← Magyarország

Pf.21394/2017/6 – Fővárosi Ítélőtábla

Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.21.394/2017/6-II. A Fővárosi Ítélőtábla dr. Szűcs Andrea ügyvéd (felperesi képviselő címe) által képviselt felperes neve (felperes címe) felperesnek, dr. Landes Judit ügyvéd (I. rendű alperesi képviselő címe) által képviselt I. rendű alperes neve (I. rendű alperes címe) I. rendű, az Imre Ügyvédi Iroda (II. rendű alperesi képviselő címe, ügyintéző: dr. Imre András ügyvéd) által képviselt II. rendű alperes neve (II. rendű alperes címe) II. rendű, ... jogtanácsos által képviselt III. rendű alperes neve (III. rendű alperes címe) III. rendű alperesek ellen házastársi közös vagyon megosztása iránt indított perében a Budapest Környéki Törvényszék

  1. október
  2. napján meghozott 27.P.20.920/2015/
  3. számú ítélete ellen a felperes részéről
  4. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán meghozta a következő ítéletet: A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítélet nem fellebbezett rendelkezéseit nem érinti, fellebbezett részében helybenhagyja. Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az I. rendű alperesnek 15 nap alatt 385.000 (Háromszáznyolcvanötezer) forint másodfokú perköltséget és az államnak felhívásra 1.072.000 (Egymillió-hetvenkettőezer) forint fellebbezési illetéket. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. Indokolás Az elsőfokú bíróság által megállapított és a fellebbezés elbírálása szempontjából jelentős tényállás szerint a felperes és az I. rendű alperes (a továbbiakban: a felek)
  5. év nyarától az I. rendű alperes tulajdonában álló ... szám alatti lakásban élettársi kapcsolatban éltek. A
  6. június
  7. napján kötött megállapodásukban a felperes elismerte, hogy a K. úti lakás az I. rendű alperes különvagyonában áll és kijelentette, hogy sem a házasság fennállása alatt, sem annak esetleges felbontása esetén nem támaszt az ingatlanra vagyonjogi igényt. A felek
  8. június
  9. napján kötöttek házasságot. Házasságkötésükkor 1.500.000 forint összegű nászajándékban részesültek.
  10. február hónapban nyitották meg a Sz. utcában lévő ékszerüzletüket 3.000.000 forint költséggel, amelyhez felhasználták a nászajándékot, valamint az addig keletkezett közös vagyoni megtakarításukat.
  11. szeptember
  12. napján vásárolták meg a ... hrsz.-ú, ... szám alatti ingatlant (a továbbiakban: az ingatlan) 18.300.000 forint vételárért. Az adásvételi szerződésben az ingatlan vevője az I. rendű alperes volt, az ingatlan-nyilvántartás szerint az ingatlan az I. rendű alperes kizárólagos tulajdonában áll. A szerződés
  13. pontja szerint a vevő a szerződés aláírásával egyidejűleg készpénzben fizet az eladóknak 2.000.000 forint foglalót és 2.000.000 forint előleget. A további 11.500.000 forint vételárrészletet úgy egyenlíti ki, hogy átvállalja az eladók O. Bank Rt. által folyósított kedvezményes lakásvásárlási hitelét. Az
  14. pont szerint a még fennmaradó 2.800.000 forintot a vevő
  15. október
  16. napjáig a szerződést készítő és ellenjegyző ügyvédnél letétbe helyezi. A szerződés
  17. és
  18. pontjában foglalt tartalommal szemben a szerződés aláírásakor az ügyvédi irodában 6.800.000 forint átadása történt meg. Ezt az összeget az I. rendű alperes édesapja, A. F. vitte az ügyvédi irodába és ő adott át 4.000.000 forintot az eladóknak, illetve ő helyezte ügyvédi letétbe a 2.800.000 forintot. Az adásvételi szerződést
  19. január
  20. napján módosították, mert a pénzintézet csak 8.260.000 forint kölcsön átvállalását engedélyezte. A szerződés módosítása szerint az eredeti és az engedélyezett hitel összege közötti 3.100.000 forint különbözetet az eladók a vevő által a szerződés módosításának napján átadott 3.100.000 forint összegű vételárelőlegből a pénzintézetnél készpénzben fizetik be. Az ingatlan 18.300.000 forint vételárából az I. rendű alperes édesapja fizetett ki 6.800.000 forintot, a II. rendű alperes 8.260.000 forint összegű hitelt nyújtott, 3.100.000 forintot pedig a felek fizettek meg közös vagyoni megtakarításukból. A különbözetként még fennálló 140.000 forint kifizetésének időpontjára és annak forrására a felek nem tettek előadást. Az ingatlanon a vételkor állt egy felépítmény, de azt a felek lebontották és egy új családi házat építettek fel. Az építkezés
  21. év áprilisában kezdődött és
