Gf.30392/2015/6 – Szegedi Ítélőtábla

(1)bekezdése szerinti felelősségét. Az engedményezési szerződés megkötése nem szolgálta a hitelezők érdekeit és az adós vagyonában 177.966,88 EUR összegű csökkenést idézett elő. Amennyiben nem ellenérték nélkül történt az engedményezés, hanem mögötte kölcsönszerződés állt, az önmagában nem ad alapot a felelősség alóli mentesülésre, figyelemmel a Számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 42. §

(4)bekezdésében írt hátrasorolt kötelezettségekre vonatkozó szabály miatt. Az engedményezési szerződés csak a többi hitelező követelésének kielégítését követően lett volna megköthető, ezért az a többi hitelező érdekét nem szolgálta, azokat sértette. Az engedményezési szerződés létrejöttekor az adós már fizetésképtelen helyzetben volt. Az alperesek ellenkérelmükben a kereset elutasítását kérték. Az I. rendű alperes elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a II. rendű alperessel fennálló megállapodás alapján csak az új megrendelésekkel, az üzletszerzésekkel foglalkozott, az engedményezési szerződés létrejöttében szerepet nem vállalt, azt a II. rendű alperes kötötte meg. Vitatta, hogy az engedményezési szerződés ingyenes ügylet volt, mert annak alapja egy korábbi kölcsönszerződés volt, és az engedményezéssel annak ellentételezésre került sor. Az ügyvezetés az engedményezési szerződés megkötésekor a felszámolás jogerőre emelkedéséről, így arról, hogy az adós fizetésképtelensége bekövetkezett, nem tudott. Állította, hogy a felszámolás megindulásakor az adós vagyona, az engedményezett összeg figyelmen kívül hagyása esetén is elegendő volt a hitelezői igények kielégítésére. Ezért az engedményezés a hitelezők érdekeit nem sértette. Miután az engedményezés nem ingyenesen történt, annak teljesítésével az adós kötelezettségtől is szabadult, ezért a vagyoncsökkenés nem a Cstv. 33/A. §

(1)bekezdésében rögzített és megkívánt módon nem következett be. Ebből következően nem lehet szó ügyvezetői mulasztásról, sem a hitelezők érdekeit sértő magatartásról. A II. rendű alperes is azt állította, hogy az engedményezési szerződés egy korábban, a A... Kft. (adós) és a Aa...Kft. között létrejött kölcsönszerződésre tekintettel jött létre, tényleges jogviszonyon alapult. A kölcsöntartozást ezen engedményezéssel rendezte egymással a két gazdasági társaság. Az engedményezés jogszerű megoldás volt a tartozások rendezésére, annak megkötése nem volt jogszabálysértő, az adósnak nem állt szándékában a hitelezők elől vagyon elrejtése, a rendes gazdálkodás szabályai szerint járt el. Arról, hogy a felszámolást elrendelő végzés 2009. január 28-án jogerőre emelkedett, nem volt tudomása, arról tudott ugyan, hogy az adóssal szemben a felszámolást a bíróság elrendelte, azonban ezt a végzést megfellebbezte és joggal bízott abban, hogy a jogorvoslati eljárás során rendezni tudja a felszámolási kérelemben nem írt tartozást. Arra is hivatkozott, hogy mindkét társaság könyvelését a felperes végezte, egyik tagja, gazdasági igazgató neve mindkét társaságnál gazdasági igazgatói feladatot látott el, ebből következően rálátással bírt az adós gazdasági helyzetére. Ebből következően az adós minden szerződését felepres ismerte. Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az I-II. rendű alperesek az adós ügyvezetőjeként a cég fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének bekövetkeztét követően ügyvezetői feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták el, ennek következtében a cég vagyona 177.966,86 EUR összeggel csökkent. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az I. rendű alperes elsődleges ellenkérelmével kapcsolatban megállapította, hogy erre az I. rendű alperes csupán hivatkozott, azonban a feladatmegosztást nem bizonyította, de az sikeres bizonyítás esetén sem elegendő felelősség alóli kimentéséhez. A perben alkalmazandó Cstv. 33/A. §

(1)bekezdése szerinti fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztéről az I. rendű alperesnek is tudnia kellett. Amennyiben arról nem tudott, az mulasztásos felelősségét veti fel, mely ugyanazon jogkövetkezményhez vezet. Ezt követően a hitelezővédelem folytán már csak a Cstv. 33/A. §

