Gf.40159/2017/11 – Fővárosi Ítélőtábla

(2)bekezdésére és a 45. §

(1)-

(2)bekezdéseire alapította. Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. A beavatkozók a felperes keresetének teljesítését kérték. Az elsőfokú bíróság a 37.G.44.252/2014/

1. számú ítéletével a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság a 13.Gf.40.493/2015/4-II. számú részítéletével az
2. számú határozatot érintő rendelkezést részítéletnek tekintette, és helybenhagyta, míg a
3. számú határozatra és a perköltségre vonatkozó rendelkezéseket hatályon kívül helyezte. A felperes a tárgyalás ismételt megnyitását követően a
4. számú határozat hatályon kívül helyezésére irányuló keresetét változatlanul fenntartotta, míg az alperes az érdemi ellenkérelmében továbbra is a kereset elutasítását kérte, a beavatkozók a korábbi nyilatkozataikat fenntartották. Az elsőfokú bíróság a 18.G.40.772/2016/
5. Számú ítéletével a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 25.400 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában idézte az Lsztv.
6. §

(1)–

(3)bekezdéseit. Megállapította, hogy a felperes nem hivatkozott a

1. számú határozat jogszabályba vagy alapszabályba ütközésére, azonban az a hitel és a hitel visszafizetés fogalmával ellentétes, míg a kisebbségi jogsérelmét az alperes teljes tagságához viszonyítva határozta meg. Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy kizárólag az Lsztv.
2. §

(1)–

(2)bekezdéseiben írt feltételeket bírálhatja el, így fogalom-meghatározás továbbá a határozat gazdasági tartalmának vizsgálata nem tartozik a feladatai közé. A kisebbség jogos érdekeinek vizsgálata csak az azonos egység tagságán belüli jogviszonyban vizsgálható. A határozat a budapesti egység tagságára rótt fizetési kötelezettséget, ezért a kisebbségi jog sérelmét nem idézhette elő. Mindezek alapján megállapította, hogy a határozat hatályon kívül helyezésének jogszabályi feltételei nem állnak fenn, ezért az egyes egységek közötti pénzügyi átcsoportosítást vagy elszámolást nem vizsgálta. Az ítélet elleni fellebbezésében a felperes annak megváltoztatását és keresetének teljesítését kérte. Előadta, hogy az ítélet iratellenes, téves és megalapozatlan. Tévesen hivatkozott arra, hogy a felperes nem nyilatkozott a támadott határozat jogszabályba ütközéséről, mert kifejezetten hangsúlyozta, hogy az alperes szervezeti egységei sem jogképességgel, sem cselekvőképességgel nem rendelkeznek, így ha létre is jött volna bármilyen kölcsönszerződés, az érvénytelen lenne. A jogszabályok és az alapszabály nem foglalkozhatnak olyan ügylettel, mint egy jogi személyen belüli kölcsön, ezért a felperes azt nem állíthatta, hogy a határozat ezekbe alakilag ütközik, ezzel szemben tartalmilag jogszabályba és az alapszabályba ütközik, mert ellentétes a szövetkezet célját és a tagok jogosultságait érintő pontokkal. Ezáltal nem azt támadta, hogy a határozat formailag helytelen. Egy határozat nem csak alakilag, hanem jogi és gazdasági tartalma miatt is lehet jogsértő. Az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kellett volna a határozat gazdasági tartalmát. Az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a határozat meghozatala vagy nem a küldöttgyűlés jogköre, vagy az előzményét képező igazgatóság által végrehajtott hitelnyújtás volt jogellenes, ezért az arra hivatkozó határozat is semmis. Ha a kétfázisú ügylet visszafizetési részéhez küldöttgyűlési határozatra lett volna szükség, az első folyósítási részről is küldöttgyülési határozatban kellett volna rendelkezni, de ilyen határozat nem volt. Az igazgatóság csak a korábbi jogellenes tevékenység leplezésére vagy a kisebbség terhére egy másik határozatban kivetett hozzájárulás megalapozása érdekében szavazott meg egy nagy összegű kifizetést. Az alperes nem tudta igazolni a kölcsönszerződés létrejöttét és a tényleges folyósítást, ezért nyilvánvaló, hogy a határozat valótlan tartalomra irányul, jogsértő és semmis. Téves az elsőfokú bíróságnak az az érvelése is, hogy a határozat nem sért kisebbségi érdeket. Téves, hogy a határozat kizárólag a budapesti egységre vonatkozott, mert a kölcsön visszafizetése legalább két érintett felet feltételez, ezáltal a határozat nyilvánvalóan sérti a kisebbség jogos érdekét. Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Előadta, hogy a tagok jogait semmilyen sérelem nem érhette, mert az alperes az egyik egységének átmeneti gazdasági nehézségeit oldotta meg a pénzügyi átcsoportosítással. Az egységek részben önállóan gazdálkodnak, azonban a szövetkezeti tulajdonnal nem rendelkeznek szabadon, a tulajdon működtetéséhez szükséges volt a felperes által kifogásolt gazdasági döntés és annak végrehajtása. Az elsőfokú bíróság ítéletének a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 228. §

