Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.032/2016/
- szám A Pécsi Ítélőtábla a Dr. Halmos Ügyvédi Iroda (ügyintéző: dr. Halmos Péter ügyvéd fél címe) által képviselt I.rendű felperes neve (címe) I. rendű, II.rendű felperes neve II. rendű és III.rendű felperes neve III. rendű (mindketten ... lakosok) felpereseknek - a Generali Biztosító Zrt. (címe, képviseletében eljár dr. B G Ügyvédi Iroda, ügyintéző: dr. B G ügyvéd, címe és a dr. Szotáczky Gábor ügyvéd, címe) által képviselt alperes neve (alperes címe) alperes ellen kártérítés megfizetése iránt indított perében a Pécsi Törvényszék
- október
- napján kelt 15.P.20.387/2012/
- számú közbenső ítélete ellen a felperesek által 93., az alperes által
- sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán meghozta a következő közbenső ítéletet: A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét - fellebbezett részében - részben megváltoztatja és a közrehatás mértékét az alperesre terhesebben 70-30 %-ban határozza meg azzal, hogy az alperest terhelő kártérítési kötelezettség mind a vagyoni, mind a nem vagyoni károk tekintetében a T St a Baranya Megyei Bíróság 15.P.20.101/2008/
- számú bírósági meghagyása alapján terhelő kártérítési kötelezettséggel egyetemleges. Egyebekben az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyja. Kötelezi a bíróság az alperest, hogy fizessen meg az I., II. és III. rendű felpereseknek, mint együttes jogosultaknak tizenöt napon belül 38.100 (harmincnyolcezer-egyszáz) forint másodfokú perköltséget. A közbenső ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. Indokolás Az elsőfokú bíróság által megállapított, a másodfokú bíróság által összefoglalt és kiegészített tényállás szerint T S
- június
- napján a kora délutáni órákban a ...-es számú főúton B belterületén, K irányából Bt, Bf irányába jól belátható, egyenes vonalvezetésű útszakaszon, kifogástalan látási viszonyok között közlekedett az XX-YY000 forgalmi rendszámú T típusú személygépkocsival. A „B vége" táblától 24 méterre egy parkolóba kívánt balra bekanyarodni, nem biztosított azonban elhaladási elsőbbséget az XXX-000 forgalmi rendszámú H típusú motorkerékpárral szemből, Bt irányából érkező és egyenesen továbbhaladni szándékozó B Tnak. T S figyelmét Bt irányából érkező kerékpárosok vonhatták el, kellő körültekintés esetén azonban a közeledő motorkerékpáros elsőbbségi helyzetét felismerhette volna. A kb. 85 km/h sebességgel közlekedő, alkoholtól közepesen befolyásolt állapotban lévő, de ettől függetlenül reakciókészségét megőrző B T a veszélyhelyzetet akkor észlelte, amikor a személygépkocsi a terelővonalat átlépte. B T ekkor vészfékezett, minek folytán a terelővonaltól körülbelül egy méter távolságban kezdődő, 11,4 méter hosszan húzódó állóra fékezett féknyomot hagyott. Az ütközést elkerülni azonban nem tudta és kb. 70 km/h sebességgel a terelővonaltól kb. 1,5 méter távolságban a személygépkocsi jobb oldali első kerekének ütközött. B T - az I. és II. rendű felperesek édesapja, a III. rendű felperes különélő házastársa - a motorkerékpárról lezuhanva olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy életének
- évében a helyszínen életét vesztette. A balesetben műszaki hiba nem játszott közre. B T akkor kerülhette volna el az ütközést, ha járművének sebességét a lakott terület kezdetét jelző táblának megfelelően alakítja és olyan időben kezd fékezni, hogy a lakott terület határán 50 km/h sebességgel haladjon át. Ilyen sebesség mellett késedelemmentes észlelés esetén vészfékezéssel az ütközési hely előtt 4-5 méterrel meg tudott volna állni. Ha a sebességkorlátozást betartva érkezik a lakott területre, és a szabálytalanul kanyarodó személygépkocsit észlelve lassító fékezést alkalmaz, úgy az ütközési zónába már a személygépkocsi kihaladását követően érhetett volna, feltéve, hogy a személygépkocsi vezetője a balra kanyarodását időközben nem szakítja meg. Ha a személygépkocsi vezetője időközben maga is fékezett volna, a lassító fékezéssel érkező motorkerékpáros útjából nem haladt volna ki. Ebben az esetben viszont a motorkerékpáros a ténylegesnél jelentősen alacsonyabb, 28-37 km/h sebességgel ütközött volna, a sérülések mértéke, illetve foka csökkenhetett volna, a halálos végkimenetel azonban nem lett volna kizárható. T St a Veszprémi Városi Bíróság
- június
- napján jogerőre emelkedett 9.B.11.../2007/
- számú ítéletével halált okozó közúti baleset gondatlan okozása vétségében bűnösnek találta. Az
- évben született, a baleset idején 16 éves I. rendű felperesnek és féltestvérének, az
- évben született, a baleset idején 9 éves II. rendű felperesnek édesapjuk halála miatt nem vagyoni és vagyoni, a III. rendű felperesnek (aki a II. rendű felperes édesanyja) vagyoni kárai keletkeztek. A károkozó üzembentartó a H AG-nél rendelkezett kötelező felelősségbiztosítással, mely külföldi biztosító magyarországi levelezője és teljes körű képviselője
