Bf.5/2016/21 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdése és

(6)bekezdés I. fordulata szerinti testi sértés bűntette kísérletének minősíti. A szabadságvesztés tartamát 4 (négy) év 6 (hat) hónapra, a közügyektől eltiltás tartamát 5 (öt) évre súlyosítja. A vádlottal szemben 10.000 forint erejéig vagyonelkobzást is elrendel. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja azzal, hogy a vádlott személyi okmányának száma: E. A szabadságvesztésbe beszámítja a vádlott által

1. június
2. napjától
3. június
4. napjáig őrizetben töltött időt. A vádlott köteles a másodfokú eljárás során felmerült 10.000,- (tízezer) forint bűnügyi költséget az államnak megfizetni. Az ítélet ellen további fellebbezésnek nincs helye. INDOKOLÁS: A Fővárosi Törvényszék a
5. november
6. napján kihirdetett 24.B.391/2015/
7. számú ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki kifosztás bűntettében [
8. évi IV. törvény 322.§

(1)bekezdés b) pont] és testi sértés bűntettében [1978. évi IV. törvény 170.§

(1)és

(2)bekezdés]. Ezért - mint különös visszaesőt, halmazati büntetésül 3 év börtönbüntetésre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztésbe beszámítani rendelte a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt, rendelkezett a lefoglalt bűnjelekről és a bűnügyi költség viseléséről is. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész - három nap fenntartását követően - a vádlott terhére, anyagi jogszabálysértés miatt, súlyosítás érdekében, míg a vádlott és védője elsődlegesen felmentés, másodlagosan enyhítés céljából jelentett be fellebbezést. Az ügyész fellebbezésének írásbeli indokolásában a testi sértés minősítését támadta. Utalva a törvényszék jogi okfejtésére, kiemelte, hogy a vádlotti tudattartalmat a törvényszék nem, illetve nem a megfelelő gondossággal vizsgálta. E körben a vádlott és a sértett közötti kor-, egészségi állapot és testalkatbéli különbségnek, a sértett testtájéknak, az okozott számos sérülésnek és az erőbehatás nagyságának, végül pedig a vádlott cselekmény utáni magatartásának tulajdonított nagyobb jelentőséget. Kiemelte, hogy a 37 éves, egészséges, jó fizikai állapotban lévő vádlott bántalmazta az egyedül közlekedni alig képes, mentálisan is súlyosan leépült, nála jóval idősebb, 76 éves sértettet; a fejét célozva, ott 16 rendbeli sérülést okozva, melyek közül legalább 2-3 nagy erejű erőbehatásra keletkezett. Közömbösséget tanúsított az erősen vérző sértett iránt, őt magára hagyta, és a helyszín közelében jelen volt tanú1-nek is akként számolt be a történtekről, hogy valakit megölt. Erre figyelemmel a vádlott tisztában volt az életveszélyes állapot esetleges bekövetkeztével, és aziránt közömbös maradt, azaz az életveszélyt okozó testi sértés kísérletért tartozik felelősséggel. Kifogásolta, hogy a törvényszék elutasította az ügyészségnek az orvosszakértő megidézésére irányuló indítványát, mert a szakértő tárgyalási meghallgatása útján tisztázható lett volna az elsőfokú bíróság azon - meglátása szerint minden ténybeli alapot nélkülöző - megállapítása, miszerint a vádlott a sértettet csak puszta kézzel bántalmazta volna, és e bántalmazás valóban rövid időintervallumot ölelt volna fel. A szakértő azon véleményét is mélyebben kellett volna vizsgálni, hogy a közvetett életveszélyes állapot elmaradásának mi volt az oka. Mindezek alapján a testi sértés minősítése helyesen az 1978. évi IV. törvény 170.§

(6)bekezdése szerinti életveszélyt okozó testi sértés bűntettének a kísérlete. A büntetés kiszabása körében a minősítés módosítása miatt, és a halmazati középmértékre vonatkozó szabályok értelmében a törvényszék által kiszabott joghátrány súlyosítása is indokolt. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a BF.1257/2015/

