Gf.40227/2016/8 – Fővárosi Ítélőtábla

(2)bekezdése és

1. §-a alapján. Másodlagos kereseti kérelme annak megállapítására irányult, hogy a kölcsönszerződés semmis a Hpt.
2. §

(1)bekezdés a), c), d), és e) pontjai, a régi Ptk. 239. §

(2)bekezdése alapján. Harmadlagos keresetében azt kérte, hogy a bíróság állapítsa meg a kölcsönszerződés 7. és 12. pontjának semmisségét a régi Ptk. 209/A. §

(2)bekezdése, továbbá a 18/

1. Korm. rendelet
2. d) pontja alapján. A tisztességtelenség jogkövetkezményeként a kölcsönszerződés érvényessé nyilvánítását kérte a régi Ptk. 209/A. §

(2)bekezdése és a DH 2 törvény 37. §

(1)bekezdése alapján azzal, hogy a tárgybeli

1. és
2. pont semmis, annak alkalmazását a bíróság mellőzi, így az nem jelent kötelezettséget. A jogkövetkezmény levonása és alkalmazása kapcsán az összegszerű kérelmét 0 forintban jelölte meg. Az alperes elsődlegesen a
3. évi XL. törvény (DH 2 törvény)
4. §

(3)bekezdése alapján per megszüntetését kérte, ha a felperes nem terjeszti elő jogkövetkezmények levonása iránti igényét. Az érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Arra hivatkozott, hogy a keresettel érvényesített jog elévült, mert a kölcsönszerződést a felek

1. február
2. napján kötötték, a felperes pedig a keresetlevelét
3. november
4. napján terjesztette elő. Ezt meghaladóan állította, hogy a szerződés konvalidálódott, mert
5. április
6. napján és
7. január
8. napján közös megegyezéssel módosították, ezáltal érvényesnek és hatályosnak ismerték el. Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, és kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 127.000 forint perköltséget. Az ítélete jogi indokolásában rögzítette, hogy a felperes a másodlagos és a harmadlagos keresete körében nem, illetve nem megfelelően terjesztette elő a jogkövetkezmény levonására irányuló kérelmét, ezért a DH 2 törvény alapján úgy tekintette, hogy ezen kereseti kérelmeit nem tartja fenn. A perben így az elsődleges kereseti kérelmet kellett elbírálni. A felperes nem bizonyította, hogy a szerződés létre nem jötte megállapításának a Pp.
9. §-ában előírt feltételei fennállnak, de a keresete érdemben sem volt alapos. Az elsőfokú bíróság kifejtette ugyanakkor a határozatában „elsőként” azt is, hogy az alperes elévülési kifogását nem tartotta megalapozottnak figyelemmel a
10. évi XXXVIII. törvény (DH 1 törvény)
11. §

(6)bekezdésére. A régi Ptk.-nak az elévüléssel kapcsolatos szabályait a fogyasztói kölcsönszerződésből eredő követelések tekintetében úgy kell értelmezni, hogy e követelések a kölcsönszerződések fennállása alatt nem évülnek el, azok elévülése a szerződés megszűnésével kezdődik, márpedig a kölcsönszerződés 2014. augusztus 30. napjával került felmondásra. A régi Ptk. 324. §

(1)bekezdése szerinti 5 éves elévülési idő tehát a régi Ptk. 326. §

(1)bekezdése alapján a felmondást követő naptól kezdődik, és legkorábban 2019-ben jár le. A kölcsönszerződés konvalidálódása sem állapítható meg figyelemmel arra, hogy az érvénytelenség fennállását a szerződéskötés időpontjában fennálló tények alapján kell elbírálni, ezért a jogi hiba esetleges utólagos orvoslása nem bírhat a szerződéskötés időpontjára visszaható hatállyal. Az elsőfokú bíróság a per tárgyának értékét, valamint az az alapján pótlólag lerovandó kereseti illeték mértékét az Itv. 39. §

(1)bekezdése alapján, az elsődleges – a kölcsönszerződés létre nem jöttének megállapítására irányuló – és a másodlagos – a kölcsönszerződés semmisségének megállapítására vonatkozó – kereseti kérelmek alapján az Itv. 40. §

(2)bekezdése és a 42. §

(1)bekezdés a) pontja alapulvételével a Pp.

