Mf.30048/2021/7 – Pécsi Ítélőtábla

(1)bekezdés b) pontja szerinti „rendes” felmondás esetén védi a munkavállalót a munkaviszony megszüntetésétől, így a munkáltató az Mt. 79. §

(1)bekezdés a) pontjában írt, a próbaidő alatti azonnali hatályú felmondást jogszerűen közölhetett a felperessel újabb intézkedésében, amennyiben annak oka egyértelműen nem a felperes terhessége volt. Pécsi Ítélőtábla Az ügy száma: Mf.I.30.048/2021/

1. szám A felperes: felperes1 (cím1) A felperes képviselője: Név meghatalmazott hozzátartozó (cím2) Az alperes: alperes1 (cím3) Az alperes képviselője: ügyvéd1 (cím4.) A fellebbezési kérelmet előterjesztő fél: felperes részéről 22., alperes részéről
2. sorszám alatt A per tárgya: munkaviszony helyreállítása Az elsőfokú bíróság: Zalaegerszegi Törvényszék A fellebbezéssel támadott határozat száma: 11.M.70.129/2020/
3. számú ítélet Ítélet A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 napon belül 88.900 (nyolcvannyolcezer-kilencszáz) forint másodfokú eljárásban felmerült perköltséget. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. Indokolás Pécsi Ítélőtábla I.Mf.30.048/2021/7 [1] [2] [3] [4] [5] [6] 2 Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes
4. október
5. napjától állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél shop eladó munkakörben, 90 nap próbaidővel. A munkavégzésével kapcsolatban folyamatosan problémák merültek fel.
6. október 28-án, a benzinkút reggeli átadásakor az átvevő Név1 telefonon tájékoztatta az ügyvezetőt arról, hogy a felperes ismét nem teljesítette a munkaköri kötelezettségeit, így nem takarított ki, a vitrineket nem töltötte fel, és a fagyasztott péksüteményeket nem sütötte meg; az átadáskori állapotról fényképfelvételeket is készített. Az ügyvezető a shopba visszatérő felperessel szóban közölte, majd
7. október 30-i dátummal írásba foglaltan a próbaidő alatt azonnali hatállyal megszüntette a felperes munkaviszonyát. A felperes a
8. november 9-én kelt válaszlevelében felhívta az ügyvezető figyelmét, hogy két nappal korábban tájékoztatta várandós állapotáról, ezért kérte a munkaviszonya helyreállítását. A
9. november 13-án kelt levelében az alperes ügyvezetője adminisztrációs tévedésnek nevezte az október 30-i levelét, és azt kérte tárgytalannak tekinteni. Egyidejűleg külön levélben újabb felmondást közölt a felperessel szintén a próbaidő időtartama alatt azzal az indokolással, hogy a munka törvénykönyvéről szóló
10. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.)
11. §-ának előírásait nem tartotta be, így azt, hogy köteles a munkáltató által előírt helyen és időben munkára képes állapotban megjelenni, és a munkaideje alatt – munkavégzés céljából, munkaképes állapotban – a munkáltató rendelkezésére állni, amely előírásnak többször nem tett eleget. A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a
12. október
13. napján kelt felmondás az egyenlő bánásmód követelményét sérti, továbbá a
14. november 13-án kelt felmondás rendeltetésellenes joggyakorlásnak minősül, ezért mindkét intézkedés jogellenes, és jogkövetkezményként a munkaviszonya helyreállítását kérte. Vagylagosan a
15. november 13-i intézkedés semmisségére hivatkozott részletezés nélkül. Másodlagosan a
16. november 13-i munkaviszony-megszüntetés jogellenességét joggal való visszaélésre alapozta, és jogkövetkezményként szintén a jogviszony helyreállítását kérte. Előadása szerint azzal, hogy próbaidő hatálya alatt formálisan jogszerűen szüntette meg a munkaviszonyát az alperes, e jogát valójában rendeltetésellenesen gyakorolta, mivel az intézkedés indokolása valótlan és okszerűtlen volt. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Előadása szerint a
17. október 30-i felmondás irányadó, mert azt nem állt módjában érvényteleníteni, a későbbi levél téves tájékoztatáson alaput. A november 13-i felmondás pedig valójában nem indokolást, hanem csupán figyelemfelhívást tartalmazott. Az elsőfokú bíróság a keresetet alaptalannak találta és elutasította. Ítéletének jogi indokolásában kifejtette, hogy a
18. október 30-án kelt felmondást a munkáltató visszavonta az Mt.
19. §

