Pf.20359/2006/5 – Debreceni Ítélőtábla

(2)bekezdése alapján folyamatosan rendezte.

1. december
2. napján 20 310 220 Ft és járulékai iránt fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel szemben. Az alperest az ellene indított büntetőeljárásban bűnösnek mondták ki maradandó fogyatékosságot eredményező közúti baleset gondatlan okozásának vétségében és ezért jogerősen pénzbüntetésre ítélték. Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban a felperes részletezte az alperesre hárítani kívánt kiadásait: a kár felmérése során felmerült szemledíjat, a gépjárműben keletkezett kárt és a mentési költséget, a sérült ruházatában keletkezett károkat, a kórházi kezelés alatt felmerült látogatási költségeket, a speciális étrend folytán felmerült többletkiadásokat, a kórházi ellátáson kívül felmerült ápolási költségeket, a gyógyszer- és gyógyászati segédeszközök költségeit, az elvesztett munkaképesség miatt folyósított jövedelempótló járadékot, a gyógyüdülés költségeit, a sérült nem vagyoni kárigényét, a jövőben felmerülő gyógyszerköltség, közlekedési többletköltség, gyógyfürdőés masszőr költség megváltására megállapított járadékot, a károsultat képviselő ügyvéd munkadíját és a felperes ún. átalányköltségét. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint ő a baleset idején a balesetet okozó gépkocsinak sem tulajdonosa, sem üzembentartója nem volt, ezért a felperes által hivatkozott 58/
3. (IV. 13.) Korm. rendelet
4. §-ának

(6)bekezdése alapján nem kötelezhető a teljesítéssel felmerült ráfordítások megfizetésére. Vitatta a követelés összegszerűségét is. Álláspontja szerint a felperes olyan szolgáltatásokat is teljesített a sérült részére, amelyek nem tartoztak a baleset miatt bekövetkezett károk körébe. A per anyagává tett orvosi dokumentumokra hivatkozva állította, hogy a megsérült B. L. már a balesetet megelőzően is olyan betegségekben szenvedett, amelyek egyrészt befolyásolták munkaképességét, másrészt költségekkel járó gyógyszeres kezelést igényeltek. Ebből az okból vitatta a felperes e kiadások megtérítésére nyújtott szolgáltatásainak indokoltságát. A beavatkozó arra hivatkozva kívánta előmozdítani a felperes pernyertességét, hogy az alperes védekezésével ellentétben ő átruházta a balesetet okozó gépjármű tulajdonjogát az alperesre, ő tehát semmiképpen nem tekinthető üzembentartónak. Az elsőfokú bíróság széleskörű bizonyítást folytatott mind az üzembentartói minőség, mind az összegszerűség kérdése körében. Ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy fizessen meg 15 nap alatt a felperesnek 18 885 541 Ft tőkét és annak

1. január
2. napjától időszakonként változó mértékű kamatait, valamint 193 520 Ft perköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A továbbiakban rendelkezett a beavatkozó perköltségének, 300 000 Ft-nak a megtérítéséről, valamint a felperest 3 047 Ft állam által előlegezett költség megfizetésére kötelezte. Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérve. Továbbra is fenntartotta a tulajdonjog, illetve az üzembentartói minőség vitatására alapított védekezését. Előadása szerint ő az elsőfokú eljárás során hitelt érdemlően bizonyította, hogy a balesetet okozó ... személygépkocsi a beavatkozó tulajdonában volt, és ugyancsak a beavatkozó volt az üzembentartó is. Ezt az előadását arra alapította, hogy a gépkocsi
3. április
4. napjáig, tehát a balesetig, a beavatkozó leltárában volt nyilvántartva, a leltárból történő kivétele csak a balesetet követően,
5. szeptember
6. napján történt meg. Elismerte, hogy ő használta a személygépkocsit, ebből az okból azonban - figyelemmel az EBH. 2004.
7. számú elvi döntésre - csak akkor minősülhetett volna üzembentartónak, ha használati jogosultságát a forgalmi engedélybe bejegyezték volna. A fellebbezés a jogalap vitatásán túl kitért a követelés összegszerűségével kapcsolatos korábbi aggályok részletezésére. Az alperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróságnak pontosan el kellett volna határolnia a sérült baleset előtti - 1976 és 1990 évben keletkezett - betegségekkel kapcsolatos kiadásokat a balesetből származó kiadásoktól. Mivel nem ezt tette, megalapozatlanul kötelezte őt a felperes összes kiadásának megtérítésére. Elismerte a szemledíj, a gépjárműkár, a mentési költség és a ruházatban keletkezett kár megtérítésének indokoltságát. Megalapozatlannak tartotta ugyanakkor, hogy őt az ítélet a látogatási-, az élelem-feljavítási-, az ápolási- és gyógyszerköltségek, valamint a keresetveszteség, a gyógyüdülés, a nem vagyoni kártérítés és a felperes átalányköltségeinek teljes megfizetésére kötelezte. Becslése szerint e költségek 90 %-os mértékben a sérült korábbi betegségeivel kapcsolatosak. A felperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását és az alperes másodfokú perköltségben való marasztalását kérte. Előadta, hogy az elsőfokú eljárás során minden tekintetben okiratokkal és egyéb bizonyítékokkal támasztotta alá követelésének megalapozottságát. Ugyanilyen eredményre vezetett az elsőfokú bíróság által lefolytatott szakértői bizonyítás is. Az elsőfokú ítélet helybenhagyására és az alperes perköltségben való marasztalására irányult a beavatkozó ellenkérelme is. Kifejtette, hogy
8. augusztus
9. napján egyértelmű és írásban rögzített adásvételi szerződés jött létre közte és az alperes között, de már ezt megelőzően
10. júliusában megtörtént a gépkocsi átruházása annak tényleges birtokba adásával. Az ítélőtábla a fellebbezést a Pp. 256/A. §

