. Nem állapítható meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamiság és annak részét képező jogbiztonság sérelme pusztán amiatt, hogy az adott normaszöveg a jogalkalmazás során értelmezésre szorul: a jogbiztonság elvéből nem következik a jogalkotónak olyan kötelezettsége, hogy minden fogalmat minden jogszabályban külön meghatározzon [71/2002. (XII. 27.) AB határozat, ABH 2002, 417.]. A normavilágosság sérelme miatt az alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a szabályozás a jogalkalmazó számára értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre ad módot, és ennek következtében a norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre nem látható helyzetet teremt a címzettek számára, illetőleg a normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret enged a szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak. [Pl. 1160/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 607, 608.; 10/2003. (IV. 3.) AB határozat, ABH 2003, 130, 135–136.; 1063/B/1996. AB határozat, ABH 2005, 722, 725–726.; 381/B/1998. AB határozat, ABH 2005, 766, 769.] A 47/2003. (X. 27.) AB határozat rámutatott: az Alkotmánybíróság mindig is nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy az általa vizsgált kérdés megválaszolásához rendelkezésre áll-e olyan kialakult bírói gyakorlat, amely – határozata meghozatala során – a jogalkalmazót a jog biztonság érvényesüléséhez elengedhetetlenül szükséges mértékben segíti (ABH 2003, 525, 535.). Jelen ügyben megállapítható, hogy a Cst. 41. §-án alapuló – a jogalap nélkül igénybe vett ellátások visszafizetésével kapcsolatos – bírói gyakorlat egységes. A bírói gyakorlat szerint ugyanis „Családi pótlékra csak az jogosult, akinek háztartásában a gyermek ténylegesen él. Nem állapítható meg jóhiszeműség annak a javára, aki a hatóságot nem tájékoztatja a valóságnak megfelelően (1998. évi LXXXIV. törvény 39. §, 41. §).” (EBH2006. 1577.). Illetve egy másik, a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében közzétett elvi bírósági határozat szerint: „A családi pótlékot vissza kell fizetni, ha a gyermek nincs az igénylő gondozásában. A törvény eltérő rendelkezése hiányában a visszafizetési kötelezettség akkor is fennáll, ha a folyósított családi pótlékot ténylegesen a gyermek szükségleteire fordították (1998. évi LXXXIV. törvény 41. §).” (EBH2007. 1741.) Az Alkotmánybíróság a normát nem önmagában, hanem „értelmezett és alkalmazott tartalmával együttesen” veszi alkotmányossági vizsgálat alá. [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 277.] A fenti határozatokat a Legfelsőbb Bíróság tette közzé, azokból megállapítható, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Cst. 41. §-át a Cst. 39-ára is tekintettel értelmezi. (Az indítványozók épp azt kifogásolták, hogy ez a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata.) Az Alkotmány 47. § (2) bekezdése szerint „A Legfelsőbb Bíróság biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, jogegységi határozatai a bíróságokra kötelezőek.” A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 27. § (1) bekezdése értelmében „[a] bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása a Legfelsőbb Bíróság feladata.” A (2) bekezdés szerint pedig „[a] Legfelsőbb Bíróság az (1) bekezdésben meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, és elvi bírósági határozatokat tesz közzé.” A fent bemutatott – a Cst. 41. § (4) bekezdéséhez tartozó – értelmezések a Legfelsőbb Bíróság által közzétett elvi határozatok, azaz ez tekinthető a norma értelmezett és alkalmazott tartalmának. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint tehát a Cst. 41. §-a ezzel a tartalommal hatályosul a jogalkalmazás során, így ebben a tekintetben az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó normavilágosság követelménye nem sérül. A Cst. 41. (4) bekezdése a fentiek szerint tehát érthető és alkalmazható tartalommal bír (az indítványozók pedig az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó, a világos, és egyértelmű normatartalom jogbiztonsági követelményén túl más alkotmányos rendelkezések sérelmére nem hivatkoztak). Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a Cst. 41. § (4) bekezdése – Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján történő – alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. Mivel az al kotmánybíróság a vizsgálni kért norma alkotmányellenességét nem állapította meg, ezért a Zala Megyei Bíróság előtt lévő 9.K.21.454/2007/3. számú ügyben való alkalmazásról nem kellett dönteni (lásd: 299/D/2003. AB határozatot ABK 2010, június 749, 752; vagy 1208/B/2010. AB határozatot, ABK 2011, január 41, 48.). Budapest, 2011. március 29. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke