DEBRECENI ÍTÉLŐTÁBLA Pf.II.20.092/2014/
- szám A Debreceni Ítélőtábla a Papp, Kalász, Tóth Ügyvédi Iroda (címe, ügyintéző: dr. Tóth Károly ügyvéd) által képviselt felperes neve d.-i (címe) lakos felperesnek - a dr. Simon Zsuzsanna Ügyvédi Iroda (címe, ügyintéző: dr. Simon Zsuzsanna ügyvéd) által képviselt alperes neve d.-i (címe) lakos alperes ellen kölcsön visszafizetése iránt indított perében amelybe a felperes pernyertessége érdekében beavatkozott a T. L. ügyvezető által képviselt beavatkozó neve (címe) - a Debreceni Törvényszék 10.P.20.056/2011/
- számú ítélete ellen a felperes által
- sorszám alatt előterjesztett és
- sorszám alatt megindokolt fellebbezés folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő ítéletet: Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Kötelezi a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 135 000 (Egyszázharmincötezer) forint általános forgalmi adót tartalmazó 635 000 (Hatszázharmincötezer) forint fellebbezési eljárási költséget és térítsen meg az államnak külön felhívásra 2 500 000 (Kettőmillió-ötszázezer) forint fellebbezési illetéket. Ez ellen az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek. Indokolás
- szeptember 28-án kelt átvételi elismervény szerint az alperes 123 000 eurót vett át a gazdasági társaság1-től. Az okirat e tény rögzítése mellett tartalmazza azt a mondatot, hogy „az euró elszámolása a gazdasági társaság2 által utalt összegből történik". Az alperes az átvett összeget a résztulajdonában lévő gazdasági társaság3 pénztárába ugyanezen napon bevételeztette, majd onnan kivételeztette, s még aznap elvitte a bécsi székhelyű gazdasági társaság4-hez, ahol abból 99 705 eurót teljesítési letétbe helyezett a gazdasági társaság5-nek átadott 4 darab siló pótkocsi vételárának fedezeteként, míg a fennmaradó részt bérleti díjtartozás címén fizette ki az osztrák cégnek.
- november 23-án kelt engedményezési szerződés szerint a gazdasági társaság1, mint engedményező a felperesre, mint engedményesre engedményezte az alperessel szembeni 123 000 euró összegű követelését. Mindkét szerződő fél értesítette e tényről az alperest, s felszólította a fizetésre, eredménytelenül. Az alperes résztulajdonában lévő, közúti áruszállítási főtevékenységet folytató gazdasági társaság3
- óta együttműködött a b.-i székhelyű gazdasági társaság4-el. Ezen együttműködés keretében az alperes cége meg akart vásárolni 4 darab siló pótkocsit az osztrák cégtől, s egyúttal a működéséhez pénzügyi forráshoz kívánt jutni. A máshová nem sorolt egyéb pénzügyi közvetítési főtevékenységet folytató, a régiójában működő kis- és középvállalkozások fejlesztéséhez pénzügyi források biztosítására létrejött gazdasági társaság2-vel akként állapodott meg, hogy a 4 darab pótkocsit az osztrák cégtől magyarországi gépjármű-kereskedelemmel foglalkozó cég közreműködésével fogja megvásárolni. Ennek lebonyolítása során a gazdasági társaság4
- június 30-án adásvételi szerződést kötött a gazdasági társaság5-el, s ennek értelmében tulajdonjog fenntartással 99 705 euróért értékesítette e cég részére a 4 darab pótkocsit. A vételár 280 forint/euró akkori árfolyammal számolva 27 917 400 forint volt. A gazdasági társaság5 a vételárat nem egyenlítette ki, ennek ellenére
- szeptember 6-án adásvételi szerződést kötött a gazdasági társaság1-el a 4 darab pótkocsi tulajdonjogának átruházására. A kikötött vételár 87 200 000 forint volt. Az ügylet megkötése előtt a gazdasági társaság3 16 250 000 forintot átutalt a gazdasági társaság2 nevében a beavatkozó számlájára, a fennmaradó 71 500 000 forintot pedig a gazdasági társaság2 utalta át a beavatkozónak
- szeptember 27-én.
