Bf.58/2017/7 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdésbe ütköző és aszerint minősülő emberölés bűntettének kísérlete miatt 4 évi szabadságvesztés büntetésre és 4 év közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatát fogházban határozta meg és megállapította, hogy a vádlott a szabadságvesztésből legkorábban a büntetés kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Rendelkezett az eljárás során lefoglalt bűnjelekről és a bűnügyi költség viseléséről. A kihirdetett ítélettel szemben az ügyész a vádlott terhére súlyosításért, hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetés kiszabása érdekében, míg a vádlott és védője az irány megjelölése nélkül jelentett be fellebbezést. A Pest Megyei Főügyészség fellebbezésének indokaként előadta, hogy az elsőfokú bíróság az enyhítő és súlyosító körülményeket ugyan helytállóan sorolta fel, azonban a súlyosító körülmények az általa értékeltnél nagyobb nyomatékkal bírnak, továbbá az általános és különös prevenciós célokat is jobban szolgálná egy hosszabb tartamú szabadságvesztés. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség BF.116/

1. számú átiratában - képviselője a nyilvános ülésen nem vett részt - a vádlott terhére, súlyosítás végett bejelentett ügyészi fellebbezést fenntartotta, míg a vádlott és a védő fellebbezését alaptalannak tartotta. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság maradéktalanul és teljeskörűen eleget tett ügyfelderítési kötelezettségének, a tényállást a vádlott tagadásával szemben a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékok, így a tanúvallomások, az igazságügyi szakértői vélemények és egyéb okirati bizonyítékok alapján megalapozottan állapította meg. Az ügyben keletkezett releváns bizonyítékokat teljeskörűen megvizsgálta, azokat egyenként és együttesen értékelve a cselekmény elkövetését megállapította, melyet a beszerzett bizonyítékok is alátámasztottak. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségének is teljes körűen eleget tett, indokolásában logikai hiba, iratellenesség nem állapítható meg, továbbá a cselekmény jogi minősítése is törvényes, melynek vizsgálatakor helyesen alkalmazta a 3/
2. Büntető jogegységi határozatban foglaltakat. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytállóan tárta fel a büntetéskiszabási körülményeket és a büntetés nemét is megfelelően választotta meg, azonban nem értékelte kellő nyomatékkal a súlyosító körülményeket és eltúlzottan nagy jelentőséget tulajdonított az enyhítő körülményeknek, így a kiszabott büntetés véleménye szerint törvénysértően enyhe, nem áll arányban a középmérték szerinti büntetéskiszabás elvével, valamint a vádlott cselekményének társadalomra veszélyességével, kiemelkedő tárgyi súlyával és a vádlott személyében rejlő veszélyességgel. Mindezekre tekintettel indítványozta, hogy a másodfokú bíróság a kiszabott szabadságvesztés mértékét - a Btk.
3. §

(1)és

(2)bekezdés b.) pontjában írt rendelkezés mellőzésével - súlyosítsa, továbbá a vádlottal szemben kiszabott közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartamát is emelje fel, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét hagyja helyben. A védő a nyilvános ülésen nem vitatta a tényállás megalapozottságát, azonban elsődlegesen arra kérte a másodfokú bíróságot, hogy vizsgálja meg a jogos védelem megállapíthatóságának és ebből adódóan a felmentésnek a lehetőségét. Másodlagosan az irányadó körülmények alapján testi sértés bűntettének megállapítására és ezzel összefüggésben a kiszabott büntetés enyhítésére tett indítványt. A védő elismerte, hogy a cselekmény a 3/