(5)bekezdése alapján a felperes várandós állapotára figyelemmel. A

1. november 13-i felmondás viszont jogszerű volt, az az Mt.
2. §-a szerinti joggal való visszaélést nem valósított meg, mert a felmondásban felhozott indokok valósak és okszerűek voltak, a joggal való visszaélés tilalmának megsértésével kapcsolatos munkaügyi perekben felmerült egyes kérdésekről szóló 5/
3. (XI. 28.) KMK vélemény tükrében. A tanúvallomások alapján megállapította, hogy a felperes a munkavégzési kötelezettségeit megszegte: több ízben elkésett, szabálytalanul adta át a műszakot, a pénztárgépet nem „vette a nevére”, nem töltötte fel a polcokat, nem takarított ki; e tényeket fényképfelvételek is igazolták. Az elsőfokú ítélettel szemben mindkét fél fellebbezést terjesztett elő. A felperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a keresetének teljesítését, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak új Pécsi Ítélőtábla I.Mf.30.048/2021/7 [7] [8] [9] [10] [11] [12] [13] 3 eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását kérte. Hangsúlyozta, hogy a
4. október 30-i és november 13-i felmondás nem két önálló munkáltatói intézkedés, hanem a munkaviszony jogellenes megszüntetése folyamatának a bizonyítékai. Véleménye szerint a munkaviszony
5. október 30-i jogellenes megszüntetését nem lehet jogkövetkezmények nélkül hagyni, és a munkaviszonyt az ő hozzájárulása nélkül a munkáltató nem is állíthatta helyre. Emellett abban a hiszemben volt
6. október 30-tól november 13-ig, hogy nem állt munkaviszonyban, ezért nem volt tőle elvárható, hogy munkavégzés céljából megjelenjen a munkahelyén. A meghallgatott tanúkat elfogultnak tartotta egyrészt a munkajogi alá-fölé rendeltségi helyzet okán, másrészt tanú1 tanúnak az alperes ügyvezetőjével való hozzátartozói viszonya miatt. Utalt arra is, hogy a felmondás indokolásának hiányosságait a per során utóbb pótolta, pontosította a munkáltató, amely nem jogszerű. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte azzal, hogy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítási indítványának teljesítését, tanú2 tanúkénti meghallgatását kérte (akinek a tanácsára tévesnek tekintette a
7. október 30-i felmondást) arra a tényre, hogy a felmondás oka nem a felperes várandós volta volt. Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet indokolását kérte részben megváltoztatni és mellőzni azt a
8. pontban írt megállapítást, hogy a
9. október 30-i felmondást visszavonta, valamint azt a
10. pontban írt megállapítást, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlója a várandósság tényének ismeretében vonta vissza a felmondást, és állította helyre a munkaviszonyt. Ehelyett kérte azt megállapítani, hogy a felperes munkaviszonya a
11. október 30-án kelt felmondással a próbaidő alatt megszűnt, így a
12. november 13-i felmondás joghatás nélküli volt. A felülbírálati jogkört a polgári perrendtartásról szóló
13. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.)
14. §