1. számú átiratában az ügyészi fellebbezést fenntartotta. Kifejtett indokai szerint az elsőfokú bíróság a perrendi szabályok megtartásával lefolytatott eljárása eredményeképpen hibamentes tényállást állapított meg. Indokolási kötelezettségét is teljesítette, számot adva arról, hogy a tényállást a vádlott azon állításával szemben, mely szerint a történtekre ittassága miatt nem emlékszik, miért főként az orvos szakértői véleményre és a tanúk vallomására alapította. Mivel a védelmi felmentést célzó fellebbezések a bizonyítékok törvényes mérlegelését támadják, az a másodfokú eljárásban eredményre nem vezethet. A törvényszék tehát okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére, de a testi épség elleni bűncselekmény jogi minősítése nem törvényes. Az ügyészi fellebbezéssel azonos tartalommal utalt a vádlott és a sértett jelentős erőnléti különbségére, amely miatt a vádlott durva támadása ellen a sértettnek védekezésre esélye sem volt. A vádlott legalább 16 rendbeli, kizárólag a fejet ért sérülést okozott a sértettnek, ezek legkevesebb 8-10 rendbeli direkt, tompa erőbehatás eredményeként jöttek létre, és közülük legalább 2-3 nagy erejű volt. A vádlott ezt követően tanúsított, közömbös magatartása is lényeges, az, hogy a sértettet magára hagyta, és másnak úgy számolt be a történtekről, hogy valakit „megölt". Minderre figyelemmel álláspontja szerint alappal lehet következtetni arra, hogy a vádlott a bűncselekmény lehetséges eredményével, az életveszélyes állapot esetleges bekövetkezésével tisztában volt, annak reális lehetősége is fennállt, ezért a vádlott cselekménye az
2. évi IV. törvény 170.§

(1)bekezdése és az

(5)(!) bekezdés I. fordulata szerinti életveszélyt okozó testi sértés bűntettének a kísérleteként minősül. A törvényszék a súlyosító körülményeket hiánytalanul sorolta fel, de azokat nem értékelte kellő súllyal. A különös visszaesőkre, a halmazatra és a középmértékre vonatozó szabályok alapján a szabadságvesztés jelentős súlyosítása indokolt. Mindezek alapján indítványozta, hogy a Fővárosi Ítélőtábla a törvényszék ítéletét a jogi minősítés tekintetében a fentiek szerint változtassa meg, a szabadságvesztés és a közügyektől eltiltás tartamát emelje fel, egyebekben pedig az ítéletet hagyja helyben. A másodfokú nyilvános ülésen a védő a fellebbezését változatlan tartalommal tartotta fenn. Hangsúlyozta, hogy a felmentés tekintetében a reá irányadó előírások szerint osztani kell védence álláspontját. E körben kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság álláspontjával ért egyet annyiban, hogy mérlegeléssel szükséges meghozni a döntést az ügyben, és ennek eredményeképpen minden kétséget a terhelt javára kell értékelni. Megítélése szerint a vádlott tudattartalma a halálos eredmény bekövetkezésének reális lehetőségét nem fogta át. Részint azért, mert felmerül az abortív patológiás részegség megállapíthatósága, azaz, hogy védence az ennek talaján kialakult kóros elmeállapotban követte el a terhére rótt bűncselekményt. Amennyiben kóros elmeállapot mégsem állapítható meg, úgy az ittasságot ennek ellenére is a tudattartalom mikénti értékelése szempontjából szükséges figyelembe venni, és ez kizárja azt, hogy a védence számolt volna a súlyosabb eredmény bekövetkeztével, ugyanis ennek talaján korlátozott volt a vádlott azon képessége, hogy felismerje a cselekményének lehetséges következményeit. Mindezek alapján tehát a súlyosabb, életveszélyes eredményre a szándéka nem terjedt ki, illetve az nem vált bizonyíthatóvá az ügyben. Másodlagosan - abban az esetben, amennyiben a vádlott felmentésére nem kerülhet sor - a vádlott javára jelentkező enyhítő körülményeknek adott hangot. Kiemelte rendezett életmódját, a jelentős időmúlást és a vádlott megbánását, amelyekre figyelemmel meglátása szerint a büntetés mérséklése lehet indokolt. A vádlott a saját védelmében nem kívánt felszólalni és az utolsó szó jogával sem kívánt élni. A Fővárosi Ítélőtábla a kétirányú perorvoslatok folytán az elsőfokú bíróság ítéletét az azt megelőző eljárással együtt a Be. 348. §

