Pf.20144/2017/8 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdésében meghatározott mértékű kamatnak, a II. rendű felperes 13.000.000 forint tőkének és ezen összeg után 2006. május 7-től a kifizetésig a Ptk. 301. §

(1)bekezdésében meghatározott mértékű kamatnak, a III. rendű felperes 8.000.000 forint tőkének, ebből 6.000.000 forint után

1. szeptember 16-tól, 2.000.000 forint után
2. július 24-től a kifizetésig a Ptk.
3. §

(1)bekezdésében meghatározott mértékű kamatnak, továbbá 2.000.000 forint után

1. július 24-től
2. július 23-ig járó évi 26,667% kamatnak az egyetemleges megfizetésére kérték kötelezni az alpereseket. Igényt tartottak a perel felmerült költségeik megfizetésére is. Követelésüket arra alapították, hogy az alperesek a szövetkezet vezető tisztségviselőiként tanúsított, szándékos bűncselekményt megvalósító magatartásukkal olyan helyzetbe hozták a szövetkezetet, hogy az nem tudta teljesíteni a fizetési kötelezettségeit, ezzel kárt okoztak a felpereseknek. Álláspontjuk szerint az alperesek ténylegesen betétgyűjtést folytattak, megtévesztették a szövetkezet tagjait, magát a szövetkezetet is a befektetők megtévesztése céljából hozták létre, vezető tisztségükből eredő jogaikat pedig visszaélésszerűen gyakorolták. Előadták, hogy követeléseik a Ptk.
3. §

(4)bekezdése értelmében 10 év alatt évülnek el, a polgári jogi igény előterjesztése és a fizetési meghagyás kibocsátása pedig megszakította a követeléseik elévülését. Kifejtették, hogy a jogerős büntető ítélet meghozataláig alappal számíthattak arra, hogy polgári jogi igényként a követelés érvényesítése eredményes lesz, ezért a büntetőeljárás jogerős befejezéséig az elévülés nyugodott. Az alperesek az ellenkérelmükben elsődlegesen a per megszüntetését kérték arra hivatkozással, hogy a felperesek követelése időelőtti, mert a felszámolási eljárás befejezése előtt nem ismert, hogy a felpereseknek keletkezett-e kára, és mekkora annak összege, másrészt a felperesek kizárólag a felszámolási eljárásban igényelhetik káraik megtérítését. Érdemben a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben marasztalását kérték. Elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy a felperesek követelése elévült, másodlagosan vitatták a követelés jogalapját is. A jogerős büntetőítélet ítélet alapján előadták, hogy a felperesek sérelmére nem követtek el bűncselekményt, ezért a bíróságnak nem a bűncselekmény vagyoni következményeiről kell döntenie, így a felperesek nem hivatkozhatnak eredményesen a bűncselekménnyel okozott károk megtérítése iránti követelések elévülésének különös szabályára. Kiemelték, hogy nem álltak szerződéses jogviszonyban a felperesekkel, a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai pedig azért nem alkalmazhatók a felperesek kárainak megtérítésére, mert a bűncselekménynek minősített magatartásaikkal nem a felpereseknek, hanem a szövetkezetnek okoztak kárt. Érvelésük szerint az, hogy kárt okoztak a szövetkezetnek, nem hoz létre sem szerződéses, sem szerződésen kívüli jogviszonyt a felperesek és az alperesek között. Kifejtették, hogy a felperesek követelésének kötelezettje a szövetkezet, a szövetkezet vezető tisztségviselőinek felelőssége pedig csak kivételes esetben állapítható meg a szövetkezet tartozásaiért, de a Cstv. 33/A. §-ban biztosított lehetőséggel a felperesek nem éltek. Az elsőfokú bíróság az ítéletével az alperesek per megszüntetése iránti kérelmét és a keresetet elutasította. Kötelezte a felpereseket, hogy 15 napon belül személyenként fizessenek meg az alpereseknek mint együttes jogosultaknak 254.000 forint perköltséget. Az I. rendű felperest 495.000 forint, a II. rendű felperest 600.000 forint, a III. rendű felperest 405.000 forint eljárási illeték 15 napon belüli megfizetésére kötelezte leletezés terhével. Kimondta, hogy a felperesek a pártfogó ügyvédi munkadíjat maguk kötelesek viselni. Ítéletének indokolása szerint a per megszüntetésére azért nem látott lehetőséget, mert a felszámolási eljárás befejeződött, és a kártérítés iránti követelések esetében egyébként is kizárt a követelés időelőttisége. Az volt az álláspontja, hogy a Ptk. 360. §

