Pf.20403/2011/3 – Pécsi Ítélőtábla

(2)bekezdése alapján - utalással a 254. §

(3)bekezdésében írtakra - helyes indokainál fogva hagyta részítéletével helyben. Az e kérdéseket érintő fellebbezési kérelmek vonatkozásában a másodfokú bíróság csupán utal az elsőfokú részítéletben írtakra. A nem vagyoni kártérítésre vonatkozó rendelkezés tekintetében ugyanakkor figyelemmel a felperes fellebbezésére is - a másodfokú bíróság úgy látta, hogy az elsőfokú bíróság - érdemben e körben is helyes - részítéletének indokolása a következő pontosításokkal és kiegészítésekkel lesz helytálló. A Ptk. 355. §-ának

(4)bekezdése szerint kártérítés címén - egyebek mellett - azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. A huzamos ideje állandó bírói gyakorlat (pl. BH1997.226) szerint ennek megítélése összetett vizsgálódást követel meg a bíróságtól. Tekintettel az egyéni elbírálás követelményére, e körben valamennyi szempont együttes mérlegelésével kell megállapítani a nem vagyoni kárpótlás mértékét olyan összegben, amely alkalmas a nem vagyoni hátrányok enyhítésére, kiküszöbölésére. A Ptk. 360. §-ának

(1)bekezdése szerint a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A számos, fentiek szerint figyelembe veendő szempont közé tartozik annak megítélése is, hogy a nem vagyoni hátrány kiküszöbölését célzó kártérítés összegét a kár bekövetkeztekori vagy pedig az elbíráláskori értékviszonyokhoz képest ítéli-e meg a bíróság. Ebben a körben egyértelműen elsődleges a kár bekövetkeztekori értékek mentén történő megítélés. Tekintettel kell az eddigiek mellett lenni arra is, hogy az irányadó bírói gyakorlat (pl. BH2007.6) - mely szerint a nem vagyoni kártérítés összegének az elbíráláskori értékviszonyok alapulvételével való megállapítására önmagában az nem ad alapot, hogy a keresetindítás az elévülési idő végéhez közeli időben történt - a perbeli esetben a pertörténeti különbözőség mentén értelmezendő. A felhívott BH által megállapított szempont a jelen perben tehát akként értendő, hogy a nem vagyoni kártérítés összegének az elbíráláskori értékviszonyok alapulvételével való megállapítására önmagában az nem ad feltétlenül alapot, hogy a kár bekövetkezése és a kártérítési felelősség jogerős megállapítása között hosszabb idő telt el. Ezek után az ítélkezési gyakorlat kivételesen és csak abban az esetben lát lehetőséget a nem vagyoni kártérítésnek az elbíráláskori ár- és értékviszonyok alapulvételével történő meghatározására, ha a kár bekövetkezése és a kártérítési igény elbírálása között eltelt huzamosabb idő alatt az ár- és értékviszonyok jelentős változáson mentek át. Olyan változáson, aminek következtében a kárpótlásnak a kár bekövetkeztekori értéken történő megállapítása még kamatfizetés mellett is súlyosan méltánytalan volna a károsultra. Mindebből az következik, hogy kizárólag a károsult érdekében van lehetőség az elbíráláskori ár- és értékviszonyok alapulvételére, ez a lehetőség azonban nem áll fenn annak érdekében, hogy a kárért felelős személyt a bíróság a kamatfizetés alól mentesítse. Mindemellett az ítélőtábla megítélése szerint a károkozás és az elbírálás közötti időszakban az ár- és értékviszonyokban nem következett be olyan mértékű változás, amely akár a felperes érdekében is okot szolgáltatott volna a káridőponti értékviszonyok figyelmen kívül hagyására. A perbeli esetben ugyanakkor az elbíráláskori értékviszonyok elsőfokú bíróság általi alkalmazása a felperesi károsultra hátrányos volt, hiszen a követelt tőkeösszeget névértéken, de már a kamatokkal növelt összegben állapította meg a bíróság. A fentiek azonban csak akkor teszik kötelezővé a bíróság számára az elbíráláskori értékviszonyokból kiinduló módszernek a mellőzését, és a kárkori értéken történő elbírálást, ha a módszer alkalmazása (figyelemmel az értékviszonyok változására is) egyfelől a károsultnak nem áll érdekében, másfelől - s ez nyilvánvalóan további feltétel - a nem vagyoni hátrányok kiküszöbölésére követelt kártérítési összeg a bíróság mérlegelő megítélése szerint nem eltúlzott. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor indokát adta annak, hogy miért tartotta helyesnek a követelt tőkeösszeggel nominálisan egyező mértékű, de már a kamatokat is magában foglaló - tehát csökkentett mértékű - nem vagyoni kártérítési összeg megítélését. Ez az indok az volt, hogy mérlegelése során az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ez az összeg alkalmas a hátrányok kiküszöbölésére, vagyis a követelt kártérítés kisebb részben eltúlzott. Ebből pedig az következik, hogy az elsőfokú bíróság a kártérítési összeget a kérelemben írtnál alacsonyabb összegben állapította meg, mivel a 2007. év közepi kétmillió forint nyilvánvalóan - köztudomású tény - kevesebbet ér, mint ugyanez az összeg 4 évvel később, a 2011. év közepén. Ennek folytán pedig az is megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság valójában nem az elbíráláskori értékviszonyokból indult ki, hanem a kárkori viszonyokból, és ahhoz képest határozta meg a kártérítés mértékét - a kért összegnek az elbírálásig terjedő időre járó kamataival - csökkentett összegben. E vonatkozásban ugyanakkor - mint az nyilvánvaló - sem a kár pénzbeli egyenértékét mint tőkemarasztalást, sem pedig annak kamatmértékét és a kamatrészletek esedékességét külön nem állapította meg az elsőfokú bíróság. Ez ugyan a határozat megváltoztatására is okot adhatna, erre ugyanakkor a másodfokú bíróság a perbeli esetben nem látott lehetőséget. A részítélet megváltoztatásának ugyanis egyfelől a fellebbezések korlátaira, másfelől a mérlegelés okszerű jellegére figyelemmel nem volt helye: kizárt volt tehát egyfelől a kártérítési összeg felemelése az okszerű mérlegelés miatt, de kizárt volt másfelől annak leszállítása is mind - ismételten - az összeg okszerű mérlegelésére, mind pedig a leszállításra irányuló alperesi fellebbezés hiányára tekintettel. Ezek alapján tehát a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság részítéletét a Pp. 253. §-ának

