Bf.290/2023/41 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdés,

(2)bekezdés

1. a)és
2. c)pont] és felbujtóként elkövetett emberölés bűntette [1978. évi IV. törvény 166. §

(1)bekezdés,

(2)bekezdés a) pont] miatt 20 év fegyházbüntetésre és 10 év közügyektől eltiltásra, Terhelt2 II. r. vádlottat emberölés bűntette [1978. évi IV. törvény 166. §

(1)bekezdés,

(2)bekezdés a) pont] miatt 14 év fegyházbüntetésre és 8 év közügyektől eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a vádlottak a büntetés négyötöd részének kitöltése után bocsáthatók feltételes szabadságra, rendelkezett a II. r. vádlott által előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításáról, az eljárás során lefoglalt bűnjelekről, és a bűnügyi költség viseléséről is. [2] Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész mindkét vádlott terhére a kiszabott büntetés súlyosítása, Terhelt1 I. r. vádlott és védője, illetve Terhelt2 II. r. vádlott és védője pedig a tényállás téves megállapítása miatt és felmentés érdekében jelentettek be fellebbezést. [3] Az ügyész fellebbezését azzal indokolta, hogy Terhelt1 I. r. vádlott ellen több büntetőeljárás indult, amelyek különböző szakaszokban vannak, illetve voltak folyamatban, így az összes általa elkövetett bűncselekmény egy eljárásban történő elbírálására nem volt lehetőség. Ezek a bűncselekmények a kilencvenes évek meghatározó életellenes cselekményei voltak, amelyek mélyen megrázták nem csupán az érintett sértettek közvetlen környezetét, hanem a közvéleményt is. Az I. r. vádlott terhére felbujtóként legalább három befejezett és egy kísérleti szakban maradt életellenes cselekmény róható, erre figyelemmel esetében az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása indokolt. Terhelt2 II. r. vádlott esetében a büntetéskiszabási tényezők helyes mérlegelése hasonló eredményre kell, hogy vezessen. [4] A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a

1. szeptember
2. napján kelt BF.625/2021/
3. számú átiratában az ügyészi fellebbezést fenntartotta. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság részletes bizonyítást folytatott le, ügyfelderítési kötelezettségének eleget tett. A bizonyítási eljárás lefolytatása során a védelem bizonyítási indítványaira figyelemmel járt el, minden releváns bizonyítékot beszerzett, és ítéletében számot adott arról, hogy egyes bizonyítási indítványokat miért utasított el. Terhelt3 kihallgatása során a törvényszék nem követett el eljárási szabálysértést, ahogy az ellene indult ügy utóbb történő elkülönítése is törvényes volt. Az ügy eldöntése szempontjából alapvető jelentőséggel bíró Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 3 tanúvallomásokat, így a tanú1, Terhelt3 és tanú17 által tett vallomásokat részletesen elemezte, és megfelelő indokok alapján jutott arra a következtetésre, hogy ezekre a bizonyítékokra kell alapítani a tényállást. [5] Az ügyészség tényállást megalapozottnak minősítette, abban csupán egy kisebb elírás fedezhető fel tanú12 halálának időpontja tekintetében, illetve Terhelt1 I. r. vádlott előéleti adatai szorulnak pontosításra. Megítélése szerint az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségének igen lelkiismeretesen eleget tett. A megállapított tényállásból okszerűen vont következtetést a vádlottak bűnösségére, bűncselekményeiket helyesen minősítette. A büntetés kiszabása körében alapvetően helyesen vette számba a súlyosító és enyhítő körülményeket, azonban azokat nem a súlyuknak megfelelően értékelte. Az ügyészség álláspontja szerint arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy az életvitelszerűen bűnözésből élő vádlottak cselekményei a közvéleményt megdöbbentették, Terhelt1 I. r. vádlott személye kiemelkedően veszélyes a társadalomra, és Terhelt2 II. r. vádlott is agresszív személyiség. Azt a tényt, hogy az I. r. vádlott terhére több bűncselekmény róható, és így vele szemben szigorúbb büntetést kell kiszabni a belső arányosságra figyelemmel, a feltételes szabadság legkorábbi időpontjában kell értékelni. [6] Mindezek alapján az ügyészség arra tett indítványt, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet változtassa meg, mindkét vádlottat ítélje életfogytig tartó szabadságvesztésre, a feltételes szabadság legkorábbi időpontját az I. r. vádlott esetében a maximum közelében, a II. r. vádlott esetében a minimumot meghaladó tartamban határozza meg, a II. r. vádlottat a közügyek gyakorlásától a maximális tartamban tiltsa el, a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezéseket mellőzze, a bűnjelekre vonatkozó rendelkezést módosítsa, egyebekben pedig az elsőfokú ítéletet hagyja helyben. [7] Terhelt2 II. r. vádlott védője fellebbezése írásos indokolásában elsődlegesen feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértésre hivatkozott. Kifejtette, hogy az elsőfokon eljárt bíró pervezetéséből és a pervezetés során tett megnyilvánulásaiból egyértelműen kitűnik, hogy az ügy kimenetelét a bizonyítási eljárás eredményétől függetlenül, eleve előre eldöntötte. Ezt támasztja alá a Terhelt3 és a Fővárosi Főügyészség között született egyezségnek a jóváhagyásához szükséges feltételek vizsgálata nélkül történő jóváhagyása, amelyből kitűnik, hogy az elsőfokon eljárt bíró Terhelt3 vallomását és ezáltal a vádirati tényállást már az előkészítő ülésen kritika nélkül elfogadta. Az elsőfokon eljárt bírónak a tárgyaláson tett megjegyzéséből arra lehet következtetni, hogy ő a Terhelt3 által közölteket tényként kezelve az ügy kimenetelét a Terhelt3 kihallgatását megelőző teljes bizonyítási eljárás eredményétől függetlenül már eleve eldöntötte. Ezt tükrözi álláspontja szerint a bizonyítási indítványok elutasítása, a kérdések feltevésének és megválaszolásának megtiltása és az irányított kérdések feltevése is. [8] Hivatkozott arra, hogy az ügy eleve eldöntöttségét támasztja alá a fizikus szakértő és az általa készített szakvélemény minősítése, valamint az az elsőbírói megnyilvánulás, amely szerint „az ítélet majd erre vonatkozó megállapításokat fog tartalmazni”. Ezáltal az eljárt bíró félreérthetetlenül hangot adott annak, hogy a fizikus szakértői véleményt miként ítéli meg, előre vetítve ezzel az adott bizonyíték értékelését és a meghozandó határozat tartalmát. Az elsőfokon eljárt bíró pártatlanságának hiánya megjelent továbbá a védelem által Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 4 előterjesztett szakértői vélemény ismertetése körében is, és ezt jellemzik a tárgyaláson tett és az ítéletben rögzített kritikainak szánt, de egyértelműen személyessé vált megnyilvánulásai is. [9] Mindezek alapján a védő álláspontja szerint kétségtelen, hogy az elsőfokon eljárt bíró a bizonyítási eljárást elfogultan, a már előre kialakított meggyőződése alapján folytatta le, megsértve ezzel a pártatlan, tárgyilagos eljárás követelményeit. Így az eljárt bírótól az ügy elfogulatlan megítélése eleve nem volt várható, ezért meglátása szerint a Be.
4. §

(1)bekezdés b) pontja alapján az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokon eljárt bíróság új eljárásra utasítása indokolt azzal, hogy az ügyet a Fővárosi Törvényszék másik tanácsa tárgyalja. [10] A II. r. vádlott védője másodlagos indítványában arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság az eljárási szabályok többszörös megsértésével jelentős mértékben megnehezítette a védelem jogának gyakorlását és az igazság kiderítését. Ilyen eljárási szabálysértésként hivatkozott a Terhelt3fel kötött egyezség jóváhagyása kapcsán felmerülő törvénysértésekre, a kérdések feltevésének és megválaszolásának megtiltására, a bizonyítási sorrendjének az igazság kiderítését akadályozó meghatározására, a védelem iratmegismerési jogának szükségtelen korlátozására, Terhelt3 kihallgatásának a védelem jogait törvénysértő mértékben nehezítő időpontjára és módjára, továbbá a Terhelt3fel szemben indult eljárás indokolatlan időpontban való egyesítésére, majd törvénysértő elkülönítésére. A védelem álláspontja szerint ezek az eljárási szabálysértések külön-külön is, de együttesen mindenképpen a védelemhez való jog súlyos korlátozását eredményezték, ezért a Be. 609. §

(1)bekezdése alapján az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére, és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítására tett indítványt. [11] A II. r. vádlott védője harmadlagos indítványában arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségét nem teljesítette, az elsőfokú ítéletben a tanúvallomások és az okirati bizonyítékok ismertetése és értékelése olyan súlyos fokban iratellenes és hiányos, amelynek következtében az ítélet felülbírálatra alkalmatlan. Erre figyelemmel a védelem indítványozta az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését a Be. 609. §

(2)bekezdés d) pontja alapján. [12] Végül a II. r. vádlott védője a tényállás megalapozatlanságára is hivatkozott fellebbezésében. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás hiányos, felderítetlen, iratellenes és téves ténybeli következtetéseken alapul. Az ítélet megalapozatlansága elsősorban arra vezethető vissza a védő álláspontja szerint, hogy az elsőfokú bíróság Terhelt3 vallomását kritika nélkül elfogadta, annak hitelességét nem ellenőrizte le. Az elsőfokú bíróság a tényállás megállapítása során nem volt figyelemmel a teljes bizonyítás anyagára, a rendelkezésre álló bizonyítékokat egyoldalúan, hiányosan és iratellenesen értékelte, számos esetben pusztán spekulatív elgondolásokra, feltételezésekre támaszkodott, a bizonyítékok érdemben történő okszerű mérlegelése elmaradt. [13] A tényállás hiányosságát eredményezte érvei szerint az, hogy az elsőfokú bíróság nem rögzítette a tényállásban azt, hogy melyik lövés milyen irányból érkezett, és azt sem, Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 5 hogy az elkövető az egyes lövések leadásakor hol helyezkedett el. Nem tisztázta a sértett testhelyzetét és elhelyezkedését, és azt, hogy a lövés elszenvedése után milyen testhelyzetbe került. Megalapozatlan továbbá a tényállás az elkövetési idő vonatkozásában, elmulasztotta az elsőfokú bíróság érdemben vizsgálni a lövések hangját és a fegyver Dunába dobásának körülményeit, illetve a fegyver pontos feltalálási helyét is. A törvényszék – az erre vonatkozó védői indítványok ellenére – nem vett fel bizonyítást tanú17 és Terhelt3 szavahihetősége körében, és nem értékelte érdemben a rendelkezésre álló bizonyítékokat a cselekmény indítékát illetően. [14] tanú17 tanúvallomásának értékelése során az elsőfokú bíróság nem volt figyelemmel arra, hogy a korábbi ügyek tapasztalatai és a Terhelt1 I. r. vádlottal szemben fennálló érdekvezéreltsége folytán szavahihetősége nem csupán kétségbe vonható, de az meg is dőlt az egyértelműen hamisnak bizonyult vallomásaira figyelemmel. Az elsőfokú bíróság a tanú által több ügyben tett vallomások közül kizárólag azokat vette figyelembe, amelyeket a saját koncepciójába illeszkedőnek vélt, és nem volt figyelemmel a tanúvallomásban tapasztalható életszerűtlen részletekre, továbbá az ügy szempontjából lényeges tények tekintetében feltárható ellentmondásokra sem. Végül az elsőfokú bíróság nem értékelte azt a tényt sem, hogy tanú17 hallomásból származó információkat adott tovább, így a dezinformáció lehetősége is fennáll. [15] Terhelt3 tanúvallomásának értékelése során az elsőfokú bíróság nem volt figyelemmel arra, hogy a tanút kábítószerek és alkohol kóros mértékű fogyasztása, szélhámos életvitel és tudatosan hamis vallomások megtétele jellemzi. Vélekedése szerint az elsőfokú bíróság Terhelt3 vallomása hiteltérdemlőségének valódi értékelése helyett iratellenes megállapítások, minden ténybeli alapot nélkülöző feltételezések, illetve logikátlan következtetések útján kívánta az előre kialakított koncepcióját alátámasztani. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Terhelt3 az egyezségnek köszönhetően minden kockázat nélkül terhelhetett be bizonyos személyeket. Nem értékelte azt, hogy a tanúvallomás teljesen életszerűtlen, hogy a tanú alapvető dolgokhoz kapcsolódó részletekre nem emlékezett, és a pszichológus szakértő véleménye alátámasztotta esetében a pszeudológiát. Mindezek alapján Terhelt3 szavahihetősége és vallomásának hitelessége egyértelműen kétségbe vonható, így vallomásából kizárólag azok a tények lettek volna elfogadhatók, amelyeket más bizonyítékok alátámasztanak. Ezt a vizsgálatot azonban az elsőfokú bíróság elmulasztotta. [16] A tanúvallomások Terhelt3 vallomását több ponton cáfolják, a rendelkezésre álló objektív bizonyékok alapján pedig megítélése szerint tényként állapítható meg, hogy a cselekmény nem a Terhelt3 által állított időpontban, és nem az általa előadott módon valósult meg. Így Terhelt3 vallomásával szemben nem pusztán észszerű kételyek merültek fel, hanem vallomása a rendelkezésre álló objektív bizonyítékok, valamint a kétségbevonhatatlan szavahihetőségű tanúk vallomása alapján egyértelműen megdőlt. [17] A védő álláspontja szerint a tényállás részbeni megalapozatlanságának kiküszöbölése során az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma, ténybeli következtetés vagy a felvett bizonyítás alapján az elsőfokú bíróság által Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 6 megállapított tényállástól eltérő tényállás megállapítása szükséges és indokolt. Erre figyelemmel a védő indítványozta azt, hogy az ítélőtábla – bizonyítás felvételével – a megalapozatlanság kiküszöbölésével eltérő tényállást állapítson meg, az elsőfokú ítéletet változtassa meg, és Terhelt2 II. r. vádlottat az ellene emelt vád alól a Be. 566. §

(1)bekezdés c) pontja alapján mentse fel. [18] A II. r. vádlott védője fellebbezésében több bizonyítási indítványt is előterjesztett az alábbiak szerint: – tanú17 szavahihetőségének vizsgálata körében tanú17, tanú22, tanú10, tanú11, tanú59, tanú99, tanú40 más büntetőeljárásokban tett vallomásainak, tanú59 ügyvéd által ellenjegyzett és tanú100 közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozatának, a tanú75 és tanú101val szemben folyamatban volt nyomozás megszüntetéséről szóló határozatoknak, továbbá a Fővárosi Ítélőtábla Bf.281/2016/

1. számú ítéletének
2. oldala és a Fővárosi Törvényszék B.1856/2014/
3. számú ítéletének ismertetése; – a nyomozó hatóság eljárása vonatkozásában a Fővárosi Törvényszék 5.B.609/2013/
4. számú ítélete megjelölt részeinek ismertetése; – a sértett2 sérelmére elkövetett ölési cselekmény indítékának tisztázása érdekében a 29022215/
5. bü. számú büntetőeljárásban készült,
6. június
7. napján kelt rendőri jelentés, illetve a Fővárosi Törvényszék 5.B.609/2013/
8. számú jegyzőkönyv
9. oldalának és az 5.B.609/2013/
10. számú jegyzőkönyv
11. oldalának ismertetése; – Terhelt3 vallomása hiteltérdemlőségének tisztázása körében Terhelt3nek a Fővárosi Törvényszék 15.B.1856/
12. számú ügyében tett tanúvallomását tartalmazó tárgyalási jegyzőkönyv, a Fővárosi Törvényszék 23.B.298/
13. számú ügyéből az abban emelt vád
14. vádpontjára vonatkozó ügyiratok, valamint a 29022/621/
15. bü. és 29022/760/
16. bü. számú nyomozati iratok ismertetése; – a sértett2 sérelmére elkövetett ölési cselekmény elkövetési ideje vonatkozásában tanú73 kihallgatása, illetve szakértő31 és szakértő32 szakértők meghallgatása; – a sértett lakcíme szám alatti lakásban folytatott helyszíni szemlén tapasztaltak vonatkozásában név43 bűnügyi technikus kihallgatása; – sértett2 elhelyezkedése, valamint az első lövés elszenvedésekor felvett és az azt követő testhelyzete vonatkozásában szakértő26 forenzikus fizikus szakértő meghallgatása; – a sértett2 lelövéséhez használt fegyver feltalálási helye és a Terhelt3 által a helyszíni kihallgatáson megmutatott hely megtekintése és a két hely közötti távolság tisztázása érdekében szemle tartása tanú4 tanú helyszíni kihallgatásával; Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 7 – a fegyver hangja vonatkozásában szakértő22 és szakértő2 szakértők meghallgatása, illetve bizonyítási kísérlet tartása. [19] A másodfokú bíróság a
17. február
18. napján kihirdetett 5.Bf.290/2023/37-I. számú végzésével elutasította a fenti bizonyítási indítványokat, és az ügyet a Be.
19. §

