Bf.197/2013/5 – Szegedi Ítélőtábla

(1)bekezdésébe ütköző és a

(2)bekezdés szerint minősülő vesztegetés bűntettében állapította meg. Ezért 1 év 6 hónap börtönbüntetésre és mellékbüntetésül Magyarország területéről 3 évi kiutasításra ítélte. A kiszabott szabadságvesztés végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette. A vádlottal szemben 15.452,- forintra vagyonelkobzást rendelt el, kötelezte 6.000,- forint bűnügyi költség viselésére, 110.038,- forint bűnügyi költségről akként rendelkezett, hogy azt az állam viseli. Az első fokú ítélet ellen a vádlott védője jelentett be fellebbezést, elsődlegesen bűncselekmény hiánya miatt, másodlagosan bizonyítottság hiányában a vádlott felmentése érdekében. A fellebbviteli főügyészség átiratában - a tényállás és az indokolás kisebb mértékű kiegészítése, illetőleg helyesbítése mellett - az első fokú ítélet helybenhagyását indítványozta annak megállapítása mellett, hogy a másodfokú bíróság a kiutasítást, mint büntetést tekintse kiszabottnak, valamint állapítsa meg, hogy az első fokú ítélet keltezése helyesen 2013. február 18. napja. A fellebbezési nyilvános ülésen a védő fellebbezését azonos tartalommal fenntartotta, azt részletesen indokolta. A nyilvános ülésen jelenlévő ügyész perbeszédében az átiratában írtakat azzal a kiegészítéssel tartotta fenn, hogy a 2013. július 1. napjával módosított Be. 258. §

(2)bekezdés e) pontjára figyelemmel a másodfokú bíróság az ügydöntő határozatban állapítsa meg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját. Az ügyészi álláspont szerint ez nem eredményezi az elbíráláskor hatályban lévő

1. évi C. törvény (új Btk.) alkalmazását, mert a feltételes szabadságra bocsáthatóságra vonatkozó rendelkezések a szabadságvesztés végrehajtásának körébe, nem pedig a Btk.
2. §-ban írt „elbírálás" fogalmi körébe tartoznak. E körben az ügyész hivatkozott a szintén
3. július
4. napjával módosított
5. évi
6. tvr.
7. §

(2)bekezdés

(2c), valamint a bírósági határozatokban

2. szám alatt közzétett eseti döntésre. Az ügyész indítványt tett a másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség viselésére is. Az ítélőtábla a védelmi fellebbezést alaptalannak, az ügyészi indítványokat alaposaknak ítélte. A másodfokú bíróság a Be.
3. §

(1)bekezdése szerint eljárva a fellebbezéssel megtámadott ítéletet az azt megelőző bírósági eljárással együtt felülbírálta. Ennek során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a perrendi szabályok betartásával folytatta le, amelynek során figyelemmel volt a Be. XXV. Fejezetében rögzített eljárási szabályokra is. A bizonyítási eljárás eredményeként megalapozott tényállást állapított meg, amit a másodfokú bíróság csupán annyiban egészített ki, hogy az ítélet indokolásának

1. oldal
2. bekezdéséből a tényállásba utalta annak megállapítását, hogy az elkövetés időpontjában érvényes 1 euró = 309,04 forint árfolyam alapján az átadott 50 euros címletű bankjegy értéke 15.452,- forint. Ugyanezen bekezdést akként helyesbítette a másodfokú bíróság, hogy a bankjegy sorszáma helyesen [sorszám]. Az ekként helyesbített tényállás irányadó volt a másodfokú felülbírálat során. A védelmi fellebbezés azt sérelmezi, hogy az elsőfokú bíróság nem fogadta el a vádlott azon védekezését, mely szerint nem akarta az eljáró pénzügyőrt Bf.I.197/2013/
3. megvesztegetni és pusztán félreértette annak kézmozdulatát. Úgy vélte, 50 euronak megfelelő bírságot kell megfizetnie. A vádlott tagadta a neki tulajdonított kijelentést is. A védő arra is hivatkozott, hogy a vádlotti vallomással szemben kizárólag az
4. sz. tanú vallomása áll, hiszen az eljárásban kihallgatott további két tanú nem volt a történtek közvetlen észlelője. Az elsőfokú bíróság a vádlotti védekezéssel szemben ítéleti tényállását az
5. sz. tanú, a
6. sz. tanú és a
7. sz. tanú tanúvallomására, és az okirati bizonyítékokra alapította. Emellett az elsőfokú bíróság az általa megállapított tényekből további tényre is helyesen következtetett, amikor a vádlott bűnösségét megállapította. E körben vette figyelembe azt, hogy a vádlott negyven éve kamionsofőrként dolgozik, ezért kellő tapasztalattal és ismerettel kellett rendelkeznie arról, hogy a határ átlépésekor milyen okiratokra van szükség, illetve azok hiányos kitöltése milyen összegű bírsággal járhat. Ezért alaptalan volt az a védekezése, mely szerint a pénzügyőr öt ujjának felmutatását 50 euro összegű bírság kiszabásának vélte. Emellett az
8. sz. tanú következetesen vallotta azt, hogy a vádlott a pénz átadása során a vállát megveregette és a „documents oké" kijelentést tette. E bizonyítékok egyenkénti és összességükben történő értékelése alapján az elsőfokú bíróság helyesen következtetett arra, hogy a vádlott a pénzt azért akarta átadni a pénzügyőrnek, hogy az tekintsen el a dokumentumok hiányos kitöltésétől, azaz kötelességét megszegve engedje át a vádlottat a határátkelőhelyen. Az első fokú ítélet
9. oldal
10. és
11. bekezdésében az elsőfokú bíróság okszerű és logikus indokát adta annak, mely körülményekre tekintettel vetette el a vádlotti védekezést, és fogadta el az azzal szemben álló bizonyítékokat. E körben kifejtett álláspontja iratszerű, azzal a másodfokú bíróság is mindenben egyetértett. Az elsőfokú bíróság a megalapozott tényállásból helyesen következtetett a vádlott bűnösségére és a bűncselekményét is a törvény szerint minősítette. A másodfokú bíróság osztotta a fellebbviteli főügyészség álláspontját abban is, hogy az elbíráláskor hatályban lévő anyagi jogi rendelkezések sem a minősítés, sem pedig a büntetés kiszabása tekintetében a vádlottra nem jelentenek kedvezőbb elbírálást. Ezért a másodfokú bíróság is az általános szabályok szerint az elkövetéskor hatályban lévő törvényi rendelkezéseket alkalmazta. Az elsőfokú bíróság a bűnösségi körülményeket hiánytalanul tárta fel, és a bűncselekmény tárgyi súlyával, valamint az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyességgel arányban álló büntetést szabott ki. Ennek során azonban tévedett, amikor a kiutasítást mellékbüntetésként szabta ki. Az elkövetéskor hatályban lévő (
12. május
13. napjától hatályos) Btk.
14. §

