Gf.40354/2012/5 – Fővárosi Ítélőtábla

(2)bekezdésére figyelemmel, az opciós vételár meghatározása hiányában nem jött létre. Amennyiben a bíróság az álláspontját nem osztaná, úgy a szerződés - véleménye szerint - a jogszabályban előírt alaki követelmények (a vételár írásbafoglalása) hiányában érvénytelen. Érvénytelen továbbá azért is, mert az a Ptk. 255. §

(2)bekezdésének a megkerülésére is irányul, mivel a jogszabály semmissé nyilvánítja a felek olyan megállapodását, amely a zálogjogosult kielégítési jogának megnyílta előtt a zálogtárgy tulajdonának átruházására irányul, de emellett a jogszabály megkerülését szolgálja a vételár azonosítása a likvidációs értékkel. Az adásvételi szerződés vonatkozásában hangoztatta, hogy az opciós szerződés létrejötte hiányában az adásvételi szerződés sem jöhetett létre. Ha pedig az opciós szerződést létrejöttnek is tekintjük, úgy a vételi jog a kezdő időpontjának a meghatározása hiányában, mint határozatlan időre alapított vételi jog, 6 hónap elteltével megszűnt. Hivatkozott arra is, hogy az adásvételi szerződés a Cstv. 40. §

(1)bekezdés b) pontja és a Ptk. 201. §

(2)bekezdése alapján feltűnő értékaránytalanság miatt, továbbá a Ptk. 200. §

(2)bekezdése szerint, jó erkölcsbe ütközés miatt is érvénytelen. A szerződés jóerkölcsbe ütközését a vételár meghatározásának módja okozza, mivel a biztosítéki jellegű ügyletnél a biztosíték értékének meghatározását a megállapodás kizárólag az egyik fél, azaz az I. r. alperes érdekkörébe utalja. A felperes hangsúlyozta: a kereseti kérelme elsődlegesen megállapításra irányul, míg másodlagosan - ha a bíróság úgy ítélné meg, hogy jogosult marasztalást kérni az érvénytelenség jogkövetkezményeként az eredeti állapot helyreállítását kérte oly módon, hogy a bíróság kötelezze az I. r. alperest az ingatlan tulajdonjogának visszaadására, illetve a II. r. alperest a vételár visszafizetésére. Az elsődleges, megállapítás iránti kérelme vonatkozásában jogi érdekeltségét a hitelezői minőségéből származtatta, mivel a szerződés érvénytelenségének megállapítását követően a felszámoló kötelessége az eredeti állapot helyreállítását célzó törlési per megindítása. Az I. r. alperes a kereseti kérelem elutasítását kérte. A Cstv.

1. §-ára alapított kereseti kérelem elkésettségére hivatkozása mellett hangsúlyozta, hogy a felek a vételi jog alapítása során pontosan meghatározták az opciós vételárat, az értékbecslő személyét és az értékbecslés körülményeit, illetőleg az I. r. alperes az értékbecslő által megállapított piaci áron vásárolta meg az ingatlant. Hivatkozott arra is, hogy a bírói gyakorlat érvényesnek fogadja el az opciós jog biztosítéki céllal történő alapítását. Kifejtette, a vételi jog a szerződés alapján egyértelműen 5 éves határozott időtartamra jött létre, így annak gyakorlása idején az nem szűnt meg. Végül hivatkozott arra is, hogy a felperes a támadott szerződésben nem fél, ezért a Ptk.
2. §

(2)bekezdésére hivatkozással nem jogosult igényt érvényesíteni. A II. r. alperes ugyancsak a kereset elutasítását kérte, hangsúlyozva, hogy nem állnak fenn a tisztán megállapítási kereset előterjesztésének a feltételei. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, és kötelezte felperest az I. r. alperes javára 5.080.000 forint, a II. r. alperes javára 1.270.000 forint perköltség, valamint az államnak a le nem rótt eljárási illeték megfizetésére. Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásánál irányadó, a Pp. 3. §, 123. §, a Ptk. 375. §

