Pf.20352/2018/4 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdése szerinti késedelmi kamata, valamint perköltsége megfizetésére kérte kötelezni a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 328. §

(1),

(3)és

(4)bekezdése, a 329. §

(1)és

(2)bekezdése, az 523. §

(1)bekezdése és a 301. §

(1)bekezdése alapján. Kérelmét azzal indokolta, hogy személy1 és személy3

1. február
2. napján kelt kölcsönszerződéssel 11.000.000 forintot, a
3. március
4. napján kelt kölcsönszerződéssel 12.100.000 forintot, míg személy1 a
5. március
6. napján kelt kölcsönszerződéssel 14.200.000 forintot és személy2 a szintén
7. március
8. napján kelt kölcsönszerződéssel 17.500.000 forint kölcsönt nyújtott az alperesnek. személy1 és személy3 a
9. május
10. napján, míg személy2 a
11. május
12. napján kelt szerződéssel ezen kölcsönszerződésekből eredő követelésüket az ő javára engedményezték. Előadta, hogy az alperes írásbeli felszólítás ellenére fizetési kötelezettségének nem tett eleget. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vonta kétségbe, hogy személy1 hitelezővel
13. augusztus
14. napjától kezdődően több kölcsönszerződést kötött, melyekre tekintettel 9.400.000 forintot fizetett vissza személy1 hitelező részére. Állította, hogy a kölcsönszerződésekben foglalt összegek nem kerültek maradéktalanul átadásra, az azokba foglalt összegek a kamatot is tartalmazták. személy1 és személy2 hitelezőkkel szemben fennálló tartozása teljes körű és végleges rendezésére
15. január
16. napján kelt megállapodással sor került, mindezek alapján 15.000.000 forint részletekben való teljesítésére köteles. A szerződésszegés következményeként a részletfizetési kedvezménye megszűnt, továbbá a késdelembe esés időpontjától kezdődően évi 10% mértékű késedelmi kamat is terheli. Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadott ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 15.000.000 forintot, ezt meghaladóan a keresetet elutasította és döntött a perköltség viselése tárgyában is. Az ítélet indokolása szerint nem állapítható meg, hogy a szerződő felek a kölcsönszerződéseket teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalták, annak ellenére, hogy azt az alperes és a hitelezők aláírták. Az okiratokon két tanú neve és aláírása szerepel, azonban hiányzik annak feltüntetése, hogy a szerződő felek azokat tanúk előtt írták alá vagy aláírásukat a tanúk előtt saját kezű aláírásuknak ismerték el [Pp.
17. §

(1)bekezdés b) pont]. Az ítélet szerint amennyiben a teljes bizonyító erejű magánokirati forma megállapítható lett volna, az ilyen okirat csak a benne foglalt nyilatkozat megtételét bizonyította volna, az abban foglaltak valódiságát nem. Mindezekre figyelemmel nem az alperest terhelte a magánokiratban foglaltak ellenkezőjének bizonyítása. A jelen esetben az elsőfokú bíróság a Pp. 164. §

(1)bekezdése alkalmazásával úgy ítélte meg, hogy a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az alperes részére a kölcsönszerződésekben megjelölt összeg átadásra került. Az ítélet kiemelte, hogy a felperes a szerződésekben foglalt kölcsönösszegek átadását nem bizonyította, ugyanis személy1 tanú a saját, illetve személy3 részét az átadott kölcsönből 50-50 %-ban, míg személy3 a saját részét 30%-ban jelölte meg, és egyik tanú sem emlékezett a szerződések alapján átadott pontos összegekre, személy3 pedig az átadott pénzt meg sem számolta. Hangsúlyozta, hogy személy3 tanúvallomását az ügyletek vonatkozásában személy1 előadásának megfelelően módosította. A kölcsönadók a Ptk. 328. §

(1)bekezdése alapján a követelést a felperesre engedményezték, a felperes teljes illetékmentességben részesült az Itv. 5. §

(1)bekezdés f) pontja alapján. A költségmentes perlést célzó engedményezés esetén csupán a költségmentesség engedélyezése tilos, míg a személyes illetékmentességben részesülő féllel szemben ilyen követelmény nem alkalmazható, ugyanis utóbbi kedvezményt nem a bíróság engedélyezi. Kiemelte az ítélet, hogy a felperes csupán az engedményező hitelezők, személy1 és személy3 tanúkénti meghallgatását indítványozta, akik engedményezés hiányában a követelés érvényesítésére lettek volna jogosultak. Egyéb bizonyíték hiányában a követelést engedményező személyek nyilatkozata kellő bizonyítékként nem vehető figyelembe. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperes követelése ténybeli alapját nem bizonyította. személy1 és személy2 hitelezők

