Pf.21259/2014/7 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdése, 349. §

(3)bekezdése, 355. §

(1)és

(2)bekezdése alapján nem vagyoni kára megtérítéseként 50.000.000 forint általános kártérítés és ezen összeg után 2000. január 1-től járó, a Ptk. 232. §

(1)és

(3)bekezdése szerinti kamat megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy az alperes

1. január
2. napja óta folyamatoson, alaptalanul büntetőeljárás hatálya alatt tartja, mellyel súlyosan és tartósan megnehezíti az életét. Az ügyészség ellenségként kezeli személyét és törvénysértő módon, koncepciós alapon folytatja vele szemben az eljárásokat. Szándékosan megsérti az
3. évi XIX. törvény (Be.)
4. §

(1)bekezdésében foglalt kötelezettségét és az egyenlő bánásmód követelményét. A bíróság ítéletei minden esetben a felmentését tartalmazzák, mely bizonyítja, hogy az alperes vele szemben alaptalanul, koholt vádak alapján indította meg az eljárást. A ... kerületi Ügyészség a B..... számú vádiratában hamis vád bűntettével, a ... kerületi Ügyészség a B..... számú vádiratában csempészet bűntettével, a ... kerületi Ügyészség B..... számú vádiratában hamis vád bűntettével vádolta, de a bíróságok mindegyik esetben felmentették e vádak alól. A ... kerületi Ügyészség B..... számú vádiratában számvitel rendje megsértésének vétségével vádolta, a bíróság azonban bűncselekmény hiányában megszüntette a büntetőeljárást. Az alperes a

1. március
2. napján kelt .... számú határozatában a törvénysértést elismerte: "...a vádemelés, bűncselekmény hiányában, illetve büntethetőséget megszüntető ok fennállása mellett, szakmai hiba...". A felperes az elsőfokú eljárás során (24.P.22.790/2011/
3. jegyzőkönyv) olyan nyilatkozatot is tett, miszerint „nem személyiségi jogsértés az alperes magatartása, hanem ténylegesen jogszabálysértő magatartásával okozati összefüggésben felmerülő károkozás". A hivatkozott büntetőeljárások beszerzett iratai bizonyítják a kár bekövetkezését és a kártérítés nagyságát. Kitűnik belőlük, hogy hány beadványt írt, hány tárgyaláson kellett megjelennie. Jogtanácsosként dolgozik
4. év óta, a munkadíja 14.000 forint/óra. Ha kiszámítja, hány munkaórát töltött azzal, hogy részt vegyen az eljárásokban, az az 50.000.000 forintot meg is haladja. A tárgyalás berekesztése előtt a felperes az írásbelivel egyezően tartotta fenn kereseti kérelmét. Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint jogellenesség és felróhatóság hiányában nem terheli kártérítési felelősség, egyébként pedig el is túlzott a követelt kártérítés mértéke. Hivatkozott az EBH
5. 526, EBH
6. 750, és a Pfv.V.21.996/2006/5., Pfv.V.22.170/2007/
7. számú eseti döntésekre. Álláspontja szerint nem került sor a részéről a tények kirívóan okszerűtlen értékelésére, lényeges anyagi vagy eljárási szabálysértésre. Ilyen tényt vagy körülményt a keresetlevél sem konkretizál. A felperes a polgári bíróságtól igényli a büntetőeljárásban hozott határozatok, illetve azokkal kapcsolatos egyes eljárási cselekmények törvényességének felülvizsgálatát, noha ez nem tartozik a polgári bíróság hatáskörébe. Az ügyészségi jogkörben okozott kár megtérítése iránti perekben a bíróság feladata nem a sérelmezett büntetőjogi döntések érdemi felülvizsgálata. Köztudomású, így különösebb bizonyítást nem igényel, hogy a büntetőeljárás alatt állás ténye hátrányos a felperes társadalmi megítélésére. A felperes azonban nem merőben alaptalanul állt büntetőeljárás hatálya alatt, a gyanúsítotti kihallgatásához és a vádemeléshez a nyomozás adatai alapot szolgáltattak, amely a felperes felróható magatartására utal. Márpedig a Ptk.
8. §

