A határozat elvi tartalma: Az Eszjtv. hatálya alá tartozó női munkavállaló, amennyiben a 40 év jogosultsági időre tekintettel kérelmezi a jogviszonya megszüntetését, a munkáltatónak azt felmondással meg kell szüntetni. Az egészségügyi szolgálati jogviszony időtarta-mához igazodóan – tekintettel arra, hogy a jogalkotó nem zárta ki a jogosultság-ból – megilleti a végkielégítés. Az Alaptörvény
- cikke kifejezett és kötelező jogértelmezési szabály a bíróságok számára, azonban az értelmezési támpontok csak a leírt szöveg alapján vizsgálható, ami viszont az adott jogszabályban nem jelent meg, nem lehet értelmezni, hiányzik ugyanis az értelmezés tárgya. Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.019/2023/
- A Debreceni Ítélőtábla a személyesen eljárt Felperes Cím2 alatti lakos felperesnek – a Szűcsné dr. Kovács Katalin Ügyvédi Iroda (eljáró ügyvéd: Szűcsné dr. Kovács Katalin, 4024 Debrecen, Csapó uta 1-
- lh. I/1.) által képviselt Alperes Cím1 alatti székhelyű alperes ellen végkielégítés megfizetése iránt indított perében a Debreceni Törvényszék 11.M.70.084/2022/
- számú ítélete ellen az alperes által
- alszám alatt előterjesztett fellebbezése folytán – tárgyaláson kívül – meghozta az alábbi í t é l e t e t: Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Az ítélőtábla megállapítja, hogy a másodfokú eljárásban feljegyzett 201 718 (kettőszázegyezer-hétszáztizennyolc) forint fellebbezési illeték az állam terhén marad. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. Indokolás [1] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesnek az alperesnél
- november
- napjától fennálló közalkalmazotti jogviszonya a
- február
- napján kelt egészségügyi szolgálati munkaszerződéssel
- március
- napjától egészségügyi szolgálati jogviszonnyá alakult át. [2] A felperes
- június
- napján kelt, a munkáltatóhoz címzett levelében – hivatkozva arra, hogy a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló
- évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.)
- §
(2a)bekezdés a) pontjában foglalt feltételeknek (40 év szolgálati idő) legkésőbb a felmondási idő leteltekor megfelel – kérte, hogy az alperes az egészségügyi szolgálati jogviszonyát felmentéssel
- október
- napjával szűntesse meg. Az alperes a
- július
- napján kelt intézkedésében a felperes egészségügyi szolgálati jogviszonyát az Debreceni Ítélőtábla I.Mf.50.019/2023/3 2 egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló
- évi C. törvény (a továbbiakban: Eszjtv.)
- §
(6)bekezdésére hivatkozással, felmondással
- október
- napjával megszüntette. A távolléti díja ekkor 315 185 forint volt. [3] A Hajdú-Bihar Megyei Kormányhivatal a felperes részére a
- november
- napján kelt ... számú határozatában öregségi nyugdíjat állapított meg
- október
- napjától. [4] A felperes ezt követően az alpereshez több alkalommal írt leveleiben kérte az őt megillető végkielégítés kifizetését, azonban az alperes azokra érdemben nem válaszolt. [5] A felperes módosított keresetében 2 521 480 forint végkielégítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresete indokolása szerint a több mint 20 éve fennálló közalkalmazotti és egészségügyi szolgálati jogviszonya alapján 8 havi végkielégítésre jogosult, mivel jogviszonya munkáltatói felmondással szűnt meg. [6] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását kérte. Az elsődleges álláspontja az volt, hogy az Eszjtv.
- §
(6)bekezdés szerinti munkáltatói kötelező felmondás az Mt. 65. §
(1)bekezdése szerinti, a munkáltató saját elhatározáson alapuló felmondásához képest a munkaviszony önálló, speciális megszüntetési jogcímének tekinthető, így az nem tartozik a végkielégítésre jogosultakról rendelkező, az Mt. 77. §
(1)bekezdés a) pontjában írtak körébe sem, azaz nem minősül olyannak, mint akiknek munkáltatói oldalon felmerülő okból felmondás miatt szűnik meg a jogviszonyuk. Mivel ezen speciális munkaviszony-megszüntetési jogcímhez végkielégítésre való jogosultságot sem az Eszjtv., sem egyéb jogszabály nem társít, a felperes keresete alaptalan. Kifejtette, hogy nem állapítható meg olyan jogalkotói szándék, amely arra irányult, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszony kérelemre, kötelezően felmondással történő megszüntetése esetére a munkáltatóra végkielégítés-fizetési kötelezettség háruljon. Hivatkozott arra, hogy jogalkotás-technikailag a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvényhez (a továbbiakban: Kjt.) azért nem volt szükség a végkielégítésre való jogosultság kizárására, mert a Kjt.-től eltérően a felmondás ezen speciális kötelező esetét nem az Mt., hanem az ahhoz képest speciális rendelkezéseket rögzítő Eszjtv. tartalmazza. Másodlagos hivatkozása szerint a felperes nyugdíjasnak minősül, így az Mt. 77. §
(5)bekezdése alapján – az Mt. 294.