1. §-a szerint állapította meg. A pervesztes felperest a Pp.
2. §

(1)bekezdése alapján kötelezte az alperes ügyvédi munkadíjból álló perköltségének megfizetésére, amelynek összegét a 32/2003. (VIII.22.) IM rendelet 3. §

(2)és

(6)bekezdése alapján a jogi képviselő által kifejtett ügyvédi tevékenységre figyelemmel 100.000 forint + áfa mérsékelt összegben állapított meg, mivel megítélése szerint ez áll arányban az elvégzett jogi képviselettel. Az ítélettel szemben az alperes és a felperes is fellebbezést terjesztett elő. Az alperes fellebbezése az elsőfokú ítélet indokolásának részbeni megváltoztatására irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy a felperes követelése nem évült el. A DH 1 törvény alapján a fogyasztó kizárólag az egyoldalú kamatemelés és az árfolyamrés tisztességtelensége folytán léphet fel követeléssel a pénzintézetekkel szemben, így a hivatkozott törvény 1. §

(6)bekezdésében rögzítette, hogy a Ptk.-tól eltérő elévülési szabályok kizárólag ezen követelések esetében alkalmazhatóak. Az 1/

1. (VI.28.) PK vélemény
2. pontjának
3. bekezdése elvi éllel rögzíti, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményeként a szerződő felek jogviszonyának a bíróság általi rendezésére csak az elévülés, illetve az elbirtoklás időbeli korlátai között kerülhet sor. A semmisségre való határidő nélküli hivatkozás csak az érvénytelenség általános jogkövetkezményének az érvényesülésére vonatkozik, nem jelenti a restitúciós, illetve elszámolási igények érvényesíthetőségének a határidő nélküliségét. Ezt támasztja alá az EBH
5. szám alatt közzétett eseti döntés is. Ebből következően a felperes régi Ptk.
6. §

(2)bekezdésében meghatározott jogkövetkezmény alkalmazása iránti igénye mint kötelmi igény a régi Ptk. 324. §

(1)bekezdése alapján

1. február
2. napján elévült. Az alperes ezért az elsőfokú ítélet indoklásának megváltoztatását kérte annak megállapításával, hogy a felperesnek a keresettel érvényesíteni kívánt joga elévült. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg azt is, hogy a perbeli kölcsönszerződés nem konvalidálódott a felek szerződésmódosítása folytán. A szerződésmódosítás érvénytelenségi okot orvosolt, azt az alperes közvetlenül maga írta alá, a kereskedés által kötött szerződést a felek érvényesnek és hatályosnak ismerték el. Az esetlegesen álképviselőként eljáró kereskedés eljárását az alperes ismételten jóváhagyta a szerződésmódosítás aláírásával. A szerződés módosítása a szerződéses konstrukciót is módosította azzal, hogy a felek áttértek a forint alapú finanszírozásra. A deviza alapú szerződésre vonatkozó, esetlegesen tisztességtelen rendelkezéseket közös megegyezéssel maguk iktatták ki a szerződésből, így ezen rendelkezések tisztességtelenségét az elsőfokú bíróság nem vizsgálhatta volna, mivel az már nem volt hatályban. Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy a felek közös megegyezéssel nem orvosolhatják a szerződés esetleges hibáit, és ezzel nem tehetik érvényessé a szerződést. Az ítéletnek a perköltségre vonatkozó rendelkezése ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben elsődlegesen annak megváltoztatását és a nem meghatározható pertárgyérték szerinti perköltség megállapítását, másodlagosan a perköltség megállapítása körében az elsőfokú bíróság új eljárásra és ennek során új határozat hozatalra utasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a 32/
3. (VIII.22.) IM rendelet
4. §