(4)bekezdése alapján saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat. Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, és megállapította, hogy a 900.000 forint le nem rótt kereseti illetéket az állam viseli. Az ítélet indokolásában kifejtettek szerint az elsőfokú eljárás során a bíróság a Pp. 3. §

(3)bekezdésében foglaltaknak megfelelően több alkalommal felhívta a felperest annak előadására, hogy az alperesnek mely magatartását tartja jogellenesnek, a kártérítést mely tényekre alapítja, és felhívta a bizonyítási indítványai előterjesztésére is. A Pp. 164. §

(1)bekezdése alapján a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az alperes jogellenes magatartásával összefüggésben kára származott. A felperes a bíróság felhívása ellenére a megadott határidőn belül nem tett nyilatkozatot, és bizonyítási indítványt sem terjesztett elő. Mindezeket értékelve azt kellett megállapítani, hogy a perben nem bizonyította: a büntetőeljárások során az alperes konkrétan milyen jogellenes magatartást tanúsított, illetve nem vagyoni kára konkrétan milyen személyiségi jogsérelem következtében állt elő, és azzal összefüggésben milyen kára keletkezett. Az elsőfokú bíróság egyetértett az alperes azon álláspontjával, miszerint a büntetőeljárás során a megalapozott gyanú közlésekor, vagy a vádemeléskor nem követelmény, hogy a hatóság a teljes bizonyosság tudatában hozza meg döntését. Önmagában a tévesnek ítélt vádemelés nem elegendő a vádhatóság felróható magatartásának megállapításához. Ehhez az is szükséges, hogy megállapítható legyen a tények kirívóan okszerűtlen értékelése, vagy lényeges anyagi eljárási jogszabálysértés. Ilyenre konkrétan a felperes a perben nem hivatkozott, ezért a kereset jogalapját, az alperes jogellenes magatartását nem bizonyította. A keresete a jogalap hiányában nem volt megalapozott, így az összegszerűséget nem kellett vizsgálni. Fellebbezésében a felperes az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset teljesítését kérte. Érvelése szerint az alperes, illetve szervezeti egysége azzal a magatartásával, hogy alaptalanul tartotta vád alatt, megsértette a Be. 28. §

(1)bekezdésében foglalt kötelezettségét. Mulasztása kétségtelenül igazolja, hogy felróható módon, alaptalanul, koncepciós megfontolásból tartotta vád alatt. A keresetlevélben hivatkozott adatok kétséget kizáró módon bizonyítják az alperes kárfelelősségét. A büntetőeljárások megszüntetéséről rendelkező bírósági határozatok, mint közokiratok kétséget kizáró módon bizonyítják, hogy az ügyészség elmulasztotta a Be. 28. §

(1)bekezdésében és

1. §-ában rögzített törvényi kötelezettségét, és nem vette figyelembe, hogy a vád tárgyává tett cselekmények tekintetében büntetőeljárási akadály volt. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte, annak helyes indokai alapján, valamint a 32/
2. (VIII. 28.) IM rendeletben foglaltak szerint, a perértékhez igazodó másodfokú perköltség megfizetését igényelte. Kiemelte: a bíróság által felmentéssel zárult büntetőeljárás önmagában nem elegendő a vádhatóság felróható magatartásának megállapításához. A felperes által megjelölt eljárásokban az ügyész jogi álláspontja végig következetes volt, ezen jogi állásponthoz való ragaszkodás az ügyész mérlegelési jogkörének eredménye, és nem tekinthető olyan jogellenes, felróható magatartásnak (kirívóan súlyos jogalkalmazási hibának), amely az alperes kártérítési felelősségének megállapítására alkalmas lehetne. A felperesnek a jogviszony alapjául szolgáló tények körében már a keresetlevélben meg kellett volna jelölnie: mely szervezet, milyen magatartásával okozati összefüggésben, milyen vagyoni és nem vagyoni hátránya keletkezett. Ha több, különböző eljárással kapcsolatosan érvényesít jogot, a követelésének alapjául szolgáló tényeket valamennyi eljárásra vonatkozóan külön-külön elő kell adnia, mert az egyes kárkötelmet keletkeztető magatartásokból eredően keletkezett hátrányok is csak az annak alapjául szolgáló eljárási cselekmények ismeretében értékelhetők. Mindezek hiányában az ügyészségi jogkör gyakorlása és a kár bekövetkezése közötti okozati összefüggés nem állapítható meg. A felperes a határozatok csatolásával még nem tett eleget a Pp.
3. §