(1)bekezdése alapján teljes terjedelmében felülbírálta. Ennek során megállapította, hogy a törvényszék eljárása során a perrendi szabályokat megtartotta. Következetesen alkalmazta a megfelelő kényszerítő eszközöket a vádlottal szemben, mikor tartózkodási helye a vádirat kézbesítése idején ismeretlenné vált, az elfogatóparancs kibocsátásának köszönhetően az elsőfokú eljárás a vádlott jelenléte mellett szabályosan folytatódhatott. A bizonyítási eljárása során a Be. 296.§

(1)bekezdés a) pontjának megfelelő alkalmazásával olvasta fel az elhunyt sértett nyomozás során tett vallomását. A Be. 96.§-a rendelkezéseinek kifogástalan értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy a tanú3 anonimitásának fenntartása - e tanú nevének a nyomozati iratok közti feltüntetése következtében - okafogyottá és értelmetlenné vált, ezért nem sérültek a tanú védelmére vonatkozó kérdéses szabályok a nevének jegyzőkönyvben és ítéletben történő rögzítésével, ezt a tanú3 sem kifogásolta. A Be. 101.§

(2)bekezdésében írt szabályt is helyesen alkalmazva állapította meg, hogy az orvos szakértői véleménynek a sértett később - természetes eredetű megbetegedése miatt - bekövetkezett halálára vonatkozó része miért nem teszi törvénysértővé a szakvéleményt. Az ítélet 10. oldal 2 bekezdésében írt indokaival a másodfokú bíróság egyetértett, a szakvélemény kérdéses megállapítása ugyanis kívül esik a vád tárgyává tett cselekményen. A Be. 258.§

(3)bekezdés f) pontjának megtartásával indokát adta a bizonyítási indítványok elutasításának és a tanú2 tanúkénti kihallgatása mellőzésének is. Az igazságügyi elmeorvos szakértő tárgyalási meghallgatása és a véleménye kiegészítése valóban szükségtelen volt, és az igazságügyi orvosszakértő meghallgatása sem volt indokolt - különös figyelemmel a másodfokú bíróság alább, a bizonyítékok mikénti értékelésével kapcsolatos indokolása során kifejtettekre. A tényállás továbbá a tanú2 vallomása nélkül is aggálymentesen tisztázható volt. A felülbírálat során az ítélőtábla megállapította, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmények elbírálása szempontjából releváns bizonyítékokat az elsőfokú bíróság feltárta, egyenként és összességében értékelte, mérlegelte. A törvényszék a tényállást túlnyomórészt helyesen és az iratok tartalmának megfelelően állapította meg, az csak kis részben, a Be. 351.§

(2)bekezdés b) pontja okán hiányos, e csekély megalapozatlanság azonban a Be. 352.§

(1)bekezdés a) pontja szerint az iratok tartalma alapján kiküszöbölhető volt, az alábbiak szerint: A vádlott előéleti adatai között feltüntetett elítélést megelőzően a vádlott további 4 ízben állt korábban bíróság előtt, kizárólag lopások miatt,

