Bf.219/2016/8 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdés,

(8)bekezdés I. fordulata]. Ezért az I.r. vádlottat 2 év - végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönre ítélte azzal, hogy a végrehajtás elrendelése esetén a vádlott a büntetése kétharmad részének letöltését követően feltételes szabadságra bocsátható. A II.r. vádlottat 2 év börtönre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy a vádlott a büntetése kétharmad részének letöltését követően feltételes szabadságra bocsátható. Elrendelte egyúttal a Gödöllői Városi Bíróság

1. június 22-én jogerőre emelkedett 13.B.517/2010/
2. számú ítéletével kiszabott 2 év börtön végrehajtását is. Határozott az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről. Az elsőfokú bíróság ítélete az I.r. vádlott vonatkozásában a kihirdetése napján jogerőre emelkedett, míg az ítélet ellen a II.r. vádlott és védője elsődlegesen felmentés, másodlagosan enyhítés céljából jelentett be indokolás nélküli fellebbezést. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a BF.432/
3. számú átiratában a védelmi perorvoslatokat nem tartotta alaposnak. Kifejtett indokai szerint az elsőfokú bíróság a perrendi szabályok megtartásával lefolytatott eljárása során ügyfelderítési kötelezettségének eleget tett, és ennek eredményeképpen megalapozott, ezért a másodfokú eljárásban is irányadó tényállást állapított meg. Indokolási kötelezettségét a szükséges mértékben teljesítve kellő magyarázatát adta, hogy a II.r. vádlott tagadásával szemben miért az egyéb bizonyítékokra - így tanúvallomásokra, az orvosszakértői véleményekre, valamint az okiratokra - alapította megállapításait. A törvényszék a tényállásból okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére, és törvényes a cselekmény jogi minősítése is, amely egyszersmind igazodik az elsőfokú bíróság által külön nem hivatkozott 3/
4. Büntető Jogegységi határozat iránymutatásaihoz is. Az elsőfokú bíróság emellett a büntetéskiszabási körülményeket is maradéktalanul számba vette, és azok alapján a büntetés céljaihoz igazodó, és a büntetéskiszabási elveknek is megfelelő arányos büntetést szabott ki a vádlottakkal szemben, a büntetés enyhítésére ezért meglátása szerint nem kerülhet sor. Korrekcióra szorul azonban a törvényszék ítéletének rendelkező része. Részint a főbüntetés megnevezése tekintetében igényel helyesbítést, mely a hatályos Btk. szerint szabadságvesztés, mely mellett önálló megjelölést igényel annak börtön végrehajtási fokozata. Ezen túlmenően a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjára vonatkozó rendelkezés átfogalmazását kérte akként, hogy abból kitűnjön e kedvezmény lehetőség-jellege. A végrehajtani rendelt szabadságvesztés büntetés adatai pedig kiegészítésre szorulnak a próbaidő tartamával. Összességében az ügyben tanácsülés kitűzését, az elsőfokú bíróság ítéletének a fentiek szerinti megváltoztatását, míg egyebekben annak helybenhagyását indítványozta. A II.r. vádlott az ítélőtáblánál előterjesztett beadványában - tartalma szerint - tárgyalás kitűzését, és azon tanúk meghallgatását indítványozta. A sértettet azért, mert a fia az I.r. vádlott korábbi élettársa, és ekként hozzátartozója volt, ez volt az oka annak, hogy a sértett megfenyegette őt azzal, hogy „bármi áron börtönbe záratja". Ezen kívül kérte még a sértett fia és a sértett volt házastársa tanúkénti kihallgatását. A másodfokú nyilvános ülésen a vádlott bizonyítási indítványát fenntartotta, de kérte valamennyi tanú ismételt kihallgatását is, köztük a sértettet akként, hogy újból figyelmeztesse a bíróság a hamis tanúzás következményeire, azon tanúkat pedig, akik nem emlékeztek az elsőfokú eljárás során semmire, kísérelje meg a bíróság „szóra bírni". Az általa írásban megjelölt tanúkat a sértett elfogultságára és szavahihetetlenségének alátámasztására kértre kihallgatni. Előadta, hogy a sértettnek az édesapjával 15-18 évvel korábban konfliktusa volt, ebből eredően az apja a sértett „nagy ellensége", és emiatt bosszúból tett reá terhelő vallomást. Hangsúlyozta, hogy nem követte el a bűncselekményt, pusztán azért ítélte el a törvényszék két évre azért, mert behúzta az élettársát a lakrészükbe. A védő perbeszédében kifejtette azon álláspontját, miszerint kétséget kizáróan nem sikerült a törvényszéknek megállapítania, hogy a vádlott terhére rótt bűncselekményt ő követte el, ezért indítványozta a vádlott felmentését. A Fővárosi Ítélőtábla a II.r. vádlott javára bejelentett védelmi perorvoslat folytán az elsőfokú bíróság ítéletét az azt megelőző eljárással együtt a Be.
5. §

