Bhar.174/2015/6 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdés,

(2)bekezdés a) pont) állapította meg. Ezért őt 120 napi tétel, napi tételenként 2000 forint összegű, összesen 240.000 forint pénzbüntetésre, és 2 év közúti járművezetéstől eltiltásra ítélte. Rendelkezett a pénzbüntetés meg nem fizetése esetén fogházbüntetésre történő átváltoztatásáról is. Kötelezte a vádlottat az eljárás során felmerült bűnügyi költség viselésére. Ugyanakkor a bíróság a vádlottat a terhére rótt további 1 rendbeli segítségnyújtás elmulasztásának bűntette (Btk. 166. §

(1)bekezdés,

(3)bekezdés I. fordulat) miatt emelt vád alól felmentette. Az elsőfokú bíróság a vádirattól eltérően, az 1/1975. (II. 5.) KpM-BM együttes rendelet (továbbiakban KRESZ) 3. §

(1)bekezdés c) pontjában írt szabály megszegését rótta a vádlott terhére, megállapítva, hogy a baleset e szabály megszegésével hozható közvetlen okozati összefüggésbe, így a bűnössége ennek alapján állapítható meg. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság nem látta megállapíthatónak a vádlott büntetőjogi felelősségét a Btk. 166. §

(1)bekezdésébe ütköző és a

(3)bekezdés I. fordulata szerint minősülő segítségnyújtás elmulasztásának bűntettében. Az elsőfokú ítéletben kifejtettek szerint a segítségnyújtás elmulasztása vétsége megvalósulásának feltétele, hogy a vádlottat a megállási, a meggyőződési és segítség-felajánlási kötelezettség, továbbá a tőle elvárható tényleges segítségnyújtás közül legalább egy kötelezettség elmulasztása vonatkozásában szándékos mulasztás terhelje. Álláspontja szerint a vádlott terhére egyik kötelezettség szándékos elmulasztása sem róható. Az elsőfokú bíróság érvelése szerint a vádlott megállási kötelezettségének eleget tett, ezen túlmenően a járókelőkkel együtt felsegítette az úttestről a sértettet, majd annak tudatában távozott a helyszínről, hogy a sértett biztonságban van, és hogy a mentők értesítése is megtörtént. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a vádlott minden tőle elvárható kötelezettségének eleget tett, további tényleges segítséget szakképzettség hiányában a sértett részére nem tudott volna adni, így tényállási elem megvalósulásának hiányában a vádlottat e bűncselekmény vádja alól felmentette. Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész a vádlott terhére, a segítségnyújtás elmulasztása bűntette tekintetében a bűnösség megállapítása, továbbá a kiszabott büntetés súlyosítása végett jelentett be fellebbezést. A Fővárosi Főügyészség Büntetőbírósági Ügyek Osztálya a Bfel.14.373/2014/

1. számú átiratában a bejelentett ügyészi fellebbezést fenntartotta. Álláspontja szerint a tényállásból mellőzni kell azt a téves következtetést, mely szerint a vádlott meggyőződött arról, hogy a sértett nincs közvetlen veszélyben. Ezen túlmenően azonban álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megalapozott, hibamentes, így irányadónak kell tekinteni a másodfokú eljárásban is. Az ügyészség álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a közúti baleset gondatlan okozásának vétsége tekintetében a megalapozott tényállásból helyesen vont következtetést a vádlott bűnösségére, és a cselekmény minősítése is törvényes. Ugyanakkor téves jogkövetkeztetés eredményeként mentette fel a vádlottat a segítségnyújtás elmulasztásának bűntette miatt emelt vád alól. Az ügyészi érvelés szerint a vádlott azzal a magatartásával, hogy a sértettet segített felemelni az úttestről, nem tett eleget a segítségnyújtási kötelezettségének, hiszen még azt megelőzően távozott a helyszínről, hogy a mentők értesítése megtörtént volna. Az ügyészi álláspont szerint a vádlottól elvárható lett volna, hogy meggyőződjön a sérülés mibenlétéről, hogy a segítségét felajánlja és az is, hogy meggyőződjön arról, hogy a mentők helyszínre hívása ténylegesen megtörtént-e vagy nem. A vádlott ezen kötelezettségeinek nem tett eleget, ezért megvalósította a segítségnyújtás elmulasztása bűntettének megállapításához szükséges törvényi tényállási elemeket, így a bűnösségét e bűncselekményben is meg kell állapítani. Az ügyészség álláspontja szerint a kiszabott büntetés eltúlzottan enyhe, nem igazodik a cselekmény tárgyi súlyához, a bűnösségi körülményekhez, és nem felel meg a büntetéskiszabási elveknek sem. E körben nyomatékosan utalt arra, hogy a vádlott terhére nagyobb súllyal kell értékelni, hogy úgy vett részt a közúti forgalomban, hogy soha nem rendelkezett vezetői engedéllyel. Összességében halmazati büntetésként a vádlott cselekményeihez próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés igazodik, így ennek kiszabására tett indítványt azzal, hogy a közúti járművezetéstől eltiltás tartamának súlyosítása is indokolt. A Fővárosi Törvényszék a
2. április
3. napján kihirdetett 26.Bf.XXI.13.556/2014/
4. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta. Pontosította a vádlott közlekedési cselekményének megnevezését, továbbá bűnösnek mondta ki a vádlottat a Btk.
5. §