- június 30-ig a G Zrt. volt. A felperesek kárigényüket közvetlenül a károkozóval szemben kívánták érvényesíteni. A Baranya Megyei Bíróságon pert indítottak T S németországi lakos alperes ellen, aki
- május
- napján a német nyelvre fordított keresetlevelet és idézést kézhez vette, érdemi ellenkérelmet azonban nem terjesztett elő. A Baranya Megyei Bíróság ekként bírósági meghagyással kötelezte, hogy fizessen meg az I. rendű felperesnek 214.520 forint vagyoni és 6.000.000 forint nem vagyoni kártérítést, a II. rendű felperesnek 8....920 forint vagyoni és 6.000.000 forint nem vagyoni kártérítést, a III. rendű felperesnek 259.827 forint vagyoni kártérítést és ezen összegek bírósági meghagyásban írt kamatait. A marasztalás az I. rendű felperes esetében a
- június
- és
- december
- közötti 31 hónapra, míg a II. rendű felperes esetében a
- június
- és
- november
- közötti 126 hónapra számított tartáspótló járadékot tartalmazta. A 15.P.20.101/2008/
- számú bírósági meghagyás
- november
- napján jogerőre emelkedett, teljesítés nem történt. A G Zrt. dr. B G ügyvéd útján
- május 5-én kereste meg a felpereseket a kártérítésre vonatkozó egyezség létrehozása céljából. A felek között levelezés kezdődött. A
- május 27-i levelében dr. B G a bírósági meghagyásnak megfelelő teljesítés lehetőségét kizárta. Elírás folytán
- május 25-re keltezett válaszlevelükben a felperesek kifejezték, hogy a határozatban írtak teljesítéséhez ragaszkodnak és kérték a marasztalási összeg teljesítését. Egyúttal kitértek arra, hogy a gyermekek vonatkozásában a tartáspótló járadék teljes körűen nem került előterjesztésre, melyre nézve jogfenntartással élnek. A felszólításra
- szeptember
- napján kelt levélben kapott egyezségi ajánlatot a felperesek nem fogadták el, a
- november 30-án írt válaszukban kifejezték, a levelezésből arra következtetnek, hogy követelésük a G Zrt.-vel, mint a külföldi telephelyű gépjármű biztosítójának a károk rendezésére megbízott levelezőjével szemben is érvényesíthető. Ismételten felszólítással éltek a bírósági meghagyásban foglaltak teljesítésére. A felperesek
- április
- napján a G Zrt. ellen indítottak pert.
- október
- napján tett előkészítő iratukban alperesként a M-t jelölték meg, minek folytán a
- november
- napján kelt 16/
- sorszámú végzésével a bíróság a G Zrt.-t a perből elbocsátotta. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes kártérítési felelősséggel tartozik az I-III. rendű felperesek tekintetében a
- június
- napján a ...-es számú Főúton B-Bt belterületén bekövetkezett, a néhai felperesi hozzátartozó, B T halálához vezető balesettel kapcsolatban azzal, hogy nem vagyoni kártérítést csökkentő tényezőként kell értékelni a néhai felperesi hozzátartozó, mint a perbeli baleset eredeti károsultjának közreható magatartását. A bíróság az I-III. rendű felpereseket ért vagyoni károk körében a balesetben részes személyek vonatkozásában 50-50 %-ban határozta meg a közrehatás mértékét. Az elsőfokú bíróság az alperes elévülési kifogását alaptalannak találta. Hivatkozott arra, hogy a káresemény idején hatályban volt és a jelen ügyben alkalmazandó, a gépjármű üzembentartójának kötelező felelősségbiztosításáról szóló 190/
- (VI.8.) Korm. rendelet 16.§
(6)bekezdése szerint, ha a Magyar Köztársaság területén külföldi telephelyű gépjármű üzemeltetésével okoztak kárt, a kártérítési igényt a Nemzeti Irodával szemben is lehet érvényesíteni. Ha a károkozó gépjármű biztosítója a biztosítottjai által a Magyar Köztársaság területén okozott károk rendezésére az 1.§ k) pontja szerinti levelezővel megállapodást kötött, a károk rendezését és a N I perbeli képviselete ellátását - a N I ellentétes rendelkezése hiányában - e levelező, illetőleg képviselője végzi. A fentiekre figyelemmel az elsőfokú bíróság elfogadta, hogy az alperes képviselőjével folytatott levelezésben foglaltak a régi Ptk.327.§
(1)bekezdésére figyelemmel alkalmasak voltak a nem vagyoni kártérítési igények vonatkozásában teljes egészében, míg a vagyoni kártérítési igények tekintetében a járadékjellegű igények egy részének kivételével az elévülés megszakítására. A felperesek a
- évi levelezést követően a keresetüket két év elteltével,
- június
- napján benyújtották, követeléseik túlnyomó része nem évült el. Mivel a felpereseket nem vitásan a hozzátartozójuk halála folytán károk érték, az elsőfokú bíróság ezt követően abban a kérdésben foglalt állást, hogy volt-e a néhai felperesi hozzátartozó részéről közrehatás a baleset bekövetkezésében. Rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy mivel a perbeli esetben két veszélyes üzem találkozásáról van szó, a régi Ptk.346.§
(1)bekezdésében írtakat kell vizsgálni, a károkozók egymás közti viszonyában a felelősség általános szabályait kell alkalmazni. T S felelőssége a régi Ptk.339.§