(1)bekezdése alapján a fellebbezéssel érintett vádlott vonatkozásában bírálta felül. Ennek során megállapította, hogy a törvényszék a perrendi szabályokat túlnyomó részt megtartotta. Törvényesen, a Be. 296.§

(2)bekezdés b) pontja alapján tette felolvasás útján a tárgyalás anyagává tanú

1. eljárás során tett vallomásait. A II.r. vádlott a
2. január 8-án megtartott tárgyalásról szabályszerű idézés ellenére maradt távol, előzetes közlése szerint azért, mert új munkahelye volt. E tárgyaláson ennek ellenére az elsőfokú bíróság sort kerített a sértett kihallgatására. A soron következő -
3. március 2-i - tárgyaláson a II.r. vádlott már jelen volt, ekkor az elsőfokú bíróság az előző jegyzőkönyvet ismertette, arra a II.r. vádlottnak észrevétele nem volt. Ellenben védője indítványozta a sértett szembesítés céljából történő megidézését, melyet a törvényszék elutasított, okára vonatkozóan kifejtette (ítélet
4. oldal
5. bekezdés), hogy a nyomozás során már megtörtént a tanú és a vádlott szembesítése, a sértett ez alkalommal is fenntartotta a vádlottal ellentétes vallomásait, jóllehet, megbüntetését nem kívánta. Ezért az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem volt konkrét indoka a sértett visszaidézésének. Az elsőfokú bíróság ezzel alapvetően teljesítette a perrendi szabályok előírásait a tárgyalásnak a szabályszerű idézés ellenére meg nem jelent vádlott távollétében történő megtartását illetően. Megállapítható ugyanis, hogy a vádlott azt nem közölte, hol tartózkodott a tárgyalás napján 8:15 óra körüli időben (mikor telefonon bejelentette, hogy új munkahelye miatt nem tud megjelenni a tárgyaláson), ezért elővezetése sem volt lehetséges, ekként a Be. 281.§

(5)bekezdése alapján szabályosan végzett a vádlottat is érintően tanúbizonyítást. Miután pedig a következő tárgyaláson, immár a vádlott jelenlétében a tanú vallomását is tartalmazó jegyzőkönyvet ismertette (

1. jkv.
2. oldal), arra vádlott részére észrevételezési jogot is biztosított, az eljárási törvény rendelkezései nem sérültek. Túl ezen, megállapítható az is, hogy a sértett jelenlétében a II.r. vádlottal foganatosított nyomozati szembesítés jegyzőkönyve is felolvasásra került (
3. jkv.
4. oldal), a sértett a tárgyalási nyilatkozatait ennek fényében tette meg, az elsőfokú bíróság a sértett ismételt idézésére irányuló indítvány elutasításáról is törvényesen, és kellő magyarázat mellett rendelkezett. Pontosan ezért utasította el a másodfokú bíróság is a vádlott a sértett meghallgatására irányuló indítványát. Arra vonatkozóan ugyanis, hogy a sértett az I.r. vádlott irányában fennálló elfogultsága miatt tett volna a II.r. vádlottra terhelő vallomást, nem merültek fel adatok, még kevésbé arra, hogy egy évtizedekkel korábban keletkezett, és még csak nem is a vádlottakkal összefüggő személyes konfliktusból eredő bosszú vezérelte volna a sértettet. A II.r. vádlott által hivatkozott - a sértett fia és az I.r. vádlott közötti korábbi élettársi - kapcsolat pedig a Btk. 459.§

(1)bekezdés 14. pontja szerinti hozzátartozói viszonynak egyébként sem minősül, ekként a Be. 82.§

