Kf.700293/2025/7 – Fővárosi Ítélőtábla

(2)bekezdés e) pontja alapján

1. január
2. napjával 2 hónapos felmentési idővel felmentéssel megszüntette. A felmentést a Kttv.
3. §

(1),

(2)bekezdései, valamint 76. §

(1)bekezdés a), d) pontjai és

(2)bekezdése szerint három bizalomvesztési okra alapította. A kereset és a védirat [2] A felperes a felmentést keresettel támadta, kérte a felmentés jogellenességének jogkövetkezményeként a Kttv. 193. §

(5)bekezdése alapján 12 havi illetményének megfelelő összegű átalány-kártérítés, 3.960.000 forint, valamint a Kttv.

1. §-a alapján végkielégítés jogcímén két havi illetménynek megfelelő 660.000 forint megfizetését. [3] Az alperes a védiratában a keresetnek mint alaptalannak az elutasítását kérte, álláspontja szerint a felmentés indokai valósak és okszerűek. Az elsőfokú bíróság ítélete [4] Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes közszolgálati jogviszonyt és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek átalány-kártérítés jogcímén 2.640.000 forint főkét és annak késedelmi kamatát, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában a felmentés jogellenességének indokait követően kifejtette, hogy a Kttv.
2. §

(5),

(6)bekezdései alapján alkalmazta a jogviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményét, az átalánykártérítés megfizetésére kötelezést. Az átalány-kártérítés összegének megállapításánál növelő tényezőként vette figyelembe a felperes jogviszonyának időtartamát (5,5 év); azt a körülményt, hogy a felperesnek egyáltalán nem volt lehetősége védekezni, mert arra az alperes a számára nem adott arra lehetőséget; foglalkoztatási igazolásait nem a jogszabály által előírt 5 napos határidőben adta ki a felperes részére, hanem jóval később; a felmentés alapjául szolgáló legsúlyosabb indokot, a bizalomvesztést jelölte meg a jogviszony megszüntetése jogcímenként. Továbbá az alperesnél fennállott 5,5 év jogviszonyára tekintettel 2 havi illetménynek megfelelő, a felperes 660.000 forint összegű végkielégítésre tarthatott volna igényt figyelemmel arra is, hogy az átalány-kártérítésen felül nincs lehetőség a jogellenes megszüntetés jogkövetkezményeként egyéb követelés, így végkielégítés érvényesítésére. Csökkentő tényezőként értékelte, hogy a felperes a kárenyhítési kötelezettségének csak igen kismértékben tett eleget, mindössze néhány napot dolgozott, a foglalkoztatási szervvel nem működött együtt és nem jelentkezett be álláskeresési járadékra Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.700.293/2025/7 3 sem. A felperes által hivatkozott pszichés nyomást nem tudta figyelembe venni, mert a felperes azt csupán állította, de az ezzel kapcsolatos körülményeket nem valószínűsítette. Mindezekre figyelemmel a 12 havi átalány-kártérítési igényt eltúlzottnak találta és a 8 havi illetménynek megfelelő összeget találta arányosnak a perbeli jogsértés súlyával. A fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem [5] Az alperes a fellebbezésében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az átalánykártérítés összegének 2 havi illetménynek megfelelő, 660.000 forintra történő leszállítását. A Kttv. 193. §