  22. év végén fejeződött be. A telek vételárát is tartalmazó teljes bekerülési költség 95.000.000 forint volt. Az I. rendű alperes ács szakképzettségű édesapja készítette el az épület teljes tetőszerkezetét, a pergolákat, a garázsbejárat és a szemetestároló tetejét, a teraszok korlátját, a kerti tó és a medence belső oldalának vörösfenyő deszkaburkolatát, a kerítést és a teraszok korlátait. Az elvégzett ács munka értéke 3.000.000 forint volt, az I. rendű alperes édesapja a munkavégzésért nem kapott díjat. Az I. rendű alperes
  23. június
  24. napján 17.000.000 forint vételárért értékesítette a K. úti lakását. A vételárból a vevő
  25. június
  26. napján 3.400.000 forintot fizetett ki, a fennmaradó 13.600.000 forint vételár hátralék kiegyenlítését
  27. augusztus
  28. napjáig vállalta. A lakás vételárát a felek az építkezés befejezésére fordították. A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy házastársi közös vagyon jogcímén megszerezte az ingatlan ½ tulajdoni hányadát. Keresetének ténybeli alapjául arra hivatkozott, hogy az építési telket a házastársi közös vagyon felhasználásával vásárolták és így történt az építkezés is. Az I. rendű alperes a keresetet 35/100 tulajdoni hányad erejéig elismerte, ezt meghaladóan az elutasítását kérte. Érdemi ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a telek vételárához és az építkezéshez 27.300.000 forint összegű különvagyonát használta fel: édesapja a telek vételárának kifizetéséhez 6.800.000 forinttal; a tetőszerkezet kivitelezéséhez 3.000.000 forint értékű munkájával és 500.000 forint értékű anyaggal járult hozzá és az építkezésre fordították a K. úti lakásának 17.000.000 forint vételárát is. A felperes az I. rendű alperes különvagyoni beruházásait tagadta. Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a felperes házastársi vagyonközösség jogcímén megszerezte az ingatlan 341/950 tulajdoni illetőségét és az I. rendű alperes tulajdoni illetősége 609/950 tulajdoni illetőségre módosult. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A felek egyező előadása alapján állapította meg, hogy
  29. és
  30. évek közötti időtartamban havi 1.000.000 forint összegű megtakarításuk keletkezett, amelynek összege az öt éves időtartamra 60.000.000 forint. Bizonyítottnak látta az I. rendű alperesnek azt az állítását, hogy édesapja 6.800.000 forinttal járult hozzá a telek vételárának kifizetéséhez. Ennek megállapítása során figyelembe vette, hogy az I. rendű alperes tagadta a felperesnek azt az állítását, hogy
  31. év szeptemberében 8.000.00010.000.000 forint összegű megtakarításuk volt, illetve a felperes nem tudott magyarázatot adni arra, hogy amennyiben a Sz. utcai ékszerboltot
  32. évben nyitották meg 3.000.000 forint költséggel, akkor
  33. év szeptemberéig a telek megvásárlásához hogyan tudtak még 10.000.000 forintot megtakarítani. A felperes nem vitatta, hogy az I. rendű alperes édesapja vitt az ügyvédi irodába 6.800.000 forintot és adta át azt az eladóknak, illetve az okiratot szerkesztő ügyvédnek. Utóbb ugyan a teljes összeg egy alkalommal történő kifizetésére vonatkozó nyilatkozatát módosította, azt azonban mindvégig elismerte, hogy az I. rendű alperes édesapjánál volt a 6.800.000 forint. Az I. rendű alperes állítását megerősítette az ingatlan eladójának, S. Z.nénak; valamint az ügyletet intéző, a szerződés megkötése során jelenlévő gyermekének, ifj. S. Z.-nak a tanúvallomása is. Úgy nyilatkoztak, hogy az I. rendű alperes édesapja adta át részükre a foglalót és az előleget; az ügyletről ő tárgyalt velük és számukra úgy tűnt, hogy az ingatlant az I. rendű alperes édesapja vásárolta gyermeke részére. Ezen tanúvallomásokra, valamint arra a tényre tekintettel, hogy a Sz. utcai ékszerbolt megnyitása és az ingatlan vásárlása egy időben történt, úgy ítélte meg az elsőfokú bíróság, hogy a feleknek az ingatlan vételekor nem lehetett 10.000.000 forint összegű megtakarításuk. Szükségük volt ezért a vételár kifizetéséhez az I. rendű alperes édesapjának 6.800.000 forint összegű hozzájárulására. Elfogadta az elsőfokú bíróság az I. rendű alperesnek azt az állítását is, hogy édesapja a 3.000.000 forint értékű ácsmunkát ingyenesen végezte el. A felperes nem vitatta, hogy 3.000.000 forint értékű ácsmunkát az I. rendű alperes édesapja végzett el, de állította, hogy a munkadíjat kifizették részére. Az építkezés kiadásait tartalmazó füzetben ugyan minden költséget pontosan vezetett, de nem tüntette fel az I. rendű alperes édesapja részére kifizetett 3.000.000 forint összegű munkadíjat. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az a tény, hogy az építkezés költségeiről vezetett kimutatás részletesen, néhány ezer forintos tételeket is tartalmaz, de a költségvetés adatai szerint is jelentős összegnek számító 3.000.000 forint összegű kifizetést nem tünteti fel, teljesen életszerűtlenné teszi azt a felperesi állítást, hogy kifizették az I. rendű alperes édesapja részére a munkadíjat. Azért sem fogadható el a felperes állítása, mert a nyilvántartás az I. rendű alperes édesapja és annak alkalmazottja részére anyagköltség címén kifizetett néhány ezer forintos tételeket is tartalmazza. Nem fogadta el ebben a körben az elsőfokú bíróság a felperes szüleinek, B. J.-nek és B. J.nének a tanúvallomását; akik úgy nyilatkoztak, hogy az I. rendű alperes édesapja az ácsmunkáért a 3.000.000 forintot megkapta a felperestől, illetve mindketten látták, hogy a felperes egy alkalommal 500.000 forintot adott át az I. rendű alperes édesapjának. A tanúvallomásokat azért nem fogadta el az elsőfokú bíróság, mert mindketten azt állították, hogy a felperes a házasságkötésekor több millió forint megtakarítással rendelkezett, ilyen összegű megtakarítást azonban maga a felperes sem állított. A felek anyagi viszonyairól nem tudtak nyilatkozni, az építkezést nem kísérték rendszeresen figyelemmel, ritkán jártak az építkezésre és életszerűtlen, hogy éppen előttük történt az 500.000 forint kifizetése. Amennyiben ez esetlegesen meg is történt volna, akkor sem alkalmasak a tanúvallomások a 3.000.000 forint összegű munkadíj kifizetésének bizonyítására. Ezen indokok alapján az elsőfokú bíróság azt az I. rendű alperesi állítást fogadta el, hogy édesapja részére az ácsmunka 3.000.000 forint összegű munkadíját a felek nem fizették ki. Nem bizonyította ugyanakkor az I. rendű alperes azt az állítását, hogy édesapja 500.000 forint értékű anyag vásárlásával is hozzájárult az építkezéshez. Az elsőfokú bíróság bizonyítottnak látta az I. rendű alperesnek azt az állítását is, hogy a K. utcai lakás vételárát az építkezésre fordították. Ebben a körben értékelte, hogy keresetlevelében a felperes is azt adta elő, hogy
  34. december
  35. napján még nem készültek el a teraszok, a belső burkolatok jelentős része, a fürdőszoba, nem építették be a szanitereket és a konyhabútort. Elfogadta az elsőfokú bíróság az I. rendű alperes költségkimutatását, amely egyezik a felperes elszámolásával. Ez alapján követhető, hogy
  36. évben augusztus
  37. napjáig 9.598.000 forintot; december
  38. napjáig további 16.107.594 forintot fordítottak az építkezésre. Az ingatlan eladását követően
  39. évben 35.577.000 forint;
  40. évben pedig 10.754.000 forint építési költség merült fel. Figyelembe véve, hogy a felek egyező eladása szerint
  41. és
  42. évek közötti időtartamban 60.000.000 forintot tudtak megtakarítani, egyszerű számítás alapján is megállapítható, hogy az I. rendű alperes különvagyoni ingatlanának 17.000.000 forintos vételára szükséges volt az építkezés befejezéséhez. Ezen indokok alapján az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a 95.000.000 forint bekerülési költséggel elkészült ingatlanból az I. rendű alperes hozzájárulása 60.900.000 forint volt; amelyből 26.800.000 forint a különvagyoni, 34.100.000 forint a közös vagyoni hozzájárulása. Ez javára 609/950 (60.900.000/95.000.000 forint) tulajdoni hányad megszerzését eredményezte. A felperes hozzájárulása pedig a közös vagyonból rá eső 34.100.000 forint. Ez javára 341/950 (34.100.000/95.000.000 forint) tulajdoni hányad megszerzését eredményezte. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett. Fellebbezésében azt kérte, hogy az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét változtassa meg és tulajdoni hányadának mértékét 500/1000 tulajdoni hányadra emelje fel. Sérelmezte az elsőfokú ítéletnek azt a megállapítását, hogy
  43. és
  44. év közötti időtartamban 60.000.000 forint megtakarításuk keletkezett, amelyből az következik, hogy az építkezés befejezéséhez szükség volt az I. rendű alperes különvagyoni hozzájárulására is. Figyelmen kívül hagyta az elsőfokú bíróság, hogy
  45. évet követően is folytatódott az építkezés; a 95.000.000 forint bekerülési költség ugyanis nem az építkezés
  46. évi; hanem a
  47. évi állapotát jelenti. Állítása szerint a
  48. és