(1)bekezdés

1. a)vagy
2. b)pontja szerinti mentességi jog vizsgálata az ügyben szóba sem kerülhetett. Ezt meghaladóan továbbá a Be. nem teszi kötelezővé a vádlott távollétében szabályszerűen felvett bizonyítás megismétlését, még kevésbé feladata ez a másodfokú bíróságnak, márpedig a vádlott indítványa kifejezetten ezt a célt szolgálta, védekezésének elfogadása érdekében. A Be. 124.§

(1)bekezdése továbbá a szembesítést - mint bizonyítási eljárást - csupán lehetőségként szabályozza, lefolytatására sem a nyomozó hatóságnak, sem a bíróságnak törvényi kötelezettsége nincs, ily módon elmaradása a tárgyalási szakban még csak relatív eljárási szabályszegésként sem értékelhető, az ítélet megalapozatlanságát nyilvánvalóan nem eredményezhette. A törvényszék felolvasás útján tette a tárgyalás anyagává tanú1. vallomását (8. jkv. 7. oldal), miután a vádlott indítványozta a tanú megidézését. Az elsőfokú bíróság az indítványt elutasította, tette ezt azonban a Be. 284.§

(3)-

(4)bekezdései és a 296.§

(1)és

(2)bekezdésének sérelmével. Akkor nincs ugyanis eljárásjogi akadálya az adott bíróság előtt folyó eljárásban a tárgyalásra nem idézett tanú korábbi vallomásai felolvasásának, ha az idézést a vádlott és a védő sem tartja szükségesnek. A szabály eltérést nem tűr, azaz ha a vádlott indítványozza a vádhatóság által a tényállás megalapozásához bizonyítékként felajánlott tanú idézését, a bíróság ettől nem tekinthet el, meg kell kísérelnie a tanú személyes meghallgatását. Tekintettel azonban arra, hogy a sértett vallomásának és az igazságügyi orvosszakértői vélemények egybevetésével a tényállásnak a sérülések keletkezési módjára vonatkozó része tanú

1. vallomása nélkül is kétséget kizáróan tisztázható volt, a másodfokú bíróság a tanú idézésére irányuló vádlotti indítványt elutasította, egyszersmind az elsőfokú ítéletnek a
2. oldal 5-
3. bekezdéseit teljes egészében kirekesztette. Tanú2.-nek a Gödöllői Járásbíróság előtt tett vallomását az elsőfokú bíróság bizonyítékként értékelte (
4. oldal
5. bekezdés), miközben a tanút az előtte tartott tárgyalásokra nem idézte, és a kérdéses vallomását egyébként sem tette tárgyalás anyagává. Ily módon a tanúvallomás nem lett volna szabályosan felhasználható, de mivel a másodfokú bíróság álláspontja szerint a tanú vallomása nélkül is megalapozott tényállást lehetett megállapítani, az ítélet
6. oldal
7. bekezdésének utolsó mondatát - a fentiekkel együtt - kirekeszti. Végül a másodfokú bíróság elutasította a vádlottnak tanú
8. tanúkénti kihallgatására irányuló indítványát is azért, mert a kiskorú - emellett az I.r. vádlottal hozzátartozói viszonyban álló vallomása nélkül is tisztázhatók voltak az események. Rátérve ezek után az ítélet érdemi felülbírálatára, melynek akadályai immár elhárultak, az ítélőtábla megállapította, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmények elbírálása szempontjából releváns bizonyítékokat az elsőfokú bíróság feltárta, egyenként és összességében értékelte, mérlegelte. A törvényszék a tényállást túlnyomórészt helyesen és az iratok tartalmának megfelelően állapította meg, az csak kis részben, a Be. 351.§

(1)bekezdés b) pontja okán hiányos, e csekély megalapozatlanság azonban a Be. 352.§

(2)bekezdés a) pontja szerint az iratok tartalma alapján kiküszöbölhető volt, az alábbiak szerint: A vádlott előéleti adatait a következőkkel egészíti ki: - Az elsőként feltüntetett ítélettel elbírált bűncselekményeket