(4)bekezdésébe foglalt, a bűncselekménnyel okozott károk megtérítése iránti követelések elévülésére vonatkozó szabály a perben azért nem alkalmazható, mert az alperesek nem a felperesek sérelmére követtek el bűncselekményt. Úgy foglalt állást, hogy a felperesek kára a célrészjegy megállapodásokban kikötött teljesítési határidők lejártakor következett be, ezért a Ptk. 360. §

(1)bekezdése és 326. §

(1)bekezdése alapján ezektől az időpontoktól kell számítani a Ptk. 324. §

(1)bekezdésében meghatározott 5 éves elévülési időt. A büntetőeljárás iratai alapján tényként állapította meg, hogy az I. rendű felperes

1. május 5-én 2.000.000 forint tőke és kamatai erejéig, a II. rendű felperes
2. március 7-én 13.000.000 forint és kamatai erejéig terjesztett elő polgári jogi igényt. Kifejtette, hogy a polgári jogi igény érvényesítése a Ptk.
3. §

(1)bekezdése alapján megszakította az I. rendű felperes követelésének elévülését 2.000.000 forint tőke és kamatai erejéig, a II. rendű felperes követelésének elévülését pedig 13.000.000 forint és kamatai erejéig. A megszakított elévülés a Ptk. 327. §

(2)bekezdése alapján a büntetőeljárás jogerős befejezésekor,

1. április 16-án újra elkezdődött, ehhez képest az I. és a II. rendű felperesek az 5 éves elévülési időn belül nyújtották be a keresetlevelüket. Álláspontja szerint a felszámolási eljárásban tett hitelezői igénybejelentés és a fizetési meghagyás kibocsátása nem szakította meg az elévülést az alperesekkel szemben, a büntetőeljárás folyamatban léte pedig nem eredményezte az elévülés nyugvását. Arra a jogi következtetésre jutott, hogy az elévülést megszakító vagy az elévülés nyugvására okot adó körülmény hiányában a III. felperes követelése teljes egészében, az I. rendű felperes követelése pedig 9.000.000 forint tőke és ezen összeg kamata vonatkozásában elévült. Az I. és a II. rendű felperesek követelését érdemben azért ítélte alaptalannak, mert az alperesek az elítélésükre alapot adó magatartásaikkal a szövetkezetnek okoztak kárt, az alperesek magatartásai és a felperesek kárainak bekövetkezése között azonban nem állapítható meg közvetlen okozati összefüggés. Hangsúlyozta, hogy a jogi személyek vagyona elkülönül tagjaik és vezető tisztségviselőik vagyonától. A jogi személy maga felel a kötelezettségeiért, a tagok és a vezető tisztségviselők pedig csak a jogszabályban meghatározott esetekben tehetők felelőssé a jogi személy tartozásaiért. Ilyen jogszabályi rendelkezés hiányában az alperesek nem kötelezhetők a szövetkezet tartozásainak megfizetésére. A bűncselekmény elkövetése önmagában nem alapozza meg a tagok és a vezető tisztségviselők felelősségét a jogi személy tartozásaiért. Okfejtése szerint nem állapítható meg, hogy az alperesek kifejezetten mások megkárosítása céljából hozták létre és működtették a szövetkezetet, így az sem: tudták, hogy a szövetkezeti tagok egy része bizonyosan nem jut hozzá a befektetett tőkéhez és annak hozamához. A felperesek terhére értékelte, hogy a felperesek nem jelölték meg pontosan, hogy az alperesek mikor, milyen magatartásukkal okoztak kárt nekik. A felperesek által indítványozott bizonyítást mint szükségtelent mellőzte. Az alperesek jogi képviselőjének munkadíját a 32/
2. (VIII. 22.) IM rendelet
3. §