(1)bekezdése alapján fennáll, ugyanakkor a régi Ptk.340.§
(1)bekezdése alapján a károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében az adott helyzetben általában elvárható módon volt köteles eljárni. Felhívta az elsőfokú bíróság a régi Ptk.344.§-ának a közös károkozásra vonatkozó szabályait is. Utalt rá, hogy a bírói gyakorlat nem egységes a hozzátartozói igényként érvényesített nem vagyoni károk tekintetében a sértetti közrehatás megítélésében. A perbeli esetben az elsőfokú bíróság azért vetette alá alaposabb vizsgálatnak a károkozók belső, egymás közötti jogviszonyát, mivel a helytállásra kötelezett M-szal szemben érvényesítik igényüket a felperesek. E körben azt rögzítette, hogy egyértelműen és kétséget kizáró módon nem sikerült bizonyítani az alperesnek, hogy a halálos eredmény elkerülhető lett volna, amennyiben a néhai hozzátartozó a sebességkorlátozásnak megfelelően közlekedik, illetve nem fogyaszt alkoholt. Másfelől a felpereseknek sem sikerült kétséget kizáró módon igazolni, hogy a halálos eredmény önmagában a gépkocsivezető által elkövetett szabálysértéssel hozható kizárólagos okozati összefüggésbe. A kétséget kizáró megállapíthatóság akadályát az elsőfokú bíróság abban látta, hogy a baleset bekövetkezésekor a helyszínen lévő kerékpárosok veszélyhelyzet kialakulására gyakorolt hatásának feltárása a helyszíni szemle hiányosságai okán nem történhetett meg. A szakértői vélemény egyes megállapításait az elsőfokú bíróság különösen aggályosnak, illetve a szakvélemény egészének és a per tárgyának összefüggésében nem/vagy nehezen értelmezhetőnek minősítette, ilyenként emelve ki egyebek mellett pl. azt a szakértői megállapítást, hogy a baleset helyszínén az út mind a személygépkocsi, mind a motorkerékpár vezető szempontjából több száz méterről belátható volt, vagyis egymás észlelésére megvolt a lehetőség. Ilyen értelemben idézte az elsőfokú bíróság azt a szakvéleményrészletet is, hogy ha a motoros a lakott terület táblánál 50 km/h sebességgel halad át, akkor késedelemmentes észlelés esetén meg tudott volna állni vészfékezéssel az ütközési hely előtt 4-5 méterrel. Néhány tizedmásodperc cselekvési késedelem is belefért volna ebbe az időbe, azonban az is tény, hogy a motorosnál cselekvési késedelemről beszélni nincs értelme. Ha a motorkerékpáros nem csak az elé kanyarodó gépkocsit észleli, hanem a lakott területet jelző táblát is, akkor a lakott terület jelzőtábláig 50 km/h sebességre lassítás esetén a reakcióidő nagy részét meg lehetett volna takarítani, a helységnév táblától kellett volna tovább fékeznie a motorosnak. A kiegészített perszakértői véleményből vett, kérdőjelekkel megszakított idézetek ismertetését követően az elsőfokú bíróság tényként mindössze azt látta megállapíthatónak, hogy a baleset bekövetkezésekor mindkét veszélyes üzem üzembentartója KRESZ előírásokat szegett meg. Álláspontja szerint azt megállapítani, hogy a halál, mint a felperesi igények jogalapjául szolgáló következmény kizárólag egyik vagy másik, vagy mindegyik felróható szabályszegéssel összefüggésben következett be, illetőleg, hogy az utóbbi esetben a közrehatás miként alakult, utólag már nem lehet. Az elsőfokú bíróság meglátása szerint azonban méltánytalan és igazságtalan volna, ha a bíróság az alperes külön jogszabályon alapuló helytállási kötelezettsége terjedelmének megállapításakor eltekintene attól a lényeges körülménytől, hogy a károkért teljes egészében az alperesnek kellene helytállnia. Más megközelítésben, amennyiben B T saját, nem tisztázható mértékű felróható közrehatásával is okozati összefüggésben bekövetkezett halálos végkimenetel elmaradhatott volna, a felperesek a perben érvényesíteni kívánt hozzátartozói igények túlnyomó- és a követelés összegszerűségét jelentős mértékben kitevő részével fel sem léphetnének. Mivel az elsőfokú bíróság a közrehatás mértékét nem tudta meghatározni, a régi Ptk.344.§
(2)bekezdésében foglalt lehetőséget alkalmazta, miszerint a felróhatóság arányának megállapíthatósága hiányában a kár egyenlően oszlik meg. A régi Ptk.340.§
(1)bekezdésében írtakat annak megjegyzésével alkalmazta az elsőfokú bíróság, hogy a perbeli esetben a régi Ptk.344.§
