Bhar.110/2013/6 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdés) minősíti. A vádlottal szemben e cselekmények miatt indított büntetőeljárást megszünteti. Megállapítja, hogy az első- és másodfokú eljárásban összesen felmerült 510.167,(ötszáztízezer-egyszázhatvanhét) forint bűnügyi költséget az állam viseli. Az ítélet ellen további fellebbezésnek nincs helye. Indokolás: A Pesti Központi Kerületi Bíróság a 2011. szeptember hó 22. napján kihirdetett 12.B. 29.977/2008/86. számú ítéletével a vádlottat az ellene 3 rb. kiskorú veszélyeztetésének bűntette (Btk. 195.§

(1)bekezdés) miatt emelt vád alól felmentette, megállapította, hogy a felmerült költséget az állam viseli. Az ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a vádlott terhére. A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság a

1. január hó
2. napján kihirdetett 20.Bf. 10.461/2012/
3. számú ítéletével a Pesti Központi Kerületi Bíróság ítéletét megváltoztatta, a vádlottat bűnösnek mondta ki 3 rb. kiskorú veszélyeztetésének vétségében (Btk. 195.§

(4)bekezdés), ezért őt megrovásban részesítette. Az elsőfokú eljárásban felmerült bűnügyi költségből 60.000 forint megfizetésére a vádlottat kötelezte, míg a fennmaradó költség vonatkozásában úgy rendelkezett, hogy azt az állam viseli. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költséget a vádlottra terhelte. Az ítélet ellen a vádlott és védője jelentett be fellebbezést felmentésért. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség BF.265/2013/1. számú átiratában a fellebbezéseket megalapozatlannak tartotta. Álláspontja szerint az első- és másodfokú bíróságok a perrendi szabályokat megtartották, megalapozott tényállást állapítottak meg. A másodfokú bíróság okszerű következtetést vont a vádlott tudattartalmára, szándékára, bűnösségére, törvényesen minősítette cselekményeit 3 rb. a Btk. 195.§

(4)bekezdésébe ütköző kiskorú veszélyeztetésének vétségeként. A jogi minősítést támadó fellebbezéseket megalapozatlannak tartotta, álláspontja szerint a vádlott bűnösségét vitató, a felmentést célzó fellebbezés a harmadfokú eljárásban nem foghat helyt. A másodfokú bíróság a büntetéskiszabási körülményeket megvizsgálta, helyesen alkalmazott megrovás intézkedést. Indokolási kötelezettségét is teljes körben teljesítette. Mindezek alapján indítványozta, hogy a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Be. 392.§

(4)bekezdése szerinti tanácsülésen hagyja helyben. A harmadfokú bíróság az ügyet érdemi tanácsülésre tűzte, a vádlott és védő nyilvános ülés kitűzését nem kérte. A védelmi fellebbezés kapcsán megvizsgálta a Be. 387.§

(1)bekezdése alapján a fellebbezéssel megtámadott másodfokú ítéletet és az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárást. Megállapította, hogy az eljárási szabályokat az elsőfokú, illetőleg a másodfokú bíróság betartotta. Az elsőfokú bíróság megalapozott tényállást állapított meg, azt a másodfokú bíróság csupán egyetlen mondat elhagyásával pontosította helytállóan, ezért a tényállás a harmadfokú felülbírálat alapját képezte a Be. 388.§-a alapján. Az első- és másodfokú bíróság jogi álláspontja lényegében megegyezetett atekintetben, hogy a vádlott a Btk. 195.§

(1)bekezdésében írt kiskorú veszélyeztetésének bűntettét nem valósította meg egyik gyermek vonatkozásában sem, mellyel a harmadfokú bíróság is egyetértett. A másodfokú bíróság indokolása a súlyos kötelességszegés megvalósulása tekintetében helyes, a kiskorúak testi, értelmi, erkölcsi fejlődése veszélyeztetésének hiányára utalás mind az első-, mind a másodfokú bíróság részéről helytálló. A kerületi bíróság és törvényszék álláspontja ugyanakkor különböző volt a Btk. 195.§

(4)bekezdésében írt vétség megvalósítása tekintetében. Ekörben az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a hatóság a vádlottal szemben

1. október hó
2. napján szabott ki első ízben végrehajtási bírságot a
3. július 20-i elmaradt kapcsolattartás miatt. A határozat
4. január hó
5. napján emelkedett jogerőre. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja az volt, hogy ezen időpontig a vádlott büntetőjogi felelőssége a Btk. 195.§