  49. év közötti 108 hónapos időtartamban kb. 108.000.000 forint megtakarításuk keletkezett. Ezen túlmenően az építkezésre használta fel az értékesített különvagyoni ingóságaiból befolyt 7.500.000 forintot. Az így rendelkezésükre álló 115.500.000 forintból tudták fedezni az építkezés 95.000.000 forint bekerülési költségét, tehát nem volt szükség az I. rendű alperes különvagyonából történő hozzájárulásra. Állította azt is, hogy a házasságkötéskor az elsőfokú ítéletben foglalt 500.000 forinttal szemben 1.500.000 forint különvagyoni megtakarítással rendelkezett, amelyet a Sz. utcai ékszerüzlet nyitására fordítottak. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság azzal az állításával szemben, hogy az ingatlan
  50. szeptember hónapban történt szerzésekor 8.000.000-10.000.000 forint megtakarítással rendelkeztek, az I. rendű alperesnek azt az állítását fogadta el, hogy csak 3.000.000 forint megtakarításuk volt. Sérelmezte az elsőfokú ítéletnek azt a megállapítását is, hogy az ingatlan vételárának kifizetéséhez az I. rendű alperes édesapja 6.800.000 forinttal hozzájárult. Tévesen mérlegelt az elsőfokú bíróság, amikor a teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt szerződéssel szemben tanúvallomások alapján azt állapította meg, hogy a szerződés aláírásakor került sor a 6.800.000 forint kifizetésére. Hivatkozott arra is, hogy az I. rendű alperes édesapjának hozzájárulása esetén bizonyára kiegészítették volna a házassági vagyonjogi szerződésüket. Fenntartotta azt az állítását, hogy a pénz átadásakor az volt a legfontosabb szempont, hogy a pénz rendeltetési helyéhez érjen, „erre pedig a fiatal és erőteljes testfelépítésű felperes nyilván alkalmasabb volt, mint a jóval idősebb és alacsonyabb A. F.". Fellebbezésében kitért arra is, hogy az elsőfokú ítélet indokolása nem utal K. L., Sz. K., F. S. tanúvallomására, feltehetően azért, mert a tanúvallomásokat nem vette figyelembe. Nem tartalmazza az ítélet indokolása azt sem, hogy a hozzájárulása nélkül készített hangfelvételt bizonyítékként értékelte-e az elsőfokú bíróság. Fenntartotta azt az elsőfokú eljárás során is kifejtett álláspontját, hogy S. Z.né és ifj. S. Z. tanúk vele szemben elfogultak voltak, ezért tanúvallomásukat nem lehetett volna bizonyítékként elfogadni. Kifogásolta az elsőfokú ítéletnek azt a ténymegállapítását, hogy az I. rendű alperes édesapja a 3.000.000 forint értékű ács munkájával hozzájárult az építkezéshez, amelyet az I. rendű alperes különvagyoni hozzájárulásaként el lehet számolni. Fenntartotta azt az állítását, hogy az építkezésről vezetett költségkimutatása az ismeretlen szakemberekkel történt elszámolások könnyebb nyomon követése miatt keletkezett, ezért nem tartalmazza a 3.000.000 forint összegű munkadíj közeli hozzátartozó részére történt kifizetését. Nem mond ellent ez annak a ténynek sem, hogy a váratlanul felmerült, néhány ezer forintos tételeket következetesen bevezette a könyvelésbe. Ennek az volt az oka, hogy a 3.000.000 forint összegű munkadíjban megállapodtak a felek az I. rendű alperes édesapjával; míg a kisebb, váratlanul felmerült tételek nem voltak a megállapodás részei. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem fogadta el ebben a körben szüleinek a tanúvallomását. Kifogásolta az elsőfokú ítéletnek azt a megállapítását is, hogy az I. rendű alperes tulajdonában állt K. úti ingatlan értékesítéséből befolyt 17.000.000 forint vételárat az építkezésre fordították. Számítása szerint az ingatlan vételárán felül a lakás értékesítéséig az építkezésre mintegy 39.000.000 forintot fordítottak. Az elsőfokú bíróság számításából kiindulva a
  51. és
  52. év közötti időtartamban 60.000.000 forint összegű megtakarításuk keletkezett. Ebből az következik, hogy az ingatlan 2007 júliusában történt értékesítésekor még 21.000.000 forint megtakarítás a rendelkezésükre állt, tehát nem volt szükség arra, hogy az I. rendű alperes lakásának vételárát az építkezésre használják fel. Az I. rendű alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a felperesnek az I. rendű alperes által nem vitatott, az elsőfokú eljárás során tett előadása alapján az alábbiak szerint módosítja: A feleknek
  53. január
  54. napján összesen 3.100.000 forint közös vagyoni megtakarításuk volt, amelyet teljes egészében az ingatlan utolsó vételárrészletének kifizetésére használtak fel. Az építkezés
  55. április hónapban történt kezdetekor 32.000.000 forint megtakarítással rendelkeztek.
  56. január
  57. napja és
  58. december
  59. napja közötti időtartamban havi 1.000.000;
  60. évtől kezdődően havi 200.000-300.000 forintot tudtak megtakarítani.
