Pf.20148/2017/6 – Fővárosi Ítélőtábla

(1),

(4), 209/A. §

(2)bekezdésére, a 18/

1. (II. 5.) Korm. rendelet (R.)
2. §

(1)bekezdés a), b),

1. j)pontjaira, valamint a 2. §
2. f)pontjára alapította. A II. rendű alperest a kereseti kérelem tűrésére kérte kötelezni. Az I. rendű alperes ellenkérelme szerint a felperes meg nem engedett keresetváltoztatását az 1952. évi III. törvény (Pp.) 146/A. §

(6)bekezdése alapján el kell utasítani, emellett – mivel a felperes az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazását nem kérte – a pert meg kell szüntetni. Érdemi védekezése a kereset elutasítására irányult, egyrészt, mert álláspontja szerint a megállapítási kereset eljárásjogi feltételei hiányoztak, másrészt, mert a támadott szerződési feltételek nem tisztességtelenek. A II. rendű alperes érdemi védekezésében ugyancsak a kereset elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a felperes, valamint az I. és II. rendű alperes között 2189900 szerződésszámmal létrejött,

1. november 22-én kelt kölcsönszerződés
2. oldalának
3. pontja második bekezdésében rögzített alábbi rendelkezés érvénytelen: „Ennek megfelelően a kölcsön és járulékai nem, vagy nem szerződés szerinti megfizetés esetén a végrehajtás alapjául szolgáló, mindenkor fennálló kölcsön és járuléktartozást, továbbá a fent hivatkozott tényeket jelen okirat mellett, az adós banknál vezetett számláiról, illetve a bank nyilvántartásai, könyvei alapján készült közjegyzői okiratba foglalt ténytanúsítvány tanúsítja, amelynek elfogadására a felek jelen okirat aláírásával kötelezettséget vállalnak”. Ennek a tűrésére a II. rendű alperest kötelezte, ezt meghaladóan pedig a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg a Magyar Államnak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal felhívására az abban megjelölt időben és módon 18.000 forint le nem rótt eljárási illetéket. Kötelezte az I. rendű alperest, hogy fizessen meg az államnak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal felhívására az abban megjelölt időben és módon további 18.000 forint le nem rótt eljárási illetéket. Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a felperes keresetváltoztatása megengedett volt, a
4. évi XL. törvény (DH2 tv.)
5. §-a pedig nem zárta ki a megállapítási kereset érvényesítését. Alaptalanul sérelmezte azonban a felperes a zálogszerződés
6. pont utolsó mondatának tisztességtelenségét, mivel a kikötés megfelelt a Ptk.
7. §

(3)bekezdésének. A kölcsönszerződés

1. pontjának második bekezdésében rögzített kikötés azonban kétségtelenül tisztességtelen volt. E körben idézte a Ptk.
2. §

(1),

(3), 209/A. §

(1),

(2), 239/A. §

(1)bekezdését, az R. 1. §

(1)bekezdés a), b), i),

1. j)pontjait és 2. §
2. f)pontját. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a támadott kikötésben alávetette magát az I. rendű alperes által vezetett könyvekben és nyilvántartásokban foglaltaknak. A felperes ezzel az alávetéssel lemondott arról a lehetőségről, hogy a felek közötti vita esetén kétségbe vonja az I. rendű alperes által meghatározott tartozás összegét. Mindez azt jelenti, hogy az I. rendű alperes jogosult a perbeli kikötés, valamint a saját nyilvántartásai révén meghatározni a követelés összegét és azt közjegyzői ténytanúsítványba foglaltatni, amely a tartozás behajtására irányuló közvetlen végrehajtás alapjául szolgál. Megállapította, hogy a perbeli kikötés feljogosította az I. rendű alperest, hogy kizárólag saját maga határozzon a felperes teljesítésének szerződésszerűségéről. A kikötés ezért az R. 1. §

(1)bekezdés

1. a)és
2. b)pontja alapján tisztességtelen. Mindezek mellett a felperes az ellene indított végrehajtási eljárást csak úgy tudja megszüntetni, illetve korlátozni, hogy az I. rendű alperessel szemben indított perben a Pp. 164. §

(1)bekezdése alapján bizonyítja, hogy az I. rendű alperes követelése részben, vagy egészben megszűnt. Ezzel az I. rendű alperes korlátozza a felperes jogszabályon alapuló igényérvényesítési lehetőségeit (R. 1. §

