Pf.20310/2025/5 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdés a) pontjára, 5:

1. §-ára, 5:
2. §-ára, 7:
3. §-ára, 7:
4. §

(1)bekezdésére, 7:58. §

(1)bekezdésére, és az ingatlan-nyilvántartásról szóló

1. évi C. törvény (Inytv.)
2. §

(1)bekezdésére alapította. [3] Az érvényesíteni kívánt jog és a kérelmek ténybeli alapjául előadta, hogy néhai édesanyja és az édesapja, örökhagyó2 (a továbbiakban: örökhagyó) az édesanyja

1. január 29-i haláláig házastársak voltak és a perbeli ingatlanban éltek, amelynek az örökhagyó szolgálati lakásként a kizárólagos bérlője volt. Az alperes és az örökhagyó az
2. április 12től, a házasságkötésüktől az örökhagyó
3. január 23-i haláláig élet- és vagyonközösségben éltek. A házasságkötést megelőzően házassági vagyonjogi szerződést kötöttek. Ebben rögzítették, hogy a perbeli ingatlan az örökhagyó kizárólagos bérleménye, és a házasság felbontása esetén is az marad. Az örökhagyó mint kizárólagos bérlő 1993-ban vételi ajánlatot kapott a tulajdonos önkormányzattól arra, hogy a bérlőnek járó kedvezmény igénybevételével, a forgalmi érték 30%-ának megfizetése mellett megvásárolhatja a két önálló albetétből álló lakást. Az örökhagyó
4. március 10-én megvásárolta a helyrajzi szám2ú, 70,92 m² alapterületű ingatlant a 400.240 forint forgalmi érték 30%-át kitevő 120.072 forint és
5. április 26-án a helyrajzi szám3ú, 28,55 m² alapterületű ingatlant a 74.587 forint forgalmi érték 30%-át kitevő 22.376 forint vételárért. Utóbbi vételárat az örökhagyó és az alperes a házastársi közös vagyonból egyösszegben fizette meg. Miután már házasságban éltek, az ingatlan-nyilvántartás mindkét ingatlant az egyenlő arányú közös tulajdonukként tüntette fel. A helyrajzi szám2ú ingatlan vételárából a szerződéskötéskor megfizetett 12.007 forintot, valamint az
6. április
7. és
8. november
9. között kifizetett 32 részletet 13.312 forint összegben a házastársi közös vagyonból teljesítették. A fennmaradt 94.753 forint vételárhátralékot az örökhagyó
10. végén a különvagyonában állt cím1 számú Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 3 ingatlan 6.000.000 forint eladási árából
11. október 16-án kézhez vett 920.000 forintból és
12. október 19-én megkapott 1.580.000 forintból teljesítette. Álláspontja szerint a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/
13. (II.8.) Korm. rendelet (Lr.)
14. §

(2)bekezdése szolgálati lakás esetében a házastárs bérlőtárssá válását kizárta. Az alperes második bérleti, bérlőtársi jogviszonya alapítását a másik tanácsi bérlakása miatt az Lr. 9. §

(1),

(2)és

(4)bekezdése nem tette lehetővé. Ezért az utóbb egyesített két lakás bérleti joga az örökhagyó különvagyona volt, és az a megvásárlásukig mindvégig kizárólagosan illette meg. A bérlőnek járó kedvezményre, a házastársi közös vagyonból megfizetett vételár felére, és a vételárhátralék megfizetésére a különvagyonából fordított 94.753 forintra figyelemmel a perbeli ingatlan forgalmi értékének 95%-a az örökhagyó hozzájárulása volt, ezért 95/100 arányban az örökhagyó, 5/100 arányban az alperes vált a tulajdonosává. [4] Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. [5] Nem vitatta, hogy a tetőtérben kialakított perbeli ingatlant az örökhagyó tervezte, és a kialakított lakásba az első feleségével beköltözött. Vitatta azonban a lakás szolgálati jellegét és állította, hogy az örökhagyóval kötött házassága létrejöttével és a beköltözésével az Lr. 47. §

