Bf.1/2017/6 – Pécsi Ítélőtábla

(4)bekezdés a) pontja szerinti - aljas indokból vagy célból elkövetett könnyű testi sértés bűntette - minősítését, következésképpen a büntetés enyhítését kérte. A másodfokú bíróság a jogorvoslatokkal megtámadott határozatot a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban Be.) 348.§

(1)bekezdése értelmében a megelőző bírósági eljárással együtt bírálta felül. Ennek során az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az iratok tartalma alapján figyelemmel a Be.352.§

(1)bekezdésének a) pontjára - az alábbiak szerint egészítette ki, illetve helyesbítette: A vádlottnak az ítélet

1. oldal
2. bekezdésében rögzített korábbi elítélésére a
3. november 22-én elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntette miatt került sor. Ezen túlmenően a Szekszárdi Városi Bíróság a
4. április 15-én jogerőre emelkedett 36.B.35/2008/
5. számú ítéletével a
6. november 22-én elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntette, közúti veszélyeztetés bűntette és 2 rb. könnyű testi sértés vétsége miatt 1 év 8 hónap börtönre ítélte, melynek a végrehajtását 4 évi próbaidőre felfüggesztette. (Erkölcsi bizonyítvány a másodfokú bíróság iratai között
7. sorszám alatt.) A Somogy Megyei Főügyészség a
8. május 2-án kelt B.1023/2015/58-II. számú határozatával kábítószer birtoklásának vétsége miatt a vádlottal szemben indított nyomozást a Be.190.§

(1)bekezdés c) pontjának II. fordulata alapján - mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el - megszüntette. (A Somogy Megyei Főügyészség határozata az elsőfokú bíróság iratai között

1. sorszám alatt.) Az ítélet
2. oldal
3. bekezdésében szereplő bántalmazások közül a legalább két alkalommal tanúsított rúgások külön-külön is nagy erejűek voltak. (Dr. szakértő 3 és dr. szakértő6 igazságügyi orvosszakértők szakvéleménye a nyomozati iratok
4. oldalán, illetve az elsőfokú bírósági iratok között
5. sorszám alatt.) --------- ------------ --------Az ekként kiegészített, illetve helyesbített tényállás most már mentes a Be.351.§

(2)bekezdésében felsorolt megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól, az tehát hiánytalan, teljes körűen felderített, iratellenes megállapítást vagy téves ténybeli következtetést nem tartalmaz, a vádlott védekezésével szemben álló részében is a bizonyítékok indokolt és okszerű mérlegelésén alapul. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást döntően az eljárási törvény rendelkezéseinek a megtartásával folytatta le. Tévedett azonban, amikor az ügyben intézkedő két rendőr, tanú 9 és tanú16 rendőri jelentéseit teljes egészében - így az ügyben érintettek tartalmilag tanúvallomásként értékelhető nyilatkozatait rekonstruáló részeiben is - a bizonyítás anyagává tette és felhasználta. A fellebbviteli főügyészség ezt sérelmező érvelésével a másodfokú bíróság teljes egészében egyetértett. Az ítélkezési gyakorlat nem tesz különbséget a bizonyítandó tényről tudomással bíró személy által, a hatóság helyszínen intézkedő tagjainak kérdéseire elmondottak rendőri jelentésbe foglalása, illetve az ilyen személyek tanúkénti kihallgatása között abból a szempontból, hogy nyilatkozataik bizonyítékként történő felhasználására mindkét esetben csak a Be.82.§

(2)bekezdése szerinti figyelmeztetés megtörténte esetén kerülhet sor. A nyomozati iratok 97-99., illetve 101. oldalán található, tanú17, tanú18 és tanú19 vallomásnak tekinthető nyilatkozatait is tartalmazó rendőri jelentésekben - a Be.82.§

(1)bekezdés a) pontja értelmében mentességi joggal rendelkező - tanúk figyelmeztetésére nem történt utalás. Ezen túlmenően a Be.168.§

(1)bekezdése a tanúvallomás rendőri jelentésbe foglalását kifejezetten tilalmazza is. Erre tekintettel a másodfokú bíróság a szóban forgó rendőri jelentések vallomásokat tartalmazó részeit a Be.82.§

