Pf.20220/2023/14 – Fővárosi Ítélőtábla

A határozat elvi tartalma: A letéti szerződés fennállása és megszűnése szempontjából is alapvető jelentősége van ennek, ettől függ az is, hogy a letevő halálát követően ki tekinthető a letevő jogutódjának, és így a letéttel kapcsolatos jognyilatkozatok megtételére jogosult személynek. Ennek pedig adott esetben döntő jelentősége van a felperesek aktív perbeli legitimációja, kereshetőségi joga vonatkozásában. Fővárosi Ítélőtábla Az ügy száma: 1.Pf.20.220/2023/14/I. A felperesek: I.r. felperes I. rendű I. rendű felperes címe II.r. felperes II. rendű II. rendű felperes címe III.r. felperes III. rendű III. rendű felperes címe A felperesek képviselője: dr. Gálffy Tibor ügyvéd az I., II. és III. rendű felperes képviseletében ügyvéd címe1 Az alperes: Szépművészeti Múzeum 1146 Budapest, Dózsa György út

Az alperes képviselője: Balsai Ügyvédi Iroda, ügyvéd címe2 A beavatkozó: beavatkozó beavatkozó címe. az alperes pernyertessége érdekében A beavatkozó képviselője: PK Ügyvédi Iroda ügyvéd címe3 A per tárgya: letéti szerződés teljesítésére kötelezés Az elsőfokú bíróság: Fővárosi Törvényszék A fellebbezéssel támadott határozat száma: 37.P.20.098/2021/
A fellebbezést benyújtó fél: alperes, alperes beavatkozója Ítélet A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet megváltoztatja és a kereseteket elutasítja. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 2 Mellőzi az alperest és a beavatkozót perköltség megfizetésére kötelező rendelkezéseket. Kötelezi a felpereseket, hogy 15 napon belül egyetemlegesen fizessenek meg az alperesnek és a beavatkozónak személyenként 2.164.080 (kétmillió-százhatvannégyezer-nyolcvan) forint együttes első- és másodfokú perköltséget. Kötelezi továbbá a felpereseket, hogy egyetemlegesen fizessenek meg az államnak e határozat meghozatalának napjától számított 60 napon belül 2.496.000 (kétmilliónégyszázkilencvenhatezer) forint fellebbezési illetéket. Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek. Indokolás [1] A „Maria Gravida” című táblakép (táblakép töredéke Németújvárról, készült: 1409 körül, tárgytípus: táblakép, technika, anyaga: fenyőfa, aranyozott, olaj-tojás tempera, méret: kerettel 97,5x86x5,5 cm, képméret: 89x78x5,5 cm, leltári szám: 52.656, gyűjtemény: Régi Magyar Gyűjtemény, elnevezése másként: Mária a rokkával, Mária a rokkánál, a továbbiakban: Maria Gravida) a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozik, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában található. [2] Az „Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése” című táblakép (táblakép Németújvárról, készült: 1500 körül, tárgytípus: táblakép, technika, anyag: fenyőfa, aranyozott, olaj-tojás tempera, méret: 101,5x72,5 cm, leltári száma: 52.657, gyűjtemény: Régi Magyar Gyűjtemény, a továbbiakban: Szent Katalin) a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozik, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában látható. [3] „A Keresztelő Szent János prédikációja” [másként Szent János szónoklata (a pusztában), id. Pieter Bruegel: Keresztelő Szent János prédikációja című táblakép, készült: 1566, tárgytípus: festmény, technika, anyag: olaj, fa, méret: 95x160,5 cm, kerettel: 114,5x183x12 cm, leltári szám: L.3.788 (helyesen: 51.2829), gyűjtemény: Régi Képtár, a továbbiakban: Szent János] a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozik. [4] A Szent Katalin és Maria Gravida képek nyilvánosan első alkalommal a budapesti ezredéves országos kiállításon bukkantak fel, kiállítóként gróf személy1-et feltüntetve (1/F/5.). A Szent János festményt gróf személy1 – számos más műtárgy mellett – a milleniumi kiállításra kölcsönzendő tárgyként jelentette be, az
szeptember 6-án település3-on kelt bejelentési íven „településen (településen), a várban” megjelöléssel. A festmény kiállítására nem került sor, azt gróf személy1 1896-ban restaurálás céljából a Szépművészeti Múzeumba vitette. [5] A három táblakép az
szeptember
és október
között település2-ön megrendezett Vasvármegyei Műtörténeti Kiállításon volt megtekinthető. Mindhárom kép esetében kiállítóként személy1 gróf szerepelt (1/F/6 – 7.). [6] A festmények ismeretlen körülmények között, módon és időben kerültek a név1 család birtokába. Az ősi magyar főnemesi család a XVII. században grófi és hercegi ágra szakadt, a grófi család székhelye település, illetve település3 (település3), míg a hercegi család központja település5 lett. A hercegi ág a név2 nevet használja. A név1 birtok a XIX. század közepén település5-i és települési uradalmakra vált szét. [7]
június 19-én gróf személy11 alapította meg a település5-i hitbizományt az elsőszülöttségi rend szerint. gróf személy1 a hitbizomány gondnoka volt, tisztségéről 1916 áprilisában lemondott (57/F/3.). [8]
március 18-án személy2 herceg a Bécsi Tartományi Bíróság által
július 23-án közzétett végrendeletben családi alapítványt hozott létre a települési vár és a családi kriptát magába foglaló ferences kolostor fenntartására. Annak gondnoka 1894-től gróf személy1 volt. A családi alapítvány két különálló alapítványra való szétválását 1928-ban Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 3 Budapesten a magyar alapítványi jog alapján a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyezte. [9] A Tanácsköztársaság idején,
április 17-én a település4-i név1 kastélyból a Szent Katalin és a Maria Gravida táblaképet számos műkinccsel együtt szocializálták, azokat leltározták és az alpereshez szállították (1/F/8., 6/F/4.). [10] A Szent János festményt a Tanácsköztársaság karhatalmistái elől a település2-i püspöki palotába menekítették, onnan a Tanácsköztársaság által megbízott személyek
április 18-án más műkincsekkel együtt önkényesen lefoglalták, szocializálták és a budapesti Szépművészeti Múzeumba szállították (1/F/9.). [11] A Tanácsköztársaság bukása után az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatósága értesítette gróf személy1-et, hogy a vallási- és közoktatásügyi miniszter
számú rendelete (a továbbiakban: V.K.M. rendelet) szerint a társadalmasító bizottság által magánszemélyektől köztulajdonba vett műtárgyakat elszállíthatja. Az alperes az átadás érdekében jegyzőkönyvet és a műtárgyakról jegyzéket vett fel, a visszaadandó műtárgyak jegyzékén mindhárom perbeli kép szerepel (1/F/10., 6/F/1.). [12] gróf személy1 az
november 26-i levelében a bizonytalan forgalmi viszonyokra tekintettel arra kérte az igazgatóságot, hogy a „tulajdonát képező műtárgyakat” a következő év tavaszáig tartsa további őrizetben (1/F/11., 6/F/5.). [13] Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatója, személy3
december 20-ai 712/
számú levelében biztosította gróf személy1-et arról, hogy „A Tanácskormány idejében szocializált műtárgyait készséggel fogom a vezetésem alatt álló múzeumban őriztetni mindaddig, míg másként méltóztatik intézkedni”. Kérte továbbá annak megengedését, hogy a Szent János prédikációja festményt „azon idő alatt, míg azt a múzeumban őrizzük, mint méltóságod letétét, a múzeum régi képtárában közszemlére állíthassuk…” (1/F/12., valamint 5/F/6.). [14] gróf személy1
január 19-én levelében a festmény kiállításához – mindaddig, amíg annak elviteléről nem rendelkezik – hozzájárult (1/F/13.). Az alperes igazgatója az
január 19-én kelt válaszlevelében a hozzájárulást megköszönte (1/F/4., illetve 6/F/7.). [15]
szeptember 25-én az alperes kérelmére gróf személy1 hozzájárult ahhoz, hogy a Bruegel képről színes reprodukciók céljából felvételeket készítsenek (57/F/5.). [16] Az alperes
szeptember 29-én arról tájékoztatta az Új Bécsi Galéria munkatársát, hogy először a kép birtokosától, gróf személy1-től kell hozzájárulást kérniük, mivel a Bruegel kép csak letétként (a felperesek által csatolt német nyelvű levél a Leihgabe kifejezést használja) van a múzeumban. (31/F/7-3.) [17] gróf személy1
november 7-én az alperes igazgatójának, személy3-nak írt levele szerint a Keresztelő Szent János prédikációja című festmény fényképezését nem engedélyezte és jelezte, hogy összes képét és bronzait a múzeumból el kívánja szállítani (1/F/15.). [18] Az alperes az 1934 márciusában a cég2 részére írt átiratában úgy nyilatkozott, hogy „a Szent János prédikációja jelenleg is Régi Galériánkban van kiállítva, gróf személy1 letétjeként” (a német nyelvű irat szerint Leihgabe). A levél szerint „Nemrégiben egy hasonló felkeresés alkalmával a festmény birtokosa arról tájékoztatott minket, hogy a festmény reprodukcióját a jövőben nem engedélyezi” (57/F/9.). [19]
november 12-én személy3 levelében arról tájékoztatta gróf személy1-et, hogy „Tegnap felkeresett Kegyelmességed jogtanácsosa, személy18 ügyvéd úr és közölte Kegyelmes uradnak a nálunk letétben lévő műtárgyainak visszaadására vonatkozó kívánságát. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 4 Tisztelettel van szerencsém értesíteni Kegyelmességedet, hogy a tárgyak rendelkezésre állnak és mi azokat kötelességszerűen visszaszolgáltatjuk. (…) A műtárgyak egyikét, Pieter Bruegel képét illetően legyen szabad azonban felhívni Kegyelmes urad figyelmét arra, hogy ez a deszkára festett nagyértékű kép, melynek állapota nálunk állandó megfigyelés és ellenőrzés alatt van, abban az esetben, ha a mostani nedves és zord évszakban, a múzeumi egyenletes temperaturából más temperaturával bíró lakásban helyeztetik el, veszélynek lenne kitéve, annál inkább, mert a kép felülete igen érzékeny és légköri behatásokra könnyen reagál. Kegyelmességed és a kép biztonsága érdekében azt vagyok bátor ajánlani tehát s arra kérni a Kegyelmességedet, hogy méltóztassék ezt a képet legalább a tavaszi hónapokig a múzeumban hagyni, ahol azt, mint Kegyelmességed rendelkezéséből átvett letétet a legnagyobb gonddal őrizzük” (1/F/16.). [20] gróf személy1
november 27-én átvette az alperestől átvételi elismervényen rögzített, 1919 óta az alperesnél letétként őrzött műtárgyait (1/F/17.). Az átvételi elismervényen a perbeli három táblakép nem szerepelt. [21] gróf személy1
január 25-én végrendelet hátrahagyása mellett, nőtlenül és gyermektelenül hunyt el, végrendeleti örököse gróf személy
[22] Az alperes
február 2-án levelet írt személy18 ügyvédnek, amelyben gróf személy1 halálára figyelemmel tájékoztatást kért a hosszú idő óta, 15 éve letétként kezelt Szent János képpel kapcsolatos teendőiről. (18/F/2.,
oldal) [23]
február 14-én személy18 arról tájékoztatta az alperest, hogy „A néhai gróf személy1 Kegyelmes úr hagyatéka ezidő szerint tárgyalás alatt áll. A hagyaték letárgyalásáig a kép felett természetesen senki sem rendelkezhetik, s így Méltóságodnak azidáig nem is kell a kiadás kérdésével foglalkoznia. Az arra jogosítottak elhatározásától függ az elhelyezés jövőbeni kérdése. Ebben az irányban megfelelő irányban Méltóságodat tájékoztatni szándékozom” (18/F/2.,
oldal
pont). [24] Az alperes
április 5-én személy4 megkeresésére azt a tájékoztatást adta, hogy „a festmény nem a miénk és csak mint letét van nálunk kiállítva. … a tulajdonosa nemrég meghalt s a hagyatéka még tárgyalás alatt van, így nem tudható ki lesz jogosult rendelkezni a kép fölött” (31/F/7-5.). [25] Az alperes 1935-ben egy fénykép megküldésére vonatkozó kérelemre azt közölte, hogy a Keresztelő Szent János prédikációja című kép nem a Szépművészeti Múzeum tulajdona, azt letétként állították ki. Tulajdonosa nemrég halt meg és a hagyaték még tárgyalás alatt van. Még nem értesültek róla, hogy ki jogosult a kép felett rendelkezni, ezért nem küldhetnek fényképet az őrizetükre bízott festményről (18/F/2-
oldal,
pont). [26]
április 17-én személy18 megkereste az alperest és azt a tájékoztatást adta, hogy személy1 nagyméltósága elhalálozása után a herceg név3-féle alapítványok kezelése herceg személy6 úrra szállott” (12/A/4.). [27] Az alperes 1936 tavaszán az cég1 kiadóval folytatott levelezést a Szent János kép fényképezéséhez szükséges engedély megadásáról (57/F/12-15.). A múzeum
május 1jén arról tájékoztatta a kiadót, hogy többször felvette a kapcsolatot személy1 gróf örököseivel, illetve az ügyvédjükkel a Bruegel festményről készült részletes fényképek ügyében (57/F/1215.). [28] 1937-ben az alperes régi képtár katalógusában a Bruegel képnél feltüntették, hogy a néhai gróf személy1 és örököse herceg személy6 letétje, míg a Keresztelő Szent János prédikációja festménynél az szerepelt, hogy gróf személy1 örököseinek letétje. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 5 [29]
július 7-én herceg személy6 a családi alapítvány gondnokaként engedélyt adott a nürnbergi múzeumnak, hogy „a letétben őrzött és név1 családalapítvány tulajdonát képező Brueghel festmény lefényképeztessék”. (12/A/5.) [30] személy20 ügyvéd, a Herceg személy6 Hitbizomány központi ügyésze
november 26-án levelet küldött az alperes főigazgatójának, amelyben előadta, hogy a Szépművészeti Múzeumban a kép alatt olyan felírást talált, miszerint az gróf személy1 örököseinek tulajdona. Jelzése szerint gróf személy1 a herceg név3-féle családalapítvány gondnokaként helyezte azt letétbe, a kép a családi alapítvány tulajdona. Hivatkozott arra, hogy ezek a tények a letéti nyugtából kitűnnek. Erre figyelemmel kérte a kép feliratának módosítását (12/A/6). [31] személy23 település3-i várkastélyát 1945-ben kisajátították, ezután személy23 a családjával Svájcba távozott. [32] A II. világháború alatt a Keresztelő Szent János prédikációja című festmény a múzeum értékesebb műtárgyaival együtt Németországba került és az ún. műkincsvonattal szállították vissza őket 1946-ban. A visszahozott műtárgyak átadásáról
december 26-án felvett jegyzőkönyv
sorszámon, letétként tartotta nyilván a Bruegel képet (
szám). [33] A Magyar Nemzeti Múzeum elnöki tanácsosa
október 14-én megkeresést intézett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez azzal, hogy a név1-család részéről bejelentés érkezett, amely szerint „a Szépművészeti Múzeumban őrzött Keresztelő Szent János prédikációja című olajfestményt vissza akarják venni. Miután a kép tulajdonjoga vitás (örök letét vagy letét) és miután feltehető, hogy a képet értékesítés céljából óhajták visszaszerezni”, kérte a kép kiadatásának megtiltását a jogi helyzet tisztázásáig a magyar műkincsállomány megóvása céljából (36/A/1-1.). [34] A Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
október 14-én értesítette a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsát arról, hogy az Országos Szépművészeti Múzeumban őrzött Keresztelő Szent János prédikációja című olajfestménynek a név1 család részére való kiadását a tulajdonjogi helyzet tisztázásáig a magyar műkincsállomány megóvása céljából megtiltja (12/A/7., 36/A/1-2.). [35] Az Országos Szépművészeti Múzeum főizgatója
október 18-án az igazságügyminiszternek írt levelében úgy nyilatkozott, hogy gróf személy1, mint a néhai herceg személy5 alapította családalapítvány gondnoka,
november 28-án a Szépművészeti Múzeum ideiglenes őrizetébe, illetőleg letétbe helyezte a Bruegel képet (6/F/1., 36/A/1-3.). [36]
december 30-án (a levél fejléce szerint december 29-én) személy20 tájékoztatta az alperest, hogy az 1919 óta letétben lévő kép nem a hitbizomány, hanem a név1 családalapítvány tulajdona. Egyben felajánlotta a kép ellenértékben azonos más műtárgyra való elcserélését (12/A/8.). [37]
március 30-án az alperes főigazgatója a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának úgy nyilatkozott, hogy a Keresztelő Szent János prédikációja című mű nem a Szépművészeti Múzeum tulajdona, hanem magántulajdon, amely csupán ideiglenes letétül van elhelyezve a múzeumban (57/F/18.). [38]
április 3-án a Magyar Köztársaság hollandiai követsége megkeresést intézett a Külügyminisztériumhoz, miszerint a Vesztfáliai béke
évfordulójára megrendezett kiállításon szeretnék a Bruegel képet kiállítani. A magyar Külügyminisztérium
május 13-án azt a választ adta, hogy a Bruegel festmény tulajdonjoga vitatott, ezért nem tudja a művet a bizottság rendelkezésére bocsátani (52/A/2.). Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 6 [39]
május 14-én az alperes főigazgatója a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának úgy nyilatkozott, hogy a Keresztelő Szent János prédikációja című kép felett nem rendelkezhet, miután a kép magántulajdon, a múzeumban csak letétként van elhelyezve (57/F/19.). [40] 1952 júliusától az alperes törzsleltárában a Maria Gravida kép 52.656, a Katalin misztikus eljegyzése kép 52.657 leltári szám alatt szerepel. Mindkettőnél feltüntetik, hogy településről származik, megjegyzésként pedig a „név1 gyűjteményből” megjelölés szerepel (12/A/9.). [41] 2020-ig az alperes, illetve gróf személy1 és későbbi örökösei nem vették fel egymással a kapcsolatot. [42] személy7 és személy8 letevők és az alperes, mint letéteményes között
április 14-én letéti szerződés jött létre a Szent János kép vonatkozásában. A szerződés öt évre szólt, a meghatározott időtartam elteltét követően az lejárt. A miniszterelnökséget vezető miniszter a
január 18-án hozott döntésében megállapította, hogy Bruegel képen az állami tulajdonjog fennállása kétséget kizáróan nem bizonyítható. Egyebekben döntött arról, hogy a vagyontárgy igénylő részére történő kiadásáról az alperes köteles haladéktalanul intézkedni, amennyiben az igénylő a jogszabály által meghatározott feltételek valamelyikének fennállását igazolja. [43] A miniszterelnökséget vezető miniszter
július 17-én a KTHAT/39/
számú eljárásban hozott
január 18-i döntését visszavonta (MHF/21/2/
iktatószám). Döntésének indokolásában kifejtette, hogy személy25 és személy26 művészettörténészek megállapításaira is figyelemmel az eljárás során nem került elő olyan bizonyíték, ami azt igazolná, hogy a festmény a mindenkori herceg magántulajdonában volt (12/A/13.). [44] A miniszterelnökséget vezető miniszter
július 15-én kelt, MHF/376/5/
számú határozata szerint a rendelkezésre álló adatokból az a következtetés vonható le, hogy gróf személy1 nem a településihez tartozó ingóságokként kezelte a táblaképeket. Mindez pedig kétségessé teszi azon eljárás ügyfelének, személy9-nek arra alapított igényét, hogy a kép az alapítvány tulajdonában állt volna (12/A/14.). [45] A miniszterelnökséget vezető miniszter a
július 14-én kelt MH/305/5/
számú határozatával a felpereseknek a Maria Gravida és az Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése című táblaképek visszaadására irányuló igényét elutasította. [46] 2017 óta a Bécsi Törvényszék előtt polgári per van folyamatban a hercegi és a grófi ág között a Szent János kép tulajdonjogának megállapítása tárgyában. A grófi ág keresete szerint az alperesek egyetemlegesen kötelesek a felperesnek a Bruegel Keresztelő Szent János prédikáció képét átadni. Ebben az eljárásban
december 19-től főbeavatkozóként szerepel a név1 Alapítvány. A per tárgyalását az osztrák bíróság a jelen perre tekintettel felfüggesztette. [47] gróf személy1 végrendeleti örököse gróf személy23, a közjegyző a teljes hagyatékot – a leltárban feltüntetett ingatlan, ingó vagyont, valamint az örökhagyónak bármikor feltalálható egyéb vagyonát egészben – végrendeleti öröklés jogcímén neki adta át. [48] gróf személy23 feleségül vette személy10-et (a továbbiakban: személy10), házasságukból két fiúgyermek született; gróf személy24, aki
augusztus 26-án elhunyt és személy12 (1935-2005). [49] gróf személy23 és felesége személy10
április 29-én kelt öröklési szerződésükben (1/F/21) a magyar vonatkozású tulajdonjogaikról úgy rendelkeztek, hogy amennyiben gróf személy23 a felesége előtt hunyna el, úgy az ő magyar vonatkozású tulajdonjogai az elsőszülött fiúra, személy24-re szállnak. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 7 [50] gróf személy23
július 16-án település6-ban elhunyt. Törvényes örökösei: előörököse az özvegye, személy10 és utóörököse az egyedüli élő gyermeke személy12, akik között
október 15-én öröklési felosztási szerződés jött létre. A felek a szerződés 3.c). pontjában rendelkeztek az úgynevezett „magyar jogokról”. E szerint a tulajdon- és használati jogok, a címek és személyes jogok, a kártérítési követelések, amelyek megillették az elhunytat, legyenek ezek dologhoz fűződő jogként vagy pedig kisajátításért felelős közösséggel szemben támasztott követelések, közvetlenül átszállnak személy12-re (1/F/23.). [51] A magyar jogok körében személy10 végrendeletének
pontja is rendelkezéseket tartalmaz, miszerint „Az úgynevezett magyar jogok, amelyek a férjemet, személy23 grófot megillették és amelyek az
április 29-i öröklési szerződés A. szakaszának
pontjában említésre kerülnek, legyenek azok dolgot terhelő jogok, vagy kisajátításáért felelős köztestületek elleni követelések, közvetlenül személy12-re szállnak át, és így ezeket nem kell beszámítani a hagyatékába” (1/F/24.). [52] személy10
szeptember 15-én hunyt el, végrendelete ellenére a hagyatékát teljes egészben egyedüli örökösének, személy12 grófnak adták át (1/F/25.). [53] személy12 örökösei az I., II. és III. rendű felperesek (1/F/27., 1/F/28., 1/F/
és 1/F/30.). [54] A felperesek keresetükben az alperest arra kérték kötelezni, hogy 15 napon belül teljeskörűen tájékoztassa őket - a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó, Régi Magyar Gyűjtemény 52.
leltári számú, Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése című táblakép állapotáról, beleértve az esetleges rongálódásokról és romlásnak indulásáról, valamint - a Régi Magyar Gyűjtemény 52.
leltári számú Maria Gravida című táblakép állapotáról, beleértve az esetleges rongálódásokról és romlásnak indulásáról, és - a Keresztelő Szent János prédikációja című táblakép leltári szám L.3.
(helyesen:51.2829) állapotáról, beleértve az esetleges rongálódást és romlásának indulást. [55] Kérték az alperes perköltségben marasztalását is, az ügyvédi munkadíjat az ügyvédi megbízási szerződés alapján a csatolt költségjegyzék felszámításával kérték megállapítani. [56] Keresetük jogalapjaként hivatkoztak a Polgári Törvénykönyvről szóló
évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 205., 207., 216., 323., 328.,
§-aiban, a
§