(3)bekezdése szerinti kimentési lehetősége állt fenn, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően törekednie kellett volna olyan tevékenységre, olyan szerződések megkötésére, melyek a hitelezők érdekeinek elsődlegességén alapulnak, egyben megakadályozni a II. rendű alperes fentieket sértő ügyletkötéseit. Amennyiben az I. rendű alperes álláspontja helytálló lenne, az lehetőséget teremtene a felelősség alóli, a hitelezőket károsító mentesülésre, amely a jogalkotó céljával ellentétes helyzetet teremtene. E körben hivatkozott adós jogi képviselőjének neve más perben tett tanúvallomására. A tanú az adós gazdálkodó szervezet jogi képviselője volt, vallomásából egyértelműen megállapíthatóan az I. rendű alperes nem vonta ki magát az adós életéből és azokról az eseményekről is tudott, amelyeket esetlegesen nem ő, hanem II. rendű alperes magatartása idézett elő. Ezért az I. rendű alperes vonatkozásában is érdemben vizsgálta a Cstv. 33/A. §

(1)bekezdésében írt konjunktív feltételek fennállását. Elsőként azt vizsgálta, volt-e olyan időpont, amikor az alperesek előre látták vagy láthatták, hogy az adós nem lesz képes esedékességkor kifizetni a vele szemben fennálló követeléseket. A bizonyítékokból – ideértve a felszámolási eljárásban készült közbenső mérleget és II. rendű alperes korábban tett nyilatkozatait is – kétséget kizáróan megállapíthatónak tartotta, hogy az adós rendkívüli mértékű tartozást halmozott fel, az ezzel szemben álló pénzeszközök még részben sem bizonyultak elegendőnek. Az, hogy az adós rendkívüli mértékű követelésállománnyal rendelkezett, nem bír jelentőséggel, mert a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet megállapításakor azt kell vizsgálni, hogy egy adott időpontban a tartozások kielégítésére elegendő likvid (azonnal felhasználható) pénzügyi eszköz található-e az adós bankszámláin, pénztárában. Ez az adós esetében nem állt fenn, melyet II. rendű alperesnek a hitelezők követelését elismerő, de annak teljesítésére határidőt kérő beadványa is alátámaszt. Hasonló perekben a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet megállapításához általában szakértői bizonyításra van szükség. Azonban ez a rendelkezésre álló bizonyítási adatok miatt szükségtelen volt, az adós vonatkozásában a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet az engedményezési szerződés létrejöttekor már fennállt. Ennek ismeretében vizsgálta az ügyvezetői mulasztást, azzal okozati összefüggésben az adós vagyonának csökkenését, vagy a hitelezői követelések teljes kielégítetlenségét. Az I. rendű alperes a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet időpontjától köteles volt az adós működésében tevékeny szerepet vállalni, a hitelezői érdekek érvényre jutását irányítani, vagy legalábbis figyelemmel kísérni. Ennek elmulasztása nem adhat alapot a felelősség alóli kimentésre, ezért annak nincs jelentősége, hogy a szerződések megkötésében részt vett-e vagy sem. Annak ismeretében vizsgálta a per tárgyává tett engedményezési szerződést, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben az összes hitelező érdekeit szem előtt tartva jártak-e el alperesek és eljárásuk folytán az adósnál vagyoncsökkenés bekövetkezett-e. Utalt a bírói gyakorlatra, arra, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezése után egyes hitelezőket a vezető tisztségviselő nem hozhat kedvezőbb helyzetbe és különösen arra nincs mód, hogy más hitelezők hátrányára a kapcsolt vállalkozás részére engedményezéssel követeléseket adjon át. Az engedményezési szerződés nem illeszkedik a hitelezői érdekekhez, ezen ügyvezetői magatartás felróható. Kétséget kizáróan az sem volt megállapítható, hogy az engedményezési szerződés alapját képező kölcsönszerződés ténylegesen létrejött-e. Az utolsó tárgyaláson fénymásolatban csatolt okirat – tanúk aláírásának hiánya miatt – bizonyító erővel nem bír, ezen túl a kapcsolt vállalkozások esetében a nem vitathatóan felmerülő kételyek miatt az ilyen