- szeptember 21-i közjegyzői okiratba foglalt adásvételi szerződés szerint a beavatkozó a gazdasági társaság2, mint vevő részére értékesítette a 4 darab pótkocsit és az azok tartozékát képező 4 darab kompresszort bruttó 87 750 000 forint vételárért. Ugyanezen a napon, ugyanebbe a közjegyzői okiratba foglalt szerződés szerint a gazdasági társaság2, mint eladó a gazdasági társaság3 részére értékesítette a pótkocsikat bruttó 105 023 376 forintért, melyet a vevő negyedéves részletekben legkésőbb
- március 31-ig vállalt megfizetni.
- szeptember 29-én a gazdasági társaság1 ügyvezetője által tett büntetőfeljelentés szerint a cég a gazdasági társaság2 által részére átutalt 71 500 000 forintból 63 500 000 forintot a gazdasági társaság5 számlájára továbbított. A gazdasági társaság5 egyik ügyvezetője, a gazdasági társaság1 ügyvezetője és ifj. P. I. e napon megkísérelte a gazdasági társaság5 bankszámlájáról felvenni az oda átutalt összeget, eredménytelenül, mert a gazdasági társaság5 másik ügyvezetője onnan a pénzt röviddel azelőtt saját számlájára utaltatta.
- november 9-én a gazdasági társaság4 értesítette a gazdasági társaság3-t, hogy a gazdasági társaság5 vételár-fizetési kötelezettségének nem tett eleget, s felszólította emiatt a perbeli járművek visszaszolgáltatására.
- november 26-án az alperes cége a 4 darab pótkocsit az osztrák cégnek átadta. November 29-én a gazdasági társaság4 közölte a gazdasági társaság3-al, hogy a gazdasági társaság5-el kötött adásvételi szerződéstől a vételár kifizetésének elmulasztása miatt elállt. A gazdasági társaság3
- november 16-án kelt levelében jelentette be a gazdasági társaság2nek, hogy a
- szeptember 21-én kötött szerződéstől eláll. A gazdasági társaság3 pert indított szerződés megszűnésének megállapítása és elszámolás iránt a gazdasági társaság2 alperessel - és társaival - szemben, egyebek mellett kérve a 16 250 000 forint megfizetésére való kötelezését. Az első fokon eljáró Nyíregyházi Törvényszék 13.G.15-11-04-0012/
- számú ítéletében a keresetet elutasította. A fellebbezés folytán eljáró Debreceni Ítélőtábla Gf.III.30.142/2012/
- számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, s kötelezte a gazdasági társaság2t 16 250 000 forint, ennek
- szeptember 20-tól járó kamatai megfizetésére a gazdasági társaság3 részére. A marasztalt cég által előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán eljáró Kúria Gfv.VII.30.091/2013/
- számú ítéletével a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 123 000 euró, valamint 34 192 770 forint után
- szeptember 30-tól járó kamat és perköltség megfizetésére. Előadta, hogy a gazdasági társaság1 a részére engedményezte az alperessel szemben fennálló követelését, amelyet az alperes felszólítás ellenére nem egyenlített ki. Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperes költségben való marasztalását kérte. Azzal védekezett, hogy a 123 000 eurót nem mint magánszemély, hanem mint a gazdasági társaság3 képviselője vette át. Állította, hogy a pénz átadójával a cége nem kölcsönszerződést kötött, hanem a 4 darab siló pótkocsi adásvételéhez kapcsolódó elszámolás keretében került sor az összeg átadására. Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította, kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 1 000 000 forint perköltséget. A határozata indokolásában kifejtette, hogy a Pp.