1. Büntető jogegységi határozatban előírt szempontrendszer alapján látszólag alkalmas lehet az emberölés bűntette kísérletének megállapítására, azonban véleménye szerint a testi sértés okozásának szándékára utal, hogy a vádlott csak egyszer szúrta meg a sértettet, aki ugyan halálos betegségben szenvedett, azonban ereje teljében volt. E körben kérte figyelembe venni azt is, hogy a sértetten ugyan több sérülés is rögzítésre került, azonban ezek a sérülések az iszákos életmódjával hozhatók összefüggésbe, amely körülményt védence javára kell értékelni. Végezetül harmadlagosan azt indítványozta, hogy a másodfokú bíróság ne adjon helyt a vádhatóság súlyosítást célzó fellebbezésének, mert minél hosszabb a szabadságvesztés tartama, annál nehezebb lesz védencének visszailleszkedni a társadalomba. Utalt arra is, hogy a vádlott esetében a személyében rejlő veszélyesség sem indokolja a kiszabott szabadságvesztés büntetés megemelését. A vádlott az utolsó szó jogán megbánásának adott hangot és hangsúlyozta, hogy a sértett sokszor bántotta, minden nap részeg volt, rúgta, ütötte, majd állítása szerint mindezek eredményeként került sor a vádbeli cselekményre. Az ellentétes irányú fellebbezések egyike sem alapos. A Fővárosi Ítélőtábla a perorvoslatok alapján eljárva a Be.
2. §

(1)bekezdésére figyelemmel a Budapest Környéki Törvényszék ítéletét és az azt megelőző eljárást teljes terjedelmében felülbírálta. Ennek során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az eljárása során a perrendi szabályokat megtartotta, a bizonyítást teljes körűen lefolytatta, a vádlottat és a tanúkat, valamint az igazságügyi orvos-, elmeorvos és pszichológus szakértőket meghallgatta, továbbá az okiratokat és az elsőfokú ítéletben megjelölt tanúvallomásokat ismertette, illetve a rendelkezésre álló fényképeket is a bizonyítás anyagává tette. A beszerzett bizonyítékokat a Be. 78. §

(3)bekezdésének megfelelően önmagukban és egymással összevetve, összességükben is értékelte, a mérlegelési tevékenységéről és annak eredményéről a szükséges mértékben számot adott. Az elsőfokú bíróság teljes körűen megvizsgálta a bizonyítékokat és azokat értékelési körébe vonta, majd a Be. 258. §

(3)bekezdés d.) pontjában előírtaknak megfelelően minden részletre kiterjedően megindokolta, hogy mely bizonyítékot miért fogadott el, indokolási kötelezettségének példaszerűen eleget tett. A vád tárgyává tett cselekmény előzményeire vonatkozó bizonyítékokat minden részletre kiterjedően és az iratanyaggal összhangban értékelte, majd ezt követően annak is részletes és a logika szabályainak mindenben megfelelő indokát adta, hogy miért vetette el a vádlott arra irányuló védekezését, hogy a szúrt sérülést nem ő okozta. E kérdéskörben helytállóan utalt

1. számú és
2. számú tanú vallomására, a vádlott helyszíni szemle során tett nyilatkozatára, így többek közt a szúrás általa megmutatott helyére, valamint helyesen vonta le azt a következtetést is, hogy amennyiben a vádlott nem az életveszélyes állapotot okozó sérülést okozta volna, akkor a sértett testén - a vádlott által elismert más jellegű szúrásra figyelemmel - kettő szúrás nyomát kellett volna találni. Ugyancsak az iratanyaggal összhangban vonta le végkövetkeztetését az elkövetés eszközére, a vádlott személyiségére, valamint a sértett elkövetéskori fizikai állapotára. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás mentes a Be.
3. §

(2)bekezdésében foglalt hiányosságoktól, ezért a másodfokú felülbírálat alapját képezte. A védelem elsődlegesen a jogos védelmi helyeztre hivatkozott, azonban az irányadó tényállás alapján az elsőfokú bíróság helyesen vetette el e büntethetőséget kizáró ok megállapíthatóságát, mivel a jogos védelem eleve támadást feltételez, mégpedig a jogtalanság talaján állót, így ennek illetve az ilyen támadás közvetlen veszélyének - hiányában nem kerülhet sor ezen kizáró ok megállapítására. Az általánosan elfogadott elvek szerint támadáson aktív magatartást kell érteni. A jogos védelem alkalmazása szempontjából a támadás általában olyan erőszakos magatartást jelent, amely legtöbbször közvetlen személy - élet, testi épség, szabadság -, ritkábban dolgok - rongálás ellen irányul. A támadásnak „intézettnek" vagy „közvetlenül fenyegető" jellegűnek kell lennie. Intézettnek minősül a támadás, ha az elkövető valamely a Különös Részben büntetni rendelt bűncselekmény (szabálysértés) törvényi tényállásának megvalósítását már megkezdte. Az intézett támadás azt jelenti, hogy a támadás már folyamatban van, míg a közvetlenül fenyegető támadás időben megelőzi azt. Közvetlenül fenyegető a támadás tehát akkor, ha a támadás megkezdésétől azonnal vagy igen rövid időn belül tartani lehet és kifejtésének akadálya nincs. Szükséges még kiemelni, hogy a támadás veszélyének objektíve közvetlennek kell lennie, tehát az általános fenyegetettségi érzés, a jogtalan támadás bekövetkezhetőségének távoli veszélye nem nyújthat alapot a Btk.

