Pf.20187/2014/8 – Debreceni Ítélőtábla

DEBRECENI ÍTÉLŐTÁBLA Pf.I.20.187/2014/

1. szám A Debreceni Ítélőtábla a Sz-né S. G. (címe) pártfogó ügyvéd által képviselt felperes neve (címe) felperesnek, az Országos Bírósági Hivatal Elnöki Titkárság Jogi Képviseleti Osztálya (címe) által képviselt .....Törvényszék (címe) alperessel szemben bírósági jogkörben okozott kártérítés iránt indított perében a Miskolci Törvényszék 10.P.20.536/2013/
2. számú ítélete ellen a felperes részéről
3. sorszám alatt előterjesztett és
4. sorszám alatt indokolt fellebbezés folytán meghozta a következő ítéletet: Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. A felperes pártfogó ügyvédjének a díját az állam viseli. Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek. Indokolás: A Debreceni Munkaügyi Bíróság a felperes által az X Kht. ellen felmondás jogellenességének megállapítása és anyagi követelés iránt indított perében a
5. február hó
6. napján kelt 1.M.570/2007/
7. szám alatti ítéletével megállapította a felmondás jogellenességét, és kötelezte az ottani alperest, hogy a felperest változatlan feltételekkel pályázati asszisztens munkakörben foglalkoztassa tovább, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A felperes fellebbezése folytán a másodfokú bíróság a 2.Mf.20.426/2008/
8. szám alatti,
9. május hó
10. napján kelt részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a felmondás jogellenességének megállapítására és az eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatására vonatkozó részét helybenhagyta, ezt meghaladóan pedig azt hatályon kívül helyezte. Az ítélete indokolásában kifejtette: mivel a felperes fellebbezésében a jogellenesség megállapításának indokolását támadta, ezért nem tekintette a felmondás jogellenességének megállapítását az első fokú ítélet nem fellebbezett részének. Az eredeti munkakörbe visszahelyezés tekintetében is így értelmezte a fellebbezést, mivel abban a felperes azt is vitatta, hogy az eredeti munkaköre pályázati referens volt-e. A Legfelsőbb Bíróság a
11. június hó
12. napján kelt Mfv.I.10.859/2008/
13. szám alatti részítéletével hatályon kívül helyezte a másodfokú bíróság részítéletének azon rendelkezését, amellyel a felmondás jogellenességének megállapítására vonatkozó elsőfokú döntést helybenhagyta, és megállapította, hogy az első fokú ítélet felmondás jogellenességét megállapító rendelkezése fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett, míg a továbbfoglalkoztatásra vonatkozó rendelkezéseket hatályában fenntartotta, egyebekben a jogerős részítéletét nem érintette. Az indokolásában kifejtette, hogy a felmondás jogellenességét megállapító első fokú ítéleti döntést a felek nem támadták, és a felperes a fellebbezésében maga is úgy nyilatkozott, hogy keresetében kérte a felmondás jogellenességének megállapítását, ami megtörtént. Emiatt a másodfokú bíróság jogszabálysértően, a fellebbezés kereteit túllépve döntött a munkaviszony megszüntetésének jogellenes voltáról. A felmondás jogellenességét kimondó ítéleti döntés tehát jogerőre emelkedett annak ellenére, hogy a felperes a visszahelyezés körében vitatta az általa betöltött munkakört. A felperes
14. február hó
15. napján - az első fokú ítélet kihirdetése után, de még annak kézhezvétele előtt - érdeklődött a munkáltatójánál, hogy mikor kezdheti meg munkaviszonyát, ám érdemi választ nem kapott. A munkaadó
16. március hó
17. napján szólította fel a felperest a munkavégzés megkezdésére, aminek a felperes nem tett eleget. Emiatt a munkaviszonyát a munkáltatója újból felmondta, ezért a felperes a rendkívüli felmondás jogellenességének megállapítása iránt keresetet terjesztett elő azzal az indokkal, hogy a munkaügyi bíróság ítélete még nem emelkedett jogerőre akkor, amikor a munkaviszonyát az ottani alperes rendkívüli felmondással megszüntette, így nem volt köteles munkavégzésre a munkáltatójánál. Ezt igazolta az a körülmény is, hogy a munkaügyi bíróságtól a jogerőre vagy részjogerőre emelkedésről nem kapott tájékoztatást. A hatályon kívül helyezésre tekintettel folytatódó eljárásban a volt Debreceni Munkaügyi Bíróság az 1.M.245/2008/
18. szám alatt
19. június hó