(2)bekezdése is alkalmazható. Az elsőfokú bíróság így 50-50 %-os közrehatást, kármegosztást látott indokoltnak annak rögzítésével, hogy a nem vagyoni hátrány esetén nincs olyan összegszerűen kifejezhető kár, amely a károsultra hárítható, azonban a közrehatást a nem vagyoni kártérítés összegének a meghatározásánál is figyelembe kell venni. Az ítélet ellen az ellenérdekű felek mindegyike fellebbezett. A felperesek fellebbezésükben az alperes kártérítési felelősségének fenntartása mellett az elsőfokú közbenső ítélet részbeni megváltoztatásával elsődlegesen a néhai felperesi hozzátartozó, mint a perbeli baleset eredeti károsultja közreható magatartásának mellőzését kérték a nem vagyoni kártérítés csökkentő tényezőjeként. Másodlagosan a közrehatás megállapíthatósága esetén annak mértékét 70-30 % arányban az alperesre terhesebben kérték megállapítani. A fellebbezésük indokolásaként kifejtették, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást részben tévesen állapította meg és abból részben helytelen következtetésre jutott a kárfelelősség megosztása, illetve a közrehatás vonatkozásában. Hivatkoztak a BDT2015.3378. számon közzétett eseti döntésre, amely szerint a hozzátartozók saját jogon érvényesített kárigénye esetén köztük és az elhunyt között nincs olyan jogviszony, amely a néhai vétkes magatartásának a túlélők terhére való betudását indokolná. Amennyiben a hozzátartozók maguk nem tanúsítottak a kár bekövetkeztében felróható magatartást, az őket illető kártérítés a közrehatásuk alapján nem csökkenthető. Ez azonban nem jelenti, hogy a hozzátartozói károk - így akár nem vagyoni hátrány - esetében kizárt az elhunyt felróható magatartásának értékelése, ha a károkozó mellett a kár bekövetkeztében közreható elhunyt is a túlélő hozzátartozók károsodására vezető oksági láncolatba tartozó magatartást tanúsított. Hangsúlyozták a felperesek, hogy hasonló ügyekben annak van jelentősége, hogy a baleseti helyzetet kinek a felróható magatartása idézte elő. Rámutattak, hogy az elsőbbség szabályainak megsértése az egyik legsúlyosabb közlekedési szabályszegés a közlekedési szituációk veszélyességére tekintettel, melynek következményei alól az elsőbbségre jogosult fél esetleges szabályszegése, pl. a sebesség túllépése sem mentesíti az elsőbbségadásra kötelezett felet. A felperesek hozzátartozója is KRESZ szabályt szegett, ettől függetlenül azonban az elsőbbségadásra kötelezett az elsőbbséggel rendelkezőt haladási irányának vagy sebességének hirtelen megváltoztatására nem kényszeríthette. A forgalom résztvevőinek baleset-elhárítási kötelezettsége az egységes bírói gyakorlat szerint csak a lassító fékezést foglalja magában. A hirtelen alkalmazott erőteljes, más forgalmi résztvevők számára váratlan, ezért esetlegesen veszélyes helyzetet teremtő fékezés, így a vészfékezés nem tartozik a jogi kötelezettség alapján elvárható körbe. A gépjármű vezetésével összefüggő magatartásokat úgy kell figyelembe venni, hogy az elvárhatóság körébe nem vonhatók be olyan tevékenységek, melyek más veszélyhelyzet forrásául szolgálhatnak. Kitértek a felperesek fellebbezésükben arra, hogy az egységes bírói gyakorlat a nem vagyoni kártérítés esetén a kármegosztást nem tartja alkalmazhatónak, a vagyoni károknál alkalmazható kármegosztás helyett a nem vagyoni kártérítés összegének megállapítása során kell értékelni, hogy a károsult a károk bekövetkeztében közrehatott. Hivatkoztak arra, hogy a károsult saját hibája alapozhat meg kármegosztást, míg a hozzátartozók nem tanúsítottak a kár bekövetkeztében felróható magatartást, az őket illető kártérítés az 1959-es Ptk.340.§
(1)bekezdése alapján nem csökkenthető. Az alperes fellebbezésében az elsőfokú közbenső ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását elsődlegesen az elévülésre figyelemmel kérte. Kiemelte, hogy a közbenső ítéletben hivatkozott levélben a felperesek a T Slel szemben kibocsátott bírósági meghagyásban foglaltak teljesítéséhez ragaszkodtak és a külföldi biztosító magyarországi levelező partnerének címezve kérték a marasztalási összeg teljesítését. A bírósági meghagyás azonban a perben nem álló harmadik személlyel szemben tartalmaz kötelezést, az alperes abban a perben nem vett részt, a perbe is csak azt követően, elévülési időn túl került, hogy a felperesek előbb rossz alperest pereltek. Másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását a kármegosztás mértéke tekintetében akként kérte, hogy azt a felperesekre terhesebben, 70-30 % mértékben határozza meg a másodfokú bíróság. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a kármegosztás mértéke tekintetében téves jogi következtetésre jutott, a felperesek jogelődjének magatartását, a közepes fokú alkoholos befolyásoltságot és a csaknem kétszeres mértékű sebességtúllépést nagyobb súllyal kellett volna értékelni. A német gépkocsivezető észlelését ezzel szemben akár a kerékpárosok is akadályozhatták, zavarhatták, a motorkerékpár észlelhetőségét a büntető eljárás során vizsgálni kellett volna. Mindezt az elsőfokú ítélet nem kellő súllyal értékelte. Az egyes felek fellebbezési ellenkérelme az ellenérdekű fél fellebbezésével érintett részében az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. A felperesek fellebbezése a másodlagos fellebbezési kérelem tekintetében alapos, az alperes fellebbezése túlnyomó részben alaptalan. Az elsőfokú bíróság a perben releváns tényeket részben helytállóan állapította