3/2016. (II. 22.) AB határozata Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 7/2013. (III. 4.) önkor

3/2016. (II. 22.) AB határozata Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 7/2013. (III. 4.) önkormányzati rendelete 7. § (3) bekezdésével kapcsolatos alkotmányos követelmény megállapításáról. Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának utólagos vizsgálata tárgyában –  dr.  Stumpf István alkotmánybíró párhuzamos indokolásával, valamint dr.  Czine Ágnes, dr.  Kiss László és dr.  Lévay Miklós alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő 1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának a  közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 7/2013. (III. 4.) önkormányzati rendelete 7.  § (3)  bekezdése vonatkozásában az  Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a rendelet a hatálya alá tartozó területen tartózkodó hajléktalan személyekre nem alkalmazható. 2. Az  Alkotmánybíróság Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának a  közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 7/2013. (III. 4.) önkormányzati rendelete 7.  § (3)  bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Az Alkotmánybíróság elrendeli e határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét. I. [1] Az alapvető jogok biztosa az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény 34. §-ában biztosított jogkörénél fogva az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 24. § (2) bekezdése, illetve 31. § (1)  bekezdése alapján indítványozta, hogy az  Alkotmánybíróság vizsgálja meg és az  Abtv. 41.  § (1)  bekezdésében biztosított jogkörében semmisítse meg Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának a  közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló 7/2013. (III. 4.) önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Ör.) 7. § (3) bekezdését, mivel az  ellentétes az  Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdésében és a  II.  cikkében foglaltakkal. Az  Ör. 7.  § (3)  bekezdésében foglaltak – amely szerint aki életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságait közterületen tárolja vagy helyezi el, közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el – sértik a  jogállamiság elvét és az  emberi méltósághoz való jogot, mivel az  önkormányzat teljes közigazgatási területén, legitim alkotmányos cél és indok nélkül önmagában a  hajléktalanság, a  közterületen élés közigazgatási bírsággal történő büntethetőségét teremti meg. Az  Ör. támadott rendelkezése nyilvánvalóan a  közterületen életvitelszerűen tartózkodó, hajléktalan személyeket érinti, mivel számukra nem vagy csak kivételesen áll rendelkezésre a holmijuk tárolására hely (hiszen nincs lakhatásuk), így azokat szükségszerűen maguknál tartják. [2] Az alapvető jogok biztosa álláspontja szerint igazolható, hogy az  életvitelszerű közterületi lét velejáró eleme az életvitelszerű lakhatásra szolgáló ingóságok (pl. hálózsák, párna, takaró, sátor, ruhanemű stb.) közterületi tárolása, sőt e nélkül a közterületi lét el sem képzelhető. Következésképpen az önkormányzat akkor, amikor az életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságok közterületi tárolását, illetve elhelyezését tiltja és szankcionálja, azzal hatásában a közigazgatási területén lényegében általánosságban az életvitelszerű közterületi tartózkodást bünteti a közösségi együttélési szabályok megsértése címén. Ezáltal pedig az  Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdésében meghatározott jogalapon túllépve a  jogállamiság elvét és az  emberi méltósághoz való jogot sértve szankcionálja e  magatartást. Az  Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdése és a  szabálysértésekről szóló 2012.  