Pf.22319/2013/4 – Fővárosi Ítélőtábla

(1),

(2)bekezdéseit, 84. §

(1)bekezdésének

1. a)és
2. e)pontjait, 339. §

(1)bekezdését, valamint a 32/

1. (VI. 1.) AB határozatot. Utalt arra, hogy jogerős sajtó-helyreigazítási keresetet elbíráló ítélet állt rendelkezésre abban tekintetben, hogy a felperest várandósan és félmeztelenül ábrázoló fotó megjelenésével kapcsolatos közlés valótlan. Ebből kiindulva a jelen perben előterjesztett jóhírnév sértéssel kapcsolatos keresetrész jogalapját helyesnek minősítette. Megállapította, hogy az „... nőnemű tagja” kitétel a valóságnak megfelel, de a szókapcsolat használata sértő. A megfogalmazás tényszerű ugyan, de a szokásos kommunikációban nem használatos; a köznyelvben a nőneműként azonosítás sokkal inkább az állatvilág egyedeire használatos. Ebből arra következtetett, hogy az alperes a felperest az állatokhoz hasonlította. Az alperesi lap az elrendelt helyreigazítás közlésekor két ízben is megismételte a meghatározást, mellyel további jogsérelmet okozott a felperes számára. A felperes közszereplőnek minősül, de az alperes ilyen megnyilvánulását nem köteles tűrni, különös tekintettel arra, hogy a konzervatív értékrend mentén politizál. Az elsőfokú bíróság az alperesi jogsértés megállapítása miatt, alaposnak ítélte a nem vagyoni kártérítési igényre való jogosultságot is. A jogsértést olyan súlyúnak minősítette, amely alapján a felperes nem vagyoni kártérítési igénye a keresetben foglaltak szerint megítélhető, mert az összegszerűségében nem volt eltúlzott. A perköltség viseléséről a Polgári perrendtartásról szóló
2. évi III. törvény (Pp.)
3. §

