Pf.20343/2017/3 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdését. Kérte a per megszüntetését is a Pp. 121. §

(1)bekezdés c) pontjában foglalt kötelező tartalmi elem hiányában. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 50.000 forint + áfa ügyvédi munkadíjat, mint perköltséget. A le nem rótt 36.000 forint eljárási illetékről megállapította, hogy azt a Magyar Állam viseli. Az elsőfokú bíróság ítéletét az Smtv. 12. §

(1)bekezdésére alapította, melyet az ítéletében idézett. A felperes által sérelmezett két közlés szövegtartalmát a helyreigazítási kérelemben, a keresetben kifejtett felperesi tényállásokat összevetve arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által kért helyreigazításból nem tűnik ki, hogy a sérelmezett közlések mely tényállításai valótlanok, mely tényeket tünteti fel hamis színben és ehhez képest melyek a való tények. A felperesi közlés olyan általános jellegű kijelentést tartalmaz, amelyből nem derült ki, hogy miért valótlan az alperesi közlés, annak mely eleme miért voltak valótlanok. Az Smtv. 12. §

(1)bekezdése azonban kifejezetten úgy fogalmaz, hogy a kért helyreigazító közlemény közzétételét akkor kérheti az érintett, ha kérelméből kitűnik, hogy melyek voltak a való tények. Figyelembe vette, hogy a felperes nem igazolta, hogy megkísérelte megszerezni a cikkben szereplő betegtől a titoktartás alóli felmentést, ezért a felperes terhére esett az, hogy a helyreigazító közlemény nem tartalmazta, hogy a sérelmezett közlések tartalmával szemben, melyek a valós tények. Mindezek alapján a keresetet megalapozatlannak találta és elutasította. Az ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperesek kereset szerinti marasztalását. Másodlagosan kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását oly módon, hogy az I. rendű alperes tegye közzé az alábbi közleményt: cikkükben valótlan tényt állítottak azzal, hogy a beteg férfinak ki kellett sétálnia a ...i kórházból. Fellebbezését egyrészt arra alapította, hogy a módosított keresetből egyértelműen következik, hogy mely tények valótlanságát, illetve valós tény hamis színben való feltüntetését állítja a felperes. Egyrészt valótlan tényállításnak tartotta, hogy gyalog kellett kisántikálnia a férfinak a kórházból, másrészt valós tény hamis színben való feltüntetésének értékelte, hogy mankót vagy tolószéket sem adott a kórház, hiába kérték. Megítélése szerint a helyreigazító közleményből kiderül, hogy a lábsérültnek nem kellett gyalog elhagyni a kórházat, mivel ilyen esetben biztosított a kórházban való további tartózkodás. A cikk egészéből - a címével ellentétben - az állapítható meg, hogy a cikk címében szereplő tényállítás valótlan, a cikk egésze ugyanis nem tartalmaz arra vonatkozó tényállítást, hogy a férfi kérés ellenére nem maradhatott volna a kórházban. Az átlagolvasó számára is evidencia az, hogy a kórházi kezeléseket közvetlenül követően nem kell elhagyni a kórházakat, arra a beteg nem kényszeríthető. A bíróság által hivatkozott társadalmi közfelfogásban sem ismert az, hogy valakit úgy küldenek haza a kórházból, hogy a további tartózkodása ne lenne biztosítva. A cikk címéből viszont arra lehet következtetni, hogy jelen esetben ez történt. A keresetnek való helyt adásnak nem feltétele az, hogy a való tények rögzítésre kerüljenek. Megállapítható, hogy a vitatott tényállítás valótlan, ezért helye van a helyreigazításnak. Hivatkozott arra, hogy az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény (Eüatv.) 3. § c) pontja alapján a gyógykezeléshez kapcsolódik, annak a része a betegszállítás is. Az orvosi titok köre rendkívül tág, a helyreigazító közleményben, ezért nem lehetett részletesebben előadni a valóságot. Az Eüatv. 7. §-a értelmében a 3. § d) pontjára figyelemmel köteles volt a felperes az orvosi titkot megtartani a betegszállítás tekintetében is. Érvelése szerint nem róható fel a felperesnek az, hogy a titoktartás alóli felmentést nem próbálta megszerezni a felperestől. Egyrészt azért mert a sajtó-helyreigazítási eljárásra rövid határidő áll rendelkezésre. Másrészt életszerűtlen, hogy megadja a felperes a lehetőséget ahhoz, hogy a felperesre nézve negatív színben nyilatkozó beteg valótlan tényállításainak valótlansága bebizonyosodjék. Az alperesek fellebbezésükben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozták, annak helyes indokaira figyelemmel. A fellebbezés nem alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, az elsőfokú bíróság az alkalmazandó jogszabályt is helytállóan jelölte meg. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntésével is egyetértett az alábbi indokok kiemelése mellett. A helyreigazítási kérelemből - a fellebbezési kérelemmel ellentétben - az volt megállapítható, hogy az első, címben szereplő közlést valótlan tényállításként és valós tények hamis színben való feltüntetéseként is kifogásolta. A második, a mankó és a tolószék hiánya miatt pedig valós tények hamis színben feltüntetését sérelmezte. A valós tények hamis színben feltüntetésével kapcsolatos helyreigazítási kérelemnél a PK 15. számú állásfoglalásra, és az Smtv. 12. §