(1),

(4)és 274. §

(2), a Cstv. 40. §

(1)bekezdés b) pontját felhívva, a felperes, mint a II. r. alperes hitelezője által előterjesztett elsődleges kereseti kérelmet vizsgálva megállapította, hogy a megállapítás iránti kereset teljesítésének feltételei nem állnak fenn. A felperes által kért megállapítás ugyanis önmagában nem eredményezi a felszámolási vagyon növekedését, és a felszámolónak egy esetleges megállapítást tartalmazó ítélet alapján sem keletkezne kötelezettsége marasztalásra irányuló per megindítására. Tévesnek tekintette a felperes arra vonatkozó előadását is, mely szerint nincs helye marasztalás iránti kérelemnek, ugyanis a felperes által is hivatkozott 2/

1. (VI. 28.) PK vélemény 10/b. pontja alapján harmadik személy által indított érvénytelenségi perben is lehet helye az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásának. A másodlagos, marasztalásra irányuló kereseti kérelem egyes jogcímeit vizsgálva megállapította, hogy az alperesek között az opciós szerződés a keresetben előadottakkal szemben létrejött. Rögzítette, hogy az alperesek biztosítéki céllal a szerződés aláírásától számított 5 évre vételi jogot alapítottak az I. r. alperes javára a II. r. alperes tulajdonában álló ingatlanokon; a vételi jog gyakorlásának feltétele a hitelszerződésből eredő lejárt és ki nem elégített tartozás fennállása volt. Erre figyelemmel tévesen állította a felperes, hogy a vételi jogot alapító szerződés aláírásával az I. r. alperesnek nem keletkezett vételi joga, ugyanis a szerződésben írt feltétel volt a vételi jog konkrét gyakorlásának a feltétele. E szerződés érvénytelenségével kapcsolatban kifejtette, a bírói gyakorlat alapján a vételi jogot tartalmazó megállapodás önmagában a biztosítéki cél miatt nem érvénytelen, pusztán csak akkor, ha a vételi jog kikötése lehetővé teszi a jogosultnak, hogy a kielégítési jog megnyílta előtt egyoldalúan megszerezze az ingatlan tulajdonjogát, illetve, ha a vételár nem a valós forgalmi értékhez igazodik, valamint, ha a jogosult bármilyen módon mentesül az elszámolási kötelezettsége alól. Megfelel a vételi jog alapítására vonatkozó szabályoknak az is, ahogy a felek a szerződés 4.1 pontjában rögzítették a vételár megállapítására vonatkozó eljárási rendet. A vételárat nem összegszerűen állapították meg, azonban meghatározták azt az eljárást, amelyből a vételár összege egyértelműen következik. A felek megállapodása a vételár tekintetében az előírt alaki kellékek megtartása mellett, érvényesen létrejött. Nem sérti továbbá a megállapodás a Ptk.
2. §

(2)bekezdését sem, figyelemmel arra, hogy az I. r. alperes a vételi jogát csak a kielégítési jog megnyílását követően, azaz a hitelszerződés felmondása és az abból eredő tartozása lejárttá tétele után gyakorolta. Kiemelte, hogy nem eredményez semmisséget a vételár „likvidációs” értéken történő megállapítása, mert a tényleges vételár és az ingatlanok piaci értéke között nincs feltűnő értékkülönbözet. Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy az adásvételi szerződés tekintetében szintén nem állapítható meg a szerződés létre nem jötte, mivel a vételi jogot alapító szerződés érvényesen létrejött, így az annak alapján gyakorolt nyilatkozattal az adásvételi szerződés is létrejött. Nem látta megállapíthatónak az elsőfokú bíróság az adásvételi szerződés érvénytelenségét sem. A felperes e körben - egyebek mellett - a szerződés jó erkölcsbe ütközésére hivatkozott. Álláspontja szerint az, hogy a szerződés a vételár meghatározását kizárólag az egyik fél érdekkörébe utalja, visszaélésre ad lehetőséget. A felperesi állásponttal szemben az elsőfokú bíróság úgy vélte, hogy nem alapozza meg a szerződés jóerkölcsbe ütközését az, ha a vételi jog gyakorlását a felek előre meghatározott eljárás alapján, az I. r. alperessel kapcsolatban álló szakértő által megállapított vételár mellett kötik ki. Rögzítette azt is, hogy a jóerkölcsbe ütközés miatti semmisség szabályozása nem a szerződés más érvénytelenségi okból történő megtámadásának pótlását szolgálja. Az anyagi hátrányt eredményező ügylet önmagában nem tekinthető jóerkölcsbe ütközés miatt érvénytelennek, bár megalapozhatja a feltűnő értékkülönbözetre irányuló hivatkozást, azonban ilyenkor ezen a jogcímen kell a keresetet előterjeszteni. A szerződés jóerkölcsbe ütközésének a megállapításához olyan többlettényállás szükséges, amely túlmutat az egyéb érvénytelenségi okok tényállási elemein, azonban a felperes ilyet nem igazolt. A Cstv. 40. §