1. január
2. napján megállapodtak az alperessel a korábbi kölcsönszerződésekből eredő tartozás rendezésében oly módon, hogy az alperes részletekben 15.000.000 forintot megfizet személy1 és személy3 hitelezők részére. Nincs jelentősége annak, hogy személy1 hitelező által elismerten az alperes korábban milyen összeget fizetett meg, ugyanis a megállapodás tartalma alapján e törlesztőrészleteket a felek a fennálló tartozásba beszámították. Az elsőfokú bíróság a felperes kamatigényét megalapozatlannak találta, mivel a kölcsönösszegek átadásának időpontja nem került bizonyításra, így a késedelmi kamat kezdő időpontjának meghatározására nem volt lehetőség. Ezért az elsőfokú bíróság a felperesi követelést csupán az alperes által elismert összeg erejéig találta alaposnak. Perköltség tárgyában a Pp.
3. §

(1)bekezdése alapján határozott. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes élt fellebbezéssel, melyben annak megváltoztatását, a keresetének teljes egészében helyt adó döntés meghozatalát kérte. Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság az iratokkal és a tanúvallomásokkal ellentétben állapította meg, hogy a szerződésekbe foglalt összegek nem kerültek átadásra. Helytelenül állapította meg a bíróság azt is, hogy a felek között

1. január 20-án kelt megállapodás a korábban fennálló tartozásokat rendezte. A szerződés III. pontja azt tartalmazza, hogy csak az adós megállapodásban vállalt fizetési kötelezettségének teljesítése esetén tekintik a felek valamennyi jogviszonyukat lezártnak. Az alperes a megállapodásban foglaltaknak nem tett eleget, így a teljes tartozás megfizetésére köteles; e megállapodás nem írja felül a kölcsönszerződéseket. Az alperes nem vitatta, hogy a megállapodás megkötését követően semmilyen fizetést nem teljesített a hitelezők felé, ezt igazolja az is, hogy 15.000.000 forint összeg erejéig a tartozását elismerte. A felperes megítélése szerint a kölcsönszerződéseket teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalták, az alperes az aláírását nem vitatta, e tekintetben elismerő nyilatkozatot tett, így az okiratokat mint bizonyítékot az elsőfokú bíróságnak el kellett volna fogadnia. A tanúknak azt kell bizonyítania, hogy az okiratot a felek írták alá, ezt azonban az alperes nem vonta kétségbe. Nem osztotta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját sem, miszerint a követelést engedményező személyek nyilatkozatai kellő bizonyítékként nem vehetők figyelembe. A pénzösszeg átadásakor az engedményezők voltak jelen, így nem kérhette más személyek meghallgatását. Megítélése szerint a hitelezők tanúvallomása és a felek által aláírt kölcsönszerződések elégséges bizonyítékul szolgáltak a kölcsönszerződések létrejöttének és a pénzösszegek átadásának igazolására. Az alperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a kölcsönösszegeket visszaadta, ezen kötelezettségének azonban nem tett eleget. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Fenntartotta az elsőfokú bíróság előtt kifejtett álláspontját, miszerint a felperes valótlanul állította, hogy mindösszesen 54.800.000 forint részére átadásra került. A kölcsönszerződésekben megjelölt összegek a kamatot is tartalmazzák, így a szerződésekben a tőke kamattal növelt összege került megjelölésre. Mindezt személy1 és személy3 tanúk sem vitatták. Előadta, hogy fizetési kötelezettségének részben eleget tett, melyet átvételi elismervényekkel igazolt. Álláspontja szerint a követelt összeg jogalapjának és összegszerűségének a bizonyítására a Pp.
2. §

(1)bekezdése szerint a felperes lett volna köteles. A tanúk a kölcsönösszegek vonatkozásában sem a tőke/kamat arányára, sem az összegszerűség tekintetében egyértelmű nyilatkozatot nem tettek. Utalt a

