Bf.929/2014/3 – Debreceni Ítélőtábla

(1)bekezdés,

(8)bekezdés), folytatólagosan elkövetett zaklatás bűntettében (Btk. 222. §

(2)bekezdés,

(3)bekezdés a) pont) valamint személyi szabadság megsértésének bűntettében (Btk. 194. §

(1)bekezdés,

(2)bekezdés b) pont). Ezért őt halmazati büntetésül 3 év 4 hónap börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre és 5 év közügyek gyakorlásától eltiltásra ítélte. Rendelkezett a vádlott feltételes szabadságra bocsáthatóságáról, az általa előzetes fogvatartásban töltött időnek a kiszabott szabadságvesztésbe való beszámításáról, a bűnjelekről és az első fokon felmerült bűnügyi költségről. Az ítélet ellen az ügyész a vádlott terhére, a kiszabott büntetés súlyosítása érdekében jelentett be fellebbezést. vádlott és védője elsődlegesen a zaklatás bűntette és személyi szabadság megsértésének bűntette tekintetében felmentés végett, másodlagosan pedig enyhítésért éltek jogorvoslattal. A Debreceni Fellebbviteli Főügyészség Bf.586/2014/1-I. számú átiratában a fő- és mellékbüntetés súlyosítására irányuló fellebbezést fenntartotta, egyebekben az ítélet helybenhagyására tett indítványt. A másodfokú bíróság a fellebbezéseket a Be. 361. §

(1)bekezdése alapján, nyilvános ülésen bírálta el. A másodfokú nyilvános ülésen az ügyész az átiratában foglaltaknak megfelelően a fő- és mellékbüntetés mértékének magasabb tartamban való megállapítását indítványozta. A védő hangsúlyozta, hogy a zaklatás vonatkozásában csak a sértettől származnak a bűnösség megállapításának alapjául szolgáló információk, kétséget kizáróan így nem állapítható meg e bűncselekmény vádlott általi megvalósítása. A személyi szabadság megsértésének vonatkozásában ingadozóak a sértetti nyilatkozatok abban a tekintetben, hogy a vádlott gátolta-e a sértett mozgási szabadságát. Így a vádlottnak e két bűncselekmény vádja alóli felmentését kérte. Az enyhítés érdekében bejelentett fellebbezést a további időmúlással és a személyi szabadság megsértésének viszonylag rövid időtartamával indokolta. A vádlott az utolsó szó jogán tett felszólalásában hangsúlyozta, hogy az élettársi kapcsolatukból kifolyólag vagyoni jellegű vitájuk volt a sértettel. Ő a saját dolgait kérte vissza a sértettől. Nem akarta őt megütni, nem tudja, hogyan történt a cselekmény. A bejelentett perorvoslatok folytán az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét és az azt megelőző eljárást a Be. 348. §

(1)bekezdése alapján teljes terjedelemben felülbírálta. A felülbírálat során megállapította, hogy a törvényszék a bizonyítási eljárást igen nagy alapossággal, részletesen folytatta le. Nem észlelt az ítélőtábla a Be. 373. §

(1)bekezdés II. pontjában felsorolt olyan (un. abszolút) eljárási szabálysértést, amely az ítélet hatályon kívül helyezését indokolná, de egyéb, az ítélet megalapozottságát, és az eljárás törvényességét befolyásoló (Be. 375. §

(1)bekezdés) eljárási szabálysértés sem valósult meg. Részben eltért azonban az elsőfokon eljárt törvényszék a perjogi normáktól és a követett gyakorlattól, mely az alábbiakban foglalható össze. A vádlottat a tárgyaláson történt kihallgatása során azt megelőzően nyilatkoztatta a bűnösség kérdésében, hogy figyelmeztette a Be. 117. §

(2)bekezdése szerint a vallomásmegtagadás (hallgatás) jogára. A vádlott kihallgatására vonatkozó, az eljárási törvényben több helyen szabályozott normák alapján kialakított és most már állandósult bírói gyakorlat szerint a vádlottat csak azt követően kérdezheti a hatóság a büntetőjogi felelősségről, hogy kioktatta a hallgatás jogára. Az önvádra kötelezés tilalmának elve és a hallgatási jog, mint a védelem jogának az Alaptörvény Szabadság és Felelősség része XXVIII. cikkének

(3)bekezdésében is megfogalmazott részei ugyanis garanciális jellegűek, melyek maradéktalan betartására feltétlenül törekedni kell. Az eljárási szabályoktól eltérés jelen esetben ugyanakkor a követett ítélkezési gyakorlat szerint csak relatív, mert a vádlott az érdemi védekezést, a részletes vallomást már a szükséges törvényi figyelmeztetéseket követően terjesztette elő. A 2012. évi CCXXIII. törvény 100. §-a 2013. július 1-jétől hatályosan megváltoztatta a Be. 85. §

(3)bekezdését és a Btk. hatályba lépésére tekintettel előírta, hogy a tanút figyelmeztetni kell kihallgatása előtt a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának következményeire is. A tanács elnöke a tanúk kihallgatása során valamennyi tanút arra figyelmeztette, hogy „a hamis tanúzást és a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását a törvény szabadságvesztéssel rendeli büntetni". Ezzel szemben a Btk.

