Pf.20087/2015/5 – Győri Ítélőtábla

(1)bekezdés e) pontja alapján a polgári jogi felelősség szabályai szerint kártérítést követelhet. Az alperes kártérítési felelőssége az rPtk.339. §

(1)és 355. §

(1)bekezdése szerint kiterjed a károsult nemvagyoni kárának megtérítésére is. Kifejtette, hogy a nemvagyoni kártérítés jogintézményének rendeltetése, hogy segítse a károsultat életviszonyainak, életvitelének a károsító esemény következtében megváltozott körülményekhez igazodó kialakításában, s egyidejűleg biztosítsa a nemvagyoni hátrányból eredő nehézségek leküzdését, illetőleg más lehetőségek megteremtésével enyhítse azokat a tartós, vagy súlyos hátrányokat, amelyek a károkozás folytán a károsultat érték. A nemvagyoni kártérítés mértékének megállapításakor a bíróság elsősorban a személyiségi jog megsértésének súlyát, a következmények súlyosságát, a károsult felperes személyi körülményeit, a korábbi és a káresemény utáni életviszonyait, a felperesi igény körében feltárt egyéb releváns egyedi körülményeket, a konkrét individualizált, a felperes által elszenvedett immateriális sérelmet, s annak a felperesre gyakorolt hatását értékeli. Az egységes bírói gyakorlat szerint a nemvagyoni kártérítés összegének meghatározása során kiemelt jelentősége van az életkornak, a munkavégzési képesség elvesztésének, a családitársadalmi kapcsolatokban bekövetkező akadályoztatottságnak, a fájdalmak jelentkezésének, a felmerülő fizikai nehézségeknek és az ebből adódó többletfeladatok személyiségre gyakorolt hatásainak és általában az immateriális sérelemnek, a károsult mindennapjaira gyakorolt hatásának. Az elsőfokú bíróság kiemelkedő súllyal volt figyelemmel, hogy a felperes fiatalon, 26 évesen szenvedte el az egészségkárosodását. Reálisnak ítélte azt a felperesi állítást, hogy a csonk és a műtéti heg felett a bőr időnként kisebesedik, érzékennyé válik. A tanúvallomások és a beszerzett szakvélemény alapján bizonyítottnak ítélte, hogy a felperes rendszeresen jelentkező fizikai fájdalommal él, mozgásában, különösen a korábbi aktív, sportos életmódjához viszonyítottan erősen korlátozott. Végtagprotézissel képes járni, de nem teljesen sík talajon, lejtőn, lépcsőn, küszöbökben könnyen megbotlik, járása bizonytalan, gyakran elesik. Ugyan a szakértői vélemény nem igazolja, hogy a felperes önálló életvitelre, saját maga ellátására ne lenne képes, hogy hozzátartozói fizikai támogatására szorulna, azonban bizonyítást nyert, hogy a személygépjárművel, a tömegközlekedési eszközzel való helyváltoztatásban mások segítségére van utalva. Értékelte a bíróság a felperes pszichés egészségkárosodását is. Figyelembe vette, hogy a felperes egészségkárosodása a munkaképességét is befolyásolja, az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet szakvéleménye szerint a munkaképesség- csökkenésének mértéke össz-szervezeti szempontból 67 %-os. Alaptalannak ítélte ugyanakkor azt a felperesi hivatkozást, hogy a professzionális munkaképesség-csökkenése 100 %-os mértékű. A szakvélemény szerint ugyanis a felperes megváltozott munkaképességű személyeknek biztosított munkahelyen rehabilitációval foglalkoztatható, szellemi tevékenységet képzettségének