(1)bekezdésében, 463., 464., 466., 473., 598., 673., 636., 641.,

és
§-aiban foglaltakra. A per tárgyának értékét 31.200.000 forintban jelölték meg a polgári perrendtartásról szóló
évi CXXX. törvény (továbbiakban: Pp.)
§

(2)bekezdés a) pontja és a 21. §

(3)bekezdés b) pontja alapján. [57] Perbeli legitimációjuk körében előadták, hogy gróf személy1 egyedüli örököse személy23 lett, aki házasságot kötött személy10-el. Házasságukból két gyermek született: gróf személy24, aki

augusztus 26-án elhunyt és személy12, aki kizárólagos örököse a magyar jogoknak egyrészt az
október 15-ei öröklési felosztási szerződés, valamint személy10 hagyatékátadó végzésében foglaltakra figyelemmel. személy12 örökösei a felperesek; felesége, az I. rendű felperes és két gyermeke, a II. és III. rendű felperes. [58] Előadták, hogy Budapest Főváros Kárrendezési Hivatala személy12-t az személy23-mat ért kisajátítások miatt
május 18-án kárpótlásban részesítette. A táblaképek nem képezték a kárpótlási eljárás tárgyát. 2020-ban vették fel a kapcsolatot az alperessel, amely a tájékoztatást a táblaképek vonatkozásában megtagadta. [59] A letéti szerződés létrejötte körében állították, hogy gróf személy1 az
november 26-ai levéllel ajánlatot tett egy határozatlan idejű őrzési szerződés megkötésére. Az Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 8 ajánlat keretében a szerződés minden lényeges kérdésére kitért. Az alperes az
december 20-i válasziratában az ajánlatot elfogadta. Hivatkoztak arra, hogy a szerződés akkor is írásban létrejöttnek minősül, ha az ajánlati és az elfogadó nyilatkozat különböző levélben található. A szerződés a Ptk.
és
§-ai alapján létrejött. Az alperes a megállapodást maga is letétnek tekintette, ezt bizonyítják a felek közötti levelezések is. A felek a letéti szerződést határozatlan időre kötötték, az valamennyi, a Magyar Állam által 1919-ben település3-on és település2-ön lefoglalt, gróf személy1-től elkobzott és neki vissza nem szolgáltatott műtárgyra vonatkozik, így a perbeli táblaképekre is. A Szent Katalin és a Maria Gravida képek vonatkozásában hivatkoztak a Ptk.
§

(4)bekezdésére és a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéséről szóló

évi
törvénycikk
§-ában foglaltakra. Előadták, hogy egyes tárgyakat ugyan visszavettek, ez azonban nem érinti a letéti szerződés további fennállását, az alperestől át nem vett tárgyak vonatkozásában a letéti szerződés külön kifejezett rendelkezés nélkül is fennmaradt. [60] A táblaképek őrzéséért gróf személy1 és örökösei nem fizettek, az ingyenesség, illetve visszterhesség kérdése azonban nem tekinthető a letéti szerződés lényeges elemének, az nem befolyásolja a letéti szerződés érvényességét. [61] Hangsúlyozták, hogy a felek a letéti szerződésben nem csupán az őrzésről, hanem a kiállításról is megállapodtak, ez pedig elhatárolja a felek közötti szerződéses jogviszonyt a V.K.M. rendeleten alapuló őrzéstől. [62] Álláspontjuk szerint, az alperes mindig is tudta, hogy a táblaképek gróf személy1 és örökösei letétjét képezik. A letéti szerződés alapján az alperest, mint letéteményest tájékoztatási kötelezettség terheli az irányukban. [63] A jogvitára nem a korabeli magyar szokásjog alkalmazandó. A korábbi magyar szokásjog a szerződés szintjén a diszpozitivitás talaján állt, a szerződés létrejöttéhez elegendő volt, ha a felek a szerződés lényeges tartalmát meghatározzák. [64] Érvelésük szerint a felelős őrzés és a megbízás nélküli ügyvitel szabályai a jelen ügyben nem alkalmazhatók, mert a felek között letéti szerződés jött létre. A felelős őrzés szabálya akkor lenne alkalmazható, ha a dolog visszavételét a letevő örökösei megtagadták volna. Ha nem is jött volna létre a letéti szerződés a felek között, akkor az alperes a V.K.M. rendelet alapján volt köteles a táblaképeket őrizni. [65] Állították, hogy a képek letevője gróf személy1 volt, aki saját nevében járt el. Nem lelhető fel okirat annak körében, hogy nem a saját nevében tett nyilatkozatot. A gróf 1917 után a hitbizománynak, 1926 után az alapítványnak már nem volt a gondnoka, ennek ellenére az alpereshez intézett nyilatkozatai ezt követően sem változtak, a képeket ugyanúgy magáénak tekintette. Bizonyították, hogy ők gróf személy1 jogutódai a képek vonatkozásában. A személy18- és személy20-féle levelekben foglaltakat a képviseleti jog hiánya miatt találták aggályosnak. [66] Érveltek azzal, hogy a dolgot nem csak a tulajdonos adhatja letétbe. Állították, hogy gróf személy1 megszerezte a képek tulajdonjogát. Vitatták, hogy 1896 és 1919 között ismeretlen lett volna a táblaképek sorsa, ebben az időszakban ugyanis a táblaképek gróf személy1-nél voltak település3-on. Az 1896-os és 1919-es kiállítások nyomtatványain a szervezők kizárólag a kiállító feltüntetését kérték. A település2-i püspöki palotába a Szent János prédikációja település3-ból került. gróf személy1 elbirtoklással is tulajdont szerzett a három képen, figyelemmel arra, hogy azok már 1895-1896-ban, 1912-ben, illetve 1919-ben, a lefoglalás időpontjában is a birtokában voltak. [67] Állították, hogy a perbeli képek nem voltak sem az 1870., sem az 1926., sem az
évi alapítványok vagyonának részei. A műtárgyak nem szerepeltek a hitbizományi leltárban, azok nem voltak a hercegi hitbizomány részei sem. A név2 család és gróf személy1 Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 9 öröklési láncára figyelemmel a hercegi ág öröklés útján sem szerezte meg a táblaképek tulajdonjogát, korábban azok a magánvagyonukba sem tartozhattak. [68] Álláspontjuk szerint a foglalási jegyzőkönyvek és a leltár egyértelműen bizonyítja, hogy a legfoglalt műtárgyak birtokosa gróf személy1 volt. Hivatkoztak a V.K.M. rendelet

(1)bekezdésére, amely előírta, hogy a műtárgyakat a tulajdonosaiknak és nem legutóbbi birtokosainak kell visszaadni. Az alperes a visszaadás során figyelembe vette a V.K.M. rendeletben foglaltakat és a műtárgyakat a tulajdonosoknak adta vissza. Az alperes 1919-től következetesen tulajdonosnak nevezte a dokumentációiban a grófot. [69] gróf személy1 táblaképeken fennálló tulajdonjogának bizonyítékaként a korabeli levelezések tartalmára, korabeli könyvtári értesítőkre, folyóiratok, napilapok írásaira, művészettörténeti kiadványokra, kiállítási katalógusokra, prospektusokra hivatkoztak. [70] Hangsúlyozták, hogy sem a letevő, sem az örökösei nem mondták fel a szerződést. gróf személy1

november 12-én kelt levele nem konkretizálta a műtárgyakkal kapcsolatos letevői szándékot, de elfogadta az alperes által előadott észrevételt, hogy az érzékeny táblaképek szállítása a téli időszakban nem megfelelő. Erre tekintettel
november 27-én a táblaképeket nem vették vissza, ezért vonatkozásukban a letéti szerződés nem szűnt meg. A szerződés felmondásával kapcsolatos értesítések sosem érték el az akaratlagosságot, ezért nincs szó a letéti szerződés egyértelmű és határozott felmondásáról [Ptk.
§

(1)bekezdése]. A letevő akarata nem irányulhatott arra, hogy az értesítés és a tényleges elszállítás között ne álljon fenn szerződéses jogviszony. Letéti szerződés esetén a jogosult nem köteles időről-időre a szerződésből eredő jogosultságait megerősíteni. A letéti szerződés teljesítéséhez nem szükséges az alperesnek ismernie a tulajdonost. [71] A letéti szerződés

évi megszűnése körében kifejtették, hogy a nyilatkozattevő személye nem ismert, és az sem, hogy e személy jogosult volt-e nyilatkozat megtételére. A név1-család nem jogalany. Nem azonosítható az a személy, aki a Szent János táblakép visszaadását kérte 1947-ben. [72] Hangsúlyozták, hogy a 6601/
számú MMOK körlevél részletes utasításokat tartalmaz a kiállítandó egyes műkincsek kezelésére (leltározás, címkézés, tárolás), e szerint azokat nem kell törzsleltárba venni. gróf személy1 és gróf személy23 halála a Ptk.
§