  61. január
  62. napjától
  63. december
  64. napjáig 60.000.000;
  65. január
  66. napjától
  67. december
  68. napjáig további 3.600.000; összesen 63.600.000 forint összegű megtakarításuk keletkezett. Az utolsó kiadásuk az építkezésre
  69. január
  70. napján volt, amikor 30.000 forintot fizettek ki tustálca beszerelés munkadíjára. A fellebbezés alaptalan. Az elsőfokú bíróság a tényállást - az ítélőtábla módosítása mellett - a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a rendelkezésre álló bizonyítékok okszerű mérlegelésével túlnyomórészt helyesen állapította meg és az ítélőtábla teljes mértékben osztja az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy az építkezéshez a felek felhasználták az I. rendű alperes 26.800.000 forint összegű különvagyonát. Annyiban alapos a felperes fellebbezése, hogy az elsőfokú bíróság nem számolt pontosan, amikor az építkezéshez rendelkezésre álló megtakarítások összegszerűségének vizsgálata során a felek
  71. és
  72. év közötti megtakarításait vette figyelembe. Arra, hogy a felek a telek vételekor és az építkezés tartama alatt milyen összegű megtakarítással rendelkeztek, kizárólag a felek előadása áll a bíróság rendelkezésére. Az elsőfokú bíróság ugyan beszerezte mind a felperes, mind az I. rendű alperes adóbevallását (
  73. és
  74. sorszám alatt csatolt iratok), azokból azonban kizárólag az állapítható meg - ahogyan azt a felek sem vitatták - hogy a tényleges jövedelmük jelentősen meghaladta az adóbevallás alapját képező jövedelmüket. A Pp.
  75. §

(2)bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező, vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel. A Pp. 164. §
(1)bekezdése szerint pedig a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Ezen jogszabályi rendelkezések alapján - egyéb bizonyíték hiányában - a bíróság a felek megtakarításainak összegére tényként csak a felek egyező előadását fogadhatta el. Olyan előadások esetén tehát, amikor a felperes magasabb összegű megtakarítást állított, mint amelyet az I. rendű alperes elismert - miután a felperes nem bizonyította az I. rendű alperes által elismert összegnél magasabb megtakarítás meglétét - a bíróság csak az I. rendű alperes által elismert alacsonyabb összegű megtakarítást fogadhatta el tényként. Ilyen eltérő előadás volt arra, hogy milyen megtakarítással rendelkeztek a felek a telek vételekor: a felperes előadása (
  1. sorszám alatti jegyzőkönyv
  2. oldal) az volt, hogy 10.000.000 forint összegű megtakarításuk volt, míg az I. rendű alperes előadása szerint (
  3. sorszám alatti jegyzőkönyv
  4. oldal) összes megtakarításuk a vételár utolsó részleteként
  5. január
  6. napján kifizetett 3.100.000 forint volt. Arra pedig, hogy az építkezés
  7. április hónapban történt kezdetekor milyen összeggel rendelkeztek, a felperes előadása az volt, hogy 30.000.000-35.000.000 forint (
  8. sorszámú jegyzőkönyv
  9. oldal); míg az I. rendű alperes előadása szerint 32.000.000 forint összegű megtakarításuk volt (
  10. sorszámú jegyzőkönyv
  11. oldal). Ezen túlmenően a felperes előadása az volt, hogy már
  12. évtől kezdődően havi 1.000.000 forint megtakarításuk volt (
  13. sorszám alatti jegyzőkönyv
  14. oldal), míg az I. rendű alperes előadása szerint csak
  15. évtől volt ilyen összegű havi megtakarításuk;
  16. év végétől pedig a megtakarításuk összege havi 200.000-300.000 forintra csökkent (
  17. sorszám alatti jegyzőkönyv
  18. oldal). A Pp.
  19. §
(2)bekezdés alkalmazásával a felperes I. rendű alperes által nem vitatott előadása alapján a bíróság csak és kizárólag azt állapíthatta meg tényként, hogy: - az ingatlan vételárának
  1. január
  2. napján történt kifizetésekor a felek 3.100.000 forint összegű megtakarítással rendelkeztek, amelyet a telek vételárának kifizetésére fordították és ezzel minden megtakarításuk elfogyott; - az építkezés
  3. április hónapban történt kezdetekor 32.000.000 forint összegű megtakarításuk volt; - havi megtakarításaik összege pedig - miután
  4. január 5-én kezdték a megtakarításokat -
  5. december
  6. napjáig 60.000.000 forint; 2009 évben pedig - tekintettel arra, hogy az I. rendű alperes erre az évre már csak havi 300.000 forint megtakarítást ismert el (
  7. sorszám alatti jegyzőkönyv
  8. oldal), 3.600.000 forint volt. A felperes fellebbezési érvelésével szemben a megtakarítási időszakot csak
  9. december
  10. napjáig lehet vizsgálni, mert a felperes kimutatása szerint is az utolsó építkezésre történt kifizetés
  11. január
  12. napján történt.
