Bf.31/2015/13 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)és

(6)bekezdés I. fordulatára pontosítja. A vádlott börtönbüntetését 3 (három) évre enyhíti. A vádlott tartózkodási helye helyesen: Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. A másodfokú eljárás során felmerült 16.975,- (tizenhatezer-kilencszázhetvenöt) forint bűnügyi költséget a vádlott viseli. Az ítélet ellen további fellebbezésnek helye nincs. I n d o k o l á s: A Fővárosi Törvényszék a 2014. év november hó 24. napján kihirdetett 15.B.85/2014/15. számú ítéletével a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bűntettének kísérlete (Btk. 170. §

(1)és

(6)bekezdés I. fordulat) miatt, mint visszaesőt, 4 év börtönbüntetésre és 4 év közügyektől eltiltásra ítélte. Beszámította a kiszabott szabadságvesztés büntetésbe a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt. Rendelkezett az elkövetés eszközének elkobzásáról, továbbá lefoglalás megszüntetéséről és kiadásról. Kötelezte a vádlottat az eljárás során felmerült bűnügyi költség megfizetésére. Az ítélet ellen a vádlott és védője elsődlegesen felmentésért, másodlagosan enyhítés érdekében jelentett be fellebbezést. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség BF.38/2015/

1. számú átiratában a védelmi fellebbezést nem tartotta alaposnak. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a perrendi szabályokat megtartotta, ügyfelderítési kötelezettségének eleget tett, és mérlegelése során hibamentes tényállást állapított meg, melyet meggyőzően indokolt. A megállapított tényállásból okszerűnek tartotta a vádlott bűnösségére vont következtetést és törvényesnek a minősítést. A vádlottal szemben kiszabott büntetést megfelelőnek tartotta, így az elsőfokú ítélet helybenhagyására tett indítványt. Egyben bejelentette, hogy a nyilvános ülésen nem vesz részt. A védő a nyilvános ülésen fenntartotta a fellebbezését. Figyelemmel arra, hogy a vádlott következetesen tagadta a szúrást, vitatta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást. Álláspontja szerint a sértett nem konkrétan terhelte a vádlottat a szúrással, szemtanú erre nézve nem volt, csupán annyi volt kétséget kizáróan bizonyítható, hogy közöttük nézeteltérés volt. A sértett csak máshol észlelte a szúrt sérülését, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az sincs bizonyítva, hogy hol, mikor és kitől szenvedte el a szúrást a sértett. Erre tekintettel elsődlegesen változatlanul a vádlott felmentésére tett indítványt azzal a megjegyzéssel, hogy esetlegesen garázdaság állapítható meg a vádlott terhére, amely azonban a vádlottal szemben kiszabott büntetés lényeges enyhítésével kell, hogy járjon. Ezen túlmenően másodlagosan az enyhítésért bejelentett fellebbezést is fenntartotta, mivel a kiszabott büntetés a vádlott terhére megállapított bűncselekmény mellett is eltúlzott. A vádlott utolsó szó jogán úgy nyilatkozott, hogy nem szúrt meg soha senkit. A Fővárosi Ítélőtábla a védelmi perorvoslat alapján eljárva a Be.
2. §

(1)bekezdésére figyelemmel a Fővárosi Törvényszék ítéletét és az azt megelőző eljárást teljes terjedelmében felülbírálta. Megállapította, hogy a törvényszék eljárásában a perrendi szabályokat alapvetően megtartotta, azonban az ítélőtábla az

1. sz. tanú vallomásáról megállapította, hogy az a vádlott ellen a jelen cselekmény miatt indult büntetőeljárás, a nyomozás során a gyanúsítottal szemben intézkedő (kényszerintézkedést, előállítást foganatosító) rendőrnek a vallomása. A vádlott az előállítása során a terhére rótt bűncselekménnyel kapcsolatban az intézkedő rendőrnek, az
2. sz. tanúnak érdemi nyilatkozatot tett éspedig lényegében bűnösséget elismerő nyilatkozatot. Az
3. sz. tanú erről a rendkívüli eseményről rendőri jelentést nem készített. A gyanúsított az ezt követően sorra kerülő érdemi kihallgatásán, a megfelelő törvényi figyelmeztetést követően, tagadta a terhére rótt bűncselekmény elkövetését. A nyomozó hatóság a későbbiekben, de még ugyanezen a napon a gyanúsítottal szemben intézkedő rendőrt, mint
4. sz. tanút hallgatta ki, aki terhelő vallomást tett a vádlottra nézve, elmondva az előállítás során a gyanúsítottól hallottakat. A nyomozó hatóság ezen eljárása törvénysértő, az
5. sz. tanú vallomása bizonyítékként nem értékelhető az alábbiak miatt: A gyanúsítottal szemben megindult büntetőeljárásban hivatalosan intézkedő rendőr, mint a nyomozó hatóság kényszerintézkedést foganatosító tagja, a Be.
6. §