(2)bekezdése és a Be.78.§

(4)bekezdése alapján a bizonyítékok köréből kirekesztette. A fentieken túlmenően az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást az eljárási törvény rendelkezéseinek megtartásával, a jogi relevanciával bíró tények megnyugtató feltárását lehetővé tevő körben folytatta le. A bizonyítékokat egyenként és összességükben is a logika szabályainak megfelelően értékelve adott számot ténymegállapításairól, a vádlotti védekezés elvetésének okairól. Mindezekkel kapcsolatban a másodfokú bíróság - figyelemmel a védő perorvoslati érvelésére is - mindössze a következők kiemelését tartotta szükségesnek. Nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor önmagában is kirívóan életszerűtlennek, de a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékkal is összeegyeztethetetlennek találta és ezért elvetette az ügy egyik sértettjének, tanú17-nek a negyedik tárgyalási napon előterjesztett vallomását, mely szerint csak az enyhébb sérülései származnak a vádlott bántalmazásától, míg a nyolc napon túl gyógyuló, illetve közvetett életveszélyesnek minősülő elváltozások ettől függetlenül, elesés során keletkeztek. Ezt az előterjesztésének időpontjára tekintettel önmagában is hiteltelen előadást ugyanis nemcsak tanú20 és tanú 14 beteg-társak, tanú 11 szakápoló, tanú 4 mentőápoló és dr. tanú21 kezelőorvos egybehangzó tanúvallomásai cáfolják, de a sérülések keletkezési mechanizmusára vonatkozó egybehangzó és aggálytalan orvosszakértői vélemények is határozottan kizárják. Mindezek alapján kétség sem férhetett ahhoz, hogy a vádlott mindkét sértettet bántalmazta és a tényállásban rögzített sérüléseiket ennek során ő okozta. A megállapított tényállás kiegészítésére és helyesbítésére részben mégis azért került sor, mert az elsőfokú bíróság ítéletének személyi részében a vádlott korábbi - bár egymással ún. kvázi halmazati viszonyban lévő - elítélései közül csak az egyiket, azt is hiányosan rögzítette. A Somogy Megyei Főügyészség a kábítószer birtoklásának vétsége vonatkozásában a büntetőeljárást a vádlottal szemben megszüntette; a bűnügyi költség viselése szempontjából jelentőséggel bíró ezen körülmény tényállásban történő szerepeltetése nem volt mellőzhető. Az első fokú bíróság ítélete - legalábbis a történeti tényállásban - nem tartalmazott megállapítást arra a lényeges tényre nézve, hogy a legsúlyosabb sérüléseket előidéző rúgások külön-külön is nagy erejűek voltak, noha erre vonatkozóan az orvosszakértői vélemények egybehangzó és határozott megállapításokat tettek. Az ekként kiegészített és helyesbített tényállás - figyelemmel a Be.352.§

(2)bekezdésére irányadó volt a másodfokú eljárásban is. Következésképpen a tényállás mikénti megállapítását kifogásoló, illetve a hatályon kívül helyezést célzó jogorvoslati kérelmek eredménytelennek bizonyultak. --------- ------------ --------Az irányadó tényállásból az elsőfokú bíróság mindkét cselekmény vonatkozásában okszerűen következtetett a vádlott büntetőjogi felelősségére. A védő a Be.267.§

(1)bekezdés e) pontja alapján, magánindítvány hiányára hivatkozással indítványozta a testi sértés vétsége miatt indított büntetőeljárás megszüntetését. Álláspontja szerint ugyanis tanú19 sértett a 2015. július 8-án történt tanúkénti kihallgatásakor - amikor édesapja ellen a sérelmére elkövetett testi sértés vétsége miatt a magánindítványát előterjesztette - elmaradt a nyomozó hatóság részéről a Be.82.§