(1)bekezdés i) pont). Főszabályként az I. rendű alperest terheli a követelése pontos összegének bizonyítása a felperes ellen a tartozás megfizetése iránt indított perben. A szerződéses kikötés azonban lehetőséget biztosít az I. rendű alperesnek arra is, hogy ezt a bizonyítási terhet a felperes hátrányára megfordítsa, ezért a perbeli kikötés az R. 1. §

(1)bekezdés

1. j)pontját is kimeríti. Megállapította, hogy a kifejtett indokok alapján a kikötés az R. 2. §
2. f)pontját is sérti. Az elsőfokú bíróság a II. rendű alperest mint szerződő felet mindezek tűrésére kötelezte. Az I. rendű alperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását, továbbá a felperes másodfokú perköltségben marasztalását kérte. Előadta, hogy a végrehajtás elrendelése során végrehajtási záradékkal nem a felek közötti kölcsönszerződést, hanem a kölcsönszerződés megkötését követően közjegyzői okiratba foglalt felperesi egyoldalú tartozáselismerő nyilatkozatot látják el. A perbeli kikötés valójában megfelel az 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 23/C. §

(1),

(2)bekezdésében, az

1. évi XLI. törvény (Kjtv.) 111,
2. §-aiban és a Pp.
3. §

(1),

(6)bekezdésében foglaltaknak. A ténytanúsítványra a Vht. 23/C. §

(2)bekezdése miatt van szükség, az kizárólag a végrehajthatósághoz szükséges feltétel, illetve időpont bekövetkezését tanúsítja. A banknak mint hitelezőnek bármikor lehetősége van a banki felmondás tényéről és az általa nyilvántartott adatokról közjegyzőnél ténytanúsítvány kiállítását kezdeményezni. A vitatott kikötés tehát a bank mint hitelező jogszabályban biztosított jogosultságát rögzíti. A végrehajtási záradék kiállítása során nincs lehetőség az egyszer már a felperes által elismert tartozás összegének az esetleges felperesi részteljesítések miatti változtatására, az alperes mint végrehajtást kérő a sérelmezett szerződéses rendelkezésétől függetlenül is, szabadon határozhatja meg, hogy a végrehajtási eljárást a felperes közokiratba foglalt tartozáselismerő nyilatkozatának a keretei között milyen összeg erejéig kívánja lefolytatni. A Pp. 195. §

(6)bekezdése értelmében a bizonyítási teher a közjegyzői ténytanúsítvánnyal szemben eleve az ügyfelet terheli. A támadott kikötés pedig nem tartalmaz arra vonatkozó rendelkezést, hogy a ténytanúsítványban foglaltakat utóbb az ügyfél ne vitathatná. A végrehajtási záradékkal ellátott okiraton alapuló közvetlen bírósági végrehajtás esetén az adós a követelés összegét végrehajtás korlátozása, illetve megszüntetése iránti perben vitathatja, ahol a Pp.

1. §-a szerint eleve ő köteles bizonyítani, hogy a banki nyilvántartástól eltérő összegű teljesítéssel élt. A vitatott kikötés tehát nem jelent hátrányos eltérést az ügyfélre, a közvetlen bírósági végrehajtásra vonatkozó jogszabályi előírásokhoz képest nem eredményez többletjogot a bank számára, nem teszi az ügyfél szerződéses kötelezettségei terhesebbé, és nem csorbítja az ügyfél szerződésből eredő jogait és igényérvényesítési lehetőségeit sem. A kikötés nem sérti az R.
2. §