(3)bekezdés a,

1. c)és
2. d)pontjában jelölte meg. Hangsúlyozta, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlója nem látta igazoltnak a felperes várandós voltát, de nem volt szándéka a továbbiakban alkalmazni őt, mert nem volt megfelelő a munkavégzése. A felperes fellebbezési ellenkérelme – tartalmában - az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Az alperes fellebbezésében írt tanúbizonyítás teljesítése esetén maga is tanúbizonyítási indítványt terjesztett elő három tanú meghallgatására arra a tényre, hogy 2020. október 26-án az alperes még nem tervezte a munkaviszonyának megszüntetését. Az alperes maga is folyamatosnak tekintette a munkajogviszonyt 2020. november 13-ig, hiszen visszavonta a korábbi felmondást. Álláspontja szerint annak a körülménynek, hogy a munkáját jól vagy rosszul végezte, azért nincs jelentősége, mert a 2020. október 30-i felmondás ilyen tényállítást nem tartalmazott. Az alperes joggal való visszaélését pedig az általa kiadott okiratok támasztják alá. Sem a felperes, sem az alperes fellebbezése nem alapos. A felperes fellebbezésében ugyan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését kérte másodlagosan, de annak indokát nem fejtette ki, és a Pp. 379-381.§-ai szerinti okot a másodfokú bíróság nem észlelt, ezért az elsőfokú ítéletet érdemében bírálta felül. A felperes fellebbezését arra alapította, hogy mind a 2020. október 30-i, mind a 2020. november 13-i munkáltatói intézkedés jogszerűtlen volt, mert a várandóssága ismeretében, illetőleg amiatt került sor a munkaviszonya megszüntetésére. Az alperes ezzel szemben fellebbezésében éppen azt állította, hogy mindkét intézkedése jogszerű, sőt a november 13-i felmondás szükségtelen volt, mert már október 30-ával megszűnt közöttük a munkaviszony. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékoknak a Pp. 279. §

(1)bekezdése szerinti megfelelő értékelésével és mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy az alperes

1. október 30-i felmondását a
2. november 13-i első levelével visszavonta, és erre az Mt.
3. §

(5)bekezdése számára lehetőséget adott, ahhoz a felperes hozzájárulására nem volt szükség. Pécsi Ítélőtábla I.Mf.30.048/2021/7 [14] [15] [16] [17] [18] [19] 4 Megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy a felperes a

1. november 9-i levelében a felmondás visszavonását kérte írásban, azaz ahhoz lényegében hozzájárult. Az alperes már az elsőfokú eljárás során kétségbe vonta annak tényét, hogy a felperes
2. október 28-án várandós volt, amelyre figyelemmel a munkaviszonyt megszüntető munkáltatói intézkedés visszavonására lehetősége nyílt. A felperes állítását alátámasztotta házastársa, Név és ismerősük, tanú3 tanúvallomása. A felperes
3. sorszám alatt távolmaradásának kimentésére csatolt továbbá egy
4. május
5. napján kiállított orvosi igazolást, amely a koraszülés veszélyét tartalmazza, ami szintén a terhesség október 28-i fennálltára utal. Ezzel ellentétes adat nem merült fel a perben, csupán az alperes ügyvezetőjének semmivel alá nem támasztott kételye. Erre tekintettel a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a felperes
6. október
7. napján várandós volt, amely körülményről az alperes ügyvezetőjét
8. október 28-án tájékoztatta mindkét fél egyező előadása szerint. E tényekkel az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás kiegészítése szükséges. Ugyanakkor annak a körülménynek, hogy az alperes a felmondás közlésekor tudomással bírte a felperes várandósságának tényéről, valójában nincs jelentősége, mivel a bírói gyakorlat szerint a terhesség ténye a munkavállaló és a munkáltató tudomása nélkül is felmondási tilalmat valósít meg (EBH
9. 1242), mivel a felmondás közlésekor a terhességre tekintettel fennálló felmondási tilalom objektív jellegű. Miután a másodfokú bíróság igazoltnak látta a felperes várandósságának tényét a
10. október 30-án kelt felmondás közlésekor, ezért az első felmondás az Mt.
11. §

(3)bekezdés a) pontjába ütközött. A felperes a

1. november 9-i levelében maga kérte a felmondás visszavonását és a munkaviszonya helyreállítását. A munkáltató az Mt.
2. §