(4)bekezdése szerinti vétség elkövetésében azért nem állapítható meg, mert a büntethetőség azon feltétele, hogy a kapcsolattartást korábban már bírság alkalmazásával kísérelték meg kikényszeríteni, nem állt fenn, mert a bírság a jogerő hiánya miatt nem minősült végrehajthatónak. Kifejtette az elsőfokú bíróság azt is, hogy a

1. január hó
2. és
3. július hó
4. közötti időszakban már ezen feltétel is fennállt, mert a vádlottal szemben immár jogerősen végrehajtási bírság kiszabására került sor, ebben az időszakban a törvényi tényállási elemek megvalósultak. A kapcsolattartás kikényszerítése érdekében a vádlottat több alkalommal sújtották bírsággal, mégsem tette lehetővé az apával történő találkozást. Ennek ellenére nem marasztalta a vádlottat a cselekményben, mert álláspontja szerint a vádlotti indok, amelyre figyelemmel a kapcsolattartás részéről nem került engedélyezésre, méltányolható volt, (apa felelőtlen viselkedése egy konkrét szituáció kapcsán) másrészt a kapcsolattartás meggátlását a vádlott sem tekintette véglegesnek, mert az újraszabályozás érdekében megindította a peres eljárást és büntető feljelentést tett az említett eset miatt. A
5. július hó
6. napján kelt bírósági határozatban foglaltak lényegében a vádlott döntését igazolták a kapcsolattartás ideiglenes felfüggesztése körében, mert a korábbiakhoz képest lényegesen szűkítették a láthatást. Ezt követően pedig a vádlott a kapcsolattartást a bírói döntésben foglaltaknak megfelelően biztosította, annak elmaradása esetenként nem neki volt felróható. Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy ezek a körülmények kizárják a vádlott cselekményének jogellenességét, azaz a társadalomra veszélyességet, ezáltal magatartása még abban az esetben sem minősül bűncselekménynek, ha egyébként tényállásszerű. (ítélet
7. oldal -
8. oldal 1-
9. bekezdése.) Ezzel az érveléssel szemben a másodfokú bíróság azt fejtette ki, hogy a megalapozott tényállásból az elsőfokú bíróság helytelen következtetést vont le a vádlott büntetőjogi felelőssége hiányára a Btk. 195.§

(4)bekezdésében írt vétség tekintetében, mert a vádlottal szemben több alkalommal került sor végrehajtási bírság kiszabására, ennek ellenére sem biztosította a láthatást,

1. tavaszától már a családgondozóval való kapcsolatfelvételre sem volt hajlandó. Azzal sem értett egyet, hogy a
2. július 20-i, 28-i és augusztus 3-i elmaradt kapcsolattartások miatt kiszabott végrehajtási bírságok nem vehetők figyelembe, mert csak
3. január hó
4. napján emelkedtek jogerőre. Rámutatott, hogy a jogalkotó nem kívánja meg a Btk. 195.§

(4)bekezdésében rögzített tényállás kapcsán, hogy a kapcsolattartás kikényszerítése érdekében alkalmazott bírság végrehajtható is legyen. Ahhoz fűz jogkövetkezményt, hogy a bírság kiszabásra kerül, és az elkövető ezt követően is akadályozza a kapcsolattartást. A folyamatot egységében kell vizsgálni, a vádlott felelőssége már a fentebb írt első nem jogerős bírságolást követően megállapítható. Nem értett egyet a másodfokú bíróság azon kerületi bírósági okfejtéssel sem, hogy a mulasztások a vádlott részéről méltányolható okból történtek. A bűncselekmény megvalósulhatósága körében nincs lehetőség ilyen okra hivatkozni, a méltányolható indok is közömbös. Annak pedig, hogy a vádlott pert indított a kapcsolattartás újraszabályozása körében, s a határozat megszületése után eleget is tett annak, az enyhítő körülmények között van jelentősége, nem lehet a társadalomra veszélyesség hiányaként értékelni. Polgári per indítása a vádlottat nem jogosította arra, hogy a korábbi jogerős ítéletben foglaltaknak ne tegyen eleget. Mindezen indokokkal a vádlott bűnösségét 3 rb. a Btk. 195.§

(4)bekezdésébe ütköző kiskorú veszélyeztetésének vétségében megállapította. A harmadfokú bíróság osztotta a másodfokú bíróság által kifejtetteket a Btk. 195.§