(1)bekezdésére figyelemmel kizárólag annyi volt azonosítható a helyreigazítási kérelem egésze alapján, hogy a valóságostól eltérő tartalom az által keletkezett, hogy elmaradt annak közlése, miszerint a betegnek lehetősége volt a kórházban maradni. Nem volt vizsgálható ezért egyebekben az, hogy a mankó, vagy a tolókocsi biztosítása a felperesi kórház kötelessége-e vagy sem, mi volt a felperestől elvárható jogi és emberi segítség. Bár az elsőfokú bíróság a keresetben előadottak alapján helyesen következtetett arra, hogy a helyreigazítási kérelemből a felperes által sérelmezett tartalom nem állapítható meg egyértelműen, a fenti körben a helyreigazítási kérelem érdemben vizsgálható, és a rendelkezésre álló adatok alapján érdemben elbírálható volt az alábbiakra figyelemmel. A fellebbezésben írtakkal szemben a kifogásolt címben szereplő tényállításból, és magából a cikk egészéből is kitűnik, hogy nem azért kellett gyalog, sántikálva távoznia a cikkben szereplő betegnek a kórházból, mert nem maradhatott ott, hanem azért mert nem állt rendelkezésre megfelelő közlekedési eszköz, és ebben a felperesi kórház sem tudott segítséget adni. A cikk tartalma nem cáfolta a címet. A tényeknek megfelelt, hogy a felperes gyalog, sántikálva hagyta el a kórházat, mert nem állt rendelkezésre adott időben és körülmények között más közlekedési eszköz, betegszállításra sem volt lehetőség, ez a cikkből is kiderült. A sérülés jellegéből, az ambuláns ellátás körülményeiből is kiderült, hogy nem arról volt szó a cikk tárgyát képező esetben, hogy a kórházi ellátásra szoruló beteget a felperesi kórház hazaküldte. A címben szereplő tényállítás nem minősült valótlannak, valótlan tényállítás miatt ezért helyreigazításnak sem volt helye az Smtv. 12. §

(1)bekezdése alapján. Az is megfelelt a tényeknek, hogy a felperes nem kapott mankót, sem tolókocsit, ebben a körben a felperes valótlan tény állítását a helyreigazítási kérelmében nem kifogásolta. A valós tények hamis színben feltüntetése a PK. 15. számú állásfoglalás és az Smtv. 12. §