  13. január
  14. és
  15. december
  16. napja között tehát a felek egyező előadása alapján hozzávetőlegesen 63.600.000 forint megtakarításuk keletkezhetett. A tényállás ezen módosítása mellett is helyes tehát az elsőfokú bíróságnak az a következtetése, hogy mindenképpen szüksége volt a feleknek arra, hogy az építkezéshez felhasználják az I. rendű alperes különvagyoni hozzájárulását is. Nem fogadható el a felperesnek az a fellebbezési érvelése sem, hogy az építkezéshez a különvagyoni ingóságainak értékesítéséből származó 7.500.000 forintot is felhasználták. Ebben a körben hangsúlyosan hivatkozik az ítélőtábla a felperes egymásnak is ellentmondó előadásaira: a keresetlevélben a felperes azt állította, hogy az építkezés forrása kizárólag a közös vagyoni készpénz megtakarításuk és a felvett O. kölcsön volt (P.20.329/2015/
  17. szám alatti keresetlevél); a
  18. február
  19. napján tartott tárgyaláson pedig bírói kérdésre kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy antik tárgyaknak, mint különvagyonának a perben nincs jelentősége (
  20. sorszám alatti jegyzőkönyv
  21. oldal). Csak a
  22. június
  23. napján előterjesztett előkészítő iratában (
  24. sorszámú előkészítő irat
  25. oldal) hivatkozott arra, hogy antik gyűjteménye jelentős részének elidegenítésével is hozzájárult az építkezéshez. Az előadásai közötti ellentmondásokra a felperes nem tudott értékelhető magyarázatot adni, mert az nem elfogadható, hogy csak az adóbevallásainak ismeretében szerzett tudomást arról, hogy
  26. évben 1.850.000;
  27. évben 1.267.000; és
  28. évben 2.277.845 forint értékű különvagyoni ingó vagyontárgy értékesítéséből jövedelemhez jutott. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az építkezés során a különvagyonát értékesítette abból a célból, hogy az így befolyt bevételt az építkezésre fel tudja használni, akkor erről már tudott a keresetlevél előterjesztésekor is és erről a tényről nem csak az adóbevallásokból szerzett tudomást. Ezért nem fogadható el a felperesnek az a fellebbezési érvelése, hogy az építkezéshez a különvagyoni ingóságainak értékesítéséből befolyt összeget is felhasználta. Nem fogadható el az a számítása sem a felperesnek, hogy az építkezés forrásaként a
  29. és
  30. év közötti időtartamban keletkezett megtakarításaikat kell figyelembe venni. Az I. rendű alperes elismerése alapján ugyanis kizárólag az állapítható meg, hogy az ingatlan vételárának kifizetését követően,
  31. január 5-én kezdtek gyűjteni az építkezésre. A felperes által elkészített költségkimutatás szerint pedig a kiadások
  32. év végén befejeződtek. Alaptalanul vitatja a felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását is, hogy az I. rendű alperes édesapja a telek vételárának kifizetésének 6.800.000 forinttal hozzájárult. Az ítélőtábla hangsúlyosan hivatkozik ebben a körben szintén arra, hogy az elsőfokú eljárás során a felperes az erre vonatkozó tényekre tett előadását elfogadható indok nélkül megváltoztatta. Az I. rendű alperes a
  33. január
  34. napján előterjesztett előkészítő iratában adta elő, hogy édesapja a telek vételárának kifizetéséhez 6.800.000 forinttal hozzájárult és ezen beadványához csatolta előadásának alátámasztásául az adásvételi szerződést, valamint A. F., S. Z., M. B. és S. Z.né írásbeli nyilatkozatát (P.20.920/2015/
  35. szám alatti előkészítő irat és mellékletei). A felperes a
  36. február
  37. napján tartott tárgyaláson (
  38. sorszám alatti jegyzőkönyv
  39. oldal) egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy a szerződés megkötésekor az I. rendű alperes édesapjánál volt a 6.800.000 forint, amelyből 2.000.000 forintot fizettek ki foglalóra, 2.000.000 forintot előlegre és 2.800.000 forint ügyvédi letétbe került. Nem vitatta, hogy az I. rendű alperes édesapja vette elő a pénzt és adta át. Kizárólag azt kifogásolta (
  40. sorszám alatti jegyzőkönyv
  41. oldal), hogy az írásbeli nyilatkozatokkal szemben M. B. az adásvételi szerződés módosításakor nem volt jelen, illetve ellentmondásban állt M. B. és S. Z. nyilatkozata abban a körben, hogy az I. rendű alperes édesapja 6.800.000 forintot az ügyvédnek vagy az eladóknak fizetett ki. Fel sem merült ezen a tárgyaláson, hogy az eladóknak kifizetett 4.000.000 forintot, valamint az ügyvédi letétbe helyezett 2.800.000 forintot nem ugyanazon az alkalommal adta át az I. rendű alperes édesapja az eladóknak, illetve az ügyvédnek. Csak a
  42. március
  43. napján tartott tárgyaláson (
  44. sorszámú jegyzőkönyv
  45. oldal) állította a felperes, hogy a szerződés aláírásának napján 4.000.000 forintot fizettek ki és a 2.800.000 forint átadására „egy másik napon" került sor (
