Pfv.20232/2013/4 – Kúria

A határozat elvi tartalma: I. A bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban csak akkor van lehetőség, ha az ügyben eljáró bíróságok azok egybevetése során nyilvánvalóan okszerűtlen következtetéseket vontak le. II. A felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye. Pfv.I.20.232/2013/

1. szám A Kúria a dr. Klimász Zoltán ügyvéd által képviselt felperesnek az Ügyvédi Iroda (ügyintéző: dr. Hevesi Kristóf ügyvéd) által képviselt I. rendű, II. rendű, III. rendű alperes ellen tulajdonjog megállapítása iránt a Budapest Környéki Törvényszéken 13.P.20.833/
2. számon folyamatban volt és a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 7.Pf.21.065/2012/
3. számú ítéletével elbírált perében az I-III. rendű alperesek részéről
4. sorszám alatt előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson - meghozta a következő í t é l e t e t: A Kúria a Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.21.065/2012/
5. számú jogerős ítéletét hatályában fenntartja. Kötelezi az alpereseket, hogy 15 napon belül együttesen fizessenek meg a felperesnek 200.000 (Kettőszázezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget. A le nem rótt 1.530.000 (Egymillió-ötszázharmincezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli. Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye. I n d o k o l á s A német állampolgár felperes testvére, az örökhagyó az I-II. rendű alperesek apja, a III. rendű alperes házastársa volt. Az örökhagyó az
6. június 27-én megkötött adásvételi szerződéssel 1.600.000 forint vételárért megvásárolta a perbeli ingatlant. Az örökhagyó
7. október 30-án elhunyt. A közjegyző a hagyatékát a törvényes öröklés rendje szerint az I-II. rendű alpereseknek adta át a III. rendű alperes haszonélvezeti jogával terhelten. A felperes módosított keresetében annak a megállapítását kérte, hogy az ingatlan tulajdonjogát elbirtoklás címén 1998-ban megszerezte. Hivatkozása szerint az örökhagyóval abban állapodtak meg, hogy az általa kiválasztott későbbi magyarországi lakhatását biztosító ingatlant az örökhagyó a saját nevére megvásárolja, majd amennyiben a jogszabályok lehetővé teszik és ő nyugdíjba vonul, az ingatlan tulajdoni helyzetét az ő nevére történő átírással rendezik. Az ingatlan vételárát az adásvételi szerződésben kikötött foglaló átadásával, illetve 50.000 német márka ajándék címén történő banki átutalásával egyenlítette ki. Állítása szerint az ingatlanon saját költségén beruházásokat végeztetett, azt sajátjaként birtokolta akként, hogy az ingatlan használatát átengedte édesanyjának, de magyarországi tartózkodásai alkalmával maga is az ingatlanban lakott. Az alperesek érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Viszontkeresetükben kérték, hogy a bíróság kötelezze a felperest a perbeli ingatlan kiürítésére, továbbá a III. rendű alperes részére
8. november 1-jétől havi 50.000 forint használati díj és járulékai megfizetésére. Hivatkozásuk szerint a felperes és az örökhagyó között nem volt megállapodás az ingatlan tulajdonjogának az átruházásával kapcsolatban. Hangsúlyozták, hogy az örökhagyó haláláig a felperesnek kilenc év állt rendelkezésére arra, hogy tulajdonjogát az állítólagos megállapodás alapján rendezze. Az ingatlant az örökhagyó vásárolta meg a saját nevére a házastársi közös vagyonból; a vételárhoz szükséges pénzforrással rendelkezett, figyelemmel arra is, hogy a hagyatékában jelentős mértékű készpénzmegtakarítás volt. Hivatkoztak arra is, hogy a felperes tudta, hogy az ingatlan az örökhagyóé, az ő halálát követően még a hagyatéki eljárásban is csak pénzbeli hagyatéki hitelező igényt terjesztett elő, majd csak az ezt követően indult peres eljárásokban hivatkozott arra, hogy a vételárat ő biztosította, de ekkor sem az ingatlan teljes tulajdonjogát kérte, hanem ráépítés címén érvényesített 2/10 tulajdoni igényt. Továbbá arra hivatkoztak, hogy az ingatlant annak megvételét követően az örökhagyó vette birtokba, az ő engedélyével tartózkodott az ingatlanban az édesanya. A felperes az édesanyját időközönként csak meglátogatta, kizárólag az örökhagyó halálát követően,
9. év vége óta lakik az ingatlanban életvitelszerűen. Utaltak arra is, hogy az ingatlant az örökhagyó a saját költségén újíttatta fel, a felperes nem bizonyította, hogy azon bármilyen beruházást végzett volna, vagy az ingatlan fenntartásához hozzájárult. A felperes kérte a viszontkereset elutasítását. Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban meghozott ítéletével kötelezte az I-II. rendű alpereseket annak tűrésére, hogy a perbeli ingatlanra a felperes tulajdonjogát 1/1 arányban, elbirtoklás címén az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezzék. A III. rendű alperest kötelezte annak tűrésére, hogy az ingatlanon fennálló özvegyi haszonélvezeti jogát töröljék. A viszontkeresetet elutasította. Álláspontja szerint a perbeli esetben az elbirtoklásnak mind az objektív, mind a szubjektív feltételei megvalósultak. A lefolytatott bizonyítás eredményeképpen tényként állapította meg, hogy a felperes által hivatkozott pénzátutalás megtörtént. Az ingatlan 1.500.000 forintos vételárrészlete az utalást követően került megfizetésre. A bíróság bizonyítottnak tekintette, hogy a felperes és az örökhagyó között megállapodás jött létre az ingatlan megvétele tárgyában. Az ingatlan vételárát a felperes biztosította, így annak tudatában birtokolt, hogy az ingatlan a sajátja, s annak tulajdonjogát utóbb megszerzi; a hozzátartozói kapcsolatra tekintettel nem merült fel benne, hogy utóbb az ingatlan tulajdoni helyzete vitatott lesz. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az ingatlan felújítása során a felperes tulajdonosként rendelkezett a munkálatok elvégzéséről, ittlétekor azokat maga rendezte. Amikor Németországban tartózkodott, akkor a megbízása alapján járt el és tette meg a szükséges intézkedéseket az örökhagyó. Az a körülmény, hogy az engedélyköteles beruházások esetén a kérelmeket az édesanyja írta alá, nem cáfolja a tényt, hogy a felperes végeztette a beruházásokat. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint alaptalan az alperesek hivatkozása, miszerint az ingatlant az örökhagyó vette birtokba és abban az ő engedélyével lakott az édesanyja, ugyanis a kihallgatott tanúk vallomása alapján az állapítható meg, hogy az ingatlant 1989 tavaszán a felperes vette birtokba, az ingatlanban az ő engedélye alapján lakott az édesanyja. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes munkavégzés céljából Németországban tartózkodott az elbirtoklási idő alatt oly módon, hogy havonta két hetet, vagy kevesebbet a perbeli ingatlanban töltött. Megítélése szerint a felperes németországi munkáltatójának a tájékoztatását az alperesek által benyújtott német munkaidő törvény nem teszi kétségessé. Álláspontja szerint az I-II. rendű alperesek ugyancsak alaptalanul hivatkoztak arra, hogy a végrendelet érvénytelensége iránt indított perben az ingatlan kiürítésére irányuló kérelem az elbirtoklás megszakítására alkalmas nyilatkozat lett volna, mert az elbirtoklási idő 1988-ban megkezdődött és 1998-ban fejeződött be. Az I-II. rendű alperesek viszont csak később próbálták meg igényüket érvényesíteni. A kifejtettekből következően a viszontkeresetet alaptalannak találta. Az alperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a kereset elbírálásához szükséges mértékben lefolytatott bizonyítás eredményeképpen helyesen állapította meg a tényállást; az elsőfokú ítéletben foglaltakkal a másodfokú bíróság egyetértett. A másodfokú bíróság a jogerős ítéletben a következőket emelte ki. Az elsőfokú bíróság helyesen mérlegelve állapította meg: a felperes bizonyította, hogy az általa állított elbirtoklás ideje alatt a perbeli ingatlant szakadatlanul, sajátjaként birtokolta. Az alperesek fellebbezési hivatkozásával ellentétben az ügyben korábban hozott ítélet részbeni hatályon kívül helyezése folytán megismételt eljárásban a felperes által állított átutalás tényének a bizonyítására a felperes csatolta a német pénzintézet igazolását arról, hogy a felperes
10. július 5-én valóban megbízta a pénzintézetet azzal, hogy utaljon át 50.000 német márkát az örökhagyó számlájára. Kétségtelen, hogy a pénzintézet tájékoztatása szerint ilyen idő távlatából a megbízás teljesülése nem ellenőrizhető, ugyanakkor a felperes által korábban csatolt átutalási megbízás - amely a pénzintézet tájékoztatása szerint megfelelt az akkor használt formanyomtatványnak - a pénzintézet megerősítésével összességében mégis azt támasztja alá, hogy az átutalás megtörtént, ennek ellenkezőjére nem merült fel adat. Érvelése szerint helytállóan foglalt állást úgy az elsőfokú bíróság, hogy az adásvételi szerződés
11. pontjának szövegezése is utal arra: a szerződés aláírásakor nem állt az örökhagyó rendelkezésére a megfizetett foglalón felüli vételár, arra más, nem saját forrásból számított. Kétségtelen, hogy a 100.000 forint foglaló és a szerződéskötést követően néhány nappal később a fizetési határidőben átutalt 50.000 német márka összege sem érte el a vételár összegét, de a 100.000 forintot meg nem haladó mértékű különbség nem ad okot annak a megállapítására, hogy az ingatlan megvásárlásához szükséges vételárat nem a felperes bocsátotta teljes egészében az örökhagyó rendelkezésére. A másodfokú bíróság szerint a felperes magyarországi tartózkodásával kapcsolatos okirati bizonyítékokat is helyesen értékelte az elsőfokú bíróság, a felperes munkáltatójának tájékoztatása alátámasztotta a felperes előadását. A jelen jogvita szempontjából pedig nem tulajdonított jelentőséget az alperesek azon érvelésének, hogy a munkáltatója - esetlegesen a németországi munkajogi szabályokat be nem tartva - engedélyezett távollétet a felperes számára. Álláspontja szerint alaptalanul hivatkoztak a fellebbezésükben az alperesek arra is, hogy a felperes korábbi jogi képviselője útján tett különböző, ellentmondásos jognyilatkozatok azt támasztják alá, hogy a felperes nem tekintette a perbeli ingatlant a sajátjának egészen az örökhagyó haláláig, ugyanis a felperes a különböző eljárásokban következetesen azt a tényelőadást tette, hogy megállapodásuk az örökhagyó nevére megvásárolható ingatlan későbbi visszaadására is kiterjedt. A jogerős ítélet ellen az alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére és a keresetet elutasító, valamint a viszontkeresetnek helyt adó határozat meghozatalára irányult. A kérelemben arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 2.§