(1)bekezdése alapján nyilvános ülésen intézte el. A bizonyítási indítványok elutasításának részletes indokait az ítélőtábla a későbbiekben fejti ki. [20] Az ügyész a másodfokú nyilvános ülésen megtartott perbeszédében kifejtette, hogy az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére irányuló védelmi indítványok alaptalanok. Az ügyész álláspontja szerint az elsőfokon eljárt bíró elfogultságát nem alapozza meg az, hogy az alapügyben is ő járt el, és így a bizonyítékok egy részével tisztában volt. A bíró pártatlanságát támasztja alá az, hogy az I. r. vádlott védelmét hatékonyan biztosította, egyebekben a II. r. vádlott védője által állított körülmények nem vezethetnek kizárási ok megállapítására. A relatív eljárási szabálysértésre történő védői hivatkozás sem alapos, mivel a törvényszék a bizonyítási indítványokat figyelembe vette, a védelem kérdezési, észrevételezési jogát biztosította. Az indokolási kötelezettség megsértését már önmagában az elsőfokú ítélet terjedelme is cáfolja. [21] Az ügyészség álláspontja szerint az elsőfokú ítélet megalapozatlansági hibában nem szenved. Az

1. tényállási pont kapcsán a törvényszék támaszkodott az alapügyben felvett bizonyításra, annak anyagát beépítette ítéletébe, és helyesen foglalt úgy állást, hogy ennek a bizonyításnak a megismétlése nem indokolt. A törvényszék figyelemmel volt arra, hogy az eltelt idő hogyan befolyásolta az ügyben érintett személyek viszonyrendszerét, és ez milyen kihatással volt az általuk megtett vallomásokra. Az ügyész elemezte az eljárás menetét, és arra a következtetésre jutott, hogy az ügyek egyesítése, majd a Terhelt3 ellen indult ügy elkülönítése nem volt törvénysértő. Szemben a védői érveléssel, a törvényszék részletesen foglalkozott Terhelt3 vallomásának hitelességével, így nem foghat helyt az a kifogás, hogy azt kritika nélkül fogadta volna el. [22] Az ügyész perbeszédében felidézte az elsőfokú ítélet indokolásának lényeges pontjait, mely alapján azon meggyőződésének adott hangot, hogy a törvényszék a bizonyítékokat megfelelően értékelte. Bár érvei szerint valóban voltak olyan kérdések, amelyeket az eltelt idő folytán már nem lehetett pontosan tisztázni, ez azonban még csak részleges megalapozatlanságot sem eredményezett. Az elsőfokú bíróság által megállapított tények csupán Terhelt1 I. r. vádlott előéletével, illetve tanú12 halálával kapcsolatos időpontok megjelölésével kapcsolatosan igényeltek korrekciót. [23] Szerinte az elsőfokú bíróság a megállapított tényállásból okszerűen vont következtetést a vádlottak bűnösségére, a cselekmények minősítése is törvényes, a büntetéskiszabási körülményeket alapvetően helyesen vette számba, azonban azokat nem a megfelelő súlyuk szerint értékelte. E körben az ügyészi fellebbezésnek és a főügyészségi átiratnak megfelelő tartalommal adta elő perbeszédét, és indítványát is változatlan tartalommal terjesztette elő. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 8 [24] Terhelt1 I. r. vádlott védője perbeszédében csatlakozott a II. r. vádlott védője által benyújtott fellebbezésben írtakhoz. Kifejtette, hogy az elsőfokon eljárt bíró elfogult volt, mivel korlátozta a védelmi jogokat azzal, hogy megtiltotta kérdések feltételét, észrevételek megtételét, ő döntötte el, hogy Terhelt3nek milyen kérdésekre kell válaszolnia, irányított kérdéseket tett fel, nem engedett bizonyítást a terhelő tanúk szavahihetőségére, szinte az összes bizonyítási indítványt elutasította, a védelem által felkért szakértőkre pejoratív megjegyzéseket tett, és az ítéletben kritizálta a védők tevékenységét. Kifogásolta továbbá, hogy az elsőfokú eljárásban nem kapott elég időt a felkészülésre, és nem várható el egy kirendelt védőtől, hogy minden más ügyet félretéve egy ügyre koncentráljon. [25] A bizonyítékok mérlegelése kapcsán kifejtette, hogy a törvényszék tanú17, sértett1, Terhelt3 és tanú1 terhelő vallomásait kritika nélkül elfogadta annak ellenére, hogy azokat több bizonyíték is cáfolta. Az elsőfokú bíróság minden olyan bizonyítékot elvetett, ami nem illeszkedett a koncepciójába, spekulatív, hipotetikus és iratellenes megállapításokat tett. Nem vizsgálta a vádlottakat mentő bizonyítékokat a sértett2 sérelmére elkövetett cselekmény kapcsán, így azokat sem, amelyekből más indítóokra, illetve más elkövetési időre lehet következtetni. Nem értéktelte Terhelt3 személyiségét, nem tárta fel azt, hogy miért ment be a rendőrségre vallomást tenni, és azzal sem foglalkozott, hogy ilyen komoly tárgyi súlyú ügyben miért felfüggesztett szabadságvesztést tartalmazott az egyezség. [26] Mindezek alapján Terhelt1 I. r. vádlott védője elsődlegesen az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítására, másodlagosan Terhelt1 I. r. vádlott felmentésére tett indítványt. Harmadlagos indítványában a kiszabott büntetés enyhítését kérte arra hivatkozással, hogy a tetemes időmúlásra figyelemmel nem indokolt a törvény szigorának megtorló jellegű alkalmazása. [27] Terhelt1 I. r. vádlott felszólalásában elsőként is azt hangsúlyozta, hogy Terhelt3 vallomása nem volt hiteles. Ezt támasztják alá a meggyanúsításának körülményei, amely során először nem tett vallomást, majd egy rövidebb szünet után a közölt gyanúsításnak megfelelő vallomást adott elő. A megismert adatokból arra lehet következtetni megítélése szerint, hogy nem magától jelentkezett a rendőrségen vallomást tenni, és eleinte nem is szeretett volna őt terhelő vallomást tenni. Ezek a tények alapjaiban kérdőjelezik meg Terhelt3 szavahihetőségét, ennek ellenére az ellentmondásokra az elsőfokú bíróság nem adott választ. Hivatkozott arra, hogy Terhelt3 vallomása szerint korábban több büntetőeljárásban hamisan tanúskodott, mert akkor az érdekei éppen azt kívánták, szinte minden állítása cáfolható a bizonyítékok alapján, és nagyon sok lényeges részletre nem emlékszik. [28] Abszurdnak tartotta, hogy a rendőrség tanú17t már eleve úgy kezdte el kihallgatni, hogy rá nézve kerestek terhelő adatokat, ennek ellenére a tanúnak 2014-ig nem is jutott eszébe az, hogy köze lenne a bűncselekményekhez. Ő is többször elmondta, hogy más ügyekben hamisan tanúskodott, így többek között azt is, hogy korábban még védte tanú1öt. tanú22 sem említette őt meg első vallomásaiban, akkor módosított azon, amikor közölték vele, hogy tanú17 milyen tartalommal tette meg vallomását, ezután már szó szerint ugyanazt mondta el. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 9 [29] Hosszasan részletezte tanú1 személyiségét és életvitelét, amiből szintén arra vont következtetést, hogy az általa tett vallomás nem hiteles. Elmondta, hogy 2012-ben négy különböző bűncselekménnyel gyanúsították meg, amelyekből később nem lett vádemelés, ami azt bizonyítja, hogy igenis kapott a tanú kedvezményt az őt terhelő vallomás megtételéért. Az is kedvezmény, hogy enyhébb rezsimben tölti a szabadságvesztést, ami lehetőséget ad dicséretek szerzésére, ezáltal pedig könnyebben engedélyezhető a feltételes szabadságra bocsátás. [30] Elemezte sértett1 tanúvallomását is, aki először azt mondta, hogy nem tudja, ki áll a tanú12-gyilkosság mögött, illetve a saját ügyében soha nem említette meg őt mint lehetséges felbujtót. tanú18 tanúvallomása kapcsán kifogásolta, hogy nem került sor tárgyalási kihallgatására, továbbá hogy volt olyan jelentés is, amely egyértelműen őt mentő tényeket tartalmaz, de azt nem tették nyílttá. Számos olyan körülményre hivatkozott, amelyekből arra vonható következtetés, hogy sértett1 valójában nem tett olyan kijelentést a rendőrségen, amely szerint ő állt volna tanú12 meggyilkolása mögött, és ha elhangzott volna ilyen, arról jelentést kellett volna felvenni. Hivatkozott továbbá arra, hogy az ügyeiben eddig összesen 16 hamis tanút állított ki az ügyészség. [31] Összességében az I. r. vádlott tartotta magát ahhoz az elsőfokú eljárásban képviselt védekezéséhez, amely szerint nem követte el a terhére rótt bűncselekményeket, ezért felmentésre tett indítványt. [32] Terhelt2 II. r. vádlott védője perbeszédét az írásban benyújtott fellebbezésével egyező tartalommal adta elő. [33] Terhelt2 II. r. vádlott felszólalásában előadta, hogy az elsőfokon eljárt bíró összekeverte a tanúkat és az általuk tett vallomásokat, szakvéleményeket nem vett figyelembe. Terhelt3 vallomása alapján tartóztatták őt le, és az alapján emeltek vele szemben vádat, de már az eljárás elején rendelkezésre álltak azok a szakvélemények, amelyek cáfolják a szavahihetőségét. Kifejtette, hogy semmi köze nincs a bűncselekményekhez, és aki mást állít, az hazudik. [34] Terhelt1 és Terhelt2 vádlottak az utolsó szó jogán tett nyilatkozataikban ártatlanságukat hangoztatták, és felmentésüket kérték. [35] Az ügyészség által bejelentett fellebbezés csak a II. r. vádlottal szemben kiszabott mellékbüntetést érintően volt eredményes, az I. r. vádlott és védője által bejelentett fellebbezés nem vezetett eredményre, a II. r. vádlott és védője által bejelentett fellebbezés más okból, a kiszabott szabadságvesztés enyhítése szempontjából volt alapos. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 10 [36] Mivel az elsőfokú ítélet ellen a védelem a tényállást is támadó fellebbezést jelentett be, a felülvizsgálat terjedelme teljes körű volt, vagyis az a Be.
2. §

(1)és

(2)bekezdése alapján kiterjedt az ítélet megalapozottságára, az ítéletnek a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, intézkedés alkalmazására vonatkozó rendelkezéseire, valamint az indokolás helyességére és az eljárási szabályok megtartására is. [37] Ezt meghaladóan azonban a felülbírálat korlátait képezték az alábbiak: [38] Az

1. tényállási pontban írt cselekmény tettesét és bűnsegédeit a Fővárosi Törvényszék a
2. január
3. napján jogerőre emelkedett 23.B.506/2016/
4. számú ítéletében vonta büntetőjogi felelősségre. Ez az ítélet részletesen vizsgálta a sértett1 sérelmére elkövetett bűncselekmény elkövetésének körülményeit, annak végrehajtását, és elkövetőit – a felbujtó kivételével – a tényállásában rögzítette. A Be.
5. §

(1)bekezdése szerint a bíróság jogerős ügydöntő határozata végleges, mindenkire kötelező döntést tartalmaz a vádról, illetve a terhelt büntetőjogi felelősségéről, a büntetőjogi következményekről vagy ezek hiányáról, és az ügydöntő határozat a jogerőre emelkedését követően kizárólag rendkívüli jogorvoslattal vagy különleges eljárás eredményeként változtatható meg. Ebből következően jelen eljárásban nem volt vizsgálható az alapügyben született jogerős ítéletben rögzített tények valósága, kizárólag az, hogy Terhelt1 I. r. vádlott volt-e a bűncselekmény felbujtója. Ez a korlátozás a felülbírálat során is érvényesült, így az

1. tényállási pontban rögzített azon tények, amelyek az alapügyben lefolyatott bizonyításon alapultak, az ítélőtábla vizsgálódási körén kívül estek. [39] Nem volt tárgya továbbá a felülbírálatnak a Terhelt3 által elkövetett bűncselekményeket elbíráló, a Fővárosi Törvényszék
2. december
3. napján jogerőre emelkedett 23.B.523/2022/
4. számú ítéletével rögzített tényállás, illetve az ítélet alapjául szolgáló egyezséghez vezető eljárás törvényessége, minthogy ezek kizárólag a Terhelt3 felelősségrevonását érintő jogerős ügydöntő határozattal állnak összefüggésben. Így nem vizsgálhatta a másodfokú bíróság a Terhelt3fel szemben emelt vád alapján tartott előkészítő ülés, illetve az egyezség elfogadásáról szóló bírói döntés törvényességét sem. Figyelemmel azonban arra, hogy az elsőfokú bíróság a Terhelt3fel szemben indult büntetőügyet jelen ügyhöz egyesítette, és a védelem az elsőfokon eljárt bíró elfogultságát többek között az ezen az előkészítő ülésen történtekkel kívánta alátámasztani, ennek az eljárási cselekménynek a lefolytatása legfeljebb az eljárt bíró tárgyalásvezetése szempontjából képezhette vizsgálat tárgyát a másodfokú eljárásban. [40] Az eljárási szabálysértések vizsgálata eredményeképpen az ítélőtábla elsőként is megállapította, hogy a törvényszék a perrendi szabályokat túlnyomórészt betartva folytatta le az eljárást, az ítélet hatályon kívül helyezését eredményező, a Be.
5. §

(1)és

(2)bekezdésében foglalt feltétlen, továbbá a Be. 609. §

(1)és

(2)bekezdése szerinti relatív eljárási szabálysértést az ítélőtábla nem észlelt. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 11 [41] A védelem által hivatkozott hatályon kívül helyezési okok kapcsán az ítélőtábla az alábbi álláspontra helyezkedett. [42] Terhelt2 II. r. vádlott védője fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet meghozatalában elfogult, így a törvény szerint kizárt bíró részvételére hivatkozott [Be. 608. §

(1)bekezdés b) pont], ehhez később csatlakozott Terhelt1 I. r. vádlott védője is a perbeszédében. [43] A védelem álláspontja szerint az elsőfokon eljárt bíró elfogultságát alapozza meg az a tény, hogy törvénysértő módon hagyta jóvá a Terhelt3fel kötött egyezséget. A védelem érvelése szerint azért volt törvénysértő a Terhelt3fel kötött egyezség elfogadása, mert őt a törvényszék az előkészítő ülésen nem hallgatta ki. Ezzel az elsőfokú bíróság – álláspontjuk szerint – megszegte a Be. 732. §

(5)bekezdésében írt kötelező szabályt, ami az ítélkezési gyakorlat szerint akadálya az egyezség jóváhagyásának. A II. r. vádlott védője álláspontja alátámasztására hivatkozott a helység44i Ítélőtábla Bf.447/2021/