(1)bekezdés
- g)pont
- gb)alpontjában írtakra és a Tny. 18 §
(2a)bekezdésére figyelemmel – a végkielégítés nem illetheti meg. [7] Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 2 521 480 forint végkielégítést, és megállapította, hogy a meg nem fizetett 151 289 forint eljárási illeték az állam terhén marad. Debreceni Ítélőtábla I.Mf.50.019/2023/3 3 [8] Az elsőfokú bíróság elsődlegesen az Eszjtv. 13. §
(1)bekezdése alapján megállapította, hogy az Mt.
- §-ában foglaltaktól eltérően az egészségügyi szolgálati jogviszonyban állókra a végkielégítés összege tekintetében – az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló
- évi C. törvény végrehajtásáról szóló 528/
- (XI.28.) Korm.rendelet (a továbbiakban: Eszjtv.vhr.)
- §
(1)bekezdés g) pontja alapján – kedvezőbb feltétel állapítható meg, így az a 20 évet meghaladó szolgálati viszony esetén 8 havi távolléti díjnak megfelelő összeg. [9] Ezt követően rögzítette, hogy a végkielégítésre való jogosultságból kizártak körét sem az Esztjv., sem az Eszjtv.vhr nem szabályozza, így az Eszjtv. 1. §
(9)bekezdése alapján az Mt. 77. §
(5)bekezdés a) pontjának rendelkezéseit kell alkalmazni, mely szerint nem jár végkielégítés a munkavállalónak, ha a felmondás közlésének vagy a munkáltató jogutód nélküli megszűnésének időpontjában nyugdíjasnak minősül. Így azt vizsgálta, hogy a felperes a felmondás közlésekor nyugdíjasnak minősült-e. [10] Ebben a tekintetben az Mt. 294. §
(1)bekezdés
- g)pont
- gb)alpontja irányadó, mely szerint nyugdíjas munkavállaló az, aki az öregségi nyugdíjkorhatár betöltése előtt öregségi nyugdíjban részesül, de az Mt. 294. §
(2)bekezdés a) pontja szerint a munkavállaló vonatkozásában csak akkor állapítható meg a nyugdíjban részesülés, ha az ellátást részére jogerősen megállapították. Ebből következően a felperes az Mt. 77. §
(5)bekezdés a) pontja alapján nem minősül nyugdíjasnak és nem is részesült nyugdíjban. Ehhez kapcsolódóan kiemelte azt is, hogy a felperesnél az öregségi nyugdíjának a megállapítása sem történt meg a jogviszony megszűnése előtt, arra csak azt követően,
- november 14-én került sor. [11] Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy az Mt.-ben a végkielégítésre való jogosultságnak a perbeli lehetőségét nem volt szükséges kizárni, hiszen a 40 éves szolgálati idővel rendelkező munkavállaló jogviszonya nem kötelező munkáltatói felmondással szűnik meg, hanem a felek közös megegyezésével, vagy a munkavállaló felmondásával. Ezen munkaviszony-megszüntetési jogcímeknél viszont a végkielégítésre való jogosultság fel sem merül. Rámutatott ugyanakkor arra, hogy az alperes által is hivatkozott Kjt. a
- §
(4)bekezdésében szintén szabályozza ezt a felmentési módot, ugyanakkor a Kjt. 37. §
(2)bekezdés b) pontja kifejezetten ki is zárja a végkielégítésre jogosultak köréből azokat, akiknek a jogviszonya ilyen módon szűnt meg. Az Eszjtv. viszont kizáró rendelkezést a végkielégítése való jogosultság körében nem tartalmaz. Ebből következően, függetlenül attól, hogy a munkavállaló kezdeményezésére a munkáltatót a jogszabály kötelezi a felmondásra, kizáró jogszabályi rendelkezés hiányában az nem ad alapot a végkielégítésre való jogosultságból való kizárásra. Az elsőfokú bíróság így, tekintettel arra, hogy a felperes vonatkozásában olyan kizáró körülmény nem állt fenn, amely a végkielégítésre való jogosultságát jogszabály alapján kizárja, kötelezte az alperest annak 8 havi mértékű megtérítésére. [12] Az ítélettel szemben az alperes jelentett be fellebbezést, melyben kérte annak megváltoztatásával a kereset elutasítását és a felperesnek az első- és másodfokú perköltségben való marasztalását. Debreceni Ítélőtábla I.Mf.50.019/2023/3 4 [13] Indokolása szerint az elsőfokú bíróság az irányadó tényállást helyesen állapította meg azonban a szintén helyesen felhívott jogszabályi rendelkezések téves értelmezésével jogellenes marasztalta az alperest, ugyanis a jogszabályoknak az Alaptörvény 28. cikkével összhangban történő értelmezése eredményeként – kiemelt figyelemmel a jogalkotói célra – a felperest végkielégítés nem illeti meg. Hivatkozott az elsőfokú bírósági eljárásban kifejtett álláspontjára, mely szerint az Eszjtv. 12. §