(1)bekezdésében foglalt bizonyítási kötelezettségének. Az ügyész kárfelelőssége a megvádolt személy bíróság általi felmentése esetén sem „automatikus". A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét teljes terjedelemben bírálta felül, mert annak fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt [Pp. 228. §

(4)bekezdés]. Az elsőfokú bíróság az irányadó tényállást helyesen állapította meg, az ítélőtábla a döntésével is egyetért, jogi indokait a következők szerint pontosítja, egészíti ki. A felperes a keresetlevelében a Pp. 121. §

(1)bekezdés c) pontjára utalva azt adta elő, hogy „Alperes azzal a tevékenységével okozott jelentős nem vagyoni kárt, hogy

1. január
2. napja óta folyamatosan, alaptalanul büntetőeljárás hatálya alá tart, amivel életemet súlyosan és tartósan megnehezíti...". Ezt a kereseti tényállást erősítette meg a 24.P.22.790/2011/
3. számú jegyzőkönyvben rögzített nyilatkozatával:„...az ügyészség háttérhatalomként ellenségként kezeli személyemet, és törvénysértő módon, koncepciós alapon folytatja az eljárásokat velem szemben. Ezt bizonyítja az is, hogy minden évben három büntető eljárást indít ellenem. Ez tartósan megnehezíti az életemet." Az elsőfokú bíróság a per első tárgyalásán (19.P.20.790/2011/
4. számú jegyzőkönyv) tájékoztatta a felperest, hogy a nem vagyoni kártérítés a személyiségi jogi jogsértés szankciója lehet, ezért a felperesnek azt is meg kell jelölnie, hogy mely személyhez fűződő jogai szenvedtek sérelmet. A felperes vállalta, hogy ennek eleget tesz, de nem jelölte meg a személyiségi jogi jogsértést, és a
5. sorszámú jegyzőkönyvben ugyan tett olyan nyilatkozatot, amely vagyoni kárára utal, az utolsó tárgyaláson mégis az írásbelivel egyezően tartotta fenn a keresetét. Mindezek alapján arra kell következtetni, hogy a felperes tényelőadása végül nem változott, az ügyészség zaklató magatartása miatt érvényesít igényt, mégpedig nem vagyoni kártérítés iránt, és a megjelölt négy büntetőeljárásra, azok eredményére a vele szembeni koncepciós eljárás bizonyítékaként hivatkozik. Tévesen értékelte úgy az elsőfokú bíróság és az alperes is, hogy a felperesnek négy külön káreseményen alapul a kártérítési igénye. A felperesnek valójában nincsenek halmazatban álló keresetei, a négy konkrét büntetőeljárás azon magatartás alátámasztására hivatott, mely a Be.
6. §-ában foglaltakból következően azt jelentené, hogy az ügyészség közvádlói szerepköréből kilépve, azzal visszaélve a személye elleni támadást valósít meg. Az ítélőtábla álláspontja szerint a felperes ekként figyelembe vett keresetének lehetséges jogalapja a Ptk.
7. §

