Pf.21154/2017/4 – Fővárosi Ítélőtábla

(3)bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségének sem tett eleget. Az új eljárásban az alperes beszámítási kifogása helyett viszontkeresetet terjesztett elő, amely szerint a Ptk. 339. §

(1)bekezdése alapján 20.000.000 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a felperest. Kárigénye ténybeli alapjaként arra hivatkozott, hogy a

1. január 11-i taggyűlésen nem volt meg a társaság tagjainak minősített többségű jóváhagyása arra vonatkozóan, hogy a .... Kft. a saját tagjával a felperessel adásvételi szerződést kössön. Kára a .... szám alatti társasházi lakások és üzletek értékesítésével elért bevétel 40%-a, amely az üzletrésze alapján őt megillette volna. A felperes elévülés miatt elsődlegesen a per megszüntetését, másodlagosan érdemben a viszontkereset elutasítását kérte, azt a jogalap és összegszerűsége tekintetében egyaránt vitatta. Az elsőfokú bíróság az alperes viszontkeresetét a Pp.
2. §

(1)bekezdés i) pontja alapján hivatalból elutasította. Az alperes fellebbezése folytán eljárt Ítélőtábla az elsőfokú végzést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a viszontkereset további tárgyalására és új határozat hozatalára utasította. Döntését azzal indokolta, hogy a Pp.

1. §-a és
2. §-a alapján a viszontkereset vonatkozásában beálltak a perindítás hatályai, ezt követően a viszontkereset hivatalból nem utasítható el. Az elsőfokú bíróság kiegészített részítéletével a viszontkeresetet elutasította és az alperest a felperes javára összesen 751.000 forint perköltség megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy perköltségét az alperes maga, míg a felmerült 1.200.000 forint viszontkereseti illetéket teljes személyes költségmentességére figyelemmel az állam viseli. Részítéletének indokolása szerint a perben a jogi képviselet nem volt kötelező, a Pp. 73/A. §

(1)bekezdés b) pontja értelmében az alperes jogi képviselő nélkül is tehetett joghatályos nyilatkozatot. Rámutatott, hogy az utolsó tárgyaláson viszontkeresetének pontosítására az alperes további határidőt nem kért, a Fővárosi Ítélőtábla

1. január 6-án hozott részítélete óta rendelkezésére álló idő pedig elegendő volt arra, hogy viszontkeresetét pontosítsa. Felhívásai azonban nem vezettek eredményre: az alperes nem jelölte meg, hogy a felperes mely jogszabályi előírásba ütköző, milyen magatartásával okozta kárát. Nem jelölte meg, hogy Ó. J. cselekményeiért a felperes felel-e, és milyen jogviszony alapján, a bíróságnak pedig nem feladata annak meghatározása, hogy a felperes igénye kivel szemben érvényesíthető. Jogalap hiányában az alperes szakértő kirendelésére vonatkozó indítványát mellőzte. Kifejtette: a károkozó folyamat részeként megjelölt cselekmények legkésőbb
2. évben bekövetkeztek, és ehhez az időponthoz képest a 2012-ben indult perben az alperes a viszontkeresetét csak 2015-ben terjesztette elő. A hivatkozott érvénytelenségi perben az alperes kártérítési igényt nem érvényesített, ennek következtében az a perbeli követelés elévülését nem szakította meg. A tárgyalásra alkalmassága esetén ezért azt kellene megállapítani, hogy az alperes kárigénye 2006-ra elévült. Az alperest a Pp.
3. §