(3),

(6)bekezdéseire, valamint a polgári perrendtartásról szóló

1. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.)
2. §

(3)bekezdés

1. c)és
2. d)pontjaira utalással kifejtette, hogy a felperes csak 3x2 napot dolgozott a 2024. március 19. napjától eltelt 1 év alatt alkalmi munkavállalóként, bevétele ebből 36.060 forint volt. Az elsőfokú bíróság az ítéletének indokolásában ezt a tényt nem rögzítette, csupán hivatkozott az ítélet [69] bekezdésében arra, hogy a felperes csak részben tett eleget a kárenyhítés kötelezettségének, mert mindössze néhány napot dolgozott. Az alperesi álláspont szerint a felperes nem kismértékben, hanem egyáltalán nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének, melyet alátámaszt a felperes személyes nyilatkozata is, melyből arra lehet következtetni, hogy a felperesnek egyáltalán nem állt szándékában új munkahelyet keresni. Álláskeresőként nem regisztráltatta magát, a foglalkoztatási szervvel nem működött együtt, a néhány napos alkalmi munkán kívül nem keresett egyéb munkahelyet, külföldön tartózkodott, de nem munkavégzés vagy jövedelemszerzés céljából. A végzettségének, szakképzettségének, szakmai tapasztalatának és egészségi állapotának megfelelő munkakörben el tudott volna helyezkedni és ezzel jövedelemre is szert tehetett volna, a saját felróható magatartása miatt átalány-kártérítésre nem tarthat igényt a marasztalás szerinti összegben. Nem vitatta, hogy a foglalkoztatási igazolásokat a jogszabályban előírt 5 napos határidőn túl adta ki a felperes részére, azonban a felperes azt addig nem hiányolta, bármikor jelezhette volna a munkáltatónak és kérhette volna elektronikusan is az igazolásokat, továbbá a felperes maga sem állította, hogy az igazolások hiányában nem tudott intézkedni a munkakereséssel kapcsolatban. A felperesnek lehetősége lett volna személyesen, akár online időpontot is egyeztetni az illetékes foglalkoztatási osztállyal független attól, hogy megkapta-e a foglalkoztatási igazolásokat. Az elsőfokú bíróság a kártérítés összegét növelő tényezőket vette figyelembe, hogy az alperes a legsúlyosabb indokot, a bizalomvesztést jelölte meg a megszüntetés jogcímeként, ugyanakkor a megszüntetés jogcíme az átalány-kártérítés mértéke tekintetében nem lehet releváns. Figyelemmel arra, hogy a felperes az alperesnél jogviszonyban töltött időtartamra figyelemmel 2 havi illetménynek megfelelő 660.000 forint összegű végkielégítésre tarthatott volna igényt, legfeljebb ezen összegben lehet megalapozott az átalány-kártérítés iránti igénye. A másodfokú bíróság megváltoztató jogköre tekintetében hivatkozott a Pp. 369. §

(3)bekezdésére és 383. §

(2)bekezdésére. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság jogkérdésben eltért a BH

2. számon közzétett eseti döntéstől, mely szerint átalány-kártérítésre nem lehet jogosult az, aki álláskeresési járadékot nem igényel és a foglalkoztatási szervvel nem működik együtt, és ezzel nem tesz eleget a kárenyhítési kötelezettségének. [6] támadott A felperes a fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének részében történő helybenhagyását, másodfokú perköltségigény mellett. Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.700.293/2025/7 4 Indokolásában a közigazgatási perrendtartásról szóló
3. évi I. törvény (továbbiakban: Kp.)
4. §

(2)bekezdésére utalással kifejtette, hogy az alperes a fellebbezésében csupán anyagi jogszabályhelyekre utalással [Kttv. 193. §

(3),

(6)bekezdés], valamint a másodfokú bíróság felülbírált jogkörére hivatkozással [Pp. 369. §

(3)bekezdés

1. c)és
2. d)pont] kérte az elsőfokú bíróság ítéletének felülbírálatát. A Kp. 6.§-a nem hívja fel a Pp. 369. §

(3)bekezdés c) pontját, ezért az a jelen másodfokú eljárásban nem alkalmazható. Az elsőfokú bíróság Kttv. 193. §