típusú szerződéseket – a szerződésen túl – más bizonyítékokkal is alá kell támasztani, ez alperesek részéről nem történt meg. Ebben a körben felajánlott bizonyítás – II. rendű alperes személyes, valamint a másik szerződő fél vezető tisztségviselője, tanúkénti meghallgatása – az érintettek egyértelmű érdekeltsége miatt nem eredményezhetne eltérő elbírálást, ezért az erre irányuló bizonyítási indítványokat elutasította. Megjegyezte, amennyiben a kölcsönszerződésben írt követelés ténylegesen fennállna, abban az esetben sem lehetett azt jogszerűen engedményezni, mert az egyik hitelező a többihez képest egyértelműen kedvezőbb helyzetbe került. Mindez vagyoncsökkenést eredményezett, mert a követelés vagyonelemnek tekintendő. A per elbírálása szempontjából nincs jelentősége annak sem, hogy az adós működésében ekkor vagy korábban részt vett-e, és milyen módon gazdasági igazgató neve, mert ez az ügyvezetői felelősséget nem érinti, a könyvelői mulasztások elbírálása más perre tartozó kérdés. Az ítélet ellen az alperesek terjesztettek elő fellebbezést kérve az ítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását. Az I. rendű alperes szerint az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének vizsgálata során az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az adós jelentős mértékű követelésállományát. Az ennek terhére megkötött engedményezési szerződést, mint vagyoncsökkentő tényezőt figyelembe vette akként, hogy azt egyenértékűnek tekintette a likvid tőkével. Fenntartotta, hogy az adós tevékenysége során nem fejtett ki teljes körű ügyvezetői feladatokat, azok megosztottak voltak,. A gyakorlatban a tényleges feladatmegosztás életszerű. A másik ügyvezető ügykörében kötött ügylettel kapcsolatos tájékoztatási kötelezettség elmulasztása nem róható a jogügylet megkötésében részt nem vevő, arra ráhatással nem rendelkező ügyvezető terhére. Sérelmezte, hogy adós jogi képviselőjének neve tanúkénti meghallgatására nem került sor, csupán egy korábbi más perben tett tanúvallomása került értékelésre, amely konkrétumokat nem tartalmaz. Állította, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetet megelőzően, sem azt követően nem tett olyan intézkedést, amely az adós hitelezőinek érdekével ellentétes, vagy az adós vagyonát ténylegesen csökkentette. Nem állapítható meg olyan időpont sem, amikor látták vagy láthatták volna, hogy az adós nem lesz képes a hitelezői igényeket kielégíteni. A Cstv. 33/A. §-a szerinti perben a felperest terhelő bizonyítási kötelezettség nem teljesült. A konjunktív feltételek megléte esetén is az egyetemlegesség megállapításához bizonyítania kellett a felperesnek, hogy a kárt egymás magatartásáról tudva, egymás magatartásának hatását felmérve szándékegységben és/vagy egymás tevékenységét kiegészítve okozták. A terhükre rótt engedményezést, mint felelősségüket megalapozó magatartást azért nem lehet figyelembe venni, mert nem kellett észlelniük olyan körülményeket, melyekből a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetre alappal kellett volna következtetniük, vagy következtethettek volna. A II. rendű alperes fellebbezésében sérelmezte, hogy az adós gazdasági helyzetének megítélésének alapjául túlnyomórészt adós jogi képviselőjének neve nyilatkozataira hagyatkozott az elsőfokú bíróság annak ellenére, hogy szélesebb körben kellett volna vizsgálnia azt. Ez az adós fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetének megítéléséhez elengedhetetlenül szükséges volt. A felszámolási eljárás során a tartozás elismerése nem a felszámolással való egyetértést jelentette, hanem az időnyerést szolgála. Köztudomású, hogy ebben az időben az építési vállalkozások mindegyike a körbetartozások miatt bizonytalan pénzügyi helyzetben volt. Nem vitásan az adósnak komoly vagyona volt, amely fedezetet nyújtott minden kötelezettségére, ezért összességében nem állapítható meg tényként a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet. A Cstv. 33/A. §