20. napján hozott ítéletében az ottani alperest a felperes javára 9 288 Ft költségtérítés megfizetésére kötelezte, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy a később meghozott másodfokú részítéleti döntéstől függetlenül azt kellett vizsgálnia, hogy az elsőfokú bíróság határozata alapján a felperes munkavégzési kötelezettsége
21. március hó
22. napjától fennállt-e. Az tény, hogy az elsőfokú bíróság a részjogerőre vonatkozásában intézkedést nem tett, ettől függetlenül a felperesnek tudnia kellett, hogy őt az első fokú ítélet rendelkezései alapján
23. március hó
24. napjától munkavégzési kötelezettség terhelte. A felperes már az első fokú ítélet kihirdetése napján jelezte munkáltatója felé a munkavégzési szándékát, és tudta azt is, hogy sem a jogellenes felmondás, sem a továbbfoglalkoztatás kérdésében nem nyújtott be fellebbezést. A részjogerő kérdésében a felperes addig lehetett bizonytalanságban, amíg az elsőfokú határozattal szemben nyitva álló jogorvoslati határidő el nem telt. Az alperes fellebbezést nem terjesztett elő, ezért is rendelkezett
25. március hó
26. napján arról, hogy a felperes
27. március hó
28. napján álljon munkába, mivel a jogerős bírósági ítélet értelmében már a megelőző napon meg kellett volna kezdenie a munkavégzést. Erre a felperes válasza az volt, hogy még átgondolja. A felperes azon álláspontja megalapozatlan volt, hogy a telefonon közölt felhívásnak azért nem tett eleget, mert K. K. és T. K. nincsenek döntéshozó pozícióban, hiszen a munkáltatói jogkör gyakorlója döntése közlésével más alkalmazottat is megbízhat. A felperes munkaviszonyának rendkívüli felmondására az a körülmény vezetett, hogy a munkáltató szóbeli és írásbeli felhívásai ellenére nem jelent meg munkavégzésre, s emiatt került sor hat nap elteltével a rendkívüli felmondásra. A felperes fellebbezése folytán a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság a 2.Mf.21.993/2009/
29. szám alatti ítéletével az első fokú ítéletet helybenhagyta. Az ítélet indokolásában hangsúlyozottan kiemelte, hogy a felperes továbbfoglalkoztatását elrendelő döntést a felek nem fellebbezték meg, ezért az első fokú ítélet ezen része
30. március hó
31. napján jogerőre emelkedett. A felperes által
32. február
33. napján írt levél azt támasztja alá, hogy a fentiekkel ő is tisztában volt. Kiemelkedő jelentősége volt annak, miszerint a felperes a munkaviszonyát továbbra is fent kívánta tartani, aminek tükrében mindenképpen elvárható lett volna tőle, hogy az alperes felhívására a munkahelyen munkavégzésre megjelenjen. Ennek ellenére a felperes munkára nem jelentkezett, és nem jelezte távolmaradásának okát, amivel szándékosan és olyan jelentős mértékben szegte meg munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét, mely a rendkívüli felmondás alkalmazását jogszerűen vonta maga után. A Legfelsőbb Bíróság a Mfv.I.10.149/2010/
34. szám alatti ítéletével a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Határozata indokolásában rámutatott arra, hogy a felperes a felülvizsgálati kérelmében előadottak szerint szembehelyezkedett saját korábbi magatartásával, különösen a
35. február hó
36. napján kelt levélben foglaltakkal. Ez a magatartás nem megengedett, és a törvény védelmében nem részesül. Önmagában az a körülmény, hogy az ítélet jogerőre emelkedésének megállapítása deklaratív bírói aktussal nem történt meg, nem alkalmas a felperes mulasztásának kimentésére. A jogban járatlan felperes munkáltatóhoz írt levele és a fellebbezése is azt támasztja alá, hogy tisztában volt azzal, miszerint a munkáltatójánál meg kell jelennie, aminek nem tett eleget, ezért a saját felróható magatartására előnyök szerzése végett nem hivatkozhat. A felperes keresetében 1 000 000 Ft nem vagyoni és 4 427 855 Ft vagyoni kár (elmaradt jövedelem) megtérítésére kérte kötelezni az alperest. Kérte továbbá annak megállapítását, hogy a jóhírnévhez fűződő személyiségi joga sérült meg a Debreceni Munkaügyi Bíróság 1.M.245/2008/
37. szám alatti ítéletében szereplő „kötelezettségszegés" és „igazolatlan távollét" kifejezések használatával, valamint a alperes neve 2.Mf.21.993/2009/