(2)bekezdése értelmében nem eredményezte a letéti szerződés megszűnését, az abból eredő letéteményesi jogok átszálltak személy12-re, majd halála után örököseire, a felperesekre. [73] Véleményük szerint az, hogy az

július 7-i levélben a VIII. herceg (személy6) járult hozzá a Bruegel festmény lefényképezéséhez, csak azt támasztja alá, hogy az alperes megszegte a fennálló letéti szerződést. Arra is utaltak, hogy az alperes 1947-ben megjelent saját katalógusában még gróf személy1 örököseinek letétjére hivatkozott. Az, hogy az alperes
április 14-én letéti szerződést kötött személy7 és személy8 letevőkkel, szintén azt bizonyítja, hogy az alperes megszegte az gróf személy1 örökösével szemben fennálló letéti szerződést. [74] Vitatták, hogy a Magyar Állam a festményeket elbirtokolta volna. [75] A Magyar Államnak a múzeumokról és műemlékekről szóló
évi
törvényerejű rendelet kiegészítéséről és módosításáról szóló
évi
törvényerejű rendelet (a továbbiakban: tvr.) alapján történő tulajdonszerzését is vitatták. Vitatták, hogy a tvr. 4.,
és
§-ai alapján a letéti szerződés megszűnt
május 12-én és azt is, hogy felhagytak a táblaképek tulajdonjogával. [76] Álláspontjuk szerint a bíróságoknak a jogszabályt Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) alapulvételével kell alkalmaznia. A jogalkalmazásnak összhangban kell lennie a nemzeti hitvallással, az Alaptörvény U) cikkének

(1)bekezdés d) pontjával, a XIII. és

cikkel. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 10 [77] Az alperes a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben marasztalását kérte. [78] Vitatta, hogy a képek gróf személy1 tulajdonában voltak, mielőtt a birtokába kerültek. Előadása szerint a Tanácsköztársaság kikiáltását követően, 1919 áprilisában összeállították az értékesebb magángyűjtemények jegyzékét, amely a név1-család esetében nem személyeket, hanem ingatlanokat jelölt meg. A foglalási jegyzőkönyvek gróf személy1et nem tulajdonosként tüntetik fel. A köztulajdonba vett műkincsek első kiállításáról készült jegyzéken nem gróf személy1 nevét, hanem a kastélyt szerepeltették és a Bruegel kép jelölése annak ellenére település3, hogy azt település2-ön foglalták le. Ezzel szemben a település6-i várban felvett jegyzőkönyv kifejezetten utal a tulajdonosokra, mivel a személyük azonosítható volt. [79] Állította, hogy a főúri családok hitbizományi, alapítványi vagy más egyéb kötöttség alatt lévő vagyontárgyára jogszabályi előírások alapján szigorú leltározási szabályok vonatkoztak, ilyen dokumentumok azonban nem kerültek elő. [80] Az alperes nem vitatta, hogy a Tanácsköztársaság időszakában a képeket a gróftól foglalták le, hangsúlyozta azonban, hogy nincs arra vonatkozó adat, hogy ő a lefoglalt képek tulajdonosa lett volna. A gróf az
november 26-án kelt levelében a tulajdonában lévő, tanácsköztársaság idején szocializált műtárgyakról ejt szót, de a műtárgyak nincsenek megjelölve. Hangsúlyozta, hogy három név1 csoport támasztott igényt a képekre: a név2 család tagjai (hercegi ág), a grófi ághoz köthető felperesek és a személy5 herceg által 1870ben alapított alapítvány jogutódja. [81] Okfejtése szerint nem áll rendelkezésre olyan közvetlen bizonyíték, amely igazolná, hogy a festményeknek 1896-ban, 1912-ben, 1920-ban és azt követően ki volt a tulajdonosa. A közvetett bizonyítékok sem alkotnak olyan zárt logikai láncot, amely kizárná a másként történés lehetőségét és kétséget kizáróan alátámasztaná az igénylői csoport tulajdonjogát. Az 1920 és 1945 közötti időszakból fellelhető okiratok azért nem alkalmasak a festmény tulajdonjogának kétséget kizáró bizonyítására, mert azok csak állítják egy-egy személy tulajdonosi minőségét. Az iratok mindig arra utalnak tulajdonosként, akinek az érdekében az adott levelet fogalmazták. A 835/
számú dokumentum a Maria Gravida és Alexandriai Szent Katalin képekről nem is tesz említést. A hagyatéki iratok között nincs egyetlen sem, amely szerint a festmények gróf személy1 hagyatékába tartoztak volna. [82] Hangsúlyozta, hogy a felperesek által állított 32 évben gróf személy1 nem volt a festmények birtokosa, mivel azok az alperes birtokában voltak. Az elbirtoklást a dolog valóságos birtoka alapozhatja meg. Álláspontja szerint 1919-ben nem a Tripartitum szerint kell vizsgálni az elbirtoklást. [83] Előadta, hogy az alperes 15 évvel a festmények őrizetbe vételét követően sem volt tisztában azok tulajdonosának, letevőjének személyével. 1947 és 1949 között a tulajdonos személye miatt többször, de eredménytelenül kért állásfoglalást az Igazságügyi Minisztériumtól. [84] Vitatta, hogy letéti szerződés jött létre, illetve áll fenn a felek között. Álláspontja szerint nem bizonyított, hogy milyen jogviszony jött létre az alperes és gróf személy1 között, az okiratok közötti hézagokat pedig a felperesek általuk kiötlött spekulációkkal próbálják meg kitölteni. A Magyar Állam jogszerűen tulajdont szerzett a képeken. Arra is hivatkozott, hogy az alperesek a kutatási engedélyt megkapták, ezért a tájékoztatás megadására irányuló keresetük okafogyott. [85] Nem vitatta, hogy a felperesek gróf személy1 jogutódai, azt azonban igen, hogy a táblaképek gróf személy1 hagyatékának részét képezték. A magyar vonatkozású jogok tekintetében álláspontja szerint
október 5-én megszakadt a láncolat. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 11 [86] Hivatkozott arra, hogy a V.K.M. rendelet alapján a köztulajdonba vett tárgyakat az előbbi tulajdonos részére kellett visszaadni. Az adott tárgyak visszaadhatóvá válásáig a rendelet őrzési kötelezettséget rótt a múzeumokra, letéti szerződés megkötését, letéti jogviszony létesítését nem írta elő. Arra is rámutatott, hogy egyes magánszemélyek személyes körülményeikre hivatkozva a műtárgyaik számára továbbra is helyet kértek a Szépművészeti Múzeumban, amely kérésnek a múzeum eleget tett, vállalva a múzeumi őrzést mindaddig, amíg az érintettek másként nem rendelkeznek. Azonban egyik iratban sincs utalás a letéti szerződés megkötésére. [87] A korabeli gyakorlat szerint a letéti szerződések írásban jöttek létre. A felek közötti írásbeli letéti szerződés hiányában nem lehet megállapítani, hogy a jogviszony kik között jött létre, és arról is közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésére, hogy annak mi volt a tartalma; határozott vagy határozatlan időre szólt, ingyenes vagy visszterhes volt. [88] A korabeli bírói gyakorlat értelmében a szerződés akkor jön létre, ha a felek a szerződés lényegéhez tartozó összes pontokra nézve megegyeznek. Letéti szerződés esetében akkor, ha az egyik fél a másik féltől az ingódolgot azzal a kötelezettséggel vette át, hogy azt letéteményként megőrzi és annak idején a másik félnek visszaadja. E körben hivatkozott az
évi magánjogi törvényjavaslat (a továbbiakban: Mtj.)
§-ban foglaltakra. [89] Álláspontja szerint nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy az alperes 1920 után milyen jogviszony alapján őrizte a festményeket. [90] Utalt arra is, hogy az
november
napján kelt átvételi elismervényen nem szerepeltek a táblaképek, ha letétbe helyezettként tartották volna azokat számon, akkor rájuk is kiterjedt volna az átvétel, vagy valamilyen formában jelezni kellett volna, hogy továbbra is őrizetben maradnak. 1934-ben több műtárgynak a gróf részére kiadása ellenére ezek a képek az intézményben maradtak. Ebből következően azoknak a gróf sem tulajdonosa, sem letevője nem volt. Álláspontja ezért az, hogy egyik kép esetében sem jött létre letéti szerződés. [91] Rámutatott arra, hogy 1934-ben kizárólag a Keresztelő Szent János vonatkozásában hivatkoztak az időjárási viszonyokra, akkortól pedig felelős őrzés címén volt a kép a múzeumnál. [92] Érvelt azzal, hogy a felperesek nem terjesztettek elő részletes tényelőadást a letéti szerződés körében. A letét konszenzuális szerződés, annak lényeges eleme a dolog őrzése, amely nem merül ki abban, hogy a letéteményes a dolognak csupán helyet enged. A felperesek által csatolt levelezések még csak arra sem tartalmaznak adatot, hogy az alperes egyáltalán milyen kötelezettséget vállalt: vállalta-e az őrzést, milyen tartalomra, ingyenesen vagy visszterhesen. Önmagában abból a körülményből, hogy a levelezések a „letét” kifejezést használják, nem lehet következtetést levonni a letéti szerződés létrejöttére, különösen pedig annak tartalmára. Érvelése szerint a felek közötti jogviszonyban a megbízás nélküli ügyvitel szabályai voltak irányadóak. A megbízás nélküli ügyvitel a más tulajdonát képező dolgok birtokba vételét feltételezi, lényeges ezért, hogy a képek gróf személy1 tulajdonában álltak-e. Ha tudomása szerint létezett volna korábbi letéti szerződés, akkor nem kötött volna 2016-ban újat. [93] Előadta, hogy azért kért engedélyt a fotózáshoz, azért adott tájékoztatást a gróf haláláról, mert a nyomok gróf személy1-hez vezettek, a képeket tőle foglalták le. A múzeum nevében eljáró tisztviselők azért nyilatkoztak úgy, hogy letétben van náluk a kép, mert nem voltak tisztában a jogviszony jellegével. A jogviszonyt nem megfelelően jelölték meg, ugyanakkor azt a tartalma és nem az elnevezése alapján kell megítélni. [94] Úgy nyilatkozott, hogy ha a letéti szerződés létre is jött, akkor az megszűnt. A Maria Gravida és a Szent Katalin képek vonatkozásában 1934-ben, amikor a képeket Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 12 visszakövetelte a gróf, a Keresztelő Szent János festmény esetében pedig legkésőbb 1947ben, amikor azt a név1- család kívánta visszavenni. [95] Kiemelte, hogy a festmény visszaadását 1947-ben a név1-család grófi ága kérte. A múzeum nem bárki által benyújtott kérelemre járt el, a kiadási kérelmet komoly súlyúnak kellett tekinteni. Ezt követően írt megkeresést a tulajdonjog tisztázása érdekében. A 1947-es kiadási kérelem vonatkozásában előadta, hogy a „név1-család” alatt kizárólag a grófi ág jöhetett szóba, a hercegi ág részéről érkezett megkeresések esetében az alperes mindig az alapítványt jelölte meg. [96] Álláspontja szerint – figyelemmel a Ptk.
és
§-ban foglaltakra – a letéti jogviszony megszűnésére a Ptk.
§-ának rendelkezéseit kell alkalmazni. [97] Hivatkozott a tvr.
§

(4)bekezdésében foglaltakra. Előadta, hogy a meghosszabbítás csak lehetőség volt, a szerződésminta nincs ellentétben a tvr.-ben foglaltakkal, a jogalkotói szándékot nem rontja le. Amennyiben a letéti szerződést nem kötik meg, a felelős őrzés szabályait kell alkalmazni. [98] Állította, hogy a képek a tvr. hatálybalépésével (ex lege) a magyar állam tulajdonába kerültek, továbbá azt is, hogy a műtárgyak tulajdonjogát a magyar állam elbirtoklással megszerezte. [99] Álláspontja szerint az Alaptörvény záró és vegyes rendelkezésének 8. pontja kifejezetten kizárja az Alaptörvény rendelkezésének visszamenőleges hatályát. A tvr. nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel, hiszen az akkor még nem volt hatályban. Hivatkozott az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) AB határozata III.3. pontjának

(1)bekezdésében foglaltakra. Arra is utalt, hogy az ex lege bekövetkezett államosításokat a magyar bíróságok töretlenül elismerik a XXI. században is. [100] A perbe az alperes pernyertességének előmozdítása érdekében a Magyar Állam beavatkozott. [101] A beavatkozó a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben marasztalását indítványozta. [102] A felperesek perbeli legitimációja körében arra hivatkozott, hogy a kihirdetési záradékkal ellátott végrendelet az arról felvett jegyzőkönyv hiányában nem bizonyítja kétséget kizáróan, hogy az öröklésre a végrendelet alapján került sor. [103] Álláspontja szerint a gróf személy23 végrendeletében szerepelő „magyar vonatkozású jogok” megjelölés nem tekinthető a táblaképek tulajdonára vonatkozó utalásnak. Egyebekben pedig a magyar jogok vonatkozásában nem igazolt az öröklési lánc. Érvelése szerint az, hogy a felperesek ezidáig nem léptek fel igénnyel, egyértelművé teszi, hogy maguk sem tekintették a táblaképeket a magyar jogok körébe tartozónak. [104] Nem bizonyított, hogy a táblaképek gróf személy1 tulajdonában álltak, valamint az sem, hogy a táblaképek letétben voltak elhelyezve az Országos Magyar Szépművészeti Múzeumban, erre tekintettel az öröklési láncot már nem is kell vizsgálni. [105] A letéti szerződés létrejötte körében előadta, hogy amikor gróf személy1 a levelezésében a tulajdonából szocializált műtárgyakat említette, akkor nem írta körül, nem is nevesítette a perbeli műtárgyakat. [106] Vitatta, hogy az gróf személy1 által

november 26-án írt levél letéti ajánlatnak minősült volna, ugyanis az a letéti jogviszony lényeges elemére, a letéteményes díjára nem terjed ki. Rámutatott arra, hogy azt a Szépművészeti Múzeum nem, illetve eltérő tartalommal fogadta el, ezért a szerződés nem jött létre, hiszen az alperes úgy fogalmazott, hogy mindaddig tartja őrizetben a képeket, amíg a letevő azokat vissza nem követeli. Álláspontja szerint megállapítható, hogy az
november 26-ai levél határozott időre, míg Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 13 a december 20-i levél határozatlan időre szóló őrzésre vonatkozik. Az alperes eltérő tartalommal fogadta el az ajánlatot, az pedig új ajánlatnak minősül, amit gróf személy1 a peradatok alapján soha nem fogadott el. Ezért akaratazonosság hiányában letéti szerződés nem jött létre, a felek közötti jogviszonyban a Ptk.
§ szerinti felelős őrzés, illetve a megbízás nélküli ügyvitel szabályai irányadóak. [107] Hangsúlyozta, hogy mivel a gróf 1934-ben nem vitte el a műtárgyakat az alperestől, azok nem képezhették az alperes és gróf személy1 között létrejött letéti jogviszony tárgyát, mivel a grófnak letevőként tisztában kellett lennie azzal, hogy milyen műtárgyakat helyezett el. Ha letétben lévőnek tekintette a képeket, akkor értelemszerűen ezeket is el kellett volna vinnie, vagy további őrzésükről kellett volna rendelkezni. Az Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése és a Maria Gravida képek az id. gróf és az alperes közötti levelezésben nem nevesítettek. [108] Álláspontja szerint azért sem állapítható meg a letéti szerződés létrejötte, mert a felek nem határozták meg az ellenszolgáltatást, az őrzés körülményeit, a visszaadásra vonatkozó részletszabályokat. Ha létre is jött a letéti szerződés, akkor az csak határozott időre, 1920 tavaszáig, legkésőbb május
napjáig szólt. [109] A letéti szerződés megszűnése körében hivatkozott gróf személy1
november 7-én kelt levelére, amely szerint a képeket a legközelebbi időben a múzeumból elszállítani kívánja. Hivatkozott az Mtj.
§-ban, a Ptk.
§

(1)bekezdésében, valamint a 466. §

(4)bekezdésében foglaltakra. [110] Érvelt azzal, hogy az elszállítási kötelezettség a letevőt terhelte, ennek pedig nem tett eleget, de ettől függetlenül a letét megszűnt és az elbirtoklás lehetősége megnyílt. A letéti szerződés megszűnése körében hivatkozott a gróf 1935-ös felszólítására, miszerint a műtárgyakat el kívánja vinni, továbbá az 1947-es kiadási nyilatkozatra. [111] Kifejtette, hogy amennyiben az alperes szerződés alapján tartotta volna birtokában a táblaképeket, akkor a tvr. 74. §

(1)bekezdése szerint új szerződést kötöttek volna. Ilyen szerződés azonban nem jött létre. Arra is hivatkozott, hogy a letéti szerződés nyilvánvalóan nem felelt meg a tvr. rendelkezéseinek, ezért arra a