(1)bekezdésébe ütköző és a

(3)bekezdés I. fordulata szerint minősülő és büntetendő segítségnyújtás elmulasztásának bűntettében. Ezért a vádlottat halmazati büntetésül 1 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélte, azzal, hogy a szabadságvesztés végrehajtását 2 év próbaidőre felfüggesztette. Rendelkezett a feltételes szabadságra bocsátás időpontjáról, egyben a pénzbüntetés meg nem fizetése esetére vonatkozó átváltoztató rendelkezést mellőzte. A Fővárosi Törvényszék megállapította, hogy az elsőfokú bíróság által rögzített tényállás megalapozott, a bizonyítékok gondos mérlegelésén alapul, így irányadónak tartotta a másodfokú eljárás során. Észrevételezte ugyanakkor, hogy az elsőfokú bíróság elmulasztotta a vádirati tényállás feltüntetését a határozatában, így nem lehetett az elsőfokú ítéletből pontosan megállapítani, hogy az ügyészség milyen magatartást rótt a vádlott terhére a segítségnyújtás elmulasztásának bűntette kapcsán. Kiemelte a Fővárosi Törvényszék, hogy a segítségnyújtás elmulasztásának bűntettével kapcsolatban megállapított elsőfokú ítéleti tényállás hiánytalan, annak kiegészítése nem indokolt, a vádlott elsőfokú bíróság általi felmentése ugyanis téves jogi következtetés eredménye volt. A másodfokú bíróság részletesen indokolva és több eseti döntésre is hivatkozva rögzítette, hogy a segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző általi elkövetése megvalósul, ha a közúti balesetet okozó terhelt a baleset helyszínén megáll ugyan, a gépkocsiból kiszáll, de a súlyos sérülés láttán mielőbbi orvosi ellátása, illetve a baleset körülményeinek tisztázása érdekében semmit nem tesz, sem a mentőt, sem a rendőrséget nem értesíti, azok helyszínre érkezését nem várja meg, hanem a helyszínről a lakására eltávozik. Jelen esetben is ez történt, hiszen a vádlott a mentők kiérkezését megelőzően lényegében a segítségnyújtás konkrét felajánlása nélkül hagyta el a helyszínt. Rögzítette a másodfokú határozat azt is, hogy önmagában a puszta helyszínen maradás és a fejlemények szemlélése sem lett volna elegendő a segítségnyújtás teljesítéséhez, miként arra a Kúria több határozatában is rámutatott. Kiemelte a másodfokú bíróság, hogy a vádlott esetében a tőle elvárható segítségnyújtás akkor merült volna ki, ha a vádlott meggyőződik arról, hogy valóban érkezik a sértetthez a szakszerű ellátás nyújtására képes mentő és az ellátás ténylegesen kezdetét is veszi. A másodfokú bíróság rögzítette, hogy a vádlott a KRESZ 58. §

(1)és

(2)bekezdését megszegve távozott el a helyszínről azt megelőzően mielőtt segítségnyújtási kötelezettségét teljes egészében teljesítette volna, így megvalósította a segítségnyújtás elmulasztásának bűntettét. A másodfokú határozat ellen a vádlott védője jelentett be indokolás nélküli fellebbezést. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a BF.601/2015/