(5)bekezdése alapján a

1. november 13-án kelt első levelével jogszerűen vonta vissza az első intézkedését, még ha azt utóbb adminisztrációs tévedésnek is titulálta. A visszavonás egyértelmű, hiszen a munkaviszony megszüntetését tárgytalannak kérte tekinteni, és jelezte, hogy a felperes munkabérre jogosult a
2. október 30-tól november 13-ig terjedő időre. A felperes saját nyilatkozata szerint ebben az időszakban egyébként passzív jogú táppénzben részesült. Az alperes utóbb a
3. október 30-án kelt, felmondást visszavonó
4. november 13-i intézkedését azzal indokolta, hogy téves tájékoztatást kapott tanú2tól, akinek tanúkénti meghallgatását indítványozta mind az elsőfokú eljárásban, mind fellebbezésében. Az elsőfokú bíróság a tanút nem hallgatta meg, bár a bizonyítási indítvány mellőzésének indokát az ítéletében nem fejtette ki. Ugyanakkor a másodfokú bíróság sem találta szükségesnek a tanúbizonyítási indítvány teljesítését, hiszen az alperes az Mt.
5. §

(5)bekezdése folytán alkalmazandó Mt.

1. §-a szerint nem támadta meg a saját egyoldalú jognyilatkozatát határidőben, de esetleges tévedését nem is a másik fél okozta, és azt fel sem ismerhette. Mindezek miatt az első munkaviszonyt megszüntető munkáltatói aktus visszavonását jogszerűnek és érvényesnek kellett tekinteni. A várandósság ténye ugyanakkor csak az Mt.
2. §

(1)bekezdés b) pontja szerinti „rendes” felmondás esetén védi a munkavállalót a munkaviszony megszüntetésétől, így a munkáltató az Mt. 79. §

(1)bekezdés a) pontjában írt, a próbaidő alatti azonnali hatályú felmondást jogszerűen közölhetett a felperessel újabb intézkedésében, amennyiben annak oka egyértelműen nem a felperes terhessége volt (Kúria Mfv.II.10.051/2021/11.). A második,

1. november
2. napján kelt felmondás a próbaidő időtartamán belül az Mt.
3. § előírásaira hivatkozott. Helyesen utalt arra az elsőfokú bíróság, hogy annak ellenére, hogy a próbaidő alatt a munkaviszony indokolás nélkül szüntethető meg, ha a felmondás indokolást tartalmaz - mint a jelen esetben is -, a nyilatkozattevő az indokolásért helytállni tartozik (BH
4. 328.). Pécsi Ítélőtábla I.Mf.30.048/2021/7 [20] [21] [22] [23] [24] [25] 5 Az alperes a
5. november 13-i munkaviszonyt megszüntető nyilatkozat élét azzal az érveléssel kívánta csorbítani, hogy az csupán figyelemfelhívást tartalmazott, indokolást nem. A nyilatkozatokat azonban tartalmuk szerint kell értelmezni az Mt.
6. §-a alapján alkalmazandó Polgári Törvénykönyvről szóló
7. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:
8. §

(1)bekezdése értelmében, a munkáltatói intézkedés pedig tartalma szerint egyértelműen indokolást foglalt magában. A felperes ugyan elismerte, hogy formálisan jogszerűnek tűnik a próbaidő alatti munkaviszony-megszüntetés azonnali hatállyal, azonban annak indokai valótlanok és okszerűtlenek álláspontja szerint, illetőleg kimerítik a rendeltetésellenes joggyakorlás fogalmát. Ezért a másodfokú bíróság a