(6)bekezdés szerinti kötelező felmondás egy önálló, speciális megszüntetési jogcím, az így nem tartozik az Mt. 77. §
(1)bekezdés a) pontja szerinti munkaviszony-megszüntetési módok körébe. A Kjt. 37. §
(2)bekezdés b) pontjában szabályozottakkal ellentétben a végkielégítése való jogosultság direkt kizárására nem volt szükség, mert ezt a megszüntetési módot nem az Mt., hanem az ahhoz képest speciális rendelkezéseket rögzítő Eszjtv. tartalmazza. Utalt arra is, hogy a végkielégítés fizetését az ahhoz kapcsolódó általános jogpolitikai cél sem indokolja, nem követi a felmondást egzisztenciális bizonytalanság, hiszen öregségi nyugdíj-ellátásra vált jogosulttá a felperes. [14] A felperes a fellebbezésre ellenkérelmet nem nyújtott be. [15] A fellebbezés az alábbi indokok szerint megalapozatlan. [16] Az elsőfokú bíróság a felek által is egyezően előadott tényállást helyesen állapította meg és a hivatkozott jogszabályi rendelkezések megfelelő alkalmazásával jutott arra a következtetésre, hogy a felperes keresete alapos. Az ítélőtábla az elsőfokú ítélet következtetéseit alátámasztó indokokkal teljes mértékben egyetértett, ezért azokra csupán visszautal a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 386. §
(4)bekezdése alapján. [17] mutat rá: Az alperes fellebbezésében foglaltakra tekintettel az ítélőtábla az alábbiakra [18] Az alperes által hivatkozott Alaptörvény
- cikke valóban kifejezett és kötelező jogértelmezési szabály a bíróságok számára, azonban nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a bíróságnak az adott tényálláshoz alkalmazandó jogszabályokat kell értelmeznie, minden döntésnél az az értelmezés tárgya. Erre utal a
- cikk első mondata is, mely szerint a jogszabályok szövegét, a jogszöveget kell értelmezni azzal, hogy az értelmezési támpontok használata nem eredményezheti azok contra legem alkalmazását. [19] Ebből követően az alperes által ezen értelmezési támpontok közül felhívott jogalkotói cél teleológiai, rendszertani értelmezése során és a józan észnek megfelelő erkölcsös és gazdaságos cél feltételezése során is csak a leírt szöveg vizsgálható, az azonban, Debreceni Ítélőtábla I.Mf.50.019/2023/3 5 ami az adott jogszabályban – jelen esetben az Eszjtv.-ben – nem jelent meg, nem lehet ezzel a módszerrel értelmezni, hiányzik ugyanis az értelmezés tárgya. [20] Egyetértett azzal az ítélőtábla, hogy a munkavállaló kérelmére alkalmazott munkáltatói felmondás az Mt.-hez képest egy speciális munkaviszony-megszüntetési lehetőség (ami a munkáltató számára kötelező), azonban az ítélőtábla ebben lényegesnek tartja kiemelni azt is, hogy az alperes által is hivatkozott Kjt. – ugyanezen jogviszonymegszüntetési lehetőséget rögzítve – szintén speciális az Mt.-hez képest. Nem lehet így alapos az az alperesi hivatkozás, hogy jogalkotás-technikailag a Kjt.-hez képest azért nem volt szükség a végkielégítésre való jogosultság direkt kizárására, mert a felmondás ezen speciális kötelező esetét nem az Mt., hanem az Eszjtv. tartalmazza, hiszen ahogy az Eszjtv., úgy a Kjt. is speciális az Mt.-hez képest. A két jogszabály személyi hatálya eltérő, de egyaránt igaz mindkettőre az utaló szabályok alapján az, hogy ami ezekben a speciális jogszabályokban nincs benne, arra az Mt. alkalmazandó. [21] Az Eszjtv.