évi II.  törvény 179/A.  §-a annak a  lehetőségét teremti meg, hogy az  egyes helyi önkormányzatok meghatározott alkotmányos értékek (közrend, közbiztonság, közegészség, kulturális értékek) védelme érdekében, vagyis célhoz kötött módon jelölhessenek ki olyan közterületeket, ahol az életvitelszerű jellegű közterületi tartózkodás jogellenesnek, szabálysértésnek minősül. A  törvényi felhatalmazás nyomán Kaposvár megyei Jogú Város Önkormányzatának a  közterület rendeltetésétől eltérő célú használatának általános szabályairól szóló 7/2000. (II.  29.) önkormányzati rendelete (a  továbbiakban: Ör2.) 1. § (1a) bekezdése kimondja, hogy a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében az  Ör2. 14.  mellékletében meghatározott közterületeken az  életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás jogellenes. Ebbe a körbe tartozik a városközpont területe, a Berzsenyi park, a Városliget és a Jókai liget, a Zaranyi lakótelep, a Zaranyi erdő meghatározott része, valamint 79 játszótér és 126 buszmegálló. Az Ör. azonban – az  Ör2.-ben meghatározottakon túlmutatóan – gyakorlatilag az  önkormányzat teljes közigazgatási területén tiltja az  életvitelszerű lakhatásra használt ingóságok tárolását és elhelyezését, közvetve a  hajléktalan emberek életvitelszerű tartózkodásukat tiltja, teszi lehetetlenné. Az Ör. támadott rendelkezése ugyanis nem hagy szabadon használható közterületet a hajléktalan személyek életvitelszerű tartózkodása céljából (a kijelölt területeken az Ör2., míg a fennmaradó területen az Ör. teszi ezt szankcionálhatóvá), így sérti az emberi méltósághoz fűződő alapjogukat. A  jogbiztonság, illetve a  normavilágosság követelménye szempontjából pedig aggályos, hogy nem világos, pontosan mely tárgyak, holmik számítanak életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságnak. II. [3] 1. Az Alaptörvény indítvánnyal érintett rendelkezései: „B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.” „II.  cikk Az  emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az  élethez és az  emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” „XXII. cikk (3) Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a  közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.” [4] 2. Az Ör. indítvánnyal támadott rendelkezése: „7.  § (3) Aki életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságait közterületen tárolja vagy helyezi el, közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el.” III. [5] Az indítvány nem megalapozott. [6] 1. Az  indítvány utólagos normakontroll kérelmet tartalmaz, amivel összefüggésben az  Abtv. 24.  § (1) és (2) bekezdése alapozza meg, mivel az alapvető jogok biztosának határozott kérelmet tartalmazó indítványa szerint a jogszabály alaptörvény-ellenes. [7] 1.1. Az  alapvető jogok biztosa álláspontja szerint az  Ör. 7.  § (3)  bekezdése sérti az  Alaptörvény B)  cikk (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság elvét, mivel ellentétes az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdésével és nem tesz eleget a  jogállamiságból eredő jogbiztonság, illetve normavilágosság követelményének, nem határozza meg ugyanis, hogy mely tárgyak, holmik számítanak életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságnak, valamint sértik az  Alaptörvény II.  cikkében meghatározott emberi méltósághoz való jogot is. Az  ombudsman szerint az  Ör. az  életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértés elkövetési magatartásának egyes részelemeit, vagyis az életvitelszerűen lakhatásra szolgáló ingóságok közterületen való tárolását vagy elhelyezését nyilvánítja a közösségi együttélés szabályait sértő magatartásnak, ezzel pedig megkerüli az Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdésének követelményeit, illetve a  szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabstv.) korlátozásait. [8] A támadott rendelkezés alkotmányosságának vizsgálatához elsőként azt kellett tisztázni, hogy milyen alanyi körre, illetve milyen magatartásra vonatkozik. Az  Alkotmánybíróság ezen szempontok vizsgálata után arra a  következtetésre jutott, hogy nincs összefüggés az  Ör. támadott rendelkezése és az  Alaptörvény XXII.  cikk (3) bekezdésében foglaltak között, az alábbiak miatt. [9] Az Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdésében adott felhatalmazás alapján nyitva áll a  lehetőség arra, hogy ha a jogalkotó az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást szankcionálni kívánja, akkor azt szabálysértéssé nyilvánítással vagy más közigazgatási szankció kilátásba helyezésével tegye. Arra is nyitva áll a lehetőség, hogy ezt az  Országgyűlés, vagy pedig az  egyes helyi önkormányzatok tegyék meg, azzal a  korlátozással, hogy ez  utóbbiak magatartást nem nyilváníthatnak szabálysértéssé. Az  életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértését ezen felhatalmazás adta keretek között a  törvényhozó végül szabálysértéssé nyilvánította, e  magatartást jelenleg a  Szabstv. 179/A.  §-a szankcionálja. A  Szabstv. meghatározza az  elkövetési magatartást, a  felelősségi szabályokat, illetve az  alkalmazható szankciók körét, e  körben az  önkormányzatok a  törvényhozótól csak arra kaptak felhatalmazást, hogy kijelöljék az  életvitelszerű tartózkodás szempontjából tiltott közterületek körét. Ez utóbbit jelen esetben az indítvánnyal nem támadott Ör2. szabályozza. [10] Ugyan önmagában az nem minősül alaptörvény-ellenesnek, ha a jogalkotó ugyanazt a magatartást szabálysértési, illetve egyéb közigazgatási szankcióval is sújtja, amíg ezen eljárások egymáshoz való viszonya tisztázott – erre a  legismertebb példa a  közigazgatási bírsággal is sújtható közlekedési szabályszegések köre, amelyek kapcsán az  Alkotmánybíróság a  60/2009. (V. 28.) AB határozatban a  szankcionálás kettős jellegét önmagában nem kifogásolta, jelen esetben azonban az  Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdése kimondja, hogy törvény vagy helyi önkormányzat rendelete minősítheti jogellenessé az  életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást. Az  itt alkalmazott vagylagos szabályozás pedig azt jelenti, hogy ha a törvényalkotó élt e jogalkotási felhatalmazottságával, azzal kizárta az  önkormányzat jogalkotási autonómiáját e  körben, vagyis az  életvitelszerű közterületi tartózkodás, és az  annak tartalmát képező magatartások kizárólag szabálysértésként, és az  ott meghatározott körben szankcionálhatóak. [11] Az, hogy pontosan milyen magatartások töltik ki e  szabálysértés, illetve a  támadott rendelkezés tartalmát, a jogalkalmazó határozza meg. A jog tételes szabályai mindig értelmezésre szorulnak, alapvető elvárás ugyanakkor, hogy a  jogszabályok szövegének felismerhető normatartalmat kell hordozniuk. A jogalkotó feladata az, hogy a  jogi szabályozás körébe vont életviszonyokat megfelelő rendelkezésekkel szabályozza, e  körben pedig annak a  meghatározása, hogy a  jogalkalmazó számára mekkora mozgásteret ad a  jogértelmezésre. Mindez mindaddig nem valósít meg – a normavilágosság követelményével összefüggő – alaptörvény-ellenességet, amíg a szabályozás nem minősül a  jogalkalmazó számára értelmezhetetlennek, illetőleg nem nyílik lehetőség a  túlzottan általános megfogalmazás miatt szubjektív, önkényes jogalkalmazásra {34/2014. (XI. 14.) AB határozat, Indokolás [97], [116]}. [12] Ezen felismerhető tartományon belül tehát a  jog tényleges tartalmának „megtalálása” a  jogértelmezést végző szervek alapvető feladata, a  jogalkotó pusztán annyit tehet, hogy a kiszámítható, egységes értelmezés érdekében a  saját eszközeivel segíti ezt a  folyamatot. Ennek egyik módszere lehet az  értelmező rendelkezések beiktatása (jogalkotói értelmezés), melyek céljukat tekintve a normatartalom egyértelműbb feltárását szolgálják. [13] Jelen esetben a Szabstv. 