(2)és

(3)bekezdése alapján bérlőtárssá vált. A vételi lehetőséggel együtt élő házastársakként, bérlőtársakként éltek. Közös akaratuk az ingatlanok fele-fele arányú tulajdonjogának megszerzésére irányult, és a forgalmi érték 70%-ának megfelelő kedvezmény is közösen, fele-fele arányban illette őket. Az adásvételi szerződésekben rögzített fele-fele arányú közös szerzés önmagában módosította a házasságkötést megelőzően kötött házassági vagyonjogi szerződésük azon kitételét, hogy a házasságkötéskor a „nevünkön szereplő” bérleményt különvagyonnak tekintik. A házasságkötésükkor hatályos a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 28. §-a a különvagyon tárgyaként nem sorolta fel a bérleti jogot, és a házastársaknak nyújtott vissza nem térítendő támogatás a Csjt. 27. §

(1)bekezdésében felállított vélelem alapján a közös vagyon része. Vitatta, hogy az örökhagyó a különvagyoni ingatlana eladási árából teljesítette a perbeli lakás vételárhátralékát, mert azt egészen más célokra fordította. Azzal is érvelt, hogy e teljesítés a bizonyítottsága esetén is csak kötelmi igényt keletkeztetne, mert a közös adósság részben különvagyonból történt visszafizetése többlet tulajdonjogot nem eredményez. [6] Az alperes utóbb érvénytelenségi kifogással is élt, és arra hivatkozott, hogy a házassági vagyonjogi szerződés a keltezése napjának a feltüntetése hiányában alaki okból érvénytelen. [7] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, és kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 1.274.600 forint perköltséget. [8] A döntését a Csjt. 27. §

(2)-

(3)bekezdésére és 28. §

(1)bekezdés a) pontjára, a Ptk. 4:38. §

(1)bekezdés a) pontjára, 5:

1. §-ára, 5:
2. §-ára, 7:
3. §-ára, 7:
4. §

(1)bekezdésére és 7:58. §

(1)bekezdésére alapította. [9] A határozata indokolásában hangsúlyozta: a felperesnek állt érdekében annak bizonyítása, hogy az örökhagyó különvagyonát képezte a perbeli ingatlan bérleti joga, a bérlő jogán ő volt jogosult a megvételére és kapott vételi ajánlatot, kizárólagosan őt illette a 70% vételárkedvezmény, és a vételárhátralékot is a különvagyonából fizette meg. Mindezen tényeket azonban sikeresen nem bizonyította. Önmagában helyes a bírói gyakorlatra alapított azon érvelése, hogy a bérlői jogon kapott vételárkedvezmény a vevői jogával élő bérlő különvagyona, ha a házasságkötést megelőzően már rendelkezett a bérleti joggal. Nem Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 4 sikerült azonban bizonyítania, hogy a 70% vételárkedvezmény kizárólag az örökhagyót illette. A vételárkedvezményre az adásvételi szerződések utalást sem tartalmaznak. A vételi ajánlatot a felperes csatolni nem tudta, előadása szerint már neki sem áll az a rendelkezésére. Az ajánlat hiányában az előzetesen megállapított forgalmi érték nem bizonyítható. A felperes a lakás szolgálati jellegét sem bizonyította. Az 1957. október 29-i építési engedély ezt nem igazolja, azt azonban igen, hogy ebben az időpontban még maga a perbeli ingatlan sem létezett. Ellenben az alperes a bérlőtárssá válását az általa felhívott jogszabályhelyekkel alátámasztotta. A Csjt. 27. §