(1)bekezdése értelmében az általa végzett nyomozási cselekményről jelentést kell, hogy készítsen, azonban a gyanúsított és a tanú kihallgatásáról, illetve a szembesítésről jelentés nem készíthető. Ezen tiltó rendelkezésnek - egyebek mellett - nyilvánvalóan az az oka, hogy a jelentésbe foglaltak felvételekor, az eljárási cselekmény végrehajtása során történt rendkívüli események rögzítésekor, vagy akár információgyűjtés során nem történik meg a megfelelő törvényes kioktatása a nyilatkozatot tevő személynek - jelen esetben a vádlottnak - nem áll módjában a kérdéses nyilatkozatot elolvasni, ellenőrizni, aláírni, stb. … és elsősorban nem áll módjában megfontolni azt, hogy egyáltalán kíván-e nyilatkozni vagy sem az ügyben a jogai ismeretében. Mindebből következően nincs lehetősége az alapvető eljárási jogait gyakorolni. A vádlottnak az ügyben a büntetőeljárási törvénynek megfelelő gyanúsítotti kihallgatására az előállítását követően került sor. A nyomozó hatóság helytelenül járt el, amikor az ezt megelőző intézkedés során felmerült rendkívüli eseményt - a gyanúsított előállítása során tett nyilatkozatát röviden nem rögzítette jelentésben az eljárási törvénynek megfelelően. A rendőri jelentés ugyanis okirati bizonyíték, amely a Be. 301. §

(2)bekezdése értelmében tárgyalás anyagává tehető, annak hangsúlyozása mellett, hogy adott esetben egy rendőri jelentésbe foglalt rövid nyilatkozat nem helyettesítheti az adott személy büntetőeljárási törvénynek megfelelő kihallgatását figyelemmel egyebek mellett - a Be. 168. §

(1)bekezdés

1. mondatára. Ebből kifolyólag viszont a rendőri jelentésben rögzített érdemi információk bizonyítékkénti értékelésénél kellő mérséklettel és a szűk körű felhasználhatóságot szem előtt tartva kell eljárni. Jelen ügyben azonban az
2. sz. tanú esetében nem a rendőri jelentésben rögzítettek okirati bizonyítékkénti értékelése jelent problémát, hanem azon mulasztás, hogy ez valójában nem történt meg. Ezen eljárási hibát utóbb azzal orvosolni - ráadásul a gyanúsítotti tagadó vallomás megtételét követően - hogy a nyomozó hatóság az ügyben intézkedő saját tagját úgynevezett „hallomás tanúként" hallgatja ki, mint terhelő tanút, nem lehetséges, ez a büntetőeljárási törvénnyel össze nem egyeztethető és a Be.
3. §

(4)bekezdése értelmében a gyanúsított eljárási jogainak lényeges korlátozásával megszerzettnek tekintendő. Emellett ezen eljárás visszaélésszerű joggyakorláshoz, éppen a Be. 168. §