(1)bekezdés

1. a)és
2. b)pontjaiban írt mentességi jogokra történő figyelmeztetés. Ezért a tanú nyilatkozata a magánindítvány vonatkozásában sem fogadható el joghatályos magánindítványként. A védő érvelésével szemben mindenekelőtt azt szükséges hangsúlyozni, hogy a magánindítvány hozzátartozó általi előterjesztése nincs semmiféle figyelmeztetési kötelezettséghez kötve. Ennek megfelelően bármiféle figyelmeztetésnek az elmaradása a magánindítvány jogszerűségét, joghatályosságát nem érinti. Annak a ténynek, hogy a sértett figyelmeztetése a vallomástétele előtt a törvénynek megfelelően megtörtént-e, ezen túlmenően azért sincs jelentősége, mert tanú19 az ügy bírósági szakaszában a vallomástételt megtagadta, így a nyomozás során tett vallomása bizonyítékként egyébként sem volt figyelembe vehető. Ezt az elsőfokú bíróság nem is tette meg. Áttekintve azonban a tanú19 tanúkénti kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet (nyomozati iratok 191. oldal), a védő álláspontjával szemben az volt megállapítható, hogy a nyomozó hatóság a büntetőeljárási törvény rendelkezéseinek megfelelően, törvényesen figyelmeztette a tanút arra, hogy mik a büntetőeljárás során a vallomástétel akadályai, illetőleg melyek azok az okok, amelyek fennállása esetén a vallomástételt megtagadhatja. Ezt követően nyilatkozott akként, hogy nincs akadálya a kihallgatásának, ahhoz tehát hozzájárult. A fenti események sorrendje a jegyzőkönyvből egyértelműen megállapítható, amiként az is, hogy a vádlottról mindvégig hozzátartozójaként, édesapjaként nyilatkozott. Szóba sem kerülhetett, hogy a hozzátartozói kapcsolatuk akár a kihallgatást végző rendőrök, akár más előtt ne lett volna ismert. A Btk.31.§

(6)bekezdése értelmében a magánindítvány nem vonható vissza, az egyszer előterjesztett magánindítvány felett a sértett elveszíti a rendelkezési jogát. Ilyen körülmények között nem észlelt a másodfokú bíróság olyan okot, amely a testi sértés vétsége vonatkozásában az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezését és az eljárás megszüntetését indokolta volna a Be.373.§