(4)bekezdésében írt vétség megvalósulása körében, indokai nagyobb részben helytállóak. Nem értett egyet ugyanakkor azon álláspontjával, hogy a jogerőre nem emelkedett bírság kiszabásához fűz jogkövetkezményt a törvényhozó. A törvényszövegben megjelenő bírság kiszabása a harmadfokú bíróság megítélése szerint a jogerősen kiszabott bírságra vonatkoztatható, a jogorvoslati jog érvényesítése következtében megváltoztatható, a kiszabás jogalapja is megingatható. A jogalkotó szándéka nem lehetett az - bár kétségtelenül a pontosabb megfogalmazás az egyértelműséget segítené - hogy olyan bírság kiszabásához fűződjön bűncselekményt eredményező jogkövetkezmény, amely egy magasabb fórumon zajló felülbírálat kapcsán megváltoztatható, eredménye nem ismerhető. Az ezzel ellentétes következtetés levonása a jogorvoslathoz való jog tartalmát üresíteni ki, és a jogbiztonság követelményével is ellentétes. Ekörben a harmadfokú bíróság az elsőfokú bíróság fentebb kifejtett érvelését osztotta. Mindezért a vádlott büntetőjogi felelőssége a bírságok 2008. január hó 7. napján történt jogerőre emelkedését követően állapítható meg. A másodfokú bíróság a vádlott bűnösségét az 1978. évi IV. törvény 195.§

(4)bekezdésében írt 3 rb. kiskorú veszélyeztetésének vétségében törvényesen állapította meg az elkövetéskor hatályos jogszabály alapján. A 2013. július hó 1. napján hatályba lépő 2012. évi C. tv. 210.§

(1)bekezdésében nevesíti a korábbi törvényben 195.§

(4)bekezdésben meghatározott magatartást kiskorúval való kapcsolattartás akadályozása vétségeként, azonos büntetési tétellel fenyegetve. Ezen törvényhely

(2)bekezdésében ugyanakkor büntethetőséget megszüntető ok került megfogalmazásra, eszerint nem büntethető az elkövető, ha a kapcsolattartást az elsőfokú ítélet meghozataláig megfelelően biztosítja, és az elmaradt kapcsolattartási formák pótlását megkezdi. A törvény indokolása szerint a büntetőjogi felelősség végső eszköz az akadályozó magatartás kapcsán, csak akkor állapítható meg, ha a bírság kiszabását követően sem kényszeríthető ki a jogkövető magatartás. Mivel egy jogszerű állapotot kíván a tényállás kikényszeríteni, ha az elkövető ennek eleget tesz, indokolt, hogy mentesüljön a felelősségre vonás alól. Ebben a körben megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság ítélete

1. oldal
2. bekezdésében rögzítettek szerint a vádlott az újraszabályozott kapcsolattartásnak mindenben eleget tett, amikor az elmaradt, nem az ő hibájára volt visszavezethető. (bírósági iratok közé
3. szám alá befűzött a vádlottal szemben indult nyomozás megszüntetéséről szóló határozat adatai,
4. számú jegyzőkönyvben
5. sz. tanú nyilatkozatai) Fentiekre figyelemmel a harmadfokú bíróság úgy foglalt állást, - figyelemmel a cselekményhez kapcsolódó önhiba megállapíthatóságára is - hogy a Btk. 2.§

(2)bekezdése alkalmazásával a vádlottra az új büntető törvény kedvezőbb. A cselekményt 3 rb. a Btk. 210.§

(1)bekezdésében írt kiskorúval való kapcsolattartás akadályozása vétségének minősítette. Ugyanakkor az eljárást a Btk. 25.§ e.) pontjában meghatározott büntethetőséget megszüntető okból - mert a vádlott a kapcsolattartást az elsőfokú ítélet meghozataláig megfelelően biztosította, és az elmaradt kapcsolattartási formák pótlását is megkezdte - a Be. 332.§

(1)bekezdés g.) pontjára figyelemmel a Be. 398.§

(1)bekezdése alapján megszüntette a Be. 392.§

(4)bekezdése szerinti érdemi tanácsülés keretében. A bűnügyi költség viselésével kapcsolatos megváltoztató rendelkezés a Be. 398.§

(3)és Be. 339.§

(1)bekezdésén alapul. Budapest,

1. november hó
2. napján . Lassó Gábor sk.. Fatalin Judit sk.. Révész Tamásné sk. a tanács elnöke előadó bíró bíró A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 20.Bf.10.461/2012/
3. számú ítélete a Fővárosi Ítélőtábla mint harmadfokú bíróság 2.Bhar.110/2013/
4. számú ítélete folytán
5. november hó
6. napján jogerőre emelkedett. Dr. Lassó Gábor sk. a tanács elnöke A kiadmány hiteléül: Weszely-Földvárszki Tünde, tisztviselő