(2)bekezdés

1. a)és
2. b)pontja, valamint

(6)bekezdése alapján mérsékelt összegben állapította meg, az alperesi képviselő perben kifejtett tevékenységének idő- és munkaigényére figyelemmel. Rámutatott, hogy az alperesek képviselője a tárgyalásokon nem vett részt, a bizonyítási eljárás csak okiratokra szorítkozott, és nem volt szükség minden alperes részére külön védekezést kialakítani. Az ítélet ellen a felperesek és az alperesek is fellebbezést terjesztettek elő. A felperesek fellebbezése elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatására, keresetük teljesítésére, pártfogó ügyvédjük munkadíjának megállapítására, valamint az alperesek első- és másodfokú perköltségben marasztalására, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezésére irányult. Hivatkoztak arra, hogy az elsőfokú bíróság téves tényállást állapított meg, abból téves jogi következtetéseket vont le, és tévesen alkalmazta a kereset elbírálására irányadó jogszabályokat. Álláspontjuk szerint követeléseik nem évülhettek el, mivel az elévülési idő csak a büntető ítélet jogerőre emelkedése után kezdődhetett el, mert a büntetőeljárás befejezéséig nem lehetett tudni, hogy az alperesek követtek-e el bűncselekményt, és azt sem, hogy büntetőjogi felelősségüket milyen bűncselekmény vonatkozásában sikerül bizonyítani. Sérelmezték az elsőfokú bíróság ettől eltérő jogi álláspontját és azt is, hogy az elsőfokú bíróság nem tekintette őket az alperesek által elkövetett bűncselekmények sértettjeinek. Érvelésük szerint a felszámolási eljárásban tett igénybejelentésük is megszakította követeléseik elévülését. a büntetőeljárás folyamatban léte pedig legalább az elévülés nyugvását eredményezte. Kifogásolták, hogy az elsőfokú bíróság döntésekor figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a felperesek a szövetkezet tagjai voltak, és a szövetkezeti törvény vezető tisztségviselők felelősségére vonatkozó rendelkezéseit nem alkalmazta. Sérelmezték, hogy az elsőfokú bíróság nem vizsgálta érdemben a teljes keresetüket, továbbá figyelmen kívül hagyta a bírói gyakorlatot és a polgári kollégiumi ajánlásokat. Állították, hogy az alperesek a magánszemély tagok megkárosítása céljából hozták létre a szövetkezetet, a befizetett összegekkel sajátjukként rendelkeztek, tudatosan és folyamatosan veszteségesen működtették a szövetkezetet. Kifejtették, hogy a szövetkezet csak álca volt, így annak működése és az alperesek tevékenysége teljes egészében jogellenes volt. Előadták, hogy a szövetkezet célja az volt, hogy az alperesek a szövetkezet elkülönült jogi személyiségével visszaélve mentesüljenek a hitelezők kárának megtérítése alól. Okfejtésük szerint az alperesek elsődlegesen a szövetkezetnek okoztak vagyoni hátrányt, bűncselekményeik valódi sértettjei azonban a szövetkezeti tagok. Külön támadták az elsőfokú bíróság ítéletének a perköltség összegére vonatkozó rendelkezését. Álláspontjuk szerint az alperesek javára megállapított ügyvédi munkadíj rendkívül eltúlzott. Kiemelték, hogy az alperesek jogi képviselője egyetlen tárgyaláson sem vett részt, ezért csak minimális díj, az elsőfokú eljárásban 10.000 forint + áfa, a másodfokú eljárásban 5.000 forint + áfa illetheti meg. Az alperesek fellebbezésükben az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását kérték. Az elsőfokú perköltséget az I. rendű alperes javára 450.000 forint + 19% áfa, a II. és a III. rendű alperes javára személyenként 300.000 forint + 19% áfa összegre kérték felemelni. Sérelmezték, hogy az elsőfokú bíróság indokolatlanul mérsékelte képviselőjük munkadíját. Hangsúlyozták, hogy a felperesek a Pp. 51. § c) pontja szerinti pertársaságot alkottak, és saját választásuk szerint, pusztán praktikus okokból érvényesítették a követeléseiket egy perben. Érvelésük szerint gyakorlatilag 3 per folyt párhuzamosan egy eljárásban. Hivatkoztak arra, hogy minden felperes vonatkozásában különkülön védekezést kellett kialakítani, mert más és más esetek merültek fel már az elévülés vonatkozásában is. Kifejtették, hogy képviselőjük jelentős készkiadást takarított meg azzal, hogy nem jelent meg a tárgyalásokon, távollétének azonban a munkadíj tekintetében nincs jelentősége. Előadták, hogy a 2006/112/EK irányelv értelmében a szolgáltatás nyújtásának helye az alpereseket képviselő ügyvédi iroda székhelye, ezért a Németországban irányadó, 19% mértékű általános forgalmi adóval kell növelni az ügyvédi munkadíj összegét. A felperesek és az alperesek a fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú ítélet ellenérdekű fél fellebbezésével támadott rendelkezéseinek helybenhagyását indítványozták. Sem a felperesek, sem az alperesek nem támadták a fellebbezésükben az elsőfokú bíróság ítéletének az alperesek permegszüntetés iránti kérelmét elutasító rendelkezését. Ez a rendelkezés fellebbezés hiányában a Pp. 228. §