179/A. § (4) bekezdése segíti elő ezt az értelmezési folyamatot azzal, hogy meghatározza az  életvitelszerű tartózkodás körülményeit: „életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a kijelölt területen való életvitelszerű tartózkodás a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a kijelölt területen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a kijelölt területen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a  jellemzően lakóhelyül szolgáló kijelölt területen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a kijelölt területen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi”. [14] Az Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdéséből tehát az  következik, hogy ha a  törvényhozó élt a  jogalkotási felhatalmazással, akkor a  közterületi életvitelszerű tartózkodást és annak tartalmát a  fenti szabálysértési tényállás szerint megtöltő magatartásokat helyi önkormányzat nem nyilváníthat jogellenessé és nem szankcionálhat. Igaz ez akkor is, ha az önkormányzat nem jelölte ki az életvitelszerű tartózkodás szempontjából tiltott közterületek körét. A következőekben tehát azt kellett megvizsgálni, hogy az Ör. ellentétes-e ezzel a követelménnyel. [15] Az Alaptörvény 32.  cikk (2)  bekezdése arra ad felhatalmazást, hogy feladatkörében eljárva a  helyi önkormányzat törvény által nem szabályozott helyi társadalmi viszonyok rendezésére, illetve törvényben kapott felhatalmazás alapján önkormányzati rendeletet alkosson. A  Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011.  évi CLXXXIX.  törvény (a  továbbiakban: Mötv.) 8.  § (1)  bekezdés b)  pontja alapján a  helyi közösség tagjai a  helyi önkormányzás alanyaként kötelesek betartani és betartatni a  közösségi együttélés alapvető szabályait. A  143.  § (4) bekezdés d) pontja pedig felhatalmazza a helyi önkormányzat képviselő-testületét, hogy rendeletben határozza meg a  közösségi együttélés alapvető szabályait, valamint ezek elmulasztásának jogkövetkezményeit. Ezen felhatalmazás alapján született meg 2013-ban az Ör. Nem hagyható figyelmen kívül e körben, hogy a szabályozás jogalapját az  Mötv. 143.  § (4)  bekezdés d)  pontja képezi, amely felhatalmazásnak a  jogállamiság elvével való összeegyeztethetőségét az  Alkotmánybíróság már vizsgálta. A  29/2015. (X. 2.) AB határozatban megállapította, hogy az  önkormányzati rendeleti szabályozásra adott általános felhatalmazás pusztán az  általánosság miatt nem ellentétes az  Alaptörvénnyel. Az  Alaptörvény 32.  cikk (2)  bekezdése alaptörvényi szinten telepítette ugyanis a  helyi önkormányzatok képviselő-testületeire az  eredeti és – külön nevesítetten is – a  származékos jogalkotást. Az önkormányzati rendeletalkotás és az Alaptörvény összhangjának kereteit pedig az Alaptörvény maga határozza meg. E körben az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdése lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok számára biztosított rendeletalkotási felhatalmazás kereteit az Országgyűlés – a helyi közügyek intézése körében – törvényben szabadon jelölje ki. Ez  megvalósulhat egyrészt akként, hogy az  Mötv.