(1)bekezdés b) pontjára alapított kereseti kérelemmel összefüggően az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az e körben előterjesztett elévülési kifogás nem alapos, mivel a II. r. alperessel szembeni felszámolási eljárás

1. november
2. napján indult, és ehhez képest a felperes a keresetlevelét
3. február 8-án, a törvény által előírt 90 napos szubjektív határidőn belül terjesztette elő. A hivatkozott feltűnő értékkülönbség vizsgálata körében az első fokon eljárt bíróság szakértői bizonyítást rendelt el, melynek eredményeként a szakértő megállapította, hogy a vételi jog gyakorlásának időpontjában a perbeli ingatlanok értéke 3.060.000.000 forint volt. Ezen értékhez képest az I. r. alperes magasabb vételárat fizetett a II. r. alperes részére, ezért a feltűnő értékaránytalanságot sem találta megalapozottnak. A felperes szakértői véleménnyel kapcsolatos észrevételeire és indítványaira figyelemmel rögzítette, hogy a szakvélemény elkészítésének módszertani kérdései szakértői kompetenciába tartoznak, azok vitatása önmagában nem teszi kétségessé az egyébként ellentmondásoktól mentes, aggálytalan szakvéleményt. Úgy vélte továbbá, hogy a felperes szakértői véleménnyel kapcsolatos észrevételeinek nincs relevanciája, mivel azok figyelembevétele mellett sem módosulna az ingatlanok értéke olyan mértékben, hogy az a feltűnő értékkülönbséget megalapozná. A Ptk.
4. §

(2)bekezdésére alapított kereseti kérelem vonatkozásában pedig kiemelte, hogy arra csak a szerződésben részes fél alapíthat igényt, míg a hitelező a Cstv. 40. §

(1)bekezdés b) pontja alapján terjeszthet elő ilyen igényt. A felperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének a pontosított kereseti kérelem szerinti megváltoztatását kérte a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján. Ennek keretén belül kérte annak megállapítását, hogy a vételi jogot alapító, illetve az adásvételi szerződések érvényesen nem jöttek létre, továbbá kérte az eredeti állapot helyreállítását oly módon, hogy a II. r. alperes tulajdonjogát jegyezzék vissza az ingatlan-nyilvántartásba, és egyidejűleg a bíróság kötelezze a II. r. alperest a vételár I. r. alperes részére történő visszafizetésére. Másodlagosan a Pp. 252. §

(2)és

(3)bekezdése alapján kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítását, valamint az alperesek kötelezését a felmerült perköltség megfizetésére. Előadta, mivel az alperesek a hitelszerződéssel összefüggésben a kifejezetten biztosítéki célból alapított vételi jog mellett - külön szerződésben - jelzálogjogot is alapítottak a perbeli ingatlanokra, így a vételi jog biztosítéki jellegére tekintettel a vételi jogot alapító szerződés tartalmát a zálogjogra vonatkozó szabályok szempontjából is vizsgálni kell. Ha pedig a vételi jogot alapító szerződés szabályai a zálogjog kógens szabályainak a kikerülésére irányulnak, akkor az opciós szerződés ezen rendelkezései a Ptk. 200. §

(2)bekezdése alapján semmisek. Úgy vélte, hogy a vételi jog alapításáról szóló szerződések 4.