meg. Az elsőfokú ítélet indokolásának tényállási része azonban számos, a per elbírálása szempontjából jelentőséggel nem bíró részletet tartalmaz, ezeket a másodfokú bíróság a tényállásból mellőzte. Az elsőfokú bíróság által három oldalon ismertetett helyszíni szemle jegyzőkönyvből a lényegtelen információk (pl. helyszíni szemlét végző rendőrök neve, a gépjárművek műszaki adatainak és károsodásainak részletekbe menő ismertetése) elhagyásával elegendő volt azt rögzíteni, hogy a baleset mikor, hol, kik között történt, az időjárási viszonyok, műszaki okok a balesetet befolyásolták-e, a motorkerékpár hol és mekkora féknyomot hagyott, az ütközési pont hol volt. Az igazságügyi közlekedési szakértői vélemény részletes, szöveghű ismertetése helyett az abból levonható, összegezhető tényeket, a baleset számítható adatait és elkerülésének elméleti lehetőségére vonatkozó szakértői megállapításokat rögzítette a másodfokú bíróság, és hasonlóan járt el a T S ellen indított büntető eljárásban a Veszprémi Városi Bíróság által hozott 9.B.11.71/2007/
- számú ítélet, valamint a felek közötti levelezések tartalmával is. Az elsőfokú bíróság attól eltekintve, hogy a szakvéleményből vett idézetekhez kérdőjeleket fűzött, nem adta indokát, hogy miért tartja a szakértői véleményt aggályosnak vagy ellentmondásosnak. A szakértő valójában a felhasználható adatok feldolgozásával egyértelmű válaszokat adott mind a baleset mikénti bekövetkezésére, mind pedig a baleset elkerülhetőségére. Megállapításai lényegében egybevágtak a büntetőeljárásban kirendelt és a jelen perben tanúként meghallgatott B Z igazságügyi szakértő következtetéseivel. A perben nem merült fel olyan adat, mely a szakvélemény tartalmát bármely releváns kérdésben kétségessé tette volna, így a szakértői megállapítások a tényállás alapjául szolgálhattak. A másodfokú bíróság nem értett egyet az elsőfokú bíróság azon következtetésével sem, hogy a balesetben részes felek közrehatásának mértékét befolyásoló bármely releváns körülmény tekintetében a tényállás felderíthetetlenné vált volna. A perben rendelkezésre álltak a
- sorszám alatt csatolt és a
- október 28-i tárgyalásról felvett
- sorszámú jegyzőkönyv tanúsága szerint ismertetéssel a peranyag részévé tett büntető iratok (melyek megtekinthetőségéről a bíróság a peres feleket 19/I. sorszámú végzésével értesítette), köztük a büntetőeljárásban beszerzett és a büntető ítélet alapjául szolgáló igazságügyi szakértői vélemény, ami azért volt releváns, mert a büntetőeljárás kiterjedt a terhelt védekezésének vizsgálatára is. T S a gyanúsítotti vallomásában úgy nyilatkozott, hogy 20-30 kerékpáros volt az úton, amikor a balra kanyarodási szándékát jelezte, megálltak és integettek neki, hogy kanyarodhat. Kanyarodás közben figyelte a bicikliseket, a biciklis csoport hosszan szét volt húzódva, a motorkerékpárost nem látta. A károkozó gépjárművezető utasa, B W rendőrségen tett tanúvallomása bizonytalan volt ugyan, de az úttest jobb oldalán 5-6 kerékpárosra vélt emlékezni. A rendőrségi adatgyűjtés eredményeként a hivatalos segítségnyújtók közül a helyszínre elsőként érkező tűzoltók parancsnoka beszámolt arról, hogy 13:33 órakor (a baleset után kb. 18 perccel) a helyszín közelében, a parkolóban állt kb. 8-10 kerékpáros, akik a helyszínről elmentek, minek folytán a később kezdődő helyszíni szemle rájuk vonatkozó információt értelemszerűen nem tartalmazhatott. B Z igazságügyi szakértő a Veszprémi Városi Bíróságon
- június
- napján megtartott tárgyaláson szakvéleménye szóbeli kiegészítése során kiemelte, hogy 3,5 méter szélességű sávban a féknyom csak akként lehetett a kerékpárosok mellett, ha lehúzódtak az út jobb szélére. A szakértő le is vonta azt az egyébként laikus számára is nyilvánvaló következtetést, hogy a kerékpárosok mellett így mindenképpen el lehetett látni, különben a motoros sem tudott volna eljönni. Ebből pedig kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kerékpárosok elvonhatták ugyan a károkozó figyelmét, de az elsőbbségi helyzet felismerésében objektíve nem akadályozták. E körülményre nézve a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette. (Ettől független kérdés, hogy ha a beláthatóság esetlegesen korlátozott lett volna is, T S a mögöttes forgalomról történő meggyőződés nélkül akkor sem kezdhette volna meg a balra kanyarodást). A balesetért való felelősség a fentiek alapján akként összegezhető, hogy T S egyértelmű közlekedési szabályszegése által előidézett veszélyhelyzetben B Tnak szabályos közlekedés esetén lett volna lehetősége a károsodás elkerülésére, így közrehatásának kérdése megalapozottan merül fel. Abban a kérdésben, hogy a hozzátartozók által érvényesített kárigények elbírálása során az elhunyt károsult közreható magatartása értékelhető-e és ha igen, miként, a bírói gyakorlat megosztott. A BH2012.