-ben vagy más jogszabályban adott felhatalmazás a jogszabályi rendelkezések végrehajtására irányul. Másrészt az sem ellentétes az Alaptörvénnyel, ha a felhatalmazás általános, azaz csak a  rendeletalkotás tárgykörét határozza meg, feltéve, hogy abból a  szabályozással érintett alapvető jogok korlátozására irányuló törvényalkotói akarat kiderül {29/2015. (X. 2.) AB határozatban, Indokolás [22], [33]–[34]}. Mindebből az  következik, hogy a  felhatalmazás alapján megalkotott önkormányzati rendeletek alkotmányosságát esetről-esetre kell vizsgálni. [16] Az Ör. értelmezése körében az  Alkotmánybíróság figyelembe vette azt is, hogy az  alapvető jogok biztosa az  indítvány előzményét képező vizsgálat során ajánlással fordult a  Somogy Megyei Kormányhivatalt vezető kormánymegbízotthoz, aki válaszában tájékoztatta az  Ör. támadott rendelkezése megalkotásának indokairól. Eszerint egyes városrészekben a lakosság közérzetét, biztonságérzetét negatívan befolyásoló jelenség, hogy egyes lakossági csoportok lakóházaik előtt a  járdát, egyéb közterületet elfoglalva, bútorokat kirakva élik mindennapi életüket, a  járdát teljes egészében elfoglalva akadályozzák a  gyalogos közlekedést, így pedig lehetetlenné teszik a  közterület funkciójának megfelelő használatát. Ez  a  magatartás meglátása szerint nem szankcionálható szabálysértésként a  Szabstv. 179/A.  § (1)  bekezdése alapján. A  kormánymegbízott arra is felhívta a  figyelmet, hogy az  Ör. 7.  § (3)  bekezdésében rögzített tilalom azért sem eredményezhet kettős szankcionálást, mivel az  Ör. 1.  § (3)  bekezdése kizárja a  közösségi együttélési szabályokat megsértő magatartás miatti bírságolást akkor, ha az a magatartás egyben szabálysértést valósítana meg. A kormánymegbízott válasza szerint tehát az Ör. támadott rendelkezése más alanyi körre, más jellegű magatartásra vonatkozik, nem az ombudsman indítványában megjelölt hajléktalan személyekre és a hajléktalan léttel szükségszerűen összefüggő tevékenységekre. [17] Az Alkotmánybíróság az Ör. mikénti értelmezése körében nem lát okot arra, hogy a  jelen esetben az Ör.-nek ettől eltérő tartalmat tulajdonítson, a  támadott rendelkezés e  tartalommal való kitöltése ugyanis önmagában nem ellentétes az  Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdésével, tekintettel arra, hogy nem a  hajléktalansággal kapcsolatos, a fenti szabálysértési tényállással szankcionált magatartásokat vonja a tárgyi hatálya alá. [18] Az Ör. támadott rendelkezésére is igazak a  fenti megállapítások, vagyis a  jogalkalmazó feladata – és egyben felelőssége – annak értelmezése, tartalommal való megtöltése. Az  indítvány már önmagában rámutat arra, hogy jelen esetben számtalan értelmezést lehet a  támadott rendelkezésnek tulajdonítani, ugyanakkor az  Alkotmánybíróság most is hangsúlyozza, hogy „nem lehet azt vélelmezni, hogy a  törvény által biztosított széles rendelet-alkotási lehetőséget a  helyi önkormányzatok visszaélésszerűen gyakorolnák. Az  önkényes joggyakorlás semmilyen felhatalmazás mellett nem megengedett, mégis előfordulhat tévedésre visszavezethető alaptörvény- vagy törvénysértő értelmezés, sőt, akár szándékos törvénysértés is, mivel nem alkotható olyan szabály, amellyel ne lehetne visszaélni. Éppen ezekre az  esetekre hozta létre az  alkotmányozó hatalom a  bíróságokat és az  Alkotmánybíróságot. A  Kúriának az  önkormányzati jogalkotás törvényessége, az  Alkotmánybíróságnak pedig a  jogalkotás és jogalkalmazás alkotmányossága tekintetében lehetősége van arra, hogy az  Alaptörvény rendelkezéseinek érvényt szerezzen.” {29/2015. (X. 2.) AB határozatban, Indokolás [38]}. Mindezeken túl ismételten hangsúlyozza az  Alkotmánybíróság, hogy amíg a  szabályozás nem minősül a  jogalkalmazó számára értelmezhetetlennek, illetőleg nem nyílik lehetőség a túlzottan általános megfogalmazás miatt szubjektív, önkényes jogalkalmazásra, nem merül fel a  normavilágosság követelményével összefüggő alaptörvény-ellenesség {34/2014. (XI. 14.) AB határozat, Indokolás [97], [116]}. [19] Az önkormányzati jogalkalmazónak tehát tekintettel kell lennie arra, hogy az  életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás és az ennek tartalmát kitöltő egyes magatartások szabálysértést valósíthatnak meg, vagyis az  Ör. 7.  § (3)  bekezdésének nem tulajdoníthat olyan tartalmat, amely magában foglalhat szabálysértésként értékelhető magatartást. Megjegyzi egyben azt is az Alkotmánybíróság, hogy az Alaptörvény 32. cikk (3) bekezdése alapján olyan tartalom sem tulajdonítható e rendelkezésnek, ami alapján olyan magatartás lenne szankcionálandó, amit más jogszabály már szabályoz. A  helyi önkormányzat mint jogalkalmazó mellett pedig minderre tekintettel kell lennie a  helyi önkormányzatok feletti kontrollt gyakorló jogalkalmazó szerveknek is. Mindezeken túl fontos azt is hangsúlyozni, hogy az  Alkotmánybíróság jelen esetben a  támadott rendelkezés absztrakt normakontroll eljárásban történő vizsgálatát végezte el, vagyis nincsen akadálya annak, hogy ha e döntés ellenére a jogalkalmazó szervek a  közterületen életvitelszerű lakhatás szankcionálására alkalmazzák, akkor a  kérdéssel összefüggésben alkotmányjogi panaszeljárást is lefolytasson. Mindezekre tekintettel az  Alkotmánybíróság az  indítványt az Alaptörvény XXII. cikk (3) bekezdésébe ütközés, illetve az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiság elvéből levezethető normavilágosság követelménye vonatkozásában az  Abtv. 24.  § (1)  bekezdése alapján elutasította. [20] 1.2. Az  alapvető jogok biztosa hivatkozott arra is, hogy az  Ör. támadott rendelkezése ellentétes az  Alaptörvény II. cikkében foglalt emberi méltósághoz való joggal. [21] Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezése szerint az  emberi méltóság sérthetetlen, és minden embernek joga van az  emberi méltósághoz. Az  Alkotmánybíróság az  Alaptörvény hatálybalépését követően is számtalan ügy során értelmezte az  emberi méltósághoz való alapvető jog tartalmát, illetve más alapjogokhoz való viszonyát. Jelen esetben e  döntésekből csak annyit emel ki az  Alkotmánybíróság, hogy a  38/2012. (XI. 14.) AB határozatban az  Alkotmánybíróság foglalkozott a  hajléktalanság és az  emberi méltósághoz való jog összefüggéseivel is. Mivel azonban már a  fentiekben megállapította az  Alkotmánybíróság, hogy az  Ör. támadott rendelkezése nem alkalmazható a hajléktalan léttel összefüggő cselekményekre, más értelmezést pedig az alapvető jogok biztosa nem tulajdonított a  támadott rendelkezéseknek, illetve önmagában az, hogy valaki tárolhatja-e vagy sem közterületen az  ingóságait, nem hozható kapcsolatba az  emberi méltósághoz való alapvető joggal, az  Ör. támadott 7.  § (3) bekezdését e szempontból az Alkotmánybíróság nem vizsgálta. [22] 1.3. Az  Abtv. 46.  § (3)  bekezdése szerint az  Alkotmánybíróság hatáskörei gyakorlása során folytatott eljárásában határozattal megállapíthatja azokat az  Alaptörvény szabályozásából eredő, és az  Alaptörvény rendelkezéseit érvényre juttató alkotmányos követelményeket, amelyeknek a  vizsgált, illetve a  bírósági eljárásban alkalmazandó jogszabály alkalmazásának meg kell felelnie. Ennek megfelelően az  Alkotmánybíróság a  támadott rendelkezés alkotmányos értelmezésének előmozdítása érdekében megállapította, hogy az  Alaptörvény XXII.  cikk (3)  bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy az  Ör. 7.  § (3)  bekezdése a  hatálya alá tartozó területen tartózkodó hajléktalan személyekre nem alkalmazható. [23] 2. Az  Alkotmánybíróság a  határozat Magyar Közlönyben történő közzétételét az  Abtv. 44.  § (1)  bekezdésének második mondata alapján rendelte el. Budapest, 2016. február 16. Dr. Lenkovics Barnabás s. k., az Alkotmánybíróság elnöke