(5)bekezdése körében elvégzett mérlegelése során a növelő körülmények túlsúlya állapítható meg, az alperes a fellebbezésében a jogviszony időtartamát és a védekezés lehetőségének hiányát mint növelő tényezőt nem vitatta. A foglalkoztatás-igazolás kiadása határidőben az alperes jogszabályi kötelezettsége lett volna, a felperestől a jogviszonya megszüntetése körülményeire figyelemmel nem volt elvárható, hogy a munkáltatóval kapcsolatba lépjen. A bizalomvesztés okszerűen került figyelembevételre a mérlegelés során figyelemmel arra, hogy kötelezettségszegés nem volt megállapítható a felperes terhére. Az elsőfokú bíróságnak lehetősége volt nemcsak a jogsértés megállapítására, hanem annak súlyának mérlegelésére is, figyelembe vette, hogy a felperes nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének, ezért a 12 havi igényelt átalány-kártérítési összeg helyett csak 8 havi illetménynek megfelelő összeget ítélt meg. A foglalkoztatási szervvel való együttműködés nem volt összeegyeztethető a felperes családi kötelezettségeivel, évek óta az óvodai szüntetek időszakában évente több alkalommal ország1 tartózkodik a célból, hogy a testvére gyermekére vigyázzon. E családi vállalás feltételével nem talál munkahelyet, ezért átgondolatlan kijelentés az alperes részéről, hogy a felperes a végzettségének, képzettségének, egészségi állapotának megfelelő munkakörben el tudott volna helyezkedni. Nem helytálló, hogy nem állt szándékában egyáltalán elhelyezkedni, folyamatosan munkahelyet keresett, de nem talált, a felperes jelenlegi élethelyzete nem saját magának felróható, hanem az alperesnek, mert jogellenesen szüntette meg a jogviszonyát. A fellebbezésben hivatkozott eseti döntés nem releváns, mert nem a Kttv. szerinti jogviszony megszüntetésről és nem átalány-kártérítésről rendelkezik. Az ellenkérelemben hivatkozott kúriai eseti döntésekre figyelemmel azonban az elsőfokú bíróság az anyagi jognak megfelelő helytálló mérlegeléssel állapította meg az átalány-kártérítés összegét, különösen a jogsértés súlyára figyelemmel. A másodfokú bíróság döntése és annak jogi indokai [7] A fellebbezés nem alapos. [8] A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Kp. 108. §

(1)bekezdése alapján a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem keretei között bírálta felül. A fellebbezés az átalány-kártérítés összegét érintette, ezért a másodfokú bíróság felülbírálatának terjedelme is erre a körre terjedhetett csak ki. Ennek során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság okszerű mérlegelés alapján helytálló összegben állapította meg az átalány-kártérítés összegét, indokait – azok ismétlése nélkül – a másodfokú bíróság osztotta. [9] A felülbírálat irányát illetően a másodfokú bíróság kiemeli, hogy a fellebbezés elbírálása során annak van jelentősége, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezéssel támadott határozatot a Kp. 108. §

(1)bekezdésének megfelelően a fellebbezés keretei között, az abban Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.700.293/2025/7 5 felhozott indokok alapulvételével vizsgálhatja felül. A Kp. 99. §

(1)bekezdése, 100. §

(2)bekezdés b) pontja és 104. §

(1)bekezdése alapján a közigazgatási bírósági eljárásban a fellebbezési kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél milyen bírósági döntést kér. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis, ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. A tartalmi elemek hiánya vagy fogyatékossága esetén a másodfokú bíróság szintén nem kerül abba a helyzetbe, hogy egzakt módon megismerhesse azt az okot vagy okokat, amelyek miatt a fél a jogerős határozatot jogszabálysértőnek tartja. Emellett a fellebbezési kérelem e tartalmi elemei meghatározzák a fellebbezési eljárás tartalmi és perjogi kereteit (Kf.VII.39.673/2020/7.). A pontos jogszabályhely megjelölése, ekként a felülbírálat kereteinek meghatározása a fellebbező fél kötelezettsége. A Kp. 2. §

(2)bekezdésében foglalt tisztességes, koncentrált és költségtakarékos eljárás követelményéből sem vezethető le a bíróság olyan kötelezettsége, hogy a támadott határozat jogszerűségéről pusztán a fellebbezésben előadott indokok alapján a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely fél által történő megjelölése hiányában döntsön (Kpkf.X.38.049/2019/2.). Nem a bíróság feladata annak kitalálása, hogy a fellebbező fél mit sérelmez, mit kíván megfellebbezni és milyen okból. (Kpkf.VI.39.905/2021/2.). [10] A Kp. Nagykommentár (szerkesztette: Barabás Gergely/F. Rozsnyai Krisztina/Kovács András György, www.uj.jogtar.hu) Kp.