- §
(6)bekezdésében szereplő, az Mt.-hez képest speciális jogviszony-megszüntetési mód csak annyira speciális, mint a Kjt. 30. §
(4)bekezdése, így az ítélőtábla álláspontja szerint a végkielégítésre való jogosultság direkt kizárására irányuló jogalkotói cél esetében ezt ugyanúgy ebben a speciális jogszabályban kellett volna kifejezetten rögzíteni, mint ahogy az alperes által is hivatkozott Kjt. 37. §
(2)bekezdés b) pontjában történt. [22] Az ítélőtábla szerint azonban jogszabályi rendelkezés hiányában, azaz a jogértelmezés tárgya hiányában annak Alaptörvény
- cikk szerinti értelmezése sem végezhető el, nem létező jogszöveget nem lehet ugyanis értelmezni. Nem vizsgálható ebből következően az sem, hogy a végkielégítés fizetésének általános jogpolitikai célja indokolja-e ezt a szabályozást, hiszen abban az esetben a bíróság jogalkotói szerepbe kerülne. Ehhez kapcsolódóan a kúria Büntető-, Polgári-, és Közigazgatási Kollégiuma Joggyakorlat-elemző csoport 2020.El.II.JGY.E.1.szám alatt közzétett Összefoglaló véleményében is foglalkozott az Alaptörvény
- cikk alkalmazásának korlátaival és megállapította, hogy az „a jogszabály értelmezéshez ad támpontot, jogszabály (bevonása) nélkül az értelmezési klauzula önmagában, a bírósági eljárásban nem alkalmazható…a bíróság az Alaptörvény
- cikke alapján nem alkothat jogot, a joghézag kitöltésére ez az alaptörvényi szabály nem nyújt lehetőséget, a kúriai gyakorlat szerint az alkotmányos felhatalmazás nélkül a normatartalomtól eloldódó, normatív alappal nem rendelkező jogértelmezés elfogadhatatlan…a pozitív joggal szemben álló értelmezés a bírói gyakorlatban megengedhetetlen”. [23] Azzal, hogy a Kjt.-vel ellentétben az Eszjtv. hatálya alá tartozó munkavállalókat a jogalkotó nem zárta ki a végkielégítésre való jogosultságból, a jogalkalmazó bíróság számára csak az a következtetés vonható le, amire az elsőfokú bíróság is jutott, hogy őket – és így a perben álló felperest – ez a juttatás megilleti, az ezzel ellentétes jogalkalmazói jogértelmezés contra legem lenne. Debreceni Ítélőtábla I.Mf.50.019/2023/3 6 [24] Mindezekre tekintettel nem volt helye az elsőfokú ítélet megváltoztatásának, ezért azt – mint érdemben helyest – az ítélőtábla helybenhagyta a Pp.
- §
(2)bekezdés első fordulata szerint. [25] Az ítélőtábla a perköltségről való rendelkezést a Pp. 80-
- § alapján mellőzte, tekintettel ara, hogy a pernyertes felperes költséget nem számított fel. [26] A perben a feleket a költségmentesség és költségfeljegyzési jog polgári és közigazgatási bírósági eljárásban történő alkalmazásáról szóló
- évi CXXVIII. törvény 3.§
(1)bekezdés d) pontja alapján tárgyi költségfeljegyzési jog illette meg. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. §
(1)bekezdése alapján a pertárgy értéke 2 521 480 forint volt. Az Itv. 46. §
(1)bekezdés szerint számított fellebbezési illeték az eredménytelenül fellebbező, így pervesztes alperes helyett – annak az Itv. 5. §
(1)bekezdés f) pontja és 5. §
(2)bekezdése alapján biztosított személyes illetékmentessége miatt – a Pp. 101. §
(1)és 102. §
(6)bekezdésében foglaltak szerint az állam terhén marad. [27] bírálta el. Az ítélőtábla a fellebbezést a Pp. 376. §
(1)bekezdése alapján tárgyaláson kívül Debrecen,
- szeptember
- Dr. Tass Edina s. k. a tanács elnöke – előadó bíró, Dr. Bakó Pál s. k. bíró, Dr. Répássy Árpád s. k. bíró