(4)bekezdése alapján első fokon jogerőre emelkedett, ezért a Fővárosi Ítélőtábla kizárólag az elsőfokú ítélet fellebbezett, a keresetet elutasító és a perköltség viselésére vonatkozó rendelkezéseit bírálta felül. A felperesek fellebbezése alaptalan, az alperesek fellebbezése kizárólag az áfa mértékére vonatkozóan alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, a tényállásból levont jogi következtetéseivel és érdemi döntésével az ítélőtábla maradéktalanul egyetértett, és lényegében osztotta az érdemi döntés ítéletben kifejtett indokait is. Az ítélőtábla a per érdemével kapcsolatban a felperesek fellebbezésében foglaltakra figyelemmel a következőkre mutat rá: Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor elsődlegesen a felperesek perben érvényesített követeléseinek elévülését vizsgálta. Az elsőfokú bíróság a Ptk. 326. §

(1)bekezdése alapján helytállóan tekintette az elévülés kezdő időpontjának azokat a határidőket, ameddig a szövetkezetnek vissza kellett volna fizetnie a célrészjegyek értékét és azok hozamát a felperesek részére. A felperesek kára ugyanis akkor következett be, és a Ptk. 360. §

(1)bekezdése alapján a kártérítés akkor vált esedékessé, amikor a szövetkezet a célrészjegy megállapodásokban meghatározott teljesítési határidők eltelte után sem teljesített. A jogerős büntető ítélet szerint az alperesek egyik bűncselekményüket sem a felperesek sérelmére követték el. Ezért a felperesek és az alperesek viszonyában a felperesek kára nem tekinthető bűncselekménnyel okozott kárnak. Erre figyelemmel az elévülési idő számításával kapcsolatban az elsőfokú bíróság megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy a felperesek és az alperesek viszonyában a Ptk. 324. §

(1)bekezdésében meghatározott 5 éves általános, és nem a Ptk. 360. §

(4)bekezdésében írt különös elévülési idő az irányadó. Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a követelések elévülését nem szakította meg sem a felperesek igénybejelentése a felszámolási eljárásban, sem a fizetési meghagyás kibocsátása a szövetkezettel szemben. A Ptk. 327. §