1. számú átiratában a másodfokú határozat helybenhagyását indítványozta. Az ügyész a harmadfokú nyilvános ülésen azt hangsúlyozta, hogy a vádlottnak kötelessége lett volna az általa okozott baleset bekövetkezése után megvárnia a mentők helyszínre érkezését, ehelyett azonban gyakorlatilag ellenőrizetlenül magára hagyta a sértettet. Álláspontja szerint ezt a magatartást úgy kell értékelni, hogy közömbösen viselkedett a sértett iránt, lényegében megszökött a helyszínről, ahova úgy kellett őt visszavinni. Ezzel a magatartással pedig kimerítette a vád tárgyát képező törvényi tényállásban írtakat. Mindezek alapján a másodfokú bíróság helyesen mondta ki őt bűnösnek segítségnyújtás elmulasztásának bűntettében. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság által kiszabott büntetés megfelelő és szükséges is a büntetési célok eléréséhez,, így a másodfokú ítélet helybenhagyását indítványozta. A védő a harmadfokú nyilvános ülésen tartott perbeszédében hangsúlyozta, hogy ezt a bűncselekményt a vádlott nem követte el, ezért indítványozta, hogy e bűncselekmény vádja alól az ítélőtábla a vádlottat mentse fel. A perbeszédében a megállapított tényállást nem támadta. Nem vitatta, hogy a vádlott gondatlanul közúti balesetet okozott, amelyből sérülés keletkezett. Hangsúlyozta azonban, hogy a balesetet követően a vádlott meggyőződött arról, hogy a sértettnek nincs komolyabb sérülése, és ezt a sértett is megerősítette, hiszen ő maga jelentette ki, hogy semmiféle segítségre nincs szüksége. Ennek a sértetti kijelentésnek a következtében alakult ki a vádlottban az a téves feltevés, hogy a sértettnek nincs sérülése, és kizárólag ezért hagyta el a helyszínt. A vádlott lényegében tévedésben volt, ezt a tévedést a sértett nyilatkozata okozta, ezért álláspontja szerint a vádlottat fel kell menteni a terhére rótt bűncselekmény vádja alól. Másodlagosan a jelentős időmúlásra és a vádlott javára szóló további enyhítő körülményekre tekintettel a kiszabott büntetés jelentős enyhítését és pénzbüntetés kiszabását indítványozta. A védői fellebbezéssel megtámadott másodfokú határozatot a harmadfokú bíróság az azt megelőző első- és másodfokú eljárással együtt a Be.
2. §

(1)bekezdése alapján bírálta felül abból a szempontból is, hogy az eljárási szabályokat az első- és a másodfokú bírósági eljárásban betartottáke, illetve, hogy a másodfokú ítélet megalapozott-e vagy sem. Ennek során megállapította, hogy az első- és a másodfokú bíróság maradéktalanul betartotta a vonatkozó perrendi szabályokat. Az elsőfokú bíróság a vád tárgyává tett bűncselekmény értékelése szempontjából releváns bizonyítékokat feltárta és részletesen, a logika szabályainak megfelelően értékelte, mérlegelte. A Fővárosi Törvényszék az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás kiegészítését nem tartotta szükségesnek. A harmadfokú bíróság álláspontja szerint azonban azokat a KRESZ szabályokat, melyeket a vádlott a magatartásával megsértett, a tényállásba fel kell tüntetni. Ezért a harmadfokú bíróság a Fővárosi Törvényszék ítéletének 6. oldal 6. bekezdésének utolsó mondatát, továbbá a másodfokú határozat 6. oldal 4. bekezdésének első mondatát az irányadó tényállás végére, az elsőfokú ítélet 3. oldal első bekezdése után illeszti be. Az így kiegészített tényállás már a harmadfokú bíróság álláspontja szerint is mentes a Be. 351. §

(2)bekezdésében foglalt hibáktól és hiányosságoktól, így a Be. 388. §

(1)bekezdése alapján irányadó volt a harmadfokú eljárásban is. A bizonyítékok értékelésével kapcsolatosan megállapítható, hogy a némiképp ellentmondásos tanúvallomásokból az elsőfokú bíróság helyes érveléssel alapította a tényállását azokra a vallomásokra, amelyek egymást erősítették a tartalmukat tekintve. Így helytállóan emelte ki a