1. pontjának rendelkezései ilyen semmis rendelkezést tartalmaznak a vételár meghatározása körében, ugyanis az opciós vételár meghatározásának módja a vevő érdekkörében történt. Az elsőfokú eljárás során előadottakat megismételve sérelmezte a vételár meghatározására irányuló eljárást, illetve a vételár likvidációs értékként történő meghatározását, amely általában az ingatlan tényleges forgalmi értékének jelentős mértékben, 40-50 %-kal csökkentett összege, és ami az ingatlanok forgalmi értékéhez képest egy jelentősen alacsonyabb érték. Kifejtette: minden alapot nélkülöz ez a számítási mód, mert ezzel a biztosítéki ingatlan reális forgalmi értékét önkényes értékcsökkenési kulccsal leértékelik. Az ilyen számítás az elszámolási kötelezettség megkerülését eredményezi, de megállapítható a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnő értékaránytalanság is. Vagyis az ügylet a vételár meghatározásának módja és a vételár mértéke miatt is érvénytelen. Mivel a szerződések 4.
2. pontjai jogszabályba ütköznek, illetve jogszabály megkerülésére irányulnak, ezért semmisek. Kiemelte azt is, hogy a Ptk.
3. §

(1)bekezdése alapján a szerződés nélkülözhetetlen eleme a vételár, így a vételár megjelölés hiányában a vételi jogot alapító szerződés létre sem jött, amely miatt az I. r. alperes nem gyakorolhatta érvényesen az opciós jogát és az adásvételi szerződés sem jöhetett létre az ingatlanok vonatkozásában. Hivatkozott továbbá arra is, hogy az elsőfokú bíróság súlyos eljárási szabálysértést követett el azzal, hogy a felperest a szakértői bizonyítás tekintetében indokolatlanul elzárta eljárási jogai gyakorlásától. Kifejtette, az adott perben alapvető fontosságú a perbeli ingatlanok értéke, és álláspontja szerint az ingatlanok forgalmi értéke és az opciós vételár között feltűnő aránytalanság állt fenn. Bár az elsőfokú bíróság az ügyben szakértői bizonyítást rendelt el, azonban a szakvéleményből nem derült ki egyértelműen, hogy mely értéket tekinti a szakértő az ingatlanok forgalmi értékének. Hangoztatta, hogy a felperes a szakvélemény megállapításait nem fogadta el, mely kifogásait közölte is a bírósággal, azonban az elsőfokú bíróság ezen bizonyítási indítványát figyelmen kívül hagyta. A korábban is előterjesztett „kifogásait” megismételve előadta, hogy a szakértő az ingatlanok ún. tőkeértékét a fenntartási költségek levonása és a bérlői fluktuáció figyelembevétele után megmaradó „tiszta” éves bérleti díj bevétel és 8 %-os tőkésítési ráta figyelembevételével állapította meg annak ellenére, hogy a tőkésítési ráta a hazai ingatlanpiacon legfeljebb 4-5%. A „szakmai hibát” a forint kamatlábak figyelembevétele okozza, ugyanis az üzleti ingatlanok tekintetében a piac euróban számol. Állította, hogy 4 %-os rátával számolva az ingatlanok tőkeértéke kétszerese a szakértő által meghatározottnak. Véleménye szerint az ún. avultatott újraelőállítási értékkel kapcsolatban a szakértő szintén súlyos szakmai hibát vétett, és tévesen állapította meg 3.060.000.000 forintban az ingatlanok értékét. Hivatkozása szerint ezen érték meghatározásánál a főbb épület- elemeket és berendezéseket külön-külön kell felmérni, míg a szakértő ehelyett egyszerűen az építmény alapterületét beszorozta az általa önkényesen választott alacsony négyzetméter árral, majd - szintén tévesen - a kapott értéket 30 %-al csökkentette. Úgy vélte, hogy az értékcsökkenést „semmi sem indokolja, legalábbis közel sem ilyen mértékben”, ugyanis nincs adat a 16 év alatti felújításokra. Sérelmezte a szakértő megnyilatkoztatásának, illetve a szakvélemény hibái és ellentmondásai tisztázásának az elmaradását. Hangsúlyozta, a szakértői vélemény előterjesztése után fontos kérdések maradtak megválaszolatlanul, ezért az elsőfokú bíróság súlyosan megsértette az eljárás szabályait, amikor nem tette lehetővé a kérdések feltevését, amely azzal a következménnyel is járt, hogy a tényállás teljes feltárása is elmaradt. Az I. r. alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Az elsőfokú ítélet ismertetését követően az elsőfokú döntés fellebbezett körben történő felülbírálatát kérte, míg a fellebbezési kérelemre megjegyezte, hogy az I. r. alperes a szakértői véleményben megjelölt értéknél magasabb vételáron gyakorolta