1. számú határozatára, amely szerint a vádlott kihallgatásának teljes mellőzése esetén a bíróság nincs is abban a helyzetben, hogy megítélje azt, a vádlott megértette-e az egyezség természetét és jóváhagyásának következményeit, nem tudja megítélni, hogy a vádlott beszámítási képessége és beismerésének önkéntessége iránt mutatkozik-e észszerű kétely, illetve azt sem, hogy a beismerő nyilatkozat mennyire egyértelmű. [44] A védelem fenti érvelése több okból is alaptalan. Először is rögzítendő, hogy a másodfokú eljárásban Terhelt3 terheltként nem szerepelt, így az ő büntetőjogi felelősségét megállapító ítélet és az azt megelőző, az ő felelősségrevonásának alapját képező (külön) eljárás törvényessége nem volt tárgya a felülbírálatnak. Ez már csak azért is kizárt, mert a vele szemben hozott ítélet
2. december
3. napján jogerőre emelkedett, így a Be. XCIX. Fejezete szerint lefolytatott eljárás esetleges hibái legfeljebb rendkívüli perorvoslati eljárásban lennének vizsgálhatók. Nem voltak vizsgálhatók az egyezség elfogadásának körülményei azért sem, mert még ha az törvénysértő is lett volna, az semmilyen formában nem hatott volna ki a Terhelt1 I. r. vádlott és Terhelt2 II. r. vádlott ellen lefolytatott büntetőeljárásra és a velük szemben hozott ítéletre. Az egyezség elfogadása körében elkövetett eljárási szabálysértéseket kizárólag Terhelt3 és védője, illetve az ügyészség sérelmezheti rendkívül perorvoslati eljárásban. [45] A jelen ügy terheltjei szempontjából kizárólag annak volt jelentősége, hogy 1) az elsőfokon eljárt bíró elfogulatlanságát megkérdőjelezheti-e a Terhelt3 részvételével megtartott előkészítő ülés, illetve az azon született döntések, 2) Terhelt3 vallomása hiteles volt-e. Ezt a két kérdést vizsgálva abból a tényből kell kiindulni, hogy az elsőfokú bíróság jóváhagyta az egyezséget, de úgy határozott, hogy Terhelt3 részletes, Terhelt1 I. r. és Terhelt2 II. r. vádlottak és védőik jelenlétében történő kihallgatása nélkül nem hoz ítéletet az ügyében. Ez a tény már önmagában is megkérdőjelezi, hogy az elsőfokon eljárt bíró eleve eldöntötte volna az ügyet. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 12 [46] Az ügyiratok alapján az kétségtelen, hogy a törvényszék nem hallgatta ki Terhelt3et az előkészítő ülésen. Annak eldöntése során, hogy ez perjogilag miként értékelendő, abból indult ki az ítélőtábla, hogy a helység44i Ítélőtábla védelem által hivatkozott döntése a jelen ügyben eljáró Fővárosi Ítélőtáblát nem köti, emellett a beismerő nyilatkozat elfogadásán alapuló eljárásokban a törvényességi vizsgálat fókuszában nem is ez áll, hanem az, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint volt-e akadálya a beismerő nyilatkozat elfogadásának, illetve az egyezség jóváhagyásának. Ennek feltételei a vádlott kihallgatása nélkül is tisztázhatók, sőt, ha a vádlott él a hallgatás jogával, kizárólag az egyéb peradatok alapján tisztázható és tisztázandó. [47] Másrészről pedig a helység44i Ítélőtábla hivatkozott határozatában nem is azért helyezte hatályon kívül az elsőfokú ítéletet, mert elmaradt a vádlott kihallgatása, hanem azért – mint ahogy az a határozat védelem által nem idézett [32] bekezdéséből is egyértelműen kitűnik –, mert a vádlott „kizárólag a vádirattal kapcsolatban nyilatkozott, az egyezség természetével és jóváhagyásának következményeivel kapcsolatban azonban nyilatkozatot nem tett, erre a törvényszék sem hívta fel”. Ez a – nem vitásan az adott eljárás alapjául szolgáló, evidens jelentőségű – probléma jelen ügyben nem azonosítható. A 23.B.298/2021/
4. számú jegyzőkönyv tanúsága szerint Terhelt3 a következő nyilatkozatokat tette az előkészítő ülésen: – „A figyelmeztetéseket megértettem, azt is, hogy milyen következményekkel jár az, ha bűnösségem elismerem és lemondok a tárgyaláshoz való jogomról. Beismerem mindkét cselekményben a bűnösségemet, és lemondok a tárgyaláshoz való jogomról.” – „Az eddigi beismerő vallomásaimat mindkét cselekmény tekintetében maradéktalanul fenntartom.” – „Biztos, hogy beismerem a bűnösségemet mindkét cselekményben, elolvastam, és értem azt, hogy mit tartalmaz ez az egyezség, alá is írtam az ügyészséggel ezt a megállapodást.” – „Értem az ezzel járó jogkövetkezményeket is.” – „A beismerésem abszolút önkéntes.” – „Minden úgy történt, ahogy azt a vádirat tartalmazza mindkét cselekményt illetően, mind a sértett2 sérelmére elkövetett cselekmény tekintetében, illetve a név12-féle ügy tekintetében is.” [48] Ezen nyilatkozatok alapján a másodfokú bíróságban nem merült fel kétely az iránt, hogy Terhelt3 minden szükséges tájékoztatást megkapott a beismerő nyilatkozat megtétele előtt, az elsőfokú bíróság eljárása körültekintő, minden lényeges részletre kiterjedő volt. Ebből következően egyrészről nem tárható fel semmilyen, az eljárt bíró elfogultságára következtetést engedő körülmény, másrészről az előkészítő ülésen történtek Terhelt3 szavahihetőségét nem kérdőjelezik meg. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 13 [49] Azt is értékelni kellett, hogy Terhelt3 kihallgatása nem maradt el, mivel arra sor került az egyesítés után a jelen ügyben tartott elsőfokú tárgyaláson. Ezzel lehetősége nyílt az elsőfokú bíróságnak arra, hogy az egyezségkötéssel kapcsolatos valamennyi ténykérdést a védelem jelenlétében tisztázza, és a Be.
5. §

(2)bekezdése alapján az a lehetőség is nyitva állt előtte, hogy amennyiben a bizonyítás eredménye alapján az egyezség megtagadásának lett volna helye, az egyezséget jóváhagyó végzést hatályon kívül helyezze. Erre nem került sor, ilyen irányú indítványt sem az ügyészség, sem Terhelt3 vagy a védője nem terjesztett elő, és a másodfokú bíróság sem észlelt olyan okot, amely ezt a döntést indokolta volna. [50] A védelem hivatkozott arra is, hogy az egyezség megtagadását indokolta volna a vádirati tényállás és a Terhelt3 gyanúsítotti vallomása között feltárható eltérés is. E körben az ítélőtábla ismét abból indult ki, hogy az egyezség jóváhagyása a felülbírálat során ténykérdés, annak törvényessége a két vádlottat érintő eljárás jogszerűsége kapcsán már nem vitatható. Ettől független a Terhelt3 által tett vallomás hitelessége, és ennek körében vizsgálandó az is többek között, hogy hány lövésről adott számot, és ez az adat hogyan viszonyul az egyéb bizonyítékok alapján megállapítható tényekhez. Elöljáróban csupán arra utal e helyen a másodfokú bíróság, hogy a sértett testét elért és a halálát okozó lövések számát illetően nincs érdemi eltérés a vádirati tényállás és a terhelti vallomás között. [51] Összességében az egyezség jóváhagyásának perjogi kérdéseit a jelen ügyben nem lehetett vizsgálni, így sem abszolút, sem pedig relatív okból nem eredményezhette az ítélet hatályon kívül helyezését. Az, hogy a bíróság elfogadja-e egy vádlott beismerő nyilatkozatát vagy az általa kötött egyezséget, vádlott-társai joggyakorlására semmilyen formában nem hat ki, önmagában ez a tény semmilyen hatással nincs az egyezséggel nem érintett vádlottakkal szemben indult eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, illetve az intézkedés alkalmazására. Az egyezséget kötött vádlott személye, illetve az általa tett vallomás a többi vádlottal szemben indított eljárásban kizárólag, mint bizonyítási eszköz jelenik meg, beismerő vallomását is mint személyi bizonyítási eszközt kell értékelés alá vonni. Ebből következően, ha az egyezséget kötött vádlott kihallgatása során a bíróság megtartotta a vonatkozó eljárásjogi szabályokat, az általa tett vallomás törvényes bizonyítási eszköz, és az a tényállás alapjául szolgálhat. Ebből a szempontból az egyezségkötés körében elkövetett esetleges eljárási szabálysértéseknek nincsen semmilyen jelentősége. [52] A védelem kifogásolta azt is, hogy az elsőfokú bíróság Terhelt3 vallomása ellenőrzésére kísérletet sem tett, amiből – a védelem következtetése szerint – az látszik, hogy az elsőfokon eljárt bíró ezt a vallomást kritika nélkül elfogadta már az előkészítő ülésen, és a bizonyítási eljárás során sem vizsgálta Terhelt3 szavahihetőségét, a vallomásában foglaltakat tényként kezelve folytatta le a teljes eljárást. [53] Ennek a kifogásnak a ténybeli alapjai hiányoznak. Az elsőfokú bíróság rendkívül részletesen hallgatta ki Terhelt3et a tárgyaláson, kihallgatása összesen öt tárgyalási napot ölelt fel, a védelem feltehette a kérdéseit, e körben a törvényszék kizárólag annyi korlátozást alkalmazott, ami a tárgyalás rendjének fenntartásához és a kihallgatás vád keretei között Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 14 tartásához feltétlenül szükséges volt, meghallgatta a Terhelt3et vizsgáló pszichológus szakértőt, gondoskodott a védelem által készített magánszakvélemények beemeléséről a bizonyítás anyagába, majd mindezen bizonyítékokról ítéletében beszámolt, és levezette, hogy azok mennyiben érintik a Terhelt3 által tett vallomás hitelességét. Ez az összevetés nem volt hibátlan, és az több ponton kiegészítésre is szorult, de az világosan látszik a bizonyítás anyagából és az elsőfokú tárgyalás lefolytatásából, hogy az elsőfokú bíróság kellő kritikával viszonyult Terhelt3 saját magát, de főként társait is terhelő vallomásához. [54] Az Alkotmánybíróság a 26/2021. (VIII. 11.) AB határozatban kifejtette, hogy ha az eljárás több terhelt ellen folyik, az egyik terhelt büntetőjogi felelősségének – akár a terhelt bűnösséget beismerő nyilatkozatán alapuló – megállapítása nem mentesíti a bíróságot az egyéb terhelt(

1. ek)büntetőjogi felelősségét érintő teljes körű bizonyítás és mérlegelés kötelezettsége, a büntetőjogi felelősség személyhez kötődő elbírálása alól. Az előkészítő ülésen nem a bíróság által lefolytatott teljes körű bizonyítás vezet a beismerő terhelt büntetőjogi felelősségének a megállapításához, a bíróság a beismerő nyilatkozat elfogadásával mindössze arról foglal állást, hogy a bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadásának a feltételei fennállnak. Mindebből az következik, hogy az előkészítő ülésen nem folytatható olyan bizonyítás, amelynek eredményeként a beismerő terhelt bűnösségével összefüggésben a bíróságnak, az eljáró bíróság bármely tagjának saját meggyőződése alakulhatna ki. Ilyen előzetes bírói álláspont hiányában pedig nem áll fenn olyan objektív körülmény, amely a bíróság döntéshozatalát az egyéb terhelteket érintően szükségszerűen meghatározná, és amely miatt a bíró pártatlansága megkérdőjelezhetővé válna. Az Alkotmánybíróság szerint ilyen előzetes álláspont hiányában nem sérül a pártatlanság látszata, és a bíróság pártatlansága a bűnösséget be nem ismerő terhelt büntetőjogi felelősségének a vizsgálatában még akkor sem kérdőjelezhető meg, ha a vádlottak cselekvősége szorosan összefügg, és az elkövetési magatartás egymást kiegészíti. Nem sérül ezért a pártatlan bírósághoz való jog pusztán amiatt, mert utóbb, a tárgyalás eredményeként a vádlott(
2. ak)ügyében olyan bíró ítélkezik, aki korábban, az előkészítő ülésen a bűnösséget beismerő vádlott(
3. ak)nyilatkozatát elfogadta, és a büntetőjogi felelősség(ük)ről ítélettel határozott. [55] Ezek az alkotmányos elvek jelen eljárásban is irányadók: kizárólag azon az alapon nem lehet részrehajlónak tekinteni az elsőfokon eljárt bírót, hogy még az I. és II. r. vádlottakkal szemben a 2. tényállási pontban foglalt cselekményre irányuló bizonyítás megkezdése előtt elfogadta Terhelt3 beismerő vallomását. [56] A védelem további, a pervezetés körében tapasztalt visszásságokkal igyekezett alátámasztani az elsőfokon eljárt bíró objektivitásának hiányát, így hivatkozott arra, hogy 1) elutasította a bizonyítási indítványokat, 2) megtiltotta kérdések feltételét és a válaszadást, 3) irányított kérdéseket tett fel, 4) elfogadhatatlan megjegyzéseket tett a védelem által felkért szakértőkre, 5) törvénysértő megoldást választott a szakértői vélemény ismertetésére. [57] A bizonyítási indítványok elutasítása kapcsán előterjesztett védelmi kifogások minden alapot nélkülöznek, de még ha e körben kifogásolható is lenne a törvényszék eljárása, Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 15 azt nem az elsőfokon eljáró bíró elfogultsága, hanem legfeljebb az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás felderítetlensége körében lehetne értékelni. Az ítélőtábla erre a kérdésre ott fog visszatérni, ezen a ponton annak rögzítésére szorítkozik, hogy nem merült fel olyan további bizonyítás szükségessége, amelyet a tényállás megalapozott megállapítása feltétlenül indokolt volna, de amelyet elmulasztott felvenni az elsőfokú bíróság. [58] Az tényként állapítható meg, hogy a törvényszék számos kérdés feltevését megtiltotta a védőknek és a vádlottaknak, illetve több kérdés esetén nem engedélyezte a kihallgatottaknak a válaszadást. Azonban áttekintve a védelem által a fellebbezésben kifogásolt kérdéseket, ezek mind olyanok, amelyek a vád tárgyává tett cselekmények bizonyítása vagy az ügyészség által felajánlott terhelő bizonyítékok hitelessége szempontjából irrelevánsak voltak. A védelem által idézett kérdésekből és az azokra adott elsőbírói reakciókból jól látható, hogy a törvényszék nagyon határozottan – és nem mellékesen helyesen – behatárolta a jelen ügyben vizsgálható és vizsgálandó kérdéseket, és csak azokra a tényekre nem engedett bizonyítást, amelyek a Terhelt1 I. r. vádlott ellen indított más büntetőeljárásokban vizsgált bűncselekményekkel voltak összefüggésben, illetve olyan, a kilencvenes években történt leszámolásos cselekményekkel, amelyeket az ügyészség soha nem tett vád tárgyává. [59] Vitathatatlan, hogy az elsőfokú bíróság a Terhelt3, tanú1, sértett1 és tanú17 szavahihetőségére irányuló egyes védői kérdések feltételét valóban korlátok közé szorította. A tárgyalási jegyzőkönyvekből jól nyomon követhető, hogy a törvényszék abból indult ki, hogy a szavahihetőség kérdésében való döntés a bíróság feladata. Ez alapvetően helyes meglátás, valóban a bíróságé a végső szó minden egyes bizonyíték elfogadhatósága kérdésében, de a védelemnek joga van e körben is észrevételeket tenni és kérdéseket megfogalmazni a kihallgatottak irányába. Mindezzel azonban az elsőfokú bíróság nem vonta el a védelem azon jogát, hogy a kihallgatottak szavahihetőségét ellenőrizze, csupán annak módszerét kifogásolta, és azt tiltotta meg, hogy a kihallgatottaknak más büntetőeljárások kapcsán tegyenek fel kérdéseket. A vádlottaknak és védőknek ezt leszámítva szinte korlátlan lehetősége volt a tanúk kikérdezésére, sőt, a törvényszék számos esetben megtilthatta volna az újabb és újabb ismétlő kérdésekre a válaszadást, ezt azonban nem tette meg. Ennek eredményeként voltak olyan tárgyalási napok, amikor szinte kizárólag a védelem tett fel kérdéseket Terhelt3nek, tanú1nek, sértett1nak és tanú17nak, és a kérdések túlnyomó része korábban már (nem ritkán többször
4. is)elhangzott, arra válasz is érkezett. [60] A védelem itt tárgyalt kifogása kapcsán ezért az leszögezhető, hogy a bíróság elfogultságát nem alapozta meg, ezért az ítélőtáblának ezt meghaladóan azt kellett vizsgálnia, hogy a védelem kérdezési jogának említett korlátozása eredményezte-e a tényállás felderítetlenségét. Erre pedig szintén nemleges válasz adható. Ugyan a védelem nem tehette fel valamennyi, a kihallgatott terhelő tanúk szavahihetőségét a saját álláspontja szerint ellenőrizni hivatott kérdését, de a tanúvallomások hitelességét a törvényszék minden törvényes módon behatóan vizsgálta, és a szükséges tisztázó kérdéseket maga is feltette nekik. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 16 [61] A védelem kifogásolta azt is, hogy az eljáró bíró irányított kérdéseket tett fel, és ezen álláspontja alátámasztására a II. r. vádlott védője fellebbezésében számos kérdést fel is idézett. A védelem helyesen hivatkozott az eljárási törvény irányadó rendelkezésére: a terheltnek nem tehető fel olyan kérdés, amely a választ magában foglalja vagy a feleletre útmutatást tartalmaz [Be. 186. §