§ alapján a
§-t kellett alkalmazni. Erre figyelemmel a letéti szerződés
május
napján megszűnt. [112] A tulajdoni helyzet bizonytalansága körében állította, hogy arra vonatkozó olyan bizonyíték, hogy a festményeknek 1869-ben, 1896-ban, 1920-ban és ezt követően ki volt a tulajdonosa, nem áll rendelkezésre. A felperesek tulajdonjogát semmi sem támasztja alá, a művészettörténeti információk is ellentmondásosak. Nem tudták bizonyítani a felperesek sem azt, hogy miként kerültek a gróf birtokába a képek, sem a tulajdonosi minőségüket, sem a szerzés jogcímét. Álláspontja szerint, amennyiben a gróf magántulajdonát képezték volna a táblaképek, akkor a végrendeletében erre utalt volna. [113] Mindössze az állapítható meg, hogy a képek kapcsolódnak a név1-családhoz, az azonban nem, hogy a táblaképek valamelyik magántulajdonhoz, alapítványi vagy hitbizományi tulajdonhoz tartoznak-e. A képekre vonatkozó tulajdonosi minőségének abban a körben van jelentősége, hogy a tvr. hatálybalépésekor volt-e ismert tulajdonos. [114] Amennyiben a táblaképek gróf személy1 magánvagyonába tartoztak, saját nevében levelezhetett és az esetlegesen létrejövő letéti szerződést saját személyében kötötte volna meg. A letéti szerződésből fakadó jogait és kötelezettségeit csakis ebben az esetben szerezhették meg az örökösei. Amennyiben a perbeli táblaképek valamely általa képviselt jogi személy tulajdonában álltak, az 1919-es és 1920-as levelezést az általa képviselt jogi személy nevében kellett volna folytatnia. [115] Az alperes állította, hogy az állam elbirtoklással megszerezte a festmények tulajdonjogát. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 14 [116] Érvelése szerint az állam a tvr.
§

(1)bekezdése alapján is a műtárgyak tulajdonosává vált. [117] Jelentőséget tulajdonított annak, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően a hatalmon lévő kormány helyreállította a korábbi tulajdonviszonyokat és orvosolta a tulajdonelvonás miatti sérelmeket azzal, hogy a műtárgyakat visszaadta a korábbi tulajdonosnak. A kárpótlásról szóló 1991. évi XV. törvény 1. §

(1)bekezdése, valamint az

melléklet
pontja értelmében részleges kárpótlás illette meg azokat a személyeket, akiknek a magántulajdona a tvr. alkalmazásával sérelmet szenvedett. A muzeális tárgyak államosítása miatt sérelmet szenvedett személyek nem tarthatnak igényt a tulajdonviszonyok visszarendezésére, csak kárpótlás illeti meg őket. Álláspontja szerint az a tény, hogy a felperesek nem érvényesítettek igényt a kárpótlási eljárásban, továbbá, hogy 2020-ig nem gyakorolták tulajdoni igényüket, arra utal, hogy maguk sem tartották a tulajdonukba tartozónak a táblaképeket. [118] Állította, hogy a felperesek és jogelődjük felhagytak a tulajdonukkal, mivel azt több mint 80 éven át nem gyakorolták. E körben hivatkozott a Ptk.
§

(1)bekezdésében foglaltakra. [119] Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül az alpereseket (helyesen felpereseket) teljeskörűen tájékoztassa - a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó, Régi Magyar Gyűjtemény 52.

leltári számú, Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése című táblakép állapotáról, beleértve az esetleges rongálódásokról és romlásnak indulásáról, valamint - a Régi Magyar Gyűjtemény 52.
leltári számú Mária Gravida (helyesen: Maria Gravida) című táblakép állapotáról, beleértve az esetleges rongálódásokról és romlásnak indulásáról, és - a Keresztelő Szent János prédikációja című táblakép leltári szám L.3.
(helyesen 51.2829) állapotáról, beleértve az esetleges rongálódásról és romlásnak indulásáról. [120] Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek – mint egyetemleges jogosultaknak – 5.945.000 forintot. A beavatkozót a felperesek javára ugyanilyen módon 127.000 forint megfizetésére kötelezte. [121] Az elsőfokú bíróság elsőként a felperesek perbeli legitimációját vizsgálta és abban a kérdésben döntött, hogy a felperesek gróf személy1 jogutódjainak tekinthetők-e. A rendelkezésre álló hagyatéki okiratok (a hagyatéki tárgyalások jegyzőkönyvei, a hagyatékátadó végzés) tartalma alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kötelmi viszonyokban az
január 25-én elhunyt gróf személy1 jogutódja személy23, személy23 jogutódja
szeptember 15-től személy12, a
április 20-án elhunyt személy12 jogutódja házastársa, az I. rendű felperes és gyermekei, a II. és III. rendű felperesek lettek. Ezért a felperesek kereshetőségi jogát fennállónak tekintette. [122] Ezt követően a letéti szerződés létrejöttét vizsgálta. Megállapítása szerint a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről szóló
évi XI. törvénycikk, valamint a múzeumokról és műemlékekről szóló
évi
tvr. nem rendelkezett a más tulajdonában álló kulturális javak múzeumi letétjéről, ezért – utalva a Ptké.
§

(1)bekezdésére – a jogvita elbírálása során a Ptk. XXXIX. fejezetében foglaltakat alkalmazta. A letéti szerződés lényegi tartalmi elemeit a Ptk. 462. §

(1)bekezdése alapján határozta meg. [123] A Ptk. 215. §

(1)bekezdésében, 465. §

(1)bekezdésében és 207. §

(1)és

(2)bekezdéseiben foglaltak alapján arra a következtetésre jutott, hogy a letéti szerződés létrejöttéhez a feleknek egybehangzó akarattal kizárólag a letéti szerződés lényeges kérdésében, tehát a dologban és az őrzésében kell megállapodniuk. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 15 [124] A letétbe helyezett dolgokat meghatározottnak tekintette. gróf személy1

november 26-i levele, a szocializáló bizottság foglalási jegyzőkönyvei és az alperes műtárgyakról készült jegyzéke alapján azt állapította meg, hogy gróf személy1 a perbeli képek őrzését kérte az alperestől. A műtárgyakat konkrétan nem nevezték meg, mind gróf személy1, mind pedig az alperes számára egyértelmű volt ugyanakkor, hogy mely műtárgyak tartoznak a tanácskormány idejében szocializált és az Országos Magyar Szépművészeti Múzeumban elhelyezett műkincsekhez, így a letevő egyértelműen meghatározta a szerződés tárgyát. gróf személy1 az
november 26-án kelt levelében a műtárgyak őrizetét kérte, az alperes pedig az
december 20-án kelt levelében határozottan és egyértelműen vállalkozott a műtárgyak őrzésére, ezért a szolgáltatás egyértelmű megjelölése megtörtént. [125] A szerződés létrejöttének körülményeivel, módjával összefüggésben a Ptk.
§

(1)bekezdését, a 212. §

(1)bekezdését, valamint a 213. §

(1)és

(2)bekezdését alkalmazta. Okfejtése szerint gróf személy1 az

november 26-i levelében az őrzést határozott időre („jövő tavasz”) kérte. Ezt a levelet a letéti szerződés megkötésére tett ajánlatnak tekintette. Az alperes az
december 20-i válaszában az őrzési idő tekintetében új ajánlatot tett; az ajánlat határozatlan idejű szerződés megkötésére vonatkozott (mindaddig őrzi a műtárgyakat, amíg a letevő másként nem intézkedik), gróf személy1 pedig az
január 14-i levelével az őrzési idő tekintetében az új ajánlatot elfogadta és letevőként hozzájárult a Szent János kép fényképezéséhez. [126] Mindezek, illetve az alperes
január 19-én kelt köszönőlevele alapján megállapította, hogy gróf személy1 letevő és az alperes, mint letéteményes között
január 19-én határozatlan idejű letéti szerződés jött létre a perbeli műtárgyak vonatkozásában. [127] Kitért arra is az elsőfokú bíróság, hogy a V.K.M. rendelet a múzeumokra őrzési és visszaadási kötelezettséget rótt. A múzeum őrzési kötelezettsége a jogszabály szerint addig tart, amíg a műtárgyak visszaadhatók lesznek. Amennyiben a múzeumok a visszaadás lehetőségéről a tájékoztatást megadták, de ennek ellenére a műtárgyak elvitelére nem került sor, a múzeumok a továbbiakban a tulajdonosok válasza vagy annak hiánya függvényében a letéti szerződés vagy a felelős őrzés alapján tartották őrizetükben a műtárgyakat. [128] Vizsgálta a letevő személyét is, azt, hogy gróf személy1 a saját nevében, az
évi alapítvány megbízottjaként, vagy a hercegi hitbizomány képviselőjeként kötött-e letéti szerződést az alperessel. Megállapította, hogy gróf személy1 a néhai személy2 herceg által a települési vár, kolostor és családi kripta megőrzésére létrehozott alapítvány gondoka volt, gondnoki tisztségét azonban átadta személy27 hercegnek. Az alapítvány alapító levelében a perbeli műtárgyak nem szerepeltek. [129] Az alapítvány gondnoka, ebből következően képviselője gróf személy1 volt. Amennyiben azonban nyilatkozatát képviselőként tette, abból ki kellett volna tűnnie, hogy kinek a nevében jár el. A perben csatolt, gróf személy1 által írt okiratok közül egy sem tartalmazza, hogy az alapítvány gondnokaként járna el. A letevő és a letéteményes közötti levelezések sem utalnak az alapítványra sem abban az időszakban, amíg gróf személy1 az alapítvány gondnoka volt, sem azt követően. gróf személy1 mindvégig következetesen a saját nevében járt el, és a műtárgyakat a tulajdonában állónak tüntette fel. Az elsőfokú bíróság azt is megállapította, hogy az alperesben sem merült fel kétely azzal kapcsolatban, hogy a letevő gróf személy1, mint magánszemély. [130] gróf személy1 halálát követően,
április 7-én személy18, a gróf korábbi jogi képviselője jelezte elsőként, hogy az alapítvány kezelése herceg személy6-ra szállt, aki engedélyezi a Bruegel kép fényképezését. Ennek a levélnek a megítélése során az elsőfokú bíróság jelentőséget tulajdonított annak, hogy a rendelkezésre álló egyéb adatok szerint gróf személy1 alapítványi gondnoki tisztsége már halála előtt megszűnt. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 16 [131] személy18
február 14-én az alperes Szent János képpel kapcsolatos megkeresésére azt a tájékoztatást adta, hogy a gróf hagyatéka tárgyalás alatt áll, a hagyaték letárgyalásáig a kép felett senki sem rendelkezhet, ezzel pedig egyértelműen arra utalt, hogy a kép a hagyaték részét képezi, tehát a gróf tulajdonában áll. személy18 megbízatása gróf személy1 halálával megszűnt, ezért nem ismert, hogy a jogi képviselő 1935 áprilisában kinek a megbízásából és érdekében járt el. személy20 1941-ben és 1947-ben írt levelei alapján arra mutatott rá, hogy kizárólag személy18 levelét követően merült fel az alapítvány, mint letevő személye, az alapítvány továbbá csak a Bruegel kép vonatkozásában állította, hogy az a vagyonához tartozik. [132] gróf személy1 1916-ban lemondott hitbizományi gondnoki tisztségéről. Ebből következik, hogy 1919 novemberében a hitbizomány nevében nyilatkozatot nem tehetett. gróf személy1 a hitbizomány gondnoka, nem pedig annak birtokosa vagy vagyonkezelője volt. Az gróf személy1 által írt – a perben csatolt – okiratok közül egyik sem tartalmazta, hogy a gróf a hitbizomány gondnokaként járt volna el. Az
évi ezredéves országos kiállítás történelmijury tagjai számára kiadott tájékoztatóban (24/A/2) és az 1912-es Vasvármegyei történeti kiállítás vonatkozásában személy16 naplóbejegyzésében (24/A) a hitbizományra tett utalásokat súlytalannak tekintette. Utalt arra is, hogy a korabeli jogszabályi rendelkezésekkel ellentétben sem az alapítványi, sem a hitbizományi leltárban nem szerepeltek ezek a műtárgyak. [133] Figyelembe vette azt is, hogy a Szent János és a Maria Gravida képeket gróf személy1 kastélyából foglalták le, a Bruegel képet pedig a kastélyából ő maga menekítette település2-re, ahol azt később lefoglalták. [134] Megítélése szerint a leszármazó nélküli, 70 éves gróf személy1-nek nem lehetett „késztetése” arra, hogy 1920-ban valótlan állításokat tegyen a műtárgyak tekintetében. A bizonyítékok Pp.
§

(1)bekezdése alapján való mérlegelésével azt állapította meg, hogy gróf személy1 „magánszemélyként” volt a műtárgyak letevője, közte és az alperes között jött létre a letéti szerződés. A kereset jogcímére tekintettel pedig azt nem kellett vizsgálnia, hogy a letéti szerződés megkötésekor ki volt a képek tulajdonosa. [135] A letéti szerződés létrejöttének egyéb bizonyítékait is értékelte az elsőfokú bíróság. Kiemelte e körben, hogy az alperes 1920-tól 1948-ig mindvégig letétnek nevezte a felek közötti jogviszonyt, a kiállításhoz és fényképezéshez gróf személy1 engedélyét kérte, tehát letéteményesként járt el. A szerződés megkötésekor a múzeum igazgatója személy3 jogász, művészettörténész volt, aki főigazgatói kinevezése előtt jogászként dolgozott a Belügyminisztériumban. Ezért – az elsőfokú bíróság megítélése szerint – feltételezhető, hogy alapos jogi ismeretei voltak és ő is letéti szerződésként minősítette a jogviszonyt. [136] A letevő visszakövetelése miatt sem látta bizonyítottnak a letéti szerződés megszűntét a Ptk. 466. §

(1)bekezdésére figyelemmel. A Ptké.

§-a alapján, mely szerint a felelős őrzés szabályai csak a Ptk. hatálybalépésével kezdődően voltak alkalmazhatók, arra következtetett, hogy ha a letéti szerződés 1932-ben, 1934-ben vagy 1937-ben megszűnt volna, akkor az alperes a jogalap nélküli birtoklás szabályai alapján tartotta birtokában a műtárgyakat. [137] Vizsgálta, hogy a letét visszakövetelésével a letevő megszüntette-e a szerződést. A letevő
november 7-én kelt nyilatkozata alapján azt állapította meg, hogy a letevő szándéka nem volt határozott és konkrét. Figyelembe vette azt is, hogy a letevő az 1932-ben tett nyilatkozatát követően egyetlen műtárgyat sem vett át. Az alperesnél található egyéb műtárgyait a letéteményes
november 12-i értesítését követően
november 27-én vitte el. A letevő
november 12-én jelezte a letéteményesnek a műtárgyainak visszaadására vonatkozó kívánságát. Ha a letevő és a letéteményes az
évi nyilatkozatot a szerződés megszüntetésére irányuló nyilatkozatnak tekintették volna, úgy a letevő nem Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 17 tartotta volna szükségesnek, hogy két év elteltével ismét nyilatkozzon arról, hogy műtárgyait vissza kívánja venni. Következtetése szerint az alperes is fennállónak tekintette a felek közötti letéti szerződést, amit alátámaszt az 1934 márciusában a cég2-höz intézett levél („Szent János prédikációja, gróf személy1 letétjeként van kiállítva”), és az a tény, hogy
november 12én a letevőnek is a letét fennálltáról nyilatkozott. [138] Ezt követően az elsőfokú bíróság a letevő
november 11-én kelt nyilatkozatát értékelte. Kitért arra, hogy a letevő
november 12-én a műtárgyak visszaadását kérte, majd
november 27-én a település4-i kastélyból és a település2-i püspöki várból a Tanácsköztársaság idején szocializált, az alperesnél elhelyezett műtárgyait – a perbeli három kép kivételével – átvételi elismervénnyel visszavette, tehát az elvitt tárgyak tekintetében a felek közötti letéti szerződés nyilvánvalóan megszűnt. Ezért azt vizsgálta, hogy a perbeli három kép milyen jogviszony (letéti szerződés vagy annak megszűnésére figyelemmel jogalap nélküli birtoklás) keretében maradt az alperes birtokában. A rendelkezésre álló okiratokra figyelemmel a Szent János kép, illetve a Mária és Katalin festmények vonatkozásában külön vizsgálatot végzett. [139] A Szent János kép tekintetében a bizonyítékok Pp.
§