megfelelően folytathat, illetve olyan fizikai, manuális munkát végezhet, mely nem igényel tartós állást, járást, elsősorban felső végtagjának használatát igényli. Igazolást nyert az is, hogy a felperes jelenleg is végez részmunkaidőben könnyű fizikai munkát. Utalt arra a törvényszék, hogy a munkaképesség-csökkenéssel összefüggésben a felperest ért egyéb hátrányokat, úgy, mint a magasabb jövedelmet biztosító külföldi és egyéb munkalehetőségek elvesztését a vagyoni kárigény körében lehetne értékelni. Értékelte a törvényszék a felperesi egészségkárosodás életvitelre gyakorolt hatását, az életvitel gyökeres megváltozását, tartós elnehezülését, az aktív életmód elvesztését, a családi, baráti és párkapcsolati lehetőségek beszűkülését. Rámutatott arra, hogy a nemvagyoni kártérítés összegének meghatározása során zsinórmértékül szolgálnak a bíróságok hasonló tényállású ügyben hozott eseti döntései, amelyek azonban a törvényszéket nem kötik. Ezek közül kiemelte a Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.204/2004/3. számú ítéletét, a Pf.VI.21.664/2010. számú ítéletet, a Pf.VII.20.250/2010/3. számú részítéletet, a Pf.XVII.20.504/2013/4. számú ítéletet, a Legfelsőbb Bíróság Pf.VIII.25.546/1999/5. számú ítéletet, a Fővárosi Ítélőtábla Pf.VI.20.439/2008/6. számú ítéletet, a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.663/2013/12. számú ítéletet, a Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.543/2008/3. számú ítéletet, továbbá a BH.1997. 127. számú eseti döntést. Ezen határozatok tényállását és az arra alapított döntéseket is értékelve úgy foglalt állást, hogy a korábban részletesen számba vett hátrányok kompenzálására a 2005-ös értékviszonyok alapulvételével 10.000.000.-Ft nemvagyoni kártérítés az alkalmas. Az alperes fellebbezésében a részítélet megváltoztatását, a nemvagyoni kártérítés összegének 2.500.000.-Ft-ra való leszállítását kérte. Vitatta azt a felperesi állítást, hogy a felperes a műtétet követően nemhogy a munkavégzésre nem képes, de még az önálló életre sincs lehetősége. Hangsúlyozta, hogy a felperes képes és tud dolgozni, teljesen nem vesztette el munkaképességét, autót kíván vezetni és kerékpározni is szeretne. A tárgyaláson tett nyilatkozata szerint lakást kíván vásárolni, tehát maga is képesnek érzi magát önálló életvitel folytatására. Dolgozni szeretne, továbbtanulási terveinek akadályai nem az alperesi magatartásban, hanem a gazdaság által biztosított lehetőségekben, illetve egyéb külső körülményekben keresendők. A felperes fiatal életkorú, lehetősége van tanulni, képeznie magát, nem szükségszerű, hogy magába zárkózzon és elzárja magát a külvilágtól. Mellette állnak családtagjai és barátai, a hangulatában, érzelmi világában, valamint családi és baráti kapcsolataiban beálló esetlegesen hátrányos változások - arra is figyelemmel, hogy a baleset óta már 10 év eltelt - nem róhatók fel az alperesnek, azok között okozati összefüggés nincs. Az alperes nem osztotta a felperesnek az eljárás során példaként felhozott jogesetekkel kapcsolatos álláspontját, utalva arra, hogy azon ügyekben vagy a felperes állapota, vagy az életkörülményei eltérőek. Az 1990. évi CXL. tv. 5. §