(2)bekezdése szerint részítéletével helybenhagyta. Így tehát mindkét fél fellebbezése alaptalan volt. Ezért a Pp. 81. §

(1)bekezdésének II. mondata alapján a felek maguk viselik - ügyvédi munkadíjban álló - másodfokú perköltségeiket. A perben a feleket az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 62. §

(1)bekezdésének b) pontja alapján tárgyi illetékfeljegyzési jog illette meg, az alperes pedig emellett az Itv. 5. §

(1)bekezdésének d) pontja szerint teljes személyes illetékmentes is volt. A 6/1986. (VI. 26.) IM sz. rendelet (Kmr.) 15. §-ának

(1)bekezdése szerint akkor, ha a marasztalás összegének a megállapítása bírói mérlegeléstől függ, vagy a bíróság a marasztalás összegét méltányosság alapján állapította meg, a perköltségben nem marasztalt felet a meg nem fizetett illeték megfizetése alól mentesítheti. Erre tekintettel a másodfokú bíróság mentesítette az alaptalanul fellebbezett felperest a feljegyzett fellebbezési eljárási részilleték megfizetése alól. Mindezek alapján a másodfokú bíróságnak a perköltségek és a le nem rótt eljárási illetékek utólagos megfizetése tárgyában nem kellett külön rendelkeznie. P é c s , 2011. november 30. Dr. Lábady Tamás s.k. a tanács elnöke, előadó bíró, Dr. Kutasi Tünde s.k. bíró, Dr. Döme Attila s.k. bíró