(1)bekezdésében írtak megállapításához szükséges tényállás felderítetlen maradt. Bár az elsőfokú ítélet felsorolta, hogy mit kellett bizonyítania a felperesnek és alperesek miként menthették magukat, azonban nem értékelte a felperes bizonyítási terhét. Adat volt arra, hogy több felszámolási kérelem volt az adóssal szemben akkor is, és korábban is, melyeket sikerrel kezelt. Szakértői bizonyítás igazolhatta volna, hogy megrendelései, folyamatban lévő munkálatai miatt a felszámolási kérelmet előterjesztő alvállalkozó részszámláját ki tudta elégíteni. A hitelező 5 milliós tartozásának összege nem alapozza meg a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetet, mert milliárdos nagyságrendű munkák voltak folyamatban. Sérelmezte az ügyvezető meghallgatására és könyvszakértőre vonatkozó bizonyítási indítványainak elutasítását. Utóbbi kapcsán vizsgálható lett volna a vagyoncsökkenés bekövetkezte. Az utolsó tárgyaláson csatolt kölcsönszerződéssel kapcsolatban előadta, több büntető eljárás volt folyamatban és ezért azt csak akkor sikerült az iratokhoz csatolni. A vagyoncsökkenés mértékét, mint a felelősség konjunktív feltételét az elsőfokú bíróság nem vizsgálta, arra a felperes előadását elfogadta. Amennyiben az általa indítványozott bizonyítás lefolytatásra kerül, az kimentési lehetőséget teremtette volna meg. Bár a felperes nem tett eleget bizonyítási kötelezettségének, az elsőfokú bíróság megfordította a bizonyítási terhet és az általuk előterjesztett bizonyítási indítványok elutasítása attól is megfosztotta őket, hogy a felperesi bizonyítatlanság ellenére igazolhassák, az adós nem volt felszámolásközeli helyzetben, ebből következően a felelősségük sem állapítható meg. A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Az I. rendű alperes fellebbezésével kapcsolatban kiemelte, a fizetésképtelenség és a vagyoncsökkenés fogalma nem azonos. Előbb azt kell megállapítani, hogy az engedményezési szerződéskor az adós ki tudta-e fizetni lejárt tartozásait, majd azt, hogy az engedményezési szerződés az adós hitelezőinek érdekében állt-e, el vont-e vagyonelemet az adóstól. Hangsúlyozta, az egységes joggyakorlat és a hatályos jogszabályok sem ismerik a névleges ügyvezető fogalmát, a társaság vezető tisztségviselői között a felelősség egyetemleges. adós jogi képviselőjének neve tanúkénti meghallgatásával kapcsolatban hangsúlyozta, ilyen indítványt I. rendű alperes nem tett, másfelől a Pp. 193.§-a alapján a bíróság mellőzheti azon tényekre vonatkozó további bizonyítást, amelyek okirattal bizonyíthatók. Az elsőfokú bíróság az I. rendű alperesnek csak azon állítása körében értékelte adós jogi képviselőjének neve más eljárásban tett tanúvallomását, amely az ügyvezetői feladat megosztásra vonatkozott és amit I. rendű alperes egyébként nem bizonyított. Téves az I. rendű alperes hivatkozása arra, hogy az engedményezési szerződésről nem tudott, mert ellenkérelmében kifejezetten akként nyilatkozott, hogy az engedményezés nem ellenérték nélküli volt. Tudatában volt a követelés átruházásának, mely nyilvánvalóan vagyont vont el az adóstól. Valótlan az a hivatkozás is, mely szerint nem tudott a cég fizetésképtelenségéről. adós jogi képviselőjének neve a felszámolást elrendelő végzés elleni fellebbezésében fejtette ki, hogy akkor már több mint tíz ilyen eljárás volt folyamatban az adós ellen és életszerűtlen, hogy ezekről az I. rendű alperesi ügyvezető nem tudott. Az adós elsőként határozatot kapott a felszámolási eljárás elrendeléséről, azt követően a fellebbezés határidőn túli előterjesztése miatti elutasításáról, és harmadszor a jogerőre emelkedésről is értesítést kapott a bíróságtól, így értesült arról, hogy a felszámolási eljárást jogerősen elrendelték. Az engedményezési szerződés a felszámolás jogerős elrendelését követően kelt és, ha máskor nem, ebben az időben már minden kétséget kizáróan tudnia kellett az I. rendű alperesnek, hogy az adós fizetésképtelen. Az adósnak hiába volt jelentős összegű, harmadik személyekkel szembeni követelése, mert az önmagában nem jelenti a fizetőképességét, annak ismeretében, hogy a tartozások lejártakor, azokat követelésállománya ellenére sem tudta rendezni, a meglévő vagyonelemek nem voltak likvid jellegűek, a harmadik személyekkel szemben fennálló követelések utóbb sem minősültek behajthatónak, a felszámolási eljárás során azokból teljesítés nem folyt be. II. rendű alperes fellebbezésére előadta, amennyiben az adós valóban fizetőképes volt, akkor kiegyenlítette volna a felszámolás alapjául szolgáló tartozását annak esedékességekor, vagy azt követően, még a felszámolás közzététele előtt. A II. rendű alperes sem azt állította, hogy az adós fizetőképes volt, hanem azt, hogy számos követeléssel és megbízással rendelkezett, amely fogalmak nem ugyanazt jelentik. A fellebbezések nem alaposak. A felperes keresetében kérte az I-II. rendű alperesek felelősségének megállapítását, mert álláspontja szerint az adós gazdálkodó szervezet vagyona a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően az alperesek, mint ügyvezetők tevékenysége folytán csökkent. A gazdasági társaságokról szóló – a perbeli jogvita elbírálásakor hatályos – 2006. évi IV. törvény (Gt) 30. §