- §-ának
(1)bekezdése alapján a felperesnek kellett azt igazolnia, hogy a beavatkozó kölcsönt nyújtott az alperesnek, ezt a követelését engedményezte rá, s azt járulékaival együtt jogosult az adóstól követelni. Rámutatott, hogy a pénzátadás ténye nem volt vitatott, csupán annak jogcíme, ezért a felperesnek azt is igazolnia kellett, hogy a beavatkozó kölcsönszerződést kötött az alperessel. Megítélése szerint a bizonyítási kötelezettségének a felperes nem tudott eleget tenni, a cégek közötti adásvételi szerződések, egyéb okiratok, valamint a meghallgatott tanúk vallomásainak mérlegelése alapján csak azt lehetett megállapítani, hogy a 4 darab siló pótkocsi adásvételéhez kapcsolódóan került sor a 123 000 euró átadására, s azt az alperes nem mint magánszemély, hanem mint a gazdasági társaság3 képviselője vette át. Jelentőséget tulajdonított annak, hogy az összeg visszafizetése, elszámolása is megtörtént, mert a gazdasági társaság1 részére a gazdasági társaság2 a 71 500 000 forintot átutalta. Megállapítását alátámasztó tényként értékelte, hogy a 123 000 eurót a gazdasági társaság3 bevételezte, majd a képviseletében eljáró alperes azt a gazdasági társaság4 pénztárába befizette. Az ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben kérte annak megváltoztatását és az alperes kereset szerinti marasztalását. Hangsúlyozta, hogy a 123 000 eurót az alperes magánszemélyként vette át. Az átvételi elismervény „az euró elszámolása a gazdasági társaság2 által utalt összegből történik" mondatára utalással hangsúlyozta, hogy a gazdasági társaság3 2010. november 26-i, a gazdasági társaság2-vel kötött szerződéstől történt elállásával ez az okirati tartalom „kiürült", nem létező jogviszonyra való hivatkozássá vált. Az elállás a Ptk. értelmében felbontja a szerződést, és az elállást a Debreceni Ítélőtábla is megalapozottnak találta. Az „okirati tartalom kiürülése" folytán a pénz átvevője az alperes, így annak visszafizetésére is ő köteles. Rámutatott, hogy az alperes a pénzt nemcsak az általa megalapozatlanul hivatkozott ügylethez használta fel teljesítési letétként, hanem a gazdasági társaság3 korábbi tartozásának visszafizetésére is, ez pedig azt igazolja, hogy az alperes cége zavaros pénzügyeinek rendezése érdekében kérte kölcsön a 123 000 eurót. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem indokolta kellően ítéletét, a bizonyítékokat pedig helytelenül mérlegelte, ezért határozata a Pp. 221. §
(1)bekezdését, illetve 206. §
(1)és
(2)bekezdését is sérti, ezért másodlagos fellebbezési kérelemként indítványozta annak hatályon kívül helyezését és a törvényszék utasítását újabb eljárás lefolytatására, újabb határozat hozatalára. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és a felperes költségben való marasztalását kérte. A fellebbezés alaptalan. Az elsőfokú bíróság az ügy elbírálásához szükséges tényállást helyesen állapította meg, a bizonyítékokat helytállóan értékelte, az ekként megállapított tényállásból helyes következtetéseket levonva, megalapozott döntést hozott, melynek indokolásával is egyetért a másodfokú bíróság, s csupán a fellebbezésben írtakra tekintettel hangsúlyozza az alábbiakat: A Pp. 206. §-a