(1)bekezdésének f) pontja alapján tárgyaláson kívül bírálta el. Ennek során az elsőfokú ítéletnek a keresetet kisebb részben elutasító rendelkezését a Pp. 253. §-ának

(3)bekezdésére figyelemmel nem érintette, a kereset teljes elutasítására irányuló alperesi fellebbezést nem találta alaposnak. Az elsőfokú bíróság a kereset elbírálásához szükséges körben feltárta a tényállást, az arra alapított ítéleti döntése megalapozott. Az ítélet jogi indokolását mindössze annyiban helyesbíti az ítélőtábla, hogy a 3. oldal

(5)bekezdésében hivatkozott jogszabályhely pontatlan, a kártalanítás ugyanis a kormányrendelet 9. §-ának

(2)bekezdésén alapul. A bekezdésben szereplő 10. §

(6)bekezdése a kártalanítási számla megtérítési igényének jogalapját határozza meg. Helyesen következtetett az elsőfokú bíróság, hogy a gépkocsit korábban megvásárló, s azzal rendszeresen közlekedő alperes lett volna köteles felelősségbiztosítást kötni. A tulajdonjog kérdését az ítélőtábla álláspontja szerint nem a forgalmi engedély, vagy az előző tulajdonos leltárnyilvántartásának adatai döntik el. Az alperes a gépkocsit annak idején ténylegesen birtokba vette, a balesetet megelőzően a vételárat is megfizette, így egyértelműen annak tulajdonosává vált. Érdekében állt tehát a kötelező gépjárműfelelősségbiztosítás megkötése, s mivel ennek hiányában okozott kárt, a már hivatkozott jogszabályi rendelkezések alapján nem a károsulttal, hanem a felperessel szemben köteles helytállni. Alaptalanul vitatta fellebbezésében az alperes a sérült B. L. részére nyújtott szolgáltatások indokoltságát, illetve összefüggését az ő általa okozott balesettel. A felperes az elsőfokú eljárás során okiratokkal bizonyította, hogy az általa fizetett jövedelempótló járadékok összegét a baleset előtt ténylegesen elért munkajövedelmek alapján határozta meg. Az ítélőtábla súlytalannak ítélte azt az alperesi hivatkozást, mely szerint a sérültnek már a baleset előtt is volt olyan egészségromlása, amely befolyásolta a munkaképességét. A Legfelsőbb Bíróság iránymutatása nyomán kialakult állandó bírói gyakorlat szerint a betegsége miatt korábban korlátozottan munkaképes személy, ha a károkozás folytán teljesen munkaképtelenné válik vagy munkaképessége tovább csökken, a károkozó a teljes kárért felel (Pfv.20.081/1978.-BH.1978/12. szám 519.). Az elsőfokú bíróság által elrendelt orvos-szakértői bizonyítás nagyrészt kifejezetten annak tisztázására irányult, hogy a gyógykezelés, ápolás, dologi kiadások, gyógyszer- és gyógyászati segédeszközök beszerzésével összefüggő tételek mennyiben voltak valóban indokoltak az elszenvedett sérelmek elhárítása szempontjából. A kirendelt igazságügyi orvos-szakértőt az elsőfokú bíróság személyesen is meghallgatta, s a bizonyítás eredményét mérlegelve döntött végül úgy, hogy 1 358 895 Ft megtérített költség tekintetében elutasította a felperes keresetét. Az ítélőtábla osztotta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy a marasztalás összegének meghatározásánál figyelembe vett tételek viszont a felperes indokolt, a ténylegesen okozott sérelem elhárítására fordított kiadásai voltak. A marasztalás további leszállítására ezért nem volt jogi lehetőség. A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét a Pp. 253. §-ának

(3)bekezdése alapján helybenhagyta. A sikertelenül fellebbező alperes a Pp. 78. §-ának

(1)bekezdése alapján köteles viselni a jogi képviselővel eljárt felperes, illetve beavatkozó másodfokú perköltségeit. Az ítélőtábla a költség alapját képező munkadíjak összegét a 32/

1. (VIII. 22.) IM rendelet alapján határozta meg. Arra tekintettel, hogy a fellebbezés elbírálása tárgyaláson kívül történt, a rendelet
2. §-ának

(6)bekezdését alkalmazta. A le nem rótt fellebbezési illeték megtérítéséről az alperes személyes költségmentessége folytán rendelkezni nem kellett. D e b r e c e n,

1. június
2. napján Dr. Urhegyi Béla sk. a tanács elnöke, Dr. Pataki Istvánné sk. bíró, Cogoiné Dr. Boros Ágnes sk. bíró A kiadmány hiteléül: - kiadó -