1. és
2. között. (bírósági iratok
3. sorszáma alatti ítélet adatai) Az ítéletben rögzített szabadságvesztés büntetésből a vádlottat
4. augusztus
5. napján - a szabadságvesztés 2/3 részének kiállását követően - feltételes szabadságra bocsátották, azonban azt utóbb megszüntették, és ennek folytán a fennmaradó rész
6. november
7. és
8. szeptember
9. napja között került végrehajtásra. (bv. értesítő, bírósági iratok
10. sorszáma) A történeti tényállást az ítélet
11. oldal utolsó bekezdésében azzal pontosítja, hogy a cselekményre 19 óra és 19 óra 25 perc közötti - pontosabban meg nem állapítható - időben került sor. A
12. oldal első bekezdés első mondatát követően beilleszti, hogy a vádlott az ott tartózkodó egyik személlyel azt közölte, hogy a sértettet „megölte", amiért is a sértett szexuálisan közeledett felé. A vádlott elmeállapotával kapcsolatos megállapítást (ítélet
13. oldal
14. bekezdés) kiegészíti azzal, hogy a vádlott nem volt alkoholfüggő, és a kórós elmeállapot egyik típusa - így tudatzavar, elmebetegség, értelmi fogyatékosság, szellemi leépülés - sem volt véleményezhető (471-
15. oldal, elmeorvos szakértői vélemény). Az így kiegészített és pontosított tényállás már mindenben megalapozott és az a másodfokú eljárás során is irányadó volt. Az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségét igen részletesen teljesítette. Számot adott arról, hogy a vádlott emlékezetvesztésen alapuló vallomása ellenében a tényállást mely egyéb bizonyítékokra alapította. E körben a mérlegelése azon az elven alapult, melynek értelmében csak azon személyi bizonyítékokat fogadta el, amelyeket más bizonyítékok is alátámasztottak. Ennek következtében vetette el a sértett azon vallomását, miszerint a sérülései egy buszon elesése következtében keletkeztek, és hogy pénz sem volt nála, így értéket tőle nem vettek el. E vallomást - melynek hátterében állhatott akár a vádlott felelősségének takargatása, de éppúgy a sértett fejsérülései és demencia okán ekkorra már igencsak megromlott mentális állapota is - ugyanis cáfolta az objektív, természettudományos ismereteken nyugvó igazságügyi orvos szakértői vélemény, valamint a tanú3 és a tanú1 tanúk lényegét tekintve egybehangzó, vádlottat terhelő vallomásai, továbbá az igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény, mely a vádlott emlékezetkiesésére betegségi eredetű oki szerepet egyáltalán nem igazolt, azt kizárólag védekezési taktikával magyarázta. Ez utóbbi kapcsán az elsőfokú bíróság az elmeorvos szakértői vélemény kiegészítésével, és a szakértők meghallgatására irányuló védői indítvány elutasításával kapcsolatos indokolása során (ítélet
16. oldal 3-
17. bekezdései) adott számot részletesen arról, miért nem merülhetett fel büntethetőséget kizáró kóros elmeállapot - amely a vádlott emlékezetkiesését is magyarázhatná. Nyilvánvaló, hogy önmagában az önhibából eredő ittas állapot nem eredményezhet kóros elmeállapotot (vö.
18. évi IV. törvény 25.§, illetve ezzel azonos tartalommal a Btk. 18.§). Az alkohollal összefüggésben részint az elsőfokú bíróság által taglalt abortív patológiás részegség okozhat a beszámítási képességre kiható tudatzavart állapotot, amely - mint ahogyan a törvényszék a vádlott alkoholfogyasztási szokásait, elkövetéskori ittas állapotát elemezve helyesen kifejtette jelen ügyben fel sem merülhet. Ezzel az igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény is teljes összhangban áll, hiszen csekély mennyiségű alkoholfogyasztásból eredeztethető, nem éplélektani alapokon nyugvó tudatzavart állapotot - mint vitathatatlanul szakértői kompetenciába tartozó kérdést - a vádlott vizsgálata, az exploráció, a kórelőzmény egyáltalán nem tárt fel. Másrészt a súlyos alkoholizmus is eredményezhet oly fokú szellemi hanyatlást, leépülést, vagy pedig alkoholos hallucinózist (l. BH2001.352.), mely már elmeorvos szakértői szempontból is elérheti a kóros elmeállapot szintjét, és amely ily módon az