(1)bekezdés

1. mondatában foglalt rendelkezés megkerüléséhez vezethet. Egyebekben az eljárási törvénynek megfelelő rendőri jelentés készítőjének kihallgatása nyilvánvalóan nem kizárt, de a jelen ügyben az előzőekben kifejtettek szerint „hallomás tanúként" szerepeltetése az
2. sz. tanúnak törvénysértő, ezért az ítélőtábla ezen vallomást a bizonyítékok sorából kirekesztette. Ugyancsak nem volt megfelelő a rendőri jelentések tárgyalás anyagává tétele, mivel azokat akkor ismertette már az elsőfokú bíróság, amikor azon tanúk, akik az abban foglaltakra észrevételt tehettek volna, már eltávoztak a tárgyalásról. Azokban az esetekben, amikor egy adott vallomás és a rendőri jelentésben rögzített érdemi információ megegyezik, a bizonyítás ezen hiányossága nem okoz gondot, viszont ha eltérő adatok merülnek fel, nem mellőzhető az ellentmondások feloldására tett kísérlet, azaz a nyilatkozattevő erre történő kihallgatása vagy akár másnak, például a vádlottnak, további tanúknak az ezzel kapcsolatos kikérdezése sem. Ezért jelen ügyben az ítélőtábla a kétségesnek mutatkozó és közvetlenül nem vizsgált, nem ütköztetett információkat tartalmazó jelentéseket szintén kirekesztette a bizonyítékok köréből. Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által elvégzett iratismertetés kapcsán annyit szükségesnek tart még megjegyezni, hogy a tanú vallomások tárgyalás anyagává tétele nyilván nem iratismertetés keretében történik, hanem a büntetőeljárási törvény megfelelő szabályai szerint a tanúk kihallgatása során, mint ahogyan azt a törvényszék meg is tette eljárásban. Ekként ezek ismételt feltüntetése szükségtelen, és egyébként sem lenne megfeleltethető a büntetőeljárási törvénynek az ily módon történő tárgyalás anyagává tételük. Az iratismertetés az elsőfokú bírósági eljárásban a bizonyítási eljárás befejezését megelőzően - eltérően a nyomozati szakaszt lezáró iratismertetéstől - arra szolgál, hogy a korábban tárgyalás anyagává még nem tett okirati vagy egyéb bizonyítékok a tárgyaláson közvetlenül megismerhetők, így bizonyítékként felhasználhatók legyenek. A bizonyítás így lesz teljes körű, ezért lényeges ennek kapcsán a kérdezési és észrevételezési jog biztosítása. A Be.
3. §

(1)bekezdése értelmében a bizonyítási eszközök felhasználása során a törvény rendelkezései szerint kell eljárni, szem előtt tartva a bizonyítás törvényességét. Ugyancsak rögzíti az ítélőtábla, hogy a Be. 287. §

(5)bekezdése értelmében az elnapolt tárgyalást a tárgyalás legutóbbi részéről készült jegyzőkönyv ismertetésével kell folytatni, ha a megszakítás óta nyolc napnál hosszabb idő telt el és az ismertetést az ügyész, a vádlott, illetve a védő indítványozza. A jegyzőkönyv ismertetése után figyelmeztetni kell az ügyészt, a vádlottat és a védőt arra, hogy az ismertetésre észrevételt tehet és az ismertetés kiegészítését kérheti. A figyelmeztetést és az észrevételt jegyzőkönyvbe kell foglalni. A tárgyalási jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy ezen rendelkezés betartását elmulasztotta az elsőfokú bíróság, amelyet a bizonyítási eljárás befejezését megelőzően észlelt és a tárgyalási jegyzőkönyvek ismertetését az iratismertetés során pótolta. Megjegyzi még az ítélőtábla, hogy a tárgyalás berekesztésére az elsőfokú ítélet meghozatalát követően kerülhet sor egyetlen alkalommal, az elnapolt vagy elhalasztott tárgyalást nem kell berekeszteni. Az eljárási szabálysértések sorában kell megemlíteni, hogy az elsőfokú bíróság nem a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő módon javította ki az ítélet sorszámát sem. Mindezen szabálysértések, illetve az egyes bizonyítékok kirekesztése sem tette felülbírálatra alkalmatlanná a törvényszék ítéletét, mivel ezen túlmenően az ügyfelderítési kötelezettség teljesítése az említett bizonyítékok nélkül is megfelelő volt. Emiatt a másodfokú eljárásban szükségtelen volt bizonyítást felvenni. A vádlott tagadta, hogy megszúrta volna a sértettet, azt azonban elismerte, hogy közöttük vitára, illetve dulakodásra is sor került. A sértett szintén beszámolt a dulakodásról, illetve elmondta azt is, hogy nem érezte azt, hogy a vádlott mikor szúrta meg, de mással nem volt ilyen konfliktusa, illetve rögtön jelezte, amikor észrevette a sérülését. A sértett vallomását az igazságügyi orvosszakértő alátámasztotta, és bár a szúrásnak közvetlen szemtanúja nem volt, azonban a kihallgatott tanúk közvetve ugyancsak megerősítették a sértett vallomását. A törvényszék a bizonyítékok értékelése során kellően megindokolta, hogy miért vetette el a vádlott védekezését, és ezzel szemben miért alapította a sértett, néhány helyen ellentmondást is hordozó, vallomásaira a tényállását, amelyet a fentiekben említettek szerint azonban az egyéb bizonyítékok kellő mértékben alátámasztottak, illetve kiegészítettek. Az elsőfokú bíróság ítélete, a megállapított tényállás lényegében megalapozott, azt mindössze a személyi részében szükséges pontosítani a Be. 352. §