(1)bekezdése alapján a helyreigazítási kérelem korlátai között kizárólag abban a körben volt vizsgálható, hogy az I. rendű alperes elhallgatta-e, hogy ilyen esetekben általában van-e lehetőség a kórházban maradni, és ezzel hamis színben tüntette-e fel a felperes magatartását. A másodfokú bíróság ezzel összefüggésben az alábbiakat emeli ki. A cikk nem állította, hogy a felperes nem tette lehetővé, hogy a beteg a kórházban maradjon az ellátását követően. A felperes sem annak helyreigazítását kérte, a felperes tevékenysége hamis színben került bemutatásra azáltal, hogy az I. rendű alperes elhallgatta, miszerint bár lehetőség volt a kórházban maradásra, és azt a betegnek felajánlották, de visszautasította. Ilyen tartalommal ezért helyreigazítás sem volt kérhető az Smtv. 12. §

(1)bekezdése és a PK

1. számú állásfoglalásra figyelemmel, a helyreigazítási kérelemhez kötöttség korlátaira tekintettel. Önmagában a kórházban való maradás lehetősége ismertetésének hiánya egyebekben az ügy körülményeire figyelemmel, a valóság hamis színben feltüntetését nem eredményezte, ha annak lehetőségére nem hívták fel a beteg figyelmét. A felperesi kórházat ért kritika ugyanis az ellátást kísérő hatékony segítőkészség hiányára irányult. A felperes helyreigazítási kérelme nem tartalmazott olyan elhallgatott tényelemeket, körülményeket, amelyek elmaradása a véleménynyilvánításon túlmutató hamis színben történt bemutatást keletkeztetett volna. A „minden emberi, és jogi lehetséges segítség megadása" általános, a cikk tartalmával - a helyreigazítási kérelemből azonosítható konkrétum hiányában nem összevethető vélemény. Mindezek alapján nem volt megállapítható a helyreigazítási kérelem korlátai között, hogy az alperesek a felperes által kifogásolt módon valós tényeket hamis színben tüntettek fel, ezért az elsőfokú bíróság az Smtv.
2. §

(1)bekezdés törvényi feltételeinek fennállása hiányában a jogszabályoknak megfelelően utasította el a sajtóhelyreigazítási keresetet. Bár az orvosi titoktartás körében kifejtett fellebbezési érvelés a fentiek tükrében a jogvita elbírálását nem érintette, a másodfokú bíróság megjegyzi, hogy a cikkből kitűnően lehetősége volt a felperesnek arra, hogy a beteg által az újságíró előtt önként felfedett, ellátására vonatkozó körülményekre reagáljon. Annak a helyreigazítási kérelemben is szereplő általános tájékoztatásnak, miszerint lehetőségük volt ilyen esetekben a betegeknek a kórházban maradniuk, nyilvánvalóan nem képezte volna akadályát az egyedi személyes adatokra vonatkozó orvosi titoktartás. A köztudomású tényekre hivatkozás kapcsán pedig arra utal a másodfokú bíróság, hogy a vágás miatt vérző lábsérült, ellátása és elbocsátása utáni kórházban maradás lehetősége nem minősíthető köztudomású információnak. Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §

(2)bekezdése alkalmazásával helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a másodfokú ítélet rendelkező részében megjelölte az ítélet végrehajthatósága érdekében azt is, hogy a felperesnek az elsőfokú ítéletben megállapított perköltséget az alperesek közül, a II. rendű alperes javára kell megfizetnie. A felperes fellebbezése nem vezetett eredményre, ezért a másodfokú bíróság a Pp. 239. § folytán alkalmazandó Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján kötelezte a felperest a másodfokú perköltség megfizetésére, mely a II. rendű alperes javára a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(2)bekezdés a) pontja,

(5)bekezdése és 4/A. §

(1)bekezdése alapján 15.000 forint + áfa összegben megállapított ügyvédi munkadíjból állt. A le nem rótt fellebbezési illetékről a másodfokú bíróság a 6/

1. (VI. 26.) IM rendelet
2. §-a alapján határozott. Budapest,
3. május
4. dr. Kisbán Tamás s.k. a tanács elnöke dr. Istenes Attila s.k. előadó bíró dr. Kovaliczky Ágota s.k. bíró