(3)bekezdés a) pont]. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kihallgatás folyamán soha ne lehetne olyan kérdést feltenni, amely az ügy tárgyát illetően semmilyen információt nem tartalmaz, hiszen ez alapvető korlátja lenne az érdemi kihallgatásnak. Éppen ezért nem is lehet kiragadott kérdések alapján, a kontextus ismerete és az adott kérdés megfogalmazásához vezető kihallgatásrész elemzése nélkül következtetéseket levonni arra, megfelelő volt-e a kérdezés módja. [62] Nem kifogásolható ugyanis, ha a kérdezésre jogosult alapvetően nyitott kérdésekkel hallgatja ki a vádlottat vagy tanút, majd az ezekre adott válaszok után is tisztázatlan tényekre úgy kérdez rá, hogy a korábbi válaszokból kinyert vagy a peradatokból egyébként már megismert információkat az újabb kérdésbe foglalja. Az ilyen tisztázó kérdések akár eldöntendő, és így olyan kérdések is lehetnek, amelyek a választ magukban foglalják. A Terhelt3 Terhelt1 I. r. vádlottal való találkozásának helyét tisztázni próbáló bírói kérdéssor pontosan ilyen volt: kizárólag akkor kísérelte meg leszűkíteni az eljárás egyéb adataiból ismert helységekre a kérdéseket, amikor Terhelt3 az e körben feltett kérdésekre nem adott pontos választ. Az egyéb, a fellebbezésben idézett kérdések kapcsán sem fogalmazható meg semmilyen kifogás, minden azokban közölt tényre korábban feltett az elsőfokon eljárt bíró nyitott kérdést is, így azok sem esnek tilalmazott kérdések körébe. [63] Kifogás érte az elsőfokon eljárt bíró által a tárgyaláson tett, illetve az elsőfokú ítéletben olvasható megjegyzéseket is. Először is rögzítendő, hogy az eljáró bíró saját – csak személyiségjegyeiből, bírói habitusából, általános egyéb1 szokásaiból, nem pedig elfogultságából eredeztethető – tárgyalásvezetési és ítéletszerkesztési stílusát perorvoslati támadás nem érheti, kizárási ok csak akkor valósul meg, ha abból az ügyben résztvevő személyekkel szembeni szubjektív pártatlanság kritériumainak sérelme összhatásában egyértelműen felismerhető. Ezért ha az elsőfokú bírósági tárgyaláson elő is fordulnak nem túl szerencsésen, nem kellően szabatosan megválasztott kifejezések, vagy éppen olyan mondatok, amelyek szükségtelen, nem feltétlen odaillő – akár a tárgyalás méltósága, tekintélye ellen ható – jelzőt is tartalmaznak, ezek, ha emellett egyébként az ügy elbírálásának folyamatában és magában az ítéletben az objektivitás hiánya nem tettenérhető, a vizsgált hatályon kívül helyezési okot nem alapozzák meg. [64] A jelen ügy nehézségi fokát jellemző 26 teljesen kihasznált tárgyalási nap és az azt övező médiaérdeklődés, továbbá a pervezetés, az eljárási résztvevők rendkívül aktív magatartása okozta fokozott figyelem terhe mellett óhatatlanul előfordulhatnak kritizálható megjegyzések és félmondatok. Ahogy azonban a védelem által kimerítően idézett BH2023. 182. számon közzétett eseti döntésből is levezethető, az ilyen megnyilvánulások kivételesek maradtak, és nem általában voltak jellemzőek az eljáró bíró tárgyalásvezetésére, ezért ezekből nem lehet prejudikálásra és így elfogultságára sem következtetést vonni. Túl azon, hogy az adott bíróra egyéniesíthető, minden felülbírált ügye alapján kimutatható, szóhasználatában néhol a hivatalos stílust nélkülöző – és emiatt valóban nem minden ok nélkül bírált – egyéb1 minta egyes elemeiben kétségtelenül eltér a bevett és elfogadott formális kifejezésmódtól, egészen addig, amíg a védelmi fellebbezések a négy évig tartó tárgyalássorozat összesen 1331 Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 17 oldalnyi szó szerinti jegyzőkönyvéből csupán 10-12 bírói kiszólást tudnak kritika alá venni, ezek a kifejezések az objektivitás hiányát nem alapozták meg. Ugyanez igaz a 327 oldalas ítéletből kontextus nélkül kiragadott 8 mondatra is. [65] További védelmi kifogás érte a törvényszék azon eljárását, amely során a II. r. vádlott védőjét kérte fel az általa becsatolt magánszakvélemény ismertetésére. Annyiban alapos a védő kifogása, hogy a Be. 530. §

(1)bekezdése szerint a szakvéleményt az egyesbíró vagy a tanács elnöke, esetleg a jegyzőkönyvvezető ismertetheti a tárgyaláson. A törvényszék tehát itt eljárási szabálysértést követett el, amely azonban nyilvánvalóan nem volt kihatással az eljárási résztvevők joggyakorlására, hiszen a szakvélemények lényege ismertetésre került a tárgyaláson, így azok tartalmát mindenki megismerhette, továbbá ennél lényegesen fontosabb, hogy azokat a törvényszék ítéletében a szükségesnél jóval nagyobb részletességgel bemutatta és elemezte is. Az ítélőtábla a szakvélemények mikénti ismertetése és az eljáró bíró esetleges elfogultsága között eljárásjogilag értelmezhető összefüggést nem tudott felfedezni. [66] A védelem által felhozott körülmények tehát nem támasztják alá az elsőfokon eljárt bíró elfogultságát, és azt több, az ügyiratok alapján egyértelműen rögzíthető tény egyenesen cáfolja. Így az, hogy a törvényszék mindvégig biztosította a vádlottak és védők kérdezési jogát, a védelem a fontosabb tanúkat lényegében újra kihallgatta, és ennek az elsőfokon eljárt bíró csak a feltétlenül szükséges mértékben szabott gátat. Ennek egyik markáns jele többek között az, hogy a

1. szeptember
2. napján megtartott tárgyalási napon egy egész délelőttön át Terhelt1 I. r. vádlott tett fel kérdéseket sértett1 tanúnak, ennek során számos ismétlő kérdés is elhangzott, és több, más ügyben keletkezett okirat ismertetésével igyekezett kétségbe vonni az I. r. vádlott a tanú szavahihetőségét. Az elfogultságot cáfolja továbbá az a tény, hogy a törvényszék védelmi indítványra szó szerinti jegyzőkönyvet készített a tárgyalásról, annak ellenére, hogy a Be. a teljes jegyzőkönyv szó szerinti rögzítésére nem ad lehetőséget, csupán arra, hogy valamely kérdés, kifejezés vagy kijelentés szó szerint kerüljön jegyzőkönyvezésre. A szó szerinti jegyzőkönyv ráadásul válogatás nélkül tartalmaz minden, a tárgyalóteremben történ megszólalást, még azokat is, amelyeket az eljárt bíró a tárgyalás megnyitása előtt vagy tárgyalási szünetben tett meg. [67] De ugyanígy objektivitását mutatja az is, hogy tanú17 szavahihetősége kapcsán maga idézte és mutatta be azon más ügyekben született ítéleti értékeléseket, amelyek szerint a tanú vallomására ítéleti tényállás nem volt alapozható, és így ezeket is bevette saját értékelési körébe. Azt is meg kell említeni, hogy a
3. tényállási ponttal érintett emberölés motívumát érintő rendkívül széleskörű bizonyításból származó bizonyítékok értékelésénél is messzemenően a Be.
4. §

(4)bekezdésében foglalt elv alapján eljárva a kétségeket a vádlottak javára írta, és egyébként a védelem által is fontosnak ítélt egyes vallomásokat, szakvéleményeket szó szerint emelt be határozatának indokolásába. [68] Összességében az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság a védelem által feltenni kívánt kérdések korlátozása és a magánszakvélemények ismertetése körében elkövetett ugyan kisebb, a lefolytatott bizonyítási eljárás összetettségéhez és terjedelméhez képest jelentéktelen eljárási szabálysértéseket, de ezek egyrészről nem voltak kihatással az Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 18 eljárás lefolytatására és a büntetőjogi főkérdés mikénti eldöntésére, másrészről semmilyen formában nem engednek következtetést az elsőfokon eljárt bíró elfogultságára. [69] A II. r. vádlott védőjének másodlagos indítványa is az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére irányult. Ennek indokaként előadta, hogy az elsőfokú bíróság több eljárási szabálysértést is elkövetett, amivel szükségtelenül és aránytalanul korlátozta a védelem jogait, így nem érvényesült a „fegyverek egyenlősége” sem. Ezen eljárási szabálysértéseket a 1) bizonyítás sorrendjének megválasztása, 2) az egyesített ügy iratainak megismerésének lehetővé tétele, 3) Terhelt3 kihallgatása és 4) az egyesítésről és elkülönítésről hozott döntések meghozatala során követte az elsőfokú bíróság a védelem álláspontja szerint. Az I. r. vádlott védője azt kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem biztosított megfelelő felkészülési időt a számára. [70] A bizonyítás sorrendjével kapcsolatos eljárási szabálysértést abban vélte felfedezni a védelem, hogy a törvényszék közel fél éves késéssel, 2022. június 20. napján egyesítette a Terhelt3 ellen emelt vádon alapuló ügyet jelen ügyhöz, így az ő kihallgatása volt a bizonyítási eljárás utolsó eleme. Ezt a szándékát az eljáró bíró már az ügy korai szakaszában jelezte, az egyesítés időpontját ahhoz igazította, hogy utolsóként tudja kihallgatni Terhelt3et. Ennek következtében – a védelmi kifogás szerint – Terhelt3nek lehetősége volt felkészülni arra, hogyan tudja a vallomását a többi bizonyítékhoz igazítani, ami „veszélyeztette az igazság felderítésének kötelezettségét is”. [71] A védelem által felhívott Be. 522. §

(1)bekezdése szerint a bizonyítási eljárás a vádlott kihallgatásával kezdődik. A védelem értelmezése annyiban helytálló, hogy az eljárási törvény hivatkozott rendelkezése nem enged eltérést: a bizonyítási eljárás első lépése minden esetben a vádlott kihallgatása. Azonban ez a törvényi előírás az ügyek egyesítése esetén más tartalmat kap, hiszen, ha a bizonyítási eljárás már megkezdődött, és egy újabb ügyet egyesít a bíróság, az egyesítés folytán az ügybe lépő vádlott kihallgatása nem lehet a bizonyítási eljárás első stációja. Hangsúlyozandó továbbá, hogy egyáltalán nem szokatlan az, ha a vádlott a bizonyítási eljárás későbbi szakaszában tesz vallomást. Ez előfordulhat olyan módon, hogy maga a vádlott dönt védekezéstaktikai megfontolásokból úgy, megvárja a tárgyalási bizonyítás eredményét, és csak közvetlenül annak lezárása előtt teszi meg vallomását, de az is lehet, hogy a vádlottat objektív ok, például ismeretlen helyen tartózkodása akadályozza meg abban, hogy elsőként nyilatkozzon a tárgyaláson. Tehát egyáltalán nem idegen a bírói gyakorlattól az a helyzet, amikor a vádlott a bizonyítási eljárás anyagának ismeretében teszi meg vallomását. [72] Annyiban nem minden alap nélküli a védelmi kifogás, hogy a bíróság feladata ennek a helyzetnek az elkerülése, és e körben az elsőfokú bíróság elmulasztott megtenni bizonyos intézkedéseket. Ez a tárgyalásszervezési megoldás formálisan törvényes volt, hiszen Terhelt3 III. r. vádlott kihallgatására közvetlenül az egyesítés után került sor, így a Be. 522. §

(1)bekezdésében írtakat a törvényszék megtartotta. Azonban az egyesítéssel való késlekedés folytán eljárása nem felelt meg a perrendi előírások mögött húzódó jogalkotó szándéknak, jelesül annak a kívánalomnak, hogy a vádlott lehetőleg még a bizonyítás anyagának ismerete Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 19 nélkül tegye meg vallomását. Mindezzel együtt az ítélőtábla megítélése szerint ezzel a perszervezési megoldással volt biztosítható a hatékony és észszerű határidőn belül lefolytatott eljárásban történő felelősségre vonás, amely követelmény a Be.

(1)preambulumbekezdése alapján az egész büntetőeljárást áthatja. Ugyanis ha a törvényszék Terhelt3 kihallgatását a lehető legkorábbi időpontban foganatosítja, Terhelt3 jelenléte biztosításának és kihallgatásának eltérő rendjére, módjára figyelemmel (ti. Terhelt3 cselekvőségére az elfogadott egyezség miatt nem folyt bizonyítás és így nem is volt kötelező a jelenléte a tárgyaláson) nem tudta volna elkerülni a visszaidézését, és ismételt kihallgatásait a bizonyítás hátralevő anyagának, különösen a védelem szerint a szavahihetőségét leginkább befolyásoló magánszakvélemények tárgyalás anyagává tételét követően. [73] A törvényszék azt helyesen ismerte fel, hogy Terhelt3 vallomásának hitelessége elsősorban az egyéb bizonyítékokkal való összevetés alapján ítélhető meg. Márpedig ez feltételezi ezen bizonyítékok alapos megismerését, ami lehetővé tette azt, hogy Terhelt3 kihallgatása hatékonyan történhessen meg – nem csak a törvényszék, hanem a védelem részéről is. Ennek a logikának a helyességét az is mutatja, hogy a II. r. vádlott védője is ennek mentén építette fel fellebbezését, és Terhelt3 vallomásának értékelését az egyéb bizonyítékokból megállapítható tények elemzését követően végezte el. [74] A védelem álláspontja szerint ez az eljárás veszélyeztette a valósághű tényállás megállapítását, mivel Terhelt3 fel tudott készülni a vallomástételre a tárgyalás korábbi anyagából. Azt a védelem nem vezette le, hogy ez a helyzet mennyiben veszélyeztette a megalapozott tényállás megállapítását, és ilyen összefüggést az ítélőtábla sem tudott felfedezni. Az az elméleti lehetőség kétségkívül adott volt, hogy Terhelt3 a tárgyalás anyagához igazíthatja a vallomását. Ez azonban egyrészről a kihallgatása során tettérhető lett volna, másrészről pedig az ellene indult büntetőeljárás ügyirataiból a lényeges bizonyítékokat ettől függetlenül is megismerhette még a kihallgatása előtt. Az, hogy ez meg is történt volna, csupán a II. r. vádlott védője által elővezetett feltételezés csupán, amelynek a ténybeli alapjait nem mutatta be fellebbezésében. Ahogy a bíróság már utalt rá, az, hogy egy vádlott az eljárás anyagának ismeretében teszi meg vallomását a bizonyítási eljárás végső szakaszában, egyáltalán nem szokatlan a bírósági tárgyalások során. Az ebből fakadó bizonyítási kérdéseket a bizonyítékok mérlegelése körében kell kezelni, az az ítélet hatályon kívül helyezésére vezető eljárási szabálysértésnek akkor sem minősülhet, ha a tárgyalás ilyen ütemezése során a bíróság esetleg nem teljes mértékben a perjogi szabályokkal összhangban járt el. [75] A II. r. vádlott védője hivatkozott arra is, hogy Terhelt3 kihallgatása előtt nem ismerhették meg az egyesített ügy teljes iratanyagát, ami a tárgyalás megtartásának akadályát képezte, ennek ellenére az elsőfokú bíróság megtartotta a tárgyalást. A védelem érvelése szerint Terhelt3 vallomásának és szavahihetőségének ellenőrzéséhez a teljes iratanyag, köztük a bűnpártolás miatt emelt vád iratainak ismerete is szükséges lett volna. Ennek hiányában sérült a fegyveregyenlőség elve. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 20 [76] Az ügyiratok tartalma alapján megállapítható, hogy a törvényszék a 2022. június 20. napján tartott tárgyaláson kihirdetett 23.B.979/2019/156-II. számú végzésével egyesítette jelen ügyhöz a Terhelt3 ellen 23.B.298/2021. számon indult büntetőügyet. A végzés kihirdetése után a törvényszék nyomban megkezdte Terhelt3 III. r. vádlott kihallgatását. Ekkor indítványozta a II. r. vádlott védője az egyesített ügy iratainak megismerését, amelyet az elsőfokú bíróság a 156-III. sorszámú végzésével elutasított. A Be. 100. §

(8)bekezdéséből következően a végzés ellen fellebbezési jogot is biztosított, ezzel azonban a védelem nem élt. [77] Ettől eltekintve a törvényszék az iratmegismerési jog korlátozásával valóban eljárási szabálysértést követett el. Az egyesített ügy iratai az ügyiratok részét képezik, így a megismerés korlátozására kizárólag a Be.