(1)bekezdése és a Ptk. 4:40. §

(1)bekezdése szerinti közös vagyoni vélelem alkalmazását támasztja alá az is, hogy mindkét házastárs vevőként szerepelt az adásvételi szerződésekben, és egymás közt egyenlő arányban szereztek tulajdonjogot. [10] Kiemelte: a házassági vagyonjogi szerződés alaki okból fennálló esetleges érvénytelenségének nem volt jelentősége, mert a perbeli adásvételi ügyletekre a szerződést nem kellett alkalmazni. A megállapodásban a házasulók egyébként is csak állapotrögzítést tettek a különvagyonukról, a szerződés a jövőbeni ügyleteikre nézve rendelkezést nem tartalmaz. Az alperes ezért annyiban tévesen érvelt, hogy az adásvételi szerződések megkötésével az örökhagyóval eltértek a vagyonjogi szerződésüktől. Az állapotrögzítés alapján az örökhagyó különvagyona volt ugyan a házasságkötéskor a perbeli ingatlan bérleti joga, de az alperes megalapozottan hivatkozott arra, hogy az akkori jogszabályok alapján bérlőtárssá vált, ezért a bérleti jog alapján őket megillető vételárkedvezmény közös vagyont keletkeztetett. Helyesen érvelt azzal is, hogy a házassági vagyonjogi szerződés 4) pontjában sincs a különvagyont megalapozó rendelkezés, mert ez a kikötés a házasság felbontása esetére a lakáshasználatot rendezi. A felperes hivatkozott ugyan arra, hogy második bérleti jogviszony az akkor hatályos jogszabályok alapján nem volt létesíthető, de a törvényszék álláspontja szerint ennek vizsgálata a per kereteit meghaladta. [11] Megalapozatlannak ítélte a vételárhátralék különvagyoni forrásból történt teljesítésével szerzett tulajdoni hányadra alapított igényt is. A közös vagyoni vélelemmel szemben önmagában nem találta elegendőnek a különvagyoni teljesítés bizonyítására azt a körülményt, hogy az örökhagyó rendelkezett egy különvagyoni ingatlannal, amit a vételárhátralék megfizetéséhez képest viszonylag közeli időben eladott. A felek perbeli előadásai alapján nem találta alaposnak a felperes azon érvelését, hogy az örökhagyónak és az alperesnek nem volt más, közös vagyoni forrása a vételárhátralék megfizetésére. Helyesnek ítélte azonban az alperes azon védekezését, hogy a vételárhátralék teljesítése tulajdoni igényt nem keletkeztetett. A hátralékos tartozás ugyanis a házastársak közös adóssága volt, a tulajdonjogot az adásvételi szerződés megkötésével megszerezték, az adásvétel nem a vételárhátralék kifizetésével ment teljesedésbe. A teljesítés elmaradása esetén az eladónak csupán pénz megfizetése iránti igénye lehetett volna a vevőkkel szemben. [12] A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a keresete teljesítését kérte. [13] A jogorvoslati kérelmét azzal indokolta, hogy az elsőfokú döntés a Csjt. 28. §

(1)bekezdés

1. a)és
2. d)pontjába, illetve a Ptk. 4:38. §

(1)bekezdés

1. a)és
2. f)pontjába, valamint a Kúria BH2014.5.148., BH1991/8/317., CDT209. és BH2009.360. számon közzétett döntvényeiben kifejtett egységes és töretlen bírói gyakorlatba ütközik. [14] Kiemelte, hogy a házassági vagyonjogi szerződés 1/b/3. pontjának kifejezett rendelkezése szerint a perbeli lakás az örökhagyó kizárólagos bérleménye volt. Az okirat még abban az esetben is bizonyítékul szolgál erre, ha maga a szerződés alaki okból érvénytelen. Az alperes olyannyira nem vitatja a szerződés tartalmát, hogy a Budai Központi Kerületi Bíróság előtt köztük folyó perben arra maga hivatkozott, és okirati bizonyítékként csatolta. Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 5 [15] Hangsúlyozta, hogy a házasságkötéskor meglévő bérleti jog olyan vagyoni értékű jog, amely a házasság alatt is megőrzi különvagyoni jellegét. Ezért irreleváns, hogy az alperes utóbb bérlőtárssá vált-e vagy sem, ahogy az is, hogy név szerint ki és milyen összegű vételi ajánlatot kapott a tulajdonos önkormányzattól. A 32/1969. (IX.30.) Korm. rendelet végrehajtásáról szóló 16/1969. (IX.30.) ÉVM-MÉM-PM együttes rendelet (Vhr.) 7. §