(1)bekezdése alapján történő mérlegelésével azt állapította meg, hogy a letevő a műtárgyak visszavételére vonatkozó egyoldalú nyilatkozatát a letéteményes kezdeményezésére és hozzájárulásával úgy módosította, hogy a visszavétel erre a képre nem terjed ki. Ezért e műtárgy tekintetében a letevő

novemberi nyilatkozatával a letéti szerződés nem szűnt meg. [140] A Maria Gravida és a Szent Katalin táblaképekkel összefüggésben abból indult ki, hogy a letevőnek a letéteményeshez címzett, a műtárgyainak visszavételére irányuló egyoldalú nyilatkozata hatályosult, ezért azt vizsgálta, hogy nyilatkozatának módosításához a letéteményes hozzájárult-e. [141] Érvelése szerint a Maria Gravida és a Szent Katalin táblaképek vonatkozásában a letevőnek az egyoldalú visszavételre irányuló nyilatkozata módosítását bizonyítja, hogy a műtárgyak átvételekor a képekről átvételi jegyzék nem készült, azokat a letevő nem vitte el a letéteményestől. A képek visszavételére irányuló akaratát valószínűleg a letéteményes
november 12-én kelt levelében foglaltak miatt változtatta meg, figyelemmel arra, hogy e két táblakép is az 1400-as, 1500-as évekből származik, így az őszi-téli nedves és zord évszakban történő szállítás ezek biztonságát is veszélyeztetné. Ha a letéteményes nem járult volna hozzá, hogy a letevő a képek visszavételére való nyilatkozatát úgy módosítsa, hogy ezek a képek továbbra is az őrizetében maradjanak, akkor az átvételi jegyzéken e műtárgyak is szerepelnének. [142] Az elsőfokú bíróság további okfejtése szerint, ha a letevő az átvételkor megtagadta volna a képek átvételét, akkor e tényt feltüntették volna. Ha a letéteményes nem járult volna hozzá, hogy a letevő a képek visszavételére való nyilatkozatát úgy módosítsa, hogy a képek továbbra is az őrizetében maradjanak, akkor a letéti szerződés megszűnésére figyelemmel a letevőt megfelelő határidő tűzésével a képek elvitelére szólította volna fel. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelésével így azt állapította meg, hogy a letevő a műtárgyak visszavételére vonatkozó egyoldalú nyilatkozatát a letéteményes hozzájárulásával úgy módosította, hogy az a Maria Gravida és Szent Katalin képekre nem terjed ki, ezért e képek tekintetében az
novemberi nyilatkozattal nem szűnt meg a letéti szerződés. [143] Az alpereshez 1947-ben érkezett, a Szent János kép visszavételére irányuló kérelem tekintetében nem találta bizonyítottnak, hogy az a jogosulttól, a letevő gróf személy1 jogutódjától származott, ezért ez a visszakövetelés sem szüntette meg a letéti szerződést a Szent János kép vonatkozásában. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 18 [144] Megállapítása szerint nem bizonyított az sem, hogy a tulajdonos kétségtelenül lemondott a képek tulajdonáról. Arra is utalt, hogy ez a vagyontárgyak jelentős értékére tekintettel nem is lenne reális. [145] Az elsőfokú bíróság nem találta alaposnak a beavatkozónak a letéti szerződés tvr.
§-a alapján alkalmazandó
§-ára alapított megszűnésére vonatkozó jogi álláspontját sem. Kiemelte, hogy a tvr.
§-ának értelmezése alapján csak azt lehet megállapítani, hogy a letéti szerződés határozott időtartamú volt, a tényleges időtartam azonban nem. Így a megállapodás – elnevezésével ellentétben – határozatlan idejű. A határozatlan időből eredő részleges érvénytelenség azonban nem szüntethető meg a
§-ban foglaltak szerint. Ezért a letéti szerződésnek a határozatlan időtartamra vonatkozó kikötése a tvr. hatálybalépésétől érvénytelen. A Ptk.
§ c) pontjának részbeni érvénytelenségre vonatkozó szabályaira figyelemmel arra következtetett, hogy a felek a határozatlan időtartam kikötése nélkül is megkötötték volna a szerződést, ezért e kikötésnek a tvr.
§-án alapuló érvénytelensége a szerződés érvényességét nem érinti. [146] Hangsúlyozta, hogy a tvr.
§-a írta elő az új szerződés kötésére vonatkozó kötelezettséget azokra az esetekre, ha a műtárgyakat a múzeum korábban már átvette és annak kezdeményezését egyértelműen az alperes feladataként jelölte meg. Az adott esetben az alperes e kötelezettségének nem tett eleget. A jogalkotó a határozatlan időre kötött szerződések tekintetében a tvr. hatályba lépése utáni jogkövetkezményeket a
§-ban írta elő a kikötések érvénytelenné nyilvánításával. Ezért nem tartotta megalapozottnak azt az előadást, hogy a letéti szerződés
május 19-én megszűnt. [147] Ugyancsak alaptalannak találta a tvr.
§-ára alapított védekezést, miszerint a letéti szerződés a tulajdonos ismeretlensége miatt szűnt meg. E körben a tvr.
§

(1)bekezdésnek és

§-ának rendelkezéseit vizsgálta. [148] Megítélése szerint csak akkor tekinthető a tulajdonos letevő személye a tvr.
§-a szerint ismeretlennek, ha a műtárgyat őrző múzeum részéről kellő körültekintés és gondosság mellett sem állapítható meg annak kiléte. Kizárólag így kerülhető el, hogy a visszaélésszerű igények megakadályozzák a jogosultak igényérvényesítését. Az ismeretlennek minősítés, tehát a tulajdonjogtól történő megfosztás előtt az alperestől elvárható volt az aktív szerepvállalás. Hangsúlyozta, hogy a letéti szerződés létrejöttekor és az azt követő 15 évben nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy a letevő nem „magánszemély”. A letevő halálát követő bejelentések a letevő személyéről nem ébreszthettek volna az alperesben alapos kételyt. Az alperes a rendelkezésre álló dokumentumai alapján is állást foglalhatott volna abban a kérdésben, hogy a letevő személye az eltérő igénybejelentések mellett is megállapítható. Erre figyelemmel 1954-ben megállapíthatta volna, hogy a letevő gróf személy1 örököse, tehát nem ismeretlen személy. A jogutód személyének megállapítása érdekében az alperesnek be kellett volna szereznie a hagyatékátadó végzéseket ahhoz, hogy a szerződéses kötelezettségének megfelelően eleget tudjon tenni. A letevő személye 1954-ben nem volt ismeretlen, ezért a letéti szerződés nem szűnt meg. [149] Ennek a kérdésnek a vizsgálata ugyanakkor csak a Szent János kép vonatkozásában merülhetett fel, hiszen a Szent Katalin és a Maria Gravida kép vonatkozásában más igénybejelentés az alpereshez nem érkezett. Az alperesnek nem volt és nem feladata a tulajdonos személyének vizsgálata, ha a letevő nem tulajdonosként birtokolta és tette letétbe a műtárgyakat. [150] A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.499/2006/
számú döntésében foglaltakat az eltérő tényállásra figyelemmel nem tekintette a jelen ügyben irányadónak, mivel az adott tényállás esetében a műtárgyaknak a múzeumba kerülés időpontjára nézve volt tisztázatlan az eredete. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 19 [151] A letéti szerződésnek a tulajdonos engedély nélküli külföldre távozása okán állított megszűnését sem látta megállapíthatónak. Megítélése szerint a keresetlevélben szereplő azon kijelentés, hogy gróf személy23-at kisajátították a település3-i várkastélyból, majd családjával menekülni kényszerült, nem bizonyítja, hogy a felperesek jogelődje engedély nélkül, a korabeli jogszabályok megszegésével távozott külföldre. [152] Az elsőfokú bíróság alaptalannak találta az alperes, illetve a beavatkozó elbirtoklásra hivatkozással állított tulajdonszerzését, mivel a felperesek jogelődje és az alperes között letéti szerződés jött létre és az nem szűnt meg. A jogcímen alapuló használatra figyelemmel elbirtoklás címén a tulajdonjog megszerzése kizárt. A letéti szerződés fennállása miatt az elbirtoklás körében előadott további körülmények (sajátjaként birtoklás, közleltárba vétel, elbirtoklási idő, elbirtoklás kizártsága erőszak és közhatalmi aktus folytán, a beavatkozó részére történő elbirtoklás) érdemi vizsgálatát nem tartotta szükségesnek. [153] A perben felmerült egyéb kérdések tekintetében hangsúlyozta, hogy a felperesek a keresetüket a letéti szerződés alapján terjesztették elő. A jogviszony szabályai szerint nem szükséges, hogy a letevő a dolog tulajdonosa legyen. A letéti szerződés érvényes létrejöttéhez nem szükséges, hogy a letéteményes ismerje a dolog tulajdonosát, ezért nem vizsgálta, hogy a letéti szerződés megkötésekor gróf személy1 a képek tulajdonosa volt-e, illetve, hogy elbirtoklással tulajdonjogot szerzett-e. Az Alaptörvény záró és vegyes rendelkezéseinek
pontja alapján a tvr. értelmezésénél nem találta figyelembe vehetőnek az Alaptörvényben foglaltakat. A felperesek személyes meghallgatását pedig mellőzte, mert azt az ügy elbírálása szempontjából szükségtelennek ítélte. [154] A perköltség viseléséről a Pp.
§-a,
§

(1)bekezdése és a 90. §

(2)bekezdése alapján rendelkezett. [155] Az ítélet ellen fellebbező alperes az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét a Pp. 369. §

(3)bekezdés

a)és
c)pontjaira alapította. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság részben tévesen megállapított tényállásból helytelen következtetéseket vont le, különösen a letéti jogviszony megszűnése, a festmények feletti tulajdonjog államosítással való megszerzése körében. [156] Érvelése szerint az elsőfokú bíróság a tényállás megállapításakor mellőzte az általa előadott tényeket. Ekként azt, hogy a tvr. 1954. május 12-én lépett hatályba. A 9. §

(1)bekezdése alapján a hatálybalépésekor a múzeum őrizetében levő azok a tárgyak, amelyeknek tulajdonosa ismeretlen, vagy engedély nélkül külföldre távozott, a törvényerejű rendelettel állami tulajdonba kerültek. A tvr. szabályait a muzeális emlékek védelméről szóló 1963. évi 9. törvényerejű rendelet 21. §

(1)bekezdése helyezte hatályon kívül

május 11-én. [157] Kifogásolta annak mellőzését is, hogy a Keresztelő Szent János prédikációja című festményt 51.2829 szám alatt
szeptember 6-án ismételten az alapleltárába vette, azt a Magyar Állam tulajdonaként tartja nyilván. A festmény leltári számát egyebekben az ítélet rendelkező része is tévesen tartalmazza. [158] Tévesnek találta azt a tényállásban szereplő megállapítást, hogy gróf személy1, mint „magánszemély” letevő és az alperes, mint letéteményes között
január 19-én határozatlan idejű letéti szerződés jött létre a perbeli műtárgyak vonatkozásában, továbbá, hogy a letéti szerződés körében gróf személy1 letevő jogutódjai a felperesek {elsőfokú ítélet [15] és [47] bekezdése}. A tényállás pontosítását e körben a Pp.
§

(3)bekezdés a) pontjára alapítottan kérte. [159] Az elsőfokú ítélet megalapozatlanságával összefüggésben kifejtette, hogy az érdemi döntés sérti a Ptk. 112. §-át, a 205. §

(2)bekezdését, a 462. §

(1)bekezdését, a 463. §

(1)bekezdését, a 466. §

(1)-

(4)bekezdését, a tvr.

§-át, a
§

(1)bekezdését és

§-át. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 20 [160] Egyetértett azzal, hogy a Ptké.
§

(1)bekezdése alapján a Ptk. rendelkezéseit kell a jogvita elbírálása során alkalmazni. Kifogásolta azonban annak megállapítását, hogy e rendelkezések értelmében olyan megállapodás jött létre, amely jogilag letéti szerződésként minősíthető. Érvelése szerint a jogviszony minősítése során nem abból kell kiindulni, hogy a felek a megállapodást minek nevezték, hanem annak tartalma alapján kell meghatározni a szerződés típusát (BH2000. 550.). Erre vonatkozó rendelkezést a Ptk. 205. §

(2)bekezdése tartalmaz. [161] Érvelése szerint a letéti szerződés konszenzuál jellegű, a letéteményes a letevő ingó dolgának megőrzésére vállal kötelezettséget. A szerződés lényeges elemének számít a letéteményi felelősség, ekként a megőrzési kötelezettség határa és annak időtartama is. Ennek ellenére az elsőfokú eljárás során sem a bíróság, sem a felperesek nem tártak fel olyan tényeket, amelyekből megállapítható lenne, hogy gróf személy1 és az alperes milyen kötelezettségvállalásban állapodtak meg, mik a megőrzési kötelezettség határai. [162] Emellett a letéti szerződés időtartama sem állapítható meg, holott ez is a jogviszony lényeges elemét jelenti. Ez az időszak az iratokból sem határozható meg. Önmagában abból, hogy az 1920-as évektől kezdődően a levelezések a „letét” kifejezést használták, nem lehet okszerű következtetést levonni a letéti szerződés létrejöttére az őrzési kötelezettség, illetve az őrzési időben való megállapodás hiányában, ehelyett a Ptké. 81. §-a alapján a megbízás nélküli ügyvitel szabályai voltak irányadók a felek jogviszonyára (BH2005. 13.). Közömbös, hogy az gróf személy1 és az alperes közötti levelezés alapján az őrzésbe vett dolgok meghatározhatók, illetve az is, hogy ki kérte azokat őrizetben tartani. A letéti szerződés hiányának önmagában a kereset alaptalanságát és elutasítását kell eredményeznie, a felperesek ugyanis a keresetet az állított letéti szerződésre alapítva terjesztették elő. Mindezekre figyelemmel az érdemi döntés sérti a Ptk. 462. §

(1)bekezdését. [163] Az alperes a letéti szerződés megszűnésére alapított hivatkozása körében a Ptk. törvényjavaslatához fűzött indokolást idézte, amely szerint a letét megszűnése körében általános szabály, hogy a szerződést a dolog visszakövetelésével a letevő megszüntetheti. Közömbös, hogy gróf személy1 1932-ben, illetve 1934-ben a festményeket ténylegesen nem szállította el, vagy azoknak nem lépett a birtokába. A bírói gyakorlatra (BH

13., BH
429.) hivatkozással azt hangsúlyozta, hogy amennyiben a letevő a múzeumi letétben őrzött festményt visszakéri, ezzel felszámolja a letéti jogviszonyt, nyilatkozata kizárólag a letéti szerződés felmondásaként értékelhető. Ezért az elsőfokú bíróság csak abban az esetben állapíthatta volna meg a további letétként őrzést, ha az alperes bizonyítja, hogy a felek között a letéti megállapodás ismételten létrejött. Ehhez pedig szükséges lett volna tisztázni az őrzési kötelezettség mértékét, a letéteményes felelősségét és a letéti őrzés időtartamát. Ilyen tényeket azonban az elsőfokú bíróság ítéletében nem állapított meg. A Ptké.
§

(1)bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 466. §

(1)bekezdése csak évtizedekkel később lépett hatályba. [164] Kiemelte azt is, hogy az elsőfokú bíróság e körben tett megállapításai önmagukban is ellentmondóak.

november 12-i levelében az alperes igazgatója kizárólag a Keresztelő Szent János prédikációja című képpel kapcsolatban hivatkozott a további őrzés lehetőségére; e festménnyel összefüggésben kérte, hogy azt az alperes a tavaszi hónapokig őrizze, ezért, ha a letéti jogviszonyt arra hivatkozással kell fennállónak tekinteni, hogy a kép őrzéséről a felek külön megállapodtak egymással, úgy az csak a Keresztelő Szent János prédikációja című festményre vonatkoztatható, legkésőbb
május 31-ig. Határozott időre szóló szerződésnél az idő lejártával a megállapodás a régi Ptk.
§