(4)bekezdése alapján nem volt jogerőre emelkedett része, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét teljes egészében bírálta felül. A fellebbezés nem alapos. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének indokolását annyiban egészíti ki, hogy az alperes szövetkezeti szintű tárgyévi eredménye

1. évre veszteségessé vált, amely elsősorban a budapesti egység és a központ bevételeinek csökkenésével állt összefüggésben, míg a hévízi és az agárdi egység ebben az évben is nyereséget termelt. Az alperes célja az volt, hogy a szövetkezeti eredményt az elkövetkezendő évekre legalább nullszaldósra alakítsa. A szövetkezeti egységek eltérő eredménye miatt az alperes úgy döntött, hogy a budapesti egység és a központ működéséhez a nyereséges egységek pénzügyi segítséget nyújtanak, amelyet pénzeszköz átcsoportosítással hajtottak végre. A budapesti egység részére az agárdi és a hévízi egység pénzeszközeiből 7.000.000 forintot csoportosítottak át mindaddig, amíg a budapesti egység gazdálkodása ezt szükségessé tette. Az így átadott pénzeszközök visszacsoportosításáról az alperes 2013-tól tudott gondoskodni, amikor az országos központ és a budapesti egység számláját szétválasztották és megszűntek azok a külső gazdasági tényezők, amelyek miatt a budapesti egység korábbi vesztesége származott. A visszacsoportosítás ezáltal megkezdődött, amelynek következményeként az alperes meghozta a .../.... (......) KGY határozatot. A másodfokú bíróság az érdemi döntéssel az alábbi indokok miatt értett egyet. A felperes a
2. augusztus 30-ai tárgyalási határnapon benyújtott írásbeli nyilatkozatában (5/F/1.) egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy a határozat nem az alapszabályba, más jogszabályba vagy a korábbi határozatokba ütközik, így a fellebbezésében alaptalanul hivatkozott arra, hogy keresete a határozat jogszabályba ütközésén is alapult. Az a nyilatkozat, hogy a határozat ellentétes a hitel visszafizetés fogalmával, nem tesz eleget az Lsztv.
3. §

(1)-

(2)bekezdésében előírt igényérvényesítés feltételeinek, mert a kérelemben pontosan meg kell jelölni, hogy a támadott határozat jogszabályba (alapszabályba) ütközését a jogszabály (alapszabály) mely rendelkezésére alapítja. A határozat hatályon kívül helyezésének indokai nem eredményezhetnek értelmezési kérdéseket, a perindítási határidőhöz kötött keresetnél a Pp. 121. §

(1)bekezdés c) pontjában előírtakat a keresetindításra nyitva álló határidőn belül ellentmondásoktól mentesen kell teljesíteni. A felperes egyáltalán nem jelölte meg, hogy véleménye szerint a határozat az alapszabály, illetőleg a jogszabályok mely rendelkezésébe ütközik, ezért az elsőfokú bíróságnak nem állt fenn olyan eljárási kötelezettsége, hogy a beadványok tartalmát értelmezve fogalmazza meg a kereset indokait. Erre tekintettel helyesen járt el, amikor a kérelemnek kizárólag azokat a részeit bírálta el, amelyeket a felperes az Lsztv. 9. §

(3)bekezdése alapján írt határidőn belül beazonosítható módon és a hozzá fűzött indokokkal a kisebbség lényeges jogos érdekeinek sérelmére alapított [Lsztv. 9. §

(2)bekezdés]. Nem értett egyet a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet indokolásának azzal a részével, hogy a kisebbség jogos érdekeinek vizsgálata csak azonos egység tagságán belüli jogviszonyban értékelhető, és ezáltal a határozat a kisebbségi jog sérelmét nem idézhette elő. Az Lsztv. 9. §