(2)bekezdését, az

1. évi XCIII. törvény (Itv.)
2. §

(1)és

(3)bekezdését, valamint tévesen állapította meg mind az államnak fizetendő illetéket, mind az alperesnek fizetendő perköltséget. Kereseti kérelmének jogi érvelése ugyanis azon a jogi tényállításon alapult, hogy azért nem jött létre szerződés, mert a felek között nem volt konszenzus a kölcsön összegében, amiből az is következik, hogy a pertárgy értéke sem meghatározható. Ráadásul az elsőfokú bíróság a pertárgy értékéről külön végzést nem hozott. Ezt követően a felperes részletesen kifejtette a szerződés létre nem jöttével, és annak érvénytelenségével kapcsolatos álláspontját. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében a felperes fellebbezésével szemben az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A deviza alapú kölcsönszerződések esetében a per tárgyának értékét a szerződésben kikötött kölcsönösszeg alapján kell megállapítani. A felek között a kölcsön forint összegében konszenzus volt. A kölcsön összegének feltüntetése devizában nem érvényességi kelléke a kölcsönszerződéseknek. Ezt a Kúria is rögzítette az 1/

1. Polgári jogegységi határozatában. A felperes szerződéses akarata 6.627.500 forint kölcsön felvételére irányult, deviza-alapú elszámolással. Ez a szerződésből egyértelműen megállapítható, így a felperes a konszenzus hiányára megalapozatlanul hivatkozik. Az elsőfokú bíróság a per tárgyának értékéről a jogszabályoknak megfelelően külön végzést hozott, ennek kihirdetésekor a felperes is jelen volt, így rosszhiszemű az a tényállítás, hogy erről nem tudott. A felperes az alperes fellebbezési ellenkérelmére tett észrevételében továbbra is vitatta azt, hogy konszenzus lett volna a felek között a kölcsön összegében. Az elsőfokú ítéletnek jogerőre emelkedett a per főtárgya tekintetében hozott rendelkezése, ezt az ítélőtábla a Pp.
2. §

(4)bekezdése alapján nem érintette és a fellebbezéseket a Pp. 256/A. §

(1)bekezdésének

1. b)és
2. d)pontja alapján tárgyaláson kívül bírálta el. Az alperes és a felperes fellebbezése nem alapos. Az alperesi fellebbezés érdemi vizsgálata során abból kellett kiindulni, hogy az elsőfokú ítélet jogorvoslati kérelemmel nem támadott megállapításai értelmében az elsőfokú bíróság kizárólag a felperesnek az elsődlegesként megjelölt kereseti kérelméről döntött, ami a szerződés létre nem jöttének a megállapítására irányult. A Pp. 221. §

(1)bekezdése értelmében az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Ebből az következik, hogy a határozatban a döntés alapjául szolgáló, releváns tényeket kell meghatározni, illetve mind a kereseti kérelemben, mind az ellenkérelemben hivatkozott jogi érvek, álláspontok közül azok tekintetében kell érdemben állást foglalni, amelyek a döntés meghozatalánál jelentőséggel bírnak. A felperesnek az adott esetben kizárólag megállapításra irányuló keresete volt, amely nem teljesítésre, hanem egy jogviszony létre nem jöttének a kimondására irányult. Nem volt tehát olyan követelése, amely tekintetében a régi Ptk. 324. §

(1)bekezdése alapján vizsgálni lehetett volna az elévülés tényét. Az 1/

1. (VI.28.) PK véleményben részletesen kifejtettek szerint érvénytelen szerződés esetén, az érvénytelenségi ok kiküszöbölése, illetve az érvényessé nyilvánítás esetkörében lehet jelentősége az „érvényessé válásnak”, a konvalidálódásnak. A szerződés létre nem jöttére irányuló kereseti kérelem elbírálásakor tehát ez a kérdés nem bír jelentőséggel, így nem is vizsgálható. Mindezek alapján az elsőfokú bíróságnak nem kellett a fenti körben kifejtenie az álláspontját, ezért az ítélőtábla az indokolásából mellőzi a kapcsolódó részt. Az alperes fellebbezése azonban nem volt alapos, mert az kifejezetten az elsőfokú ítélet indokolásának a fellebbezésben megjelölt tartalmú megváltoztatására, a két, jelen ügyben nem releváns jogkérdésben való érdemi állásfoglalásra irányult. A felperes alaptalanul hivatkozott fellebbezésében arra, hogy a kölcsönszerződés létre nem jöttére irányuló keresete alapján a pertárgy értéke nem határozható meg. A Pp.
2. §