1. november 13-i felmondásban írt indokok valóságos és okszerű voltát vizsgálta a következő lépésben, ahogy azt az elsőfokú bíróság is tette helyesen. E felmondás úgy szól, hogy az Mt. „
2. § előírásai alapján a munkavállaló köteles a munkáltató által előírt helyen és időben munkára képes állapotban megjelenni, és munkaideje alatt - munkavégzés céljából, munkára képes állapotban - a munkáltató rendelkezésére állni. Ennek az előírásnak Ön többször nem tett eleget, és ezzel hátrányt okozott a munkáltatójának, ezért döntöttem a munkaviszony megszüntetéséről.” Az MK
3. számú állásfoglalás II. pontjában írt szempontok szem előtt tartásával azt mérlegelte a másodfokú bíróság, hogy a konkrét tények és körülmények felsorolása nélkül a munkaviszony megszüntetése okának összefoglaló megjelölését tartalmazza-e a felmondás. Ugyan az alperes ellenkérelmében számos olyan körülményt felhozott a felperes munkaviszonyával összefüggő magatartásával kapcsolatban, amelyeket a felmondás nem jelölt meg (például takarítás, rendrakás és péksütemények lesütésének elmulasztása, a formaruha viselésének hiánya, stb.), e körülményeket a perben figyelembe venni nem lehetett, azonban a felperes rendszeres késését és több alkalommal előfordult távolmaradását az írásba foglalt felmondásban megjelölt összefoglaló indokkal azonosítani lehetett. A rendszeres késést, amely alkalmanként 20 percet is jelentett, alátámasztotta tanú1, tanú4, tanú5, Név1 és tanú6 munkatársak tanúvallomása. A többszöri távolmaradást, műszakcsere-kezdeményezést, amely a munkaszervezésben gondot okozott, a felperes viber-üzenetei igazolták. Az alperes
4. november 13-án kelt felmondását mindezek okán a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal egyezően jogszerűnek minősítette, mivel az világosan beazonosítható valós indokot tartalmazott, amely okszerűen vezethetett a munkaviszony megszűntetéséhez. A felperes az Mt.
5. §-ában írt joggal való visszaélést abban jelölte meg, hogy a munkáltatói intézkedés jogszerűtlen volt, de a Pp.
6. §

(3)bekezdése alapján a kérelme tartalmát értelmezve valójában azt sérelmezte, hogy a felmondás valódi oka nem a munkavégzésének hiányosságai voltak, hanem a várandóssága. A joggal való visszaélés tilalmának megsértésével kapcsolatos munkaügyi perekben felmerült egyes kérdésekről szóló 5/

1. (XI. 28.) KMK vélemény szerint valamely joggyakorlás csak akkor valósíthat meg joggal való visszaélést, ha egyébként jogszerűnek tűnik. A jelen esetben a többlettényállási elem a felperes várandóssága volt, amely körülményt ebben az összefüggésben az elsőfokú bíróság eltérő álláspontja miatt figyelmen kívül hagyott. Itt szükséges azonban vizsgálni és mérlegelni azokat a tanúvallomásokkal alátámasztott és az elsőfokú bíróság által is értékelt körülményeket, amelyek a felperes munkaviszonnyal összefüggő, az alperes által kifogásolt magatartására vonatkoznak. Név1 és tanú6 tanúk egyértelműen alátámasztották, hogy
2. október 28-án reggel úgy adta át a felperes a shopot, hogy ismét nem töltötte fel a polcokat, és nem rakott rendet a pulton, amely miatt értesítették az alperes ügyvezetőjét. A bolt állapotáról fényképfelvételeket készítettek, amelyeket az alperes a peranyaghoz csatolt. Ez volt az a pont, amikor a korábban is kifogásolható munkavégzése után az alperes ügyvezetője elveszítette a türelmét és a Pécsi Ítélőtábla I.Mf.30.048/2021/7 [26] [27] [28] [29] [30] [31] [32] 6 bizalmát a felperesben. Korábban is elfordult ugyanis, hogy a felperes a késések mellett szabálytalanul végezte a műszakzárást, illetve -átadást, amely tényt tanú1, tanú5 és tanú4 tanúk alátámasztottak. A perben felmerült bizonyítékok tehát arra mutatnak, hogy azért közölt felmondást az alperes a felperessel a próbaidő alatt, mert nem megfelelően végezte a munkáját, nem pedig azért, mert bejelentette, hogy várandós. Rendeltetésellenes joggyakorlás akkor valósult volna meg, ha a felperesnek a kifogástalan munkavégzése ellenére, kizárólag a várandóssága miatt mondott volna fel a munkáltató (Kúria Mfv.I.10.748/2016/6.). Ezt az állítását azonban a felperes bizonyítani nem tudta (Kúria Mfv.I.10.559/2011/4.). A munkáltató
3. november 13-i, próbaidő alatti munkaviszonyt megszüntető intézkedése jogszerű volt tehát, így a munkaviszony jogellenes megszüntetésének az Mt.
4. §

(1)bekezdésében írt jogkövetkezménye, a munkaviszony helyreállítása nem alkalmazható. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. §

(1)bekezdése szerint érdemében felülbírálva, az indokolás fenti pontosításával a Pp. 383. §