(1)bekezdése alapján határozott. Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben az alperes nyújtott be fellebbezést, melyben kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset teljes elutasítását. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, de abból téves következtetéseket vont le. Az elsőfokú eljárás alkalmával sem vitatta, hogy a félmeztelen fotózkodással kapcsolatos közlése nem felel a valós tényeknek. Ez az állítás azonban a felperes emberi méltóságát, és jóhírnévhez fűződő személyiségi jogát nem sérthette. A felperes nem bizonyította a per során azt, hogy ez az állítás a társadalmi megítélésében tényleges negatív változásokat eredményezett. A felperesnek egy házaspár nőnemű tagjaként való feltüntetése, a valóságnak teljes mértékben megfelelő tartalmú közlés. Az elsőfokú határozat azonban azt tartalmazza, mintha ez a közlésrész valótlan lenne. Nem derül ki ezért a határozatból az, hogy az elsőfokú bíróság ezt az állítást valós ténynek fogadta el vagy sem. Téves az elsőfokú bíróság álláspontja abban, hogy a „nőnemű” kitétel arra utal, miszerint az alperes a felperest állatvilág egyedeihez hasonlította. Az állatvilágban a nőnemű egyedet nősténynek szokás nevezni, ezt a fogalmat azonban egyáltalán nem használta. Az általa ténylegesen használt megjelölés a felperesre nézve nem lehet sértő, vagy megalázó, ezért fokozott súllyal nem lehetett értékelni azt sem, hogy a helyreigazító közleményben is ezt alkalmazta. Ezen túlmenően az elsőfokú bíróság úgy kötelezte az alperest nem vagyoni kártérítés megfizetésére, hogy a felperes semmifajta bizonyítást nem ajánlott fel a hátrányai igazolására. A korábban hatályos Ptk. és a bírói gyakorlat a kártérítés általános szabályainak alkalmazását írta elő a nem vagyoni kártérítés megítélésre is, ezért az ezzel kapcsolatos ítéleti rész megalapozatlan, mivel az elsőfokú bíróság a perben semmiféle tényleges hátrány igazolását nem várta el a felperestől. A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta. Megítélése szerint azt elsőfokú bíróság a tényállást teljes körűen feltárta, és a bizonyítékokból okszerű következtetést levonva hozta meg határozatát. Hangsúlyozta, hogy az alperes nem csak azt állította róla, hogy félmeztelenül fotózkodott, hanem azt is, hogy mindezt várandósan tette. Egy nőt olyan valótlan állítással illetni, mely szerint áldott állapotban félaktok készülnek róla, a közvélemény szemében kifejezetten visszatetsző, és súlyos ellenérzéseket kiváltó körülmény. Az ilyen mérvű valótlanság állítása alkalmas az érintett közvélemény előtti megítélésének hátrányos megváltoztatására, ennek következménye pedig a nem vagyoni kártérítési fizetési kötelezettség. A jelenlegi bírói gyakorlat szerint ennek helye van akkor is, hogy ha a sérelmet szenvedett fél külön bizonyítást nem ajánl fel. Az a körülmény, hogy az alperes – nem is egy alkalommal – nőneműnek titulálta, olyan jogsértés, amely mellőzhetetlenné teszi a személyiségi jogsértés megállapítását és szankcióinak alkalmazását. Helyes volt az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása, amikor a sértő jelleget abban tárta fel, hogy az alperes lényegében az állatokhoz hasonlította. A nőnemű kitételt a kulturált társadalmi érintkezés során emberekre nem szokták használni. A hímnemű és nőnemű megkülönböztetés az állatvilágban használatos, az emberi érintkezés során azonban nem. Embereket állatokra használatos kifejezésekkel illetni nyilvánvalóan sértő közlés, melynek eredményeként az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg az alperes terhére az emberi méltóság és a becsületsértő közlések tényét. A bírói gyakorlat hosszú ideje bizonyos súlyú és intenzitású jogsértések esetén köztudomású tényként értékeli azt, hogy az érintettnek nem vagyoni kártérítéssel kompenzálható hátránya keletkezik. Az alperesi fellebbezés részben alapos. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltakkal csak részben értett egyet, ezért határozatát a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján megváltoztatta. A jogvita elbírálásának szempontjából irányadó Ptk. személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen – becsület megsértése. 76. §-a szerint, egyebek mellett – a a A Ptk. 78. §

(1)bekezdése alapján, a személyhez fűződő jogok védelme kiterjed a jóhírnév védelmére is. A