(1)bekezdés a),

1. b)és
2. i)pontját, mert nem a szerződés rendelkezéseinek értelmezésére és nem a teljesítés szerződésszerűségének a megállapítására vonatkozik, valamint nem zárja ki, de nem is korlátozza a fogyasztó igényérvényesítési lehetőségeit. A ténytanúsítvány nem jelenti a bizonyítási teher megfordítását a fogyasztó hátrányára, az ellenbizonyítás lehetőségétől az ügyfelet nem fosztja meg. Az a körülmény, hogy az ügyfélnek a végrehajtás megindulását követően indítandó végrehajtás megszüntetési, korlátozási perben kell bizonyítania a követelés megszűnését, vagy csökkenését, nem jelenti a bizonyítási teher megfordulását. Másrészt pedig a kölcsön folyósítására és törlesztésére vonatkozó adatok nyilvántartása a bank joga és kötelezettsége. Ez a Hpt. 2. számú mellékletének 10.3. pontjából következik, ami eleve kizárja a feltétel tisztességtelenségét. Hivatkozott még a Fővárosi Törvényszék 30.G.43.798/2015/17. és 17.G.44.025/2015/163., továbbá a Budai Központi Kerületi Bíróság 24.P.24.165/2015/33. számú ítéleteire. Előadta azt is, hogy e kikötés használatát tulajdonképpen a 196/2007. (VII. 30.) Korm. rendelet 115. §

(1)bekezdés c) pontja és a PSZÁF validiációs kézikönyve is előírja. Sérelmezte, hogy a 18.000 forint le nem rótt eljárási illeték viselésére az elsőfokú bíróság kizárólag őt kötelezte a II. rendű alperes vele egyetemleges kötelezése nélkül. A felperes fellebbezési ellenkérelme tartalma szerint az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Kifejtette, hogy a támadott szerződési feltétel az R. 1. §

(1)bekezdés

1. b)és
2. j)pontja alapján egyaránt tisztességtelen. Álláspontjának alátámasztására csatolta a Fővárosi Törvényszék 29.G.42.345/2015/21., 29.G.44.272/2016/17., a Debreceni Törvényszék 6.P.20.781/2016/15., a Győri Törvényszék 11.G.20.329/2006/19., G.20.008/2016/16., a Veszprémi Törvényszék 1.P.21.407/2005/13., a Budapest Környéki Törvényszék 7.P.20.540/2016/13. és a Szegedi Törvényszék 11.P.20.562/2016/9. számú ítéleteit. Mivel a perbeli szerződés fogyasztói szerződés, hivatkozott a 93/13. EGK irányelvre és az Európai Unió Bíróságának (EUB) „RWE Vertrieb” ítéletére. Előadta azt is, hogy a perbeli szerződési feltételben a felperes tulajdonképpen előre elismerte, hogy a jövőben bármikor fennálló tartozása azzal az összeggel azonos, amit az I. rendű alperes a saját nyilvántartása alapján tartozásként megállapít. Ez a nyilatkozat olyan, a Ptk. 242. §-a szerinti tartozáselismerés, amelyet a felperes a szerződés megkötésekor a kölcsön folyósítását megelőzően tett meg, amikor a tartozása az I. rendű alperes felé még egyáltalán nem állt fenn. Amennyiben a fogyasztó előre elismeri, hogy a mindenkor fennálló tartozása a hitelező által a felmondás előtt, vagy a felmondásban közölt összeggel azonos, akkor ez biztosítja a hitelező számára a felmondás jogszerűségének vitathatatlanságát és joghatásainak érvényesülését, végső soron az ezen összegben esedékessé váló tartozás végrehajthatóságát. Ebből következően a szerződési feltétel a fogyasztót kétségkívül hátrányos helyzetbe hozza mind a bizonyítási teher, mind pedig a felmondás jogszerűségének eredményes vitathatósága szempontjából. Álláspontjának alátámasztására hivatkozott az EUB C-415/11. számú „Aziz” ítéletében kifejtettekre is. Az elsőfokú bíróság ítéletének a jelzálogszerződés 7. pont utolsó mondata érvénytelenségének megállapítása iránti keresetet elutasító rendelkezése a Pp. 228. §

(4)bekezdése szerint jogerőre emelkedett, ezért a másodfokú bíróság kizárólag az elsőfokú ítélet fellebbezéssel támadott rendelkezését bírálta felül. Az I. rendű alperes fellebbezése alaptalan. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a per eldöntéséhez szükséges mértékben lefolytatta, a tényállást a lefolytatott bizonyításnak megfelelően, helyesen állapította meg. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság érdemi döntésével teljes egészében, annak jogi indokaival pedig lényegében egyet értett. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a következőket emeli ki. A felperes és a II. rendű alperes az I. rendű alperessel kötött kölcsönszerződés 4. pontjában arra kötelezték magukat, hogy a szerződésből eredő tartozásuk tekintetében elfogadják a bank nyilvántartása alapján készült közjegyzői okiratba foglalt ténytanúsítványt. Ez a rendelkezés nyilvánvalóan kimeríti az R. 1. §