1. §-ához fűzött magyarázata szerint „(…) hangsúlyozandó, hogy a fellebbezés vizsgálata még nem jelenti egyben annak tartalmi elbírálását is. A fellebbezésnek ugyan tartalmaznia kell a fellebbezést megalapozó jogszabálysértést a jogszabályhely pontos megjelölésével, azonban az ettől eltérő kérdés, hogy a megjelölt jogszabálysértés és jogszabályhely megalapozza-e a fellebbezést (Kúria Kf.IX.38.241/2019/3.).” [11] Mindezek alapján, ha a fellebbező fél a fellebbezésében előadja a fellebbezésének indokait és a megsértettként hivatkozott jogszabályhelyet is megjelöli, a fellebbezés visszautasításának nincs helye. Amennyiben a megjelölt jogszabályhely nem ekvivalens a fellebbezési indokolással, annak jogkövetkezményeit a fellebbezés érdemi elbírálása során kell levonni. [12] Mindezeket a jelen másodfokú eljárásban is alkalmazva a másodfokú bíróság hangsúlyozza, hogy az alperes a fellebbezésében az átalány-kártérítés összegének meghatározása során elvégzett elsőfokú bírósági mérlegelés okszerűségét vitatta, az ezen érveléssel ekvivalens eljárási jogszabálysértés, amely mentén a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet felülbírálhatta volna, a Kp.
2. §

(1)bekezdése szerint alkalmazandó Pp. 279. §

(3)bekezdése lett volna. Ehhez képest az alperes a fellebbezésében megsértett jogszabályhelyként a Kttv. 193. §

(3)és

(6)bekezdéseit jelölte meg, mely az átalánykártérítés megállapításának anyagi szabályait rögzíti, azaz nem tekinthető a fellebbezést megalapozó eljárásjogi jogszabályhelynek. A Pp. 369. §

(3)bekezdés c), d) pontjai, valamint 383. §

(2)bekezdése a másodfokú bíróság felülbírálatának terjedelmére vonatkozik polgári ügyekben, azok alkalmazását a Kp. nem hívja fel, ezért helytállóan mutatott rá a fellebbezési Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.700.293/2025/7 6 ellenkérelmében a felperes, hogy ezen jogszabályhelyek alapján szintén nincs helye az elsőfokú bíróság ítélete felülbírálatának. [13] A fellebbezésben hivatkozott BH

2. számú eseti döntés nem a jelen perben irányadó Kttv. szerinti munkakörre, hanem a munka törvénykönyvéről szóló
3. évi I. törvény szerinti foglalkoztatás körében keletkezett, ezért az eltérő tényállása és az anyagi jog körében jelentősen különböző jogszabályi háttere okán az átalány-kártérítés összege megállapításánál nem lehet irányadó. [14] Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla csak annak megállapítására szorítkozhatott, hogy az elsőfokú bíróság az irányadó anyagi jogszabályhelyek szerint okszerű mérlegeléssel helytálló összegben határozta meg az átalány-kártérítés összegét, melynek felülmérlegelésére a másodfokú bíróságnak lehetősége nem volt. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett körben a Kp.
4. §

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. [15] A másodfokú bíróság a Kp. 99. §

(3)bekezdése alapján a 35. §

(1)bekezdése szerint alkalmazandó, a Pp. 83. §

(1)bekezdése értelmében kötelezte a pervesztes alperest a felperes másodfokú eljárásban felmerült perköltségének megfizetésére, annak mértékét a Pp. 81. §

(1)-

(2)bekezdéseire, 82. §

(3)bekezdésére, valamint a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi és kamarai jogtanácsosi költségről szóló 17/2024. (XII. 9.) IM rendelet 2. §

(1)bekezdés a) pontjára figyelemmel a felszámítással egyezően állapította meg tekintettel arra is, hogy annak mérséklését az alperes nem kérte. [16] Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 39. §

(1)bekezdésében és 46. §

(1)bekezdésében meghatározott mértékű fellebbezési illeték (158.400 forint) az alperes Itv. 5. §

(1)bekezdés c) pontjában biztosított teljes személyes illetékmentessége folytán a Pp. 102. §

(1)és

(6)bekezdései értelmében az állam terhén marad. [17] A másodfokú bíróság a fellebbezést a Kp. 99. §

(3)bekezdése szerint alkalmazandó Kp. 77. §

(1)bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el. [18] Az ítélet elleni fellebbezés lehetőségét a Kp. 99. §

(1)bekezdése zárja ki. Záró rész Budapest,

1. június
2. Fővárosi Ítélőtábla 2.Kf.700.293/2025/7 7 dr. Szőke Mária s.k. dr. Bíró Péter s.k. dr. Bendli Attila József s.k. a tanács elnöke előadó bíró bíró