(1)bekezdése alapján a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke az irányadó. A Kúria 5/

1. számú Polgári Jogegységi határozatának 2.a. pontja szerint a per tárgyának értékét – főszabályként – kizárólag a szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló perekben a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján kell meghatározni, azaz a Pp.
2. §

(1)bekezdése szerint, ami a szerződés létre nem jötte esetén is irányadó. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a per tárgyának értékét helyesen állapította meg figyelemmel arra, hogy a perbeli esetben a

1. február
2. napján kelt kölcsönszerződés tanúsága szerint a felek a kölcsön összegét egyértelműen 6.627.500 forintban határozták meg. Az elsőfokú bíróság ennek alapul vételével helytállóan döntött az illetékről és az alperesi jogi képviselő munkadíjáról. Az Itv.
3. §

(1)bekezdés a) pontja alapján az illeték mértéke peres eljárásban a pertárgy értékének – perbeli esetben 6.627.500 forint – 6%-a, azaz 397.650 forint. A felperes 36.000 forint illetéket lerótt, ezért az elsőfokú bíróság helyesen hívta fel a felperest a

1. szeptember
2. napján tartott tárgyaláson a 33.G.44.444/2014/16/I. szám alatt hozott végzésével további 361.650 forint kereseti illeték lerovására. A bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/
3. (VIII. 22.) IM rendelet
4. §

(1)bekezdése értelmében ha a fél és az ügyvéd között nincs az ügy ellátására vonatkozó díjmegállapodás, vagy ha a fél ezt kéri, a bíróság a képviselet ellátásával felmerült munkadíj összegét a

(2)-

(6)bekezdésekben foglaltak figyelembevételével állapítja meg. A

(2)bekezdés a) pontja szerint a polgári perben az elsőfokú bírósági eljárásban az ügyvéd munkadíjának a pervesztes felet terhelő összege a 10.000.000 forintot meg nem haladó pertárgyérték esetén a pertárgyérték 5 %-a, de legalább 10.000 forint. A

(6)bekezdés alapján a munkadíj megállapítása során a munkadíj összegét a bíróság indokolt esetben mérsékelheti, ha az nem áll arányban a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel. Az ügyvédi munkadíj megállapítása során az elsőfokú bíróság a helyesen meghatározott pertárgy értékéből indult ki, és mérlegelés alapján az ügyvédi munkadíjat az alperesi jogi képviselő által kifejtett ügyvédi tevékenységre figyelemmel 100.000 forint + áfa összegre mérsékelte, mivel megítélése szerint ez áll arányban az elvégzett jogi képviselettel. A felperes a fellebbezésében maga sem adott elő egyéb olyan körülményt, ami a díj mérséklését indokolná. Így az ítélőtábla csak utal arra, hogy az ügyvédi munkadíj nem eltúlzott. A felterjesztett iratokból megállapítható ugyanis, hogy perbeli esetben az alperes ügyvédje

1. szeptember
2. napján 6 oldalban összefoglalt érdemi ellenkérelmet terjesztett elő.
3. szeptember
4. napján bejelentette, hogy a felülvizsgált elszámolás megtörtént.
5. szeptember
6. napján 11 oldalas permegszüntetési kérelmet és előkészítő iratot,
7. december
8. napján 2 oldalas előkészítő iratot terjesztett elő. A
9. november
10. napján és
11. január
12. napján tartott tárgyalásokon nem jelent meg, azonban a
13. szeptember
14. napján tartott tárgyaláson megjelent. A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp.
15. §

(2)bekezdése alapján – a fellebbezésre tekintettel pontosított indokolással – helybenhagyta. A Pp. 78. §-ának

(1)bekezdése alapján kötelezte az eredménytelenül fellebbező felperest az alperes részére a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §-ának

(2)és

(5)bekezdése alapján megállapított ügyvédi munkadíjból álló másodfokú eljárási költség megfizetésére. Budapest,

1. év november hó
2. napján . Sándor Ottó s.k. a tanács elnöke dr. Buglyó Gabriella s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: bírósági tisztviselő . Ócsai Beatrix s.k. bíró