1. szeptember 27., a másodikként feltüntetett bűncselekményt
2. november 12., a harmadikat
3. novembere és
4. február
5. napja között a negyediket
6. augusztus
7. napján követte el. - A vádlottat utóbb a Pesti Központi Kerületi Bíróság a
8. október 25-én jogerőre emelkedett 8.B.23.548/2013/
9. számú határozatával a
10. szeptember
11. napján elkövetett lopás vétsége miatt 30 nap elzárásra és 120 óra közérdekű munka büntetésre ítélte; - A Gödöllői Járásbíróság a
12. június
13. napján jogerős 15.B.330/2015/
14. számú ítéletével a
15. március
16. napján elkövetett lopás vétsége miatt 200 óra közérdekű munka büntetésre ítélte. - A vádlott ellen jelenleg a
17. január
18. napján elkövetett rongálás vétsége, a
19. március 25-én elkövetett testi sértés bűntette, a
20. október 2-án elkövetett garázdaság vétsége és a
21. január 23-án elkövetett lopás vétsége miatt van folyamatban újabb büntetőeljárás. A történeti tényállást az alábbiak szerint pontosítja és egészíti ki: - a
22. oldal
23. bekezdésének első mondatában feltünteti, hogy a sértett 1969-ben született, gyenge fizikumú volt (nyomozati iratok
24. oldal és
25. oldala). - Ugyanezen bekezdés
26. sorában a „bosszúból" kifejezést „az élettársa oldalán beavatkozva" mondatrészt illeszti. Az így kiegészített és pontosított tényállás már mindenben megalapozott és az a másodfokú eljárás során is irányadó volt. Az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségének eleget tett. Kellő részletességgel adott számot arról, hogy a II.r. vádlott tagadása ellenében a tényállást mely egyéb bizonyítékokra alapította. Helyesen tulajdonítva a sértett vallomásának kiemelkedő jelentőséget a bizonyítékok sorában, körültekintően vette vizsgálat alá a sértett különböző időpontokban tett vallomásait, vizsgálta a módosítás sértett által adott, és más lehetséges okait is. A vádlott védekezését - mely alapvetően a teljes tagadásban nyilvánult meg, azon túl pedig azt taglalta, miként okozta a sértett önmagának a sérüléseit - egybevetette az eljárás egyéb bizonyítékaival. Az elsőfokú bíróság által kialakított mérlegelési elvekkel az ítélőtábla maradéktalanul egyetértett, mert azok a logika és az ésszerűségi követelményeivel is összhangban álltak. Ennek során helyesen - alapvetően a sértett más bizonyítékokkal (szakértői véleményekkel és okiratokkal) megerősített vallomására támaszkodott, a vádlottak vallomásai közül csak azt fogadta el, amely a sértett tanúvallomásával megegyezett, vagy legalábbis azzal nem állt ellentétben. A vádlott-társ, az I.r. vádlott vallomásait elemző értékelés alá vetve az elsőfokú bíróság mindenre kiterjedő magyarázatot adott arra, hogy a vádlott többszörös érdekeltsége, az ellentmondásokkal terhelt, logikátlan, következetlen vallomása miatt miért tartotta alapvetően hiteltelennek. A tanúvallomások között eminens szerepű sértett a II.r. vádlottat terhelő vallomását, szavahihetőségét az igazságügyi orvos szakértői vélemények tükrében is vizsgálta. Ez utóbbiak leglényegesebb megállapításai szerint a sértett életveszélyes sérülése - a légmell - csak direkt erőbehatásra, más szóval bántalmazás eredményeképpen keletkezhetett, az indirekt (ütődéstől származó) erőbehatást, mint keletkezési mechanizmust a szakértők egyértelműen kizárták. Ekként az elsőfokú bíróság helyes következtetéssel vetette el mindazon - egyébként is ellentmondásos vádlotti érveléseket, amelyek a sértett elesésével, széken átesésével magyarázták a mellkasi sérülések létrejöttét. Noha tanú
27. a vádlottak védekezését igyekezett alátámasztani akkor, mikor azt állította, hogy a vádlottak nem bántalmazták, viszont látta, hogy a sértett többször is elesett, a fentiekkel összhangban nem állhatta meg a helyét. Ugyanilyen okokból tárgyszerűen minősítette az érdektelennek nem tekinthető tanú