1. számú tanú és tanú1 nyomozati vallomását, melyből megállapítható, hogy a vádlott a balesetet követően azonnal megállt, kiszállt a gépkocsiból, odament a földön fekvő sértetthez a tanúkkal együtt és segédkezett abban is, hogy a sértettet az úttestről az úttest szélére kísérjék. A
2. számú tanú és tanú1 vallomása alapján helyesen rögzítette mind az első-, mind pedig a másodfokú bíróság azt is, hogy a vádlott jelen volt akkor, amikor a mentők értesítésére sor került. A baleset körülményeit a helyszínrajz, a helyszínen készült fényképfelvételek, továbbá a vádlott, a sértett, valamint az 1.,
3. és a
4. számú tanú vallomása alapján megnyugtatóan lehetett megállapítani. Helytállóan emelte ki a másodfokú bíróság ezzel kapcsolatban, hogy a baleset oka kizárólag a vádlott figyelmetlensége volt, hiszen tanú1 nyomozati vallomásából egyértelműen megállapítható, hogy a sértett feltűnően lassan haladt a kijelölt gyalogos átkelőhelyen és ugyancsak igen lassú tempóban történt a vádlott által vezetett személygépkocsi kanyarodása is. Ebből következően tényként lehet megállapítani, hogy a sértett észlelését a vádlott számára semmi nem akadályozta, arra minden lehetősége megvolt, így a sértett észlelésének elmaradása kizárólag a vádlott figyelmetlenségére vezethető vissza, annál is inkább, mert a sértetten kívül más gyalogos ekkor a gyalogos átkelőhelyen nem volt, így a sértett észlelését ez sem zavarhatta. A mentők értesítését illetően helyesen tulajdonított jelentőséget a másodfokú bíróság a
5. számú tanú vallomásának. E tanú a nyomozati eljárás során határozottan állította, hogy a mentőket ő maga hívta fel, miközben a sértettet a járdához kísérték, és a vádlott helyszínről történő eltávozására csak ezt követően kerül sor. Erre tekintettel teljességgel megalapozatlan volt a Fővárosi Főügyészség fellebbezésében írt azon megállapítás, mely szerint a vádlott távozására még a mentők értesítését megelőzően került sor. Az valamennyi meghallgatott tanú, a vádlott és a sértett azonos tartalmú vallomása alapján egyértelműen megállapítható volt, hogy a balesetet követően a vádlott megállt, a személygépkocsiból kiszállt és a sértetthez ment. Az is helytállóan került rögzítésre a tényállásban, hogy a vádlott a sértett földről történő felsegítésében és az úttest szélére kísérésében is közreműködött. A korábban kifejtettek szerint ez alatt megtörtént a mentők értesítése is, amelyről a vádlottnak ugyancsak tudomása volt. Ezeknek a tényeknek a birtokában kellett állást foglalni az eljárt bíróságoknak abban a kérdésben, hogy a vádlott teljesítette-e a segítségnyújtásra irányuló kötelezettségét, avagy sem. A Fővárosi Törvényszék helyesen mutatott rá a határozatában arra, hogy az elsőfokú bíróság téves jogi következtetés eredményeként jutott arra az álláspontra, hogy a vádlott a segítségnyújtási kötelezettségének maradéktalanul eleget tett. A másodfokú határozat
6. oldal közepétől a
7. oldal
8. bekezdés végéig kifejtettekkel a harmadfokú bíróság maradéktalanul egyetértett. Hangsúlyozni kell, hogy a balesettel érintett jármű vezetőjének kötelességeit a KRESZ
9. § bekezdései tartalmazzák. E szerint a balesettel érintett jármű vezetője többek között köteles a járművel azonnal megállni, a baleset folytán megsérült vagy veszélybe került személy részére segítséget nyújtani, és az esetleges további balesetek elkerülése érdekében minden tőle telhetőt megtenni. A KRESZ
10. §-ában felsorolt kötelezettségek egy része csak a balesettel érintett jármű vezetőjét terheli. Így a helyszínen történő megállási kötelezettség előírásával lényegében a KRESZ 58.§-ban felsorolt további kötelezettségek teljesítésének előfeltételét teremti meg a törvényalkotó az érintett járművezetője részére. Éppen ezért a formális, rövid időre történő megállás semmiképpen nem is tekinthető a fentiek szerint előírt kötelezettség teljesítésének, ezért az ilyen magatartást úgy kell tekinteni, mintha a jármű vezetője a helyszínen meg sem állt volna. Szükséges hangsúlyozni azt is, hogy a segítségnyújtás teljesítésének körébe sérülés bekövetkezése esetén a szükséges egészségügyi ellátás biztosítása, valamint a sérülés esetleges veszélyének az elhárítása tartozik. Ilyen esetben azt a személyt kell veszélybe kerültnek tekinteni, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, vagyis ha olyan helyzet alakult ki, amely az élet vagy a testi épség szempontjából hátrányos következmények létrejöttének nagy valószínűségét rejti magában. További feltétel, hogy a segítségnyújtásnak az arra kötelezett személytől elvárható mértékűnek kell lennie. Nyilvánvaló, hogy a gépjárművezetők a sérült ellátásához szükséges szaktudással nem rendelkeznek, ezért a sérülés tényleges ellátása tőlük nem elvárható. Az azonban mindenképpen elvárható, hogy értesítsék a szakszerű ellátást biztosító szervet, illetve, hogy meggyőződjenek a szakszerű ellátást biztosító szervezet értesítésének megtörténtéről és a tényleges segítségnyújtásra alkalmas személyek megérkezéséig a helyszínen maradjanak. Hangsúlyozandó, hogy a balesetet okozó járművezetőtől a segítségnyújtás abban az esetben is elvárható, ha a helyszínen maradásával megkönnyíti, hogy ellene utóbb akár büntetőeljárás induljon meg. (BH 2001.8.). Számtalan eseti döntésben fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság és a Kúria is, hogy mindaddig, amíg a sérült személy szakszerű orvosi ellátására nem kerül sor, az elkövető helyszínről történő távozása a segítségnyújtási kötelezettség elmulasztását jelenti. Helyesen állapította meg mindezek alapján a másodfokú bíróság, hogy a vádlott a segítségnyújtási kötelezettségek közül a helyszínen való megállásnak eleget tett, ugyanakkor a segítségét nem ajánlotta fel a sérültnek, nem győződött meg a sértett sérülésének tényéről, és a helyszínt anélkül hagyta el, hogy oda az általa tudottan már értesített mentők megérkeztek volna. Ez pedig egyértelműen azt jelenti, hogy a vádlott elkövette a segítségnyújtás elmulasztásának bűntettét, melyet a másodfokú bíróság helytállóan a terhére meg is állapított. Ugyancsak helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra is, hogy a vádlott által okozott közúti balesettel kapcsolatba hozható KRESZ szabályszegést tévesen hívta fel az elsőfokú bíróság. A baleset ugyanis kijelölt gyalogos átkelőhelyen következett be, ahol a gyalogos átkelőhelyen haladó sértettnek feltétlen elsőbbsége volt a vádlotti járművel szemben, ezért helytállóan utalt a Fővárosi Törvényszék a KRESZ
11. §