(2)bekezdés úgy rendelkezik, hogy a jóhírnév sérelmét jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel, vagy való tényt hamis színben tüntet fel. Egyetértett az elsőfokú bíróság állásfoglalásával azzal kapcsolatban, hogy a már sajtó-helyreigazítással is érintett félmeztelen fotózkodással kapcsolatos közlés valótlan tartalmú. Ennyiben a jogalapot az alperes sem vitatta. Ez a közlés valótlan tartalmán túlmenően sértő is, és a felperes társadalmi megítélését is nagyban befolyásolja. A közéletben politikusként tevékenykedő közismert személyek esetén egyáltalán nem általános jelenség az, hogy egy várandós anya félmeztelenül mutatkozzon a nyilvánosság előtt. Az általános társadalmi közmegítélés az ilyen jellegű magatartást összeegyeztethetetlennek tartja egy parlamenti képviselő életvitelével. Ennek alapján megállapítható, hogy a közlés valótlansága mellett sértő jellegű is, és a felperes közmegítélését hátrányosan érinti. Erre alapozva az elsőfokú bíróság helyesen következtetett arra, hogy a közlés sérti a felperes jóhírnévhez és becsülethez fűződő személyiségi jogait. A másodfokú bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróságnak a „házaspár nőnemű tagja” közléssel kapcsolatos szövegértelmezését és okfejtését. Helytelen volt az az etimológiai magyarázat, mely szerint a „nőnemű” fogalom az állatvilág egyedeinek ivar szerinti meghatározására szolgál. A megfelelő besorolás szerint az embernél a férfi és nő, az állatvilágban pedig a hím és nőstény megkülönböztetés ismeretes. Nők esetén a nőnemű meghatározás a valósággal teljesen egyező tartalmú elhatárolás, amennyiben az a férfival szembeni meghatározást jelent. Ebből következően egy házaspár – semlegesebb megjelöléssel – nő, vagy – udvarias megfogalmazással – hölgy tagjával kapcsolatosan, nőnemű tagot említeni valótlan, sértő, vagy megalázó tartalmat egyáltalában nem hordoz. A köznapi érintkezésben az alperes által jelezni kívánt megkülönböztetésre valóban a „házaspár hölgy tagja” nyelvtani fordulat alkalmazása indokolt. Mindebből következően a „nőnemű tagja” megfogalmazás sokkal inkább modortalanságra és udvariatlanságra vall. Az illem szabályainak megsértését a jog nem szankcionálja, ezért a felperes személyiségi jog megsértésével kapcsolatos igényei nem voltak alaposak. Ennek alapján a másodfokú bíróság ebben a vonatkozásban jogsértő tartalmat nem állapított meg, és a felperes keresetét elutasította. A Ptk. 84. §

(1)bekezdésének

1. a)és
2. c)pontjai szerinti jogsértés megállapítására és elégtétel adására kizárólag a fotózással kapcsolatos közlés miatt kerülhetett sor, ezért ebben a tekintetben az elsőfokú bíróság helyesen foglalt állást. Az elégtétel adás tartalmát a másodfokú bíróság a megváltoztatott ítélet eredményeként a megállapított jogsértéshez igazította, és a jogsértést megállapító ítéleti rendelkezés közzétételét és a sajnálkozás kifejezését rendelte el. Helyes a jogsértés megállapításának eredményeként az alperes nem vagyoni kártérítésre kötelezése is a Ptk. 84. §

(1)bekezdésének e) pontja, 339. §

(1)bekezdése és 355. §

(4)bekezdései szerint. A felperesi bizonyítás hiánya nem eredményezhette a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó keresetrész elutasítását, mivel a bírói gyakorlat bizonyos összegű nem vagyoni kártérítések esetén a személyiségi jogában sértett személy részéről nem vár el bizonyítást. Ennek indoka az, hogy minden személyiségi jogsértés köztudomásúan közvetlen lelki sérelemmel, tehertétellel jár, melynek kompenzálására a nem vagyoni kártérítés jogintézménye szolgál. A felperes által követelt nem vagyoni kártérítés összege a hasonló jellegű ügyekben alkalmazott nem vagyoni kártérítési összegeket nem haladta meg, függetlenül attól, hogy a másodfokú bíróság csak az egyik közlést minősítette jogsértőnek. Az elsőfokú bíróság által megítélt nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos döntés ezért helytálló. Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg az alperest terhelő illeték összegét, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú határozatot ebben a részében is megváltoztatta, az illetékről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. §

(3)bekezdésének b) pontjára figyelemmel. A másodfokú eljárásban a pernyertesség-pervesztesség arányát a másodfokú bíróság egyenlőnek ítélte, ezért a Pp. 81. §

(1)bekezdése alapján úgy határozott, hogy a felek a költségeiket a másodfokú eljárásban maguk viseljék. Szintén egyenlő arányban kötelezte a feleket a le nem rótt fellebbezési illeték megfizetésére a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §

(2)bekezdésében foglaltak alapján. Budapest,

1. december
2. Kizmanné dr. Oszkó Marianne s.k. a tanács elnöke . Kisbán Tamás s.k.. Hercsik Zita s.k. előadó bíró bíró A kiadmány hiteléül: tisztviselő