28. tanú vallomását elfogadhatatlannak. Hasonló hibátlan értékelés jellemzi az orvosszakértői vélemény megállapításait érintő elsőbírói tevékenységet. Az ügyben eljárt Gödöllői Járásbíróság által kirendelt dr. Eperjessy Krisztián igazságügyi orvosszakértő véleményére figyelemmel a törvényszék észlelte a nyomozás során eljárt dr. Kosztya Sándor igazságügyi orvosszakértő véleményének hiányos voltát, ezért a tárgyalás előkészítése során a Be.109.§-a szerint eljárva gondoskodott a szakvélemény kiegészítéséről. Ekként a két - immár mindenben egybehangzó - szakvéleményt együttesen értékelve, irathűen állapította meg a tényállásban a sértett sérüléseit, azok keletkezési módját, és a sérülések gyógytartamát, továbbá az életveszélyes állapot fennálltát. Ez utóbbi kapcsán megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy arra vonatkozóan, miszerint a légmell közvetlen, vagy közvetett életveszélyes állapotnak tekintendő-e, a szakértői vélemények nem tartalmaznak utalást. Az Igazságügyi Orvostani Intézet
29. számú módszertani levelét megelőzően a
30. számú módszertani levél foglalkozott ezzel a kérdéssel, mely még különbséget tett közvetett és közvetlen életveszély között, és ekként a légmell kialakulását kifejezetten közvetlen életveszélyes állapotnak minősítette. A
31. számú levél helyébe lépett
32. számú módszertani levél ilyen differenciálást már nem végez, éppen ezért ennek alapján a másodfokú bíróság a szakértői véleményeket sem találta hiányosnak. Nyomatékosan utal továbbá az ítélőtábla arra is, hogy amennyiben az életveszélyes állapot létrejött, annak a cselekmény jogi minősítése szempontjából sincs jelentősége, hogy az közvetett, vagy közvetlen volt-e, ez a büntetés kiszabása körében kerülhet értékelésre. Mindezen bizonyítékok egymásra épülnek, egymást ki is egészítik, azokból minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy az életveszélyes sérülést okozó elkövető a II.r. vádlott, és senki más nem lehetett, és az eredmény sem jöhetett létre másként, csak a vádlott bántalmazásának következményeként. Összességében az elsőfokú bíróság által az ítélőtábla által korrigált módon értékelt és mérlegelt bizonyítékok mind egy irányba, mégpedig a II.r. vádlott bűnösségének irányába hatnak, a felmentésért bejelentett fellebbezések ezért - melyek a vádlott védekezésének az elfogadását célozzák az elsőfokú bíróság törvényes mérlegeléssel megállapított tényállása ellenében eredményre nem vezethettek. Az irányadó tényállás alapján tehát az elsőfokú bíróság okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére, és cselekményének jogi minősítése is helyes, és az igazodik a 3/
33. Büntető Jogegységi határozat iránymutatásaihoz, bár megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy a
34. oldal
35. és
36. bekezdésében írt jogi indokolás kisebb fokban hiányos és ellentétes a tényállással. Az elsőfokú bíróság által - a fentiek szerint az iratoknak megfelelően, helyes mérlegeléssel - megállapított tényállás szerint a II.r. vádlott a földön fekvő sértettet nem csupán rugdosta, hanem meg is taposta. Ez a tény cselekmény jogi értékelése szempontjából igencsak jelentős, ezzel együtt teljes és törvényes a törvényszék okfejtése. A II.r. vádlott a sértettet I.r. terhelttel együtt, vele közösen, szándékegységben bántalmazta. Ennek során mindketten életfontosságú szerveket támadtak: a sértett fejét, mellkasát, a bántalmazás módjára - a fej kemény tárgynak törtnő többszöri nekiütése, a mellkas lábbal, többszöri megrúgása, illetve megtaposása -, és a sértett gyenge fizikumára is figyelemmel előre kellett látniuk a súlyos, 8 napon túli sérülések bekövetkezésének reális lehetőségét, és azt kívánták is. Az életveszélyes eredmény tekintetében a vádlottak tudattartalmára vont következtetéssel - azaz az eshetőleges szándékkal - is egyetértett a másodfokú bíróság. Az irányadó tényállás alapján egyértelműen megállapítható, hogy az életveszélyes sérülést a II.r. vádlott magatartása okozta. Ennek azonban a társtettesi minőségre nincs kihatása. Az állandó bírói gyakorlat szerint ugyanis a társtettesi elkövetés megállapítását nem érinti az, hogy a bántalmazás során melyik terhelt mekkora erejű és milyen ütést mér a sértettre, mert szándékegységben történt elkövetés esetén a társtettes a bűntársa által tanúsított magatartásért is büntetőjogi felelősséggel tartozik [vö. például BH
37. 51.]. Ezért az elsőfokú bíróság törvényesen vonta társtettesként felelősségre a II.r. vádlottat a Btk. 164.§