1. §-ában meghatározott okokból kerülhet sor. Ilyen okra az elsőfokú bíróság nem hivatkozott, és az ítélőtábla sem tárt fel olyan körülményt, amely indokolhatta volna a védelem iratmegismerési jogának korlátozását. Az, hogy az egyesített ügy iratai olyan cselekmény kapcsán is tartalmaznak bizonyítási eszközöket, amelyek az iratmegismerést indítványozó vádlottat nem érintik, a bírósági eljárásban nem vezethet semmilyen korlátozáshoz. Az pedig, hogy a megismerni kívánt iratok megegyeznek a már korábban a bíróságra benyújtott iratokkal, szintén nem lehet alapja a megismerési jog korlátozásának, a védelemnek ettől függetlenül joga van megismeri ezeket az iratokat is. [78] Ez az eljárási szabálysértés azonban a védelemhez való jog korlátozását és a fegyveregyenlőség sérelmét csak rendkívül szűk körben, és egyébként is csak átmenetileg eredményezte. Ugyanis azt helyesen állapította meg a törvényszék, hogy a
2. tényállási pontra vonatkozó bizonyítékok a két ügyiratban lényegében egyező tartalommal szerepelnek, eltérés kizárólag a Terhelt3 személyét érintő bizonyítékoknál tárható fel. Ezek közül is csupán a pszichológus szakértői véleménynek volt relevanciája, és annak is kizárólag Terhelt3 szavahihetősége körében. Az elsőfokú bíróság először ennek megismerésétől is elzárta a védelmet, azonban később a szabálysértést orvosolta, az iratokat megismerhetővé tette, és a védelem ez alapján tudta a pszichológus szakértő idézését indítványozni, amelynek a törvényszék eleget is tett. Ezen kívül a kérdéses iratokat a védelem még Terhelt3 kihallgatásának befejezése előtt megismerhette, így nem volt akadálya annak, hogy azok ismeretében kérdéseket tegyenek fel neki. Mindezek alapján az ítélőtábla arra a következtetésre jutott, hogy az elemzett eljárási szabálysértés nem befolyásolta lényegesen a védelmi jogok gyakorlását. [79] A védelem Terhelt3 tárgyalási kihallgatásának lebonyolítási módjában is a védelmi jogok megsértésére hivatkozott. E körben azzal érvelt a II. r. vádlott védője, hogy a Be.
3. §

(2)bekezdése kizárólag a természetes személy sértett és a tanú esetében teszi lehetővé a személyazonosság megállapítására alkalmas egyedi tulajdonságok technikai eszközzel torzítását, illetve azt, hogy korlátozza a védő jelenléti jogát az eljárási cselekményen. Kifejtette továbbá, hogy Terhelt3 más vádlottak távollétében történő kihallgatása a Be. 85. §

(1)bekezdés h) pontja alapján „törvényes lehet”, azonban minden alapot nélkülöz a külön helyiségben és telekommunikációs eszköz útján történő kihallgatása, mivel semmilyen olyan körülmény nem állapítható meg, amely alapján Terhelt3 kímélete érdekében szükség lett volna ezen intézkedések alkalmazására. Ennek folytán sérült a tárgyalás közvetlensége, mivel a védelem nem észlelhette Terhelt3 ténybeli előadásának körülményeit. Összeségében a védelem arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság Terhelt3 vallomását tiltott módon és az Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 21 eljárási résztvevők büntetőeljárási jogainak lényeges sérelmével szerezte be, így azt a bizonyítékok közül ki kell rekeszteni. [80] Az ügyiratok tartalma alapján megállapítható, hogy Terhelt3 III. r. vádlott az elsőfokú tárgyaláson történt kihallgatása lezárásáig a Be. 96. §

(5)bekezdése alapján részt vett a Védelmi Programban. A Be.

1. és
2. §-ának összevetéséből az vezethető le, hogy a Védelmi Programban résztvevő terhelt esetében is kizárólag a Be.
3. §-ában rögzített kíméleti intézkedések alkalmazhatók, a Be.
4. §-ában szabályozott védelmi intézkedések nem. Erre figyelemmel alapos az a védelmi kifogás, amely szerint a Be.
5. §

(2)bekezdés a) pontjában foglalt, a telekommunikációs eszköz útján történő kihallgatás során használt technikai torzítás Terhelt3 vonatkozásában nem volt alkalmazható. [81] Azonban semmilyen eljárásjogi alapja nincs a telekommunikációs eszköz használatának elrendelése miatti védelmi kifogásoknak. A Be. 85. §

(1)bekezdés k) pontja szerint a bíróság a különleges bánásmódot igénylő személy jelenlétét telekommunikációs eszköz útján biztosíthatja az eljárási cselekményen. Ez nem jelenti azt, hogy a kérdéses személy ne lenne jelen a tárgyaláson, ahogy az a tény sem eredményezi a vádlottak és védők jelenléti jogának korlátozását, hogy a kihallgatott a tárgyalóteremtől eltérő helyiségben tartózkodik a kihallgatás során. A telekommunikációs eszköz alkalmazásával is valamennyi eljárási résztvevő jelenléti joga biztosított attól teljesen függetlenül, hogy a tárgyalóteremben vagy az elkülönített helyiségben foglalnak helyet. A védelem állításával szemben tehát a törvényszék nem korlátozta a Be. 86. §

(2)bekezdés c) pontja alapján a vádlottak és a védők jelenléti jogát a tárgyaláson, minden erre alapított védelmi kifogás alaptalan. [82] Mint ahogy alaptalan annak kifogásolása is, hogy a törvényszék telekommunikációs eszközt alkalmazott. Erre a már hivatkozott jogszabályhelyek alapján joga volt, de a Védelmi Programban való részvétel erre kötelezettséget is teremtett: a Be. 122. §

(3)bekezdés b) pontja szerint a Védelmi Programban részt vevő terhelt jelenlétét igénylő eljárási cselekmény esetén a bíróság csak különösen indokolt esetben mellőzheti a telekommunikációs eszköz használatát. Ilyen esetre utaló tényt az ítélőtábla nem tudott feltárni, vagyis az elsőfokú bíróság éppen akkor követett volna el törvénysértést, ha Terhelt3et a tárgyalóteremben hallgatta volna ki. [83] A védelmi kifogások mindössze annyiban alaposak, hogy a törvényszék nem rendelhette volna el a technikai torzítást. Ez a probléma azonban már az elsőfokú tárgyaláson orvoslásra került azzal, hogy – technikai hiba okán – a torzítás Terhelt3 kihallgatásának későbbi szakaszában nem került alkalmazásra, így a védelem sem volt elzárva attól, hogy a fellebbezésben is kifogásolt tények tekintetében ismét feltegye a kérdéseit. A közvetlenség elvének sérelmére alapított egyéb kifogásokat sem tudta elfogadni az ítélőtábla. A telekommunikációs eszköz használata mindig minimális információvesztéssel jár, ez a kihallgatás ilyen módszerrel történő foganatosítása esetén elkerülhetetlen. Ezt is figyelembe vette a jogalkotó, amikor úgy ítélte meg, hogy bizonyos eljárási érdekek, jelen esetben a Védelmi Programban részt vevő Terhelt3 jogos érdekei érvényesítéséhez szükséges a közvetlenség bizonyos fokú korlátozása. Ezek a korlátozások aránytalannak pontosan a Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 22 törvényi engedély miatt semmilyen körülmények között nem tekinthetők, ettől függetlenül ugyanis a vádlottak és védők mindvégig hallották Terhelt3 vallomását, az eljárási későbbi szakaszában már látták is őt, az általa tett mozdulatokat, gesztusokat az elsőfokú bíróság kimerítően jegyzőkönyvbe foglalta, és a védelem nem volt elzárva attól, ha ezek kapcsán fennmaradt bármilyen kétely, azt kérdések, észrevételek útján tisztázza. [84] A védelem helytelenítette a törvényszék azon eljárását is, amely során a Terhelt3fel szemben emelt vád alapján indult ügyet jelen ügyhöz egyesítette, majd a kihallgatását követően azt elkülönítette, és az ő vonatkozásában külön hozott ítéletet. A II. r. vádlott védője által levezetett érvelés szerint az elsőfokú bíróságnak az egész tárgyalást egységesen, valamennyi vádlott jelenlétével kellett volna lefolytatnia, és a teljes bizonyítási eljárás lefolytatását követően különíthette volna el Terhelt3re az ügyet, és kizárólag az elsőfokú ítélet kihirdetése érdekében. Kifejtette továbbá, hogy még ebben az esetben is csak akkor kerülhet sor az elkülönítésre, ha annak egyéb feltételei fennállnak, e körben példaként említette, hogy a katonai büntetőeljárásban a tényállás szoros összefüggése a Be. 696. §

(3)bekezdése alapján olyan elem, amely a több terhelt felelősségének egy eljárásban történő elbírálását teszi szükségessé. Ebből levezette a II. r. vádlott védője azt, hogy a tényállás szoros összefüggése a „rendes büntető eljárásban (civil vádlottak esetén) is olyan elem, amely az egy eljárásban való elbírálást, azaz éppen az elkülönítés mellőzését indokolja”. Végül arra is hivatkozott, hogy jelen ügyben nem volt olyan körülmény sem, amely az elkülönítés általános feltételei alá lett volna vonható. [85] A fenti védelmi érvelés kapcsán először is rögzítendő, hogy a védelem egyáltalán nem vezette le, hogy az egyesítés és elkülönítés kapcsán elkövetett esetleges eljárási szabálysértések mennyiben voltak bármilyen kihatással az I. és II. r. vádlottak ellen folytatott büntetőeljárásra, illetve a velük szemben hozott ítéletre. A fellebbezésben állított eljárási szabálysértések alapvetően Terhelt3re hathattak volna ki, a másik két vádlottra legfeljebb áttételesen, de érdemben semmiképpen nem. [86] Az elkülönítés törvénysértő jellege kapcsán levezett védői érvelés emellett alapjaiban is hibás. A katonai büntetőeljárásra irányadó Be. 696. §

(3)bekezdése hatásköri szabály, amely a katonai büntetőeljárás személyi hatályát terjeszti ki a nem katona vádlottakra abban az esetben, ha az ellenük emelt vádban szereplő cselekmény tekintetében nem állnak fenn az elkülönítés feltételei. Ez nem azt jelenti, hogy ha a vádlottakkal szemben emelt vádban írt tényállás szorosan összefügg, akkor soha nincs helye az elkülönítésnek. A felhívott norma helyes értelmezése az, hogy ha a szoros ténybeli összefüggés folytán nincs helye elkülönítésnek, akkor katonai büntetőeljárás alá vonható a civil terhelt is. Ebből a speciális hatásköri szabályból nem lehet levezetni semmilyen további feltételt a Be. 146-147. §-aiban foglalt általános szabályok alkalmazásához. [87] Az elkülönítés mindig célszerűségi döntés, amely során az elsőfokú bíróságnak rendkívül széles diszkrecionális döntési jogköre van. Ezt jelzi az is, hogy az egyesítés és elkülönítés tárgyában hozott határozat pervezető végzés, amit nem kell indokolni, és ellene nincs helye fellebbezésnek sem [Be. 449. §

(4)bekezdés d) pont, 451. §

(9)bekezdés, 580. §

(1)bekezdés d) pont]. Ebből az is következik, hogy a másodfokú felülbírálat során az elkülönítés ténye vagy annak elmaradása kizárólag akkor vezethet az eljárás lefolytatására Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 23 vagy az érdemi döntésre lényegesen kiható eljárási szabálysértés megállapítására, ha anyagi jogi szabály alkalmazása teszi mellőzhetetlenné az egy eljárásban történő elbírálást. [88] Mindezzel együtt a törvényszék eljárása nem volt kifogáslatan, azonban az eljárási szabálysértést nem Terhelt3 ügyének elkülönítésével, hanem annak egyesítésével követte el. Terhelt3fel szemben az ügyészség a Be. XCIX. Fejezte szerinti külön eljárásban emelt vádat. Az elsőfokú bíróság az eljárás folyamán a Be. 736. §

(6)bekezdésére hivatkozással indokolta meg az ügyek egyesítését, amely törvényhely szerint, ha az ügyben valamennyi vádlott nem kötött egyezséget az ügyészséggel, illetve ha a bíróság nem hagyta jóvá valamennyi, az ügyészség és a vádlottak között létrejött egyezséget, a bíróság a vádról egységesen, tárgyalás alapján határoz. [89] Ez az eljárási szabály azonban Terhelt3 tekintetében nem lett volna alkalmazható. Terhelt3fel szemben a Fővárosi Főügyészség NF.2210/2021/5-I. számon külön emelt vádat, a vádemelés folytán a Fővárosi Törvényszéken 23.B.298/

1. számon indult büntetőügyben más vádlott nem szerepelt. A hivatkozott norma célja az, hogy az adott vádban szereplő valamennyi vádlottal szemben lehetőség szerint az előkészítő ülésen szülessen ítélet azonos tényállás alapján. Ezzel együtt is lehetőség van arra, hogy a jóváhagyott egyezséggel érintett vádlottra elkülönítse a bíróság az ügyet az ítélet kihirdetése érdekében. Ezek azonban abban az ügyben, amelyben egyetlen vádlott, jelesül Terhelt3 szerepelt, értelemszerűen nem alkalmazhatók. [90] Tehát a törvényszék akkor járt volna el törvényesen, ha az előkészítő ülésen a Terhelt3fel kötött egyezség jóváhagyása után vele szemben ítéletet hoz, majd őt a jelen ügyben tartott tárgyalásra tanúként idézi meg. Ha így járt volna el, nem lett volna eljárásjogilag kifogásolható a kihallgatás lefolytatásának módja sem, hiszen a tanú esetében valóban semmi akadálya nem lett volna a telekommunikációs eszköz használata során a technikai torzításnak. [91] Mindez azonban a Terhelt1 I. r. vádlottal és Terhelt2 II. r. vádlottal szemben hozott elsőfokú ítélet felülbírálata során szintén nem bír semmilyen jelentőséggel. A Terhelt3 ellen indult büntetőeljárásban elkövetett eljárási szabálysértés nem lehet kihatással az I. és II. r. vádlottakkal szemben folytatott büntetőeljárás törvényességére. Őket csupán annyiban érintette az ügyek egyesítése, hogy Terhelt3 terhelti jogállásban volt, nem pedig tanúként hallgatta őt ki a bíróság. Ennek a ténynek legfeljebb a bizonyítékok értékelése során lehet jelentősége, a perrendi szabályok betartása körében nem. Az elkülönítés pedig végképp nem volt semmilyen hatással az I. és II. r. vádlottakkal szemben folytatott eljárásra. [92] Az I. r. vádlott védője kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem biztosított számára megfelelő felkészülési időt. Az ügyiratok tartalma alapján az állapítható meg, hogy a törvényszék
2. október
3. napján hozott határozatot a védő kirendeléséről, ügyvéd neve ügyvédet másnap jelölte ki az ügyvédi kamara, és a törvényszék haladéktalanul tájékoztatta őt – a vádiratok egyidejű megküldésével – a kirendelés tényéről. A tájékoztatást a védő
4. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 24 október
5. napján kapta kézhez, majd
6. november
7. napján kérte a
8. november
9. napjára kitűzött tárgyalás elhalasztását arra figyelemmel, hogy felkészülési időre van szüksége. Ennek a kérésnek a törvényszék eleget tett, és a tárgyalást elhalasztotta
10. december
11. és
12. napjaira. A védő
13. november
14. napján további 30 nap felkészülési időt kért, és erre figyelemmel a tárgyalás elhalasztását. Ezt a kérelmet a törvényszék már nem teljesítette, és a kitűzött decemberi határnapokon megtartotta a tárgyalást. [93] Ezekből a peradatokból az tűnik ki, hogy a védőnek
15. október
16. napja és
17. december
18. napja között eltelt bő másfél hónap állt a rendelkezésre a tárgyalásra való felkészülésre. Ez megfelelő felkészülési időnek tekinthető. Az a tény, hogy a védőnek voltak más ügyei is ebben az időszakban, és azok is folyamatos munkavégzést igényeltek, az ügyvédi iroda belső munkaszervezési problémájaként jelentkezik, ilyen szempont nem érvényesíthető a védekezésre való felkészülési idő elégséges voltának megítélése során. [94] Összességében a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a törvényszék nem a perrendi szabályok betartásával döntött a Terhelt3 ellen indult büntetőügy egyesítéséről jelen ügyhöz, további eljárási szabályokat sértett akkor, amikor Terhelt3 kihallgatásának kezdeti szakaszában alkalmazta a különleges bánásmódot igénylő személy védelmére irányadó rendelkezéseket, illetve amikor indokolatlanul korlátozta a védelem iratmegismerési jogát. Ez utóbbi két eljárási szabálysértés az elsőfokú tárgyalás során nagyrészt reparálásra került, de a felsorolt eljárási szabálysértések ettől függetlenül sem korlátozták érdemben Terhelt1 I. r. vádlott és Terhelt2 II. r. vádlott eljárási jogainak gyakorlását, a büntetőügy érdemében hozott döntésre nem voltak kihatással, így nem eredményezhették az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését a Be.
19. §