(1)bekezdés a) pontjában meghatározott, az alperes által sem vitatott 70% mértékű vételárkedvezmény ezért kizárólag az örökhagyó különvagyoni hozzájárulásának minősült. [16] A szerződéskötéskor hatályban volt, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (rPtk.) 376. §

(1)-

(2)bekezdése és a keresetlevélhez F/

1. számon csatolt adásvételi szerződés
2. pontjában kikötött elállási jog alapján jogszabálysértőnek és iratellenesnek ítélte a törvényszék azon álláspontját, hogy a részletvétel során nem a vételárhátralék teljes megfizetése tette teljesedésbe mentté az ügyletet. Fenntartotta, hogy a hátralék egyösszegű rendezése nem a közös tartozás teljesítése, hanem a tulajdonjog megszerzéséhez történt hozzájárulás volt, és a különvagyoni teljesítés az örökhagyó többlet tulajdonjogát alapozta meg. [17] Azzal is érvelt, hogy az elsőfokú bíróság a peradatokat egyébként is okszerűtlenül mérlegelte. Harminc év távlatából, mindennemű okirati bizonyítéktól elzárva is zárt logikai láncot alkotóan igazolta, hogy a vételárhátralékot az örökhagyó a különvagyoni ingatlana eladási árából fizette ki egyösszegben. Az alperesnek minimum hasonló pontosságú, okirattal megfelelően alátámasztott állítást kellett volna tennie ahhoz, hogy e nyilatkozatát lerontsa. A töredékes és homályos személyes előadásában ugyan utalt arra, hogy 1995 decemberében egyéb forrás is rendelkezésre állt a vételárhátralék kiegyenlítéséhez, de erre bizonyítást nem ajánlott fel, nem is valószínűsítette bármilyen forrás rendelkezésre állását. [18] Az alperes a polgári perrendtartásról szóló
3. évi CXXX. törvény (Pp.)
4. §

(2)bekezdésében megszabott határidőn belül fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő. Az elkésetten benyújtott fellebbezési ellenkérelme a Pp. 149. §

(1)bekezdése alapján hatálytalan. [19] A fellebbezés nagyobb részt alapos. [20] Az ítélőtábla a jogorvoslati kérelmet a felperes kérelmére a Pp. 376. §

(1)bekezdés a) pontja alapján tárgyaláson bírálta el. [21] A fellebbezési kérelem az elsőfokú ítélet egészét támadta, az elsőfokú ítéletnek ezért nem volt a Pp. 358. §

(5)bekezdése alapján jogerőre emelkedett rendelkezése, így azt a másodfokú bíróság egészében bírálta felül. [22] Az elsőfokú ítélet kötelező hatályon kívül helyezésére okot adó körülmények [Pp. 379-380. §] hiányában az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezési kérelem korlátai között [Pp. 370. §

(1)bekezdése] bírálta felül, melynek során a fellebbezés tartalmi követelményei körében előadottak [Pp. 371. §

(1)bekezdése] is a felülbírálati jogköre korlátját képezték (Kúria Pfv.I.21.274/2023/5. indokolás

(34)]. Ezért az ítélőtábla csak azt vizsgálhatta, hogy a felperes fellebbezésében megjelölt okokból az elsőfokú ítélet jogszabálysértő-e. Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 6 [23] A felperes a keresetével az ingatlan-nyilvántartáson kívül szerzett tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzése iránti jogát [Ptk. 5:37. §] érvényesítette, amelynek jogalapjaként [Pp. 7. §