(1)bekezdésének megsértésére. Helyesen hívta fel továbbmenően a Fővárosi Törvényszék a KRESZ 4. §

(1)bekezdés a) pontját is, hiszen az irányadó tényállásból megállapítható, hogy a vádlott gépjárművezetői engedéllyel soha nem rendelkezett, vagyis ezt a KRESZ előírást is megszegte a vádlott a cselekmény elkövetése során. A harmadfokú bíróság helyesnek tartotta a másodfokú bíróság részéről az elbíráláskor hatályos törvényi rendelkezések alkalmazását, hiszen ez a törvény a feltételes szabadságra vonatkozó kedvezőbb rendelkezések miatt enyhébb elbírálást tesz lehetővé a vádlott számára. Megállapítható, hogy a másodfokú bíróság a cselekményeket helyesen minősítette és helytállóan hívta fel a halmazati büntetés szabályait is. A büntetés kiszabása körében értékelhető körülményeket a másodfokú bíróság hiánytalanul vette számba és súlyuknak megfelelően értékelte és a cselekményekkel arányban álló mértékű büntetést szabott ki. A harmadfokú bíróság álláspontja szerint a jogosítvánnyal soha nem rendelkező vádlott a KRESZ legalapvetőbb szabályainak megsértésével összefüggésben követte el a cselekményeit, így azok tárgyi súlya mindenképpen szabadságvesztés büntetés kiszabását teszik indokolttá. Ugyanakkor nem kifogásolható a Fővárosi Törvényszék döntése, amely szerint lehetőséget látott a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésére. Az ezzel kapcsolatos érveket a harmadfokú bíróság is osztotta és a felfüggesztés próbaidejének tartamával is egyetértett. Összességében a harmadfokú bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság ítélete helyes, annak megváltoztatása nem indokolt, ezért a Fővárosi Törvényszék határozatát a Be. 397. §-a alapján helyes indokaira tekintettel - helybenhagyta. Budapest, 2016. év március hó 25. napján . Halász Irén sk. előadó bíró Máziné dr. Szepesi Erzsébet sk. a tanács elnöke dr. Borbás Virág Bernadett sk. bíró A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 26.Bf.XXI.13.556/2014/5. számú ítélete a Fővárosi Ítélőtábla mint harmadfokú bíróság 5.Bhar.174/2015/6. számú végzése folytán 2016. év március hó 25. napján jogerőre emelkedett és a szabadságvesztés kivételével végrehajtható. Budapest, 2016. év március hó 25. napján Máziné dr. Szepesi Erzsébet sk. a tanács elnöke A kiadmány hiteléül: Moncz Tímea tisztviselő