(1)bekezdése alapján. [95] A II. r. vádlott védőjének harmadlagos indítványa az elsőfokú ítélet indokolási kötelezettség megsértésére alapított hatályon kívül helyezése volt. A védelem álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékokra többször is iratellenesen és hiányosan, a „saját koncepciója” alapján szelektálva hivatkozik az elsőfokú ítéletben. A vallomásokra történő hivatkozások során az elsőfokú bíróság ráadásul számos esetben az adott tanú által elmondott szövegrésznél zárójelbe illesztette be a saját megjegyzéseit és megállapításait arra utalás nélkül, hogy az nem a tanúvallomás része. Az egyes bizonyítékokból kiemelt hivatkozások, az egyes bizonyítékok értékelésére vonatkozó megállapítások és a konkrét ténymegállapítások nincsenek egymástól elhatárolva, adott esetben egymást követő mondatokban keverednek, ezáltal kizárólag az elsőfokú ítélet mondatról mondatra történő elemzése alapján lehet megállapítani, hogy az elsőfokon eljárt bíróság milyen ténymegállapításokat tett. Az ítéletben számos helyen ténymegállapítások helyett csupán bírói megjegyzések, utalások és feltételezések kerültek rögzítésre. A bíróság indokolása nem terjedt ki valamennyi releváns bizonyítékra, elmulasztotta számos bizonyíték önmagában, továbbá az összes bizonyítéknak egymással való, összhatásukban történő elemzését is. Összességében a II. r. vádlott védője arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú ítélet indokolásában a tanúvallomások és okirati bizonyítékok ismertetése és értékelése olyan súlyos fokban iratellenes és hiányos, amelynek következtében az elsőfokú ítélet felülbírálatra alkalmatlan. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 25 [96] A Be. 609. §

(2)bekezdés d) pontja szerint az ítélet hatályon kívül helyezésére vezető relatív eljárási szabálysértésnek minősül az, ha a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény Btk. szerinti minősítése vagy a büntetés kiszabása, illetve az intézkedés alkalmazása tekintetében az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének nem vagy csak részben tett eleget. A bírói gyakorlat szerint kizárólag akkor állapítható meg az indokolási kötelezettség megsértése, ha az ítélet indokolásából a bíróság meggyőződéséhez vezető folyamat nem ellenőrizhető, az alapján nem rekonstruálható, hogy az elsőfokú bíróság milyen tények alapján és milyen jogi érvek mentén állapította meg a terhelt bűnösségét. Ez a felülbírálat tárgyát képező ítélet esetében nem állapítható meg: pontosan követhető, hogy az elsőfokú bíróság elsősorban tanú1 és Terhelt3 terhelő vallomására alapította az elítélést, a vallomásokat önmagukban elemezte és értékelte, és állást foglalt arról is, hogy a védelem által hivatkozott, a védelmi álláspont szerint a terhelő vallomásokat cáfoló bizonyítékokat miért nem fogadta el. [97] Az indokolási kötelezettség megsértését alátámasztandó a védelem számos kifogást fogalmazott meg az elsőfokú ítélet szövegezése kapcsán, azonban ezek részeben alaptalanok, részben pedig nem az indokolási kötelezettség teljesítésével, hanem a törvényszék által választott ítéletszerkesztési megoldásokkal állnak kapcsolatban. Kétségkívül nem szerencsés a bíróság értékelő megjegyzéseit a bizonyítékok ismertetése során zárójelben szerepeltetni, de az nem állítható, hogy a bizonyíték tartalma és az arra adott bírói reakció ne volna elkülöníthető az ítéletben. A védelmi fellebbezés pontosan utal arra, hogy utóbbiak zárójelben szerepelnek, tehát a védelem számára is jól felismerhető és értelmezhető tipográfiai megoldással élt az elsőfokú bíróság. Kétségtelen, hogy az elsőfokú ítélet logikai felépítése, a bizonyítékok hivatkozása, az elsőfokú eljárásban tett védelmi és vádhatósági észrevételek szerepeltetése szokatlan, nem követi az uralkodó bírói gyakorlatot. Azonban az nem azonosítható problémaként, hogy „az elsőfokú ítélet mondatról mondatra történő elemzése alapján lehet megállapítani, hogy az elsőfokon eljárt bíróság milyen ténymegállapításokat tett”. A bírósági ítélet jogi szakszöveg, ennek megfelelően kivétel nélkül minden ítélet alapos, akár mondatról mondatra történő, elemző végigolvasást kíván meg a tartalmának feltárásához mindenki, de kiváltképpen a jogászi hivatásrendek jogi szakértelemmel rendelkező tagjai részéről. [98] A másodfokú bíróság legfeljebb annyiban értett egyet a védelemmel, hogy az elsőfokú ítélet szerkesztése és annak stílusa meglehetősen egyedi, de ez nincs összefüggésben az indokolási kötelezettség teljesítésével. Ennek kapcsán az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság bizonyítékértékelési tevékenysége az ítéletben nyomon követhető, így az indokolási kötelezettség teljes elmulasztása fel sem merülhet, az indokolás esetleges hibái, hiányosságai pedig pótolhatók és helyesbíthetők voltak. [99] A II. r. vádlott védője számos bizonyítékot hivatkozott fellebbezésében az iratellenesség, illetve a hiányos indokolás alátámasztására. Ezeknek a kifogásoknak a túlnyomó része azonban nem volt alapos. A védő által hivatkozott, az egyes bizonyítékok tartalma és azoknak az ítéletben történt hivatkozása közötti eltérések kizárólag arra vezethetők vissza, hogy a bírósági határozatokban egyáltalán nem szükséges az egyes bizonyítékok szó szerinti tartalmának feltüntetése. A védő által hivatkozott esetekben is azt a bevált megoldást követte a törvényszék, amikor az adott bizonyítéknak a lényegét foglalja Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 26 össze az ítélet indokolásában. Ennek során előfordulhat eltérő szóhasználat, azonban a védő által elemzett esetekben nem volt olyan eltérés, amely az elsőfokú bíróság által hivatkozott bizonyítéknak eltérő tartalmat adott volna, és ez alapján a torzított tartalom alapján állapította volna meg a tényállást. [100] A védelem érvei szerint hiányosan hivatkozott bizonyítékok nagyobb része esetén az elsőfokú bíróság az általa szubjektíve lényegesnek tartott tényeket emelte ki. A másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban a védői felvetés ellenében az ügyben a legkevésbé sem merül fel annak puszta lehetősége sem, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékok között egy előre kialakított koncepció alapján szelektált volna, hanem csupán az, hogy az egyes bizonyítékokból nyerhető adatok jellege és relevanciája kapcsán eltérő álláspontot tett magáéva, mint a védelem. Ez különösen igaz az okirati bizonyítékok és szakvélemények értékelésére. Ezek tartalmának az átemelése az ítéletbe teljes mértékben szükségtelen, azt pedig a védelem által kifogásolt bizonyítási eszközök esetén megjelölte a törvényszék, hogy mely részüket tartja az ügy eldöntése szempontjából lényegesnek. Tehát itt az indokolási kötelezettség megsértése nem érhető tetten, ha pedig a védelem azt kifogásolja, hogy egy adott bizonyíték tartalma meglátása szerint az ítéletből nem vagy nem valósághűen köszön vissza, az voltaképpen nem is az indokolási kötelezettséggel, hanem az ítélet megalapozottságával áll összefüggésben. [101] Mindezzel együtt is az állapítható meg, hogy voltak olyan bizonyítékok, amelyeket nem teljes körűen értékelt az elsőfokú bíróság, ahogy olyanok is, amelyekből nem a logika szabályainak megfelelő következtetést vont le. Megállapítható továbbá, hogy egyes bizonyítékok esetén a törvényszék rendkívül vázlatos és sok esetben hibás indokot jelölt meg annak alátámasztására, hogy az adott bizonyíték miért nem cáfolja a terhelő vallomásokat. Azonban ezek a hiányosságok nem voltak olyan mértékűek, amelyek az elsőfokú ítélet felülbírálatát megakadályozták volna, azok a tényállás megalapozottságára nem hatottak ki, a hiányos bizonyítékértékelés pótlása és a téves logikai következtetések helyesbítése a másodfokú bíróság feladatává vált. Ezért ezek az indokolás során elkövetett elsőbírói hibák nem eredményezhették az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését a Be. 609. §

(1)bekezdés d) pontja alapján. [102] Összességében a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a törvényszék nem követett el olyan eljárási szabálysértést, amely az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését indokolta volna, így ítélete felülbírálatra alkalmas volt. [103] Az ítélőtábla az elsőfokú ítélet személyi körülményekre vonatkozó részét a vádlottaknak a másodfokú nyilvános ülésen tett nyilatkozata és az ügyiratok tartalma alapján az alábbiak szerint pontosítja: – a

1. oldal
2. bekezdésében a Fővárosi Törvényszék 15.B.1856/2014/
3. számú ítéletével kiszabott fegyházbüntetés végrehajtási adatait mellőzi, és helyette azt tünteti fel, hogy „a fegyházbüntetést később összbüntetésbe foglalták”; Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 27 – a
4. oldal 7-
5. bekezdésében és az
6. oldal 1-
7. bekezdésében feltüntetett, a Fővárosi Ítélőtábla 5.Bpi.10.639/2018/
8. számú határozatával elrendelt perújítási eljárásra vonatkozó adatokat mellőzi; -– az
9. oldal
10. bekezdését kiegészíti azzal, hogy „a fegyházbüntetést később összbüntetésbe foglalták”; – az
11. oldal 4-
12. bekezdéseit mellőzi; – az
13. oldal
14. bekezdése után a következő szöveget illeszti: „Terhelt1 I. r. vádlottal szemben egy további büntetőeljárás van folyamatban, amelyben a Fővárosi Törvényszék a
15. február
16. napján kelt 28.B.973/2019/
17. számú ítéletével felbujtóként elkövetett emberölés bűntette miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte.” –
18. oldal
19. bekezdéséből a Paksi Járásbíróság 5.B.34/
20. számú ítéletére való utalást mellőzi; – a
21. oldal
22. bekezdésében feltüntetett, Terhelt2 II. r. vádlott fogvatartására vonatkozó adatokat mellőzi; [104] A törvényszék által megállapított tényállás túlnyomórészt megalapozott, de az a Be.
23. §

(2)bekezdés a),

1. c)és
2. d)pontjaiban írt részbeni megalapozatlansági hibákban szenved, ezért az ítélőtábla – a Be. 593. §

(1)bekezdés a) pontja értelmében a rendelkezésre álló iratok tartalma és helyes ténybeli következtetés alapján – azt helyesbíti, illetve a tényálláskorrekcióval tiltott részek tekintetében, továbbá az egyébkénti elírásokat a Be. 453. §

(6)bekezdése alapján javítja a következők szerint: – a

1. oldal
2. bekezdése helyébe a következő szöveget illeszti: „Terhelt1 I. r. vádlott 1994 és 2000 között az üzemanyag-kereskedelemmel foglalkozó cég
3. egyik vezetőjeként együtt dolgozott tanú10ral és tanú11val. Az cég
4. és a tanú17 által vezetett egyéb4 Kft. közös üzleti érdekeltségekkel rendelkezett, ennek keretében ismerkedett meg és került egymással kapcsolatba Terhelt1 I. r. vádlott és a tanú17nak dolgozó tanú1.” – a
5. oldal
6. bekezdés
7. mondatából a „feltehetően” kifejezést mellőzi; – a
8. oldal
9. bekezdés
10. mondatából a „bizonyító” kifejezés helyére a „biztosító” kifejezést illeszti; – a
11. oldal
12. bekezdés
13. mondatából a „magát” kifejezést mellőzi; – a
14. oldal
15. bekezdésében a „II. rendű vádlott” kifejezés helyére a „név3” nevet illeszti; Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 28 – a
16. oldal
17. bekezdésében a „telefonszám39” telefonszám helyére a „telefonszám40” telefonszámot illeszti; – a
18. oldal
19. bekezdéséből és a
20. oldal
21. bekezdéséből név3, név4, tanú1 és név5 vádlotti minőségére való utalásokat mellőzi; – a
22. oldal
23. bekezdése után a következő szövegrészt illeszti: „tanú1 a lövések leadása után, kezében a lőfegyverrel leugrott a kerítésről a temetőbe és eközben pontosan meg nem állapítható módon a lőfegyver kettétört. tanú1 a puska tusa részét a család1 síremléke közvetlen közelében dobta el, melyet
24. november 14-én találtak meg a helyszíni szemle alkalmával. A fegyver fém tok-részét
25. március
26. napján találták meg név14 sírja mögötti területen.”; – a
27. oldal
28. bekezdése helyébe a következő szövegrészt illeszti: „A lakásban Terhelt2 II. rendű vádlott engedélyt kért a fürdőszoba használatára. Itt elővette az engedély nélkül tartott, 7,65 mm kaliberű lőszert üzemeltető, hangtompítóval ellátott Scorpion Vz 61 típusú géppisztolyt, és azt csőre töltötte. Ennek során a fegyverrel véletlenül leadott egy lövést a fürdőszoba padlója irányába. Ezután Terhelt2 II. r. vádlott kilépett a fürdőszobából, és az előszobából két lövést adott le sértett2 sértett irányába. Az első lövés célt tévesztett, és az a szoba szemközti falába fúródott. A második célzott lövés az összegörnyedő sértett2 homlokát találta el, és az a koponya hátsó részén keresztül távozott. Ettől a lövéstől sértett2 az ágy előtti területre zuhant a hasára. Terhelt2 II. r. vádlott ekkor belépett a szobába, megállt sértett2 lábánál, és leadott egy lövést a sértett fejére célozva. Ez a lövés a sértett fejébe a nyakszirt alatti részen fúródott be. Terhelt2 II. r. vádlott ekkor sértett2 fejéhez lépett, és annak bal oldalára további két lövést adott le.” – a
29. oldal
30. bekezdése helyébe a következő szövegrészt illeszti: „A sértett2 lelövésére használt lőfegyvert és az ahhoz tartozó tárat 6 db lőszerrel
31. augusztus
32. napján hajléktalanok találták meg a Dunában az híd1tól északra, a tér3 és az helység45 dunai torkolata közelében, majd azt a rendőrségen leadták.” [105] Az így kiegészített tényállás már mindenben hiánytalan és pontos, téves ténybeli következtetést sem tartalmaz, az a vádlottak tagadásával szemben álló részében is a bizonyítékok okszerű értékelésén alapul, így a Be.
33. §

(3)bekezdése értelmében a másodfokú eljárásban is irányadó volt. [106] Az elsőfokú bíróság ügyfelderítési kötelezettségének eleget tett, az ügyészség által a vád alátámasztására szánt bizonyítékokat hiánytalanul, a védelem által előterjesztett bizonyítási indítványokban szereplő bizonyítékok közül azokat, amelyeket a tényállás megállapításához szükségeseknek tartott, a tárgyalás anyagává tette. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 29 [107] Ahogy az ítélőtábla már utalt rá, az elsőfokú bíróság pontosan lehatárolta, hogy a két vádirat alapján – figyelemmel a vádon túlterjeszkedés tilalmára – milyen körben folyhat bizonyítás a tárgyaláson. [108] Az