1. január 20-án kelt megállapodásra, melyben személy1 és személy2 felé 15.000.000 forint visszafizetését vállalta és nyilatkozott arról, hogy a korábbi kölcsönszerződésekből eredő tartozását elismerte; e szerződések végleges rendezésére került sor e megállapodással, a korábbi kölcsönszerződések hatályukat vesztették. Életszerűt lennek tartotta, hogy a kereseti kérelemben megjelölt követelés fennállása esetén e megállapodást aláírták volna. A fellebbezés az alábbiak szerint részben alapos. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelte. Tévesen állapította meg a kölcsönszerződésekről, hogy azok nem kerültek teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalásra. Az okiratokból kitűnik, hogy azokat a szerződő felek mellett két okirati tanú is aláírta. Nem tartalmi követelmény a Pp.
2. §

(1)bekezdés b) pontja szerinti teljes bizonyító erejű magánokirattal szemben, hogy azt is tartalmazza, miszerint a felek aláírására vagy azoknak sajátjukként való elismerésére a tanúk előtt került sor. Az okirati tanúk nyilvánvaló szerepe az aláírások hitelesítése az erre utaló szöveg feltüntetése hiányában is. Arra való hivatkozás nélkül, miszerint az okirati tanúk nem voltak jelen az okirat felek által való aláírása során, az okirat teljes bizonyító erejű magánokirati jellege nem vonható kétségbe. Ilyen hivatkozás mellett az elsőfokú bíróság által hiányolt kitétel sem tenné mellőzhetővé az arra irányuló bizonyítást, hogy a tanúk előtt került sor az okiratok aláírására. Ezért e megjegyzés feltüntetésének vagy hiányának az okiratok bizonyító ereje szempontjából önmagában nincs ügydöntő jelentősége. Ugyancsak tévesen foglalt állást akként az elsőfokú bíróság, hogy mivel az okiratok csupán a nyilatkozat megtételét tanúsítják, annak valóságtartalmát nem, a felperesnek kellene az esetben is bizonyítania a kölcsönösszegek átadását, ha az okiratokat teljes bizonyító erejű magánokiratoknak lehetne tekinteni. Az alperes az okiratok valódiságát nem vitatta. Az okiratok így mint teljes bizonyító erejű magánokiratok az ellenkező bizonyításáig teljes bizonyítékul szolgálnak arra, hogy kiállítójuk az azokban foglalt nyilatkozataikat megtették. E nyilatkozatok pedig minden egyes esetben elismerő nyilatkozatok a kölcsön összegének felvételéről. Ebből helyesen csupán az a következtetés vonható le, hogy - a teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt - elismerő nyilatkozataival szemben az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy az ott megjelölt összegeket nem vette át. Maguk a szerződő felek is egybehangzóan állították, hogy a szerződésekbe foglalt kölcsönösszeg tartalmazta a tőkén felül a lejáratig esedékes ügyleti kamatot is. Mindezek eredményeként a másodfokú bíróság a felperes által becsatolt teljes bizonyító erejű magánokirati formában keletkezett kölcsönszerződéseket, továbbá az azok tartalmát az átadott kölcsön tekintetében alátámasztó tanúvallomások alapján az egyes szerződésekben meghatározott összegű tartozások fennállását megállapította. Itt jegyzi meg az ítélőtábla, hogy a tanúvallomásoknak a bizonyítékok közül való kirekesztésére önmagában az nem adhat okot, hogy a tanúk voltak a követelés eredeti jogosultjai, akik engedményezés hiányában maguk érvényesíthették volna igényüket. Éppen az engedményezés megtörténte, igényérvényesítési lehetőségük megszűnése tette érdektelenné a tanúkat. A szerződést kötő feleknél pedig senki sem ismerheti jobban a szerződés megkötésének, valamint teljesítésének körülményeit. Minderre figyelemmel az ítélőtábla a tényállást annyiban módosította, hogy a 2013. február 19. napján megkötött kölcsönszerződés alapján személy1 és személy3 11.000.000 Ft, a 2013. március 5. napján megkötött kölcsönszerződés alapján személy1 és személy3 12.100.000 Ft, a 2013. március 12. napján megkötött kölcsönszerződés alapján személy1 14.200.000 Ft, míg a 2013. március 12. napján megkötött kölcsönszerződés alapján személy2 17.500.000 Ft kölcsönt nyújtott az alperesnek. személy1 és személy2 2014. január 20-án a Pp. 196. §