(1)bekezdése és a

(8)bekezdés I. fordulata szerinti testi sértésért. Az elsőfokú bíróság a joghátrány alkalmazása szempontjából releváns tényezőket hibátlanul és hiánytalanul sorolta fel, és azokat - az elkövetett cselekmény tárgyi súlyával együttesen megfelelően értékelve szabott ki a vádlottal szemben szabadságvesztés büntetést, ellenben nem adta indokát a Btk. 80.§

(2)bekezdésében írt szabálytól való jelentős eltérésnek. E szerint ugyanis határozott idejű szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke az irányadó, amely a vádlott terhére rótt bűncselekményt tekintve 5 év volt. Ehhez képest az elsőfokú bíróság 2 évben, azaz a törvény szabta keretek közötti legkisebb mértékben határozta meg a szabadságvesztés tartamát. Ennek kapcsán a másodfokú bíróság nyomatékosan utal a vádlott személyében rejlő fokozott társadalomra veszélyességére, amely a másodfokú bíróság által kiegészített előéleti adatok alapján állapítható meg. Kitűnik ebből, hogy a vádlottat a jelen eljárás hatálya alatt elkövetett további két bűncselekmény miatt jogerősen elítélte a bíróság, és vele szemben további négy büntetőeljárás van folyamatban. A törvényeket, a társadalmi együttélés szabályait nyíltan semmibevevő vádlottal szemben a törvényi minimumban meghatározott szabadságvesztés ezért inkább rendkívül méltányos, mintsem eltúlzott, enyhítésére semmilyen lehetőséget nem látott az ítélőtábla. Osztotta a főbüntetés megfogalmazása kapcsán a főügyészség indítványát a másodfokú bíróság, ezért azt a Btk. 35.§-a szerint helyesbítette, elkülönítve a büntetést és a végrehajtási fokozatot (mely utóbbinak börtönben történő meghatározása egyébként jogszerű volt). A feltételes szabadság legkorábbi időpontjának meghatározása törvényes volt, azonban ennél is szükség volt némi - a Btk. 38.§

(1)bekezdés és

(2)bekezdés

1. a)pontjához igazodó - korrekcióra, mert az elsőfokú bíróság rendelkezéséből olybá tűnt, mintha a kedvezmény a kötelező tartam kiállása után automatikusan megilletné a vádlottat, holott ez mindössze lehetőség. A közügyektől eltiltás mellékbüntetés alkalmazása, és annak tartama is helyes. A Btk. 87.§
2. b)pontjának kötelező érvényű rendelkezése alapján a korábbi - próbaidőre felfüggesztett - szabadságvesztés végrehajtásának elrendelésére is törvényesen került sor, és a járulékos kérdésekben hozott döntések is megfelelnek a jogszabályoknak. Nem látott okot a végrehajtás elrendelése kapcsán az elsőfokú bíróság rendelkezésének a főügyészség indítványa szerinti kiegészítésére. Az állandó és egységesnek tekinthető bírói gyakorlat, továbbá a Btk. büntetéskiszabási rendszere szerint a végrehajtás utólagos elrendelése szabadságvesztés esetén kizárólag a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztéshez kapcsolódhat, így a törvényszék rendelkezése félreérthetetlen. A fentiek alapján a Fővárosi Ítélőtábla a Budapest Környéki Törvényszék 20.B.72/2015/10. számú ítéletét a Be. 372.§

(1)bekezdése alapján a rendelkező rész szerint megváltoztatta, míg egyéb helyes rendelkezéseit a Be. 371.§

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. Budapest,

1. év március hó
2. napján Dr. Lassó Gábor sk. . Borbás Virág Bernadett sk.. Fatalin Judit sk. a tanács elnöke előadó bíró A kiadmány hiteléül: Hornyákné Sléder Ágnes tisztviselő bíró