(2)bekezdése szerint a vezető tisztségviselő a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személytől általában elvárható gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján köteles ellátni. A

(3)bekezdés úgy rendelkezik, hogy a gazdasági társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkeztét követően a vezető tisztségviselők ügyvezetési feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A törvény e követelmény felróható megszegése esetére, ha a gazdasági társaság fizetésképtelenné vált, előírhatja a vezető tisztségviselő hitelezőkkel szembeni helytállási kötelezettségét. A Gt. 30. §

(3)bekezdése továbbfejlesztette a vezető tisztségviselőre vonatkozó korábbi felelősségi szabályokat és a korlátolt felelősséget speciális szabályozással áttörte, és a „jogszerűtlen gazdálkodásért” való személyes vezetői felelősség (wrongful trading) intézményét valósította meg annak érdekében, hogy a társaság vezetését csődközeli helyzetben visszatartsa a hitelezői érdekeket sértő magatartásoktól. A hitelezővédelmi szabály beiktatását az indokolta, hogy a felelősen gazdálkodó üzletemberektől elvárható, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben már ettől az időponttól kezdve a társaságot úgy működtesse, hogy ne veszélyeztesse a hitelezők követeléseinek behajtási esélyeit. Ilyen esetben az ügyvezetőnek – ha nem kezdeményezi a csődeljárást, illetve a felszámolást – minden igyekezetével arra kell törekednie, hogy a hitelezők követelésükhöz hozzájussanak. A vezető tisztségviselőknek e követelmény megszegése esetére előírt, hitelezőkkel szembeni helytállási kötelezettségét szabályozza, a Gt. 30. §

(3)bekezdésében foglalt utaló szabály szerint a Cstv. 33/A. § rendelkezése. Ha a jogi személy tagja, vezető tisztségviselője a jogi személy tevékenységi körében jár el és ilyenkor a jogi személlyel szerződéses vagy szerződésen kívüli jogviszonyban álló harmadik személynek érdeksérelmet okoz, a polgári jogi felelősség jogkövetkezmények általában a jogi személlyel szemben alkalmazhatók. Más a helyzet akkor, ha külön jogszabály szankciós jelleggel átviszi a felelősséget a tagra, vezető tisztségviselőre. Ebben az esetben a tag, vezető tisztségviselő a deliktuális kárfelelősség feltételei szerint felel a felróható magatartással okozott összefüggésben harmadik személynél keletkező vagyoni hátrányért. A Cstv. 33/A. §

(1)bekezdésének jelen ügyben hatályos rendelkezése szerint az ügyvezető vagy a felszámoló a felszámolás ideje alatt keresettel kérheti a bíróságtól (6.§

(1)bekezdés) annak megállapítását, hogy azok, akik a gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően ügyvezetési feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták el, és ezáltal a társasági vagyon a keresetben meghatározott mértékben csökkent. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte az az időpont, amelytől kezdve a gazdálkodó szervezet vezetői előre látták, vagy ésszerűen előre láthatták, hogy a gazdálkodó szervezet nem lesz képes esedékességkor kielégíteni a vele szemben fennálló követeléseket. Ha többen, közösen okoztak kárt, felelősségük egyetemleges. A

(2)bekezdés szerint mentesül a felelősség alól az

(1)bekezdésben említett vezető, ha bizonyítja, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően az adott helyzetben elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek csökkentése érdekében. A Cstv.33/A. §-a a kártérítési tényállásának alapja a hitelezői érdekekkel ellentétes fizetői tevékenység, mint jogellenes magatartás, míg az ügyvezető fenti magatartásával, kötelezettségével okozati összefüggésben bekövetkezett károsodás pedig a vagyonhiány. Az I. rendű alperes elsődlegesen arra hivatkozott fellebbezésében is, hogy a II. rendű alperessel az ügyvezetői feladatok megosztásában megállapodott, az engedményezési szerződés megkötésében sem vett részt, ezért felelőssége nem állapítható meg. A Cstv. 33/A. §