(2)bekezdéséből következően megszűnik. [165] A Maria Gravida és az Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése című festmények esetében az 1934-es levelezés nem tartalmaz kikötéseket. Az

november 27- Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 21 én kelt átvételi elismervényben felsorolt műtárgyak között nem szerepel a két táblakép, ebből az következik, hogy azok nem képezték a letét tárgyát. Amennyiben gróf személy1 az alperesnél letétbe helyezettként tartotta volna számon ezt a két táblaképet, úgy e tárgyakra is kiterjedt volna az átvétel vagy valamilyen formában rögzítették volna, hogy egyes képeket továbbra is a múzeum őrizetében hagy letétként. [166] Lényeges elemnek tartotta az alperes, hogy az 1935 januárjában elhunyt gróf személy1 közjegyzői okiratba foglalt végrendelete, illetve a hagyatéki iratok sem szólnak a három festményről. Amennyiben tehát a letéti jogviszony 1919 óta fennállt, legfeljebb csak azt lehetett volna megállapítani, hogy a festmények közül a Keresztelő Szent János prédikációja című képet legkésőbb
május 31-et követően, a Maria Gravida és az Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése című festményeket pedig
november 27ét követően az alperes a megbízás nélküli ügyvitel szabályai szerint őrizte tovább. [167] Az
október 14-i levelezéssel kapcsolatban azt emelte ki, hogy a festményt azonosíthatóan a név1-család grófi ága kérte visszaadni, ugyanis amikor
október 18-án az alperes főigazgatója írásban megkereste az igazságügyi minisztert, őrizetbe adónak a családi alapítványt jelölte meg és gróf személy1-et, mint törvényes képviselőt tartotta számon. gróf személy1 1935-ben bekövetkezett halála után herceg személy6 a családi alapítvány következő gondnoka és az ő ügyvédje levelezett az alperessel a festményről. 1941ben a kiállított kép tulajdonosára vonatkozó feliratát bizonyító okirat bekérése nélkül helyesbíteni kérték, mint a néhai herceg név3-családi Alapítvány letétét, tehát ebben az időszakban a név1-család alatt kizárólag a grófi ágat lehetett érteni, mert a hercegi ág részéről érkezett megkeresések esetében az mindig az alapítványt jelölte. [168] Az alperes fellebbezésében kitért a festmények államosítására is. [169] Hangsúlyozta, hogy a letéti jogviszonyban a letéteményes a birtokos és nem a letevő, 1954-ben a három festmény birtokosa ezért mindenképpen az alperes volt. A letéteményes birtokosi minőségének alátámasztásaként jogirodalmi hivatkozásokat jelölt meg. [170] Az elsőfokú bíróság jogértelmezése téves. A tvr.
§

(1)bekezdésének értelmezése során nem azt kellett volna vizsgálni, hogy a három festmény letevője ismeretlen volt-e, hanem azt, hogy a tulajdonosa ismeretlen volt-e. [171] Az alperes elemezte azt is, hogy a tvr. alapján az ismeretlen tulajdonost nem kellett felkutatni. Hangsúlyozta, hogy az állampolgárokat a tulajdonuktól igazságtalanul megfosztó jogszabályok mai értelmezése során az Alaptörvény rendelkezései sem értelmezési, sem érvényességi mérceként nem vetíthetők vissza a múltra. Az alkalmazandó jogszabályokat olyan korszakban hozták, amikor a magántulajdon az állam által alkotott jogszabályok alkalmazása által szenvedett sérelmet. A rendszerváltozást követően az új jogállam mércéjével mérve alkotmányellenesen elvont tulajdont az eredeti tulajdonosoknak az állam nem szolgáltatta vissza, hanem részükre vagyoni kárpótlást nyújtott. Mindebből következően az alkalmazandó jogszabályok értelmezése során kizárólag az akkori jogrend szabályai alapján állapítható meg, hogy 1954-ben bekövetkezett-e az államosítás. [172] Érvelése szerint a tvr. nem írta elő az alperes számára az elsőfokú bíróság által elvárt aktív szerepvállalási, kutatási kötelezettséget. Ha az alperes letétben is kezelte volna a festményeket, letéteményesi volta sem kötelezte volna őt erre. Mindemellett a tulajdoni helyzet tisztázása érdekében több lépést is tett. Mindezekre figyelemmel helytelenül mellőzte az elsőfokú bíróság a Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.499/2006/33. számú jogerős határozatának a figyelembevételét. [173] Figyelembe véve a tvr.-rel elérni kívánt jogalkotói célt is, a tulajdonosi helyzet tisztázásának sikertelensége a festmények ex lege államosítását vonták maguk után, függetlenül attól, hogy a vagyontárgyak ekkor még érvényes letéti jogviszonyban voltak-e az Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 22 alperes őrzésében vagy sem. Az elsőfokú bíróság azonban ezt a mérlegelést eltérő jogi álláspontja miatt nem végezte el, ezért az alperes e körben a Pp. 369. §

(3)bekezdés c) pontja szerinti felülbírálati jogkör gyakorlását kérte a másodfokú bíróságtól. [174] Az alperes fellebbezésében változatlanul állította, hogy a festményeket sajátjaként kezelte, ami az elbirtoklást is megalapozná. Az elbirtoklást abban az esetben is meg kellene állapítani, ha a tvr. vizsgálatára nem lenne szükség. [175] Az elbirtoklás kezdő időpontját – a felpereseknek kedvezőbben is – 1954-től számítva a Ptk. szabályait tekintette irányadónak, mivel a képek elbirtoklására 1960. május 1jén még több, mint tíz év volt szükséges az Mtj. korábbi rendelkezései alapján. Az elbirtoklás körében a régi Ptk. 121. §

(1),

(2)bekezdését,

§-át, a
§ a), b), c) pontját és a
§

(1)bekezdését ismertette. [176] Hivatkozott a Ptk.

§-ára, kitért az ítélkezési gyakorlatra, ismertette a BH
22., BH
444., BH
71., BH
számú eseti döntések lényegi tartalmát. [177] Arra mutatott rá, hogy ezekből következően az alperes útján az állam közvetett módon elbirtoklás címén elvileg szerezhetett tulajdonjogot, vizsgálni kell azonban, hogy mi volt valamennyi, a festmények jogi sorsával kapcsolatban intézkedő vagy intézkedést tenni elmulasztó szerv együttes „tudatállapota”. A sajátjaként történő birtoklás ez esetben azt jelenti, hogy az állam valamennyi, a festmény birtoklásával kapcsolatban álló szervének kellett alappal azt feltételeznie, hogy birtoklása végleges, azt kívülálló személy, így maga a tulajdonos sem szakíthatja meg jogszerűen. Jelen esetben az alperes sajátjaként birtoklását több – a fellebbezésében bemutatott – körülmény együttesen és külön-külön is alátámasztja. [178] Ezért a festmények tulajdonjogát – amennyiben az az államosítással nem történt meg – a magyar állam elbirtoklással legkésőbb
május 1-jén megszerezte. Az elsőfokú bíróság azonban ezt a mérlegelést eltérő jogi álláspontja miatt nem végezte el, ezért e körben is a Pp.
§

(3)bekezdés c) pontja szerinti felülbírálat joggyakorlását kérte. [179] Az ítélet ellen a beavatkozó is fellebbezett. Jogorvoslati kérelmében elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Másodlagosan a Pp.

§-a alapján az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását indítványozta. Kérte a felperesek kötelezését első- és másodfokú perköltségének megfizetésére, melynek összegét a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/
(VIII.22.) IM rendelet (a továbbiakban: Ükr.)
§-a alapján, áfával emelt összegben kívánta felszámítani. [180] A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét a Pp.
§

(1)bekezdésében és a 369. §

(3)bekezdés a), b), c), e) pontjában jelölte meg. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértést követett el, eljárása nem felelt meg a Pp. 265. §

(1)bekezdésének, 279. §

(1)bekezdésének, a 342. §

(1)és

(3)bekezdésének, a 346. §

(5)bekezdésének. Az érdemi döntés az alkalmazandó anyagi jogszabályoknak sem felel meg, így a Ptké. 75. §

(1)bekezdésének,

§-ának, a Ptk.
§

(1)bekezdésének,

§-ának, a
§

(1),

(2)bekezdésének, a 208. §

(1)bekezdésének, a 213. §

(1),

(2)bekezdésének, a 214. §

(1),

(2)bekezdésének, a 216. §

(1)bekezdésének, a 466. §

(1),

(2),

(4)bekezdésének, a 473. §

(1)bekezdésének, a tvr. 4. §

(1),

(2)bekezdésének, a 9. §

(1)bekezdésének, az Mtj.

§-ának,
§-ának és az Alaptörvény
cikkének. [181] A fellebbezés szerint a felperesek nem a letevő jogutódai, mert a letevő birtoklásának a jogcímét a felperesek nem bizonyították. Nem bizonyították azt sem, hogy gróf személy1 jogutódai. A letéti szerződés nem jött létre, illetve semmis, joghatás kiváltására nem alkalmas. A beavatkozó további érve szerint a letéti szerződés megszűnt (
május 31-én,
november 7-én,
november 12-én,
október 14-én, a tulajdonjoggal felhagyás miatt, a tvr.
§ alapján alkalmazandó
§ szerinti határozott idő lejártával, vagy az Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 23 érvénytelenség következményeként, vagy a táblaképek államosításával, vagy azzal, hogy a beavatkozó elbirtoklással tulajdont szerzett a táblaképeken). A felpereseknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy a letéti szerződés létrejött, hatályban van és ők a letevő jogutódai. [182] Abból indult ki, hogy a felperesek nem tekinthetők a letevő jogutódjainak. Érvelése szerint jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a letevő milyen jogcímen birtokolta a perbeli műtárgyakat. Abban az esetben, ha a táblaképeknek nem a letevő gróf személy1 volt a tulajdonosa, úgy a birtoklás jogcíme befolyásolja, hogy a letevő halála után ki jogosult a letét tárgyával rendelkezni, kit illetnek meg a Ptk.
§

(1)bekezdésében meghatározott jogok. [183] Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásának [264]-[284] bekezdése szerint néhány lehetséges jogcímet vizsgált, de tévesen csak azt zárta ki, hogy gróf személy1 alapítványi képviselőként vagy hitbizományi gondnokként járt el. A tulajdonjogon kívül azonban valaki számos más jogcímen is birtokában tarthat tárgyakat, amelyek ugyan korlátozott rendelkezési jogot biztosítanak számára, de a birtokos halála esetén ezek a jogok nem szállnak át a birtokos örököseire. Az Mtj.

§-át idézve tévesnek tartotta azt a következtetést, hogy a rendelkezésre bocsátott bizonyítékok nem támasztják alá, hogy gróf személy1 nem tulajdonosként tartotta birtokban a képeket. Az ítélet indokolása e körben csak feltételezéseket tartalmaz {elsőfokú ítélet indokolás [269], [282] bekezdés}. [184] A jogviszony elbírálására irányadó
május 1-jei időállapotú Ptk. 219.-
§ai azonban nem írják elő, hogy a képviselet tényét kötelező lenne megjelölni, erre vonatkozó kötelezettséget az Mtj. alapítványok képviseletére vonatkozó
§-a sem jelöl meg, sőt az Mtj.
§ második fordulata szerint a képviselői minőséget külön kifejezni nem szükséges, ha az a körülményekből felismerhető. Ezért az elsőfokú bíróság olyan okokból zárta ki a képviselőként eljárás lehetőségét, amelyeknek nincs jogszabályi alapja. [185] Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem tulajdonított jelentőséget személy18
április 17-én kelt, az alapítvány kezelésének átszállásáról szóló levelének továbbá, hogy jelentéktelennek minősítette személy6 alapítványi gondnok fényképezésre vonatkozó engedélyét és személy20 1941-ben és 1947-ben írt leveleit is. Rámutatott, hogy a letevő halálát követően előtérbe került az a kérdés, hogy ki jogosult a táblaképekkel rendelkezni, ezért az elsőfokú bíróság tévesen nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy míg az alapítvány gondnokától több megkeresés és tájékoztatás is érkezett gróf személy1 halálát követően, addig a letevő végrendelete szerinti örököseitől egyetlen sem, amely arra utalna, hogy táblaképek az örökhagyó hagyatékába tartoztak. Semmi nem magyarázza gróf személy23 és leszármazói több, mint 80 éven át tartó hallgatását és ennek értékelését az elsőfokú bíróság tévesen mellőzte. [186] Jelentőséget kellett volna tulajdonítani az alperes főigazgatója
október 18-i levelének és személy20
december 29-i megkeresésének. Álláspontja szerint a táblaképek hitbizományi vagy alapítványi vagyonba tartozását valószínűsíti a felperesek
május 25-i beadványához F/
számon csatolt 321/
iktatószámú irathoz tartozó külzeten található feljegyzés is, eszerint 12 évvel az örökhagyó halála után is az volt az alperes tudomása, hogy a Szent János táblakép a név1-féle hitbizományhoz tartozik. A korabeli iratok nem kezelték következetesen a családi alapítvány, illetve a hitbizomány fogalmát, ezért alappal feltételezhető, hogy a két kifejezést szinonimaként használták. Érvelése szerint a legvalószínűbb feltételezés az, hogy gróf személy1 az alapítvány gondnokaként járt el. [187] Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú ítélet indokolásának [235] bekezdése szerint a bíróság jelentőséget tulajdonított annak, hogy a táblaképek sem az alapítvány, sem a hitbizomány leltárában nem szerepeltek, annak azonban nem, hogy azokat a hagyatéki leltár sem tartalmazza. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 24 [188] A felperesek azt sem bizonyították, hogy gróf személy1 olyan jogcímen volt birtokosa a táblaképeknek, amelyeket a halála nem szüntet meg, ezért az elsőfokú bíróság iratellenesen, a bizonyítékok téves mérlegelésével következtetett arra, hogy a táblaképek vonatkozásában a felperesek gróf személy1 jogutódai. [189] A végrendelkezés időpontjában irányadó Mtj.
§-ának,
§-ának, valamint a Ptké.
§-ának rendelkezései és a BH
4.
számon közzétett eseti döntés tartalma alapján arra következtetett, hogy gróf személy1 végrendelete szerint gróf személy23 leszármazói az utóörökösnevezés miatt akkor sem örökölnék meg gróf személy1 hagyatékát, ha a táblaképek abba tartoztak volna, ezért az elsőfokú döntés a Ptké.
§-át is sérti. A felperesek azt sem bizonyították, hogy a végrendeletben megnevezett utóörökösök kiestek az öröklésből és a hagyaték erre figyelemmel háramlott reájuk. [190] Iratellenesnek tekintette azt a megállapítást is, hogy az 1/F/
számon csatolt hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv kivonata, illetve a később keletkezett végrendeletek alapján megállapítható lenne, hogy a gróf személy23 vagyonába ideiglenesen bekerült gróf személy1 ingó és ingatlan vagyonát tartalmazó hagyatékot a felperesek megörökölték. Érvelése szerint ezért tévedett az elsőfokú bíróság, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a felperesek bizonyították, hogy jogutódként érvényesíthetik a letéti jogviszonyból eredő jogokat. [191] A beavatkozó elemezte, hogy a letéti szerződés milyen okból nem jött létre, semmis, illetve joghatás kiváltására sem alkalmas. [192] Helytelen az az elsőbírói megállapítás, hogy jogszabály nem tartalmaz a Ptk.-tól eltérő előírásokat a múzeumi letétről. A tvr.
§-a ugyanis meghatározta, hogy muzeális tárgyat megőrzés végett múzeumok csak abban az esetben vehetnek át, ha erre nézve a tulajdonossal határozott időre szóló írásbeli szerződést kötnek. A szerződésben az őrzésre átadott tárgyakat egyedien meg kell határozni. Az elsőfokú bíróság nem határozta meg, hogy mely lényeges szerződéses kérdésekben állapodtak meg a felek. Az alperes és a beavatkozó ellenérveit felsorolta, nem indokolta azonban, hogy ezeket a körülményeket miért mellőzte a jogviszony értékelése során. [193] A tvr.
§-a alapján arra következtetett, hogy a tárgyak egyedi meghatározásának hiánya olyan érvénytelenségi ok, amely a tvr. rendelkezéseivel nem orvosolható, ezért a levélváltással a bíróság által határozatlan idejű letéti szerződésnek minősített jogviszony érvényesen nem jött létre. A letétbe helyezendő tárgyak meghatározása nélkül a letéti szerződés nem jöhetett létre, ezért a Ptk.
§ c) pontjára figyelemmel az egész szerződés érvénytelen. Mindemellett a letéti szerződés az írásbeliség követelményének sem felelt meg, figyelemmel a Ptk.
§

(1)bekezdésére. A szerződés lényeges tartalma az, amit a tvr. kötelező tartalmi elemként meghatároz, így a szerződés határozott időtartama és a tárgyak egyedi meghatározása. Utóbbi körülményt a letéti jogviszonyt létrehozó levélváltások nem tartalmazzák. [194] A Ptk. 217. §