a vételi jogát, azaz a felperes által indítványozott bizonyítás eredménytelen volt. Úgy vélte, hogy a szakértői véleménnyel kapcsolatosan tett állítások „mindennemű bizonyíték nélkül nem alkalmasak” a szakvélemény szakszerűségének kétségbe vonására, de kitért arra is, hogy a felperesnek nem áll fenn jogi érdeke a perben. A vételi jogot alapító szerződések semmisségének vizsgálata körében előadta, hogy mind az opciós szerződések, mind az adásvételi szerződések megfelelnek az alaki és tartalmi követelményeknek, és a bírói gyakorlat érvényesnek fogadja el az opciós jog biztosítéki céllal történő kikötését. Az opciós szerződés, illetve a vételi jog gyakorlásával létrejövő adásvételi szerződés tartalmi követelményeire, illetve érvénytelenségére vonatkozó álláspontja ismertetését követően előadta, hogy iratellenes a felperes állítása, mely szerint az ingatlanokat likvidációs értéken szerezte meg, ugyanis a bizonyítási eljárás eredményeként megállapítást nyert, hogy „a vételi jog gyakorlásával létrejött adásvételi szerződés meghaladta a piaci árat”. Kitért arra is, hogy az alperesek a szerződésekben pontosan rögzítették a vételár meghatározásának módját, menetét, vagyis a felek között konszenzus volt a vételár meghatározásában. Nem vitatta, hogy a vételár nem összegszerűen, hanem a vételár meghatározására vonatkozó eljárás rögzítésével került megjelölésre, mely megfelel a törvény előírásainak, valamint az irányadó bírói gyakorlatnak egyaránt. Mivel pedig a vételi jog alapítása esetén az érték meghatározása csak abban az esetben eredményezheti a szerződés érvénytelenségét, ha az ennek alapján kötött adásvételi szerződés tényleges értékaránytalanságot eredményez, így ezen érvénytelenségi ok csak a vételi jog gyakorlásával létrejött adásvételi szerződésnél értelmezhető. Tévesnek tartotta továbbá a felperes arra vonatkozó okfejtését is, mely szerint a hivatkozott vételár meghatározás az elszámolási kötelezettség megkerülését eredményezi. Kifejtette, adott esetben a vételár nem a II. r. alperes kölcsöntartozásához igazodott, hanem az értékbecslő által megállapított értékben került megállapításra, de a további, felperes által hivatkozott érvénytelenségi okok fennállása sem állapítható meg. Hangsúlyozta, helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság azt is, hogy a felperes által a szakértői véleménnyel kapcsolatban emelt kifogások alaptalanok, míg a szakértői vélemény elkészítésének módszertani kérdései szakértői kompetenciába tartoznak. A szakértői vélemény az utolsó oldalon egyértelműen rögzíti a 3.060.000.000 forint összegű forgalmi értéket, de kiemelte azt is, hogy a szakvéleményben feltüntetett különféle számítási módok és eljárások alapulvételével kapott forgalmi értékek egyike sem éri el az I. r. alperes által fizetett vételárat. Álláspontja szerint a szakértői vélemény a felperes valamennyi felvetésére megfelelő választ ad. A felperes által kifogásoltakkal nevezetesen: a 8 %-os tőkésítési rátával, a túl alacsony négyzetméter árral, illetve a 30 %-os értékcsökkenéssel - kapcsolatosan úgy vélte, hogy a szakértői vélemény megfelelő válaszokat tartalmaz a felvetett kérdésekre vonatkozóan. A II. r. alperes fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő. A felperes fellebbezése az alábbiak szerint nem alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, és helytálló az abból levont jogi következtetése is. A felperesi fellebbezésben felhozottak nem alkalmasak a megalapozott elsőfokú ítélet megváltoztatására, illetve annak hatályon kívül helyezésére. A Fővárosi Ítélőtábla a jogvita által felvetett valamennyi jogkérdésben osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját, a fellebbezésben foglaltakra figyelemmel azonban az alábbiakra mutat rá. A felperes fellebbezésében állította, hogy a szerződések a vételár megjelölése hiányában nem jöttek létre, illetve a vételár meghatározásának módja miatt érvénytelenek. A Fővárosi Ítélőtábla a vételi jogot alapító szerződések, illetve a vételi jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat létrejötte, illetve érvényessége tekintetében egyetértett az elsőfokú bíróság által kifejtett jogi érveléssel. A vételi jog szabályait a Ptk. 375. §-a tartalmazza, melynek