(1)bekezdése alapján 400.000 forint ügyvédi munkadíj, továbbá a korábbi fellebbezési eljárásokban felmerült 250.000 forint eljárási költség, valamint 101.000 forint illeték megfizetésére kötelezte. Az elsőfokú részítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak viszontkeresete szerinti megváltoztatását és perköltségben való marasztalásának eltörlését kérte. Fellebbezése szerint a részítélet iratellenes és jogszabálysértő. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a részítélet kihirdetését megelőző tárgyalás jegyzőkönyvét nem küldte meg részére. Álláspontja szerint abból, hogy viszontkeresete pontosításához, P. L. tanú kihallgatásához, illetve ingatlanszakértő igénybevételéhez jogi segítséget kívánt igénybe venni, nyilvánvalóan következik, hogy ehhez további időre volt szüksége. Hangsúlyozta, hogy az igényét alátámasztó iratanyag az elsőfokú bíróság rendelkezésére állt. A húsz millió forint kártérítés minimum összeg, mert a 12 lakás, garázsok és üzlethelyiségek eladásából a tagi osztaléka ennél magasabb lett volna. Kifejtette: kára csak 2007-ben, az ezzel kapcsolatos törvényszéki ítélettel következett be. A jelen perben beszámítani kért, illetve a viszontkeresete alapjául szolgáló igénye ugyanaz, mint amit a 2002-ben a felperessel szemben indított perben érvényesített. A bírói úton való igényérvényesítés pedig az elévülést megszakította, ezért az elsőfokú bíróság elévüléssel kapcsolatos álláspontja téves. A ... Kft. jogutód nélküli megszűnése folytán követelésének érvényesítésére kizárólag kártérítés címén van mód. Kárigénye pedig a felperes jogellenes taggyűlési határozatain, és az ingatlan átjátszására irányuló jogellenes adásvételen alapul. Kiemelte, hogy 2011-ben még M. Z. volt a bejegyzett ügyvezető, az ingatlan adásvételi szerződést azonban az eladó részéről nem ő, hanem Ó. J. írta alá, ezáltal a szerződés érvénytelen. A sorozatos jogsértések következtében a felperes tulajdonába került a 40% üzletrészét megtestesítő ingatlanvagyona. A konkrét tagi hitel befizetések nem kerülhettek bizonyításra, mert a finanszírozás baráti alapon, zsebből történt, melyet P. L. tanú tudott volna bizonyítani. Kifejtette: viszontkeresetét Ó. J.-el szemben nem érvényesíthette, hiszen ő nem volt felperes a perben. Cselekményeiért azonban a felperes felel, mert az ügyvezető a cég képviseletében tanúsított jogsértő magatartást. A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az eljárási szabályokat maradéktalanul betartotta. Az alperes a tárgyaláson kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy viszontkeresete érdemben elbírálható, és az elsőfokú eljárás során tanúbizonyítási indítványa nem volt. Az elsőfokú bíróság több alkalommal kioktatta a bizonyítási teherről, ennek ellenére az alperes sem kárának bekövetkezését és összegét, sem az okozati összefüggést nem bizonyította. Alperest jogsérelem nem érte, sorozatos mulasztásai miatt az elsőfokú bíróságnak hátrányos jogkövetkezményt kellett volna alkalmaznia vele szemben. Kiemelte, hogy az alperes terhére további perköltséget megállapító kiegészítő ítélet fellebbezés hiányában első fokon jogerőre emelkedett. Az elsőfokú bíróság ugyan kizárólag az alperes viszontkeresetéről határozott, döntését követően azonban a perben nem maradt el nem bírált kereseti vagy viszontkereseti kérelem. Az elsőfokú határozat ebből következően nem részítéletnek, hanem ítéletnek minősült [Pp. 213. §

(1)-

(2)bekezdése]. Az elsőfokú bíróság ítéletét a Fővárosi Ítélőtábla teljes terjedelemben vizsgálta felül, mert annak első fokon jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt [Pp. 228. §

(4)bekezdés]. A fellebbezés részben, kizárólag a perköltség tekintetében alapos. Az alperesnek ugyan nem volt az ítélet hatályon kívül helyezésére irányuló fellebbezési kérelme, a fellebbezésében felhozottak ugyanakkor valóságuk esetén alkalmasak lettek volna arra, hogy az Ítélőtábla a Pp. 252. §

(2)-

(3)bekezdése alapján az ítélet érdemi felülbírálatát kizárják, ezért az Ítélőtábla mindenekelőtt az alperesnek az elsőfokú bíróság eljárásával kapcsolatos kifogásait vizsgálta. Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban a Ítélőtábla részítéletében foglalt utasításoknak megfelelően járt el. Az alperes a tárgyalás berekesztését megelőzően kifejezetten nem kérte a tárgyalás elhalasztását, de annak a Pp. 151. §

(1)bekezdésében meghatározott előfeltételei nem is álltak fenn. Az elsőfokú bíróság részítéletét az alperes jelenlétében megtartott tárgyaláson hozta, az erről a tárgyalásról készült jegyzőkönyvet ezért a Pp. 219. §

(1)bekezdésére figyelemmel nem kellett számára kézbesítenie. Az alperes távollétében tartott tárgyalások jegyzőkönyveinek, illetve idézéseinek kézbesítése pedig minden esetben szabályszerűen megtörtént. Az Ítélőtábla álláspontja szerint tehát az elsőfokú bíróság az eljárás lényeges szabályait nem sértette meg. A felperes helyesen utalt arra, hogy az elsőfokú eljárás során az alperes tanú kihallgatását nem kérte, P. L. kihallgatására vonatkozó indítványa a Pp. 235. §

(1)bekezdésének korlátozó szabálya folytán ezért a fellebbezési eljárásban eredményesen nem volt előterjeszthető. Szakértő kirendelésére a kár mértékének bizonyítása érdekében lett volna szükség, ezért az erre vonatkozó indítványt – a viszontkereseti követelés elévülése folytán – a jogalap fennállásának hiányában az elsőfokú bíróság a Pp. 3. §

(4)bekezdése alapján megalapozottan mellőzte. A kifejtettekre tekintettel az Ítélőtábla nem látott indokot az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére, és azt érdemben bírálta felül. A felperes arra megalapozottan hivatkozott, hogy az alperes többszöri felhívás ellenére sem pontosította viszontkeresetének ténybeli és jogi alapját. Az utolsó,