(1)bekezdésére figyelemmel hangsúlyozta, hogy mivel a szerződés jogszabály szerinti lényeges tartalmát nem foglalták írásba, így az semmis, joghatás kiváltására nem alkalmas. Ebből következően a felek ráutaló magatartással sem hozhatták létre a jogviszonyt, az alperes ezért nem letéteményesként, hanem jogalap nélküli birtokosként volt a táblaképek birtokában, ezért a beavatkozó elbirtoklásának a letéti jogcím nem lehetett akadálya. [195] Hangsúlyozta, hogy a korabeli jog a letét fogalmát ismerte, ezért nem volt akadálya annak, hogy a felek ezt a jogcímet jelöljék meg a szerződéses akarat kifejezése során. Sem gróf személy1, sem az alperes nem utaltak azonban arra, hogy letéti jogviszonyt kívántak létrehozni. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy mind a korabeli jog, amelynek Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 25 kodifikálására az Mtj. kísérletet tett, mind pedig a Ptk. a szerződés lényeges tartalmának tekinti az őrzés módját [Mtj. 1332. §, Ptk. 463. §

(1)bekezdése]. [196] A beavatkozó vitatta az elsőfokú bíróságnak az ajánlat elfogadása körében kifejtett álláspontját is. Érvelése szerint a levélváltással a letéti szerződés nem jött létre, mivel a korabeli bírói gyakorlat szerint a szerződés létrejöttéhez az szükséges, hogy a felek a megállapodás lényegéhez tartozó összes pontokra nézve megegyezzenek (m. kir. Kúria P.V.577/1917.). gróf személy1 az

november 26-i levelével a táblaképet nem letétbe helyezte, hanem annak őrzésére kérte az alperes igazgatóságát, az alperes igazgatója
december 20-i válaszában pedig szintén az őriztetésről nyilatkozott. Az
január 14-i nyilatkozatot nem lehet úgy értelmezni, hogy valamennyi műtárgy vonatkozásában elfogadta gróf személy1 az alperes határozatlan idejű letéti jogviszony létrehozására vonatkozó ajánlatát, mivel ilyen nyilatkozatot a levél nem tartalmaz, ez a kiterjesztő értelmezés a Ptk.
§

(1)bekezdésébe ütközik. gróf személy1 válasza kizárólag a Szent János táblaképre korlátozódott és arra is csak abban a körben, hogy az alperes az őrzés ideje alatt – ami a beavatkozó értelmezése szerint 1920 tavaszáig – kiállíthatja a műtárgyat. Az alperes

január 19-i válasza is csupán ebben a körben tartalmaz nyilatkozatot, ezért a levélváltások nem a letéti jogviszony részleteinek a kidolgozására, hanem a Szent János táblakép kiállítására vonatkoztak. [197] A beavatkozó ezt követően részletesen elemezte, hogy ha a letéti jogviszony létre is jött a felek között, az időközben megszűnt. Elsőként az
május 31-i időpontot jelölte meg a letéti jogviszony megszűnésének időpontjaként. [198] A Ptk.
§

(1)bekezdésére figyelemmel a szerződési akaratot úgy kellett érteni, hogy a határozott idejű szerződés véghatáridején belül, 1920 tavaszának végéig is bármikor elviheti gróf személy1 a műtárgyakat, figyelemmel az Mtj.

§-ára is, amely a korabeli szokásjogot foglalta össze. Ha a határozott idejű letéti szerződés megszűnését követően a letevő nem szállítja el a dolgot, attól a jogviszony nem válik határozatlan időtartamúvá. A jogalkotó ugyanis – pl. a bérleti jogviszony esetében – a Ptk.
§

(2)bekezdésében kifejezetten rendelkezett a határozott idejű jogviszony határozatlan idejűvé válásáról. [199] Önmagában az a tény, hogy a letéti jogviszony megszűnését követően a jogalap nélküli birtokos úgy járt el, mintha letéteményes lenne, még nem hozza létre a szerződést. Egyebekben a tvr.

§ szerint kizárólag írásban lehetett múzeumi letétre vonatkozó szerződést kötni, és azt is csak határozott időre. Ezért a felek ráutaló magatartással nem módosíthatták a határozott idejű jogviszonyt határozatlan idejűre. Amennyiben ez az érvelés alaptalan lenne és mégis határozatlan idejűnek kellene tekinteni az 1920-ban létrejött jogviszonyt, úgy vizsgálni kellett volna azt, hogy a felek milyen bontó feltételt határoztak meg a jogviszonyra. [200] A beavatkozó álláspontja szerint gróf személy1-nek személy3-hoz, az alperes igazgatójához címzett
november 7-én kelt levele a vagyontárgyak legközelebbi időben történő elszállíttatására vonatkozó intézkedést tartalmaz. Megállapítható ezért, hogy a letéti jogviszony megszűnt, annak ellenére is, hogy a letevő az elszállításról tényszerűen nem intézkedett. A Ptk.
§-ából következően ugyanis az elszállítási kötelezettség a letevőt terhelte, amelynek gróf személy1 a táblaképek vonatkozásában nem tett eleget. A feltételezett letéti jogviszony azonban az elszállítás szándékáról szóló közlés hatályosulásával ettől függetlenül megszűnt. [201] Álláspontja szerint a Ptké.
§-ára figyelemmel felelős őrzés helyett a jogalap nélküli birtoklás szabályai irányadóak a vissza nem vett letét tárgyaira, ezért nemcsak akkor lett volna helye 1934-ben a letett tárgyak kiadását kérni, ha a letéti jogviszony változatlanul fennáll, hiszen a Ptk.
§

(1)bekezdése értelmében a jogalap nélküli birtokos is köteles a dolog kiadására. Az a tény, hogy a Ptk. 4. §

(2)bekezdésének megfelelően a jóhiszemű Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 26 joggyakorlás körében, jogalap nélküli birtokosként az alperes engedélyt kért gróf személy1től a Szent János táblakép fényképezésére, nem bizonyítja a letéti jogviszony fennálltát. [202] A bíróság feltételezésekkel egészítette ki a tényállást és azokból vont le téves következtetést. [203] A beavatkozó kifejtette azt is, hogy ha a letéti szerződést mégis létrejöttnek és fennállónak kellene tekinteni, úgy az

november 12-én mindhárom táblakép vonatkozásában megszűnt. Az alperes F/
szám alatt csatolt levele alapján arra mutatott rá, hogy a szóbeli üzenettel közölt felmondási nyilatkozat legkésőbb
november 12-én hatályosult, az addig esetlegesen fennállt letéti szerződés valamennyi műtárgyra vonatkozóan megszűnt. A felmondás hatályosulását az alperes azon nyilatkozata is alátámasztja, amely szerint a tárgyakat visszaszolgáltatják a letevőnek. [204] A beavatkozó valamennyi táblakép esetében elemezte a jogviszony megszűnését. Kifejtette, hogy gróf személy1 és az alperes között a Szent János kép vonatkozásában nem jött létre olyan letéti szerződés, amely a tvr.
§-ában foglalt előírásoknak megfelel. Ha a Ptk. szabályai szerint kellene vizsgálni a jogviszonyt, úgy az alperes
november 12-én kelt levelének van jelentősége. Az elsőfokú bíróság nem adta azonban indokát annak, hogy míg gróf személy1
október 26-i letéti szerződésre vonatkozó ajánlatánál figyelembe vette az ajánlat határozott idejét („jövő tavaszig”), addig az alperes felmondási nyilatkozat módosítására irányuló ajánlattételnek nem tekinthető nyilatkozata értékelésénél miért hagyta figyelmen kívül a tavaszi hónapot, mint véghatáridő megjelölését. Semmilyen nyilatkozat nem áll rendelkezésre az ajánlattól eltérő tartalmú, tehát új ajánlatnak minősülő elfogadásáról, ezért a határozatlan idejű letéti jogviszony létrehozása a felek nyilatkozataiból nem vezethető le, és az elsőfokú ítélet sérti a Ptk.
§

(1)bekezdését. [205] Érvelése szerint, ha az alperes

november 12-én kelt levelét új letéti jogviszony létrehozására irányuló ajánlatnak kellene tekinteni, úgy a letét csak határozott időre,
május 31-ig jött létre, feltéve, hogy gróf személy1 az ajánlatot legalább ráutaló magatartással elfogadta. Ezen a tényen – a Ptk.
§

(1)bekezdésében írtakra figyelemmel – nem változtat az sem, hogy gróf személy1 1935 januárjában bekövetkezett halálára tekintettel a Szent János táblakép elviteléről sem ő, sem a műtárgy felett rendelkezni jogosult nem gondoskodott, tekintettel a Ptk. 466. §

(2)bekezdésére. Önmagában az, hogy harmadik személyeknek az alperes letétnek nevezte a jogalap nélküli birtoklást, nem támasztja alá határozatlan idejű letéti jogviszony fennálltát. [206] Az elsőfokú bíróság azon megállapítása, miszerint az alperes további őrzésre irányuló ajánlatát a letevő nyilvánvalóan elfogadta, kizárólag feltételezés. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelte és tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a letevő a műtárgyak visszavételére vonatkozó egyoldalú nyilatkozatát úgy módosította, hogy a visszavétel a Szent János táblaképre nem terjed ki {elsőfokú ítélet indokolás [324] bekezdés}. [207] Álláspontja szerint a Szent János táblaképre utaló nyilatkozat nem értelmezhető kiterjesztően, a Maria Gravida és a Szent Katalin táblaképekre vonatkozóan is. Ezért az elsőfokú döntés a Ptk. 208. §

(1)bekezdését sérti. Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolás [329], [330] bekezdésében olyan valószínűséget fogadott el tényként, amely a logika szabályaival is ellentétben áll. Az, hogy az átvételi elismervények a Mária képeket nem tüntették fel, azt támasztja alá, hogy nem gróf személy1 volt jogosult a műtárgyak felett rendelkezni. [208] Kiemelte az átvételi elismervényt előkészítő,

november 27-én kelt belső feljegyzést, melynek tárgya egyértelműen bizonyítja, hogy kizárólag a Szent János táblaképekre vonatkozott az új letéti szerződés létrehozására irányuló akarat. A bizonyítékok Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 27 nem támasztják alá azt, hogy a Maria Gravida és Szent Katalin táblakép határozatlan idejű letétként volt, illetve van az alperes birtokában. [209] A beavatkozó fellebbezésében állította a letéti szerződés
október 14-ével való megszűntét. Kiemelte, hogy gróf személy1 halálát követően csak az alperesnek van arra vonatkozó bizonyítéka, hogy letétként kezelik a festményeket. A felperesek jogelődjeinek részéről nem született a letéti jogviszony fenntartására kifejezett jognyilatkozat, illetve aki nyilatkozott (ügyvéd, hercegi ág képviselője), azt a bíróság nem tekintette letevőnek vagy a letevő képviselőjének. [210] Érvelése szerint a Szent János táblakép
októberi visszakövetelése körében is tévesen értékelte az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat, azok alapján ugyanis azt a következtetést kellett volna levonnia, hogy a Szent János táblakép nagyobb valószínűség szerint hitbizományi kötöttség alatt áll. Ebben az esetben pedig azt kellett volna vizsgálnia, hogy a táblakép visszaadására irányuló
októberi igény a hitbizományi birtokostól származott-e. A felperesek azonban nem jogutódjai a hitbizományi birtokosnak. Ha az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Szent János táblakép hitbizományi kötöttség alatt állt, úgy a keresetet el kellett volna utasítani a hitbizományok megszüntetéséről szóló
évi VII. törvénycikkre figyelemmel. [211] A beavatkozó fellebbezésében kitért a tulajdonjoggal való felhagyás tárgyára is. Előadása szerint az elsődleges védekezése az volt, hogy a felperesek nem jogutódai a letevőnek, illetve a letevő nem volt tulajdonos. Ha megállapítható, hogy gróf személy1 a táblaképek tulajdonosa volt és azokon tulajdont szerzett, csak abban az esetben hivatkozik arra, hogy gróf személy23, illetve örökösei a tulajdonjogukkal felhagytak. [212] A Ptk.
§

(1)és

(2)bekezdését idézve hangsúlyozta, hogy a jogszabály nem támaszt alakszerű követelményt arra vonatkozóan, hogy a tulajdonjoggal felhagyás milyen módon történhet, tehát az akár ráutaló magatartással is megvalósulhat. Érvelése szerint az a tény, hogy a felperesek, illetve megnevezett jogelődeik 80 éven át nem gyakorolták a feltételezett tulajdonjoguk egyetlen részjogosítványát sem, a tulajdonjoggal történt felhagyást jelenti. [213] Kitért arra is, hogy a Szent Katalin és a Maria Gravida táblaképeket utoljára az alperes által 1919 novemberében megküldött jegyzőkönyv mellékletében nevesítették. Ezt követően kifejezetten a felek közötti egyetlen levélváltásban sem szerepeltek. [214] A beavatkozó állította a tvr.

§-a alapján alkalmazandó
§-a miatti megszűnést. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság e körben is téves jogszabályértelmezéssel jutott arra a következtetésre, hogy bár határozatlan időre a felek nem köthettek szerződést, és ezért a határozatlan időre szóló kikötés érvénytelen, mivel azonban a jogszabály alapján egyértelműen nem állapítható meg a határozott időtartam, így a határozatlan időre szóló kikötés mégis érvényes. A diszpozitivitás elve szerint a jogszabályból kizárólag az a következtetés vonható le, hogy a felek kifejezett konszenzusa és harmadik személy jóváhagyása hiányában a letéti szerződés öt éves határozott időtartamának leteltével,
május 12-én megszűnt. [215] A tvr.
§

(2)bekezdése szerint a szerződésben az őrzésre átadott tárgyakat egyedileg meg kell határozni. Jelen esetben ez elmaradt, ezért, ha a határozatlan időre vonatkozó kikötés orvosolható lenne, úgy azt kellene megállapítani, hogy a letét tárgyainak jogszabály szerint kötelező egyedi meghatározása hiányában a letéti szerződés ez okból is érvénytelen, ezért a Ptk. 238. §

c)pontja nem alkalmazható. [216] Előadása szerint az adott esetben nem volt szükség arra, hogy a nem orvosolható érvénytelenség jogkövetkezményét a jogalkotó a tvr.-ben rögzítse, mert az erre vonatkozó szabályokat más jogszabály (az Mtj. 1020. §-a, illetve a Ptk. 238. §-
a)már tartalmazta. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 28 [217] A beavatkozó azt állította, hogy a letéti szerződés a táblaképek államosításával megszűnt. Érvelése szerint a tvr. megalkotásának célja az volt, hogy a múzeumok birtokában lévő valamennyi műtárgy jogi sorsát, a birtoklás jogcímét egyértelműen rendezze, függetlenül attól, hogy mikor, milyen körülmények között, milyen aktussal kerültek a múzeumba. [218] Jelentősége van annak, hogy gróf személy1 milyen jogcímen volt a táblaképek birtokában 1919-ben. 1954-ben az alperes rendelkezésére álló dokumentumok szerint nemcsak a tulajdonosi minőség, hanem a birtoklás jogcíme is bizonytalan volt (pl. hitbizományi birtokos, alapítványi gondnok – Mtj. 445. §). Abból, hogy fizikailag gróf személy1 birtokában voltak a táblaképek, a korabeli jogszabályok alapján nem következett, hogy jogilag is birtokosa volt azoknak. Az alperes előtt 1954-ben nem volt ismert sem a tulajdonos, sem a birtokos személye, ezért a tvr. 9. §-át kellett alkalmazni. Azt sem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a táblaképeket érintő közgyűjteményekben őrzött, vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadása iránti eljárásokban sem sikerült kétséget kizáróan megállapítani, hogy az államosítást megelőzően ki volt a táblaképek tulajdonosa. Jelenleg is több eljárás van folyamatban Magyarországon és külföldön is. [219] A történelmi körülmények hangsúlyozásával azt emelte ki, hogy az alperestől nem volt elvárható, hogy 1954-ben az akkori társadalmi, politikai viszonyok között annál alaposabb vizsgálatot folytassanak le, mint amilyet a rendelkezésre álló dokumentumok alapján meg tudtak tenni. [220] Érvelt azzal is, hogy ha gróf személy23-at tulajdonosnak vagy birtokosnak kellett volna tekinteni, 1954-ben az alperes alappal állapíthatta volna meg azt, hogy gróf személy23 a visszatérés szándéka nélkül, végleges külföldi letelepedés céljából hagyta el az országot. Ezt bizonyítja a felperesek által csatolt 1966-ból származó közös végrendelet is. [221] A beavatkozó fellebbezésében változatlanul állította, hogy 1970. május 1-jén az elbirtoklással tulajdont szerzett, az elbirtokláshoz szükséges objektív és szubjektív feltételek is teljesültek, és ekkor a Ptké. 80. §-a szerint alkalmazandó Ptk. 121. §