(2)bekezdése alapján helybenhagyta. A felperesnek azt a fellebbezési érvelését, hogy az alperes tanúi elfogultak voltak egyrészt hozzátartozói, másrészt a munkajogi függő helyzet miatt, a másodfokú bíróság nem fogadta el. A felperes egyik tanúja is hozzátartozója volt, emellett a munkajogi perekben elkerülhetetlen, hogy a közvetlen tanúk, a munkatársak a munkáltatótól függő jogi helyzetben álljanak, ellenkező szemlélet esetén a felek számára nem maradna lehetőség a tanúbizonyításra: a bizonyítással kapcsolatos jogaik szűkülnének, nem tudnák teljesíteni a bizonyítási kötelezettségüket. A bíróság Pp.

1. §-ában foglalt kötelezettsége, hogy a bizonyítás eredményének a mérlegelésével megfelelően értékelje az egyes bizonyítékokhoz – így a tanúvallomásokhoz – fűződő bizonyító erőt. A
2. október 30-i, visszavont munkáltatói intézkedésnek a felperes által hivatkozott hátrányos következménye, ami alól mentesült az alperes, nem volt. A felperes tévesen érvelt azzal is, hogy
3. október
4. és november
5. között a munkahelyén megjelennie nem kellett, így nem róható a terhére a távolmaradása, hiszen az alperes nem ezt, hanem a
6. október
7. és
8. október
9. közötti késéseit kifogásolta, illetőleg ezeket vizsgálta, és értékelte az első- és másodfokú bíróság is. Szükségtelennek találta a másodfokú bíróság a felperes fellebbezési ellenkérelmében feltételesen megjelölt három további tanú idézését és meghallgatását, amely egyúttal meg nem engedett utólagos bizonyításnak is minősülne a Pp.
10. §

(1)bekezdése alapján. Úgyszintén irrelevánsnak tartotta a jogvita elbírálása szempontjából a híváslistát, amely egyébként a peranyagban rendelkezésre áll. Megjegyzi továbbá a másodfokú bíróság a felperes fellebbezési ellenkérelmében írt érvelésével szemben, bár a dokumentumok valóban azt támasztják alá, hogy az alperesnek szándékában állt a munkaviszonya megszüntetése, azt azonban nem, hogy ezt jogellenesen tette, hiszen a 2020. november 13-i próbaidő alatt történt felmondás a fentiek szerint valós okkal, jogszerűen történt. Egyik fél fellebbezése sem volt sikeres, azonban a felperes pervesztessége nagyobb arányú, ezért a Pp. 83. §

(2)bekezdése szerint ő köteles megfizetni az alperes másodfokú eljárásban felmerült perköltségét, amelyet a másodfokú bíróság a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 2. §

(1)és

(2)bekezdése alapján mérsékelt összegben, 88.900 forintban állapított meg arra is tekintettel, hogy a másodfokú eljárásban tárgyalást nem tartott. A felperes a Pp.

1. §-a szerint munkavállalói költségkedvezményben részesült, ezért a sikertelen fellebbezésével összefüggésben feljegyzett fellebbezési illeték az állam terhén marad a Pp.
2. §

(1)bekezdése és a 102. §

(1)és

(6)bekezdései szerint. Pécsi Ítélőtábla I.Mf.30.048/2021/7 7 [33] Az alperes fellebbezése sem vezetett eredményre, így a fellebbezési illetéket viselni köteles, amely az illetékekről szóló

1. évi XCIII. törvény
2. §-a szerint 8.000 forint volt, mivel a fellebbezés csupán az ítélet indokolása ellen irányult. Az alperes azonban 48.000 forint fellebbezési illetéket átutalással teljesített, ezért a 40.000 forint különbözet visszatérítését kérheti az illetékes állami adóhatóságtól, írásban külön kérelemmel. [34] A másodfokú bíróság az ítéletét tárgyaláson kívül hozta meg a Pp.
3. §

(1)bekezdése alapján. Pécs,

1. október
2. Dr. Tolnai Ildikó s.k. a tanács elnöke, Dr. Vogyicska Petra s.k. előadó bíró, Dr. Berki Csilla s.k. bíró