1. március 7-én tartott tárgyaláson az alperes úgy nyilatkozott, hogy a
2. április 22-én kelt előkészítő iratában foglaltak szerint tartja fenn viszontkeresetét. Figyelemmel arra is, hogy a 71.P.20.641/2015/7-I. számú végzésével az elsőfokú bíróság a viszontkeresetben foglalt – Ó. J.-el szembeni – keresetkiterjesztését érdemi vizsgálat nélkül elutasította, az érdemi elbíráláshoz szükséges mértékben a felperessel szembeni viszontkereset tárgya és tartalma megállapítható volt. Az alperes a kárát abban jelölte meg, hogy a felperes jogellenes magatartása miatt a ... Kft-ben fennállt tulajdonrésze elértéktelenedett, mert a .... szám alatti ingatlan eladása következtében a Kft.nek vagyona nem maradt, az ingatlanon épülő társasház albetéteinek értékesítéséből pedig haszon nem illette meg. Ebben az esetben károsodása legkésőbb az adásvételi szerződés megkötésével,
3. július 11-én bekövetkezett. A Ptk.
4. §

(1)bekezdése értelmében ebben az időpontban a kártérítés is nyomban esedékessé vált és a követelés elévülése megkezdődött [Ptk. 326. §

(1)bekezdése]. A követelés elévülésének megszakítására a Ptk. 327. §

(1)bekezdésében meghatározott tények alkalmasak. Ezek közül az alperes a követelés megegyezéssel való módosításának, a tartozás kötelezett részéről való elismerésének, illetve írásbeli felszólításnak a megtörténtét nem igazolta, ilyen tényre nem is hivatkozott. Az alperes a perben

1. április 26-án benyújtott beadványában előterjesztett ugyan a felperes követelésével szemben beszámítási kifogást, az azonban az üzletrésze arányában az ingatlan adásvételből őt illető vételárrészre vonatkozott. Az alperes vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítése iránt viszontkeresetet is előterjesztett, ebben a vonatkozásban azonban elállása folytán az elsőfokú bíróság
2. november 4-én a pert megszüntette, aminek következtében a perindítás jogi hatályai megszűntek. Az alperes 2002-ben nem kárának megtérítése, hanem a ... Kft. és a felperes között létrejött adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított pert, ezért az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy ez a perindítás a kártérítési követelése elévülését nem szakította meg. Ezt a pert ugyanakkor a kárigény érvényesítésének menthető akadályát jelentő körülménynek lehetett tekinteni, hiszen az érvénytelenség megállapítására irányuló kereset eredményessége esetén az alperesnek a megjelölt mértékű kára nem merül fel. Az alperes keresetét a Fővárosi Bíróság első fokon jogerőre emelkedett ítéletével
3. március 20-án elutasította. Tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi per jogerős befejezéséig az alperes kártérítési követelése esetében a Ptk.
4. §

(1)bekezdése szerinti öt éves elévülési idő eltelt, az alperesnek a Ptk. 326. §

(2)bekezdése szerint ettől az időponttól számított egy éven belül kellett volna követelését a bíróság előtt érvényesítenie. Az alperes viszontkeresetét jóval e határidő eltelte után, csak

1. április 23-án terjesztette elő. Az elsőfokú bíróság ezért helyesen jutott arra a következtetésre, hogy követelése elévült, és ennek következtében az a Ptk.
2. §

(1)bekezdése értelmében bírósági úton nem érvényesíthető. Az alperes a kiegészített ítélet perköltségben marasztaló rendelkezéseit viszont részben megalapozottan támadta. Az elsőfokú bíróságnak ugyanis nem csupán a viszontkereset, hanem a felperes keresete után számított elsőfokú perköltség viseléséről is döntenie kellett ítéletében, és keresete tekintetében a felperes mintegy 17%-ban lett pernyertes. A pernyertesség-pervesztesség arányára figyelemmel a perköltség viseléséről való rendelkezés során nem a Pp. 78. §

(1)bekezdésének, hanem a Pp. 81. §

(1)bekezdésének szabályát kellett alkalmazni. Erre figyelemmel pedig a felperes a kiegészítő ítéletben a javára megállapított perköltség megfizetésére nem tarthatott igényt. A felperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a kiegészítő ítélet elleni fellebbezés hiánya az alperes abban foglalt perköltségben való marasztaló rendelkezésének megtámadását kizárja. Ítélet elleni fellebbezése ugyanis a felperes viszontkeresete szerinti marasztalására irányult, ennek következtében az külön fellebbezési kérelem nélkül is kiterjedt a perköltségben marasztaló ítéleti rendelkezésekre, köztük azokra is, amelyek a kiegészítés folytán csak utóbb váltak az ítélet részévé. A kifejtettekre figyelemmel az Ítélőtábla a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta. A fellebbezés csak olyan részben volt sikeres, amelynek a perköltség viselésére kihatása nem volt, ezért az Ítélőtábla a fellebbezési eljárásban teljes egészében pernyertes felperes ügyvédi munkadíjából álló másodfokú perköltsége megfizetésére a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján kötelezte az alperest. Az alperes személyes költségmentességére tekintettel a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §

(1)bekezdése és

1. §-a alapján úgy rendelkezett, hogy a le nem rótt fellebbezési illetéket az állam viseli. Budapest,
2. február
3. Világhyné dr. Böcskei Terézia s. k. a tanács elnöke dr. Csóka István s. k. előadó bíró dr. Lente Sándor s. k. bíró