(1)bekezdésében meghatározott elbirtoklási idő is eltelt. [222] A beavatkozó a másodlagos fellebbezési kérelmében az ügy érdemére kiható egyéb szabálysértéseket elemezte. Elsőként kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság tényként állapított meg bizonytalan, a felperesektől származó állításokat, és a bizonyítékokat tévesen értékelte. Következtetései okszerűtlenek. Hiányolta annak tényként való megállapítását, hogy a Szent János táblakép 1951-től az alperes leltárában szerepel. A leltárba vétel tényét az elsőfokú bíróság csak a Maria Gravida és a Szent Katalin táblaképek esetében rögzítette {elsőfokú ítélet [40] bekezdés}. [223] Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság tényként csak azt állapította meg, hogy az I. és III. rendű felperesek személy12 örökösei, a II. rendű felperes esetében ilyen tényt nem rögzített {[46] bekezdés}. Érvelése szerint az elsőfokú ítélet nem felel meg a Pp. 346. §

(5)bekezdésében foglaltaknak sem, az elsőfokú bíróság ugyanis számos bizonyíték értékelésével adós maradt. Nem indokolta, hogy az alperes, valamint személy7 és személy8 között 2016ban létrejött letéti szerződés miért nem befolyásolhatta a kereset megítélését. {elsőfokú ítélet [42] bekezdés}. Azt sem indokolta, hogy a 2017 óta a felperesek és a név1-család hercegi ága, illetve a név1 Alapítvány között a Szent János táblakép tulajdonjoga iránt folyamatban lévő per tényéből milyen következtetéseket vont le, vagy annak vizsgálatát miért mellőzte {elsőfokú ítélet [43] bekezdés}. Azt sem indokolta az elsőfokú bíróság, hogy miért tartotta a végrendeletekben, megállapodásokban magyar jogokként hivatkozott jogok közé tartozónak a táblaképekre vonatkozó letéti szerződésből származó letevői jogokat. [224] A bizonyítékok értékelése során az elsőfokú bíróság nem tartotta szem előtt a közvetett bizonyítékok értékelésére vonatkozó elvárásokat (BH

11.301.). A szabad Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 29 mérlegelés nem vezethet ahhoz, hogy a bíróság kiválaszt egy lehetséges elméletet (jelen ügyben azt, hogy gróf személy1, mint „magánszemély” letevő, az alperes, mint letéteményes között
január 19-én határozott idejű letéti szerződés jött létre a táblaképek vonatkozásában és e körben gróf személy1 jogutódjai a felperesek), és a bizonyítékok közül csak azokat tartja elfogadhatónak, amelyek ezt az elméletet alátámasztják. [225] Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság túlterjeszkedett az érdemi döntés korlátain. Többször hangsúlyozta ugyan, hogy a táblaképek tulajdonjogát illetően nem foglalt állást, ítélete következményeként azonban mégis azt állapította meg, hogy a felpereseket rendelkezési jog illeti meg a táblaképek felett annak ellenére, hogy nem bizonyítottak olyan jogcímet, amely erre feljogosítaná őket. [226] Eljárási szabálysértésnek tartotta azt is, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási érdek ellenére fogadott el valónak a felperesek részéről állításokat. E körben a Pp.
§

(1)bekezdésének sérelmét állította. Kiemelte, hogy a bíróság feladata a bizonyítási teherrel összefüggő kötelező előzetes tájékoztatás akkor is, ha a félnek jogi képviselője van. Jelen esetben a felpereseknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy a letéti szerződés létrejött, jelenleg is hatályos, és ők a letevő jogutódai. [227] A felperesek fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú ítélet helybenhagyását és az alperes másodfokú perköltségben marasztalását kérték. [228] A fellebbezések tartalma, a Pp. 369. §

(3)bekezdés

a)pontja és a Kúria Új Pp. Konzultációs Testületének 20. állásfoglalása alapján azt hangsúlyozták, hogy az alperes és a beavatkozó általános állításai és a kifogásolt bizonyítási eredmény pontos megjelölésének elmulasztása nem vezethet ahhoz, hogy a másodfokú bíróság köteles legyen minden ítéletbeli ténymegállapítást megvizsgálni. Az ilyen jogorvoslat nemcsak jogszabálysértő, hanem a másodfokú bíróságok túlterhelését is eredményezné. [229] A fellebbezésekben minden egyes sérelmezett okszerűtlen bizonyítási eredménynél meg kellett volna jelölni a kifogásolt ténymegállapítást, a bizonyítéko(ka)t, amelyekre az elsőfokú bíróság e ténymegállapítást alapozza; elő kellett volna adnia az okszerű(bb)nek vélt, pótlólag megállapítandó bizonyítási eredményt; valamint az elsőfokon rendelkezésre álló bizonyítékokat, és azt az okot, hogy azok miért teszik az ítéletbeli ténymegállapításoknál okszerűbbé a „pótmegállapítást”; valamint a pótmegállapítás jogi relevanciáját az ügy elbírálásával kapcsolatban. Erre azonban nem került sor. [230] A fellebbező feleknek pontosan utalniuk kellett volna arra, hogy a megállapított tényállást mely részben tartják okszerűtlennek vagy iratellenesnek, és azt milyen módon lehet orvosolni. A fellebbezés nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna (BH2013. 5.119). A hiányos indokolás kizárja, hogy a felperesek érdemben reagáljanak a fellebbezésre. Ezért a fellebbezések azon részei, amelyek csak általánosságban kifogásolják a hátrányos bizonyítási eredményt, illetve amelyekben az alperes és a beavatkozó a jogi érveit nem megállapított tényekre alapítja, a felperesek szerint hatálytalanok. [231] Az elsőfokú bíróság kötelmi jogi felfogása megalapozott. Egyértelműen megállapította, hogy azon túl, hogy gróf személy1 soha nem állította, hogy a táblaképek tekintetében bárkinek a képviseletében jár el, egyetlen rendelkezésre álló bizonyíték sem alkalmas e látszat keltésére. Az alperesben sem merült fel kétely azzal kapcsolatban, hogy a letevő gróf személy1 „magánszemély”. Jogilag közömbös, hogy gróf személy1 milyen jogcímen birtokolta a táblaképeket. A letéti szerződéssel új jogcím keletkezett, amely a jelen eljárás kizárólagos tárgya. Az előző birtoklási címek (különösen gróf személy1 tulajdonjoga) figyelmen kívül hagyhatóak. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 30 [232] A letéti szerződéssel (1920. január 19.) kapcsolatos szerződési időtartam sem olyan lényeges kérdés, amelyben a feleknek külön meg kellett volna állapodniuk. Ezért 1920ban a peres feleknek sem kellett megállapodniuk az időtartammal kapcsolatban annak érdekében, hogy érvényes, határozatlan időre szóló legyen a letéti szerződés. [233] A letéti szerződés visszakövetelés miatti megszűnésének kizártsága körében a felperesek a fellebbezések vonatkozó részeit és az elsőfokú ítélet indokolásának erre vonatkozó indokait ismertették, osztva az elsőfokú bíróság által leírtakat. [234] Kifejtették, hogy megalapozatlan a beavatkozó arra vonatkozó érvelése, hogy a letéti szerződés 1920-ban megszűnt. Az elsőfokú bíróság az ítéletben teljeskörűen bemutatta a megalapozatlanság okait. A perrel érintett letéti szerződés szerződő felei kifejezetten egyetértettek abban, hogy az határozatlan idejű legyen. [235] Az 1932-es, 1934-es eseményekkel kapcsolatban az elsőfokú bíróság azt a ténymegállapítást tette, hogy gróf személy1 1934 novemberében nem akarta visszakapni a táblaképeket, azaz, nem kívánta tekintetükben a letéti szerződés megszűnését. Az ezzel összefüggő ténymegállapítást az alperes és a beavatkozó érdemben nem támadta. A jogi érvelésüket pedig az elsőfokú bíróság által meg nem állapított tényekre alapozták, egy másik történeti tényállásból indultak ki. Iratellenes állítás, hogy a letéti szerződés legkésőbb 1935. május 31-én megszűnt, mert az alperes az idevágó levélben azt kéri gróf személy1-től, hogy a Szent János táblaképet „legalább a tavaszi hónapokig” hagyja nála. [236] Az alperes és a beavatkozó nem bizonyította a letéti szerződés megszűnését. [237] Figyelemmel kell lenni a V.K.M. rendelet első és második mondatára, valamint a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről szóló 1929. évi 11. törvénycikk 6. §-ára. Abból, hogy a szerződő felek 1934-ben a táblaképek sorsáról hallgattak, nem vonható le semmiféle (jog-) következtetés. [238] Kiemelték, hogy az alperes fellebbezésének [38] bekezdés első mondata szerint 1947-ben a „Szent János” táblaképet „a név1 család grófi ága kérte visszaadni”. Ez jogilag azért is téves, mert a „név1 család grófi ága” nem jogképes. Megjegyezték, hogy az alperes jogi relevanciát tulajdonít annak, hogy 1947-ben a grófi ág cselekedett, amely 1935 óta a (családi) alapítvány(
ok)gondnoka, és nem az akkori herceg. [239] Ezzel az alperes elismerte, hogy gróf személy1 1920-ban magánszemélyként, a saját nevében – azaz nem egy alapítvány képviseletében – helyezte a táblaképeket letétbe. Mivel a beavatkozó is értelemszerűen így érvel, ezen okfejtés vele szemben is helytálló. [240] Az elbirtoklásra hivatkozás körében a felperesek azt emelték ki, hogy az alperes és a beavatkozó e körben érdemben nem támadta meg az elsőfokú ítélet ténymegállapításait okszerűtlen bizonyítási eredmény címén. A jogi érvelést itt sem az elsőfokú bíróság által megállapított tényekre alapozták, hanem egy másik történeti tényállásból indultak ki. Az okiratok tartalma nem bizonyítja, hogy a beavatkozó kifejezetten sajátjaként tekintett a táblaképekre. [241] Köztudomású tény, hogy a táblaképek lefoglalása erőszakkal történt. Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. törvénycikk érvénytelennek minősítette a Tanácsköztársaság valamennyi rendelkezését és határozatát. Így az erőszakkal történt lefoglalás – jogalap híján – jogellenesen történt. Ezért – figyelemmel az alperes érvelésére, valamint a Ptk. 121. §

(2)bekezdésére – kizárt a táblaképek elbirtoklása. A máig hatályos V.K.M. rendelet

(1)bekezdése alapján köteles az alperes a táblaképeket gróf személy1-nek (vagy jogutódjainak) visszaadni. Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 31 [242] Az 1929. évi 11. törvénycikk 2. §

(2)bekezdése értelmében egy műkincset csak a tulajdonosának beleegyezésével lehet jogszerűen egy közgyűjtemény törzsleltárába felvenni. Sem gróf személy1, sem jogutódja nem járultak hozzá, hogy az alperes a táblaképeket törzsleltározza. Az elbirtoklás erre tekintettel kizárt. [243] Hivatkoztak személy19 jogászprofesszor véleményében foglaltakra. Kiemelték, hogy 1967. december 31-ig kizárható a táblaképek elbirtoklásának kezdete, tekintettel arra, hogy azok a Ptk. 169. §

(1)bekezdés c) pontja szerint az alperes leltározása miatt forgalomképtelennek minősülnek. A jogszabály

december 31-ig volt hatályban. [244] Az alperes
április 14-én a Szent János táblakép vonatkozásában harmadik személyekkel letéti szerződést kötött, így kizárt, hogy
április 14-ig a táblaképeket sajátjaként birtokolta volna. [245] A beavatkozó azon hivatkozása vonatkozásában, hogy a felperesek a tulajdonlással felhagytak, azt adták elő, hogy a szerződő fél nem köteles a szerződésből fakadó jogait csak azért gyakorolni, hogy a szerződés ne szűnjön meg. Egy letéti szerződés megléte kifejezetten kizárja nemcsak az elbirtoklást, de a derelictiót is. Utaltak az elbirtoklás körében már kifejtettekre. [246] Az öröklési lánc vonatkozásában is azzal érveltek, hogy az alperes és a beavatkozó a bizonyítékértékelés okszerűtlenségét nem állították, jogi érvelésüket pedig nem az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapították. Az öröklési láncot nemcsak végrendeletekkel és hagyatékátadó végzésekkel igazolták, hanem azzal is, hogy Budapest Főváros Kárrendezési Hivatala 1993-ban személy12-t, mint gróf személy23 fiát és örökösét, a település4-i ingatlanok államosításáért kárpótlásban részesítette. Ugyanez vonatkozik a település7-i (település7-i, Ausztria) ingatlanra is. Feltéve, de meg nem engedve, hogy személy28, személy29 vagy személy30 gróf személy23 utóörököseinek tekintendők, arra vonatkozó igazolás nélkül, hogy idevágó jogaikat az elmúlt 88 évben sikeresen érvényesítették volna, nem lehet szó utóöröklésről. [247] Hivatkoztak arra is, hogy ha a beavatkozó a táblaképek tulajdonosa is lenne, pervesztessége esetén tulajdoni pert indíthat a felperesekkel szemben. Ezért nem önálló, hanem függő beavatkozó a Pp.
§

(5)bekezdése szerint. Mivel az alperes kifejezetten elismerte a felperesek teljes öröklési láncát, de a beavatkozó a fellebbezésében ezt támadja, percselekményeik között fennáll egy ellentét, ami a Pp. 44. §

(5)bekezdése alapján a beavatkozó cselekményének hatálytalanságát eredményezi. Ezért sem vehető figyelembe a beavatkozó öröklési lánccal kapcsolatos érvelése. [248] A felperesek szerint az elsőfokú bíróság jogfelfogása az államosítás kizártságát illetően megalapozott. A tvr. célja nem maga az államosítás volt. Az alperes is elismeri, hogy az 1948 és 1953 közötti önkényuralmi „kitelepítések okozta múzeumi műtárgybeáramlásokat” kívánták rendezni. Ez abból is látszik, hogy csupán a tvr.

§-a írja elő a műtárgyak államosítását. A tvr. szabályait a magánjog rendelkezései alapján és elsősorban úgy kell értelmezni, mintha a jogalkotó – közhatalom biztosítása nélkül – a miniszternek és az illetékes múzeumoknak egy utasítást adott volna, amely (a
§ rendelkezéseitől eltekintve) közvetlenül harmadik személyt nem érint. [249] Kiemelték, hogy tvr. mindazokban az értelmezéseiben alkotmányos, amelyek az adott ügyben megállapított alaptörvényi követelményeknek megfelelnek; a normákat az Alaptörvénnyel, preambulumával (és belőlük kifolyólag a tvr. célkitűzésével) összhangban, a józan észnek, a közjónak, valamint erkölcsös és gazdaságos céloknak megfelelve kell értelmezni. [250] A tvr.
és
§-ainak helyes alkalmazása körében azt fejtették ki, hogy a tvr.
§

(1)bekezdésből egyértelműen kiderül, hogy az alperesnek kötelessége volt kapcsolatba lépni Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.220/2023/14/I 32 a műtárgyak addigi letevőivel, hogy módosítsák a meglévő letéti szerződést. Amennyiben ezt a kötelezettséget megszegte, a Ptk. 4. §

(3)bekezdése értelmében nem érvelhet azzal, hogy megszűnt a szerződés és ennek következtében elbirtokolta az érintett műtárgyakat. Ebből következik, hogy

május 12-e után az állam teljes tétlensége nem vezethet egyoldalúan oda, hogy a letéti szerződés megszűnjön, és emiatt önkényesen elbirtokolhassa a táblaképeket. [251] Egy szerződési rendelkezés hatálytalanságához előadottakra azt kell vizsgálni, hogy mi volt a jogalkotói szándék a tvr.
§-ával, azaz, hogy a letéti szerződések legalább öt éves időtartamúak legyenek. Az alapjogokkal összhangban levő értelmezés és a tvr.
§-a alapján letéti szerződések megkötésére szolgáló nyomtatványok figyelembevételével életszerű feltételezni, hogy a jogalkotó az ötéves minimum időtartammal elsősorban tervezési biztonságot kívánt létrehozni a műkincsek őrzése, tárolása és kiállítása kapcsán. Ezen kívül időt akart nyerni, hogy szükség esetén – a következő öt évben – a szóban forgó műkincseket védetté nyilváníthassa, illetve anyagi forrásokat teremthessen a műkincsek tulajdonosától történő megvásárlásra. [252] Kiemelték, hogy
október

🔗 Hivatalos forráshoz

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.