1. §-ának alkalmazására. Jelen esetben az erősen megromlott egészségi állapotú, fizikálisan legyengült sértett a cselekmény elkövetésekor az ágyon félig fekvő, irányában - a vádlotthoz képest - baloldalával elforduló testhelyzetben volt, így az előzőekben kifejtettekre tekintettel a jogos védelmi helyzet megállapíthatósága fel sem merülhetett, mivel a részletezett körülmények közt a vádlottnak nem kellett támadás miatt védekeznie, de még csak közvetlen támadástól sem kellett tartania. A megalapozott tényállásból tehát az elsőfokú bíróság okszerűen vont következtetést a vádlott bűnösségére és a cselekmény minősítése is megfelel a büntető anyagi jogi rendelkezéseknek. Az elsőfokú bíróság jogi indokolása során a 3/
2. Büntető jogegységi határozat szempontrendszerét alapul véve helyesen sorolta fel azokat az alanyi és tárgyi tényezőket, amelyek alapján kétség kívül megállapítható a vádlott terhére az emberölés bűntettének kísérlete. Helyesen utalt az elsőfokú bíróság arra, hogy a vádlott vékony és erős pengéjű, valamint nagy pengehosszúságú kést vett magához, majd azzal célzottan a szív felé, közepes erővel megszúrta a sértett, aminek eredményeként a kés pengéje 9,5 centiméter mélyen hatolt be a testbe. A hivatkozott eszköz a vádlott által használt módon alkalmas volt az élet kioltására, mivel közismert, hogy az említett tulajdonságokkal rendelkező késnek a másik személy szívének irányába szúrása következményeként a halál azonnal bekövetkezhet, így az elkövetés eszköze, a támadott testtájék és az erőkifejtés mértéke már önmagában kizárta a védelem által indítványozott életveszélyt okozó testi sértés bűntettének megállapíthatóságát. Az elsőfokú bíróság arra is helyesen utalt az ölési szándék fennálltának vizsgálatakor, hogy a vádlott több esetben is hangoztatta, hogy várja a sértett halálát, valamint a szúrást követően eltávozott, de haza már nem tért sértettet nem kereste. Az ölési kísérlet befejezetté (teljessé) vált, mert a vádlott a maga részéről mindent megtett annak érdekében, hogy a halálos eredmény bekövetkezzen, vagyis elindította azt az okfolyamatot, amely az ő további magatartása nélkül is alkalmas volt arra, hogy a cselekmény befejezetté váljék. Ez utóbbi megállapításon nem változtat az a tény, hogy a sértett halálában a vádlott által okozott sérülés és annak szövődménye nem játszott oki szerepet. Az eddig kifejtettekből adódóan a másodfokú bíróság abban már nem osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, hogy a vádlott pusztán belenyugodott a sértett halála bekövetkezésének lehetőségébe, vagyis a cselekményt eshetőleges szándékkal követte el, mivel a tudata nemcsak átfogta a halálos eredmény bekövetkeztének lehetőségét, hanem a tárgyi és alanyi tényezők együttes értékelése alapján ezt kifejezetten kívánta, ezért a Fővárosi Ítélőtábla a jogi indokolást akként pontosítja, hogy a vádlott a terhére rótt cselekményt egyenes szándékkal követte el. A joghátrány megválasztása körében az elsőfokú bíróság hiánytalanul és a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről szóló
3. BK véleményben írtakat szem előtt tartva vette számba a vádlott terhére és javára szóló alanyi és tárgyi bűnösségi körülményeket, amelyeket - az ügyészség érvelésével ellentétben - súlyuknak megfelelően értékelt, amikor lehetőséget látott a büntetlen előéletű vádlottal szemben az elsőfokú ítéletben helyesen megjelölt enyhítő szakasz alkalmazására, vagyis a szabadságvesztés tartamának a törvényi minimum alatti mértékben való meghatározására. A meghatározott szabadságvesztés tartama arányban áll a vádlott személyében és cselekményében megnyilvánuló társadalomra veszélyességgel. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a vádlottal szemben szükséges, de egyben elégséges is a 4 év szabadságvesztés kiszabása, annak felemelése az eddigi kifogástalan életvitelére tekintettel nem indokolt, míg mérséklésére a másodfokú bíróság ugyancsak nem látott lehetőséget, mivel annak kiszabására az enyhítő szakasz alkalmazásával került sor, amely már önmagában méltányos büntetés kiszabását eredményezte. A vádhatóság fellebbezésében írtakkal összefüggésben a másodfokú bíróság a kiszabott szabadságvesztés büntetés tartamával kapcsolatban kiemeli, hogy a Btk.
4. §