(1)bekezdés b) pontja szerinti teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt megállapodást kötött az alperessel, miszerint az alperes a tartozását akként rendezi, hogy

1. március 31-ig 2.000.000 forintot készpénzben megfizet személy1 és személy2 részére, míg a tartozás fennmaradó részét, 13.000.000 forintot
2. március
3. napjától kezdődően havi 1.000.000 forintos részletekben kamatmentesen köteles a hitelező részére visszafizetni banki átutalás útján. A szerződő felek megállapodtak abban is, hogy ha az alperes részletfizetési kötelezettségének eleget tesz, a teljes tartozás után őt kamat vagy egyéb költség nem terheli. Az adós szerződésszerű teljesítése esetén a tőketartozás megfizetése után egyéb jogcímen vele szemben igényt a hitelezők nem támasztanak. Nem szerződésszerű teljesítés esetén az adósnak a teljes tartozása egy összegben esedékessé válik és az addig teljesített összeg levonását követően a hátralékos összeg után a késedelembe esés időpontjától kezdődően évi 10%-os mértékű késedelmi kamat fizetésére köteles. Kijelentették a hitelezők, hogy a szerződés a felek közötti teljes megállapodást tükrözi és felülír minden előzetes vagy egyidejű szóbeli megállapodást erre vonatkozóan. Ezen okiratra figyelemmel a másodfokú bíróság az alperesnek személy4 és személy2val szemben fennálló összes tartozását - tekintettel arra, hogy a felek egyező előadása alapján e szerződésre teljesítés nem történt - 15.000.000 forintban határozta meg. A
4. február
5. napján és
6. március
7. napján megkötött kölcsönszerződések tanúsága szerint a kölcsönt személy1 és személy3 bocsátotta az alperes részére. személy3 tanú a
8. számú jegyzőkönyvben azt nyilatkozta, hogy az alperesnek két-három alkalommal adott kölcsönt személy4 közösen, az átadott összegből kb. 30% volt az övé, a többi személy1é, pontos összeget megjelölni nem tudott. E nyilatkozatára figyelemmel az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az alperes által is elismert 15.000.000 forint tartozáson felül a
9. február
10. napján megkötött kölcsönszerződés 11.000.000 forint, míg a
11. március
12. napján megkötött kölcsönszerződés 12.100.000 forint összegéből 30%, azaz 3.300.000 forint és 3.630.000 (mindösszesen: 6.930.000 forint) a felperest megilleti, figyelemmel arra, hogy személy3 az alperessel a tartozás rendezése céljából nem kötött megállapodást, és személy1 és személy2 alperessel kötött megállapodása pedig nem terjedhetett ki a személy3t megillető követelésre. A kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság a Pp.
13. §

(2)bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az alperes marasztalásának összegét 21.930.000 forintra felemelte, és a késedelembe esés napjától - ami az első elmulasztott törlesztő részlet esedékességét követő nap - kötelezte a Ptk. 301. §

(1)bekezdése szerinti mértékű késedelmi kamat megfizetésére. Az ítélőtábla a módosult pervesztesség, pernyertesség arányára tekintettel az elsőfokú eljárásban felmerült perköltség, az alperes illetékfizetési kötelezettsége és az állam terhén maradó illeték mértékét is módosította. A fellebbezés kismértékben vezetett eredményre, a felperes túlnyomó részben pervesztes lett, ezért a Pp. 81. §

(1)bekezdése alapján köteles az alperes fellebbezési eljárásban felmerült részperköltségének megfizetésére is. Az első és másodfokú eljárásban az ítélőtábla a felek jogi képviselőjének munkadíját a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(2)bekezdés

1. a)és
2. b)pontjai szerint határozta meg, a másodfokú perköltség mértékének megállapításánál az

(5)és

(6)bekezdés alkalmazásával - figyelemmel az alperesi képviselő által kifejtett tényleges tevékenységére, valamint az ügy kevésbé bonyolult voltára is - mérsékelt összegben határozta meg az alperes másodfokú perköltségét. Az alperes a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §

(2)bekezdése alapján köteles pervesztessége arányában megfizetni a felperes illetékmentessége folytán le nem rótt fellebbezési eljárási illetéket, míg a meg nem térült illeték ugyanezen rendelet

1. §-a értelmében az állam terhén marad. Budapest,
2. május
3. . Németh László s.k. tanácselnök . Molnár Ágnes s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: . Merőtey Anikó s.k. bíró