19. évi IV. törvény 24.§-ának (jelenleg hatályos Btk. 17.§-ának) alkalmazhatóságát is felvetheti. Tekintettel azonban arra, hogy a vádlott esetén a szakvélemény kifejezetten rögzíti az alkoholfüggőség hiányát, továbbá kizárta a szellemi leépülést, akut elmezavart is, a vádlott elmeállapotát illetően semmilyen aspektusból nem maradtak fenn vitatható, hiányos vagy kétséges szakértői megállapítások, amelyek a szakértők meghallgatását vagy a szakvélemény kiegészítését tették volna indokolttá. Ugyanakkor - pontosan a védői hivatkozás miatt, a teljesség kedvéért - a fentiek okán volt szükség az elsőfokú bíróság tényállásának a vádlott elmeállapotát taglaló részének kisebb kiegészítésére. A bántalmazás egyes jellegzetességeit, az okozott sérüléseket az elsőfokú bíróság az igazságügyi orvos szakértői vélemény (és annak kiegészítése) alapján helytállóan és pontosan állapította meg. Arra vonatkozóan, hogy a bántalmazás mikor zajlott, az mennyi ideig tartott, kétséget kizáró bizonyítékok nem merültek fel. A tanúk közül csak a tanú3 vallomása tartalmaz iránymutató adatokat (mely szerint 19:30 órát megelőzően pár - 5 - perccel korábban érkezett a társaságuk közelébe a vádlott), ezen kívül az OMSZ bejelentésből (nyom. ir. 317.oldal) ismert a bejelentés időpontja - azaz 19:46 óra, továbbá a rendőrség helyszínre érkezése: 20:03 óra (jelentés, nyom. ir.
20. oldal). Mindebből pontosította a másodfokú bíróság az elkövetés lehetséges idejét, egyúttal mellőzi a
21. oldal utolsó előtti és utolsó bekezdéséből a bántalmazás időtartamára vonatkozó megállapítást is. Az ügyészi fellebbezésben írtakra figyelemmel más oldalról arra sem látott lehetőséget a másodfokú bíróság, hogy a bántalmazás elhúzódó jellegére következtessen, mert a bizonyítékok erre sem voltak elégségesek. E körülmény ugyanakkor a minősítést érdemben nem befolyásolta, jelentősége nem ennek volt ugyanis (a különös kegyetlen elkövetés vád tárgyává téve nem volt, de emellett nem is csak ebből vonható következtetés az eredmény tekintetében a vádlotti tudattartalomra). A vádhatóság fellebbezésének indokolásával ellentétben azon körülményeket, miszerint a sértett egyedül közlekedni alig volt képes, és mentálisan is súlyosan leépült állapotban volt, tényként nem lehetett rögzíteni a tényállásban, és ekként a vádlott felelőssége szempontjából is értékelhetetlenek maradtak, mégpedig a következők miatt: A kérdéses megállapítások egy, a váddal érintett cselekmény után (
22. június 12-én), a sértett gondnokság alá helyezése kapcsán készült szakvéleményben kerültek megfogalmazásra, ezen kívül a sértett demenciájával összefüggésben rendelkezésre állt még a
23. május 24-i háziorvosi bejelentésre utaló adatokat tartalmazó iratok, és a gyámhatósági eljárás során keletkezett iratok is. Mindezek alapján egyértelmű, hogy a sértett előrehaladott szellemi hanyatlásban szenvedett, de semmilyen, a büntetőeljárásban keletkezett bizonyíték nem igazolta, hogy erről a vádlott is tudott, vagy tudnia kellett volna, és azt sem, hogy konkrét ismeretek hiányában is azt bárkinek fel kellett volna ismernie. A sértett kísérő nélküli tájékozódási és közlekedési/járási nehézségeit csak a bűncselekmény elkövetése utáni iratok bizonyítják, amely akár a bántalmazásával is összefügghetett, így ezt az elkövetési időre visszavetíteni