(2)bekezdésének alkalmazása szempontjából a kisebbség fogalma minden esetben a szövetkezet teljes tagságához viszonyítva határozható meg. A felperes a budapesti egység tagjainak összességét tekintette olyan kisebbségnek, amelynek érdekeit a szövetkezet összes tagjához képest a határozat rendelkezése sértette. Nem volt vitás az elsőfokú eljárásban, hogy a hévízi és az agárdi egység tagjainak száma többszörösen meghaladta a budapesti egységét, így a felperes igényérvényesítésével érintett tagok egyértelműen a tagság olyan kisebb részét képviselik, akiknek sérelmére az adott határozat tekintetében a felperes hivatkozhat. Az Lsztv. 9. §

(2)bekezdésében írt tényállási elemeket a felperesnek kell alátámasztani. A határozat azonban a budapesti egység kisebbségben lévő tagjainak jogait és kötelezettségeit érintő rendelkezéseket tartalmazott, míg a küldöttgyűlési határozat a kisebbség kötelezettségeit minden ténybeli alap nélkül nem növelheti és jogait nem korlátozhatja, ezért a perben vizsgálni kellett a határozat előzményeit, és azt, hogy a döntés meghozatala valós gazdasági eseményeken alapult-e. Az elsőfokú bíróság eltérő álláspontjára tekintettel a másodfokú bíróság a Pp. 239. §-a szerint alkalmazandó 3. §

(3)bekezdése értelmében tájékoztatta az alperest, hogy a felperes keresetére figyelemmel bizonyítania kell, hogy a küldöttgyűlési határozat alapján elrendelt pénzeszközátcsoportosítás mögött valós gazdasági események állnak, ezért felhívta bizonyítékainak megjelölésére és okirati bizonyítékainak becsatolására. Az alperes a Pp. 164. §

(1)bekezdése alapján rá háruló bizonyítási kötelezettségének a másodfokú eljárásban benyújtott okiratok figyelembe vételével eleget tett, mert a szövetkezet naplófőkönyvének másolata és a pénzeszközök átcsoportosítását tartalmazó bankszámlakivonatok egyértelműen alátámasztották, hogy a keresettel támadott küldöttgyűlési határozat alapját képező gazdasági tevékenységet az alperes az érintett időszakban elvégezte. A felperes a benyújtott okiratokhoz kapcsolódóan nyilatkozatot nem tett, és az okiratok tartalmára tekintettel a másodfokú bíróságnak nem volt indoka kétségbe vonni azok valóságtartalmát és bizonyító erejét. Az okiratokkal igazolt pénzeszköz átcsoportosításra figyelemmel a felperes alaptalanul állította, hogy a visszacsoportosítás a budapesti egység tagjai jogos érdekeinek lényeges sérelmével járt. Az Lsztv. 9. §

(2)bekezdésében írt felhatalmazás alapján indított per nem a szövetkezet teljes gazdálkodásának elszámoltatására szolgál. A bíróság csupán azt vizsgálja, hogy a felperesnek sérült-e olyan lényeges érdeke, amely a határozat hatályon kívül helyezésére alapot szolgáltat. Az alperes korábbi gazdálkodását és a döntés indokait alátámasztó iratok értékelésével mindez nem állapítható meg. Annak pedig nincs a per érdemi eldöntését érintő jelentősége, hogy az alperes ezeket a gazdasági műveleteket a Ptk.-ban nevesített szerződéstípusként jelölte meg, hiszen a tag lényeges jogos érdekeinek sérelmét nem a gazdasági művelet megnevezése, hanem maga a gazdasági tevékenység indokolatlansága alapíthatja meg. A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §

(2)bekezdése értelmében helybenhagyta. Az eredménytelenül fellebbező felperes a Pp. 239. §-a szerint irányadó 78. §

(1)bekezdése alapján köteles az alperes ügyvédi munkadíjból álló másodfokú perköltséget megfizetni, amelynek mértékét a másodfokú bíróság a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII.22.) IM rendelet 3. §

(3)és

(5)bekezdései értelmében a kifejtett érdemi tevékenységgel arányban határozta meg. Budapest,

1. január
2. Dr. Koday Zsuzsanna s.k. a tanács elnöke . Bleier Judit s.k.. Pusztai Anita s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: tisztviselő bíró