(2)bekezdés c) pontjára hivatkozással kiemelte, hogy az alperes illetékmentes, csatolta az alperes ezzel kapcsolatos nyilatkozatát, erre tekintettel a feljegyzett illeték megfizetésére kötelező elsőfokú ítéleti rendelkezés mellőzését kérte. A felperes csatlakozó fellebbezésében a részítélet részbeni megváltoztatását, a nemvagyoni kártérítés összegének 12.500.000.-Ft-ra való felemelését kérte. Az elsőfokú bíróság által értékelt hátrányokkal kapcsolatosan kiemelte, hogy a felperes nem választhatja meg szabadon, hogy milyen munkát kíván végezni, és az alperes fellebbezésében foglaltakkal szemben álláspontja szerint nem lehet a felperes terhére értékelni, hogy maradt még jövőképe és rendkívüli erőfeszítései útján a jövőben esetleg önállóan is boldogulni próbál. Hangsúlyozta, hogy az alperesi károkozás fiatalon,

1. születésnapját megelőzően érte. Az elsőfokú bíróság által értékelt bírói gyakorlat körében kiemelte, hogy a Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.204/2004/
2. számú ítélete kapcsán nem minősíthető lényeges eltérésnek a 6 év korkülönbség, hisz mindkét esetben a 20-as éveiben járó fiatalembert érte a maradandó egészségkárosodás. Utalt arra, hogy részben tévesen szerepel a Fővárosi Ítélőtábla Pf.VI.21.664/
3. számú ítéletére való hivatkozás az elsőfokú ítéletben, ugyanis nem 3.000.000.-, hanem mindösszesen 8.000.000.-Ft összegű nemvagyoni kártérítés került megállapításra és megfizetésre, mert a pert megelőzően már az alperes 5.000.000.-Ft-ot teljesített. A Fővárosi Ítélőtábla Pf.VII.20.250/2010/
4. számú ítélete tekintetében hangsúlyozta, hogy a kártérítés
5. évi ár- és értékviszonyok alapján került megállapításra egy 55 éves károsult lábamputációja miatt. Az ügy 8.000.000.-Ft-os kártérítés megítélésével végződött, mert a Kúria a Fővárosi Ítélőtábla határozatát ennyiben megváltoztatta. A felperes álláspontja szerint a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.664/2013/
6. számú ítélete jelen ügyben nem vehető figyelembe, mert az a károkozáskor 55 éves károsulttal kapcsolatos, másrészt az egészségkárosodásának százalékos mértéke csak 30 %-os. A fentieken túl kérte figyelembe venni a Kúria Pfv.III.20.865/2011/
7. számú ítéletét, melyben 2004-es ár- és értékviszonyok alapján 13.000.000.-Ft és kamatai került megítélésre, aki ugyan nemcsak a bal lábát veszítette el, hanem a bal kezét is, de a baleset idején már elmúlt 40 éves és a balesetet megelőzően is volt már 67 %-os munkaképesség-csökkenése. Hivatkozott arra, hogy a Baranya Megyei Bíróság 11.P.20.565/2008/
8. sorszámú ítéletével a károkozó önkéntes 1.500.000.-Ft összegű teljesítésére figyelemmel további 12.500.000.-Ft összegű nemvagyoni kártérítést ítélt meg a károsult javára 2008-as ár- és értékviszonyok alapján. A károsult a felperesnél jóval idősebb volt, a felpereshez hasonlóan a jobb lábát vesztette el. Hivatkozott továbbá a törvényszék által is értékelt BH.1997.
9. számú jogesetre. A kifejtettekre tekintettel a részletezett bírói gyakorlat alapján tehát a csatlakozó fellebbezésében az elsőfokú bíróság által megállapított kártérítés összegének felemelését kérte, míg fellebbezési ellenkérelme az alperes által támadott ítéleti rendelkezések helybenhagyására irányult. Az alperes fellebbezése, illetve a felperes csatlakozó fellebbezése az alábbiak szerint nem alapos. Az ítélőtábla mindenekelőtt kiemeli, hogy jelen perben a kártérítés jogalapját illetően jogerős közbenső ítélet áll a bíróság rendelkezésére, így az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárás tárgya a nemvagyoni kártérítés összegszerűségének meghatározása volt. A megfellebbezett rendelkezések felülvizsgálata során az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az irányadó anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezéseknek megfelelően határozta meg a bizonyítandó tényeket, telepítette a bizonyítási terhet, alkalmazta a bizonyítatlanság jogkövetkezményeit, és minderről előzetesen helytállóan tájékoztatta a feleket. A szükséges bizonyítási eljárás lefolytatása útján beszerzett peradatokat okszerűen értékelte, logikai ellentmondástól mentesen helyes tényállást állapított meg, arra alapítva a mérlegelése során számos eseti döntést figyelembe véve helyes döntést hozott, melynek indokaival az ítélőtábla maradéktalanul egyetértett. Az ítélőtábla az elsőfokú ítélet indokolásával összhangban rámutat arra, hogy a felperes munkaképesség-csökkenése össz-szervezeti szempontból 