(1)bekezdés

1. pontja] azt adta elő, hogy az örökhagyó az alperessel fennállt házastársi vagyonközössége alatt megvett perbeli ingatlanban a különvagyona felhasználásával 95/100 tulajdonjogot szerzett, amely az örökhagyó halálával reá szállt. [24] A perben és így a fellebbezési eljárásban sem volt vitás a felek között, hogy a perbeli ingatlan eredetileg két különálló ingatlan volt, amelyek a társasházi alapító okirat módosításával váltak egységes ingatlanná. A két ingatlant az örökhagyó és az alperes a házassági életközösségük, és így a vagyonközösségük alatt vásárolták meg a tulajdonos önkormányzattól, és mindkét ingatlannak már a házasságkötésüket megelőzően is az örökhagyó volt a bérlője. [25] A házassági vagyonjogi szerződés tartalmáról az elsőfokú bíróság az ítéletében állást foglalt. A fellebbezési eljárásban már nem volt vitatott, hogy az csupán állapotrögzítést tüntet fel az örökhagyó és az alperes különvagyonáról, és nem tartalmaz rendelkezést a jövőbeni ügyleteikről. [26] Az örökhagyó és az alperes házassági vagyonjogi viszonyaira a Polgári Törvénykönyvről szóló
2. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló
3. évi CLXXVII. törvény (Ptké.)
4. §-a alapján a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni. A törvényes vagyonjogi rendszer [Ptk. 4:
5. §

(2)bekezdése], és a Ptk. 4:38. §

(1)bekezdés a) pontja alapján a házastárs különvagyonához tartozik a házastársi vagyonközösség létrejöttekor meglévő vagyontárgy. A töretlen bírói gyakorlat értelmében az önkormányzati bérlakás bérleti joga vagyoni értékű jog. Az önálló bérlet fogalmát a jogszabály nem határozza meg. Az ítélkezési gyakorlat azonban egységes abban, hogy nemcsak az a lakás tekinthető a házastárs különvagyoni jellegű önálló bérletének, amelynek a lakásbérleti szerződés alapján ő az egyedüli bérlője, hanem az a lakás is, amelyre a házastárs a házasságkötés előtt egyedül szerzett bérlői jogot (BH1991.317.). Az „önálló bérlet” sajátos családjogi kategória, amely alapján a házastársak egymás közötti, ún. belső jogviszonyában az egyikük önálló bérletének minősül az a lakás is, amelynek egyébként a lakásügyi jogszabályok alapján [Lr. 47. §

(2)bekezdése], a házasságkötés tényénél fogva mindkét házastárs a bérlője. A házasságkötés előtt megszerzett bérleti jog a házastársak belső jogviszonyában az eredeti bérlő javára előnyöket biztosít, és az önkormányzati lakás megvásárlásánál a bérleti jogra tekintettel adott kedvezmény (a forgalmi érték és a vételár közötti különbözet) mint a korábbi bérleti jog helyébe lépett érték, a volt önálló bérlő házastárs különvagyona (Pfv.II.20.345/

1. – megjelent: BH2014.148.). [27] A felperes – fellebbezésben is hangoztatott – álláspontjával szemben a fővárosi önkormányzatok tulajdonában álló bérlakások adásvételénél kialakított vételárra nem az állami tulajdonban álló házingatlanok elidegenítésének szabályozásáról szóló 32/
2. (IX.30.) Korm. rendeletet és a Vhr.-t, hanem az akkoriban hatályos, Budapest Főváros Közgyűlésének az ingatlankezelő vállalatok kezelésében lévő állami házingatlanok eladásának feltételeiről szóló 5/
3. (VIII.31.) számú Fővárosi Tanácsi rendelet Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 7 módosításáról szóló 15/
4. (VI.27.) számú önkormányzati rendeletét (Ör.) kellett alkalmazni. Az Ör.
5. §

(1)bekezdése szerint az önkormányzat a házingatlan értékesítéséhez tételes, összetevőire bontott forgalmi értékbecslést készít vagy készíttet. A

(2)bekezdés tartalmazza az értékbecslés tartalmát. A

(3)bekezdés a) pontja alapján a

(2)bekezdés szerint elkészített értékbecslés a házingatlan beköltözhető forgalmi értékét tartalmazza. A