(1)bekezdés f) pontja alapján a kiutasítás büntetésnek minősül. Ezért a másodfokú bíróság azt a rendelkező részben írtak szerint büntetésként tekintette kiszabottnak. A másodfokú bíróság egyetértett az ügyészi állásponttal a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának megállapítását illetően is. A 2013. július 1. napjától hatályos Be. 258. §

(2)bekezdés e) pontja szerint az ítélet rendelkező részének tartalmaznia kell a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját is. Ez a rendelkezés összhangban áll a 2013. július 1. napjától hatályos 2012. évi C. törvény (új Btk.) 38. §

(1)bekezdésével. E szakasz

(2)bekezdése szerint ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nem kizárt, annak legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad részének, de legkevesebb 3 hónapnak a kitöltését követő nap. Ez a rendelkezés enyhébb, mint az elkövetéskor hatályban lévő 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) 47. §

(2)bekezdés

1. fordulata, mely szerint feltételes szabadságra bocsátásnak csak akkor van helye, ha az elítélt börtönben végrehajtandó büntetésének legalább háromnegyed részét kitöltötte. Bár a bírói gyakorlat e körben még nem kialakult, és az ítélőtábla tudomása szerint nem is egységes, e kérdésben eltérő jogi álláspontok vannak, az ítélőtábla azonban abban is osztotta a fellebbviteli főügyészség álláspontját, hogy a feltétles szabadságra bocsátásra vonatkozó rendelkezés - még ha kedvezőbb is a terhelt számára - nem vonja maga után az elbíráláskori anyagi jogszabályok alkalmazását. Ez a rendelkezés ugyanis nem a büntetőjogi fő kérdések (bűnösség, bűncselekmény minősítése, büntetés kiszabása), hanem a szabadságvesztés végrehajtásának körébe tartozik. A
2. július 1-től hatályos
3. évi
4. tvr.
5. §

(2)bekezdés

(2c)pontja szerint „a Büntető Törvénykönyvről szóló

1. évi IV. törvény alkalmazásával kiszabott szabadságvesztésre ítélt a
2. június
3. napján hatályban volt
4. évi IV. törvény rendelkezései szerint bocsátható feltételes szabadságra". E rendelkezésre, valamint az ügyész által is hivatkozott BH 2006.
5. eseti döntésre figyelemmel a másodfokú bíróság az elkövetéskor hatályos törvényi rendelkezéseket alkalmazva a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a szabadságvesztés háromnegyed részének kitöltéséhez kötötte. Észlelte a másodfokú bíróság, hogy az első fokú ítélet fejrésze még helyesen tartalmazta az ügydöntő határozat kihirdetésének napját, de az ítélet kelte már Bf.I.197/2013/
6. pontatlanul
7. február
8. napját tüntette fel. Ezért ezt az elírást a másodfokú bíróság határozatának rendelkező részében helyesbítette. A kifejtettekből következik, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezést alaptalannak találta, ezért az első fokú ítéletet - a rendelkező részben írt kiegészítéssel, illetőleg pontosítással - a Be.
9. §

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. A vádlottat a Be. 381. §

(1)bekezdése alapján - figyelemmel a Be. 338. §

(1)bekezdésére is - kötelezte a másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség viselésére. A végzés ellen a Be. 386. §

(1)bekezdése alapján fellebbezésnek nincs helye. Szeged,

1. szeptember
2. napján Gyurisné dr. Komlóssy Éva sk. Dr. Cserháti Ágota sk. a tanács elnöke a tanács tagja, előadó Sefta Márta dr. sk. a tanács tagja A Szegedi Ítélőtábla Bf.I.197/2013/
3. számú végzése és a Szegedi Törvényszék 5.B.170/2012/
4. számú ítélete a jelen végzés folytán a mai napon jogerős és fel nem függesztett részében végrehajtható. Szeged,
5. szeptember
6. Gyurisné dr. Komlóssy Éva sk. a tanács elnöke