67 %-os, bizonyos feltételek mellett rehabilitációval foglalkoztatható és az önálló életvitelre, saját maga ellátására képes. Az alperesi fellebbezésben foglaltakkal szemben a törvényszék tehát nem adott helyt az ezzel ellentétes felperesi hivatkozásnak. Téves, iratellenes az az alperesi hivatkozás, hogy a felperes családi, baráti és párkapcsolati lehetőségeinek beszűkülése nem áll ok-okozati összefüggésben a felperes egészségkárosodásával. A peradatok alapján kétségtelenül megállapítható, hogy a felperes egészségkárosodása révén életminőségének, munkaképességének gyökeres megváltozását, lelki egyensúlyának elvesztését és ezzel együtt kapcsolatai elnehezülését kénytelen elszenvedni. Az ítélőtábla osztotta a felperes - alperesi fellebbezésben foglaltak kapcsán kifejtett álláspontját, miszerint a felperes szülők nélküli boldogulás, egy külön családi fészek megteremtése iránti távlati jövőképe fizikai és pszichés állapotához illeszkedik, a nemvagyoni kártérítés összegének mérlegeléssel való megállapítása során nem róható a felperes terhére. A törvényszék a nemvagyoni kártérítés jogintézmény rendeltetését, jogi sajátosságait, a kártérítés összegének megállapítása során figyelembe veendő releváns körülményeket megfelelően értékelte. Ítélkezése alapjául a személyiségi jogsértés által okozott hátrány, érdeksérelem, életminőségben bekövetkezett csökkenés szolgált. Megfelelően értékelte a személyhez fűződő jogok megsértésének súlyát, a következmények súlyosságát, a károsult személyi körülményeit, a korábbi és a káresemény utáni életviszonyait. A törvényszék ekörben tekintettel volt a felperest az esettel összefüggésben ért, igazságügyi pszichiáter szakértő szakvéleményével alátámasztott pszichés egészségkárosodásra, munkaképességének negatív irányú megváltozására, továbbá életvitelét ért hátrányokra. A felperes csatlakozó fellebbezésében a nemvagyoni kár ténybeli alapjai körében új - a törvényszék által megfelelően nem értékelt - körülményt nem jelölt meg. Az általa előadott körülmények mindegyikét figyelembe vette a törvényszék a nemvagyoni kártérítés mértékének meghatározásakor. A nemvagyoni hátrányok kompenzálására szolgáló kártérítési összeg meghatározása során az elsőfokú bíróság figyelemmel volt a felperes által csatolt eseti döntésekben megjelenő ítélkezési gyakorlatra is, ugyanakkor a kár mértékének meghatározásakor az adott ügy egyedi körülményeit az adott károsultra vonatkozóan egyéniesítve értékelte. Az elsőfokú bíróság számos, jelen tényállással összevethető eseti döntést számba vett, megvizsgált, amelyek egyfajta zsinórmértékül szolgáltak a rendelkezésre álló egyéb peradatok mellett a nemvagyoni kártérítés mértékének meghatározásában. Helytállóan hivatkozott a felperes a csatlakozó fellebbezésében arra, hogy a törvényszék a Fővárosi Ítélőtábla Pf.VI.21.664/2010/
10. számú ítéletének értékelése során figyelmen kívül hagyta, hogy a károsultnak a megítélt hárommillió forint nem vagyoni kártérítésen túl az alperes peren kívül már ötmillió forintot megfizetett. Ugyancsak helyes a felperesnek a Fővárosi Ítélőtábla Pf.VII.20.250/2010/
11. számú döntésével kapcsolatos azon észrevétele, hogy a nem vagyoni kártérítés összege végül nem 6 millió forintban, hanem a Kúria Pfv.III.22.149/2010/
12. számú ítélete nyomán 8 millió forintban került meghatározásra. A fenti kiegészítéssel együtt értékelendő eseti döntések mellett is megállapítható, hogy a törvényszék a tényállások közti hasonlóságokat és különbözőségeket figyelembe véve, a perbeli eset sajátosságaihoz igazodó körültekintő egyediesítéssel határozta meg - a károkozáskori ár- és értékviszonyok szerint - a nemvagyoni kártérítés mértékét, mely az alperesi fellebbezésben írtakkal szemben egyáltalán nem eltúlzott, de szükséges és egyben elégséges a személyhez fűződő jogok megsértésével okozott hátrányok kiküszöböléséhez. Erre tekintettel a felperes javára megállapított nemvagyoni kártérítési összeg az elszenvedett joghátrányok jellegéhez és súlyához, következményeik súlyosságához igazodó. A fentiekre figyelemmel az ítélőtábla a nemvagyoni kártérítés összegét érintő felperesi csatlakozó fellebbezési és alperesi fellebbezési kérelmet megalapozatlannak ítélte. Az alperes fellebbezésében személyes illetékmentességére hivatkozással alaptalanul kifogásolta az elsőfokú részítélet illetékfizetésre kötelező rendelkezését is. Az illetékekről szóló
13. évi XCIII. törvény (a továbbiakban Itv.)
14. §