(1)bekezdése szerint, ha a tulajdonos másnak vételi jogot (opció) enged, a jogosult a dolgot egyoldalú nyilatkozattal megvásárolhatja. A vételi jogra vonatkozó megállapodást - a dolog és a vételár megjelölésével - írásba kell foglalni. A

(2)bekezdés szerint a határozatlan időre kikötött vételi jog hat hónap elteltével megszűnik; az ezzel ellentétes megállapodás semmis. A fentieken kívül a szerződésnek meg kell felelnie a szerződéskötésre vonatkozó általános szabályoknak is, mely szerint a Ptk. 205. §

(2)bekezdése alapján a szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Helytállóan utalt ezért a felperes arra, hogy a vételár megjelölése a szerződés olyan lényeges tartalmi elemének minősül, melyről való rendelkezés elmaradása a szerződés létre nem jöttét eredményezi. Az adott ügyben azonban a felperes állításával szemben a hivatkozott szerződés megfelel a Ptk. fent idézett jogszabályi rendelkezései által támasztott követelményeknek. Az I. r. alperes a vételi jogát a kielégítési jog megnyílta után gyakorolta, így a Ptk. 255. §

(2)bekezdésének rendelkezései az adott ügylet kapcsán nem sérültek. A vételi jog biztosítéki célú alkalmazása és a követeléseknek a többféle formában való biztosítása jogszabály által nem tilalmazott, a biztosítékok közötti választás lehetősége a jogosultat - eltérő szerződéses kikötés hiányában - megilleti. A felek a megállapodás 4.

1. pontjában rendelkeztek továbbá a vételárról is, rögzítve, hogy az eszköz vételára azon összeg, amelyet a vevővel szerződéses kapcsolatban álló ingatlan-értékbecsléssel is foglalkozó cégek valamelyike a vételi jog gyakorlását megelőző 30 napnál nem régebbi értékbecsléssel, likvidációs értékként meghatározott. Mivel a fentiek alapján az ingatlan vételára, illetve annak meghatározásának módja - figyelembe véve az esedékességet is -, a megállapodásban rögzítésre került, így felperes alaptalanul hivatkozott a lényeges szerződési elem, a vételár meghatározásának a hiányára. E körben nem bír jelentőséggel, hogy a vételár nem összegszerűen került meghatározásra, mivel a vételi jog gyakorlásának időpontját figyelembe vevő, értékbecsléssel foglalkozó cég által megállapított ár a vételár meghatározásaként elfogadott, ily módon az az opciós szerződés érvényességét nem érinti. A vételi jogot biztosító megállapodásban a vételár meghatározásánál arra kell figyelemmel lenni a feleknek, hogy az a biztosított követelés megtérülését szolgálja, és a vételi jogával élő fél a vételi joga gyakorlásával ne gazdagodjon. Ebből következően a vételár akkor elfogadott, ha a felek felmérik a biztosítéki vagyon valós értékét, és ennek alapján állapítják meg a vagyontárgy értékéhez igazodó vételárat. Alap nélkül kifogásolta felperes a felek szerződésében kikötött, az ingatlan vételárának meghatározásánál alkalmazott számítási módot is. Az ingatlan vételára nem a felvett kölcsönhöz igazodott, és feltűnő értékaránytalanság sem állapítható meg az ingatlan értéke és a vételár között. Az elsőfokú bíróság erre vonatkozó okfejtését a kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleményben tett megállapításai támasztották alá, mely szerint a vételi jog alapján az I. r. alperes által fizetett vételár az ingatlanok értékét meghaladó összegű volt. Alaptalan továbbá felperesnek az eljárási jogai sérelmére, és ezáltal a súlyos eljárási szabálysértésre vonatkozó fellebbezési állítása is. A Pp.
2. §