(1)bekezdés utolsó előtti fordulata szerint, ha többen közösen okoztak kárt, felelősségük egyetemleges. Ez a jogszabályi rendelkezés kifejezetten arra az esetre vonatkozik, ha az adott cégnek a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követő időszakban több ügyvezetési feladatot ellátó vezető tisztségviselője van. Ez esetben a vezető tisztségviselők felelőssége egyetemleges. Ez a Ptk. 334. §

(1)bekezdése értelmében ez azt jelenti, hogy a teljesítés (jelen esetben helytállási kötelezettség megállapítása) bármely kötelezettől vagy akár egyszerre valamennyitől követelhető (kötelezettek egyetemlegessége). A helytállási kötelezettség oszthatatlanságát, jelen esetben tehát a speciális törvényi rendelkezés hozza létre. A felperesi hitelező, mint jogosult szabadon választhat, hogy melyik vezető tisztségviselő ellen indítja meg a pert, érvényesíti követelését, tekintettel arra, hogy az adott időszakban vezető tisztséget betöltő valamennyi vezetőre kiterjesztette az egyetemlegesség kimondásával a jogszabály a helytállási kötelezettséget, összhangban a Ptk. 344. §

(1)bekezdésének rendelkezésével. Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy önmagában a feladatmegosztás sikeres bizonyítás esetén sem lenne alkalmas a vezetői felelősség alóli mentesülésre. Az ítélőtábla hangsúlyozza, hogy a jelen ügyben irányadó Gazdasági társaságokról szóló

1. évi IV. törvény (Gt.) a névleges vezető fogalmát nem ismeri. Így az a vezető is felelősséggel tartozik a hitelezőket ért kárért, aki a gazdálkodó szervezet életében aktívan nem vesz részt. A vezető tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondosság feltételezi, hogy az ügyvezető figyelemmel kíséri a cég gazdálkodását, működését. A cég működése és anyagi helyzete iránti érdektelenség és az abból fakadó ismeret és információs hiány – még egymás közötti feladatmegosztás esetén is – olyan fokú mulasztás és gondatlanság, amely megalapozza az I. rendű alperes felelősségét és helytállási kötelezettségét is (EBH 2011/2326.). A Cstv. 33/A. §-ában foglaltak alapján annak megítélése, hogy az ügyvezető tevékenysége a hitelezői érdekekkel ellentétes volt-e, milyen mértékű vagyoncsökkenés hozható összefüggésbe a tevékenységével, bonyolult gazdasági kérdés. Az ilyen típusú perekben éppen ezért általában könyvszakértői bizonyítással kell tisztázni elsődlegesen azt, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet mikor állt be, majd pedig, hogy ezt követően milyen gazdasági események történtek, milyen vezetői magatartás felelt meg a hitelezői érdekek védelmének, továbbá mekkora a jogellenes vezetői magatartással okozott vagyoncsökkenés pontos mértéke. Ahogyan arra az elsőfokú bíróság helyesen rámutatott, a Pp.
2. §

(1)bekezdésében foglaltak alapján a felperest terhelte a Cstv. 33/A. §-a szerinti bizonyítási kötelezettség a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztének időpontját, továbbá a hitelezői érdekekkel ellentétes alperesi vezetői magatartás, és a vagyoncsökkenés mértéke közötti okozati összefüggés tekintetében, míg ezt követően az I-II. rendű alperest terhelte a bizonyítás a kimentés körében (ÍH 2012/