(1)bekezdés I.b. pontja alapján. A cselekmények minősítése is megfelel a büntető anyagi jogszabályoknak. A súlyosabb bűncselekmény minősítésével kapcsolatban az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokolását mindössze azzal kellett kiegészíteni, hogy az életveszélyes eredmény vonatkozásában a vádlottat szándékosság, annak enyhébb - eshetőleges - formája terhelte. Ebben a kérdésben ugyanis az elsőfokú bíróság nem foglalt állást. A másodfokú bíróság megítélése szerint a mindennapi élettapasztalat alapján is nyilvánvaló, hogy a szóban forgó testtájéknak több alkalommal történő, kifejezetten nagy erejű megrúgása - szem előtt tartva a vádlott és a sértett nemét és a közöttük fennálló erőviszonyokat is - akár közvetetten életveszélyes sérülés kialakulásához is vezethet. Ezzel tehát a vádlottnak is tisztában kellett lennie, cselekményét ennek tudatában, ennek lehetőségébe belenyugodva, tehát eshetőleges szándékkal követte el. ------------------------A büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket az elsőfokú bíróság részben hiányosan, részben pedig tévesen tárta fel, illetőleg ezzel kapcsolatban a védő részéről is az állandó bírói gyakorlattal ellentétes indítványok hangzottak el. Ezért a másodfokú bíróság szükségesnek tartotta azok ismételt áttekintését és számbavételét. A vádlott terhére volt értékelendő visszaesői minősége; ezt meghaladó büntetettsége a fentebb már említett kvázi halmazati viszonyra tekintettel csak annyiban, hogy erőszakos bűncselekmények miatt is felelősségre vonták. Ugyancsak súlyosító körülmény a hozzátartozói sérelmére történt elkövetés; hasonlóképpen, hogy a súlyosabb bűncselekmény maradandó fogyatékosságot is okozott. Nem értékelhető ugyanakkor a terhére a bűnhalmazat, hiszen a következetes bírói gyakorlat szerint - a büntetési tétel emelkedésére tekintettel - csak a kettőt meghaladó halmazat figyelembe vétele nem ütközik a kétszeres értékelés tilalmába. Ugyancsak mellőzte a másodfokú bíróság az ilyen jellegű bűncselekmények gyakoriságára utalást, mert ezt statisztikai adatok nem támasztják alá. Ezzel szemben enyhítő körülmény volt a súlyosabb sérülés közvetetten életveszélyes jellege, a sértettek megbocsátása, az egy kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodás, illetőleg, hogy az eljárás teljes tartama alatt a legsúlyosabb kényszerintézkedés hatálya alatt állt. Nem értékelte a vádlott javára a másodfokú bíróság a beismerő vallomását és a megbánását. Beismerő vallomást ugyanis nem tett, megbánásának őszinteségét pedig védekezésének tartalma - a legsúlyosabb bűncselekmény elkövetésének következetes tagadása - zárja ki. A védő indítványa ellenére nem enyhítő körülmény a vádlott személyiségzavara sem, az ugyanis beszámítási képességét nem érintette, nem zárta ki és nem is korlátozta. Az állandó és több évtizede következetes ítélkezési gyakorlat szerint pedig önmagában a klinikai értelemben vett személyiségzavar enyhítő körülményként nem vehető figyelembe. Ezeket a körülményeket kellett tehát a másodfokú bíróságnak mérlegelnie az enyhítést célzó fellebbezések elbírálásakor; figyelembe véve azt is, hogy - amint arra a fellebbviteli főügyészség és a védő is utalt - a halmazati büntetés alapja helyesen kettőtől tíz évet el nem érő szabadságvesztés, melynek a középmértéke helyesen hat évet el nem érő tartamú szabadságvesztés. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a súlyosabb bűncselekmény tárgyi súlya a gyógytartamra, a maradandó fogyatékosságra, valamint az elkövetés brutalitására tekintettel kiemelkedő. Emellett azonban nyilvánvalóan kiemelkedő a vádlott személyi társadalomra veszélyessége is, hiszen őt korábban hosszabb tartamú szabadságvesztésre, illetőleg ugyancsak súlyos megítélésű bűncselekmények miatt mind tartamában, mind pedig a felfüggesztés próbaideje tekintetében súlyos, felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Mindezeket szem előtt tartva az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés mértéke szükséges a Btk.79.§-ában megfogalmazott büntetési célok eléréséhez. Következésképpen a bejelentett jogorvoslati kérelmek az eljárás megszüntetésére, az enyhébb minősítésre és a büntetés enyhítésére irányuló részükben sem voltak megalapozottak. Észlelte a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság a vádlott terhére rótta a kábítószer birtoklásának vétsége miatt indított, majd az ügyész által megszüntetett büntetőeljárás során felmerült bűnügyi költséget is. E rendelkezést ezért akként változtatta meg, hogy a vádlott az elsőfokú eljárás befejezéséig felmerült bűnügyi költségből helyesen 382.576 forintot köteles megfizetni az államnak, míg a fennmaradó 196.713 forint bűnügyi költséget a Be.339.§

(1)bekezdése alapján az állam viseli. A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be.372.§

(1)bekezdése alapján megváltoztatta, míg az egyéb törvényes rendelkezéseit a Be.371.§

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. Mégis azzal, hogy pontosította az előzetes fogvatartásban töltött idő szabadságvesztésbe történő beszámításának félreérthető, ugyanis konkrét időpontokat nem tartalmazó szövegezését. A kiszabott szabadságvesztés tartamába a Btk.92.§

(1)és

(2)bekezdése alapján beszámította az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetésétől a mai napig előzetes fogvatartásban töltött időt is. Pécs,

1. június
2. Dr. Krémer László s.k. a tanács elnöke, Dr. Bencze Beáta s.k. előadó bíró, Dr. Hudvágner András s.k. bíró A Kaposvári Törvényszék 13.B.191/2016/31/II. számú ítélete a Pécsi Ítélőtábla Bf.II.1/2017/
3. számú ítélete folytán - az abban írt változtatással - a
4. évi június hó
5. napján jogerőre emelkedett és végrehajthatóvá vált. Dr. Krémer László s.k. a tanács elnöke