(1)bekezdése alapján a kötelezettel szemben csak a hozzá címzett írásbeli felszólítás, illetve a követelés érvényesítése iránt a kötelezett ellen kezdeményezett bírósági eljárás alkalmas az elévülés megszakítására. A felperesek azonban a felszámolási eljárásban a szövetkezettel, és nem az alperesekkel szemben jelentettek be igényt, és a II. rendű felperes kérelmére kibocsátott fizetési meghagyás kötelezettjei sem az alperesek voltak, hanem a szövetkezet volt. Ezért az igénybejelentések és a fizetési meghagyás kibocsátása az alperesekkel szemben nem szakította meg az elévülést. A polgári jogi igény bejelentése mint a követelés bíróság előtti érvényesítése 2.000.000 forint és járulékai erejéig szakította meg az I. rendű felperes, és 13.000.000 forint és járulékai erejéig a II. rendű felperes követelésének elévülését. Mivel az I. és a II. rendű felperesek a követelésüket a megszakadt elévülés újbóli megkezdődésétől – a büntetőeljárásban hozott ítélet jogerőre emelkedésétől – számított 5 éven belül bíróság előtt érvényesítették, az I. rendű felperes követelése 2.000.000 forint és járulékai, a II. rendű felperes követelése pedig 13.000.000 forint és járulékai erejéig nem évült el. Az I. és a III. rendű felperesek követelésének esedékességétől számított 5 év eltelt már a keresetlevél benyújtása előtt, az I. rendű felperes 9.000.000 forint és járulékai tekintetében, a III. rendű felperes pedig egyáltalán nem szakította meg követelésének elévülését, és az elévülés nyugvására alapot adó körülmény sem állt fenn, ezért az elsőfokú bíróság megalapozottan állapította meg, hogy az I. rendű felperes követelése 9.000.000 forint és járulékai erejéig, a III. rendű felperes követelése pedig teljes egészében elévült, és a Ptk. 325. §

(1)bekezdése értelmében bírósági úton nem érvényesíthető. A felperesek fellebbezési álláspontjával szemben ugyanis kizárólag a polgári jogi igény eredményes érvényesítése szempontjából volt annak jelentősége, hogy az alperesek által elkövetett cselekmények milyen bűncselekmény törvényi tényállási elemeit valósítják meg, de a polgári kártérítési igény érvényesítését nem akadályozta a büntetőeljárás. A kár bekövetkezése és annak összege ugyanis a felperesek számára a célrészjegy megállapodásban meghatározott teljesítési határidő lejártától ismert volt. Az alperesek nem álltak szerződéses jogviszonyban a felperesekkel, ezért kártérítési felelősségüket a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó szabályok alapján kellett megítélni. A felperesek kárának bekövetkezésekor hatályos, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 339. §

(1)bekezdése szerint, aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ennek a törvényi rendelkezésnek az alapján a kár okozója kötelezhető a kár megtérítésére. Károkozónak azt a személyt kell tekinteni, akinek a magatartásával okozati összefüggésben következett be a kár. A károkozó helyett vagy mellett más személy csak akkor kötelezhető a kár megtérítésére, ha a törvény másik személy felelősségét is kimondja a más által okozott kárért. A Ptk. 355. §