  46. sorszám alatti jegyzőkönyv
  47. oldal). Arra egyébként később sem tett semmilyen előadást, hogy amennyiben nem a szerződés aláírásakor történt, akkor az ügyvédi letétbe helyezett 2.800.000 forint átadására mikor, milyen körülmények között került sor. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a 6.800.000 forint kifizetése nem a szerződésben leírt módon történt, a felperes ezt már az I. rendű alperes
  48. január
  49. napján előterjesztett előkészítő irata benyújtásakor is tudta és ennek megfelelő tartalmú nyilatkozatot tesz a
  50. február 16-ai tárgyaláson is. Csak utal arra az ítélőtábla, hogy az elsőfokú eljárás során nem vitatta a felperes, hogy a 6.800.000 forintot az I. rendű alperes édesapja vitte az adásvételi szerződés megkötésekor az ügyvédi irodába, amelyet azzal indokolt, hogy biztonságosabb volt, ha a nagy összegű készpénz nála van (
  51. sorszám alatti jegyzőkönyv
  52. oldal). Ehhez képest a fellebbezésében szintén biztonsági okokra hivatkozással már ezzel ellentétesen azt állította, hogy a pénz a fiatal és erőteljes testfelépítésű felperesnél volt (fellebbezés
  53. oldal első bekezdés). Az elsőfokú bíróság S. Z.né és ifj. S. Z. tanúk vallomásának okszerű mérlegelésével állapította meg, hogy a szerződésbe foglalt tartalommal szemben már a szerződés aláírásakor megtörtént a 2.800.000 forint ügyvédi letétbe helyezése és a foglalót, valamint az előleget az I. rendű alperes édesapja adta át részükre. Alaptalanul hivatkozik a felperes a tanúk elfogultságára is. A tanúk az I. rendű alperessel és édesapjával nincsenek olyan kapcsolatban, amely érdekeltté tette volna őket olyan tartalmú tanúvallomás tételében, amely az I. rendű alperes számára kedvező. Tanúvallomásuk egybehangzó, ellentmondástól mentes volt, nem volt semmilyen indok arra, hogy az elsőfokú bíróság tanúvallomásukat mellőzze a bizonyítékok köréből. Ismételten utal arra az ítélőtábla, hogy az I. rendű alperes a felperes azon állításával szemben, hogy a vételár kifizetésekor 10.000.000 forint összegű megtakarítással rendelkeztek, mindössze 3.100.000 forint megtakarítás létét ismerte el. A felperes pedig nem bizonyította, hogy az I. rendű alperes által elismert összegnél magasabb összegű megtakarítással rendelkeztek. Ezért a rendelkezésre álló bizonyítékok helyes mérlegelésével állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felek az összes közös vagyoni megtakarításuk felhasználásával fizették ki
  54. január
  55. napján a 3.100.000 forint összegű vételárhátralékot, míg a 6.800.000 forint vételárrészletet az I. rendű alperes édesapja fizette ki. Ezt pedig - mint az I. rendű alperes szülője által nyújtott jelentős értékű ajándékot a Legfelsőbb Bíróság
  56. számú Polgári Kollégiumi állásfoglalása alapján az I. rendű alperes különvagyonaként kell elszámolni. Teljes mértékben osztja az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását is, hogy az építkezés során 3.000.000 forint értékű ácsmunkát az I. rendű alperes édesapja ingyenesen végzett el és azt szintén, mint a szülő által a gyermeke részére történt juttatást az I. rendű alperes különvagyonaként kell elszámolni. Helyesen mérlegelte az elsőfokú bíróság ebben a körben a felperes által az építkezés során vezetett költségekről készített összesítést úgy, hogy a kifizetés nem történt meg, mert a 3.000.000 forint összegű munkadíj I. rendű alperes édesapja részére történt kifizetését az összesítés nem tartalmazza. Helyesen utalt arra az elsőfokú bíróság, hogy a költségek jegyzéke az I. rendű alperes édesapja részére anyagvásárlásra kifizetett néhány ezer forintos tételeket is feltünteti: így tartalmazza például
  57. augusztus 7-ei bejegyzéssel a lenolajra átadott 9.000 forintos tételt; a
  58. szeptember
  59. napján 2 db pácra és egy üveg lakbenzinre átadott 15.000 forintot; a
  60. március
  61. napján fapác vásárlására kifizetett 5.500 forintot; a
  62. március
  63. napján hígítóra és csiszolópapírokra kifizetett 3.700 forintot; illetve
  64. március
  65. napján a fapácra kifizetett 5.500 forintot. Ezekből az adatokból az állapítható meg, hogy a felperes 100 forintos pontossággal vezette a kiadásokat. Elfogadhatatlan ezért az a felperesi érvelés, hogy a kifizetés ellenére nem könyvelte el a 3.000.000 forint összegű munkadíjat. Nem fogadható el a felperesnek az a fellebbezési érvelése sem, hogy a költségek vezetése ismeretlen szakemberekkel és beszerzési forrásokkal kapcsolatos elszámolások könnyebb nyomon követése miatt keletkezett (fellebbezés