nem lehet. Végezetül a közvetett életveszélyes állapot elmaradásának okára vonatkozóan a szakértő meghallgatásának elsőbírói elmulasztása szintén nem eredményezett megalapozatlansági okot, ugyanis a közvetetten életveszélyes állapot a fejsérülések - közelebbről a koponyacsont törése esetében közismerten, és a bíróság más, hasonló ügyeken nyugvó hivatalos tudomása szerint is az elsőfokú bíróság által is nevesített esettel (a sértett magára hagyása, eszméletvesztése, és vérvesztése eshetőségével), de leginkább a sebfertőzés következtében kialakuló szövődményekkel jellemezhető. (Az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet
24. számú módszertani levele a testi sérülések és egészségkárosodások igazságügyi orvosszakértői véleményezéséről VI. pontja.) Összességében tehát az elsőfokú bíróság a bizonyítékok helyes és törvényes mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy a sértett sérülései a vádlott általi - ököllel történő - bántalmazás következtében, és csakis így keletkezhettek, és a tanúk vallomásai alapján azt is hibátlanul állapította meg, hogy a bűncselekmény elhárítására már képtelen sértettől a vádlott a bántalmazását követően legalább 10.000 forintot eltulajdonított, a bizonyítékértékelő tevékenysége az összegszerűség tekintetében is példás. Éppen ezért a felmentést célzó - a törvényszék törvényes mérlegelését támadó - védelmi perorvoslat eredményre nem vezethetett. Az irányadó tényállás alapján az elsőfokú bíróság okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére. A főszabály szerinti
25. évi IV. törvény rendelkezéseinek alkalmazása mellett is helyesen érvelt, a büntetési tételkeret bármely jellegű - így akár az alsó határ felemelésében jelentkező - súlyosbodása feltétlenül az új törvény szigorítását eredményezi, hiszen a jogalkalmazói mozgásteret szűkíti a joghátrány alkalmazásakor. Így a kifosztás bűntettére figyelemmel fel sem merülhet a jelenleg hatályos Btk. alkalmazhatósága. A minősítést illetően a törvényszék állásfoglalása a kifosztás bűntette tekintetében maradéktalanul helyes volt, azonban, ami a testi sértést illeti, az ügyészi fellebbezésben foglaltak alapján jórészt a vádhatóság álláspontjával értett egyet a másodfokú bíróság. Elsőként leszögezi a másodfokú bíróság, hogy a közvetett életveszély esetében sem zárható ki a bűncselekmény kísérlete. Az ítélkezési gyakorlat szerint nem csupán azok a sérülések életveszélyesek, amelyek közvetlen életveszéllyel járnak, hanem azok is, amelyekhez szövődményként fertőzéses, gyulladásos folyamatok társulhatnak, és így közvetett életveszélyt jelenthetnek. Ilyen sérülések lehetnek általában a testüreget megnyitó sérülések, a koponyacsont törésével járó sérülések is. Tüzetesen kell vizsgálni a bekövetkezett sérülés helyét, valóságos súlyosságát és főként azt a körülményt, hogy a szövődmények fellépésének a veszélye - az előzmények ismeretében - mennyire ítélhető meg reálisnak. Amennyiben ugyanis a sérülés csak a fertőződés, a szövődmények fellépésének, kialakulásának a „veszélyét" jelenti: az életveszélyt okozó testi sértés büntette befejezett alakzatának a megállapítása kizárt. (BH. 1988.383) A teljesség kedvéért jegyzi meg a másodfokú bíróság, hogy az eredmény bekövetkezése ilyen esetekben (szemben azokkal az esetekkel, amikor csak a puszta véletlenen múlik a következmény elmaradása) több olyan tényezőtől függ, amelyek csak vélelmezhetők. Mint az köztudott, a közreható okok szerepe a bántalmazás és a ténylegesen bekövetkező eredmény között indifferens, ezért a jelen esetben az életveszélyes sérülés elmaradásának eredője nem bírt jelentőséggel. A