(3)bekezdés b)-e) pontjai a vételár kialakításához szükséges egyéb szempontokat tüntetik fel. A

(4)bekezdés szerint pedig az

(1)-

(3)bekezdésben foglaltak alapján kialakított vételár nem lehet alacsonyabb a beköltözhető forgalmi érték teljes összegének 15%-ánál. [28] A megvásárolt két ingatlan forgalmi értékére a keresetlevélben előadott állításokat az alperes nem tette vitássá [Pp. 203. §

(2)bekezdés a) pontja], és az sem volt vitatott a felek között, hogy az örökhagyó és az alperes a forgalmi értékből a bérleti jog alapján mindkét ingatlannál 70% vételárkedvezményt kapott, míg a kisebb alapterületű ingatlannál az egyösszegű teljesítésre tekintettel további vételárkedvezményben is részesültek. A peres feleknek a 70% vételárkedvezményre tett egyező előadása az Ör. 5. §

(4)bekezdésének is megfelel, ezért azt a bíróság bizonyítás nélkül is valósnak fogadhatta el [Pp. 266. §

(1)bekezdése]. Ebből következően mindkét megvásárolt ingatlan és az azokból kialakított perbeli ingatlan 70/100 tulajdonjoga mint a korábbi bérleti jog helyébe lépő érték [Ptk. 4:38. §

(1)bekezdés f) pontja] a volt önálló bérlő örökhagyó különvagyona volt, és 30/100 tulajdonjog tartozott a házastársi közös vagyonba, amelyből egy-egy házastársat 15/100 tulajdonjog illetett [Ptk. 4:37. §

(3)bekezdése]. [29] A felperes a keresetét arra is alapította, hogy az örökhagyó a bérleti jogán kívül egyéb különvagyonával is hozzájárult az ingatlanok megvásárlásához. Az volt a tényállítása, hogy az örökhagyó a különvagyoni ingatlanát értékesítette, és a befolyt vételárból

1. végén egyösszegben kifizette a 94.753 forint vételárhátralékot. [30] A fellebbezésben kifejtettekkel ellentétben az alperesnek nemhogy nem kellett bizonyítania, de elő sem kellett adnia a vételár megfizetésének közös vagyoni forrását. A bíróság hivatalból veszi figyelembe a törvényes vélelmeket [Pp.
2. §

(3)bekezdése], és a közös vagyoni vélelemmel [Ptk. 4:40. §

(2)bekezdése] szemben a különvagyoni teljesítést állító felperesnek állt érdekében a különvagyonból történt kifizetés ténybeli alapjául előadottak bizonyítása [Pp. 265. §

(1)bekezdése]. A joggyakorlat következetes abban, hogy a különvagyoni igény megítéléséhez nemcsak a különvagyoni forrás meglétét, rendelkezésre állását, hanem annak a megtérítésre alapot adó felhasználását (jelen esetben a vételárhátralék teljesítésére fordítását) is kétséget kizáró módon kell bizonyítani (Pfv.II.22.194/2010/6-II., Pfv.II.21.961/2015/