38. szám alatti ítéletében az alábbiakkal: „a felperes meg nem jelenésével munkaviszonyából származó lényeges kötelezettségét szándékosan olyan jelentős mértékben megszegte, mely megalapozza a rendkívüli felmondás alkalmazását". Álláspontja szerint az első munkaügyi perben az elsőfokú bíróság kirívóan súlyos jogsértést követett el azzal, hogy az ítélete részjogerejét nem állapította meg, arról tájékoztatást nem adott, és mindezzel őt lényegében munkaviszony nélküli munkavégzésre kötelezte. A továbbfoglalkoztatásról szóló részítéletet újra kellett volna tárgyalni, ám mulasztott a másodfok, amikor a továbbfoglalkoztatás újratárgyalását nem rendelte el. A másodfokú részítéletben rögzített azon indokolás, hogy lényeges eljárási szabálysértés történt, mely a másodfokú eljárásban nem orvosolható, azt is jelenti, miszerint a másodfokú bíróság a továbbfoglalkoztatásról szóló részítéletet is hatályon kívül helyezte, és újratárgyalásra kötelezte az elsőfokú bíróságot. A lényeges eljárási szabálysértés pedig kártérítési felelősséget von maga után. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság a
39. sorszám alatt meghozott ítéletében a felperes keresetét elutasította, és kötelezte őt, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 15 000 Ft perköltséget. Megállapította, hogy a le nem rótt 325 700 Ft kereseti illetéket és a pártfogó ügyvéd munkadíját az állam viseli. Határozatának indokolása szerint a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti perekben csak a kirívóan súlyos jogsértések vezethetnek esetleges jogellenesség megállapítására. A Pp. 230/A. §-a az első fokú tanács elnöke feladatává teszi a határozat jogerejéről szóló záradék kiállítását, amely vonatkozásban mulasztás történt. Ez a mulasztás azonban nem minősült kirívóan súlyos jogsértésnek. A felperes maga is felróható módon járt el, amikor nem jelentkezett munkavégzésre, mert az első fokú ítélet kihirdetését követően írásban azonnal információt kért arról a munkáltatójától, hogy munkavégzésre mikor jelentkezhet, majd fellebbezéssel nem támadta a felmondás jogellenességét megállapító ítéleti rendelkezést, továbbá a munkáltatója munkavégzésre való felszólítására, telefonos megkeresésére nem reagált. Ekként a kára nem azzal áll okozati összefüggésben, hogy a részjogerőről a munkaügyi bíróság őt nem értesítette, hanem azzal, hogy munkavégzésre a munkáltató felhívása ellenére nem jelent meg. A felülvizsgálati eljárásban hozott határozat megállapította, hogy az első fokú ítélet a felmondás jogellenességének megállapítása iránti részében jogerőre emelkedett, míg a továbbfoglalkoztatásra vonatkozó rendelkezéseket hatályában fenntartotta. Ebből következően a megismételt eljárásnak nem volt tárgya a felperes továbbfoglalkoztatása. A felperesnek önként kellett volna munkavégzésre jelentkeznie, ezért értelemszerűen nem kötelezték „munkaviszony nélküli munkavégzésre" sem. A következetes bírói gyakorlat szerint a hivatalos szervek eljárása során is megvalósulhat személyiségi jogsértés, de önmagában az eljárás tartalma és az abban használt kifejezések ilyen jogsértés megállapítására nem vezethetnek. A felperes által sérelmezett kifejezések jogi szakkifejezések, holott a személyiségi jogsértés megállapítására csak olyan kijelentések vezethetnek, melyek a felperes vonatkozásában valótlanok és sértőek. A felperes teljes személyes költségmentessége folytán a kereseti illetéket és a pártfogó ügyvéd díját az állam viseli, továbbá a felperes a pervesztessége okán köteles az alperesnek perköltséget fizetni, ami jelen esetben az alperes jogi képviselőjének munkadíját jelenti, s melynek összegét az elsőfokú bíróság a kifejtett képviseleti tevékenységgel arányban állóan állapította meg. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak megváltoztatását és a keresetének való helyt adást kérte. Változatlanul állította, hogy a részjogerőről történt értesítés hiánya kirívóan súlyos jogsértésnek minősül, ami megalapozza az alperes kártérítési felelősségét, ő ugyanis nem tudott arról, hogy a részjogerő mikor állt be, továbbá a Legfelsőbb Bíróság ítélete csak egy évvel később került meghozatalra. Amikor őt munkára hívták, eljárt a bíróságoknál a jogerő tisztázása érdekében, ezáltal megtett minden tőle elvárhatót. A fellebbezése tartalmával összefüggésben hivatkozott arra, hogy az alperes is tévedett annak terjedelmét illetően, ezért tőle, mint laikustól nem várható el annak alapján a részjogerő ismerete. Az általa írott levélre sem lehetett volna megalapozottan hivatkozni, mert akkor még nem történt meg az ítélet kézbesítése, ahogy a fellebbezés sem, továbbá az eljárt bíróság elhallgatta a
