Bf.57/2023/25 – Pécsi Ítélőtábla

(2)bekezdésében meghatározott és a

(3)bekezdés b) pontjára figyelemmel a

(4)bekezdés

1. a)pontjának
2. ab)alpontja szerint minősülő szexuális erőszak bűntettének kísérlete miatt, mint különös visszaesőt 5 év szabadságvesztésre és 6 év közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatát fegyházban határozta meg, mellyel kapcsolatban akként rendelkezett, hogy a vádlott feltételes szabadságra nem bocsátható. A Pécsi Ítélőtábla III.Bf.57/2023/25/II 2 [4] szabadságvesztésbe beszámította a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt. Emellett végleges hatállyal eltiltotta a vádlottat bármely olyan foglalkozás gyakorlásától vagy egyéb tevékenységtől, amelynek keretében a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy nevelését, felügyeletét, gondozását, gyógykezelését végzi, illetve ilyen személlyel egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyban áll. Rendelkezett a bűnjelekről, valamint a felmerült bűnügyi költség viseléséről is. Az elsőfokú bíróság fenti ítélete ellen az ügyészség a vádlott terhére, büntetésének súlyosítása, míg a vádlott és védője eggyel enyhébb végrehajtási fokozat megállapítása végett fellebbezett. A Pécsi Fellebbviteli Főügyészség az átiratában, valamint a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján a vádlottal szemben kiszabott szabadságvesztés és közügyektől eltiltás hosszabb tartamban történő megállapítására tett indítványt. A nyilvános ülésen a védő a jogorvoslati nyilatkozatával megegyező tartalommal szólalt fel. [5] II. [6] A másodfokú bíróság a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 590. §

(3)bekezdése alapján – figyelemmel az

(5)bekezdésére is – az elsőfokú bíróság ítéletének kizárólag a fellebbezésekkel sérelmezett részét, továbbá – a Be. 590. §

(7)bekezdése szerint hivatalból – az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező rendelkezéseket bírálta felül. Az elsőfokú bíróság az eljárása során a büntetőeljárási szabályokat betartotta; a Be. 607. §

(1)bekezdésében, illetve a Be. 608. §

(1)bekezdésében meghatározott, ún. abszolút, illetve a Be. 609. §

(1)bekezdésében nevesített, ún. relatív eljárási szabálysértést nem vétett, ekként az ítéletét nem kellett hatályon kívül helyezni; az érdemi felülbírálatnak nem volt eljárásjogi akadálya. Miután a jogosultak a fellebbezésüket kizárólag a Be. 583. §

(3)bekezdésének a) pontja alapján, az alkalmazott joghátrány tekintetében jelentették be, a másodfokú bíróság a Be. 591. §

(2)bekezdésének a) pontja értelmében nem vizsgálta az ítélet megalapozottságát és határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapította. E rendelkezés sérelme nélkül azonban a másodfokú bíróság az ítélet [19] pontja első mondatának második tagmondatát a tényállás részének tekintette, melyben az elsőfokú bíróság a bűncselekmény következményeként a sértettben kialakult pszichés problémákat rögzítette. A törvényszék e tényt – helytelenül – az indokolás körében rögzítette, holott az a tényállás részét képezi. A fentiek szerint irányadó tényállás alapján a törvényszék helyesen vont következtetést Terhelt1 vádlott büntetőjogi felelősségére, és cselekményének minősítése is mindenben megfelel a büntető anyagi jogszabályoknak. Megalapozottan helyezkedett a törvényszék arra az álláspontra, hogy a Btk. 2. §

(2)bekezdésében meghatározott rendelkezés a vádlott cselekményére nem alkalmazható. Ennek indoka pedig az volt, hogy az elbíráláskor hatályban lévő törvény a bűncselekményre tíz évtől húsz évig terjedő, míg az elkövetéskor hatályban volt jogszabály öt évtől húsz évig terjedő szabadságvesztés kiszabását rendeli el; a bűncselekmény elkövetésekor hatályos törvény tehát enyhébb elbírálást tesz lehetővé, mely a Btk. 2. §

(2)bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazását kizárja. [2] [3] [7] [8] [9] [10] Pécsi Ítélőtábla III.Bf.57/2023/25/II 3 [11] III. [12] Az elsőfokú bíróság a vádlott cselekményére irányadó büntetési tételt helytállóan rögzítette. Elmulasztotta ugyanakkor feltüntetni annak a Btk. 80. §

(2)bekezdése szerinti középmértékét, mely 13 év 9 hónap szabadságvesztés. A joghátrány meghatározásánál irányadó tényezőket túlnyomórészt helyesen tárta fel, azokat azonban nem a tényleges súlyuknak megfelelően értékelte. Az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben a büntetés kiszabása során legnagyobb jelentősége annak van, hogy a vádlott e bűncselekményt (a más ügyben) jogerős szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás megkezdése előtt követte el. Emellett pedig különös jelentőséggel bír az is, hogy a bűncselekményt a fenti szabadságvesztés kiállását követően megkísérelte befejezni. Mindezek a vádlott személyében rejlő fokozottabb társadalomra veszélyességre utalnak. Az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltakkal szemben nem a vádlott büntetett előélete a súlyosító körülmény, hiszen az a Btk. 459. §

(1)bekezdés 31/a. pontja szerinti különös visszaesés megállapításánál már értékelésre került, hanem az, hogy a különös visszaesést megalapozó elítélésen túl is volt büntetve, melynek nyomatékát az ugyanolyan (nemi erkölcs elleni) bűncselekmény elkövetése fokozza. Nem értett egyet az elsőfokú bíróság az idő múlásának enyhítő tényezőként történő értékelésével sem. A bírói gyakorlatot tükröző, a büntetéskiszabási körülményekről szóló 56/