(1),

(3)bekezdése, 339. §

(1)bekezdése és 84. §

(1)bekezdés e) pontja. Nincs ugyanis kizárva, hogy ilyen jellegű alperesi magatartás személyiségi jogi jogsértésnek minősüljön, köztudomásúan a becsület, az emberi méltóság, a testi és lelki egészség, a jóhírnév megsértését eredményezze. Az ítélőtábla abból indul ki, hogy ez a fajta magatartás nem hárítható el rendes jogorvoslattal. Ha ezen a módon az ügyészség valóban a felperes személyét támadta, úgy azt a felperes eredményes panasszal nem akadályozhatta volna meg. A panaszjog - melyet volt, hogy gyakorolt is - nem lett volna alkalmas a kár elhárítására. Az ítélőtábla végső soron egyetért a tekintetben az elsőfokú ítéletben foglaltakkal, hogy bizonyítottság hiányában utasítandó el a keresetet, de az előbbiekben kifejtett értelemben vett kereset, és annál fogva, hogy a felperes által előadottak nem alkalmasak a bizonyításra. A ... kerületi Ügyészség a B..... számú vádiratában csempészet vétségével és 2 rendbeli közokirat-hamisítás bűntettével vádolta a felperest. Rendelkezésre áll a per iratai között a Legfelsőbb Bíróság Bfv..... számú,

1. május 11-én kelt ítélete, melyben a felperes valóban felmentésre került a csempészet vétsége miatt emelt vád alól, a 2 rendbeli közokirat-hamisítás vonatkozásában azonban a bűnösségét megállapító első- és másodfokú határozatokat a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta, és a kiszabott büntetést is arányban állónak tartotta e bűncselekményekkel. Nem lehet tehát ebből - mivel bűnösséget kimondó része is van a bírósági határozatoknak - olyan következtetésre jutni, hogy az ügyészség eljárása a felperes személye ellen irányuló támadás lett volna. A számvitel rendje megsértésének vétsége tárgyában indult büntetőeljárást illetően a ... Bíróság .... számú végzéséből megállapítható, hogy a vádiratban foglalt tények a bíróság szerint is valósak voltak, azok eltérő jogi értékelésére került sor, és ez utóbbi vezetett a büntetőeljárás megszüntetéséhez. E végzés tartalmából önmagában levonható az a következtetés, hogy az ügyészség jogi álláspontja a Számviteli törvényt illetően téves volt, de a szakmai tévedésből még nem következik a felperes személye ellen irányuló támadás. A felperes által bizonyítékként hivatkozott további két büntetőeljárás bizonyítás eredményeként zárult a felperes felmentésével. A bizonyítás eredményét nem lehet az eljárás korábbi szakaszára visszavetíteni. Nem állítható, hogy az eredmény előre világos, nyilvánvaló kellett, hogy legyen. Ezért önmagában a büntetőeljárásnak a felperes felmentésével való befejezése szintén nem alkalmas a felperes személye ellen irányuló támadás alátámasztására. Az ítélőtábla álláspontja szerint mindezekre tekintettel a kereset a felperes személye elleni támadás bizonyítottságának hiányában nem teljesíthető. A Fővárosi Ítélőtábla ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp.
2. §

(2)bekezdése alapján helybenhagyta. Az alperes másodfokú perköltségigénye nem alapos, mert a Pp.

1. §-a értelemben csak a felet képviselő ügyvéd, jogtanácsos, illetve szabadalmi ügyvivő készkiadása és munkadíja, valamint egyéb meghatározott költség az, amely perköltségként felszámítható. A Pp.
2. §

(1)bekezdés d) pontja alapján a Legfőbb Ügyészség részéről eljáró ügyintéző (ügyész) munkadíjból álló perköltséget nem igényelhet, legfeljebb a Pp. 75. §

(3)bekezdés szerint az igazolt útiköltsége megtérítését kérheti. Az alperesnek azonban ilyen igénye nem volt. A felperes fellebbezése nem vezetett eredményre, ezért a költségmentessége folytán le nem rótt 2.500.000 forint fellebbezési illetéket az 1990. évi XCIII. törvény 74. §

(3)bekezdése folytán alkalmazandó 6/

1. (VI. 26.) IM rendelet
2. §-a alapján az állam viseli. Budapest,
3. november
4. . Czukorné dr. Farsang Judit s.k. a tanács elnöke Dr. Magosi Szilvia s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: Dr. Benedek Szabolcs s.k. bíró