1. számú jogeset). Elsődlegesen a bíróságnak tehát meg kellett állapítania a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztének időpontját. Az elsőfokú bíróság e körben helyesen különítette el egymástól a fizetésképtelenség (Cstv.
2. §) és a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet fogalmát (Cstv. 33/A. §). Hivatkozása a kialakult bírói gyakorlattal egyező. Az elsőfokú bíróság – szakértő bevonása nélkül – a felszámolási eljárásban készült közbenső mérleg nyitó adataiból, a II. rendű alperes nyilatkozatából megállapította, hogy az adós társaság rendkívüli mértékű tartozást halmozott fel, és ezzel szemben álló pénzeszköze nem bizonyult elegendőnek, az engedményezési szerződés létrejöttekor a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet már fennállt. Ezen megállapítást az I-II. rendű alperes fellebbezésében vitatta ezért az ítélőtábla vizsgálta a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezésének időpontját. A per irataiból megállapítható, hogy az adós gazdálkodó szervezettel szembeni felszámolási kérelmet
3. október
4. napján nyújtották be a bírósághoz, a felszámolás elrendeléséről szóló
5. sorszámú végzés adós általi átvételére
6. január
7. napján került sor,
8. január
9. napján a fellebbezési határidő lejárt. Az elsőfokú bíróság végzése
10. január
11. napján jogerőre emelkedett és
12. január
13. napján a felszámolási eljárás közzétételére került sor. Az ezt követően
14. január
15. napján kelt és a bírósághoz
16. január
17. napján érkezett fellebbezés így elkésetten került a bírósághoz benyújtásra. A kialakult bírói gyakorlat szerint a felszámolási eljárás jogerős elrendelésekor – szakértő bevonása, és tanúk meghallgatása nélkül is – az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete megállapítható, mert ebben az időpontban (azaz jelen esetben
18. január 24-én), már nemcsak fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet állt fenn, hanem konkrétan az adós fizetésképtelensége is megállapításra került (Kúria Gfv.IX.30.432/2010/4.). A peres iratokhoz csatolásra került továbbá az adós gazdálkodó szervezet
19. január
20. napjára készített első közbenső mérlege, mely nyitó adatként tartalmazza a felszámolási nyitómérleg adatait, mely tartalmában – a jogszabályban rögzített eltérés lehetősége mellett – meg kell, hogy egyezzen a felszámolási zárómérleg (
21. január 27-i) adataival. A Cstv.
22. §

(1)bekezdésében foglaltak szerint a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vezetője a felszámolás kezdő időpontját megelőző nappal éves beszámolót (tevékenység lezáró mérleget) köteles készíteni. A felszámolás számviteli feladatairól szóló 225/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet 5. §

(1)bekezdése szerint pedig a felszámoló a zárómérleg alapján nyitó felszámolási mérleget készít. Azaz a felszámoló a nyitómérleget a tevékenység zárómérleg adatai alapján állítja össze. A nyitómérleg szerint az adós gazdálkodó szervezet eszközállományából a pénzeszközök értéke 18.866 e forint, míg követelésállománya 1.315.735 e forint volt, azonban az ezzel szemben álló kötelezettségekből a rövidlejáratú kötelezettség mértéke 1.572.768 e forint, míg a hosszú lejáratú kötelezettség 63.288 e forint volt. Megállapítható tehát, hogy a pénzeszközök és a követelések együttesen sem fedezik a rövidlejáratú kötelezettségek összegét