40. május hó
41. napján kelt levelét, ami bizonyítja, hogy mikor szerzett tudomást ténylegesen a jogerőről. Őt munkára egy aláírás és pecsét nélküli levélben, valamint a munkáltató képviseletére nem jogosult személyek szóban hívták, akikkel közölte, hogy a jogerőre emelkedést követően megy majd dolgozni. Ebben az időszakban nem is állt munkaviszonyban, mert azt a munkáltató rendes felmondással megszüntette, és ekkor még nem volt ismert a Legfelsőbb Bíróság ítélete. Csak akkor lett volna köteles a munkavégzésre, ha a munkáltató a felmondását visszavonta vagy új munkaszerződést kötött volna, ám ezekre nem került sor. Kizárólag a visszaható hatályú joggyakorlás alapján várták el tőle az eljárt bíróságok a munkavégzést, márpedig erre nincs törvényes lehetőség. Változatlanul fenntartotta álláspontját a továbbfoglalkoztatás tárgyalásának szükségességével összefüggésben. Sérelmezte az alperes javára megállapított perköltséget, mert munkadíj megállapítására nem kerülhetett volna sor, míg az útiköltség igazolása nem történt meg, s azt sem igényelhette alappal az alperes. Kérte az alperes megnyilatkoztatását abban a kérdésben, az első munkaügyi perben meghozott részítéletében „az eredeti munkakörben továbbfoglalkoztatására vonatkozó részét helybenhagyja" kitételnél csupán az eredeti munkakörre gondolt, vagy a továbbfoglalkoztatására is. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az első fokú ítélet helybenhagyását kérte annak helyes indokai alapján. Az ítélőtábla a fellebbezést alaptalannak találta a következők szerint: Az elsőfokú bíróság a tényállást a jogvita elbírálásához szükséges mértékben feltárta, amiből az irányadó jogszabályok megfelelő alkalmazásával helytálló következtetésre jutott. A döntésének indokaival is maradéktalanul egyetért az ítélőtábla anélkül, hogy azokat ehelyütt megismételné, ezért csupán a fellebbezésben foglaltakra figyelemmel mutat rá az alábbiakra: A felperes keresetének az alapját az képezte, hogy ő amiatt esett el a továbbfoglalkoztatásától, mert ő
42. március hó
43. napján nem volt tisztában az első fokú munkaügyi ítélet részjogerejével, és ezért nem jelentkezett munkavégzésre. Ez pedig annak a következménye, hogy őt az elsőfokú bíróság nem értesítette a részjogerő beálltáról, amivel kirívóan súlyos jogsértést követett el, s ez kártérítési felelősséget von maga után. Erre tekintettel a jelen jogvita elbírálása szempontjából teljesen közömbös, hogy milyen tartalmú döntést hozott a megyei bíróság
44. május hó
45. napján, és azt miként változtatta meg a Legfelsőbb Bíróság, mert ezek a történések olyan időszakra esnek, amikor a felperes kárához vezető esemény - a munkaviszonyának ismételt és ezúttal eredményes felmondása - már bekövetkezett. Az alperes kárfelelőssége szempontjából kizárólag annak van jelentősége, hogy a Debreceni Munkaügyi Bíróság
46. március hó
47. napjáig, illetőleg ameddig a felperes a munkát fel kellett volna vennie, követett-e el bírósági jogkörben okozott kártérítési felelősséget megalapozó kirívóan súlyos mulasztást, avagy ilyen nem róható az alperes terhére. Tény, hogy az első fokú ítéletet meghozatala és a felperes munkavégzésre való felhívása között 31 nap telt el. A fellebbezési határidő
48. március hó
49. napján járt le. Az ezt követően eltelt, de a jelen perben releváns időben a felperes részjogerőről történő értesítésének elmaradása nem értékelhető olyan kirívóan súlyos jogsértésként, ami alkalmas lenne az alperes kárfelelősségének megalapozására, sőt, ezen időszakban az értesítés elmaradása egyáltalán jogsértésként sem értékelhető. Ebben a tekintetben annak kell elsősorban jelentőséget tulajdonítani, hogy egy ítélet (rész)jogereje nem attól következik be, mert azt a bíróság (rész)jogerőre emeli, illetőleg megállapítja a jogerő beálltát, hanem arra a fellebbezési határidő lejártával a törvény erejénél fogva - ipso iure - kerül sor. Ez következik a Pp.
50. §-ának