1. § úgy rendelkezik, hogy „a tanú, aki büntetőügyben a bíróság előtti vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, vétség miatt elzárással büntetendő". Ez a perjogi eltérés azonban csak relatív eljárási hibának minősül, és nincs kihatása a tanúvallomások bizonyítékként való felhasználhatóságára. Az elsőfokú bíróság ügyfelderítési kötelezettségének eleget téve, helyes és hiánytalan tényállást állapított meg, mely a Be.
2. §

(1)bekezdése értelmében, a másodfokú eljárásban is irányadó volt. A tényállás akkor megalapozott, ha a bíróság a törvényes vád elbírálása során a perrendi szabályok szerint lefolytatott bizonyítási eljárást követően, a vád tárgyává tett eseményeket megalapozatlansági hibáktól mentesen rögzíti. Ilyen megalapozatlansági hiba nem tárható fel az ügyben. Az elsőfokú bíróság ugyanis valamennyi lényeges tényre alapos bizonyítást folytatott. A nem vitásan ellentétes bizonyítási anyag alapján a büntetőjogi felelősség tekintetében lényeges tényeket hiánymentesen, az iratok tartalmának megfelelően rögzítette, s nem vétett hibát akkor sem, amikor a közvetett bizonyítás szabályait szem előtt tartva, egyes kétséget kizáróan bizonyított tényekből további tényekre vont következtetést. Meggyőzően indokolta, hogy a vádlotti védekezéssel szemben miért a sértett vallomásait és az azokat alátámasztó egyéb bizonyítékokat tette a tényállás alapjául. A vádlottra terhes tényállást megalapozó bizonyítékok megerősítik egymást, szinergiájuk egyértelmű, az elsőfokú bíróság bizonyítékértékelő tevékenysége mindenben megfelel a formál logika törvényszerűségeinek. Az eltérő tényállás megállapítására irányuló védelmi fellebbezés lényegében a bizonyítékok értékelésén keresztül támadja a megalapozott tényállást, mely a tényálláshoz kötöttség elvéből kifolyólag eredményre nem vezethetett (Be. 351-

1. §). Az elsőfokú bíróság törvényesen vont le következtetést a vádlott bűnösségére, és a cselekmények minősítése is megfelel az anyagi jognak. Az élet és a testi épség büntetőjogi védelméről szóló 3/
2. BJE. útmutatásai alapján valamennyi bizonyítékot - kiemelten az orvos szakértő által adott véleményt - értékelve, megalapozottan állapította meg, hogy a vádlott tudata, szándéka kiterjedt az életveszély bekövetkezésének lehetőségére. A feltárt alanyi és tárgyi tényezők gondos értékelésével az elsőfokú bíróság akkor sem tévedett, amikor nem látta megállapíthatónak a vádlott ölési szándékát annak ellenére, hogy a sértettet megöléssel fenyegette. Az elsőfokú bíróság a büntetés kiszabása során irányadó körülményeket helyesen feltárta, azokat helytállóan mérlegelte, és a bűncselekmény tárgyi súlyához, valamint az elkövető személyi körülményeihez igazodó, a törvényi rendelkezésnek megfelelő szabadságvesztés büntetést és közügyektől eltiltást szabott ki vele szemben. A büntetés tett arányos, szükséges és egyben elégséges is a büntetési célok elérésére, és összhangban áll a büntetéskiszabási elvekkel is. Ezért a másodfokú bíróság sem a súlyosítás érdekében bejelentett vádhatósági, sem pedig az enyhítésre irányuló védelmi fellebbezéseket nem találta alaposnak. A feltételes szabadságra bocsáthatóságra, a beszámításra, a lefoglalt dolgokra, valamint a bűnügyi költség viselésére vonatkozó rendelkezések is törvényesek. Mindezekre figyelemmel a Debreceni Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Be.
3. §

(1)bekezdése alkalmazásával helybenhagyta. A másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség megállapítására vonatkozó rendelkezés a Be. 381. §

(1)bekezdésén alapul. ,

1. február
2. Dr. Elek Balázs sk. . Gömöri Olivér sk. a tanács elnöke előadó bíró Dr. Háger Tamás sk. bíró ZÁRADÉK: A Debreceni Törvényszék 53.B.638/2013/
3. számú ítélete a másodfokú határozat folytán a mai napon jogerőre emelkedett és végrehajthatóvá vált. Debrecen,
4. február
5. Dr. Elek Balázs sk. a tanács elnöke