jelen ügyben az igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján a közvetetten életveszélyes állapot kialakulásának reális lehetősége fennállott, amely eltérő adat hiányában a fertőződés, a szövődmények fellépésének, kialakulásának az absztrakt veszélyét hordozta magában. Ezért tehát, amennyiben a vádlott tudattartalma, szándéka az eredmény tekintetében fennállt, az életveszély okozó testi sértés kísérletéért felelősséggel tartozhat. Az, hogy a vádlott előre látta, és kívánta is egyben a sértett életveszélyes sérülését, kizárható, ezért a vizsgálódás körét az eshetőleges szándék meglétére utaló elemek, tényezők határolják körül. A testi sértés súlyosabb eredményére irányuló eshetőleges szándék esetén a bántalmazás módjából, irányából, az okozott sérülések jellegéből, azok rendbeliségéből, az erőbehatás nagyságából az elkövetőnek előre kell látnia azt, hogy a sértett a bántalmazás során súlyos, akár az életét is veszélyeztető sérüléseket szenvedhet el, azaz magatartása az életveszélyes eredmény lehetőségét hordozza, és ebbe legalább belenyugodva cselekszik. Ebből következően, ha a testi sértésre irányuló egyenes szándék fennáll, az életveszélyes eredményre az elkövető tudatos gondatlansága akkor terjed ki, ha az életveszélyes sérülés lehetőségét ugyan előre látja, de könnyelműen bízik annak elmaradásában. Ez a luxuria, amelyet az elsőfokú bíróság is megjelölt, azonban tévesen rögzítette annak mibenlétét, ugyanis a tőle elvárható figyelem és körültekintés elmulasztása - szemben az elsőfokú bíróság indokolásával (
26. oldal első bekezdés) - negligencia, azaz a gondatlanság enyhébb foka. Akkor állapítható meg, ha az elkövető e figyelem elmulasztása miatt nem ismeri fel az életveszélyes sérülés puszta lehetőségét. Végül mindezen felül figyelemmel kell lenni a Legfelsőbb Bíróság elkövetéskor még hatályban volt
27. számú Irányelvére, és az ezzel azonos iránymutatást nyújtó jelenleg hatályos 3/
28. Büntető Jogegységi Határozatban foglaltakra, melyek értelmében ittas állapotú elkövető esetén a tárgyi oldali tényezők jutnak nagyobb szerephez a tudattartalom megítélése körében és az ittasságot (az ítélet
29. oldal első bekezdésében írt, legalábbis félreérthető magyarázattal) semmiféleképpen nem lehet értékelni a javára - azaz akként, hogy az önhibából eredő alkoholos befolyásoltság akadályozta volna őt a tőle elvárható magatartás tanúsításában. Ha ez így volna, minden ittas személy csak gondatlanságért volna felelősségre vonható. A fentieket együttesen értékelve a jelen ügy tényeivel tehát a következő megállapítások tehetők: Az épelméjű, kóros elmeállapotban nem szenvedő, 11 osztályt elvégzett, akkor 37 éves, és ezért legalábbis átlagost elérő élettapasztalattal rendelkező vádlott és a sértett között meglévő erő- és korkülönbség, az erőbehatás mértéke, a célzott testtájék, az okozott 16 rendbeli, kizárólag a fejet ért sérülés, és a vádlott elkövetés után tett nyilatkozatai (miszerint a sértettet „kinyírta", „megölte") mind olyan tényezők voltak, amelyekre tekintettel a vádlottnak kétség kívül tisztában kellett lennie magatartásának következményeivel, azaz azzal, hogy ilyen jellegű bántalmazás esetén a sértettnél akár életveszélyes állapot is kialakulhat. Az eredmény tekintetében következésképpen a vádlott közel sem gondatlan volt (az életveszélyes következményhez fűződő pszichés relációt se könnyelmű bizakodás, sem pedig hanyagság nem jellemzi), arra eshetőleges szándéka szükségképpen kiterjedt. Ezért a vádlott a testi sértés súlyosabb eredményének kísérletéért tartozik büntetőjogi felelősséggel, cselekménye az
30. évi IV. törvény 170.§