1. Büntető kollégiumi vélemény III/
2. pontja értelmében enyhítő körülmény, ha a bűncselekmény elkövetésétől hosszabb idő telt el; minél súlyosabb a bűncselekmény, annál hosszabb az az idő, amely enyhítőként értékelhető; nagyobb a nyomatéka, ha megközelíti az elévülési időt; csökken a nyomatéka vagy el is enyészhet, ha az időmúlást maga az elkövető idézte elő. Emellett enyhítő körülmény az is, ha az elkövető hosszabb ideig állt a büntetőeljárás súlya alatt; nagyobb a nyomatéka, ha előzetes fogvatartásban volt, és ilyenkor az előzőnél rövidebb tartam is enyhítőként értékelhető. Az ügy irataiból ezzel összefüggésben az volt megállapítható, hogy a bűncselekmény befejezése és annak jogerős elbírálása között hozzávetőlegesen 4 és fél év telt el. Ugyanakkor a vád tárgyává tett cselekmény a Btk.
3. §

(1)bekezdése értelmében 22 év 6 hónap elteltével évül el. A bűncselekmény elkövetése óta eltelt idő – figyelemmel arra is, hogy a feljelentést csupán két és fél évvel később tette meg a jogosult – a büntetés elévülési idejéhez képest elenyésző. Ekként az idő múlásának enyhítő körülményként való értékelése szinte teljesen elenyészik. Ezzel szemben annak van jelentősége, hogy a vádlott a büntetőeljárás teljes ideje alatt végig a legsúlyosabb személyi szabadságot érintő kényszerintézkedés: a letartóztatás hatálya alatt állt. Ennek azonban a nyomatéka csekély, hiszen az eljárás tartama a két évet sem érte el. A törvényszék véleményével szemben az ítélőtábla nem látta nyomatékos enyhítő körülményként értékelhetőnek a cselekmény kísérleti szakban rekedését. A kísérlet vitathatatlanul igen távoli volt; a bűncselekmény befejezése azonban nem a vádlott döntésének, hanem a sértett jó helyzetfelismerésének és határozott fellépésének köszönhető, hiszen a menekülés lehetőségét felismerve a vádlott lábai közül ki tudott siklani. Az azonban, hogy a menekülésének útjába a vádlott nem gördített akadályt, enyhítő körülményként nem értékelhető. [13] [14] [15] [16] [17] [18] [19] Pécsi Ítélőtábla III.Bf.57/2023/25/II [20] [21] [22] [23] [24] [25] [26] [27] [28] 4 Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által a törvényi minimumban kiszabott szabadságvesztést a vádlott személyében rejlő társadalomra veszélyességre és a bűncselekmény jelentős tárgyi súlyára figyelemmel nem tartotta elégségesnek a Btk. 79. §ában meghatározott büntetési célok elérésére. Ennek értelmében mind a szabadságvesztés, mind pedig a közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartamát 7 évi időtartamra súlyosította. E joghátrány immár megfelel a generálpreventív és speciálpreventív céloknak, mely szükséges, de egyben elégséges is azok eléréséhez. Az ügyészségnek a büntetés súlyosítását célzó jogorvoslati kérelme tehát megalapozott volt. Ezen túlmenően a fenti bűnösségi körülmények mérlegelésével a másodfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádlott tekintetében nem áll fenn olyan különös méltánylást érdemlő körülmény, mely a Btk. 35. §

(2)bekezdésében meghatározott méltányosság gyakorlását – a szabadságvesztés végrehajtásának eggyel enyhébb fokozatban történő megállapítását – lehetővé tenné, ezért a vádlott és a védő erre vonatkozó fellebbezései sem vezethettek eredményre. A végrehajtási fokozat Btk. 37. §

(3)bekezdés

1. a)pontjának
2. ad)alpontjában történő meghatározása ezért törvényes volt. Az elsőfokú bíróság helyesen rendelkezett arról, hogy a vádlott feltételes szabadságra nem bocsátható, elmulasztotta ugyanakkor megjelölni ennek jogszabályi alapját. Ezt a másodfokú bíróság pótolta; a feltételes szabadság kizártsága a Btk. 38. §

(4)bekezdés d) pontján alapul. Az elsőfokú bíróság egyéb – így az előzetes fogvatartás szabadságvesztésbe történő beszámításával, a foglalkozástól eltiltással, a bűnjelekkel, továbbá a bűnügyi költséggel kapcsolatos – rendelkezései törvényesek voltak. Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság fellebbezésekkel megtámadott ítéletét a Be. 606. §

(1)bekezdése alapján megváltoztatta, míg egyéb törvényes rendelkezéseit a Be. 605. §

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. A Btk. 92. §

(1)és

(2)bekezdései alapján a szabadságvesztésbe továbbmenően beszámította a vádlott által az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetésétől a mai napig előzetes fogvatartásban töltött időt is. Kötelezte a vádlottat a Be. 613. §

(1)bekezdése alapján a másodfokú eljárásban a kirendelt védője fellépésével felmerült bűnügyi költség megfizetésére. P é c s,

1. január
2. Dr. Tóth Sándor s.k. a tanács elnöke, Dr. Hudvágner András s.k. előadó bíró, Dr. Bencze Beáta s.k. bíró A Pécsi Törvényszék 7.B.252/2022/
3. számú ítélete a Pécsi Ítélőtábla Bf.III.57/2023/
4. számú ítélete folytán – az abban írt változtatásokkal – a
5. évi január hó
6. napján jogerőre emelkedett és végrehajthatóvá vált. Pécsi Ítélőtábla III.Bf.57/2023/25/II 5 Dr. Tóth Sándor s.k. a tanács elnöke