1. tényállási pontban rögzített ölési cselekményt a Fővárosi Törvényszék a 23.B.506/2016/
2. számú ítéletével és a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság az 5.Bf.216/2017/
3. számú ítéletével jogerősen elbírálta. Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg és tette meg bizonyítékértékelő tevékenysége kiindulópontjának azt, hogy az ítélt dolgot képező tények nem képezhetik az eljárás tárgyát. Így a tanú1, illetve a testvérei magatartásával kapcsolatos, a jogerős ítéletben rögzített tényeket még akkor sem lehetett eltérően rögzíteni a felülbírálat tárgyát képező elsőfokú ítéletben, ha tanú1 jelen ügyben tett elfogadható vallomása azoktól esetleg bizonyos körben eltért. A jogerős ítéletben rögzített tényállás megváltoztatására kizárólag az ezen ítélet vonatkozásában elrendelt perújítási eljárásban kerülhet vagy kerülhetett volna sor. A tanú1nek a bűncselekményben részt vett, és jogerősen már elmarasztalt társai magatartására vonatkozó tanúvallomásának ezért kizárólag a tanú szavahihetősége szempontjából volt jelentősége, és erre szűkítve kellett indokát adni a tanúvallomás elfogadhatóságának. [109] Mindezek előrebocsátása után rögzítendő, hogy jelen ügy tárgyát kizárólag a felbujtó büntetőjogi felelősségre vonása és az ezzel a legszorosabban összefüggő tények, így a bűncselekmény motívuma képezte. Nem volt tárgya az eljárásnak az a kérdés, hogy tanú1öt mi vezette az emberölésre irányuló megbízás elvállalásában, és ennek a Terhelt1 I. r. vádlottal szemben emelt vád elbírálása szempontjából nem is volt semmilyen jelentősége. Erre figyelemmel helyes volt a törvényszék azon megállapítása, amely szerint az ölési cselekményre irányuló bizonyítás megismétlése szükségtelen volt, de nem volt mellőzhető sértett1 és tanú17 ismételt kihallgatása (elsőfokú ítélet
4. oldal 10-
5. bekezdés). [110] Ebből következik az is, hogy az alapügyben vizsgált emberölés kísérletére vonatkozó bizonyítékoknak is kizárólag abból a szempontból volt jelen ügyben relevanciája, hogy azok alátámasztják-e tanú1 újabb vallomását. Így például okkal vetette össze az elsőfokú bíróság a tanúvallomást nem csak az egyéb személyi bizonyítékokkal, de a híváslistákkal és a cellainformációs adatokkal, továbbá a fegyverszakértői vélemény egyes megállapításaival is. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a törvényszék szükségtelen aprólékossággal idézte fel a fegyverszakértői vélemény valamennyi részletét, nem különben a szakértő helyszíni vizsgálatával kapcsolatos eljárásjogi kérdéseket, a szakértő ebbéli minőségének perjogi megítélését. Nem volt indokolt továbbá a sértett sérüléseivel és a sértett elkövetéskori testhelyzetével kapcsolatos orvosszakértői vélemény, a bűncselekmény elkövetésekor használt gépjármű és mobiltelefonok beszerzésének körülményeivel, a vádlottakhoz köthető cégekkel, a helyszíni szemle mikénti lefolytatásával és biztosításával összefüggő bizonyítékok tárgyalás anyagává tétele és ítéleti értékelése, mivel ezek a felbujtó személyével semmilyen összefüggésben nem állnak, és tanú1 terhelő vallomásának vizsgálata szempontjából sem volt semmilyen jelentőségük. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 30 [111] A II. r. vádlott védője fellebbezésében számos olyan bizonyítási hiányosságot sorolt fel, amelyek álláspontja szerint a
6. tényállási pontban rögzített tényállás felderítetlenségét eredményezték. A védő e körben némiképp összemosta a felderítetlenséget a tényállás hiányos megállapításával, továbbá több ponton a Terhelt3 szavahihetőségére vonatkozó bizonyítást hiányolta. A másodfokú bíróság ezekkel a kifogásokkal nem értett egyet, a törvényszék a szükséges körben lefolytatta a bizonyítást, minden olyan bizonyítási eszközt a tárgyalás anyagává tett, amelyből releváns bizonyíték volt várható. A védői felvetések szoros összefüggésben vannak a bizonyítékok mikénti értékelésével, ezért az ítélőtábla ott fog azokra reagálni. [112] A védelem a felderítetlenség körében kifogásolta a bizonyítási indítványok törvénysértő elutasítását is. Kifejtette, hogy tanú17 és Terhelt3 szavahihetősége körében előterjesztett, tanúk kihallgatására és okirati bizonyítékok ismertetésére vonatkozó indítványaikat annak ellenére utasította el a törvényszék, hogy azok nélkül a terhelő vallomás hitelessége nem ítélhető meg. A védő által kifogásolt bizonyítási indítványokat összevetve a másodfokú eljárásban előterjesztett bizonyítási indítványokkal, lényegében teljes egyezés látható. Ezeket a bizonyítási indítványokat az ítélőtábla elutasította az alábbi indokok alapján. [113] tanú17, tanú22, tanú10, tanú11, tanú59, tanú99, tanú40 más büntetőeljárásokban tett vallomásai, továbbá tanú59 ügyvéd által ellenjegyzett és tanú100 közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozatának ismertetése azért volt szükségtelen, és erre pontosan mutatott rá az elsőfokú bíróság is, mert tanú17 jelen ügyben tett tanúvallomásának hitelességét a vád tárgyává tett tények szempontjából releváns bizonyítékok alapján kellett megítélni. tanú17nak a 2010-es évek elején tett részletes, a kilencvenes években elkövetett bűncselekményekre, illetve azok elkövetőire tett terhelő vallomása több büntetőeljárásban is bizonyítékként merült fel. Kétségkívül volt olyan eljárás, nem is egy, ahol az összes bizonyíték értékelése alapján a bíróság azt a következtetést vonta le, hogy tanú17 vallomására nem lehet tényállást alapítani. Azonban ez a tény nem jelenti azt, hogy tanú17 vallomására egyetlen büntetőeljárásban sem lehet tényeket alapítani, ezt mindig az adott ügyben felmerült bizonyítékok alapján kell megítélni. Ebből a szempontból annak sincs jelentősége, hogy volt bűntársai vagy a bűnözői körökben ellenségeként feltűnt személyek más ügyek kapcsán kétségbe vonták vallomása tartalmát, mivel olyan hiteles személyi bizonyíték nem merült fel, amely a jelen ügyben közölt tények valóságát cáfolni tudta volna. [114] A tanú75 és tanú101val szemben folyamatban volt nyomozások megszüntetéséről szóló határozatok beszerzése azért volt szükségtelen, mert az, hogy egy másik ügyben más terheltekkel szemben indított nyomozást milyen ténybeli és jogi alapon szüntette meg a nyomozó hatóság vagy az ügyészség, jelen ügyben nem tekinthető bizonyítéknak. Az, hogy tanú17nak az erre a két személyre tett terhelő vallomása nem volt elegendő a vádemelésre, nem jelenti azt, hogy tanú17 jelen ügyben nem mondott igazat. [115] Hasonló okokból nem volt indokolt a Fővárosi Törvényszék 5.B.609/2013/
7. számú ítélete megjelölt részeinek, a Fővárosi Ítélőtábla Bf.281/2016/
8. számú ítéletének
9. oldalának és a Fővárosi Törvényszék B.1856/2014/
10. szám ítéletének ismertetése sem. Egy Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 31 bírósági ítélet indokolása kétségkívül tekinthető okirati bizonyítéknak, azonban kizárólag a jogerős ítélet tényállása szolgálhat alapul bármilyen ténybeli következtetés levonásához egy másik büntetőeljárásban. Az, hogy egy másik ügyben eljárt bíróság az abban az ügyben felmerült bizonyítékokat hogyan értékelte, jelen ügyben bizonyítéknak, de még csak bizonyíték-értékelési szempontnak sem tekinthető. A vád tárgyává tett tények szempontjából a jelen büntetőeljárásban keletkezett bizonyítékokat kellett vizsgálat alá vetni. [116] Terhelt3nek a Fővárosi Törvényszék 15.B.1856/
11. számú ügyében tett tanúvallomását tartalmazó tárgyalási jegyzőkönyv ismertetése szintén szükségtelen volt. Ahogy az ítélőtábla már utalt rá, a jelen ügyben vád tárgyává tett cselekmények bizonyítása során más bűncselekmények miatt indult eljárásokban, jóval korábban és más bizonyítási környezetben és körülmények között tett vallomásoknak nincs relevanciája. Ezek a vallomások az egyes terhelő tanúk és vádlottak szavahihetőségének ellenőrzésére is csak rendkívül kis mértékben alkalmasak, ugyanis egy bizonyíték hitelességét alapvetően az adott ügyben beszerzett bizonyítékok alapján kell megítélni. A konkrét indítványozott bizonyítás kapcsán arra volt figyelemmel az ítélőtábla, hogy Terhelt3 maga is elismerte, hogy az egyezségkötés előtt tett tanúvallomásaiban nem tárta fel az igazságot, de többek között ezért nem szolgálhatott Terhelt3 vallomása önmagában a tényállás alapjául, azt össze kellett vetni az egyéb bizonyítékokkal is. Ezek a bizonyítékok Terhelt3 jelen ügyben tett terhelő vallomását mindenben alátámasztották, azt cáfoló bizonyíték nem merült fel, így semmilyen jelentősége nincs annak, ha más ügyben évekkel korábban nem a valóságnak megfelelően nyilatkozott. [117] A Fővárosi Törvényszék 23.B.298/
12. számú ügyéből az abban emelt vád
13. vádpontjára vonatkozó ügyiratok ismertetésére, valamint a 29022/621/
14. bü. és 29022/760/
15. bü. számú nyomozati iratok ismertetésére vonatkozó védői indítvány arra irányult, hogy ezekből megismerhetővé váljék, mi motiválta Terhelt3et az egyezségkötésre, és a vallomása megtételére. A másodfokú bíróság Terhelt3 lehetséges motivációinak jelentőségével kapcsolatos álláspontját a másodfokú ítélet későbbi részében részletesen ki fogja fejteni, itt csak annyit hangsúlyoz, hogy az egészen bizonyosan nem irányult hamis vádra és hamis bizonyítékok szolgáltatására. A név16 sérelmére elkövetett emberölés bűntette miatt indult büntetőeljárást megszüntető határozatnak ténybeli és jogi alapjai a jelen ügy szempontjából nem relevánsak, Terhelt3 szavahihetőségét pedig a legcsekélyebb mértékben sem érinthetik. Egyebekben pedig az elsőfokú ítéletben nem vizsgált bűncselekményre vonatkozó bizonyítás anyaga jelen eljárásban nem releváns. [118] A védelem az indíték körében felmerült tények tisztázása érdekében indítványozta a 29022-215/
16. bü. számú büntetőeljárásban készült,
17. június
18. napján kelt rendőri jelentés és a Fővárosi Törvényszék 5.B.609/2013/
19. számú jegyzőkönyv
20. oldalának és a 5.B.609/2013/
21. számú jegyzőkönyv
22. oldalának ismertetését. Az ítélőtábla később erre is részletesen ki fog térni, de már itt is rögzítendő, hogy a sértett2 sérelmére elkövetett ölési cselekmény indítékára az elsőfokú bíróság széleskörű bizonyítást vett fel, és helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ebben a kérdésben nem lehet ítéleti bizonyossággal állást foglalni. A védelem által megjelölt okirati bizonyítékok sem tartalmaznak olyan tényt, amely a bizonyítást érdemben előre tudná vinni, sőt, az sem Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 32 körvonalazható a védői indítvány alapján, hogy pontosan milyen összefüggés áll fenn a becsatolt bizonyítékok és a jelen ügyben vizsgálat tények között. [119] A II. r. vádlott védője kifogásolta, hogy a törvényszék nem hallgatta meg az elkövetési idő vonatkozásában tanú73t, szakértő31ot és szakértő32t. Az elkövetési időt és sértett2 halálának időpontját a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megnyugtatóan lehetett tisztázni. A rendőrorvos által tapasztaltakra tett tanúvallomás – ahogy az ítélőtábla részletesen ki fogja fejteni – nem írhatja felül az orvosszakértő véleményét. szakértő31 és szakértő32 a sértett boncolását végezték el, az általuk feltárt tényeket a boncjegyzőkönyv kimerítően tartalmazza. A boncjegyzőkönyv adatait dr. szakértő19 orvosszakértő felhasználta szakértői véleményében, így a halál időpontjának megállapítása során is irányadónak tartotta. A védelem nem hivatkozott a boncjegyzőkönyv és a szakértői vélemény közötti eltérésekre, így szükségtelen a boncolás részleteire további bizonyítást felvenni. [120] név43 bűnügyi technikus kihallgatása szintén szükségtelen volt, mivel őt a nyomozás során tanúként kihallgatták, vallomását az elsőfokú bíróság ismertetéssel a tárgyalás anyagává tette (
23. sorszámú jegyzőkönyv
24. oldal). A szemle óta eltelt 25 évre figyelemmel nincs reális valószínűsége annak, hogy a további kihallgatásból érdemi információ származna, egyébként meg a szemléről felvett jegyzőkönyv, annak fényképmelléklete, továbbá név43 nyomozás során felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyve minden szükséges adatot tartalmaz. [121] szakértő26 forenzikus fizikus szakértő meghallgatását helyesen mellőzte az elsőfokú bíróság, csak annak magyarázata szorult kiegészítésre. A sértett elhelyezkedése, valamint az első lövés elszenvedésekor felvett és azt követő testhelyzete vonatkozásában a szükséges bizonyítást az elsőfokú bíróság lefolytatta, annak eredményét ítéletében alapvetően helyesen értékelte. Az ítélőtábla a későbbiekben részletesen be fogja mutatni, hogy a szakértői vélemény olyan adatokból indult ki, amelyek nem voltak bizonyítottak, így az ezekből vont következtetései sem fogadhatók el. Mivel a probléma nem a szakértő által elvégzett számításokkal, hanem a kiinduló adatokkal volt kapcsolatos, és ezek az adatok a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján pontosabban nem is rögzíthetők, a szakértő meghallgatása semmiben nem befolyásolhatja az általa adott szakvélemény értékelésének kimenetelét. [122] A II. r. vádlott védője indítványt tett helyszíni szemle tartására a fegyver pontos feltalálási helyének feltárása érdekében, és szükségesnek tartotta a szemle keretében tanú4 tanú helyszíni kihallgatását is. A nyomozás során Terhelt3 helyszíni kihallgatására sor került, ennek során megmutatta azt a helyet, ahol emlékei szerint a fegyvert a Dunába dobta. tanú4 tárgyalási kihallgatásán megmutatta azt a helyet, ahol emlékei szerint a fegyvert megtalálta, és azt a pontos beazonosítás érdekében mind a bíróság, mind a védelem által készített fényképfelvételeken megjelölte. Ennél pontosabb adat tanú4 helyszíni kihallgatásától sem várható. A két hely közötti távolság megállapítása nem teszi szükségessé helyszíni szemle tartását, az a rendelkezésre álló fényképek és térképek alapján viszonylag pontosan elvégezhető, egyebekben pedig a pontos távolságnak nincs is jelentősége. Az elsőfokú bíróság és az ítélőtábla is elfogadta, hogy Terhelt3 és tanú4 más helyet jelölt meg, ez az események Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 33 után több mint húsz évvel önmagában nem teszi hiteltelenné egyik vallomást sem, különös tekintettel arra, hogy a kérdéses partszakaszt mindketten azonosan határozták meg, csupán a méterre pontos hely kijelölésében volt a két vallomás között eltérés. [123] A védelem kifogásolta azt is, hogy a fegyver hangja vonatkozásában elmaradt szakértő22 és szakértő2 szakértők meghallgatása, illetve bizonyítási kísérlet tartását indítványozta annak érdekében, hogy a fegyver hangját közvetlenül észlelje a bíróság. Az ítélőtábla részletesen értékelni fogja az indítványban hivatkozott szakértői véleményt, ezen a ponton csupán arra kell utalni, hogy Terhelt3 nem tudta pontosan meghatározni a lövés hangját, így már a szakértők által választott kiinduló adat sem volt pontos. Erre figyelemmel további bizonyítás ebben a kérdésben szükségtelen volt, és ezt az elsőfokú bíróság is helyesen ismerte fel. [124] Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság alappal utasította el a védelem által előterjesztett bizonyítási indítványokat, ennek következtében még részbeni felderítetlenség sem állt elő, és további bizonyítás lefolytatása a másodfokú eljárásban is szükségtelen volt. [125] Az elsőfokú bíróság a tárgyaláson felvett bizonyítás anyagát az elsőfokú ítéletben túlnyomórészt irathűen, de több esetben szükségtelenül túlzó részletességgel hivatkozta. [126] A Be.
25. §