(1)bekezdés a),

1. b)és
2. j)pontjában foglaltakat, ezáltal az R. 1. §

(1)bekezdése értelmében minden további mérlegelés és bizonyítás nélkül tisztességtelennek minősül. A sérelmezett szerződési rendelkezés ugyanis „biankó” tartozáselismerésként egyoldalúan az I. rendű alperest jogosítja a teljesítés és elszámolás körében a szerződés értelmezésére, a teljesítés szerződésszerűségének megállapítására, és a felperest kényszeríti a közokiratba foglalt tartozással szembeni bizonyításra mind a tartozás megfizetése iránti polgári perben, mind pedig a záradékolt közjegyzői okirat alapján elrendelt végrehajtás megszüntetése, vagy korlátozása iránti perben. Tény, hogy a felperes törlesztésének összegét bármely per esetén a felperesnek kell bizonyítania. A szerződés ezen rendelkezése alapján azonban a közokiratban tanúsított adatokkal szemben ugyancsak őt terheli az elszámolás nem megfelelő voltának, a szerződéses rendelkezések helytelen értelmezésének a bizonyítása is, mint ahogy azt is ő köteles bizonyítani, hogy a teljesítés szerződésszerű volt. A sérelmezett szerződési feltétel tisztességtelenségének megállapítása körében nem volt jelentősége annak, hogy az I. rendű alperes egyéb szerződéses rendelkezések alapján is záradékoltathatja-e a közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződést, mint ahogy annak sem, hogy az I. rendű alperesnek jogszabályi kötelezettsége a tartozás nyilvántartása. Az pedig tényszerűen nem felel meg a valóságnak, hogy a 196/2007. (VII. 30.) Korm. rendelet a sérelmezett szerződési feltétellel egyező szerződéses rendelkezés alkalmazását előírná elő. A PSZÁF korábbi validiációs kézikönyve sem tartalmaz a perbeli szerződéses feltétellel egyező rendelkezést, egyébként pedig az nem is minősül jogszabálynak, így a Ptk. 209. §

(6)bekezdése szerinti kizáró szabály alapjául sem szolgálhat. Az elsőfokú bíróság tehát helyesen állapította meg, hogy a sérelmezett szerződéses feltétel az R. 1. §

(1)bekezdés a),

1. b)és
2. j)pontjában foglaltak alapján, minden további bizonyítás nélkül tisztességtelennek minősült. Az R. 2. §-a értelmében pedig az I. rendű alperes ennek az ellenkezőjét nem is bizonyíthatta. A tisztességtelen szerződési feltétel a fogyasztói szerződésben a Ptk. 209/A. §

(2)bekezdése alapján semmis, ezért az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg ítéletének rendelkező részében a kölcsönszerződés 4. pontja második bekezdésében foglalt szerződési kikötés érvénytelenségét. Az I. rendű alperes alaptalanul kifogásolta a fellebbezésében azt is, hogy az elsőfokú bíróság a felperes perköltségének megfizetésére kizárólag őt kötelezte. A tisztességtelen szerződési feltétel használója ugyanis kizárólag az I. rendű alperes volt, azt az ő általános szerződési feltételei tartalmazták. A II. rendű alperes a felperes anyagi jogát semmilyen formában nem sértette meg. Helyesen döntött ezért az elsőfokú bíróság, mikor a Pp. 82.

(1)bekezdését a józan ész alaptörvényi követelményének megfelelően értelmezve nem kötelezte a II. rendű alperest mint kényszerűen perben álló, de a tisztességtelen kikötés folytán ugyancsak sérelmet szenvedett fogyasztót a tisztességtelen szerződési feltétel használójával egyetemlegesen a perköltség megfizetésére. Mindezek alapján a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján helybenhagyta. Az I. rendű alperes fellebbezése sikertelen volt, ezért a Fővárosi Ítélőtábla kötelezte a felperes jogi képviseletével felmerült másodfokú perköltség megfizetésére. A felperest képviselő ügyvéd munkadíját a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(3)és

(5)bekezdése alapján állapította meg. Budapest,

1. március
2. . Hőbl Katalin s.k. a tanács elnöke Egriné dr. Salamon Emma s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: Dr. Örkényi László s.k. bíró