- számon közzétett eseti döntésben a bíróság alkalmazta a Ptk.340.§
(1)bekezdését azzal, hogy az elvesztett hozzátartozó magatartását, közrehatását a hozzátartozó felperesek igényeinél be kell tudni és annak a következményeit értékelni kell. Az alperes e döntés szerint a terhére eső káreset következményeit annyiban viseli, amennyiben annak okozója. A BDT2012.
- számon közzétett eseti döntés szerint ugyanakkor a balesetet szenvedett hozzátartozó halála miatt keletkezett, egyrészt költségként és kiadásként jelentkező, másrészt a hozzátartozó elhalálozására visszavezethető személyi hátrány formájában megjelenő kárigényt a hozzátartozók saját jogukon érvényesíthetik. Ilyen igény elbírálásakor a balesetet szenvedett személy esetleges felróható közrehatása nem értékelhető, kármegosztás alkalmazására nincs jogi lehetőség. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének indokolását jól érzékelhető módon áthatotta az a törekvés, hogy az elhunyt hozzátartozó közreható magatartásának értékelésével kapcsolatos ellentétes álláspontok jogi indokainak szintetizálásával támassza alá a felelősség mikénti viselésével kapcsolatos álláspontját. E körben kifejtett jogi következtetéseivel azonban a másodfokú bíróság nem mindenben ért egyet, ezért azt több vonatkozásban az alábbiak szerint pontosítja. Mindenekelőtt leszögezi a másodfokú bíróság, hogy a közrehatás megítélésénél, a kártérítési felelősség mértékének megállapításánál annak nincs jelentősége, hogy alperesi pozícióban közvetlenül a károkozó szerepel-e, avagy a felperesek igényüket a jogszabály felhatalmazása alapján a károsult helyett helytállni köteles felelősségbiztosítóval vagy adott esetben a Nemzeti Irodával szemben érvényesítik-e. Közvetve ugyan, de a kötelező felelősségbiztosítási jogviszony alapozza meg a N I helytállási kötelezettségét is, így a N I helytállási kötelezettsége - ellenkező jogszabályi rendelkezés hiányában - maradéktalanul igazodik a károkozó üzembentartó kártérítési felelősségéhez. A többpólusú jogviszony sajátossága, hogy a felelősségbiztosítással rendelkező károkozó az őt terhelő kárért való helytállási kötelezettséget a jogszabály ellenkező rendelkezése hiányában korlátozás nélkül átháríthatja, míg a károsultak a károkozóval szembeni igényüket annak teljességében a Nemzeti Irodával szemben is érvényesíthetik. Másodsorban szükséges annak rögzítése, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló
- évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 340.§
(1)bekezdésének és 344.§
(2)bekezdésének együttes alkalmazása kizárt abban az esetben, amikor a károsodáshoz vezető folyamatban csak ketten vettek részt, és felelősségük egymáshoz viszonyított mértékét kell megítélni. A Ptk. 344.§-ának rendelkezései ugyanis kizárólag abban az esetben irányadóak, ha a kárt többen közösen okozták, a károsult pedig a közös károkozók körén kívül álló harmadik személy. A kár károkozók közötti megoszlásáról rendelkező Ptk. 344.§
(1)és
(2)bekezdése fogalmilag csak a kár azon részére vonatkozhat, melyre nézve a károkozók megtérítési kötelezettsége fennáll. A károkozók megtérítési kötelezettsége nem áll fenn ugyanakkor a kárelhárítási, illetve kárenyhítési kötelezettség megsértése miatt keletkezett károkra, azaz a Ptk. 340.§
(1)bekezdése szerint megítélendő azon kárrészre, amelyet a károsult maga köteles viselni. A másodfokú bíróság maga is egyetértett az elsőfokú bíróság azon következtetésével, hogy az adott esetben a kártérítési felelősséget a veszélyes üzemek találkozására vonatkozó Ptk.346.§
(1)bekezdésében írt utaló rendelkezés folytán a Ptk.339.§
(1)bekezdése alapján kell megítélni. Ez a jogalap azonban már feltételezi, hogy a balesetben részes elhunyt hozzátartozó közreható magatartása a hozzátartozók terhére betudást nyer. Az elhunyt hozzátartozó közrehatásának figyelembe vételét kizáró álláspont érvényre juttatása esetén ugyanis a vétlen kívülálló károsult hozzátartozók a Ptk.345.§