(1)bekezdése kimondja, hogy a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el. Az ítéleti tényállás megállapításához az szükséges, hogy a bíróság a bizonyítás és az egyéb ténymegállapítási módok hitelt érdemlőségét, bizonyító erejét megállapítsa, majd pedig megítélje jelentőségüket a tényállás szempontjából. Ez a tevékenység a bírói mérlegelés. Ennek során a bizonyítékokat a maguk összességében, s egyenként is mérlegeli, figyelembe veszi azok összefüggéseit, esetleges ellentmondásait, valamint a felek mulasztását vagy magatartását. Ezek alapján állapítja meg a bizonyítandó tények fennállását vagy fenn nem állását, valóságát vagy valótlanságát, illetőleg azt, hogy a bizonyítás sikerrel járt-e, azaz a bizonyítandó tények bizonyítottak-e vagy sem. A bizonyítékok mérlegelése terén a Pp. a szabad bizonyítási rendszert fogalmazza meg, bár emellett érvényesít néhány kötöttségi elemet is, így például a közokiratnak és a teljes bizonyító erejű magánokiratnak kötött bizonyító ereje van, vagy a bíróságot kötik a törvényes vélelmek. Az egyes bizonyító eszközökben rejlő bizonyítékok mérlegelése során a bíróság az összes körülményt veszi figyelembe és a mérlegelés eredményénél egyetlen irányadó szempont a bíróság belső meggyőződése. Számos legfelsőbb bírósági, kúriai határozat, kollégiumi állásfoglalás, eseti döntés felhívta a figyelmet arra, hogy a bíróság belső meggyőződésének kialakítása gondos bírálatot tételez fel a mérlegelés eredménye szempontjából. Nem lehet a belső meggyőződés valamiféle bírói önkény megnyilvánulása, valamiféle homályos érzelmi folyamatnak vagy általánosságban mozgó sejtésnek az eredménye, a logika és a gyakorlati tapasztalat szabályai szerint kell a konkrét tényállást vizsgálni. A szabad mérlegelés tehát csak addig terjedhet, ameddig a helyes gondolkodás követelményei azt lehetővé teszik. A bizonyítás elrendelését a felek indítványozzák. A bírósághoz címzett kérelemben kell a bizonyítandó tényeket, illetve a bizonyítási eszközöket úgy megjelölni, hogy a bíróság az abban foglaltak alapján a bizonyítást elrendelhesse. A Pp. 164. §
(1)bekezdése a bizonyítási kötelezettség általános szabályát tartalmazza akként, hogy a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A bizonyítási kötelezettségtől megkülönböztetendő a bizonyítási teher. Az előbbi arra ad választ, hogy kinek mit kell bizonyítania, az utóbbi pedig arra, hogy a bizonyítatlanság következményei kinek a terhére esnek, azaz ha valamilyen, a per eldöntése szempontjából jelentős tényt nem sikerül bebizonyítani, az melyik félnek a hátrányára szolgál. A bizonyítási teher tehát a bizonyítatlanság következménye. Az ebből adódó hátrány rendszerint a bíróság érdemi döntésében jut kifejezésre. A bíróságnak nem azt kell eldönteni, hogy a felek közül ki mond igazat, hanem azt, hogy a bizonyításra kötelezett fél felsorakoztatott-e olyan bizonyítékokat, melyek mérlegelésével csak egy következtetés vonható le: az, amit a fél állított. Különösen igaz ez olyan esetekben, amikor a félnek csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésére, azok ugyanis csak akkor alkalmasak a fél állításainak igazolására, ha olyan egységet, zárt oksági láncolatot alkotnak, melyből más eredményre nem juthat a bíróság, amiből más következtetés levonása logikailag kizárt. Abban az esetben, ha a közvetett bizonyítékokból a fél által állítotthoz képest más következtetés is levonható, az nem alkalmas a bizonyítási kötelezettség teljesítésére. Mindezek előrebocsátása után az ítélőtábla hangsúlyozza, hogy az elsőfokú bíróság e mérlegelési kötelezettségének maradéktalanul eleget tett, s helytállóan állapította meg, hogy az engedményező és az alperes között nincsen jogviszony. A felperes előadása szerint a jogelődje és az alperes között létrejött jogviszony: kölcsönszerződés. A Ptk. 523. §
(1)bekezdése értelmében a kölcsönszerződés azzal jön létre, hogy a felek az akaratukat kölcsönösen és egybehangzóan kifejezésre juttatják (Ptk. 205. §