1. indokolás [56], Pfv.II.20.253/2017/
2. indokolás [50], Pfv.II.20.299/2017/
3. indokolás [53]). [31] A felperes az állításai bizonyítására a keresetleveléhez F/
4. alatt csatolta az
5. október 19-én megkötött adásvételi szerződést. Az okirat azonban kizárólag a megkötött szerződés tartalmát bizonyítja, így azt, hogy az örökhagyó az ingatlan tulajdonjogát átruházta. Nem bizonyítja azonban, hogy a vételárat a vevő teljesítette, hiszen az okirat a vételár megfizetésének megtörténtére még utalást sem tartalmaz. Azt sem bizonyítja, hogy az örökhagyó a kapott vételárból fizette be az önkormányzatnak a vételárhátralékot. [32] A felperes a perben azzal is érvelt, hogy a házastársak nem rendelkeztek megfelelő összegű megtakarítással, jövedelemmel, és nem adtak el olyan vagyontárgyat sem, amelynek az eladási ára forrása lehetett volna a teljesítésnek. Igazolt többlettényállás nélkül azonban nem tekinthető bizonyítottnak a különvagyon felhasználása az olyan levezetés alapján sem, amely szerint a vagyontárgy megszerzéséhez szükséges forrást a közös vagyon Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 8 hiányában – a contrario – nyilvánvalóan a különvagyon fedezte (Pfv.II.20.313/2018/
6. indokolás [43]). [33] Mindezért a felperes további különvagyoni forrás örökhagyó általi felhasználását sikertelenül próbálta bizonyítani. [34] A fentiek szerint az örökhagyó a perbeli ingatlanban a különvagyoni bérleti jog helyébe lépett 70/100 és a közös vagyonból őt illető 15/100, összesen 85/100 tulajdonjoggal rendelkezett, amelyet a felperes az öröklés megnyílásával – elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül, ingatlan-nyilvántartáson kívül – megszerzett [Ptk. 7:
7. §

(2)bekezdése]. Megilleti ezért az a jog, hogy a nyilvántartásba még be nem jegyzett 35/100 tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezzék [Ptk. 5:

1. §]. [35] A felperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba az alperesnek a tulajdoni lap II/
2. pontjában nyilvántartott tehermentes tulajdonjogára kell bejegyezni, ezért a keresetnek „a haszonélvezeti jog változatlan fenntartása mellett” kitétele nem teljesíthető. Az alperes pedig a perben a felperessel szemben a holtig tartó haszonélvezeti joga bejegyzése iránt jogot nem érvényesített, ezért a javára ingatlan-nyilvántartási bejegyzést nem lehetett elrendelni. [36] A pertárgyérték 35.820.000 forint, amelyből a felperes 27.860.000 forint, 78% erejéig pernyertes. A lerótt 1.500.000 forint kereseti illetékből és a 32/
3. (VIII.22.) IM rendelet (R.)
4. §

(2)bekezdése alapján megállapított 1.274.600 forint ügyvédi munkadíjból álló, összesen 2.774.600 forint elsőfokú perköltsége pernyertességével arányos részeként 2.164.188 forint megtérítésére jogosult. Az alperest az R. 3. §

(2)bekezdése alapján felszámított 1.274.600 forint ügyvédi munkadíjból a pernyertessége (22%) arányában 280.412 forint illeti. E két összeg egymással szembeni elszámolásával az alperes 1.883.776 forint elsőfokú perköltség megtérítésére köteles [Pp. 82. §

(2)bekezdése, 83. §

(2)bekezdése]. [37] Mindezek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. §

(2)bekezdése alapján részben megváltoztatta, egyebekben helybenhagyta. [38] Az Inytv. 58. §

(1)bekezdése szerinti bírósági elrendelésről – az 1/2024. (I.30.) KTM rendelet 9. §

(7)bekezdésére is figyelemmel – a jogerős ítéletet a Pp.

1. §-a alapján kézbesítő elsőfokú bíróság határoz. [39] A fellebbezésben vitatott érték is 35.820.000 forint volt, és a fellebbezés 27.860.000 forint, 78% erejéig vezetett eredményre. Az alperes másodfokú perköltséget nem számított fel. Köteles azonban megtéríteni a felperesnek a lerótt 2.500.000 forint fellebbezési illetékből és a felszámított 637.300 forint ügyvédi munkadíjból álló, összesen 3.137.300 forint másodfokú perköltsége pernyertességgel arányos részét, 2.447.094 forintot [Pp.
2. §

(2)bekezdése]. Budapest,

1. december
2. Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.310/2025/5/II 9 Dr. Gyuris Judit s.k. a tanács elnöke Dr. Kollár Zoltán s.k. előadó bíró Dr. Kovaliczky Ágota s.k. bíró