1. január
2. napján, azaz a rövid lejáratú kötelezettségek esedékességkori megfizetésére az adós már nem volt képes, erre elegendő pénzeszköze nem volt. A tartozások esedékességkor történő kielégítésének „képessége” egyébként is likvid pénzeszköz meglétét feltételezi, vagyis nem elegendő, ha az adós teljes vagyona készpénzzé konvertálása esetén – egyébként fedezetet nyújtana a tartozások kielégítésére. Mivel az adós nagy összegű tartozásállománnyal, és kevés likvid pénzeszközzel rendelkezett, megállapítható, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzete már
3. január
4. napját megelőzően bekövetkezett, azaz
5. január 24-én az engedményezési szerződés megkötését megelőzően már fennállt, és erről a vezető tisztségviselőknek tudniuk kellett, már csak azért is, mert az adós ellen folyamatosan felszámolási eljárásokat kezdeményeztek a hitelezők. Ezért az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor szakértő bevonása és tanúk meghallgatása nélkül, a fizetési képtelenséggel fenyegető helyzet időpontját megállapította. Ezen időponttól kifejetett ügyvezetői magatartás szolgálhat alapul a Cstv. 33/A. §-ában szabályozott felelősség megállapítására. A Cstv. 33/A. §-a szerinti vagyoncsökkenés a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követő időszakra nézve az aktív vagyon csökkenését jelenti. A vagyoncsökkenés akkor is bekövetkezhet, ha egyébként a vagyon csökkenésével járó ügyletek eredményeként egyes hitelezői követelések akár meg is szűnnek (Szegedi Ítélőtábla Gf.I.30.345/2015/2.számú döntés, Szegedi Ítélőtábla Gf.III.30.229/2015/
6. számú döntés). Ezen túlmenően vagyoncsökkenést okoz a társaság tartozásának növekedése, illetőleg a követelések behajtásának elmulasztása ( Fővárosi Ítélőtábla 11.Gf.40.706/2013/3.számú döntés), és vagyoncsökkenést okoznak a fiktív, illetőleg aránytalan kötelezettségvállalást eredményező szerződések is (Szegedi Ítélőtábla Gf.III.30.431/2013/2.számú döntés, ÍH 2014/
7. számon közzétett eseti döntés). A felperes állítása szerint a
8. január
9. napján tett engedményezés ingyenesen történt, mely vagyoncsökkenést eredményezett. Az I-II. rendű alperesek állították, hogy az engedményezés visszterhes volt, mert a Aa Kft.
10. augusztus
11. napján 130.000.000,- Ft kölcsönt nyújtott az adós gazdálkodó szervezetnek, és ezen kölcsön törlesztéseként történt meg a követelés engedményezése. A perben csatolásra került másolati példányú
12. augusztus 6-i keltű kölcsönszerződésben a Aa... Kft. magyarországi cég adott kölcsönt a A... Kft. adós gazdálkodó szervezetnek. Más okirat a perben csatolásra nem került. Ezzel szemben az engedményezési szerződésben szerződő félként a A... Kft., mint engedményező és a Aa... s.r.l. úniós tagállam neve székhelyű cég, mint engedményes szerepel. A felek előadása szerint a Aa.. Kft., a A... Kft. és a Aa... s.r.l. három önálló jogi személy. Arra vonatkozóan a felek állítást nem tettek, hogy a úniós tagállam neve-i céggel szemben az adós gazdálkodó szervezetnek tartozása állt volna fenn. Az engedményezési megállapodás ugyan rögzíti, hogy a két magyar cég (a A... Kft. és a Aa... Kft.) is megegyeztek az engedményezésben, de ez a magyar cégek között egyéb adatok, nyilatkozatok hiányában nem értelmezhető. Így megállapítható, hogy az engedményezés tekintetében az alperesek a visszterhességet nem igazolták, és a felszámolás elrendelését megelőző nappal történt engedményezés az adós gazdálkodó szervezet vagyonát csökkentette. Ha ellenérték fejében történt volna az engedményezés, a vagyoncsökkenés az esetben is megállapítható lenne, mert a Aa... s.r.l. úniós tagállam neve cégnek egyedüli tagja az adós. A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkezte után az adós tulajdonában álló cég esetlegesen fennálló követelésének kielégítése sem a hitelezői érdekeket szolgálja. A társaság hitelezőinek érdeke azt kívánja meg, hogy az adós saját cége követeléséhez másokat megelőzően ne jusson hozzá, és ezzel a társaság más hitelezők kielégítésére szánható vagyonát ne csökkentse (BDT 2013/2881.). A Cstv. 33/A. §

(1)bekezdésében foglalt rendelkezéseknek az a célja, hogy a külső hitelezők, az adós társasággal gazdasági kapcsolatban álló személyek, és ezáltal a gazdasági élet biztonságát szolgálja. Az alperesek hivatkozása szerint a vagyoncsökkenés összegét az elsőfokú bíróság nem vizsgálta, az nem lehet azonos az engedményezett követelés összegével. Az engedményezett követelés összegét azonban a felek a szerződésben megjelölték, az engedményezési szerződést a kötelezettként megjelölt személy is aláírta, így az abban foglalt követeléssel azonos mértékű a vagyoncsökkenés. Az alperesek hivatkoztak arra, hogy minden szükséges elvárható intézkedést megtettek a hitelezők védelme érdekében, azonban arra vonatkozóan bizonyítást nem terjesztettek elő, és a követelés ingyenes átruházása nyilvánvalóan nem minősülhet a külső hitelezői érdekekkel egyező magatartásnak. Mindezek alapján a kimentés körében az alperesek által előadottak nem eredményezhették az ügyvezetői felelősség alóli mentesülésüket. A fentiekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §

(2)bekezdésének alkalmazásával, annak kisebb részbeni kiegészítésével helybenhagyta azzal, hogy az I-II. rendű alperesek vagyoncsökkenésért fennálló felelőssége a Cstv. 33/A. §

(1)bekezdés harmadik mondata alapján egyetemleges. Az alperesek fellebbezése eredményre nem vezetett, ezért a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján kötelesek a felperes másodfokú eljárási költségének megtérítésére, mely a jogi képviselő munkadíjból áll, és annak mértékét az ítélőtábla a 32/2003.(VIII.22.) IM rendelet 3.§

(3)bekezdés és

(5)bekezdés alapján állapította meg. S z e g e d,

1. november hó
2. napján Dr. Gaálné dr. Jobbágy Ildikó sk. a tanács elnöke Dr. Béri András sk. . Dobler László sk. előadó bíró táblabíró A kiadmány hiteléül: tisztviselő