(2)bekezdésében szabályozott büntetés kiszabási elv, amely szerint a büntetési tétel középmértéke az irányadó, nem jelenti a tételkeret adta lehetőségek negligálását, vagy szűkítését, nem teszi a büntetési rendszert abszolút határozottá, és nem hoz létre büntetéskiszabási kényszerhelyzetet, így semmi sem zárja ki, hogy a bíróság az egyes körülményeket a saját belátása szerint vesse össze, illetve értékelje, azaz a hivatkozott törvényhelyben előírtak alkalmazása nem kötelező érvényű az eljáró bíróságok számára. A közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartama ugyancsak törvényes és megfelelő, azonban annak törvényhelyét a másodfokú bíróság akként pontosítja, hogy a mellékbüntetésre ítélés a Btk. 61. §

(1)bekezdésén, míg tartamának meghatározása a Btk. 62. §

(1)bekezdésén alapul. A másodfokú bíróság abban is egyetértett az elsőfokú bírósággal, hogy a vádlott egészségi állapotára tekintettel a szabadságvesztést eggyel enyhébb, fogház fokozatban rendelte végrehajtani, továbbá a felételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározása is törvényes, azonban ez utóbbi rendelkezés törvényhelye helyesen a Btk. 38. §

(2)bekezdés a) pontja. Az elsőfokú ítélet utolsó oldaláról a másodfokú bíróság mellőzi az előzetes fogvatartásban töltött idő beszámítására vonatkozó megállapítást, mivel a vádlott a büntetőeljárás alatt sem őrizetben, sem előzetes letartóztatásban nem volt. Az elsőfokú bíróság az eljárás során lefoglalt bűnjelekről és a felmerült bűnügyi költség viseléséről is törvényesen rendelkezett. A fent kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a Fővárosi Törvényszék ítéletét a Be. 371. §

(1)bekezdése értelmében helybenhagyta. A másodfokú eljárás során a kirendelt védő jelenléti díjával felmerült bűnügyi költség megállapításáról és viseléséről a Be. 381. §

(1)bekezdése értelmében a Be. 338. §

(1)bekezdése alapján rendelkezett. Budapest,

1. év július hó
2. napján Dr. Rédei Géza s.k. a tanács elnöke Dr. Patassy Bence s.k. előadó bíró Dr. Mató Ágnes s.k. bíró A Budapest Környéki Törvényszék 4.B.100/2015/
3. számú ítélete a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 1.Bf.58/2017/
4. számú végzése folytán a vádlottal szemben a mai napon jogerős és végrehajtható! Budapest,
5. év július hó
6. napján Dr. Rédei Géza s.k. a tanács elnöke A kiadmány hiteléül: tisztviselő