(1)bekezdése és a

(6)bekezdés I. fordulat szerint minősülő testi sértés bűntettének a kísérleteként minősül. A joghátrány alkalmazása szempontjából irányadó tényezőket az elsőfokú bíróság döntően feltárta, azokat a másodfokú bíróság a minősítés megváltozására figyelemmel egészíti ki azzal, hogy további enyhítő körülmény a kísérlet. Emellett a vádlott javára értékelte az elkövetés óta bekövetkezett időmúlást is. Az ítélőtábla súlyosító körülményként értékelte az okozott sérülések helyéből, jellegéből és számából, az erőbehatások számából következtetve a brutális, gátlástalan és kitartó elkövetési módot is. A testi sértés kérdéses minősített esetére a törvény szigorúbb, 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztés kiszabását rendeli. Az 1978. évi IV. törvény 97.§

(1)bekezdése szerint - figyelemmel a 85.§

(2)és

(3)bekezdésére is, a vádlottra irányadó büntetési tételkeret 2 évtől 12 évig terjedő szabadságvesztés volt, melynek a törvény 83.§

(2)bekezdése szerinti középmértéke 7 év. A vádlott terhén jelentkező súlyosító körülmények számbeli és nyomatékbeli súlyára figyelemmel az elsőfokú bíróság helyesen választotta meg az alkalmazandó joghátrány nemét, azonban annak tartama mind a fő- mind a mellékbüntetés tekintetében az ítélőtábla álláspontja szerint enyhe, nem igazodik kellően az elkövetett cselekmény tárgyi súlyához, és a vádlott személyében rejlő társadalomra veszélyességhez. Ezért a börtönbüntetés tartamát a megváltozott, súlyosabb minősítésre is tekintettel 4 év 6 hónapra, a közügyektől eltiltást 5 évre súlyosította. A középmérték alatti büntetés kiszabására a kísérlet okán került sor. Emellett a törvény 77/B.§

(1)bekezdés a) pontjának kötelező rendelkezése folytán a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyon erejéig vagyonelkobzást is elrendelt. A szabadságvesztés végrehajtási fokozata, továbbá a járulékos kérdésekben hozott döntések törvényesek. Az indokolást e tekintetben csak azzal egészíti ki a másodfokú bíróság, hogy a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja az 1978. évi IV. törvény 47.§

(2)bekezdés II. fordulata szerint a büntetés ¾ részének kiállását követően válhat esedékessé. A fentiek alapján a Fővárosi Ítélőtábla a Fővárosi Törvényszék 24.B.391/2015/14. számú ítéletét a Be. 372.§

(1)bekezdése alapján részben megváltoztatta, míg egyéb helyes rendelkezéseit a Be. 371.§

(1)bekezdése alapján helybenhagyta, pontosítva a vádlott időközben megváltozott személyi okmányának számát. A vádlottal szemben a másodfokú eljárás során elfogatóparancs kibocsátása vált szükségessé, melynek eredményeképpen a vádlott őrizetbe vételére is sor került. Ennek szabadságvesztésbe beszámítása az 1978. évi IV. törvény 99.§

(1)és

(2)bekezdésén alapul. A másodfokú eljárás során felmerült bűnügyi költséget a vádlott - a Be. 381.§

(1)bekezdésére figyelemmel - a Be. 338.§

(1)bekezdése alapján köteles az államnak megfizetni, miután a védelmi perorvoslatok eredményre nem vezettek. Budapest,

1. év szeptember hó
2. napján . Borbás Virág Bernadett sk. előadó bíró Máziné dr. Szepesi Erzsébet sk. a tanács elnöke . Magócsi István sk. bíró A Fővárosi Törvényszék 24.B.391/2015/
3. számú ítélete a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 5.Bf.5/2016/
4. számú ítéletében írt változtatással
5. év szeptember hó
6. napján jogerőre emelkedett és végrehajtható. Budapest,
7. év szeptember hó
8. napján Máziné dr. Szepesi Erzsébet sk. a tanács elnöke A kiadmány hiteléül: Moncz Tímea tisztviselő