(3)bekezdés d) pontja szerint az ügydöntő határozat indokolása tartalmazza azoknak a bizonyítékoknak a megjelölését, amelyekre a bíróság a döntését alapozta, valamint annak rövid indokolását, hogy a bíróság a tényállás megállapításánál milyen bizonyítékokat és miért vagy miért nem fogadott el. A bizonyítékok megjelölése nem azok tartalmának perkivonatszerű ismertetését jelenti, ahogy arra a törvény miniszeri indoklása is egyértelműen kitér: „tartalmi szinten nemhogy szükségtelen, de kifejezetten kerülendő az egyes bizonyítékok perkivonatszerű megismétlése az ítéletben”. [127] Ennek az ítéletszerkesztési szabálynak nem felel meg a törvényszék által választott azon megoldás, amely keretében a legtöbb bizonyíték szinte teljes tartalmát átemelte az ítéletbe. Ez még a tényállás alapjául szolgáló, tanú1 és Terhelt3 által tett vallomások esetén is szükségtelen volt, hiszen – és ezt helyesen állapította meg a törvényszék – ezek a vallomások lényegében következetesek voltak, így teljes mértékben indokolatlan volt valamennyi kihallgatási jegyzőkönyvet részletesen ismertetni. Ugyanígy szükségtelen volt a szakértői vélemények leleti részére és a vizsgálati módszerekre vonatkozó részek szó szerint történő idézése, különösen azért, mert az elsőfokú bíróság ezek kapcsán többnyire semmilyen kételyt, fenntartást nem fogalmazott meg. Szintén ítéletszerkesztési hibaként jelölhető meg a védelmi és ügyészi észrevételek szó szerinti átemelése az indokolásba, különösen úgy, hogy azok több helyen az indokolás szövegébe fűzve úgy jelennek meg, hogy emiatt nehezebben követhető, hol kezdődik az észrevétel, vagy mi tekinthető az arra adott elsőbírói reakciónak. Ugyanígy szükségtelen volt a vádlotti észrevételek és az utolsó szó jogán tett nyilatkozatok lényegében szó szerinti átvétele a vádlotti vallomásról szóló részekben, hiszen ezek a megszólalások már Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 34 formailag sem vonhatók be a vallomás fogalma alá, tényközlésnek pedig egyáltalán nem tekinthetők, azokban a vádlottak a bizonyítékok értékelését végezték el. A törvényszék szükségtelenül foglalkozott az

1. tényállási pont kapcsán a helyszíni szemle során rögzített adatokkal, a fegyver-, daktiloszkópiai-, fizikai-kémiai-, vegyész-, szerológus-, orvos-, hemogenetikus-, okmány- és informatikai szakértői véleményekkel és a cégadatokkal. A
2. tényállási pont vonatkozásában a törvényszék több tucatnyi olyan tanúvallomást idézett szinte szó szerint ítéletében, amelyekről nem fejtette ki, hogy milyen relevanciával bírnak, az azokban közölt tények sem a tényállásban, sem a bizonyítékértékelés során nem kerülnek elő, és a másodfokú bíróság sem találta azokat szükségesnek a vád tárgyává tett cselekmény bizonyítása szempontjából. [128] A fentieknek köszönhetően, ahogy arra az ítélőtábla már kitért az eljárási szabálysértések vizsgálata során, az elsőfokú bíróság az igen terjedelmes indokolás ellenére indokolási kötelezettségét mégsem teljesítette maradéktalanul. Az követhető az ítéletben, hogy a tényállást alapvetően tanú1 és Terhelt3 terhelő vallomásaira (és az ezekkel összhangban álló további bizonyítékokra) alapozta, és az is rekonstruálható, hogy a bizonyítékértékelést – helyesen – ezen vallomások hitelességének ellenőrzésére építette fel. Azonban néhány bizonyítékot csak idézett ítéletében, miközben arról nem adott megfelelő módon számot, hogy azt miért vagy miért nem fogadta el a mérlegelés során. Így az elsőfokú bíróság adós maradt olyan bizonyítékoknak a további bizonyítékokkal való elemző értékelésével, melyeknek a védelem kiemelt jelentőséget tulajdonított – mint például tanú56, dr. tanú57 tanú57 és tanú6 tanúvallomásai és nyilatkozatai, vagy a vízügyi- és hidrogeológiai egyesített szakértői vélemény. Elmaradt tanú1 vallomásainak is az elemzése a benne rejlő belső ellentmondások lehetséges okainak feltárása szempontjából, melyek a vallomás elfogadhatóságára szintén kihatottak. Az elsőfokú bíróság a terhelő bizonyítékok hitelességének kétségbe vonását célzó védelmi észrevételeket egyes esetekben anélkül vetette el, hogy álláspontját logikus, szilárd ténybeli alapokra helyezte volna. Mindez alapvetően a már említett ítéletszerkesztési megoldásban rejlő veszélyekre, a túlzott részletezés miatt a lényegesebb részek háttérbe szorulására, és ezen keresztül arra volt visszavezethető, hogy e bizonyítékokból nyerhető információkat az indokolás előző, vagy későbbi részeiben felvázolt további bizonyítékokból nyerhető rendkívül fontos adatokkal nem vetítette egymásra. [129] Ezeket az indokolási hiányosságokat és hibákat – pontosan azért, mert a mérlegelés elvei helyesek és törvényesek voltak, és az elsőfokú bíróság döntési folyamata világosan érthető volt – a másodfokú bíróság korrigálta. [130] Elsőként is, a személyi körülményeket rögzítő tények körében több adat pontosításra szorult, illetve ide nem tartozó tényeket mellőzni kellett. Ez utóbbiak közé sorolható Terhelt1 I. r. vádlott esetében a sikertelen perújítási eljárásra való utalás, mivel annak semmilyen kihatása nem volt a vele szemben hozott korábbi jogerős döntésre. Szükségtelen volt feltüntetni azt is, hogy a Terhelt1 I. r. vádlottal szemben korábban folyamatban volt büntetőeljárásokban a terhelttársakkal szemben milyen bírósági döntések születtek. A korábbi két jogerősen kiszabott fegyházbüntetés tekintetében egyértelműsíteni kellett a végrehajtási adatokat: a szabadságvesztéseket kiszabó jogerős ítéletek esetében elegendő a későbbi összbüntetésbe foglalás tényére utalni, a végrehajtási adatokat az összbüntetési ítéletnél indokolt részletezni. Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 35 [131] A II. r. vádlott védője kifogásolta a védence tekintetében megállapított elítélési adatokat. Az elsőfokú ítélet szerint a II. r. vádlott „büntetett, azonban már mentesült a hátrányos jogkövetkezmények alól”, majd ennek rögzítése után számos ítéletet sorol fel (elsőfokú ítélet 6-
3. oldal), illetve rögzíti, hogy 1997-1998 folyamán mikor volt fogva. A bűnügyi nyilvántartás jelenlegi adatai szerint Terhelt2 II. r. vádlott sem a bűntettesek, sem a hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletűek nyilvántartásában nem szerepel. [132] A védelem arra hivatkozott, hogy a Btk.
4. §

(2)bekezdése szerint a büntetőjogi felelősség megállapítására, a kiszabott büntetésre és az alkalmazott intézkedésre vonatkozó adatokat közhiteles hatósági nyilvántartás tartalmazza a törvényben meghatározott időpontig, ezt követően hátrányos jogkövetkezmény az elítélés miatt már nem állapítható meg az elítélttel szemben. Ebből következően azoknak az elítéléseknek, amelyeket a bűnügyi nyilvántartásból már töröltek, nem lehet kihatása a büntetéskiszabásra, így ezeknek az elítéléseknek nincs relevanciája a büntetőügy eldöntése során. Ezért azokat a személyi körülmények között akkor sem lehet feltüntetni, ha róluk a bíróságnak egyéb forrásból hivatalos tudomása van. [133] Ez a védői érvelés csak akkor volna helyes, ha az ügyben a jelenleg hatályos Btk.-t kellene alkalmazni. Azonban az elkövetési időre és arra figyelemmel, hogy az elbíráláskori törvény a büntetési tételkeret alapján kedvezőbb elbírálásra nem ad lehetőséget, az 1978-as Btk. volt az alkalmazandó anyagi jogi szabály. Így a Btk. 97. §

(2)bekezdése jelen ügyben nem alkalmazható, az 1978-as Btk. pedig nem ismert ilyen korlátozó szabályt. Vagyis azok az elítélési adatok, amelyekről a bíróságnak hivatalos tudomása van, a személyi körülmények között feltüntetendők, és azok értékelése a büntetéskiszabás során sem kizárt. [134] E körben annyi pontosítás volt szükséges, hogy a Paksi Járásbíróság (helyesen: Paksi Városi Bíróság) ítéletével kiszabott szabadságvesztésre vonatkozó adatokat mellőzni kellett, mivel erre az ítéletre nem áll rendelkezésre semmilyen irat, csupán a büntetés-végrehajtási intézet tájékoztatásából derül ki, hogy a II. r. vádlottal szemben született egy marasztaló határozat a Paki Városi Bíróságon is. [135] Az elsőfokú ítélet a II. r. vádlottra vonatkozó személyi körülmények között rögzítette azt is, hogy „az ügyészség közlése szerint a fogvatartásokról csak 2000. évtől kezdődően követhetőek a nyilvántartások, de a feljegyzés szerint Terhelt2 1997. december 12-től rongálás miatt 1998. február 27. napjáig letartóztatásban volt (azaz a név11 sérelmére elkövetett bűncselekmény alatt is)”. [136] A Be. 561. §

(3)bekezdés b) pontja szerint az ügydöntő határozatban a vádlott személyi körülményeire vonatkozóan megállapított tényeket kell rögzíteni, annak, hogy ezeket a tényeket milyen információk alapján állapította meg a bíróság, az indokolásban kell elhelyezni. Emellett a vádlott előzetes fogvatartására vonatkozó adatokat a rendelkező részben kell feltüntetni [Be. 561. §

(2)bekezdés a) pont], de kizárólag azon fogvatartás releváns, amelyet az elbírált ügyben rendeltek el és hajtottak végre a vádlottal szemben. Végül pedig ezek az adatok a név11 sérelmére elkövetett cselekmény kapcsán érinthetik Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 36 Terhelt2 II. r. vádlottat, miközben vele szemben emiatt eljárás nem indult, így ebből a szempontból sincs jelentősége a hivatkozott adatoknak. [137] Az elsőfokú bíróság helyesen ismerte fel azt, hogy az

1. tényállási pontban rögzített felbujtói magatartás bizonyítása elsősorban annak a kérdésnek az eldöntésén múlt, hogy tanú1 terhelő tanúvallomása hitelesnek tekinthető-e vagy sem. A tanúvallomás önmagában történő értékelését a törvényszék jórészt elvégezte ítélete 42-
2. oldalán, az ott írtakkal az ítélőtábla is egyetértett. Az e körben elővezetett elsőbírói indokolás kiegészítendő annyival, hogy tanú1 amellett, hogy semmilyen konkrét előnyhöz nem jutott a terhelő vallomás megtételével, azzal komoly kockázatot is vállalt. Ugyanis, ha a bíróság úgy ítélte volna meg, hogy vallomása nem hiteles, a hamis vád miatti büntetőeljárás megindítására került volna sor, de az sem zárható ki, hogy volt bűntársai részéről érte volna őt valamilyen retorzió a rendőrséggel történő együttműködés miatt. Nem tűnik reálisnak ilyen mértékű kockázatokat vállalni akkor, ha a feltárt események nem tükrözik a valóságot. [138] Ezekkel szemben nem képezhet semmilyen ellensúlyt az a Terhelt1 I. r. vádlott által említett – de semmilyen formában nem igazolt – körülmény, amely szerint tanú1 a terhelő vallomás megtétele után kedvezőbb elbánásban részesült a büntetés-végrehajtási intézetben. Még ha ez igaz is lenne, a racionális, észszerű gondolkodással nem lenne összeegyeztethető az, hogy tanú1 csupán ennyi kedvezményért cserébe vállalná a terhelő vallomás megtételével járó nehézségeket, és az egyértelműen felismerhető veszélyeket. [139] A konszenzusra törekvés, a hatóságokkal együttműködés nem ekkor, hanem a sértett1 elleni alapügyben lett volna racionális, mert ekkor és ettől, a legsúlyosabb ügyében várhatott volna valódi kedvező eredményeket. [140] Ehhez képest tanú1 a terhelő vallomását csak ez után, súlyos szabadságvesztésre ítélését követően 2018-ban tette meg, amikor már a leghátrányosabb következményeket elkerülni nem tudta, az esteleges végrehajtási kedvezmények ehhez képest súlytalanok. Az pedig, hogy vele szemben több ügyben is eljárást indítottak 2012-ben, majd a vallomásért cserébe eltekintett az ügyészség a vádemeléstől, szintén minden ténybeli alapot nélkülöző spekuláció Terhelt1 I. r. vádlott részéről. Ez már csak azért sem vonja kétségbe tanú1 szavahihetőségét, mert terhelő vallomásának megtétele idején (2018-ban) egy 2012-es gyanúsításnak nyilvánvalóan nem volt már semmilyen jelentősége. Ezen kívül az I. r. vádlott állítását egyértelműen cáfolják a bűnügyi nyilvántartás adatai: tanú1öt 2012-ben kábítószerrel visszaélés vétségével, garázdaság vétségével és fegyveresen elkövetett garázdaság bűntettével gyanúsították meg, majd ezek – továbbá más, 2014-ben elkövetett bűncselekmények – miatt vele szemben
3. július
4. napján vádat emeltek, és 2017-ben a Pesti Központi Kerületi Bíróság ítéletet hozott. Tehát nem volt tanú1el szemben olyan büntetőeljárás folyamatban a 2010-es években, amely megszüntetéssel ért volna véget. [141] Hangsúlyozandó, hogy tanú1 több mint húsz évvel a cselekmény után tette meg Terhelt1 I. r. vádlottat terhelő vallomását, így az nem vonja kétségbe a szavahihetőségét, hogy bizonyos részletekre már nem emlékezett, esetleg egyes tények tekintetében az egyéb Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.290/2023/41/II 37 bizonyítékokkal nem teljes mértékben összeegyeztethető vallomást tett. Ebből csupán az következik, hogy a bizonyítékok értékelése során fokozott gondossággal kell eljárni a vallomás ellenőrzése során. Ez utóbbi volt az, amelynek nem mindenben tett eleget az elsőfokú bíróság, mert adós maradt a tanú vallomásában rejlő több belső és külső ellentmondás feloldásával is, figyelmen kívül hagyta a jogerős másodfokú határozat indokolással összefüggő korrekcióit, és elkerülték a figyelmét bizonyos olyan, tanú1 tanúvallomásából megismerhető új adatok, amelyekre figyelemmel az alapügyben született ítélet indokolásában olvasható egyes következtetések – a jogerős ítéleti tényállás érintése nélkül – szükségszerű helyreigazítást igényeltek volna. [142] Ezért tanú1 vallomásának értékelése kapcsán a következők kiemelését is szükségesnek tartja a másodfokú bíróság. [143] Az elsőfokú bíróság – többek között – azért minősítette hitelesnek tanú1 tanúvallomását, mert a tanú azon nyilatkozatát is elfogadta, amely szerint „elítélése után elgondolkodott a múlt eseményein, és arra jutott, hogy feltáró vallomást tesz”, vagyis azt „nem valamiféle kedvezmény reményében tette meg, hanem a múlt eseményeinek lezárása miatt” (elsőfokú ítélet
5. oldal
6. bekezdés). A feltáró vallomás motivációja kapcsán a törvényszék a fellebbezéssel támadott ítélet
7. oldal
8. bekezdésében arra utalt, hogy ha tanú1 részesült is valamilyen előnyben, arról „a minősített adat miatt (…) publikus ismeret nincs”. Ebben a részében nem értett egyet az ítélőtábla az elsőfokú ítélet indokolásával. Először is, amennyiben a bíróságnak ismerete van arról, hogy e körben minősített adatot tartalmazó okiratok vannak, és azok ismeretét szükségesnek tartja a tényállás felderítéséhez, nincs akadálya a minősített adat megismerésének [Be.
9. §

(1)bekezdés]. Másfelől pedig, a jelen ügyben nem volt ilyen okirat, és semmilyen más bizonyíték alapján sem merült fel olyan adat, hogy tanú1 bármilyen előnyben részesült volna a terhelő vallomása megtételéért cserébe, azaz az elsőfokú bíróság e megállapítása minden ténybeli alapot nélkülöző feltételezés csupán. [144] Ezt meghaladóan ugyanakkor a tanúvallomásban számos olyan adat fedezhető fel, amely a megbánás és szembesülés mellett (de nem azt kizáróan) egyéb motiváció lehetőségét is felveti. [