(1)bekezdése alapján igényelhetnék a károk megtérítését, mivel maguk fokozott veszéllyel járó tevékenységet nyilvánvalóan nem folytattak, hanem rajtuk kívül álló másik két üzembentartó találkozásából eredt a káruk. A kármegosztás alkalmazását kizáró álláspont arra helyezi a hangsúlyt, hogy a hozzátartozók saját jogon érvényesítik kárigényüket, ami természetesen nem független a haláleset bekövetkezésétől, de jogi megítélésüket tekintve a haláleset és annak következményei elkülönülnek, nem közvetlenül az elhalálozás, hanem annak következményei képezik az önálló kártérítési igény tárgyát. A károsodáshoz vezető láncolatban az elhalálozás ebben a megközelítésben elsődlegesen ok, a balesetben nem részes, de a veszteséggel szembesülő hozzátartozók kárának közvetlen kiváltó oka. Ha annak bekövetkeztében az elhunyt is közrehatott, maga is kárt okozott, így a felelősséget viselő károkozó, a hozzátartozók által érvényesített kárigény kötelezettje mint hagyatéki hitelező kármegosztás iránt a néhai jogutódai ellen fordulhat. Az ettől eltérő álláspont lényegében azon alapszik, hogy ha a balesetben közvetlenül nem részes hozzátartozók saját jogukon érvényesítik is kárigényüket, azok alapvetően következményi károk és kizárólag azért jelentkezhetnek a hozzátartozóknál, mert a károsult jogalanyiságának megszűntével, elhalálozásával károsulti minősége is megszűnt annyiban, hogy a károk továbbiakban nem nála, hanem a vele közeli kapcsolatban álló hozzátartozóknál jelentkeznek. A hozzátartozók károsulti minősége az elhalt károsulti minőségének helyébe lép és annak jogi sorsát osztja. Ebben a megközelítésben a hozzátartozók kárai és az elhaltat ért kár, a hozzátartozók és az elhunyt károsulti minősége közötti összefüggés olyan szoros, hogy megítélésükben nem választhatóak el egymástól. A halál elsődlegesen okozat, okként mind a haláleset, mind annak a hozzátartozókat sújtó következményei tekintetében a baleset bekövetkezéséhez vezető magatartások szolgálnak. A közvetlen és a következményi károk közötti fenti szoros összefüggés ismérvei alapján került előtérbe az a bírói gyakorlat, amelyet egyebekben a Pécsi Ítélőtábla is elfogad és alkalmaz (BDT2010.2336.), miszerint a balesetet szenvedett hozzátartozó halála miatt keletkezett kárigény esetében a balesetet szenvedett személy esetleges felróható közrehatását értékelni kell és azt a hozzátartozók terhére, hátrányára is figyelembe kell venni. A közrehatás figyelembe vétele tehát nem volt mellőzhető, ezért azt kellett elbírálni, hogy néhai B Tnak a kárelhárítási kötelezettség megsértésével kapcsolatos magatartása mennyiben járult hozzá a kár bekövetkezéséhez. E körben a felperesek helytállóan hivatkoztak arra, hogy a KRESZ-nek az elsőbbségre vonatkozó rendelkezései olyan priorizált, különös jelentőséggel bíró előírások, amelyek megsértése különös súllyal esik latba a kártérítési felelősség megítélése körében is. Ez következik közvetlenül abból, hogy alapvetően az elsőbbségre vonatkozó szabályok határozzák meg az azon esetekben követendő közlekedési magatartást, amikor a járművek, mint veszélyes üzemek haladásuk során egymás útvonalát keresztezik. Így az elhaladási sorrend betartása a biztonságos közlekedés alapvető feltétele, megsértésének egyenes következménye a kár keletkezése. T Snek a KRESZ 31.§
(5)bekezdés c) pontja szerint a balra bekanyarodó járművel az úttesten szemből érkező és egyenesen továbbhaladni szándékozó jármű részére elsőbbséget kellett volna adnia. E kötelezettség megsértésének súlyát különösen kiemeli, hogy a balesetben részes másik félnek, B Tnak a szabályos közlekedés esetén is csak olyan közlekedési magatartással vészfékezéssel - lett volna módja a kár bekövetkezését, az ütközést bizonyosan elhárítani, amelyek az általános bírói gyakorlat szerint nem vonható az elvárhatóság körébe, mert alapvetően veszélyhelyzet forrásául szolgálhat (BDT2015.3378.). A KRESZ 1. számú függelékének III.b. pontjában foglaltak szerint azt a járművet, amelynek elsőbbsége van, az elsőbbségadásra kötelezett nem kényszerítheti sebességének hirtelen megváltoztatására. Ebből az következik, hogy amennyiben a szabályosan közlekedő elsőbbségre jogosult csak vészfékezéssel háríthatta volna el a balesetet és a vészfékezés elmaradása járult hozzá a baleset bekövetkezéséhez, önmagában ez a körülmény közrehatásként, a kármegelőzési kötelezettség megsértéseként nem értékelhető. A perbeli esetben azonban egyéb szempontokat is figyelembe kellett venni, így elsősorban