  66. oldal), mert amennyiben ez így lett volna, akkor a füzet nem tartalmazta volna az I. rendű alperes édesapja részére anyagvásárlására kifizetett összegeket. Nem fogadható el az a fellebbezési érvelés sem, hogy a 3.000.000 forintos munkadíjat azért nem tartalmazza a költségkimutatás, mert ebben az összegben megállapodtak az I. rendű alperes édesapjával, míg az anyagköltségként felmerült néhány ezer forintos tételekben nem. Helyesen járt el az elsőfokú bíróság akkor is, amikor a felperes szüleinek, B. J.nek és B. J.nének a tanúvallomását nem fogadta el annak bizonyítékául, hogy a felperes a munkadíjat kifizette az I. rendű alperes édesapja részére. A közeli hozzátartozói kapcsolat miatt a felperes szüleinek nyilvánvalóan érdekében állt olyan tartalmú tanúvallomást tenni, ami a felperes pernyertességét elősegíti. Ezen túlmenően pedig helyesen utalt arra is az elsőfokú bíróság, hogy a tanúk olyan több millió forint összegű különvagyoni megtakarítást állítottak, amellyel a felperes a házasságkötéskor rendelkezett, amit még maga a felperes sem állított. Ez pedig azt jelenti, hogy a tanúk vallomásának a hitelessége ezzel az ellentmondással is megdőlt. Helyesen utalt arra is az elsőfokú bíróság, hogy amennyiben még elfogadható lenne az az állításuk, hogy 500.000 forint átadását látták az I. rendű alperes édesapja részére, ez még akkor sem bizonyította volna a 3.000.000 forint kifizetését. Egyetért tehát az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak azzal a megállapításával, hogy a 3.000.000 forint értékű ácsmunka ellenértéke az I. rendű alperes különvagyonaként számolható el. Helyes mérlegeléssel állapította meg azt is az elsőfokú bíróság, hogy az I. rendű alperes különvagyonában álló K. úti lakás vételárát a felek az építkezéshez használták fel. Teljesen egyértelmű a felek előadása és a felperes által vezetett költségelszámolás alapján is az, hogy a lakás értékesítésére az építkezés tartama alatt került sor és úgy, hogy a lakás értékesítését követően még a vételárát meghaladó összeget fordítottak a felek az építkezésre. Hangsúlyosan értékelte az ítélőtábla ebben a körben azt, hogy a felperes által sem vitatottan a felek közösen gazdálkodtak és minden megtakarításukat az építkezésre fordították. Ezért elfogadhatatlan, hogy a felperes még csak előadást sem tudott arra adni, hogy az építkezés tartama alatt befolyó 17.000.000 forint összegű készpénzt a felperes mire fordította, ha azt nem az építkezésre használta fel. Az elsőfokú ítélet tartalmazza, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást milyen bizonyítékok alapján állapította meg. Abból, hogy az értékelt tanúvallomások között nem szerepel K. L., Sz. K. és F. S. tanúvallomása; valamint az elsőfokú bíróság nem hivatkozik bizonyítékként az I. rendű alperes által készített hangfelvételre, az következik, hogy ezeket a tanúvallomásokat és a hangfelvételt az elsőfokú bíróság nem értékelte bizonyítékként. Miután a tényállást egyéb rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelésével is megnyugtatóan meg lehetett állapítani, helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a felperes hozzájárulása nélkül készített hangfelvétel bizonyítékként történő felhasználását mellőzte. Ezen indokok alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253.§
(2)bekezdés alkalmazásával helybenhagyta. A felperes fellebbezésében azt kérte, hogy 341/950 tulajdoni hányadának mértékét az ítélőtábla ½ tulajdoni hányadra emelje fel. Az ingatlan forgalmi értéke a per adatai alapján nem ismert, ezért azt az ítélőtábla a 95.000.000 forintos bekerülési költségben állapította meg. Ebből kiindulva az ingatlan ½ tulajdoni hányadának értéke 47.500.000 forint; 341/950 tulajdoni hányadának értéke pedig 34.100.000 forint; így a fellebbezésben vitatott érték 13.400.000 forint. A fellebbezési illeték az Itv. 46. §
(1)bekezdés alapján 1.072.000 forint, az I. rendű alperest képviselő ügyvéd munkadíja pedig a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §
(2)bekezdés b) pontja és
(5)bekezdése alapján áfa tartalommal együtt 385.000 forint. A felperes fellebbezése nem vezetett eredményre, ezért az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt fellebbezési illetéket, valamint az I. rendű alperes ügyvédi munkadíj formájában felmerült másodfokú perköltségét a Pp. 239. §-a alapján alkalmazandó 78. §
(1)bekezdése, valamint a 6/
  1. (VI. 26.) IM rendelet
  2. §
(2)bekezdése alapján a felperes köteles megfizetni. Budapest,
  1. március
  2. . Lukács Zsuzsanna s. k. a tanács elnöke Nyírőné dr. Kiss Ildikó s. k. előadó bíró Kepesné dr. Bekő Borbála s. k. bíró

🔗 Hivatalos forráshoz

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.