(4)bekezdése alapján kárnak minősül a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés. Egy konkrétan meghatározott, pontosan körülírható vagyoncsökkenés kizárólag a vagyon tulajdonosának okozhat kárt. Az alperesek elleni büntetőeljárásban hozott jogerős ítélet szerint az alperesek nem a felperesek, hanem a szövetkezet sérelmére követtek el olyan vagyoni bűncselekményt, amelynek a károkozás is tényállási eleme. Az alperesek tehát a vagyoni bűncselekménynek minősülő magatartásukkal a szövetkezet, és nem a felperesek vagyonában idéztek elő csökkenést, ezért a szövetkezetnek, és nem a felpereseknek okoztak kárt; magatartásuk a szövetkezet, és nem a felperesek kárával áll okozati összefüggésben. Ebből az következik, hogy az alperesek és a szövetkezet között jött létre kártérítési jogviszony, az alperesek a bűncselekménnyel okozott vagyoncsökkenésből eredő kárt a szövetkezetnek, és nem a felpereseknek köteles megtéríteni. Az pedig kizárt, hogy a szövetkezet vagyonában bekövetkezett vagyoncsökkenés közvetlenül az I. és a II. rendű felperesek vagyonában bekövetkezett vagyoncsökkenés is legyen, mert a szövetkezetnek, mint jogi személynek a tagjaitól elkülönült vagyona van. Az I. és a II. rendű felperesek kára abból származott, hogy a szövetkezet az alperesek bűncselekménynek minősített magatartására visszavezethető okból nem tudott eleget tenni a célrészjegy megállapodásokból eredő fizetési kötelezettségeinek. Az I. és a II. rendű felperesek kára a szövetkezet szerződésszegésével áll közvetlen okozati összefüggésben, és csak közvetett oksági kapcsolat mutatható ki az alperesek magatartása és a felperesek kárának bekövetkezése között. Ez a közvetett oksági kapcsolat azonban az ítélőtábla álláspontja szerint nem hozott létre szerződésen kívüli kártérítési jogviszonyt az alperesek és a felperesek között. Egyrészt, a szerződésszegéssel okozott kár megtérítésére a szerződést szegő fél, a perbeli esetben a szövetkezet lett volna köteles. Másrészt, ha az alperesek eleget tettek volna a kártérítési kötelezettségüknek a szövetkezet felé, akkor a szövetkezet teljesíteni tudta volna a célrészjegy megállapodásból eredő fizetési kötelezettségét, vagyis az alperesek egyszeri teljesítése folytán megtérülhetett volna az I. és a II. rendű felperesek kára is. Ha viszont az alperesek magatartása önálló kártérítési jogviszonyt hozott volna létre az alperesek és a felperesek között is, akkor az alperesek nem csupán a szövetkezetnek okozott károk megtérítésére lettek volna kötelesek, hanem arra is, hogy kártérítés címén ők teljesítsék a szövetkezet célrészjegy megállapodásokban vállalt fizetési kötelezettségét. Ez viszont megteremtette volna annak az elvi lehetőségét, hogy az alperesek kétszeresen legyenek kötelesek ugyanannak a vagyoni hátránynak a megtérítésére. A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (Sztv.), és az új szövetkezetekről szóló 2000. évi CXLI. törvény sem tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint a szövetkezet vezető tisztségviselője felelős lenne a szövetkezet által a szövetkezet tagjainak vagy harmadik személyeknek okozott károkért, a szövetkezet tagokkal vagy harmadik személyekkel szemben fennálló más tartozásaiért, vagy akár a szövetkezet tartozásának szövetkezet vagyonából ki nem elégíthető részéért. Az Sztv. kizárólag a vezető tisztségviselők és a tagok szövetkezettel szemben fennálló felelősségére, valamint magának a szövetkezetnek a felelősségére vonatkozó szabályokat állapított meg, a vezető tisztségviselők és tagok egymással szembeni felelősségére vonatkozó szabályokat viszont nem. A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény hatálya pedig nem terjedt ki a szövetkezetekre, ezért annak 56. §

(3)bekezdése a perben nem volt alkalmazható. A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Csődtv.) 33/A. §

(6)bekezdése lehetőséget ad arra, hogy a felszámolással megszűnt gazdálkodó szervezet hitelezője közvetlenül a gazdálkodó szervezet volt vezető tisztségviselőjével szemben érvényesítse a gazdálkodó szervezettel szemben fennálló, a felszámolási eljárásban meg nem térült követelését. Ennek a Csődtv. 33/A. §

(6)bekezdése értelmében az az előfeltétele, hogy maga a hitelező vagy a felszámoló a felszámolási eljárás ideje alatt a Csődtv. 33/A. §

(1)bekezdésében körülírt megállapítási pert indítson, és ebben a perben a bíróság jogerősen megállapítsa a volt vezető tisztségviselő felelősségét. Ilyen megállapítási pert azonban sem a szövetkezet felszámolója, sem a felperesek nem indítottak. A Csődtv. 33/A. §