azt, hogy ha B T szabályosan közlekedik, akkor a baleset ténylegesen vészfékezés hiányában is elmaradhatott volna, rosszabb esetben is esély nyílt volna a lényegesen alacsonyabb ütközési sebesség folytán a baleset hátrányos következményeinek akár jelentős csökkentésére és a halálos kimenetel elkerülésére. A perben megállapítható volt a dr. szakértő igazságügyi műszaki szakértő és dr. K F igazságügyi orvosszakértő által együttesen adott szakértői vélemény kiegészítés alapján, hogy a reakcióidőt az ittasság csak általában nyújtja meg, azonban kivételes módon B T esetében az alkoholos befolyásoltság nem eredményezett cselekvési késedelmet. Így az ittasság közreható tényezőként a kritikai készség csökkenése miatt legfeljebb az eltúlzott sebesség megválasztásában vehető figyelembe. B T nem vitásan a lakott területre a lakott területen kívül megengedett sebességgel haladt be. A lakott terület kezdetét jelző táblához nem igazította hozzá a sebességét, így haladási sebessége jelentősen túllépte a megengedett értéket. A bírói gyakorlat szerint a jelentős sebességtúllépés esetén a közrehatást a baleset következményének értékelésénél akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a baleset következményeit a sértett megengedett haladási sebessége mellett sem lehet teljes bizonyossággal kizárni. A kármegosztás alkalmazásának helye van akkor is, ha a baleset bekövetkeztében a sebességtúllépés ugyan nem hatott közre, de annak következményeiben feltehetően közrehatott (BDT2010.2336.). A fentiekre figyelemmel, értékelve, hogy a veszélyhelyzetet kizárólag T S a KRESZ alapvető előírása, az elsőbbségadási kötelezettség megsértésével idézte elő és értékelve azt is, hogy a károsult B T sebességkorlátozás-túllépése a baleset következményeit befolyásolta, a másodfokú bíróság az alperesekre terhesebben, 70-30 %-ban állapította meg a közrehatás arányát, ezzel a felperesek másodlagos keresetét találta megalapozottnak, mivel a nem vagyoni kártérítés körében az elsőfokú bíróság a bírói gyakorlatnak megfelelően, helyesen rendelkezett arról, hogy a személyhez fűződő jogsérelem megoszthatóságának hiányában a közreható magatartást a nem vagyoni kártérítést csökkentő tényezőként kell figyelembe venni. Érdemben alaptalannak találta a másodfokú bíróság az alperes fellebbezését. Az elévülés kérdésében helytállóan foglalt állást az elsőfokú bíróság, mivel a felperesek a pert megelőző levelezésükben a jelen per alperesének képviselője útján szólítottak fel a teljesítésre, így az adott esetben valóban úgy lehetett tekinteni, hogy a felszólítás a helytállásra kötelezettel szemben történt és így az alkalmas volt a felszólítással érintett követelések vonatkozásában az elévülés megszakítására, ahogy azt az elsőfokú bíróság helyesen megállapította. Az alperes a helytállási kötelezettség korlátozására irányuló fellebbezését kizárólag abban a vonatkozásban teljesítette a másodfokú bíróság, hogy jelen perben is érvényesített károkat a felperesek közvetlenül a károkozóval szemben már érvényesítették, mely előzményi perben azonban önálló beavatkozóként az alperes nem vett részt, így rá az ítélet jogereje nem terjed ki. Utóbbitól függetlenül a károkért való felelősség a károkozó és az alperes között egyetemleges, a kétszeres marasztalás elkerülése érdekében ezt a körülményt a másodfokú bíróság közbenső ítéletében rögzítette. A fentiek mellett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét fellebbezett részében a Pp.253.§
(2)bekezdése alapján részben megváltoztatta és akként rendelkezett, hogy a vagyoni károkat nem az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében írt 50-50 %, hanem a fentiekben részletezettek szerint 70-30 % arányban kell megosztani a peres felek között. A fellebbezések közül a felperesi fellebbezés vezetett sikerre, így a felperesek másodfokú eljárásban felmerült költségét - melyet a másodfokú bíróság a 32/2003. (VIII.22.) IM rendelet 3.§
(3)és
(5)bekezdése, 4/A.§-a alapján állapította meg - a Pp.239.§-a folytán alkalmazandó Pp.78.§
(1)bekezdése alapján az alperes köteles viselni. P é c s ,
- június
- dr. Döme Attila s.k. a tanács elnöke, Gáspárné dr. Baranyabán Judit s.k. előadó bíró, dr. Vogyicska Petra s.k. bíró