(1)bekezdés c) pontja szerint ugyan a költségvetési szerv személyes illetékmentes, ugyanezen §

(2)bekezdése a költségkedvezményhez való jogosultság további feltételeként azonban megköveteli, hogy az eljárás megindítását megelőző adóévben folytatott vállalkozási tevékenységből származó eredmény után a központi költségvetésbe befizetési kötelezettség ne keletkezzen. E feltétel fennállásáról a

(3)bekezdés szerint nyilatkozni kell. Az alperes ezen nyilatkozat előterjesztését az elsőfokú eljárásban elmulasztotta, azt csupán a részítélet elleni fellebbezésével egyidejűleg csatolta. Az ítélőtábla utal arra, hogy az alperes az elsőfokú eljárásban is jogi képviselő igénybevételével járt el, a Pp. 7. §

(2)bekezdése szerint tehát a törvényszéknek nem állt fenn tájékoztatási kötelezettsége az Itv. szerinti további feltétel fennállásának igazolásául szolgáló okirat csatolására vonatkozóan. Az alperes az elmulasztott nyilatkozatra tekintettel az elsőfokú eljárásban személyes illetékmentességre nem volt jogosult, így a törvényszék megalapozottan marasztalta őt az elsőfokú perköltség körében a feljegyzett illeték megfizetésére is kiterjedően. A fentiekre figyelemmel az ítélőtábla így a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján az elsőfokú részítélet megfellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta, az eredménytelenül fellebbező feleket pedig a Pp. 81. §

(1)bekezdése alapján kötelezte a másodfokú eljárásban felmerült költségek viselésére. Ennek keretében a másodfokú eljárásban való pernyertességpervesztesség arányának és a 32/2003. (VII. 22.) IM rendelet 3. §

(2)bekezdés a) pontja, továbbá az

(5)bekezdés rendelkezéseinek figyelembe vételével kötelezte az alperest az Áfá-t is magában foglaló ügyvédi munkadíjból álló másodfokú perköltség felperes részére való megfizetésére. A felperes teljes személyes költségmentességére, továbbá az alperes másodfokú eljárásban fennálló személyes illetékmentességére figyelemmel az Itv. 39. §

(3)bekezdés c) pontja alapján feljegyzett fellebbezési és az Itv. 46. §

(4)bekezdése alapján megállapított csatlakozó fellebbezési illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §

(1)bekezdése és

1. §-a, továbbá az Itv.
2. §

(1)bekezdés c) pontja és 4. §

(1)bekezdése szerint a Magyar Állam viseli. Győr,

1. november
2. napján dr. Világi Erzsébet sk. dr. Maurer Ádám sk. dr. Havasiné dr. Orbán Mária a tanács elnöke előadó bíró az aláírásban akadályozott bíró helyett is Dr. Világi Erzsébet sk. a tanács elnöke