(6)bekezdésének rendeltetése a hitelezők érdekeinek védelme. A jogszabály nem a volt vezető tisztségviselők felelősségét kívánja korlátozni, hanem éppen ellenkezőleg, annak a lehetőségét teremti meg, hogy a gazdálkodó szervezet vagyonából ki nem elégíthető hitelezői követelések a gazdálkodó szervezet tartozásaiért egyébként felelősséggel nem tartozó volt vezető tisztségviselővel szemben is érvényesíthetők legyenek, ha a volt vezető tisztségviselő magatartása vezetett ahhoz, hogy a követelés a felszámolás alá tartozó vagyonból nem volt kielégíthető. Ebből a szabályozásból is az a következtetés vonható le, hogy a hitelező és a volt vezető tisztségviselő között nem jön létre önálló kártérítési jogviszony akkor sem, ha a volt vezető tisztségviselő magatartása vezetett a gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségéhez és a hitelezői követelések kielégítésének meghiúsulásához. Ha ugyanis a volt vezető tisztségviselő ilyen magatartása önálló kártérítési jogviszonyt hozna létre a volt vezető tisztségviselő és a hitelező között, akkor nem lenne szükség a vezető tisztségviselővel szembeni igényérvényesítés lehetőségét megteremtő külön jogszabályra. Önálló kártérítési jogviszony, az alperesek közvetlen vagy mögöttes felelősségét megállapító jogszabály és a Csődtv. 33/A. §

(1)bekezdésében körülírt per megindításának hiányában az alperesek nem voltak kötelezhetők a felperesek kárainak megtérítésére. Itt utal az ítélőtábla arra, hogy ha a felperesek indítottak volna pert a Csődtv. 33/A. §

(1)bekezdése alapján, és e perben a bíróság jogerős ítélettel megállapította volna az alperesek felelősségét, akkor a felpereseknek a Csődtv. 33/A. §

(6)bekezdése értelmében a felszámolási eljárás jogerős lezárásáról hozott határozat Cégközlönyben való közzétételét követő 60 napos jogvesztő határidőn belül kellett volna marasztalási keresetet benyújtaniuk az alperesekkel szemben. A felperesek a keresetlevelükön tárgyi költségmentességre hivatkozással nem róttak le kereseti illetéket. Az elsőfokú bíróság a perben nem hozott a tárgyi költségmentesség fenn nem állását megállapító végzést, ezért az eljárást tárgyára tekintettel költségmentesnek kellett tekinteni. Mivel a felpereseket az elsőfokú ítélet meghozatalakor költségmentesség illette meg, a felperesek nem voltak kötelezhetők illeték fizetésére, hanem az illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §

(1)bekezdése és

1. §-a alapján az állam viseli. Az alpereseket képviselő ügyvédet megillető munkadíj összegének megállapításával kapcsolatban a ítélőtábla mindenben egyetértett az elsőfokú bírósággal, ezért nem találta indokoltnak a nettó munkadíj összegének felemelését, sem csökkentését. Az általános forgalmi adóról szóló
2. évi CXXVII. törvény
3. §

(2)bekezdésében foglaltakra figyelemmel alperesek megalapozottan hivatkoztak arra, hogy az ügyvédi szolgáltatás teljesítése helyének Németországot kell tekinteni, és a nettó ügyvédi munkadíjat a németországi, 19% mértékű általános forgalmi adóval kell növelni. Az ítélőtábla kizárólag az alacsonyabb adómérték miatt szállította le az alperesi képviselő munkadíját 254.000 forintról 238.000 forintra. Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján részben, a rendelkező rész szerint megváltoztatta. A másodfokú eljárásban a felperesek túlnyomó részben pervesztesek lettek, ezért a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján kötelezte őket másodfokú perköltség megfizetésére, míg a felperesek költségmentessége folytán le nem rótt fellebbezési illeték viseléséről a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §

(1)bekezdése és

1. §-a alapján határozott. Az ítélőtábla a Pp.
2. §

(2)bekezdése alapján állapította meg azt, hogy az alperesek milyen arányban kötelesek viselni a felperesek pártfogó ügyvédjének díját. Budapest,

1. március
2. Világhyné dr. Böcskei Terézia s. k. a tanács elnöke dr. Lente Sándor s. k. s. k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: Hilcz Ádámné tisztviselő dr. Csóka István bíró