(1)bekezdés a/ pontjára alapítottan az alábbiak szerint: - a vádlottal szemben korábban kiszabott 5 év 6 hónap szabadságvesztés büntetés-végrehajtási fokozata helyesen fegyház. Ezen kisebb helyesbítéssel az első fokon megállapított tényállás megalapozott és irányadó a másodfokú eljárásban is. A megalapozott tényállásból az elsőfokú bíróság okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére és törvényes a cselekmény minősítése is. Ekként a vádlott által használt elkövetési eszköz, a kés alkalmas volt akár életveszélyes sérülése okozására is, a támadott testtájék, az alkalmazott erőbehatás nagysága ugyancsak erre a következtetésre adnak alapot, míg a súlyosabb, életveszélyes sérülés elmaradása a véletlennek volt köszönhető. A cselekmény minősítése kapcsán mindössze annyit kell megjegyezni, hogy az ítélet

1. oldalán nyilván tévesen került rögzítése az, hogy „a sértett a tényállásbeli napon szúrt, nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett, melynek nyomán közvetlen életveszélyes helyzetbe került". Az elsőfokú ítélet ugyanis a rendelkező részét, tényállását, valamint indokolását tekintve is egyebekben helytállóan tartalmazza azt, hogy a sértettnél életveszélyes sérülés nem alakult ki, a vádlott terhére megállapított cselekmény kísérleti szakban maradt. A Fővárosi Ítélőtábla egyetértett a törvényszék azon álláspontjával, hogy az elbíráláskori Btk. a vádlott visszaeső minőségéből kifolyólag nem tartalmaz a vádlottra nézve enyhébb rendelkezéseket, ezért főszabályként érvényesülően az elkövetéskori büntetőjogszabály, az
2. évi IV. törvény szerint kell elbírálni a vádlott által elkövetett cselekményt. Az ítélőtábla lényegében egyetértett az elsőfokú bíróság által a büntetés kiszabásánál figyelembe vett körülményekkel, azonban tekintettel a további időmúlásra, lehetőséget látott arra, hogy az elsőfokon kiszabott szabadságvesztés büntetés mértékét enyhítse. A vádlott tartózkodási helye, a házszám az elsőfokú ítélet rendelkező részében helytelenül került megjelölésre, azt az ítélőtábla pontosította. A törvényszék a vádlott terhére megállapított bűncselekményt helytelenül nevezte meg, illetve a jogszabályi megjelölése sem volt megfelelő, ezért azokat helyesbítette. Az ítélet egyéb rendelkezései törvényesek. A Fővárosi Ítélőtábla a fentiekre tekintettel a Fővárosi Törvényszék ítéletét a Be.
3. §

(1)bekezdése alapján részben megváltoztatta, egyebekben pedig a Be. 371. §

(1)bekezdése szerint helybenhagyta. Kötelezte az ítélőtábla a vádlottat a másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség megfizetésére a Be. 381. §

(1)bekezdése alapján. Budapest,

1. év január hó
2. napján . Rédei Géza s.k. a tanács elnöke . Bartkó Levente s.k.. Vincze Piroska s.k. előadó bíró bíró A Fővárosi Törvényszék 15.B.85/2014/
3. számú ítélete, a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 1.Bf.31/2015/
4. számú ítéletében írt változtatás mellett a vádlottal szemben jogerős és végrehajtható. Budapest,
5. év január hó
6. napján Dr. Rédei Géza s.k. a tanács elnöke Kiadmány hiteléül: tisztviselő