(1)bekezdés), s nem azzal, hogy a „kölcsönadó" a kölcsönösszeget átadja. A perbeli esetben a felperes még csak előadást sem tett arra vonatkozóan, hogy az alperes magánszemélyként milyen tartalmú szerződést kötött a beavatkozóval, milyen célra kérte egy napra a 123 000 eurót kölcsön. A pénzösszeg átadása - melynek tényét az alperes nem vitatta - önmagában nem bizonyítja a beavatkozó és az alperes közötti jogviszony létrejöttét, még akkor sem, ha a pénzátadásról szóló okiraton az alperes gazdasági társaság3 meghatalmazottjaként való eljárására az elismervény szövege, illetve az aláírás sem utal. „Az euró elszámolása a gazdasági társaság2 által utalt összegből történik" mondat ellenben az alperes védekezését támasztja alá és kétséget kizáróan arra utal, hogy a pénzátadásra a 4 siló pótkocsi adásvételével kapcsolatos szövevényes, nehezen átlátható ügyletsorozat részeként került sor, ám abban az alperes magánszemélyként nem vett részt, annak a szerződésláncolatnak az egyik szereplője a gazdasági társaság3 volt, melynek képviseletében az alperes járt el a
- március 4-i keltezésű meghatalmazás (Pf.3/A/
- alatti irat) alapján. Azt, hogy az alperes ilyen minőségben vette át a beavatkozótól a 123 000 eurót, megállapította a Debreceni Ítélőtábla és a Kúria is fenti számú ítéleteikben. Ezek a megállapítások ugyan a peres felek eltérő személye miatt nem teremtenek ítélt dolgot, ám arra alkalmasak, hogy megerősítsék az elsőfokú bíróság helyes megállapítását, azt, hogy a feltárt tényekből, közvetett bizonyítékokból az a következtetés vonható le, hogy nem az alperes magánszemélyként az adós, és hogy a gazdasági társaság3 a hitel felvevője és a jogviszony a cégek között keletkezett. Ebből következően pedig megalapozott az elsőfokú bíróság döntése is: jogviszony hiányában az alperessel, mint magánszeméllyel szembeni követelés alaptalan. Téves a fellebbezés érvelése a tekintetben, hogy a gazdasági társaság3
- november 26-i (valójában november 16-i) elállása következtében a jogviszony a szerződés felbontása eredményeként immár az alperes, mint magánszemély és a beavatkozó között áll fenn. A jogviszony alanyainak személyében a törvényben meghatározott okokból következhet be változás (például: engedményezés, tartozás átvállalás, jogutódlás okából), ám a szerződés felbontása ilyen jogkövetkezménnyel nem jár, annak megtörténtekor az esetleg már teljesített szolgáltatások járnak vissza (Ptk.
- §
(3)bekezdés). Rámutat az ítélőtábla, hogy a fellebbezésben írtak szerint maga a felperes is úgy ítélte meg, hogy az alperesnek átadott pénzből a gazdasági társaság3 igyekezett „zavaros pénzügyeit" rendezni, ami csak oly módon történhetett meg, hogy az összeget a gazdasági társaság3 képviselője vette át a cég részére. Mindezekre figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §
(2)bekezdése alapján helybenhagyta. Az eredménytelenül fellebbező felperest a Pp. 78. §
(1)bekezdése alapján kötelezte az alperes részére fellebbezési eljárási költség megfizetésére. E címen az alperes képviselőjének munkadíját számolta el, melynek összegét a 32/2003. (VIII.22.) IM rendelet 3. §
(2)bekezdés
- a)és
- b)pontja,
(5)bekezdése és 4/A. §
(1)bekezdése alapján határozta meg. A felperes illetékfeljegyzési joga folytán feljegyzett fellebbezési illetéket a 6/1986. (VI.26.) IM rendelet 13. §
(2)bekezdése alapján köteles a felperes az állam javára megtéríteni. Az ítélőtábla a fellebbezést a Pp. 256/A. §
(1)bekezdés f) pontja alapján bírálta el tárgyaláson kívül. D e b r e c e n,
- június
- Dr. Csiki Péter s.k. a tanács elnöke, Dr. Veszprémy Zoltán s.k. előadó bíró, Dr. Kocsis Ottília s.k. bíró A kiadmány hiteléül: - kiadó -