(1)bekezdése alapján a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg, illetve a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el. Az elsőfokú bíróság részletes indokát adta a szakvélemény elfogadásának, illetve a felperesi indítvány elutasításának, rámutatva arra is, hogy a felperes által előadottak figyelembevétele mellett sem módosulna az ingatlanok értéke oly mértékben, amely a feltűnő értékkülönbséget megalapozná. Tévesen hivatkozott továbbá a felperes arra is, hogy az elsőfokú bíróság elzárta jogai gyakorlásától, amikor a szakértőt az általa vitatott témakörben nem nyilatkoztatta. Az iratokból megállapíthatóan az elsőfokú bíróság két esetben is - a

1. január 18-án és a
2. március 8-án megtartott tárgyaláson - felhívta a feleket az észrevételeik -szakértői vélemény kézhezvételét követő 15 napon belüli előterjesztésére. Arra a felek, így a felperes sem terjesztett elő észrevételt, annak ellenére, hogy részére a szakvélemény
3. április 17-én megküldésre került. Megalapozatlanul állította felperes a fellebbezésében a perbeli ingatlanok értékének a megállapíthatatlanságát az alkalmazott számítási módszer illetve szorzószámok okán. A szakértő szakvéleményében az ingatlanok értékelését többféle lehetséges módszer alkalmazásával elvégezte, illetve összehasonlította az I. r. alperes által alkalmazott értékbecslő véleményével is. A szakértő által készített szakvélemény elfogadásának az elsőfokú bíróság kellő indokát adta, illetve a szakvéleményt ellentmondásoktól mentesnek, illetve aggálytalannak minősítette, mely álláspontjával a másodfokú bíróság is maradéktalanul egyetértett. Így az érték, illetve számítási mód el nem fogadására való hivatkozás nem alkalmas a szakértői vélemény kétségessé tételére. Mivel a fellebbezésben foglaltak nem eredményezték az elsőfokú ítélet megváltoztatását, illetve hatályon kívül helyezését, ezért a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp.
4. §

(2)bekezdése alapján, helyes indokaira figyelemmel, a fellebbezésben foglaltakra tett kiegészítéssel helybenhagyta. A felperes fellebbezése nem vezetett eredményre, ezért a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján viseli a másodfokú eljárással felmerült perköltséget. Ennek során megfizetni tartozik az állam javára a többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 46. §

(1)bekezdésében meghatározott mértékű, de az illeték-feljegyzési joga folytán le nem rótt 2.500.000 forint másodfokú eljárási illetéket, valamint az I. r. alperest a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(1)-

(2), valamint

(5)-

(6)bekezdései alapján megillető, mérlegeléssel megállapított, és a kifejtett jogi tevékenységgel arányban álló ügyvédi munkadíjat. Budapest,

1. október
2. . Hunyady Mariann s.k. a tanács elnöke Dr. Czifra Veronika s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: tisztviselő Dr. Katinszky Márta Cecília s.k. bíró